Scott & Cory

“Are we cool couple?”

Melegen süt a nap, amikor felnyílnak a szemhéjaim, és kinyújtóztatom a végtagjaimat az ágyon. Egy ásítás kíséretében tekintek körbe az új hálószobám négy falán, és a dobozokon, melyeket még mindig nem bontottam ki. Egyszerűen nem ment, hogy mindent megszokjak. Amerika merőben más, mint az otthonom, sokkal nyüzsgőbb, és élettelibb, kivéve azt, hogy itt az emberek nem franciául kezdik meg a reggelt, nem érezni a friss bagett illatát a földszinten lévő pékségből. Hiányzott egy picit Nizza, de tudom, hogy idővel megszokjuk ezt a környezetet is. A jat lag még most is hatással van rám, az első napokban szinte átaludtuk a napot, felcserélődtek a napszakok. New York, és a maga ritmusa sajnos még nem vonzott be, és rá kellett hangolódnom a napi rutinra is, hogy ne késsek el a munkából, vagy az egyik potenciális helyemről. A helyzet az, hogy több helyre is beadtam az önéletrajzomat, de még egyik sem fixált le. Őrültségnek tűnt, hogy így vágjak bele a költözködésbe, de éreztem, hogy mennünk kell. Scott ki volt téve annak a fajta előítéletnek, ami nem mozdította volna előre a jövőjét, és visszarántotta volna a múlt mocsarába. Igyekezett, a kelleténél jobban is, de senkit nem érdekelt. Számtalan iskolát néztem meg itt is, mielőtt kérvényeztem volna az átvételét. Sikerült is az egyik közeli gimibe felvételt nyernie, de nem mehettünk a végzősök közé. Az angol miatt különbözeti vizsgát kell tennie, nem beszélve arról, hogy totálisan másképpen működik az iskolarendszer ebben az országban, mint odahaza. Az oldalamra fordulva temetem az arcom alá az egyik kezemet, és a másikat kinyújtva próbálom megakadályozni, hogy ennyire a szemembe vakítson a fény. A helyzetünk korántsem kilátástalan. Noah minden egyes nap felhív, ha tud, de azért néha aggódom, hogy egyszer meg fognak szakadni a kialakult hagyományaink. Vele beszéltem meg minden nehézséget, ő ismert a legjobban, látta a legrosszabb napjaimat, és a legjobbakat is. Már nem éltünk házasságban, de a kapcsolatunk a mai napig virágzott, és nála jobb barátot nem is kívánhattam volna. Még hagyok egy kis időt magamnak, hogy felkészülhessek a taxizásra, a metrós mizériára, és bemutatkozzam, mint Scott anyukája az iskolaigazgató irodájában. Roppantul nehezen megy a felkelés, de rászánom magam, hogy a kijelzőre pillantsak, és akkor menten elhűlök.
- Micsoda??? – nyolc óra huszonhárom perc rajzolódik ki a digitális kijelzőn, ami annyit tesz, hogy alig maradt időnk elkészülni. Nem hiszem el, hogy miattam fog elkésni az első napjáról, én leszek a hibás azért is, ha nem érek oda időben az állásinterjúra. Úgy pattanok fel, mintha megégettem volna a kezemet, és rohanok a redőnyhöz. Feltekerem, kíméletlenül állok ellen hunyorogva a napsütésnek, aztán az első utam a szekrényhez vezet. Kitárom a két ajtaját, és kétségbeesetten futtatom körbe a tekintetemet a választékon. Összesen három ruhát akasztottam be, a többi valahol az egyik doboz mélyén pihen, nem beszélve a cipő, és a kabát összeállításomról. Mit illene felvennem? Nem vagyok öreg, de azt kell sugallnia a ruhának, hogy érett vagyok, megbízható, és egy tinédzser példaképe, vagy mije.
- Nem igaz már.. – morranok fel, és úgy döntök, hogy ideje megsürgetni a kis lábaimat, szóval hagyom a fenébe az öltözködést egyelőre, és átbattyogok a szomszédos szobába. Hezitálok, hogy benyissak-e…mert van saját privát tere, én nem akarok belekontárkodni mindenbe, de végül győz a másik felem és két kopogtatás után nyitok be. Teljesen sötét van, nem is értem, hogy csinálta Scott, de aztán megközelítem óvatosan az ágyát, és megkísérlem finoman megérinteni a takarója szélét. – Scott…nem ébresztett az órám, el fogunk késni, hahó… - teszem mellé, és megbököm a vállát. Ez vajon hatásos lesz?

 Scott & Cory

“Are we cool couple?”

Az ujjaim a szekrény szélén révednek el, belemarok a körmömmel a fába, de nem ragad meg. A tekintetem végigsuhan a választékon, nem mondanám, hogy nagyon sok ruhát halmoztam fel az elmúlt években. A válás, és Daniel halála sok mindent megváltoztatott, és már nem érdekeltek a materiális javak. A padlózat aljára süllyesztettem azt a dobozt, melyben még néhány emlék van elrejtve a fiamról. Az első kézlenyomata, az általam hímzett kis takaró a születési adataival, és az a bizonyos dokumentumhalmaz is, mellyel nyilvánosan is halottá lett kikiáltva. Még szinte nem is élt, nem járt, csak mászott, és jóformán a kórházon kívül nem látott egyebet az utolsó hónapjaiban. Imádtam őt, de elveszítettem, és ez a fájdalom sosem fog elmúlni. A fejemben gyorsan térek vissza a jelenbe, nehezemre esik, de van kiért felkelnem, és ezt most nem akarom eltolni.
Sietek át a másik szobába, ahol Scott alszik. Nem szóltam bele, hogy milyen festéket választ a falhoz, a szőnyeget, és a berendezést is a saját ízlése alapján csinálhatta. A pénz fogyóban volt, de nem kértem volna tőle, hogy ezekből alkudjon. Az újrakezdéshez az is hozzátartozik, hogy egy kicsit engedünk a szabályokon, és kiterjesszük egymás határait. A szülői jogokkal nem szeretnék visszaélni, nem is az a célom, hogy megneveljem, csak egy biztos pontja legyek, és olyan jövő felé tereljem, amit megérdemel. A múltja nem hibátlan, ahogyan az enyém sem. Megjártam az útját, nekem élnek a szüleim, de mégis olyan, mintha egyedül lennék a világgal szemben. Scott nem maradhat egyedül, az utca nem lehet az anyja, és nem eshet vissza abba a körbe, ahonnan nagy nehezen kiszedtem. Megérdemli, hogy normális életet éljen, bulizzon, és tanuljon, essen szerelembe, de ne olyan áron, hogy másoknak ártson. A munkámnak is megvannak a nehézségei, nem volt könnyű megismerni őt, vagy a bizalmába férkőzni. Rajtam kívül nem lenne esélye, és talán nekem sem, hogy felálljak a gödörből. Egy év is kevésnek bizonyult, hogy feldolgozzam Dan halálát, abból már nem biztos, hogy felállnék, ha Scott-nak esne baja, vagy elutasítana, és nem tudnék segíteni neki. Az ajtóküszöbön állok meg, egy fél percig csak nézem álmában, aztán erőt veszek magamon, és odasétálok, hogy megbökdössem, mert a szép szóra nem reagál. Az igazak álmát alussza, borzalmas ez az időeltolódás, de bízom benne, hogy a szervezetünk hamarosan át fog állni.
- Neked is jó reggelt. El fogunk késni, egy kicsit elszámoltam magam. – nem úgy látszik, mintha nagyon érdekelné, egyébként sem egy túlaggódós fajta, azt meghagyja nekem. Nincs időm még egy körre, ezért ráhagyom, hogy felkeljen, és már ott sem vagyok. A szobámban világosság honol, mire sikerül kiemelnem egy fehér ing felsőt, és hozzá egy sima farmert. Nem akarok olyan anyukának tűnni, aki a megjelenésével akarja lenyűgözni a zsűrit, és amúgy sem vagyok egy túlságosan magamutogatós kisasszony. A fürdőbe megyek, hogy megmossam az arcomat, és a fogamat is, de a fogkefével a számban a tükörképemmel nézek farkasszemet. Óriási karikák éktelenkednek mindkét oldalon, és úgy nézek ki, mint egy zombi. A készülődést követően a hajamat fogom lófarokba, amikor Scott jelez, hogy már készen is van.
- Nem kell semmi, kaja…pénz? – kukkantok ki a folyosóra, de már készen vár. – Úristen, neked időgéped van? – szalad fel az egyik szépen ívelt szemöldököm, és az ágy alól előhalászva kotrom ki a sportcipőmet, meg egy barna táskát. – Kávé sem kell, ne vegyünk útközben? – kiáltok ki, és megpróbálok két perc múlva úgy kinézni, mint egy felelősségteljes felnőtt.

 Scott & Cory

“Are we cool couple?”

Baromi nehéz az újrakezdés, és bosszant is, hogy nem megy minden elsőre. Odaát könnyebben vettem az akadályokat, mert mellettem állt az exem, és az ő barátsága, illetve támogatása nagyban hozzásegített ahhoz, hogy elhiggyem, valóban jó anyja lennék egy majdnem felnőtt fiúnak, akivel több a probléma, mint a betöltött éveinek a száma. Scott nem egyszerű lélek, annyi mindenen ment keresztül, hogy félelmetes lenne beszélni is róla, de én szentül hittem benne, nem érdekelt, hogy mások mit mondanak a hátam mögött, vagy mire intenek óva. A szüleim kategorikusan utasították el a gyámsági szándékomat, szerintük még nem dolgoztam fel Daniel halálát, és egy ekkora tini csak bajt fog a fejemre hozni. Tagadhatatlan, hogy a kétely bennem volt, láttam már visszaeső drogosokat, a sikátorban fejbe lőtt fiatalokat egy kis heroin, vagy kokain miatt. Nem szépíteném a munkámnak az árnyoldalát, de nem is azért vágtam bele, hogy ezeket fitogtassam. Igenis, akadnak jó példák, a reménytelen helyzetekből is lehet kiutat mutatni, és nem attól leszek jó szakember, hogy eldarálom a látásmódomat, és elhitetem a segélykérőkkel, hogy minden szivárványos lesz, ha belevágnak a rehabilitációba, hanem az a célom, hogy tettekkel bizonyítsam az igazamat. Én is ültem sitten drogbirtoklás miatt, majdnem odavesztem tizenhat évesen egy tűz miatt, és még sorolhatnám a vétkeimet, de ezek alakították a jellememet, és emiatt tartok most ott, ahol tartok. Nem a szüleimnek köszönhetem, hogy felálltam a gödörből, hanem saját magamnak. Meg fogok tenni mindent azért, hogy Scott-nak már egyszerűbb dolga legyen, és ehhez szükséges volt a költözés. Nem hagyhatta a negatív gondolatokat a háta mögött, és a múltját, ha nem szakítottam volna ki az ottani közegből. Sokszor elbizonytalanodom, hogy el fogok bukni, valami rosszat mondok, és lelép…de ezek pontosan afelé visznek, hogy jobb ember lehessek, és jobb anyja, mint bárki más a világon. Megérdemli, hogy végre legyen egy normális családja.
Az első közös reggel is a tervektől eltérően alakul, mert késve ébredek meg, úgy szakadok át a szobájába, akár egy mérgezett egér, de ő csak ásít, meg komótosan felemeli a fejét. Bosszant, hogy nem állítottam be jól a telefonomat, de most ebből kell kihoznom a legjobbat. Megkérem, hogy öltözzön fel, nekem még dilemmát okoz, hogy mit vegyek fel, ezért visszasietek a szobámba, és a szekrényből, meg a dobozok egyikéből táplálkozom. Az egyik felső nem jó, a másik gyűrött, én már tényleg lassan feladom a reményt. Úgy gondolom, hogy nekem az izgalmi állapotom kiüti a legmagasabb mércét. Hihetetlen, hogy jobban aggódom érte, mint a tulajdon testi épségemért. A kérdéseimmel oldom a bennem gyűlő feszültséget, de amikor meghallom az újonnan használt becenevemet, akkor egy pillanatra ledermedek. Tényleg azt mondta, nem vagyok süket? A szívem megtelik egy furcsa érzéssel, de eszem ágában sincs elbőgni magam, mert akkor meg magyarázkodhatok, és azt nagyon nem szereti, ha kényelmetlen szituációba hozom őt.
- Rendben, igazad van, nem kellene, hogy igyunk egyet. – rázom meg a fejemet, és végre elérek a bejárati ajtóig is. A táskámra ráfogok, és kikeresem a pénztárcámat. Öt dollárosom éppenséggel nincsen, ezért előveszek egy tízest, és a kezébe nyomom. – Nincs kevesebb, tedd el. – kérem meg rá, és immár az ajtón kívül tudom magunkat, zárva a lakást, és sietve a metróhoz, hogy csökkentsük a késésünk időbeli tartalmát. – Öhm metróval. Két megálló innen, nincs messze. Más esetben gyalog is mehetnénk, de arra most nincs idő, gyere. – lépek ki vele együtt az utcára, és a kis lábaimat szedve menetelek előre. A jegyet a kezébe adom, a sajátomat le is húzom, még nem volt időm felkészülni mindenre, szóval fel kell írnom a hűtőre a bérletet. Két perccel később már a mozgó járművön állunk, és mint a heringek, úgy passzíroznak össze bennünket. – Itt sosincs szünet. – nézek fel rá, mert már most magasabb, mint én. Elveszek mellette.