• Ruha: ez • Credit:& • megj.: night aesthetic kill
Az éj egymagába zárt halk, lecsendesült mivoltában a legnagyszerűbb kiélvezni az ember aznapi depresszióját. Kit hogyan ajándékoz meg a napja, kifizetetlen adóssággal, egy szerető kitudódásával, valaki válásával vagy halál hírével. Az én mai önsanyargatásra szánt színdarabom, anyám ismeretlen egészségálltopára és az albérletem egekig szökő bérleti díjára összpontosul. Csoda, hogy a hajnalig lecsendesedő kültéri forgataga eltűri a jelenlétemet, ilyen semmis ügyekkel. Hisz elég körben néznem, és levonnom a tanulságot, hogy az a pár megmaradt társaságom nagyobb gondokkal küszködik éppen. A dohány szürkeségbe füstölt mértéktelen alkohol ivászat még nem feltételezett, hogy kevesebb tartással rendelkeznének mint én, aki csak a harmadik vörösnél és második cigijénél tart. Persze a megjelenésem számukra sem marad láthatatlan, így egy-kétszer még azzal is megjutalmaztak hogy mellém csapódtak egyszemélyes körutamban, miután 20 perc szűkében egy érhetetlen beszéd stílusban elregélték életük húzós árnyoldalát. Amit nyilván, egyetlen empatikus félként végighallgattam, majd sajátos beszédtechnikai szegénységemmel kommentáltam. A hülye fruskára hajazó megszólalásommal persze ahogy az lenni szokott, nem méltóztattak tovább maradni beszélgető társaim. Jogosan tartva, hogy valahol a külterületben meglapul a padok alatt egy félvértezett behajtó, aki kész pénzt csinál az egyén minden adott és működő szervéből. A beskatulyázás külön desszertem a mai sajnálkozásban. Kívánni sem kívánhattam volna szebbet és szellemesebbet. Taxiba ülők. Átugrunk a hajnal csípős nedves párájába, a kipufogók zajának morajlásába és a nem működő sárga forgalmat irányító rámpák fényjátékába. Mind egyes nap eszembe jut a rémképeim hátrahagyott látványa. Nem tudom milyen elkeserítő nyavalyát vittem haza a bűntudatommal, de valami megkörnyékezte és fal fehérre festett. Most, hogy volt annyi tartalék pénzem, hogy ezen a fekete bőr ülésen hintóztassam magam, érzem, hogy kezd fojtogatni az albérletem kiadásának halasztása. Ilyen az mikor a prioritás előnyt élvez. Képes lennék még éhezésre is rákényszerülni csakhogy lelkibékém ismét jó egészségnek örvendjen. Ha itt volna anyám, biztosra állíthatom azt mondaná, „tessék, ilyen a felnőtt élet!”. Igazat is adnék neki, a látott általa elkövetett áldozatokért. Azzal is tisztában vagyok, hogy kisebb erőfeszítéssel könnyebb helyzetbe kerülhetnék, ha rávinne a lélek, hogy érdekből füzek össze szoros köteléket egy vadidegennel. A sugar daddy által az albérleti szörnyűség is megszűnne is végre megismerném, mit jelent pontosan az éjjeli pillangó fogalma. Nekem azonban ehhez több biztató, megerősítő tett szükséges, a tapasztalt kudarcok listáján, mikor beláthatatlan ideig megszűnt a bizalmam az emberekben. A valóságban már nem elég megjelennie a kitűzött félnek, most már sok tettet kell végrehajtson azért, hogy elsősorban kivívja bárki figyelmét. A 21.század urbanizmusa megköveteli magának a kézzel fogható bizonyítékokat. S noha érzékeletlennek tűnik egy pillanatra, egy valamire való ember tudja, a szó mit sem ér a tettekhez képest. A harmadik mérgezésemre gyújtok. S a komor, borús, párás hajnali órákban ráeszmélek, hogy nincs adandóbb alkalom és hely, hogy a legnagyobb mélabúba temetkezzek. S a kiláthatatlanság oltárán kapva kapok a taxis szemkontaktusával, bizonyos magányomat akaratlanul egy veszélyes tekintet hangsúlyába mártva. - Szálljon ki! - satufékezve adja tudtomra, hogy hadműveletem csúfos véggel dukál. - Ne dohányozzon az én taximban!!! - ordítja, miközben én felháborodott arckifejezéssel fellököm szemöldökeimet homlokomra. S mikor már kezdett volna habzás kialakulni a szája görbületében, én – a kitudja honnan lopott vörösboros poharammal – készségesen pattantattam ki a karosszériából. Értem én, csöppent felhúztam, de ezért nem kellett volna Need for Speed módjára magamra hagynia. Melyet halszemekkel végigkísérek. Az égiek kegyesek...újfent. S egy közeli tarka, ömlengően színes sátor közelébe vezetik részegségre szánt alantas inditatásaim. Kísérteties dejavu érzet fut keresztül a testemen. Majd a röpke másodperc hevében, kiütközik egy erős tülkölés és egy annál vulgárisabb hangnemben. Csakugyan azt kapom vissza a véletlenek sorozatában, mint az oly sokszor megtapasztal egy hozzám hasonló ember. A pechet. S ez jelenlegi balszerencse, talán ha nem is rosszindulattal de elorozta tőlem az egyetlen dráma-mentes éjszakát. De talán maga a sors ajándékoz meg azzal, hogy folyvást magamra utal. Örök monogámiára. Mindez elviselhetőbb lenne, ha megtudná szüntetni azt a felem, – aki traumáimból eredendően – amelyik hirtelen elkezdett áhítozni az együttlétre. Kiábrándultságomban, egyre méretesebb levegővétellel fogyasztok a rákkeltő pótcselekvésemből. A helyzet iróniát érezvén helyénvalónak éreztem üres, érdektelen szemekkel tovább tekintenem a megfogyatkozott, letisztult összképet. ~ Ugye ez egy cirkusz? Vagy csak a szemem hallucinálja? ~ Ám a sors ezúttal sem hagy érinthetetlennek, s azonnal hozzám küldi jeles képviselőjét, aki most a „a bajnak előidézője” pozíciót töltötte be. A megszokott debil zsúr zene. Miféle aberrált társadalom...miután elrontja a megfelelő alkalmat, még ráadásként megvendégel egy kuruzsló artistaparádéra? Ilyet csakis az elmebajos tud, ő jártas a ,,nagy az Isten állatkertje,, folytonos bizonyításában. S amilyen frappánsan kezdeményezett ez a festői látkép, ugyanolyan taszító grimasszal dilemmáztam magamban, hogy bemenjek vagy nem.
In the darkness, there are no rules. So, tonight girl, do what you want. Kill who you want. And when morning comes, you too shall be reborn.
Nem állítom, hogy hónapok óta ugyanott cirkuszolunk, de Avery megjelenése óta nem nagyon volt rá alkalom, hogy elhagytuk volna New Yorkot. Bár néhány hete volt egy kis cirkuszi baleset, amiben sok - nos... jónak nem mondható - alkalmazottunk oda veszett, azóta sikerült lábra állnunk. Új dolgozóink, két új fellépőnk és a dokinknak köszönhetően még egy remek, új pénzforrásunk is akad, ami ugyan hírnevet még nem szerzett magának, egyre több fülbe jut. A ma esti előadásunk az első a baleset óta, amiről bár a népes közönség nem tudhat, még is telt ház fogadott, ahogy kiléptem a porondra felkonferálni az első előadást és annak szereplőit. Cirkusz vezetőként avagy porondmesterként jobbára ennyi a feladatom. Na meg húzni az időt, mikor úgy szükséges és már unják a kannibál bohócunk. S mivel a műsor megy - aminek jegye egyébként tekintettel a Halloweenra, jelmezben olcsóbb - a körhinta, és egyéb szórakoztatásra szolgáló gép és stand most épp üzemel kívül. Egy-két árust leszámítva, mindenki a fő sátorban, így magányos óráimban föl-alá mászkálok a cirkuszban és annak környékén. A "patkányok" miatt most nem aggódom, egyrészt, mert egy erdő sűrűjében vagyunk, oda pedig még hajléktalan se nagyon jön, pláne ilyen időben, másrészt pedig nem olyan rég volt patkányírtás. Egy ideje már a rendőrök sem néznek felénk, ami pedig Travis utódját illeti, lényegében mestere nyomdokaiba lépett, vagy fog lépni hamarosan, mert azóta is a Sweet Dreams drog hatása alatt szunyál. Legutóbb felkeltettük, de ő akart visszatérni abba az álomvilágba, ahol igazán érvényesülni tudott. A doki szerint ma már nem biztos, hogy felkelne. De legalább tudjuk, hogy hosszú távon nagy mennyiségben kómát és halált okozhat. Ahogy bandukoltam immáron a lakókocsik közt, szemet szúrt egy kerítésen kívüli lézengő, aki úgy állt ott a kiégés előtt álló neon "Cirque du Freak" felirat alatti főbejáratnál, mint, aki nem, hogy creepy helyekkel, de cirkusszal sem találkozott még. Vagy fordítva? Ah, lényegtelen... Egy ideig figyeltem az egyik kocsi árnyékából, bár alapból sem voltam túl közel, szóval anélkül sem biztos, hogy észrevett volna. De úgy tűnt se a külső retró cirkuszi nóták és a creepy hangulat nem igazán vonzó számára, se a villódzó sátor, ahonnan sűrűn hallatszódott ki a közönség hangos tapsvihara, nevetése és persze a trükkök alatt szóló zenebona. Általában csak az marad távol a helytől, aki már hallott róla, de aki hallott róla, az általában nem ilyen pofikával mered rá a bejárat előtt. Ki vagy te, bogaram? Gondoltam, ha már Halloween, megadom a módját a cirkuszi üdvözlésnek. Így hát amilyen csendben csak tudtam átvetettem magam a kerítésen, át a susnyáson, úgy lopakodva mögé, mint egy oroszlán a felügyelet nélkül hagyott új szülött ki gazella mögé. A zene és a fák hangos susogása úgy is elnyomta az a minimális zajt, amit csizmámmal tettem, ahogy a sok esőzéstől nedves, saras föld megtapadt talpán. Amilyen közel csak tudtam, odaosontam, majd füléhez hajolva, mély hangon megszólaltam.
- Na mi lesz, cica? Csokit vagy csalunk? Vagy inkább felelsz vagy mersz? - vigyorodtam el, ami csak azért tűnt szélesnek, fültől fülig, mert a hegek is húzódtak kissé. El is kuncogom magam rögtön utána, ahogy teszek pár lépést hátra, ha esetleg nem ütött vagy rúgott meg ösztönösen, vagy ijedtében. Akkor is hátrébb lépek, csak a fájó részem fogva. - Na és mi járatban erre, amerre a kaszás is golyóálló mellényben jár...? - somolyogtam kíváncsiskodva. A fájdalom egy dolog, már ha okozott is. Mazochista vagyok, szóval nincs bajom vele. - Mondd csak, baba, féltél már nevetve?
• Ruha: ez • Credit:& • megj.: night aesthetic kill
Megfelelő és kézenfekvő döntéshozatalt hoztam azzal, mikor nem tettem ki magamat az emberiség újabb tagjának rosszat sejtő hibájának, melyet előszeretettel szeretnek tartalmasabbnál tartalmasabb dumával felvezetni. Gyarló önző következtetéssel levontam magamban, hogy ennél nagyobb prioritást élevezőbb aggódni valóim vannak. Mint ez a maskarás képmutatás. Kezdve a tulajdon anyámmal, akit mintha határidőre elzártak volna tőlem, csakis reggel hatkor pillanthatok meg újra. Micsoda szívtelen próba. De ezt is valahogy le kell nyomni az emberek már így is kitömött torkán. Leplezetlen távozásomat kísérten, a karma újból létre csalja mindent figyelő természetemet. S mintahogy az előbbi groteszk kép is sugallja ebben a cirkusz formájában, elég volt egy pillanatra éberségem leengednem és egy sunyi alak megint "vajúdni" kezd a környezetemben. Nem értem miért bűntett többször engem az Isten, mint a többi hasonló sorsú embertársamat? Miért van mindig az, hogy én távozni térek azt a szerencsekerék szöges ellentétére fordítja? Mi ez ha nem ellenem irányuló provokáció? Mintha valaki élvezné, hogy a háttérben átlagon felüli eseteket mozgat meg. Már nem mintha nem lenne szokványos a nagy városi életben, hogy valaki a szívéhez kap mikor szívroham kapja el. Csak az zavar, hogy én ennek felismerését sosem úszom meg. Lévén, hogy egészségügyben végeztem, senkinek sem lenne kelőbb a helyzet. Én mégsem akarok minden fájdalomért és feltűnési viszketegségért hátraarcba lépni. Egymagam túl kevés vagyok a világ összefüggő nyűgje, bajára. Pár lépéssel arrébb már az is kitudódik – hála a forgalom mentességnek – hogy a frissen szerzett delikvens jogszerűnek tartja a "jogom van mindenkit halálra rémiszteni"-vel összevetni. Hisz ő döntött így. Akkor én meg miért állok még egy helyben? Talán a rossz beidegződés egyik jele. Ide egy segélykiáltás is már nagyon csekélynek és szánalmasnak tűnne. Szemtanúk pedig nem jeleskednek bőven. Ilyen ígéretes jövőképpel azonban, én mégmindig nem tudok megtenni egy lépést sem. Nem megy, egyszerűen nem. Bizonyosan visszahallanám, minden leütött sarkamban a veszély tudatos hárítását. Ahogy azt a büntető monológot is ,,hogy te hagytad magad!” Nos igen, egy újabb kliens lenne felvésve a közellenség listámra. Egyszer próbálnék olyan lelki könnyedséggel elmenni és szemet hunyni a nyilvánvaló bajra mint a többiek...és ismét tőrbe-csalt az a semmire kellő nagy érzelmi affinitásom. Bár lefilmezné valaki – komédia gyártás gyanánt – hogy fél centire megemeltem a lábamat, de a földet érintéssel alábbhagytam. Agyam képzelete már két utcával lentebb vetíttet előttem a képeket, mialatt a valóságban a testem élő manökennek csapott fel. A mögöttem feldüllemlett kérdezősködésre düh környékez meg, leginkább önmagamat utálva. Megtör bennem a hűvös cárné, s ellenkező irányba fordít. A boros poharam néhai légiességgel roppan össze markomban. Dühkezelési problémákra utalva. Noha illető szándékom között csak egy védelmet nyújtható tárgy életrekeltése szerepelt. Persze ő ezt nem tudhatta. Tenyeremet véresre vágta, a számlát letörlesztve a meggondolatlanságnak. Egyetlen termetes, szilánkot megtartva. Szembenéztem azzal, akit a legszívesebben kizártam volna mai napi gondolataim közül. Most – a kierőszakolt helyzet kedvéért – rátekintettem mint megfordított szerepkörben tetszelgő gyilkos az áldozat örök elhallgatására sietve. Néhány másodpercig csak emésztettem és találgattam a látható tünetekből és a taszító, sebhelyes halloweeni kosztümből mennyire hiteles a színjáték. Szapora a levegővételem – hátigen ez majdnem minden azonnali rosszullétnek a kezdeti jele. Elegendő volt az alkohol. S meglehet túlzott merészséget is kölcsönzött. Így célirányosan már a nyaki verőerét néztem. De ez még nem elég, hogy egy ennek a maszknak higgyek. Közvetlen magabiztossággal és előre jelzés hiányában immár cselekvésre kész testtartásba álltam, talán nagyobb meglepettséggel mint ahogy ő azt észlelte. ~ Megöljem? ~ Az én határozottságom pedig túl nagy benyomást kellett ahhoz, hogy ezt a felünk egy másodpercre is megkérdőjelezze. Egyetlen eshetőségünk és neves mentsvárunk - a bűvös magyarázattal élve - ha belátja társasága nem kívánatos a számomra. Reméljük ezúttal nem az ego iránti harc üt diadalt és ma valaki tényleg nem hal bele a megfutamodásba.
In the darkness, there are no rules. So, tonight girl, do what you want. Kill who you want. And when morning comes, you too shall be reborn.
Nem ok nélkül nevezik e nevetésre és olykor sikolyra késztető szórakozóhelyet a Rémségek cirkuszának. No persze, aki először találkozik vele, hiheti, hogy puszta reklám fogás, jelmezek és kukorica szirupból készített művér. Van, aki végig ebben a tudatban is üli végig az előadást, míg mások kiszúrják a bizarr részleteket, a fa deszkákba ivódott vér foltokat, egy-egy porond alatt felejtett ujj percet, fogat vagy egy vértől maszatos igazolványt, tárcát. Az alkalmazottjaim is mind egytől egyig őrültek és bűnözők. Olyanok, akiknek esélyük se volna máshol elhelyezkedni, akikért nem kár, ha alkalomadtán eltűnik belőlük egy néhány. A fellépőim közt ugyanis sok a kannibál hajlamú vagy gyilkos szándékú, akik jobbára maximum az előadás alatt hajlandóak megemberelni magukat. A kannibál bohócunk akkor se mindig, így nem is kapott lakókocsit, ellenben egy csinos kis cirkuszi, vontatható ketrecet a ragadozók mellett. Csak ők viselik el. Elzárva, távolabb tartjuk őket a vendégek által bejárható területtől, ráadásul tábla jelzi, hogy se a nagy cicákhoz, se a bohóchoz nem ajánlott benyúlni, de balesetek így is mindig akadnak. A bohóc elkapja, aki megközelíti. Anno voltak a cirkusznak egy utca kölykökből álló kis falkája. Mint a patkányok vagy veszett kutyák, olyanok voltak, beszélni sem tudtak, de gondoltam hasznunkra lehetne, ha megtanulják, hogy nyúlják le a beképzelt, pénzes látogatóinkat. Tévedtem. Ostoba volt mind, és borzasztó neveletlenek, akik előszeretettel provokálták a bohócot. Ez is lett végül a végzetük. Aztán ott van még a cirkusz szirénje, Jenniris, aki aranyba borult, érméktől csilingelő testtel csalja közelebb bolond népséget, akiket aztán vízbe fojt vagy még az előtt széttép. Nem arról van szó, hogy végtelenül kegyetlen társulat volnánk, mert ez így nem igaz, de mióta eszemet tudom rühelltem a gazdagokat, a pökhendiségüket, ahogy nem is a túlélésért, hanem puszta kényelmi szempontokból a porba tapossák a szegényeket. Őket nem is látom szívesen, csak addig míg vérüket nem ontják. Na de újdonsült vendégünk, avagy inkább egy gondolkodóba esett, eltévedt királylányunk, úgy áll a cirkusz bejárata előtt, mit aki hirtelen talán azt sem tudja hol van. A kezében lévő pohárból arra következtetek, ez talán tényleg így van, noha az számomra is örök kérdés, hogy miként keveredett el ilyen messzire az alkoholt, izzadság szagot és hányást magából okádó éjszakai kluboktól, amik inkább vannak a város sűrűjében, mint sem szélén egy erdős részen. Bármilyen sokkoló, az alkoholos lötyikért sem vagyok oda, piás apám óta. Ám ezen szituáció remek lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy kellően rá hozzam a frászt. Legalább is... ez volt a tervem. De a fekete hattyúnk úgy döntött, ma ő játssza Michael Myerst. Mármint a szűköseb költségvetésű kiadásból. Még jó, hogy tettem néhány lépést hátra, mert a kezében, vérétől mocskos üveg szilánkra nem számítva, az még a nyakamban is landolhatott volna. A kezdeti meglepetést és a vele együtt járó gyilkolásra kész pillantását, végül én tetéztem meg egy a vörös, bársony porondmesteri kabátkám alól, nadrágomból előhúzott Smith & Wesson Model 29-es pisztollyal. Ma már egyszer kénytelen voltam használni, mert elkanászodott az egyik állatgondozónk, de a szirénünk már eltűntette a nyomokat, szóval gond egy szál se. - Tudod, hogy most mi jön, pici lány. Dobd el a bokrok mélyére azt az üvegszilánkot szépen, aztán pukedlizve mutatkozz be és cserébe, ahelyett, hogy az oroszlánok elé vetnélek, ellátom a kezecskéd. Naaa? Felelsz vagy mersz, babydoll? Bár szerintem már bőven elmúlt 18, tehát nem tekinthetek rá gyerekként, nem áll szándékomban megölni. Bár tekintetek mintha olykor olyan üres volna, mint egy lelkesen vásárolt gömbakvárium, amibe aztán végül soha sem kerül, nem hogy aranyhal, de még egy rohadt kavics sem, azért látom, hogy nincs még minden veszve. Fogjuk az alkoholra és a város fullasztó nyomására, ami összeroppantja a lelkileg kicsit is törékeny emberkéket. De persze harcra kész vagyok. Tekintve, hogy én sokat kondizok, józan is vagyok, ráadásul legalább 30 centivel magasabb is vagyok, azt gondolom ő is érzi, hogy az erőviszonyokat tekintve, jobb volna, ha megadná magát. Mondjuk... a küllememet tekintve, én sem biztos, hogy tárt karokkal fogadnám John W. Gacy vagy Pennywiset, mint inkább utolsó levegő vételemmel is megpróbálnám menteni a... menthetetlent...
• Ruha: ez • Credit:& • megj.: night aesthetic kill
Az ember leginkább azzal tudja elárulni őszinte érzéseit, ha hazugságokba kezd. Alapvetően félünk kitárulkozni, de emellett imádunk ellentmondani. Saját tapasztalatból mindenki levonhatta ezen tanulságát a fele barátjáról vagy akár önmagáról, hiába volt túl vehemens a reakció. S én mint készséges önfeláldozó ismét beleesek mások becsület kódexének a hülyeségébe. Oltári baromságnak tartom eltitkolni saját gyengeségünket, csupán hogy aznap ne essen ránk sajnálattal teli tekintet. Ez az emberi lény sajátos infantilis gondolkodása, melyet a presztízs valamint egy jó adag ego tart életben. Míg az állatvilágban a gyengeség hozza egy faj sajátos ismérvét. Ebbe a nagy sérthetetlen szellem fenntartásába döbbenti rá magát az ember, miért kell magányban élnie annak ellenére, hogy elvileg társaslénynek lett elkönyvelve a tankönyvekben. Miért is csodálkozom, hisz én voltam ismét az ostoba, hogy visszafordultam, teljes elszánttsággal. Neki így is elégséges egy aggodalomtól mentes, halálfélelmet nem ábrázoló mint tétlen szemtanú. Mi hasznom lenne? A kapott reakció hamar undort is fest az arckifejezésemre, mert hasznavehetetlensége a másodperc töredékében eldöntetett. Micsoda gyors felismerés. Talán egyetemi orvos végzettségből tudta ezt ilyen pontosan kikövetkeztetni. Le a kalappal! Mondanom sem kell a következő percek már csak arra szolgáltak, hogy kimondatlan felháborodással és szidolozással végignézzem, ahogy a halált megvető hős bevallja, hogy egy hulla láttán önként lemond fontos pozíciójáról. Mialatt a másik, kicsinyes problémának tartott szívelégtelenségében kimeri jelenteni, hogy nem szükséges ellenkeznem, hisz nála van a pisztoly. Nos, ha így állunk, Isteni erejével felruházva ki vagyok én ebben a társaságban? Csak egy felesleges halandó az Istenek közé keveredve. Nincs más teendőm mint szerényen és alázatosan szemmel lekommunikálnom, mennyire meghatott az öngyújtója még mielőtt Isteni jóságot visz véghez a jelenlétembe. Egy érzéketlen végigmustráló tekintetet vezettem, arra akiért újból elkapott az azonnali tettlegesség. Majd a helyzet utolsó példájába soroltam, hogy még véletlenül se gondoljam meg magamat mikor meghoztam az első döntéshozatalt. Hagyom szenvedni, hagyom győzni, hagyom elásni. Úgy látszik erre van ma igény. És a kor előre haladtával ez exponenciálisan fog növekedni, az olyanok által mint ez a szép száll Istenség. Immáron végleges határozottsággal fordulok sarkon a jelenlétében. S legyen bármilyen kétségbeesett is a végkimenetel, sikerült elérni, hogy akkor se forduljak meg mikor az mindenféleképpen szükséges. Vagy netalán golyót akaszt a testembe...pedig még nem is tapasztaltam. Csupán a szituáció mélysége hozza...mert a golyó hangos, ezt meghallják mások, majd idővel fültanújává válnak. Saját bejáratú védelmezőim - azaz szeretteim - bosszúja halálos végkimenetelű lesz erre az ipsére. Szóval tegyen el...áldassék! Ezeket a pokol mélyén is könnyű levadászni. Ez a macska-egér harcához köthető elborzasztó mechanika megdönti több évnyi gondoskodással fenntartott tartásomat. Érzem, ha nem rajtam múlna már perlekedésbe, kapkodott magyarázatokba kezdtem volna, melyet egy-néhány ritmustalan levegővétel ostorozott volna. Tudom, szinte érzem a bőröm alatt, hogy nem az én lélekjelenlétem nyom hangsúlyt a mai mindennapok csendes hallgatózásába. A hajnal bódító szmogos atmoszférájában, elfog egy akaratlan, halálos hallucináló kép sorozat. Más szemlélővel kiegészülten talán az igazamat vallanák mikor azt mondom, a legelítélőbb énem elevenült meg előtte a leggyilkosabb üdvözlésében. Noha értem miért néztem farkasszemet önmagam teljes ellentétével. Gondolom rádöbbenteni próbált velőmbe vágó vigyorával arra, hogy a történtek nem múlnak, hanem leginkább ismétlődnek. Újra meg újra. Ennek a kéretlen gesztusnak meg volt a maga mögöttes tanulsága. Így a rémület legfelső fokán már egyből a szívverésemre koncentráltam, és abban a reményben ringattam magam, hogy ha ismét ránézek nem tör életére pszichopata alteregóm. Ezen figyelmeztető jelek tudatában, hogyan reagáljak helyesen? Forduljak ismét vissza, újabb és újabb kényszerrel belerángatva magamat a világ kényesebb gondjaiba? Vagy ajándékozzam magamat meg ismét egy téveszmés gondolattal, egy kiverhetetlen traumával vagy egy halálos golyóval? De az az összetett maszlag mintha könyvből olvasták volna...olyan mint a drog, mely végrendelkezve megkörnyékezi az állítólagos gyógyultat. Kénytelen vagyok előrelátni következő tetteim súlyát. Mert ha nem fordulok vissza tudnom kell miként ér véget a nap. Ezt a rizikót vállaltam. Elvégzem azokat az erőltetett cselekvéseket, melyeket most nem önfeledt teszek, mert ezt a reakció egyvelege hozza ki belőlem. Olyan ez akár egy madárfészek, amiben a hüllő ölt éhezve nyelvet. S habár nem hallok semmi aggodalomra adható neszt, ismét megjelenik az a beképzelt felem, aki szilánkot őriz a kezében, nem járó fájdalomérzettel. S alig várja mikor veszíti el egy pillanatra az akkor fontosnak tartott partnerem józan ítélő képességét és feledkezik bele elégülten a jelen megtévesztésébe.
In the darkness, there are no rules. So, tonight girl, do what you want. Kill who you want. And when morning comes, you too shall be reborn.
Nem volt túl beszédes, sőt, cirkuszt szándékozó látogatóként szokatlanul néma volt. Ráadásul roppant mód magányos, leszámítva a pohárkáját és engem. Megerősödni látszik, hogy egy védtelen, piás kislány, aki, ha nem is rosszkor, de talán rossz helyen van. Gondoltam a magam módján beinvitálom, esetleg - kevésbé szórakoztató lehetőségként - tova engedem, de ő úgy döntött, hogy inkább botor módon szembeszáll őméltóságommal. Ha első vérig tarott volna a küzdelem, most bizony már az első pillanatban alul maradt volna, ehhez képest úgy tűnt, józanságát tényleg elhagyhatta valahol félúton, ezért szükségét éreztem az erő fitogtatásnak. No és persze a barátságos bohóc segítőkészségének, mert komolyan mondtam a sebkötözést. Ahogy az oroszlán vacsiját is. Végül nem torkollik vérengzésbe találkozásunk, ellenben alaposan sikerül meglepnie, mikor sarkon fordulva - lévén, hogy a cirkusz bejáratát bámulva léptem mögé anno - berohan a szórakoztatás hangos és a neonoktól színes forgatagába, igaz, ezúttal vendég tömeg nélkül, mert azokat most jobban leköti a műsor a sátorban. - Bolond, kislány... - csóválom meg fejem, hangosan kijelentvén gondolataim, mert a józanész elvesztése egy dolog, ám a teljes őrülethez kevés néhány pohárka. Azt gondolom az alkoholhoz csak azért nyúlt, mint sokan mások, mert gyógyírnek tartotta a napi szennyre, a múltbéli, elfertőzött és gyógyulni nem akaró gyötrelmekre. Szomorú, hogy a mai fiatalok ennyire meggondolatlanok. Inkább önként adják át magukat a halál, lélekre éhes szájának, semmint, hogy kihasználják, hogy élnek. És persze bárki mondhatja, hogy jó, hát ha majd leszel a helyemben te sem mondasz ilyet. De én a saját helyemben voltam, azt sem kívánom senki másnak, és nem önzőségből. Lyukból gödörbe, gödörből szakadékba estem, és bár a sebek fizikailag is szépen visszaköszönnek, nem néztem a pohár fenekére. Oké, néhány amúgy is romlott élő bánta, de itt vagyok. Ujjaim megpörgetve a pisztolyt indulok el utána. Nem futva, csak sietős léptekkel, miközben a Tili tili bom gyerekriogató dalt fütyörészem és keresgélem a gépek, standok, sátrak közt. A szélesebb, kitaposott föld úton járok, hogyha elő is ugrana valami mögül, tudjak reagálni. Nem megölni, csak reagálni. - Jaj ugyan máááár... Most döntsd el, hogy ölni akarsz vagy menekülni... egyszerre nem megy a kettő... Az ember vagy őrült vagy nem... - lassítok a tempón, ahogy közeledem a lezárt rész felé, hátha oda már nem ment be. Ha a ketreceknél lenne a bohóc hangosan rács rázásba kezdene, szóval feltételezem vele még nem találkozott. - Cicc-cicc! Gyere elő, beszéljük meg... Kaphatsz kukoricát vagy vattacukrot is! - nézelődöm tovább, de már sokkal óvatosabban járva, a pisztolyt továbbra is magam előtt tartva. - Vagy egy kijózanító golyót... - kuncogom el magam halkan. Még a végén élvezni fogom ezt a kis bújócskát.
• Ruha: ez • Credit:& • megj.: night aesthetic kill
Jellegtelen vallomásom lenne beismernem bűnösségemet. Egy élet kiontásának elkövetése bűntudatot kelt. Elkerülvén a katarzisos kitöréseket melyek a filmek indukált megtévesztései beszélnek bele a fejünkbe. Mit érzek pontosan? Semmi olyat, amit egy film rendező kassza sikerként feldolgozna. Nem érzek fájdalmat, csakis egy betelítetlen dühöt és kapzsiságot melyet önös érdekekből vezérelten hónapokra elcsitítottam magamban. S mikor megtanultam a többszöri pofonütésből megjátszani a sebezhetetlen, mindannyiunk véges kitartása ellenére. Eleget figyelem előtt tartva mindenki dédelgetett, eszmei kis lelkét, miközben az enyém valahol a földtől fél méterre a levegőben lógott vérzően és mereven. Úgy üdvözölvén a reggelt mint egy újabb ígéretet, több pénzzel kevesebb lelki sérüléssel és nagyobb életkedvvel mint az bárki más megérdemelné a helyemben. A személyemre veszélyt jelentő illető beleugrása az életemben volt az utolsó bizonyos csepp, amitől a pohár megbillent és kihányta magából az összes vizet. Bravúrosan keresztezve sötét, mélabús tekintettével, szinte minden rezgésével az én bizonytalanságomat az életben tükrözve. Ezért volt kielégítőnek éreznem, hatszor vagy talán többször beledöfnöm kilátástalanságomat az egész adekvát ostoba világgal szemben. Csakis a cserben hagyottság okozta gyűlöletbe vesztettem el józan ítélő képességemet, miközben a végkimenetel igazság szerint a számízére szerint tett hatalmas szívességet nekem. Talán nem ő volt a kitűzött bűnbak. Egyszerűbb indoknak szolgált annál minthogy bebizonyítsa milyen vékony a határ az intelligencia és őrültség között. Könnyebb választásom lehetett volna menekülnöm, hisz tízből kilenc a statisztikának eleget téve sokkal önzőbb mint mások életével törődnie. Félreértés ne essék, bennem nem pusztán a hősiesség szólított bűncselekvésre. Maga a fél rólam mintázott tettrekészsége adta inditatását a gyilkolásnak. Mégis ki képes egy idegennek figyelmet követelve szívrohamot okozni? Csakis olyas valaki akit a társadalom furunkulusaként löktek a bizonytalanságba, mondván így már lesz idő elgondolkoznia. Az élet kegyetlen kis hazugságain, melyeket napról-napra kiábrándultabbul kényszerből ki kell hogy ismerünk. Én tettem szívességet azzal, hogy elfordultam megmentve őt az örökké tartó silány viszontagságaitól. Kitudja, utolsó kijelentésében benne volt hálálkodása, amit én a nevetés erősségének következtében nem tudtam meghallani. Végtére is nem számít. Szavak nélkül is lehet érteni a kínt, örömöt, köszönetet és minden egyebet. Sokak szemében hitelesebb is. Lépteim tévútra vezetnek a cirkusznak szívébe. A saját vérem jelenléte ágyazódik az öltözékembe. Az arcomon nem a veríték tör utat szabadulva az elítéléstől. Ez a gyilkolásra elszánt fószer, sokkal maradandóbb érzést kelt mint azt képzeltem. De hiszen amit beszéltem a doktornővel... ,,- Honnan tudod, hogy az az ember aki egyre perce voltál ugyanaz az ember aki most itt áll előttem? Egyedül az emlékek folytonossága kelti bennünk azt az illúziót, hogy csak egyetlen énünk létezik. Hogy csakis egy lehet. - Doktornő... attól rettegek, hogy a másik felem valami végzetes dolgot tesz. - Nyugodj meg, az illúzió soha nem válhat valósságá!" Ujjaimmal megpróbáltam valamennyi vérmennyiséget kidörzsölni az tenyeremből. Csalódottan meg kellett állapítsam magamban a látvány, hogy nem olyan volt mint, amitől az embert elönti az iszony. Rémképeket idéző, sebhellyel teli álarcos kijelentéseit elhallgatom - egy oszlop védelmébe húzódva - továbbra is valamiféle negatív visszacsatolás reményében, majd lassan irigyelni kezdem. Ő megszabadult bilincseitől. Én pedig itt maradok egy pszichopata álruhájában. Saját véremet sem tudnám meggyőzni azzal, hogy mindezt az élet keserűsége generálta, s az én reakcióim az ő utasításaira történtek. Nem lehetek egy gyilkosként elítélt nő. De nem maradt több időm saját magamra gondolni. Hisz a férfi, aki minden szándékos cselekedetem elsődleges szemtanújává érett, váratlan bújócskára ösztökél. Szemeim életlenséget felvéve néznek a levegőbe. A maskárás immár türelmetlen hívogatással várja, hogy előkerüljek rejtő búvóhelyemről.
Hat szúrással küldjem a földre? Valóban megöljem? Így lesz a legkönnyebb? Előbb utóbb értesülni fog. Lebukásom esélye sajnos elég kedvező megannyi városi fény kíséretében. De akkor miért erőlködni? Mennyivel befolyásosabb az engem kergető személy? Talán képes lenne egy valódi gyilkosságot eltusolni? Képes lenne haszon nélkül ilyesfélét cselekedni? Nem felfedve kilétem képében fordítom rá a szemem, valahol remélve hogy vonásaiban megtalálom a várt feleleteket. Miért kockáztatja saját ártatlanságát az én bűnösségem elrejtésében? Vajon az én érdekeim vagy sajátja szerint cselekszik? Minden felmerülő kérdésemre végül megvilágosodik bennem az ötlet, melyet véghez viszek mihelyst megfogom látni az első kézenfekvő fegyvert. Reményvesztettséget nem tűrve vagyok hajlandó védeni az életemet. S azzal a hideg vérmérséklettel a hulláját a föld alá temetem. Márha lesz alkalmam erre, olyasféle közegben ami egyre aggasztóbbá válik a gerjesztett ördögi hang által. Bár tudnék most kis semmiségéken társalogni. De szemem ismét életlenül elnéz a távolba. Az első alkalommal leakarnám tagadni, amit elkövettem. A kórházba kellene mennem. Elakarnám hozni az anyámat és azt mondani, hogy minden rendben van. Miért most kellett ennek kiütköznie rajtam? Miért nem érezzek bűntudatot? Mert valahol tudom, nem én okoztam teljesmértékben a bajt. Hát senki más nem vonható felelősségre egy olyan világban mikor az életet nem magunk hanem mások választják meg? A rendőröknek...beszélgetése... ,, Úgy érti a gyilkos csak egy illúzió, amit ő hozott létre? - Igen. Magában egy biztonsági őrtől fél, aki valójában nem létezik mégis fiatal lányokat öl. - De egy illúzió sosem lenne képes ölni! - Mi van...ha az illúzió megszállt valakit? - Megszállt? Akkor ez az jelenti, hogy áldozatok... - Ugyan van! Ezek az emberek mind az útjában álltak." Pár lépéssel vagyok csupán távol a gondolattól, hogy csontig-hatolóan meghasonlok, vértől ázó ujjaim közt a szilánkot húsomba vágva. Ha nem ölök, ő teszi meg. Majd az agyam képszakadást éleszt, leblokkolva a múltat. - Elnézést, ön kicsoda? - tör ki tudatlan monlógnak, egy végtelen ismétlést folytatva. - Elnézést ön kicsoda? Elnézést ön kicsoda? Elnézést ön kicsoda? Elnézést ön kicsoda?
Kezdőlap
A boros poharam néhai légiességgel roppan össze markomban. Dühkezelési problémákra utalva. Noha illető szándékom között csak egy védelmet nyújtható tárgy életrekeltése szerepelt. Persze ő ezt nem tudhatta. Tenyeremet véresre vágta, a számlát letörlesztve a meggondolatlanságnak. Egyetlen termetes, szilánkot megtartva. Szembenéztem azzal, akit a legszívesebben kizártam volna mai napi gondolataim közül. Most – a kierőszakolt helyzet kedvéért – rátekintettem mint megfordított szerepkörben tetszelgő gyilkos az áldozat örök elhallgatására sietve. Néhány másodpercig csak emésztettem és találgattam a látható tünetekből és a taszító, sebhelyes halloweeni kosztümből mennyire hiteles a színjáték. Szapora a levegővételem – hátigen ez majdnem minden azonnali rosszullétnek a kezdeti jele. Elegendő volt az alkohol. S meglehet túlzott merészséget is kölcsönzött. Így célirányosan már a nyaki verőerét néztem. De ez még nem elég, hogy egy ennek a maszknak higgyek. Közvetlen magabiztossággal és előre jelzés hiányában immár cselekvésre kész testtartásba álltam, talán nagyobb meglepettséggel mint ahogy ő azt észlelte. ~ Megöljem? ~ Az én határozottságom pedig túl nagy benyomást kellett ahhoz, hogy ezt a felünk egy másodpercre is megkérdőjelezze. Egyetlen eshetőségünk és neves mentsvárunk - a bűvös magyarázattal élve - ha belátja társasága nem kívánatos a számomra. Reméljük ezúttal nem az ego iránti harc üt diadalt és ma valaki tényleg nem hal bele a megfutamodásba. 
Egy érzéketlen végigmustráló tekintetet vezettem, arra akiért újból elkapott az azonnali tettlegesség. Majd a helyzet utolsó példájába soroltam, hogy még véletlenül se gondoljam meg magamat mikor meghoztam az első döntéshozatalt. Hagyom szenvedni, hagyom győzni, hagyom elásni. Úgy látszik erre van ma igény. És a kor előre haladtával ez exponenciálisan fog növekedni, az olyanok által mint ez a szép száll Istenség.
