Az éj egymagába zárt halk, lecsendesült mivoltában a legnagyszerűbb kiélvezni az ember aznapi depresszióját. Kit hogyan ajándékoz meg a napja, kifizetetlen adóssággal, egy szerető kitudódásával, valaki válásával vagy halál hírével. Az én mai önsanyargatásra szánt színdarabom, anyám ismeretlen egészségálltopára és az albérletem egekig szökő bérleti díjára összpontosul. Csoda, hogy a hajnalig lecsendesedő kültéri forgataga eltűri a jelenlétemet, ilyen semmis ügyekkel. Hisz elég körben néznem, és levonnom a tanulságot, hogy az a pár megmaradt társaságom nagyobb gondokkal küszködik éppen. A dohány szürkeségbe füstölt mértéktelen alkohol ivászat még nem feltételezett, hogy kevesebb tartással rendelkeznének mint én, aki csak a harmadik vörösnél és második cigijénél tart. Persze a megjelenésem számukra sem marad láthatatlan, így egy-kétszer még azzal is megjutalmaztak hogy mellém csapódtak egyszemélyes körutamban, miután 20 perc szűkében egy érhetetlen beszéd stílusban elregélték életük húzós árnyoldalát. Amit nyilván, egyetlen empatikus félként végighallgattam, majd sajátos beszédtechnikai szegénységemmel kommentáltam. A hülye fruskára hajazó megszólalásommal persze ahogy az lenni szokott, nem méltóztattak tovább maradni beszélgető társaim. Jogosan tartva, hogy valahol a külterületben meglapul a padok alatt egy félvértezett behajtó, aki kész pénzt csinál az egyén minden adott és működő szervéből. A beskatulyázás külön desszertem a mai sajnálkozásban. Kívánni sem kívánhattam volna szebbet és szellemesebbet.
Taxiba ülők. Átugrunk a hajnal csípős nedves párájába, a kipufogók zajának morajlásába és a nem működő sárga forgalmat irányító rámpák fényjátékába. Mind egyes nap eszembe jut a rémképeim hátrahagyott látványa. Nem tudom milyen elkeserítő nyavalyát vittem haza a bűntudatommal, de valami megkörnyékezte és fal fehérre festett. Most, hogy volt annyi tartalék pénzem, hogy ezen a fekete bőr ülésen hintóztassam magam, érzem, hogy kezd fojtogatni az albérletem kiadásának halasztása. Ilyen az mikor a prioritás előnyt élvez. Képes lennék még éhezésre is rákényszerülni csakhogy lelkibékém ismét jó egészségnek örvendjen. Ha itt volna anyám, biztosra állíthatom azt mondaná, „tessék, ilyen a felnőtt élet!”. Igazat is adnék neki, a látott általa elkövetett áldozatokért. Azzal is tisztában vagyok, hogy kisebb erőfeszítéssel könnyebb helyzetbe kerülhetnék, ha rávinne a lélek, hogy érdekből füzek össze szoros köteléket egy vadidegennel. A sugar daddy által az albérleti szörnyűség is megszűnne is végre megismerném, mit jelent pontosan az éjjeli pillangó fogalma. Nekem azonban ehhez több biztató, megerősítő tett szükséges, a tapasztalt kudarcok listáján, mikor beláthatatlan ideig megszűnt a bizalmam az emberekben. A valóságban már nem elég megjelennie a kitűzött félnek, most már sok tettet kell végrehajtson azért, hogy elsősorban kivívja bárki figyelmét. A 21.század urbanizmusa megköveteli magának a kézzel fogható bizonyítékokat. S noha érzékeletlennek tűnik egy pillanatra, egy valamire való ember tudja, a szó mit sem ér a tettekhez képest.
A harmadik mérgezésemre gyújtok. S a komor, borús, párás hajnali órákban ráeszmélek, hogy nincs adandóbb alkalom és hely, hogy a legnagyobb mélabúba temetkezzek. S a kiláthatatlanság oltárán kapva kapok a taxis szemkontaktusával, bizonyos magányomat akaratlanul egy veszélyes tekintet hangsúlyába mártva.
- Szálljon ki! - satufékezve adja tudtomra, hogy hadműveletem csúfos véggel dukál. - Ne dohányozzon az én taximban!!! - ordítja, miközben én felháborodott arckifejezéssel fellököm szemöldökeimet homlokomra. S mikor már kezdett volna habzás kialakulni a szája görbületében, én – a kitudja honnan lopott vörösboros poharammal – készségesen pattantattam ki a karosszériából. Értem én, csöppent felhúztam, de ezért nem kellett volna Need for Speed módjára magamra hagynia. Melyet halszemekkel végigkísérek.
Az égiek kegyesek...újfent. S egy közeli tarka, ömlengően színes sátor közelébe vezetik részegségre szánt alantas inditatásaim. Kísérteties dejavu érzet fut keresztül a testemen. Majd a röpke másodperc hevében, kiütközik egy erős tülkölés és egy annál vulgárisabb hangnemben. Csakugyan azt kapom vissza a véletlenek sorozatában, mint az oly sokszor megtapasztal egy hozzám hasonló ember. A pechet. S ez jelenlegi balszerencse, talán ha nem is rosszindulattal de elorozta tőlem az egyetlen dráma-mentes éjszakát. De talán maga a sors ajándékoz meg azzal, hogy folyvást magamra utal. Örök monogámiára. Mindez elviselhetőbb lenne, ha megtudná szüntetni azt a felem, – aki traumáimból eredendően – amelyik hirtelen elkezdett áhítozni az együttlétre. Kiábrándultságomban, egyre méretesebb levegővétellel fogyasztok a rákkeltő pótcselekvésemből. A helyzet iróniát érezvén helyénvalónak éreztem üres, érdektelen szemekkel tovább tekintenem a megfogyatkozott, letisztult összképet. ~ Ugye ez egy cirkusz? Vagy csak a szemem hallucinálja? ~ Ám a sors ezúttal sem hagy érinthetetlennek, s azonnal hozzám küldi jeles képviselőjét, aki most a „a bajnak előidézője” pozíciót töltötte be. A megszokott debil zsúr zene. Miféle aberrált társadalom...miután elrontja a megfelelő alkalmat, még ráadásként megvendégel egy kuruzsló artistaparádéra? Ilyet csakis az elmebajos tud, ő jártas a ,,nagy az Isten állatkertje,, folytonos bizonyításában. S amilyen frappánsan kezdeményezett ez a festői látkép, ugyanolyan taszító grimasszal dilemmáztam magamban, hogy bemenjek vagy nem.

tagged:  @Rowan W. Mills

Megfelelő és kézenfekvő döntéshozatalt hoztam azzal, mikor nem tettem ki magamat az emberiség újabb tagjának rosszat sejtő hibájának, melyet előszeretettel szeretnek tartalmasabbnál tartalmasabb dumával felvezetni. Gyarló önző következtetéssel levontam magamban, hogy ennél nagyobb prioritást élevezőbb aggódni valóim vannak. Mint ez a maskarás képmutatás.
Kezdve a tulajdon anyámmal, akit mintha határidőre elzártak volna tőlem, csakis reggel hatkor pillanthatok meg újra. Micsoda szívtelen próba. De ezt is valahogy le kell nyomni az emberek már így is kitömött torkán. Leplezetlen távozásomat kísérten, a karma újból létre csalja mindent figyelő természetemet. S mintahogy az előbbi groteszk kép is sugallja ebben a cirkusz formájában, elég volt egy pillanatra éberségem leengednem  és egy sunyi alak megint "vajúdni" kezd a környezetemben. Nem értem miért bűntett többször engem az Isten, mint a többi hasonló sorsú embertársamat? Miért van mindig az, hogy én távozni térek azt a szerencsekerék szöges ellentétére fordítja? Mi ez ha nem ellenem irányuló provokáció? Mintha valaki élvezné, hogy a háttérben átlagon felüli eseteket mozgat meg. Már nem mintha nem lenne szokványos a nagy városi életben, hogy valaki a szívéhez kap mikor szívroham kapja el. Csak az zavar, hogy én ennek felismerését sosem úszom meg. Lévén, hogy egészségügyben végeztem, senkinek sem lenne kelőbb a helyzet. Én mégsem akarok minden fájdalomért és feltűnési viszketegségért hátraarcba lépni. Egymagam túl kevés vagyok a világ összefüggő nyűgje, bajára. Pár lépéssel arrébb már az is kitudódik – hála a forgalom mentességnek – hogy a frissen szerzett delikvens jogszerűnek tartja a "jogom van mindenkit halálra rémiszteni"-vel összevetni. Hisz ő döntött így. Akkor én meg miért állok még egy helyben? Talán a rossz beidegződés egyik jele. Ide egy segélykiáltás is már nagyon csekélynek és szánalmasnak tűnne. Szemtanúk pedig nem jeleskednek bőven. Ilyen ígéretes jövőképpel azonban, én mégmindig nem tudok megtenni egy lépést sem. Nem megy, egyszerűen nem. Bizonyosan visszahallanám, minden leütött sarkamban a veszély tudatos hárítását. Ahogy azt a büntető monológot is ,,hogy te hagytad magad!” Nos igen, egy újabb kliens lenne felvésve a közellenség listámra. Egyszer próbálnék olyan lelki könnyedséggel elmenni és szemet hunyni a nyilvánvaló bajra mint a többiek...és ismét tőrbe-csalt az a semmire kellő nagy érzelmi affinitásom. Bár lefilmezné valaki – komédia gyártás gyanánt – hogy fél centire megemeltem a lábamat, de a földet érintéssel alábbhagytam. Agyam képzelete már két utcával lentebb vetíttet előttem a képeket, mialatt a valóságban a testem élő manökennek csapott fel. A mögöttem feldüllemlett kérdezősködésre düh környékez meg, leginkább önmagamat utálva. Megtör bennem a hűvös cárné, s ellenkező irányba fordít. A boros poharam néhai légiességgel roppan össze markomban. Dühkezelési problémákra utalva. Noha illető szándékom között csak egy védelmet nyújtható tárgy életrekeltése szerepelt. Persze ő ezt nem tudhatta. Tenyeremet véresre vágta, a számlát letörlesztve a meggondolatlanságnak. Egyetlen termetes, szilánkot megtartva. Szembenéztem azzal, akit a legszívesebben kizártam volna mai napi gondolataim közül. Most – a kierőszakolt helyzet kedvéért – rátekintettem mint megfordított szerepkörben tetszelgő gyilkos az áldozat örök elhallgatására sietve. Néhány másodpercig csak emésztettem és találgattam a látható tünetekből és a taszító, sebhelyes halloweeni kosztümből mennyire hiteles a színjáték. Szapora a levegővételem – hátigen ez majdnem minden azonnali rosszullétnek a kezdeti jele. Elegendő volt az alkohol. S meglehet túlzott merészséget is kölcsönzött. Így célirányosan már a nyaki verőerét néztem. De ez még nem elég, hogy egy ennek a maszknak higgyek. Közvetlen magabiztossággal és előre jelzés hiányában immár cselekvésre kész testtartásba álltam, talán nagyobb meglepettséggel mint ahogy ő azt észlelte. ~ Megöljem? ~ Az én határozottságom pedig túl nagy benyomást kellett ahhoz, hogy ezt a felünk egy másodpercre is megkérdőjelezze. Egyetlen eshetőségünk és neves mentsvárunk - a bűvös magyarázattal élve - ha belátja társasága nem kívánatos a számomra. Reméljük ezúttal nem az ego iránti harc üt diadalt és ma valaki tényleg nem hal bele a megfutamodásba.

tagged:  @Rowan W. Mills

Az ember leginkább azzal tudja elárulni őszinte érzéseit, ha hazugságokba kezd. Alapvetően félünk kitárulkozni, de emellett imádunk ellentmondani. Saját tapasztalatból mindenki levonhatta ezen tanulságát a fele barátjáról vagy akár önmagáról, hiába volt túl vehemens a reakció. S én mint készséges önfeláldozó ismét beleesek mások becsület kódexének a hülyeségébe. Oltári baromságnak tartom eltitkolni saját gyengeségünket, csupán hogy aznap ne essen ránk sajnálattal teli tekintet. Ez az emberi lény sajátos infantilis gondolkodása, melyet a presztízs valamint egy jó adag ego tart életben. Míg az állatvilágban a gyengeség hozza egy faj sajátos ismérvét. Ebbe a nagy sérthetetlen szellem fenntartásába döbbenti rá magát az ember, miért kell magányban élnie annak ellenére, hogy elvileg társaslénynek lett elkönyvelve a tankönyvekben.
Miért is csodálkozom, hisz én voltam ismét az ostoba, hogy visszafordultam, teljes elszánttsággal. Neki így is elégséges egy aggodalomtól mentes, halálfélelmet nem ábrázoló mint tétlen szemtanú. Mi hasznom lenne? A kapott reakció hamar undort is fest az arckifejezésemre, mert hasznavehetetlensége a másodperc töredékében eldöntetett. Micsoda gyors felismerés. Talán egyetemi orvos végzettségből tudta ezt ilyen pontosan kikövetkeztetni. Le a kalappal!
Mondanom sem kell a következő percek már csak arra szolgáltak, hogy kimondatlan felháborodással és szidolozással végignézzem, ahogy a halált megvető hős bevallja, hogy egy hulla láttán önként lemond fontos pozíciójáról. Mialatt a másik, kicsinyes problémának tartott szívelégtelenségében kimeri jelenteni, hogy nem szükséges ellenkeznem, hisz nála van a pisztoly. Nos, ha így állunk, Isteni erejével felruházva ki vagyok én ebben a társaságban? Csak egy felesleges halandó az Istenek közé keveredve. Nincs más teendőm mint szerényen és alázatosan szemmel lekommunikálnom, mennyire meghatott az öngyújtója még mielőtt Isteni jóságot visz véghez a jelenlétembe. Egy érzéketlen végigmustráló tekintetet vezettem, arra akiért újból elkapott az azonnali tettlegesség. Majd a helyzet utolsó példájába soroltam, hogy még véletlenül se gondoljam meg magamat mikor meghoztam az első döntéshozatalt. Hagyom szenvedni, hagyom győzni, hagyom elásni. Úgy látszik erre van ma igény. És a kor előre haladtával ez exponenciálisan fog növekedni, az olyanok által mint ez a szép száll Istenség.
Immáron végleges határozottsággal fordulok sarkon a jelenlétében. S legyen bármilyen kétségbeesett is a végkimenetel, sikerült elérni, hogy akkor se forduljak meg mikor az mindenféleképpen szükséges. Vagy netalán golyót akaszt a testembe...pedig még nem is tapasztaltam. Csupán a szituáció mélysége hozza...mert a golyó hangos, ezt meghallják mások, majd idővel fültanújává válnak. Saját bejáratú védelmezőim - azaz szeretteim - bosszúja halálos végkimenetelű lesz erre az ipsére. Szóval tegyen el...áldassék! Ezeket a pokol mélyén is könnyű levadászni.
Ez a macska-egér harcához köthető elborzasztó mechanika megdönti több évnyi gondoskodással fenntartott tartásomat. Érzem, ha nem rajtam múlna már perlekedésbe, kapkodott magyarázatokba kezdtem volna, melyet egy-néhány ritmustalan levegővétel ostorozott volna. Tudom, szinte érzem a bőröm alatt, hogy nem az én lélekjelenlétem nyom hangsúlyt a mai mindennapok csendes hallgatózásába. A hajnal bódító szmogos atmoszférájában, elfog egy akaratlan, halálos hallucináló kép sorozat. Más szemlélővel kiegészülten talán az igazamat vallanák mikor azt mondom, a legelítélőbb énem elevenült meg előtte a leggyilkosabb üdvözlésében. Noha értem miért néztem farkasszemet önmagam teljes ellentétével. Gondolom rádöbbenteni próbált velőmbe vágó vigyorával arra, hogy a történtek nem múlnak, hanem leginkább ismétlődnek. Újra meg újra. Ennek a kéretlen gesztusnak meg volt a maga mögöttes tanulsága. Így a rémület legfelső fokán már egyből a szívverésemre koncentráltam, és abban a reményben ringattam magam, hogy ha ismét ránézek nem tör életére pszichopata alteregóm. Ezen figyelmeztető jelek tudatában, hogyan reagáljak helyesen? Forduljak ismét vissza, újabb és újabb kényszerrel belerángatva magamat a világ kényesebb gondjaiba? Vagy ajándékozzam magamat meg ismét egy téveszmés gondolattal, egy kiverhetetlen traumával vagy egy halálos golyóval? De az az összetett maszlag mintha könyvből olvasták volna...olyan mint a drog, mely végrendelkezve megkörnyékezi az állítólagos gyógyultat. Kénytelen vagyok előrelátni következő tetteim súlyát. Mert ha nem fordulok vissza tudnom kell miként ér véget a nap. Ezt a rizikót vállaltam.
Elvégzem azokat az erőltetett cselekvéseket, melyeket most nem önfeledt teszek, mert ezt a reakció egyvelege hozza ki belőlem. Olyan ez akár egy madárfészek, amiben a hüllő ölt éhezve nyelvet. S habár nem hallok semmi aggodalomra adható neszt, ismét megjelenik az a beképzelt felem, aki szilánkot őriz a kezében, nem járó fájdalomérzettel. S alig várja mikor veszíti el egy pillanatra az akkor fontosnak tartott partnerem józan ítélő képességét és feledkezik bele elégülten a jelen megtévesztésébe.  

tagged:  @Rowan W. Mills

Jellegtelen vallomásom lenne beismernem bűnösségemet. Egy élet kiontásának elkövetése bűntudatot kelt. Elkerülvén a katarzisos kitöréseket melyek a filmek indukált megtévesztései beszélnek bele a fejünkbe. Mit érzek pontosan? Semmi olyat, amit egy film rendező kassza sikerként feldolgozna. Nem érzek fájdalmat, csakis egy betelítetlen dühöt és kapzsiságot melyet önös érdekekből vezérelten hónapokra elcsitítottam magamban. S mikor megtanultam a többszöri pofonütésből megjátszani a sebezhetetlen, mindannyiunk véges kitartása ellenére. Eleget figyelem előtt tartva mindenki dédelgetett, eszmei kis lelkét, miközben az enyém valahol a földtől fél méterre a levegőben lógott vérzően és mereven. Úgy üdvözölvén a reggelt mint egy újabb ígéretet, több pénzzel kevesebb lelki sérüléssel és nagyobb életkedvvel mint az bárki más megérdemelné a helyemben. A személyemre veszélyt jelentő illető beleugrása az életemben volt az utolsó bizonyos csepp, amitől a pohár megbillent és kihányta magából az összes vizet. Bravúrosan keresztezve sötét, mélabús tekintettével, szinte minden rezgésével az én bizonytalanságomat az életben tükrözve. Ezért volt kielégítőnek éreznem, hatszor vagy talán többször beledöfnöm kilátástalanságomat az egész adekvát ostoba világgal szemben. Csakis a cserben hagyottság okozta gyűlöletbe vesztettem el józan ítélő képességemet, miközben a végkimenetel igazság szerint a számízére szerint tett hatalmas szívességet nekem. Talán nem ő volt a kitűzött bűnbak. Egyszerűbb indoknak szolgált annál minthogy bebizonyítsa milyen vékony a határ az intelligencia és őrültség között. Könnyebb választásom lehetett volna menekülnöm, hisz tízből kilenc a statisztikának eleget téve sokkal önzőbb mint mások életével törődnie. Félreértés ne essék, bennem nem pusztán a hősiesség szólított bűncselekvésre. Maga a fél rólam mintázott tettrekészsége adta inditatását a gyilkolásnak. Mégis ki képes egy idegennek figyelmet követelve szívrohamot okozni? Csakis olyas valaki akit a társadalom furunkulusaként löktek a bizonytalanságba, mondván így már lesz idő elgondolkoznia. Az élet kegyetlen kis hazugságain, melyeket napról-napra kiábrándultabbul kényszerből ki kell hogy ismerünk. Én tettem szívességet azzal, hogy elfordultam megmentve őt az örökké tartó silány viszontagságaitól. Kitudja, utolsó kijelentésében benne volt hálálkodása, amit én a nevetés erősségének következtében nem tudtam meghallani. Végtére is nem számít. Szavak nélkül is lehet érteni a kínt, örömöt, köszönetet és minden egyebet. Sokak szemében hitelesebb is.
Lépteim tévútra vezetnek a cirkusznak szívébe. A saját vérem jelenléte ágyazódik az öltözékembe. Az arcomon nem a veríték tör utat szabadulva az elítéléstől. Ez a gyilkolásra elszánt fószer, sokkal maradandóbb érzést kelt mint azt képzeltem. De hiszen amit beszéltem a doktornővel...
,,- Honnan tudod, hogy az az ember aki egyre perce voltál ugyanaz az ember aki most itt áll előttem? Egyedül az emlékek folytonossága kelti bennünk azt az illúziót, hogy csak egyetlen énünk létezik. Hogy csakis egy lehet.
- Doktornő... attól rettegek, hogy a másik felem valami végzetes dolgot tesz.
- Nyugodj meg, az illúzió soha nem válhat valósságá!"
Ujjaimmal megpróbáltam valamennyi vérmennyiséget kidörzsölni az tenyeremből. Csalódottan meg kellett állapítsam magamban a látvány, hogy nem olyan volt mint, amitől az embert elönti az iszony. Rémképeket idéző, sebhellyel teli álarcos kijelentéseit elhallgatom - egy oszlop védelmébe húzódva - továbbra is valamiféle negatív visszacsatolás reményében, majd lassan irigyelni kezdem. Ő megszabadult bilincseitől. Én pedig itt maradok egy pszichopata álruhájában. Saját véremet sem tudnám meggyőzni azzal, hogy mindezt az élet keserűsége generálta, s az én reakcióim az ő utasításaira történtek. Nem lehetek egy gyilkosként elítélt nő. De nem maradt több időm saját magamra gondolni. Hisz a férfi, aki minden szándékos cselekedetem elsődleges szemtanújává érett, váratlan bújócskára ösztökél. Szemeim életlenséget felvéve néznek a levegőbe. A maskárás immár türelmetlen hívogatással várja, hogy előkerüljek rejtő búvóhelyemről.

Hat szúrással küldjem a földre? Valóban megöljem? Így lesz a legkönnyebb? Előbb utóbb értesülni fog. Lebukásom esélye sajnos elég kedvező megannyi városi fény kíséretében. De akkor miért erőlködni? Mennyivel befolyásosabb az engem kergető személy? Talán képes lenne egy valódi gyilkosságot eltusolni? Képes lenne haszon nélkül ilyesfélét cselekedni? Nem felfedve kilétem képében fordítom rá a szemem, valahol remélve hogy vonásaiban megtalálom a várt feleleteket. Miért kockáztatja saját ártatlanságát az én bűnösségem elrejtésében? Vajon az én érdekeim vagy sajátja szerint cselekszik? Minden felmerülő kérdésemre végül megvilágosodik bennem az ötlet, melyet véghez viszek mihelyst megfogom látni az első kézenfekvő fegyvert. Reményvesztettséget nem tűrve vagyok hajlandó védeni az életemet. S azzal a hideg vérmérséklettel a hulláját a föld alá temetem. Márha lesz alkalmam erre, olyasféle közegben ami egyre aggasztóbbá válik a gerjesztett ördögi hang által. Bár tudnék most kis semmiségéken társalogni. De szemem ismét életlenül elnéz a távolba. Az első alkalommal leakarnám tagadni, amit elkövettem. A kórházba kellene mennem. Elakarnám hozni az anyámat és azt mondani, hogy minden rendben van. Miért most kellett ennek kiütköznie rajtam? Miért nem érezzek bűntudatot? Mert valahol tudom, nem én okoztam teljesmértékben a bajt. Hát senki más nem vonható felelősségre egy olyan világban mikor az életet nem magunk hanem mások választják meg? A rendőröknek...beszélgetése...
,, Úgy érti a gyilkos csak egy illúzió, amit ő hozott létre?
- Igen. Magában egy biztonsági őrtől fél, aki valójában nem létezik mégis fiatal lányokat öl.
- De egy illúzió sosem lenne képes ölni!
- Mi van...ha az illúzió megszállt valakit?
- Megszállt? Akkor ez az jelenti, hogy áldozatok...
- Ugyan van! Ezek az emberek mind az útjában álltak."
Pár lépéssel vagyok csupán távol a gondolattól, hogy csontig-hatolóan meghasonlok, vértől ázó ujjaim közt a szilánkot húsomba vágva. Ha nem ölök, ő teszi meg. Majd az agyam képszakadást éleszt, leblokkolva a múltat.
- Elnézést, ön kicsoda? - tör ki tudatlan monlógnak, egy végtelen ismétlést folytatva. - Elnézést ön kicsoda? Elnézést ön kicsoda? Elnézést ön kicsoda? Elnézést ön kicsoda?

tagged:  @Rowan W. Mills