let's start the day... well?

Karin & Tyra

léggé vártam már ezt a mai napot több dolog miatt is. Egyrészt, sosem voltam még a Four Seasons-ben, ahol megnéztem a neten, és ezer dollár alatt alig kapható szoba – nem is tudom, mennyi idő alatt kapok annyit a Starbucksban… Másrészt pedig azért, mert ma van az a konferencia, amin képviselhetem az egyetemet. Hát, eléggé menőnek hangzik ez, de amúgy egyáltalán nem az. Jöttünk még páran, de én nem is amiatt vagyok itt, hogy menőzzek, hanem mert minden téma érdekel. Ma a klímaváltozásról van szó. Nem vagyok egy szélsőséget klímaharcos, de szerintem nagyon fontos ezekről a dolgokról beszélni és jó, hogy egyre nyitottabbak rá az emberek. Sajnos, muszáj, mivel már az egész itt zajlik körülöttünk… Ahogy ez eszembe jut, kicsit ki is húzom magam, mivel a felsőmön a cédula azt hirdette, hogy újrahasznosított anyagból készült, amivel jót tettem a környezetemnek. Szeretném azt hinni, hogy tényleg így történt.
A szemináriumvezetőm azt mondta, hogy ilyen helyen „ki kell nézni valahogyan” – na nem mintha máskor amúgy lyukas, meg szakadt cuccokban járnék… -, de végül egy fekete nadrágot vettem fel, felülre pedig egy tök szép ekrü színű blúzt, arra pedig egy zöld blézert. Ez a blézer volt a kedvencem, eléggé illik hozzám a szín. Na de, a lényeg a lényeg, hogy nekem ez már a „kinézek valahogyan” kategória, és ahogyan elnézem, a többiek is hozzám hasonlóan festenek. Kicsit izgulok ilyenkor, hogy ne az legyen, hogy kilógok a sorból és én vagyok a béna, de most szerencsére nem bénáztam el.
Mielőtt elkezdődne a nap, odamegyek a büféasztalokhoz, és megnézem, van-e kávé, mert ittam már ugyan egyet, de nem árt, főleg az ilyen büféasztalos gyenge izék. Magabiztosan tartok a kávégép irányába, mikor észreveszem, hogy már egyre többen vannak itt és egy kisebb tömeg kezd kialakulni – lehet, hogy más is hozzám hasonlóan gondolkodik. Elveszek egy sima, egyszerű papírpoharat és lefőzöm az americanot, meg jól nyakon öntöm még tejjel is. Amint megvagyok a művelettel, elégedetten fordulok meg, de a következő pillanatban valaki meglök és a kávém nagyjából egyharmada a felsőmön és a blézeremen landol.
- Francba! – csúszik ki a számon a szitkozódás. Sajnos, lányos zavaromban szebb dolog nem jutott eszembe, csak csúnyább. Leginkább azért, mert ahogy látom a barna kávé gyönyörűen szétterjed a zöld blézeremen is, na hadd ne részletezzem, hogyan is nézek ki. Gyorsan előhalászok a zsebemből egy papírzsepit, de nagyjából halottnak a csók, azért megpróbálom felitatni vele a kávét, természetesen sikertelenül. Közben próbálok a tömegből kikecmeregni valami olyan helyre, ahol magányosan szomorkodhatok és sirathatom – persze csak képletesen – a klasszikus piros-fehér „Hello, my name is Tyra” matricámat, amin épp most kenődik szét a nevem és már szerintem teljesen olvashatatlan.
Azt hiszem, kicsit elhamarkodottan jelentettem ki, hogy a mai napot megúsztam bénázás nélkül…

Ma egy nagyszabású klímakutató előadássorozat lesz Manhattanben, és a tanáraink elárulták, hogy a mi szakunkról is fognak előadni a felsőbb évfolyamokból. Persze a többieknek is ajánlott a részvétel, hiszen ezzel pótolhatnak elmaradt órát, de, ha két jegy között állnak, akkor az, aki részt vett az előadáson jobb jegyet fog kapni. Ez persze attól függ, hogy melyik előadást hallgatja meg és, hogy az melyik tárgyhoz kapcsolódik. De szerencsére nem csak a mi szakunk, és egyéb iskolai csoportok fognak előadni, hanem olyan jeles tudósok, kutatók is, mint Kim M. Cobb, aki a globális klímaváltozás megértésére törekszik, amihez igyekszik beazonosítani a természetes és antropogén tényezőket is.
A jelentkezést előre le kellett adni, mert azon hallgatók számára, akik részt vesznek akár előadóként, akár hallgatóként a konferencián, azoknak szállást rendeznek, már, ha szeretnék, mert nem New York városában laknak. Mi ugyan is az állam másik részében tanulunk a Cornellen, és ha reggel megyünk repülővel, nos… azt a tanárok nem merték bevállalni. A legtöbben viszont szállást is kértek, és leginkább csak azok nem éltek ezzel a lehetőséggel, akik csak pár utcányira laktak a helyszíntől. Nekik potya hazaút, hogy feltankoljanak majd kajával, és hogy kimoshassák a cuccaikat. Na, nem mintha nem lenne a szállásunkon mosógép, de azért lássuk be, az otthoni mosás mégis másabb, mint a kolis.
Reggel számomra jó idő ígérkezett, így sötét drapp színű nadrágot és egy fehér, tüll ujjú inget vettem fel hozzá illő magassarkúval, valamint a biztonság kedvéért egy, a nadrághoz illő színű felsőt. Bár kizártnak tartom, hogy szükségem lesz rá, de hosszú előadássorozat lesz, és hűvös szelet és lehetséges esőt is mondtak délutánra. Bár nem vagyok fázós a származásom miatt, ez a blúz és a víz, nos, nem éppen barátok. Persze a srácok biztos díjaznák, ha ebben megáznék, én viszont egyáltalán nem így vagyok ezzel.
Mivel közülünk lesznek előadók is, így mi korán megérkezünk a konferencia helyszínére. Az előadók egy részét bár lehet látni, mindenki nagyon elfoglalt, így hiába hírességek a számunkra, akkor sem rohanjuk le őket. Viszont egyelőre kevesen vagyunk, így fel tudjuk mérni, hogy melyik terem hol van, és, hogy ott ki mikor miről fog előadni. A velünk érkező tanár hamar szélnek is ereszt minket, és elvonul azokkal a diákjaival, akik fellépnek. Persze a lelkünkre köti, hogy ezen az előadáson a mi jelenlétünkre is számít. Értsd: aki nem lesz ott, az nem számíthat pozitív elbíráslásra a jobb jegynél.
Hamarosan viszont érkeznek a többiek is a konferenciára, így hamar kialakul a tömeg. Persze itt már mindenki komoly felnőttnek számít, így a lehetőségekhez képest mindenki igyekszik figyelni a másikra. Ettől még vannak kisebb-nagyobb ütközések, de ezeknek nem várható olyan végkifejlete, mint egy-egy buliban. Szép is lenne, ha jelenet lenne egy ütközésből.
Az első előadásig még van majdnem harminc perc, így megindulok a mosdó felé. Ahogy viszont elvonulok az egyik asztal mellett, egy visszafogottabb káromkodás üti mega fülemet, és egészen hamar észreveszem az illetőt. Egy körülbelül velem egyidős, barna hajú lányt, akit egy kisebb baleset ért. - Szia! Tudod, hogy hol van a mosdó vagy mutassam meg? - kérdezem egy kedves mosollyal, amikor mellé érek. - Hátha ott ki tudjuk szedni a felsődből egy kis vízzel - nézek a blézerére kicsit összehúzott szemekkel. - Persze csak, ha szeretnéd, hogy megpróbáljak segíteni - vetem fel az is, hogy talán felkészült egy ilyen eshetőségre is, így nincs szüksége segítségre.

let's start the day... well?

Karin & Tyra

gy, hogy eljöttem a konferenciára, megajánlott jegyet fogok kapni, ha tartok majd egy prezentációt arról, amit itt hallottam. Nem igazán rajongok a szereplésért, főleg mivel egy egész előadónyi diáknak kell majd elmesélni, hogy miket hallottam itt. Még véletlen sem lenne elég a kisebb szemináriumi csoportban a prezit megtartani… na nem baj, ennyit talán túl fogok élni. Gondolom majd jól betanulom az egészet, aztán ha előadásra kerül a sor, elfelejtem szépen, annyira zavarban vagyok. Mondtam már, hogy nem szeretek szerepelni?
A kávés asztalnál túlságosan sokan vannak, de nem baj, valahogyan majd csak kikászálódom onnan, és amint elkészítem a kávét és eltűnnék onnan, valaki nyilván engem akar fellökni, és egyúttal szuperül elintéz nekem egy rettenetes foltot a ruhámon. Átfut az agyamon, hogy mekkora mázli, hogy ma nem kell előadnom, mert az aztán extrán gáz lenne, és nemcsak nekem, hanem a Columbiának is. Naja, itt én a Columbia is vagyok, nem csak Tyra, akinek szrrá ázott a névkártyája a szép zöld blézerén. Már így is süllyedek szégyenemben, mert nyilván senki más nem jár így, főleg nem a nap kezdetén. Talán még az arcom is kipirult kicsit, nem bírom, ha néznek, márpedig most néznek, hogy mi van.
A maradék kávét a pohárban egy asztalra teszem, majd továbbra is igyekszem a foltot – nyilván sikertelenül – kiszedni. Nem is tudom, mit várok, ide valami varázslatra lenne szükség, hogy eltűnjön. A következő pillanatban észreveszem, hogy egy hasonló korú lány közelít felém.
-  Hello – köszöntöm és kicsit fásult a hangom, azt hiszem. Nem neki szól, nyilván. – Jaj, nem tudom merre van, de jó ötlet, köszi! – Látszik, hogy reggel van még és álmos vagyok, igen, a vízzel többre mennék, mint a papírzsepivel. Gratulálok Tyra, hogy ennyi nem jutott eszedbe…
-  Szerintem ez már menthetetlen – felelem és én is a blézeren éktelenkedő foltra pillantok hozzá hasonlóan. –  Naná, hogy elfogadom a segítséget, úgysem ismerek itt senkit, szóval legalább már egyvalakit igen – mosolygok a szőke lányra. Tuti, hogy nem idevalósi, olyan, mintha akcentussal beszélné a nyelvet, de ahhoz képest alig hallani. Sóhajtok egy nagyot, majd elfogadom a segítségét. –  Megpróbálhatjuk menteni a menthetetlent, szerinted működhet? – pillantok rá.
-  Amúgy, Tyra vagyok – mutatkozom be és közben mutatom a kabátomon éppen foszlásnak indult névtáblát. Aszerint csak „ra” a nevem. A kezemet is nyújtom a lány felé, szerencsére pont a másik lett kávés.
Gyorsan leveszem a blézert, hogy ne áztassa el még a felsőmet is, majd a kávépacás poharamért nyúlok, amit az asztalon hagytam és útra készen várom, hogy induljunk. Meg sem néztem, hogy mennyi ideje szenvedek a foltommal, remélem, hogy még nem kezdődik az előadás.

A konferencia helyszínén büféasztal is volt, amit az első lehetséges alkalommal meg is látogattam néhány csoporttársammal. Kávé. Ez az az ital, amiből én jó sokat fogyasztok, legalább is a legtöbb más ország bélihez képest, de Norvégiában ez teljesen normális. Viszont az is igaz, hogy mi filteres kávét iszunk, ami nagyon másabb, mint ahogy az amerikáno vagy mondjuk, a normál presszókávé készül. Ízre és a csersavtartalomra mindenképpen, de, ha más nincs, jó a főzött is. Itt most nincs filteres változat, így marad a hagyományos, de így a tejszín nem maradhat el, mert kell valami, ami enyhíti a kávé savasságát, és erre tökéletes jó a tej vagy a tejszín. Hiába vannak még viszonylag kevesen, igyekszek félre állni, nem csak azért, hogy nehogy valakivel ütközzek, hanem más számára is lehetőséget akarok biztosítani az éltető feketéhez.
A kávés pohárkával a kezemben sétálok, és igyekszek felmérni a terepet, és nem csak az előadások helyszíneit, hanem az egyéb lehetőségeket is. Tapasztalatból tudom, hogy az előadások után, amint lehet mindenki a mosdók felé veszi az irányt, és sok időt lehet nyerni, ha eleve a jó irányba indulunk. A női mosdóknál mindig borzasztó hosszú sor áll, és ez egy elit hely. Egy buliban, koncertszünetben vagy buszos kirándulásnál a pihenőben vagy benzinkúnál, amikor egyszerre sokan mennek mosdóba, nem tartom nagyon gáznak, ha a férfi mosdóba kell bemennem. Ott annyira senki sem lepődik meg ezen, de itt… Na, ezt nem akarom eljátszani, ha nincs piszkosul nagy vészhelyzet.
Amikor végzek a kis körutammal, visszamegyek az asztalokhoz, mint gyülekezési hely, de még nincs változás. A kiürült poharamat pedig az egyik kukába dobom, és sétálok még egyet. Most nem esik jól az egyhelyen állás. Eddigre viszont már szépen összegyűltünk, és a tömeg is megjelent az asztalnál. Ennek pedig már meg is van, legalább egy áldozata. Eddig nem láttam még itt a lányt, így nem annyira hiszem, hogy ismerné a terepet, így felajánlom neki a segítségemet. Legfeljebb elküld, hogy boldogul egyedül is. De úgy tűnik, jól jön neki a segítség, hisz elfogadja. Mivel lepakolt a kezéből, így egyelőre ott elegyedünk beszélgetésbe.
A lehangolt köszönést, lehangolt válasz is követi, amikor elárulja, hogy szerinte menthetetlen a felsője. - Akkor Te egyedül jöttél a konferenciára? - kérdezem kedvesen először. Egy kicsit meglepett, de lehet, hogy csak szólóban érdekelte a dolog, és neki ez nem iskolai feladat. És csak ez után térek ki a blézerére, válaszolva a kérdésére. - Szerintem igen. Még friss a folt, és nem ketchup - mosolyodok el szélesen, kicsit bíztatva őt, hogy ez nem a világ vége.
- Karin, de szólíthatsz Szöszinek is, ahogy szinte mindenki - mutatkozok be én is. A szemem pedig a névkártyájára siklik, amit mutat. Nos, ez lehet, hogy nem orvosolható, bár… ötletem már van egy megoldásra. Az idő közben kézfogásra nyújtott jobbját is elfogadom, és kicsit megrázom, de csak annyira, mint az illem engedi.
Megvárom, hogy levegye a blézerét, és csak ez után szólalok meg. - Vigyek valamit? - kérdezem először, és, ha kell, átveszem tőle, amit idead. - Erre van a mosdó - mutatom neki mosolyogva az utat. Igazából nincs messze, csak két teremnyire, az egyik folyosó mellett.
Kinyitom neki az ajtót, és előre engedem. A mosdócsapokhoz egyetlen, hatalmas felülettel tartozik, amire kényelmesen le tudunk ~ még ~ pakolni is. Az egyik fal melletti csapot választom, mert az egyik elektromos kézszárító itt van. És még működik is, mint kiderül, ahogy az érzékelője közelébe kerül a kezem. Így még bizakodóbb vagyok a sikerünket illetően. - Elkérhetem a blézeredet? - kérdezem kedvesen. Nem mondom, hogy gyakran, de velem is előfordult már, hogy leöntöttem, lecsöpögtettem magam valamivel. Egy kis szappannal, vízzel és egy elektromos kézszárítóval viszont csodákra vagyok képes.

let's start the day... well?

Karin & Tyra

z eléggé elvetemült dolog, ha meg sem néztem még az előadók listáját? Az a hír járta az egyetemen, hogy Greta Thunberg is jön, az mondjuk eléggé menő lenne, de amikor bejöttem a forgóajtón, valahogy teljesen kikapcsolt az agyam, pedig ott volt a lobby-ban a táblán a napi program. Meg hostess lányok osztogattak papírt is, de engem az is valahogy elkerült. Persze, mehettem volna sorbaállni meg nyomulhattam volna a tömegben, de én inkább azzal voltam elfoglalva, hogy milyen impozáns ez a hely, mennyire gyönyörű és csorgattam a nyálam. A szobák is biztosan nagyon szuperek lehetnek, még sosem voltam ilyen szállodában, de szerintem nem is leszek, legfeljebb ilyen események alkalmával és kizárólag az erre fenntartott konferencia termekben.
Ahogy jöttem befelé, azért igyekeztem a tömeget követni, mert nyilván bámészkodtam, mint valami turista, de sikeresen megérkeztem a helyszínre. Az egyik legfontosabb helyre, a kajához és kávéhoz.
Szerintem a kávé el van átkozva, mert nem hiszem el, hogy így induljon a nap. Vagy lehet, hogy én vagyok? Utóbbiban lehet valami, rendre olyan helyzetekbe sodródom, ahol én húzom a rövidebbet. Egy nagy sóhaj hagyja el a számat, amikor realizálom, hogy ennek annyi. A szőke lány lehet a megmentőm, de nagyon bízom benne, hogy nem az ecetes ollót fogja ajánlani, amit anya is tenne. Eléggé elszántnak tűnik, lehet, hogy már volt dolga hasonló problémával.
- Igen – felelem át sem gondolva alaposabban a választ – ööö… ja, nem - helyesbítek zavartan. - Vannak itt még páran, de nem t’om merre. A Columbiáról jöttem, megajánlott jegyért – kacsintok rá. – Te? - A hülyének is megéri, hogy végighallgat egy napnyi előadást, ami még érdekes is és még jó jegyet is adnak érte. Oké, meg kell dolgoznom érte egy kicsit, de talán túlélem. Majd… gyakorlok a tükör előtt.
- Huh, milyen szerencse, hogy nem vettem a mini hot-dogokból, mert akkor tuti lenne rajta ketchup is – nevetek a lányra, aki Karin. Akkor a kávé-paradicsom kombó eléggé halálos lenne a blézeremre nézve, habár ki tudja, a jó kis americano mit tett vele. Amint összeszedem magam, finoman visszautasítom egy legyintéssel a segítség felajánlást, hogy hozzon-e nekem bármit. Szerencsére nem hoztam magammal sok cuccot, habár olykor egy álcázott tértágító bűbájnak igazán tudnék örülni.
- Oké, akkor követlek. Ma te lehetsz a megmentőm – vigyorgok Karinra. – Te előadsz majd? – remélem, hogy nem rabolom az idejét a bajommal, tök jó fej, hogy segít. Én annyira lennék képes legfeljebb, hogy leveszem a zakómat és egész nap a székem háttámláján tartanám és közben fagyoskodnék, mert hogy nem tudnám kimosni, az tuti. Szerintem csak rontanék a helyzeten, így szokott ez lenni. Ha a koszt le akarom radírozni a falról, csak még jobban összemaszatolom.
Amikor a mosdóba érkezünk, odaadom Karinnak a blézert és próbálom hasznossá tenni magam, miközben figyelem, hogy mit csinál. A csap egy gyönyörű márványlapban van benne, annak támaszkodom neki óvatosan, hogy ne vizezzem össze magam. A foltos nadrág végül is illene a foltos felsőhöz.
- Mit tudnék segíteni? – kérdezem, s közben szétnézek, hogy még a mosdó is mennyire szép csillogó, olyan, mint azokban a lakásos újságokban, amiket anya szokott nézegetni. Sőt, még talán azoktól is szebb. – Amúgy, te nem idevalósi vagy, ugye? A nevedből legalábbis erre következtetek – kérdezem óvatosan, remélem, hogy nem bántom meg a kérdéssel. Meg azért, ha jól hallom, egy kis akcentusa is van, de azt tök bunkóság felhozni szerintem.

Az ilyen balesetek bármikor bárkivel előfordulhatnak. Hogy valóban igaz-e, hogy mindig a legrosszabbkor, azt már nem tudom, de az biztos, hogy ezt szoktuk érzékelni. Ha akkor isszuk, esszük le magunkat, amikor különleges esemény van, és számít a megjelenés, akkor biztosan megjegyzünk egy ilyen balesetet, míg esetleg egy otthoni ruhánál észre sem vesszük. Ha velem történik ilyen, akkor a lehető leghamarabb igyekszek vízzel kiszedni, mert a legtöbb folt frissen nyom nélkül eltüntethető. Legalább is a tapasztalataim ezt mutatják. Ezért is ajánlom fel ennek a lánynak a segítségemet, és, ha már egymás mellé keveredtünk, akkor beszélgessünk is egy kicsit. Új emberekkel ismerkedni egyébként is szeretek.
- Az is hasznos - vigyorgok rá a jegyre célozva. - A Cornellről, és mivel nekünk ez szakmába vág, így erősen ajánlott, de ez valakinél órapótlás, valakinél plusz fél jegy, ha két jegy között áll majd félév végén - avatom be mosolyogva. - Én egyelőre csak önfejlesztés miatt vagyok itt, mert nincs pótlandó órám, és stabil a jegyem, de a vizsgaidőszakik még bármi történhet, és arra is vonatkoznak a felajánlások - egészítem ki a dolgot. Azért választottam a légköri tudományokat, mert ez érdekelt, és akkor lehetek majd jó szakember a tanulmányaim végén, ha minél több tudást felhalmozok, ehhez pedig kellenek az ilyen lehetőségek. Idővel biztos sokat fogok felejteni, de sokkal könnyebb lesz feleleveníteni, ha már legalább egyszer hallottam a dolgot, mint mondjuk munka közben ilyet is tanulni első hallásra.
- Azért azt is megpróbálnánk áthidalni - szélesedik ki a mosolyom. - A felső végleges eldobását biztos nem javasolnám akkor sem - mosolyodok rá bíztatóan, hogy attól még, hogy itt nem tudjuk kiszedni a foltot, otthon, több felszereléssel lazán megoldható lehet.
Nem erőltetem azt, hogy átvegyek tőle valamit, így mindössze az utat mutatom neki. - Reméljük, valóban így lesz - mondom kedvesen. Azt már nem árulom el neki, hogy voltam már így konferencián, és annak nagyon rossz vége lett rablás miatt, ami túszejtésbe torkollott. Az eseményeket már feldolgoztam, de nagyon nem szeretnék még egy olyat, mert ott teljesen leblokkoltam, és egyáltalán nem voltam megmentő. - Én még nem, csak a felsőbb évesek. Mi még nem tartunk ott, hogy olyan tudásunk legyen, ami egy ilyen konferencián érdekes lehet - válaszolok őszintén. Alapszakon vagyok egyelőre, ami azt jelenti, hogy most ismerkedünk a mérőeszközökkel, a mérési folyamatokkal, és valóban bármikor lehet új, érdekes adat, ami fontos lehet, és diplomamunkához is kiváló, de nem világrengető felfedezés. Ezeket majd pár félévvel később kezdhetjük vizsgálni, ha az alapok megvannak. Mint a kisgyerekek, akik most felezik fel a világot, és minden új nekik, így a gyereknek, a családnak szenzáció, ha elindul, de nem világrengető felfedezés, cselekedet. - Milyen szakon vagy egyébként? - érdeklődök. Itt nem hallottam ilyen jellegű tanulmányi lehetőségről, így nagyon meglepődnék, ha mégis lenne. Sokkal könnyebb lett volna az átiratkozás az első félév után, ha New Yorkban maradhatok, és nem kellett volna az állam északi részére költöznöm. Bár már nem mennék sehova, mert azért mégis csak könnyű szerrel bekerültem a Cornellre, és bár pokoli sokat kell tanulni és projekt munkában részt venni, eddig nem tűnik vészesen nehéznek, amit ne tudnék diákmunkák mellett is megcsinálni.
A mosdóban óvatosan a víz alá teszem a blézer azon részét, amin a folt van, és először csak hagyom, hogy a kézmeleg víz végezze a dolgát. Mivel teljesen nem tűnik el a folt, így egy kis szappant veszek az adagolóból, és bedörzsölöm azzal is, vigyázva, hogy a lehető legkevésbé gyűrődjön. - Hozol néhány papír kéztörlőt onnan? - kérdezem, mert lehet gyorsabban szárad, ha valamennyit felitatok majd a vízből. Amikor már nem látom nyomát a kávénak, ismét a víz alá teszem, hogy a szappant is kimossam a felsőből. - Néhány lapot tegyél kérlek a pultra - kérem kedvesen, mert arra helyezem a vizes részt, a többi papír pedig a tetejére, és megnyomkodom egy kicsit. A víz egy része így kijön, és nem is gyűrődik az anyag. Ez után az elektromos kézszárító alá teszem olyan távolságba, hogy nehogy megperzselődjön az anyag, de nem is olyan távolra, hogy kikapcsoljon. Közben pedig válaszolok a kérdésér. - Nem. Oslóból származom, és csak tanulni jöttem az USA-ba - mosolygok rá. - És Te? Idevalósi vagy? - kérdezem, mert simán lehet, hogy ő is csak tanulni jött Columbiára, de az ország másik végéből származik.
- Azt hiszem, hogy körülbelül meg is szárad. Legalább is már nem látszik, hogy vizes volt, és azt hiszem, a folt sem látszik már - adom vissza neki a felsőt, jelezve, hogy, ha lehűlt az anyag, még enyhén nedves lehet, de majd szépen az is megszárad. Én nem látom, hogy nyomot hagyott volna a kávé, de azért remélem, ő is megnézi, és jóváhagyja.

let's start the day... well?

Karin & Tyra

z ilyen eseményekre azért is érdemes elmenni, mert olyan embereket lehet megismerni, akikkel valószínűleg nem találkoznék, ha épp a kutyák után lobogok a Central parkban. Na mondjuk erről is van pár sztorim már, hogy duzzogó nénik-bácsik meg végtelenül kedves, helyes srácok is keverednek oda random módon, de eddig még szakmabeli emberrel nem találkoztam csak az egyetemen. A későbbi munkám során az nagyon hasznos lesz, ha itt építek ki kapcsolatokat. Ezeket nem úgy gondoltam kiépíteni, hogy leiszom magam kávéval, de Tyra nem is értem, mit gondoltál, hogy majd odamész az okos szakmabeliekhez és majd miután kezet ráztatok megbeszélitek a kontinensvándorlással kapcsolatos aggályokat?
Igen, Tyra így gondolta, de nyilván ahhoz túl gyáva, hogy ilyesmit meglépjen, pedig annyira nem hülye, és még akár értelmes gondolatai is lehetnek, mert imádja azt, amit tanul. Kivéve a fizikát.
Tehát eljöttem különféle gondolatokkal a fejemben, aztán úgy voltam vele, hogy majd lesz valahogy. Véletlen találkozások történnek, így van ez Karinnal is. Bizonyára nem véletlen, hogy pont vele találkoztam. Tök intelligens csajnak látszik, meg azt mondja, hogy ért a makacs foltok kiszedéséhez is, hát egy kincs ez a lány!
- Jó messziről érkeztél akkor – csodálkozom el egy pillanatra, de végül is ez egy országos esemény, nyilván nemcsak helyi emberek vannak itt. – Akkor neked ez jó kis kiruccanás. Voltál már itt korábban?  – érdeklődöm.  – De amúgy valóban jók ezek az előadások a továbbképzés miatt, főleg, ha van pont olyan tárgyad, vagy később ilyen területen szeretnél majd dolgozni. Nekem a környezetvédelmis tárgyamhoz kell, ami amúgy nem olyan vészes, megírnám a vizsgát, de érdekelnek ezek a témák, bár szerintem nem ezzel fogok később foglalkozni  – vonom meg a vállam. Jó ég, mennyit szövegelek.
Közben lassan a mosdó felé tartunk én pedig a elégedetten konstatálom, hogy nincsenek sokan, nem úgy, mint a mozifilmek előtt meg után, amikor hosszú sorok kígyóznak a mosdók előtt. De jó, hogy itt ez is meg van oldva. Hát, nem Brooklyn végül is…
- Földrajz szakon, vagyis földtudomány pontosabban. Talán meteorológus leszek, ha nagy leszek  – mondom viccesen - De eléggé sok dolog érdekel, imádom a lemeztektonikát meg mindent, ami ezekkel a dolgokkal kapcsolatos. De sajnos szerintem ebben az irányban legfeljebb kutató vagy egyetemi tanár lehetnék…  - folytatom kissé csüggedten -  viszont nagyon szeretek mindent, ami természeti katasztrófákkal kapcsolatos  – kissé belepirulok, hiszen ki olyan lökött, aki szeret olyan dolgokat, amitől a másik ember szenved… - Texasban már jártam viharvadászaton és az valami fantasztikus!  – csillan fel a szemem. De inkább nem folyok bele jobban, mert még hibbantnak tartana a csaj, sőt, már lehet, hogy így is annak tart, annyi sületlenséget hordtam itt össze. – Te milyen szakon vagy a Cornellen?  – érdeklődöm.
A kismonológom végére oda is érünk a mosdóhoz, ahol Karin kezelésbe veszi a blézeremet. Nagyon úgy tűnik, hogy rutinos már, sokkal ügyesebben csinálja, mintha én szenvednék itt, akkor tuti biztos, hogy az orromig szappanos lennék. Figyelem, hogy hogyan csinálja, végül is nem tűnik olyan vészesnek.
- Oké, hozom!  – mondom egyből és odalépek a papírtörlős kupachoz, hogy kivegyek belőle néhányat, de hát nem is én lennék: nyilván leborul az egész. – Pfff…  - ennyire futja, majd néhány darabot odarakok Karinnak a pultra, a többihez meg visszamegyek és szépen felszedem a földről, ami egyébként tök tiszta. Hogyan?! Nem olyan, mint a mozikban… Közben hallom, hogy a kézszárító is bekapcsol, a blézerem pedig szárad! El sem hiszem! Amint felszedem az utolsó darab papírtörlőt és visszarakom a polcra, visszamegyek a mosdó mellé.
- Wow, Oslo?  – csodálkozom. Akkor innen az akcentus! – Nagyon szépen beszéled az angolt. Bár, ha jól tudom, ott Észak-Európában mindenki majdnem tökéletesen tolja. És milyen itt?  – érdeklődöm. – Én?  – megvakarom a fejem egy pillanatra, mintha magam sem tudnám, hogy honnan jövök. – Itt lakom, igen, Brooklynban  – mosolygok rá. – Szerencsére közel van a suli, metróval egészen hamar ott vagyok.
A következő pillanatban pedig úgy fest, hogy a kabátom megmenekült. Elképesztő mutatványt hajtott végre ez a lány.
- Fú, baromi ügyes vagy!  – vigyorgok elismerően és közben a tökéletes állapotú zakómat vizslatom. Még nem teljesen száraz, de ez már igazán nem vészes. – Nagyon köszönöm!  – jó amerikai módjára simán megölelném – nálunk ez működik. De tudom, hogy Északon ők távolságtartóbbak, így hálám jeléül csak egy mosolyt villantok felé inkább. – Mit szólsz, ha meghívlak cserébe egy ingyen sütire a büféasztalnál?  – kérdezem nevetve.

- Persze, én heti szinten járok ide, mert a diákmunkáim ide kötnek. Itt, főleg Manhattanben sokkal jobban fizetnek, mint a Cornell környékén - válaszolok őszintén. - Meg egyébként is itt a NYU-n kezdtem a felsőoktatást, csak az a szak, amit először választottam, nagyon nem érdekelt, mint kiderült - vigyorgok rá. Egy félév után otthagytam a vállalkozásvezetés szakirány, mert nagyon nem nekem való, még akkor sem, ha jól jött volna, ha a családi vállalkozást együtt akartuk volna majd átvenni a bátyámmal. Ő persze játszva megcsinálja ezt a szakot az otthoni egyetemen, így marad családon belül  cég, de én nem valószínű, hogy benne leszek túl aktívan. - A tudás mindig jó, mert lehet később szükséged lesz rá - mosolygok kedvesen. Szoktam ilyen konferenciákra járni, bár nem nagyon van rá időm, ha lehet, elmegyek azokra, amik érdekelnek.
Figyelmesen hallgatom, hogy mit mond arról, milyen szakon van, és, hogy mi szeretne lenni. - Nos, lehet, hogy, ha valóban meteorológus leszel, akkor kolléganők leszünk - mosolygok rá kedvesen. - Én ugyan is légköri tudományok szakirányon vagyok, bár minket még nem mertek viharvadászatra vinni. Bár ebben a félévben lesz esedékes - gondolom végig. - Már nagyon várom. De addig még jó sok mindent kell megtanulni, főleg a felszerelésekről, mérőeszközökről a saját vizsgálataink miatt. Ti mit vizsgáltatok? - kérdezem, hiszen minden forgószél más, és sok vizsgálati terület van, amit csapatokban végeznek. Én abban bízom, hogy a tornádókban lévő villámlásokat vizsgáló csapat része lehetek, mert engem ezek az égi tünemények mindig nagyon lenyűgöztek. A tanár szerint ennek nincs akadálya, így igyekszik jobban ellátni ezen a részen iránymutatással. A nagyon magas feszültséget vizsgálni, amit a villám hordoz, nem könnyű vagy veszélytelen, és kell a felkészülés, ráadásul új eszközök is jól jönnek, mert minden új eszközzel új felfedezést tesznek a villámmegfigyelésben.
Könnyedén kijön a folt, így viszonylag gyorsan végzek. A szappan kiszedéséhez viszont idő kell, mert, ha nem jön ki rendesen, az is foltot hagy, ráadásul azt vennem észre, hogy az anyag tapintása is sokszor ragadós érzést kelt. Legalább is, amíg ki nem öblítik belőle rendesen. A bő vizet viszont idő mire a kézszárító eltünteti, így, amit lehet, papírtörlővel szeretnék felitatni. Tyra hoz is, amikor megkérem, de arra nem számítottam, hogy leborítja a tartalék tekercset. A tartóban látszik, hogy már kifogyott, de úgy tűnik, felkészültek erre az eshetőségre is. Gondolom, majd a konferencia ideje alatt feltöltik magukat a tartókat is. - Köszönöm! - mondom a papírokra célozva, amikor visszér mellém.
- Igen - mosolygok meglepettségén. - Köszönöm! Sokan beszélik, de Anyunak és Apunak a vállalkozása miatt is, meg, hogy mi rengeteget utazunk, nagyon ajánlott volt megtanulni. Itt, a városban nagyon nyüzsgő, rohanó - mondom első körben, már a városi életre célozva. - Bár nagyon szép, és sok a látni való, amit érdemes megnézni, és sok lehetőség is van mindenre, ami mellett nem lehet unatkozni. Talán még nem is láttam olyat, amit itt ne lehetett volna megkapni, beszerezni - mondom el neki. De életvitel szerűen, saját családdal nem hiszem, hogy ide költöznék. Túlságosan felpörgött, rohanó, és bár próbálnak arra figyelni, hogy legyen elég zöldterület, nálunk sokkal másabb minden. De ezt egyelőre nem teszem hozzá hangosan. Amikor felőle érdeklődök, kicsit mintha zavarba jött volna, bár nem értem miért. Ismerek olyat, akinek lehetősége lenne, de mégsem hajlandó még Manhattanből sem kitenni a lábát. Bár ezt a fajta gondolkodást nem értem. - Akkor nem a koliban laksz? - mosolyodok el a kérdés közben. - Bár annak is megvan az előnye - teszem még hozzá, mielőtt azt hiszi, ezt rossz dolognak látom.
- Örülök, hogy elégedett vagy az eredménnyel. Nagyon szívesen! - mosolyodok el kedvesen. Már kezdem megszokni, hogy itt közvetlenebbek az emberek, és sokan öleléssel fejezik ki a hálájukat, és látom Tyran is, hogy ezt az ösztönét fogja vissza. Tényleg kezdem megszokni, de még mindig fura, és leginkább a közeli barátaimtól és a gyerekektől, akikre vigyázok azoktól nem zavar. Így hálás vagyok, hogy most nem veti a karjaimba magát.
- Nem sértődsz meg, ha ezt az első előadás közbeni vagy utáni szünetre halasztjuk? - kérdezem az órámra pillantva. - Öt perc és kezdődnek - adok választ arra, hogy miért szeretném tolni egy kicsit a dolgot, nekem pedig meg kell találnom a csapatomat is, mert mi kezdünk. Mármint a mi felsőbb éveseink, és a tanárnő, bár a „színpad” mellett lesz, látni fog minket, és jó, ha egy helyen vagyunk, ha nem akarunk bajt. Persze mellettünk is lesznek még előadások, így Tyra lehet másra fog menni.

let's start the day... well?

Karin & Tyra

zerencsésnek mondhatom magam, hogy sikerült olyan sulit találnom, ahová egy órán belül eljutok. Jócskán sok azért az utazási idő, de ezt mindig próbálom haszonsan tölteni: olvasok, tanulok a vizsgákra vagy éppen beadandót írok, ha épp le tudok ülni. Aludni viszont nem merek, így muszáj valami elfoglaltságot találnom mindig. Azért a Cornellre nem ingáznék, de Karin nagyon bátor, hogy ezt vállalja, hogy heti szinten ennyit utazik.
-  Előfordul, hogy nem sikerül elsőre jót választani – jegyzem meg. –  De ezek szerint utána már sikerült megtalálnod az utad – mosolygok rá. Sejtettem, hogy hasonló szakon lehetünk, mivel akkor nem találkoztunk volna ezen az eseményen. Bár végül is nem feltétlenül csak a szakmabeliek jelenhetnek meg egy ilyen konferencián, ugyanakkor nem is nagyon látni átlagembereket, akik csak úgy hobbiból érkeznek ilyenkor.
-  A viharvadászat nagyon érdekes és izgalmas – válaszolom lelkesen. –  Van egy viharvadász a suliban és ő vezet ilyen terepgyakokat. Eléggé sok mindent kell csinálni, de nagyon részletekbe még nem mentünk, mivel ugye eléggé veszélyes dolog is, így a felsőbb évesek csinálták a méréseket, amikor voltam, de az idei szezonban már nekem is kell majd. Én eddig csak a dokumentációt csináltam, ez is éppen elegendő volt még – felelem a kérdésére. Ha jó téma, úgy repül az idő, hogy az ember észre sem veszi. Karin pedig sikeresen kivarázsolja a foltot a felsőmből és pillanatok alatt kész is lesz.
-  Hát igen, New York sosem unalmas és ezernyi dolgot lehet csinálni. Meg sok a látnivaló is – mondom és bólogatok közben. –  De eléggé sok ember van mindenhol, nehéz találni olyan helyet, ahol egy kicsit sincs tömeg. Néha azért jó lenne, de tele van, talán a parkokban lehet egy kis nyugira lelni – folytatom és eszembe jutnak a reggeli séták a kutyákkal, amikor csak mi vagyunk meg a mókusok és a kacskák meg néhány futó, akik nem tudnak aludni.
-  Nem vagyok kolis, bejárok otthonról, nekem ez így teljesen megfelel, nem vészes az utazási idő, bár logikus lenne, valóban – értek egyet a felvetésével és megvonom a vállaimat. Erre a másfél évre már nem is lényeges, meg gyakran előfordul, hogy itt alszom valakinél, így nem kell hazamennem, csak anya miatt meg szeretek, hogy ne legyen egyedül.
Amint megszáradt a felsőm, elveszem a lánytól, és fel is veszem. Elégedetten pillantok a tükörbe és rámosolygok a tükörképére. –  Milyen jó, hogy az ecetes ollón kívül létezik más megoldás is – nevetek fel. –  Na jó, akkor még biztosan találkozunk a szünetben. Megyek én is megkeresem a többieket, bár annyi ember van itt, hogy nem sok esélyt látok rá.

Látom rajta, hogy kicsit meglepődött, hogy milyen gyakran utazok a Cornell és Manhattan között. Lehet fura, de én már megszoktam a repülő utakat és a városon belüli tömegközlekedést.
- Igen, másodjára már igen - mosolygok. - Nem én voltam az egyetlen, aki fél vagy egy év után váltott, mert nem érezte megfelelően az első szakot. A szüleim sem csináltak belőle gondot, csak tudomásul vették - egészítem ki. A sulit és a szakot néha mondhatni, találomra választjuk, mert a szak neve által elképzelt dolog nem biztos, hogy fedi a valóságot. Persze az egyetemek igyekeznek sok infót megosztani a jelentkezőkkel, de van, hogy egy-egy féléves órarend, vagy inkább tárgytematika jobb belátást engedne egy-egy szak követelményébe. Az egyik felsőbb éves elmesélte a saját példáját, hogy ő természetvédelmi mérnökin kezdte, és csak később jött rá, hogy a neki való szak környezetmérnöki szakirány volt. Legalább is alapképzésen, mert ott tudott felvenni olyan tárgyakat, amikre később alapozhatott. De ez a bemutató anyagból nem derült ki, csak az órarendből. Majdnem ugyan az, de mégis nagyon más. - Akkor jól gondolom, hogy Neked sikerült elsőre jó helyet választani? - kérdezem kedvesen.
- Akkor valami hasonló a felépítése a Ti rendszereteknek is, mint a miénknek - mosolygok az összegzésnél. - És ezek szerint Te is élvezted a dolgot - szélesedik ki még jobban a mosolyom. - Én is sok jót hallottam erről a felsőbb évesektől, de azért ők láttak olyan települést is, amin egy EF3-as - 4-es ment keresztül, és mondtak rémes dolgokat is[/i] - húzom el kicsit a számat. Maga a vadászat egy nagyon izgalmas dolog, és egyfajta adrenalin függőséget is okozhat, már persze, ha az ember kibírja addig, amíg sikerül olyan helyzetbe kerülnie, hogy lát is valamit. A tornádók által érintett terület túl nagy, túl sok államot érint, és, hogy jókor a jó helyen legyen a vadász, ahhoz szerencse is kell. Viszont látni, hogy egy tornádó, főleg egy erősebb, milyen pusztítást tud végezni egy lakott településen… az borzasztó tapasztalat is egyben. Bár mi, és főleg a vadászok és a mögöttük lévő kutatócsapatok pont az ilyen borzalmak elkerülése miatt igyekeznek minél több mindent megtudni a viharok működéséről, mechanikájáról.
- Itt sosem lehet magányos az ember, ami néha jó, néha pedig kifejezetten hátrány. De, ha van rá lehetőség, akkor érdemes kicsit távolabb menni, hogy regenerálódhasson az ember. Én gyakran túrázok a közeli erdőkben pont azért, hogy kicsit eltávolodjak a tömegtől, és rendezhessen a gondolataimat. Kisebb csoportban, vagy akár egyedül is - mosolygok. Nem vagyok antiszociális, de néha szükségem van egy kis magányra, amit a koliban nem tudok megteremteni magamnak. - Te nem szoktál néha így kicsit távolabbra menni? - kérdezem kedvesen.
- Nincs abban semmi rossz, ha otthonról jársz be - mondom komolyan. - Megvannak annak is az előnyei, ha valakinek van rá lehetősége. Anyagilag mindenképpen jobban lehet vele járni, meg nagyban megkönnyíti az életet is. Akár egy étkezésre gondolva is. Mi sokszor eszünk pizzát, gyorskaját, mert bár lehetőség lenne valami egyszerűt összeütni, sokszor nincs rá időnk, és akkor csak a rendelés marad. De akár egy mosás is könnyebb, ha nem egy teljes kollégiumra van néhány gép, hanem az otthoni mosógépet tudod használni - mondok néhány egyszerű példát. Persze vannak, akik hétvégente hazajárnak, és ott mosnak, ha nem is minden héten, kéthetente. De sokan vannak, akik, ha nem is annyira messziről, mint én, de alig tudnak hazamenni a nagy távolság miatt.
- Ecetes olló? - kérdezem értetlenül. Még nem hallottam ezt a kifejezést, így nem is tudom mire vélni. Nem minden amerikai kifejezéssel vagyok tisztában, még akkor sem, ha egyébként jól beszélem a nyelvet.
- Feltétlen találkozunk - ígérem neki, hogy hosszú még a nap, és a beszélgetésünk részemről még nem zárult le. Mindössze kicsit megszakad. - Óh, azért nem olyan vészes. Csak pozitívan! - bíztatom, hogy ne legyen kishitű.
Én hamar megtalálom a termet, és benne a csoportomat. A helyem fenn van tartva, és látom, hogy nem én vagyok az utolsó, közülünk sem. A terem ajtaját akkor zárják, amikor a szervező megáll a mikrofonnál, hogy szót kérjen, és felvezesse az előadókat. Szuperül szerepelnek a Cornellesek, és sok új infót is adnak, és nem csak nekünk. Legalább is az előadás utáni kérdésekből ez derül ki. Minden kérdésre tudnak válaszolni, bár ekkor már a tanárnőnk is ott van, hogy segítsen nekik, ha olyan kérdés merül fel, ami nem feltétlen nyilvános még, vagy nem tartozik túl szorosan a témához.
Az előadás után van egy hosszabb szünet, ahol fel lehet készülni a következő előadóknak, és a hallgatóság is feldolgozhatja a hallottakat. Illetve az egyéb ügyes-bajos dolgait rendezheti. Én ezt a szünetet használom ki, hogy megkeressem Tyrat. Ha ez sikerül, akkor oda is lépek hozzá. - Szia! - köszönök rá. - Milyen volt az előadás, mire ültél be? - kérdezem kíváncsian.