“And I'd give up forever to touch you, 'cause I know that you feel me somehow. You're the closest to heaven that I'll ever bee and I don't wanna go home right now.

To; Maggie

A hétköznapok újonnan megszokott ritmusukban telnek az utóbbi pár hónapban, amihez mi is igyekszünk alkalmazkodni. Megtanultunk együtt élni az új normálissal, csak éppen elfogadni nehéz még mindig, hogy mostantól ez van és ez lesz. Nem csak a napok változtak, velük együtt mi is: Charlie egyébként is nehéz korszakát az apja elvesztése fokozza, a lázadó kamasz énje egyre erősebben dominál le benne minden mást; Alice befordult, nincs kedve a barátaival lenni, nincs kedve tornára járni, ha éppen nem tanul, csak rajzol egymagában; én pedig a tőlem telhető legjobban próbálom tartani magamban és a gyerekekben is a lelket, mert ha rajtam látják, hogy szétestem, akkor tőlük sem várhatom el az ellenkezőjét. Pedig, amikor egyedül vagyok, szeretném egy kicsit elhagyni magam, elveszni a gondolatokban, az emlékekben, szeretném tovább gyászolni Matthew-t, szeretném feltépni az épp csak gyógyulásnak indult sebeket, mert addig is ő járná át minden egyes porcikámat. De ha ezt egyszer megteszem, akkor újra és újra megtenném, aminek sosem lenne vége. Már csak Alice és Charlie miatt sem engedhetem ezt meg magamnak.

Amíg a hétköznapokat valamelyest elviselhetőbbé teszi a gyerekeknek az iskola, nekem a munka ad hasonló támaszt, amibe az utóbbi időben előszeretettel hajtom túl magam. Addig is elfoglalom magam, nem engedem a keserűséget a bőröm alá mászni, és az időmet produktívan töltöm el. Épp egy megbeszélésről igyekszem a stúdióba, amikor egy piros lámpánál csörögni kezd a telefonom. A zene elhalkul az autóban és a kihangosítón a telefonom szokásos hangja veszi át az uralmat. A középső kijelzőn már elmentett szám villan fel, és az eddig viszonylag nyugodt napom már érzem, hogy fenekestül fel fog fordulni. Amióta csak hárman vagyunk, Charlie egyre problémásabb viselkedése az iskolában több konfliktust okozott. Nem egyszer hívtak, hogy azonnal menjek be. Eleinte türelmesek voltak vele, mert sejtik, milyen nehéz egy fiú számára, ha elveszíti az apját, akire felnézett, aki a mindene volt, és akire most lenne csak igazán szüksége, de félek, hogy ez a türelmi időszak hamarosan lejár, Charlie viselkedésének pedig következményei lesznek. Ez a hívás is pont ugyanilyen, legyek szíves befáradni az iskolába, mert Charlie kiverte a balhét. A még mindig piros lámpánál fittyet hányva a záróvonalra megfordulok, és a csupán néhány utcára lévő iskola felé veszem az irányt. Közvetlen az épület előtt húzódom le a járda mellé. Az anyósülésről felkapom a táskám, mielőtt okot adnék a kíváncsiskodó alakoknak betörni az ablakot, a következő pillanatban pedig már a lábaim visznek is a hangzavar irányába. Nem kell hatalmas távot megtennem, hogy lássam az összecsődült tömeget, ahol azonnal Charlie-t kezdem keresni. Feszülten, egy újabb agyvérzés közeli beszélgetés lehetőségétől apróra zsugorodott gyomorral közelítem meg a zömében tanárok és gyerekek alkotta csoportot, amikor villámcsapásként ér a felismerés. Az eddig sietős lépteim hirtelen lelassulnak, mintha egy lassított felvétel lennék, a homlokom gondterhelten ráncolódik, Charlie viselkedési problémája pedig egy pillanatra eltörpül a sokk mellett. Hazugság lenne azt állítani, hogy az elmúlt huszonkét évben egyszer sem gondoltam rá, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, mi lett volna, ha a kapcsolatunk nem ér olyan csúfos véget, nem lenne igaz azt mondani, hogy néha nem hiányzott a rengeteg fájdalom és keserűség ellenére, amit okozott, de azt nem gondoltam volna, hogy pont így és ilyen körülmények között fogom valaha ismét látni, ha valamikor sor kerül arra a bizonyos viszontlátásra. Fojtogató érzés kúszik fel a torkomra, és csak akkor veszem észre, hogy már hosszú másodpercek óta Ethant figyelem, amikor egész közel érek, az igazgató pedig egyértelműen egy kellemetlen elbeszélgetésre invitál. Az iroda felé menet a vállam fölött még egyszer hátranézek, és a sors gusztustalan fintorát próbálom megfejteni.

A beszélgetés egész hosszúra nyúlik, az igazgató egyértelműen a tudtomra adja, ha Charlie viselkedése nem változik a jövőben és a jegyei nem javulnak, az első, amitől elbúcsúzhat, az a baseball csapat lesz. A sportot még az apja szerettette meg vele egészen kicsi korában, együtt jártak meccsekre, hétvégente a házunkhoz közeli parkban játszottak, amikor pedig Matt szolgálatot teljesített, Charlie csak arra várt, hogy az apja végre ismét itthon legyen és játsszon vele. Ez az egyetlen, ami megmaradt számára az apjából. Ha ezt is elveszik, vagy csupán a lehetőségét lebegtetik meg előtte, félő, hogy csak rontanak az amúgy is kényes helyzeten. A szemem sarkából figyelem a fiamat, aki duzzogva ücsörög mellettem. Aztán amikor a lányok, akik kiprovokálták az egészet kerülnek porondra, a gondolataim valahogy elkalandoznak. Megint ott találom magam az udvaron, ahol annyi év után először megpillantottam Ethant. Először sokkolt a látványa, most viszont már ezt kezdi felváltani a düh, amiből már azt gondoltam, nem maradt bennem semmi. Úgy tűnik, tévedtem. Maradt, nem is kevés. Akkor térek vissza lélekben a beszélgetéshez, amikor a lányok szülei is belátják, hogy a gyerekeik igazi kis szörnyeteg módjára viselkedtek, és természetesen gondoskodnak róla, hogy többet ilyen ne forduljon elő. Ugyanezt kötelességből elismerem a magam részéről, aztán egy újabb emlékeztető után az esetleges következményekről, már úton vagyunk a kocsihoz. Mindkét gyerek csöndben jön mellettem, Alice önmagához képest erősen szorítja a kezem, Charlie továbbra is duzzogva inkább csak vonszolja magát mellettem. Az arcára van írva, hogy azt érzi, az egész világ ellene van. Próbálom megtalálni az egyensúlyt a támogató és a következetes szülő szerepek között, de most már tanácstalannak érzem magam. Az épületből kiérve ismét megpillantom a férfit, aki miatt sokáig emésztettem magam, és ugyanaz a düh jár át, ami az igazgatói irodában is érezhető volt.
Még mindig itt van.
Élesem szívom be a levegőt abban a pillanatban, ahogy meglátom, a lépteimet sietősebbre veszem, közben nem engedem el Alice kezét, akinek szinte szaladnia kell mellettem, hogy lépést tartson velem. Felidézni sem tudom, mikor éreztem utoljára ilyesfajta bosszúságot egyetlen ember látványa miatt. A szívem azonos ütemet ver a cipőm sarkával, amitől a halántékom erős lüktetése is intenzíven jelzi, hogy jobban teszem, ha egyenesen az autóhoz megyek Ethant elkerülve. Az eszemre hallgatva vágom le az utat a kocsiig, Ethan viszont a szabályokat megszegve elvágja az utunkat. Megfeszített állkapcsokkal, szúrós tekintettel meredek az előttem állóra, aki láthatóan poénra veszi a történteket. Ha önmagában Ethan felbukkanása nem lenne elég, ezzel minden bizonnyal túlfeszíti a húrt. Szabad kezemmel a könyökénél fogva húzom el Charlie-t, és mindkét gyereket az autó felé terelem. Egyetlen szót és az eddiginél több időt nem vagyok hajlandó arra a férfira pazarolni, aki vélt és valós sérelmekre fogva tört meg. Ismét megkísérlem kikerülni, ami nem csak fizikai szabadságot jelentene ebben a helyzetben, hanem az elmémben zsibongó lármát is csillapítaná. Ennek reményében teszek oldalra, majd előre egy-egy lépést, hogy Ethan kikerüljön a látómezőmből, amikor megérzem a csuklómon az érintést, amiért régen bármit megadtam volna, most viszont éget, mint a pokol tüze. Ösztönösen rántom el a karom biztonságos távolságba. A lábam földbe gyökerezik, de mielőtt visszafordulnék a férfi felé, kiadom Charlie-nak az utasítást, hogy várjanak a húgával a kocsiban. Egy flegma vállvonás után kézen fogja Alice-t és egyenesen az autóhoz mennek. Egészen addig le sem veszem róluk a szemem, amíg a fekete SUV ajtaja be nem csukódik mögöttük, csak ezután fordulok Ethan felé.
- Mit akarsz, Ethan? - kérdezem két karomat széttárva, a fejemet ingatva. - Milyen segítségről beszélsz? - A hangom feljebb csúszik egy oktávval a döbbenettől, hogy még van képe ilyesmiről beszélni. Rég történt köztünk, ami megtörtént, sok emlék megkopott már, de amik akkor is erős nyomot hagytak bennem, a mai napig intenzíven ott vannak a lelki szemeim előtt. - Nem kell semmilyen segítség. Tőled végképp nem. - Most nincs rám hatással az a tekintet, amivel régen bármit elért nálam. Sok év eltelt azóta, sokat változtam, és ha szükséges, meg tudok húzni egy határt. Túl sokszor köptem arcon a saját méltóságomat, túl sok mindent néztem el és bocsátottam meg egy időben. Ma már ennél merem hinni, hogy okosabb vagyok. Reakcióidőt nem hagyva neki fordulok sarok egyenesen a kocsi felé. A szokásosnál nagyobb hévvel csapom be magam mögött az ajtót, és hasonló hévvel lépek a gázra, miután felpörög a motor és kiold a kézifék. Az elindulást követő pillanatokban a középső visszapillantóra emelem a szemeim. Magam sem tudom, hogy miért, de Ethan alakját keresem a járdaszegélyen, még egy utolsó pillantás erejéig.

Ethan and Maggie

“And I'd give up forever to touch you, 'cause I know that you feel me somehow. You're the closest to heaven that I'll ever bee and I don't wanna go home right now.

To; Maggie

A sors keze indokolatlanul löki elém az utóbbi időszakban a nehézségeket, aminek a listája, úgy tűnik, továbbra is csak gyarapszik ahelyett, hogy végre egy időre fellélegezhetnék. Ethan Sharp áll a gyerekek iskolája udvarán teljes valójában, egy ismerős alak, ismerős vonások, kicsit több ránc, kicsit őszebb, ami emlékeztet rá, mennyi idő is telt el, amióta utoljára láttam őt. Szinte még gyerekek voltunk, de felnőtt döntéseket hoztunk, csak épp a következményekkel volt nagyon nehéz szembenézni, és a romokkal, amik az eleinte tökéletesnek vélt kapcsolatunkból maradt. Ethan Sharp huszonkét éve is rengeteg fejtörést okozott, a mostani felbukkanása pedig, úgy érzem, nem lesz rám más hatással.

Az igazgatónő szavai egész végig csak duruzsoló háttérzajként szólnak, a gondolataim valahol teljesen máshol járnak, hiába próbálok tudatosan visszakanyarodni az igazán fontos dolgok felé. Mert most - és mindig - a gyerekek az elsők, jelen pillanatban Charlie, és amit tett. Nem kell hosszas kioktatás, szentbeszéd, fejmosás, hogy én is tudjam, amit a fiam tett, helytelen, de az elmúlt időszakban a szokásosnál is nehezebb a gyerekekkel, főleg a kamaszkor küszöbén álló Charlie-val. Ha önmagában ez a korszak nem lenne elég problémás, az apja, a példaképe, a legjobb barátja elvesztése bőven elég magyarázat a viselkedésére. A pszichológus szerint időt és teret kell neki adnom, csak azt nem tudom, a környezetünk ezt meddig tolerálja tovább. Egy dolog a gyász és valaki elvesztésének a sajátos feldolgozása, másik dolog viszont, ha emiatt kárt okoz valamiben vagy valakiben. A mai nap és az igazgató szavai tökéletesen alátámasztják, hogy akármilyen nehéz időszakon is megyünk keresztül, össze kell szednünk magunkat. Az élet megy tovább, mi pedig nem ragadhatunk a múltban. Csak azt nem tudom, ezt a gyerekeknek hogy kéne átadnom, akik egyszerűen hiányolják az apjukat, aki soha többet nem fog hazatérni hozzájuk, soha többet nem köszönti fel őket a születésnapjukon, aki nem öleli át őket többet, nem hoz ajándékokat, nem pakolja be az egész családot hirtelen ötlettől vezérelve és visz el mindenkit a hétvégi házba, nem kíván többet jó éjszakát és nem fogja többet a kezüket, amikor szükségük lenne rá. Ha egy kicsit idősebbek lennének, talán könnyebb lenne, de a sors nem válogatja meg, kit mikor vesz el a családjától.

Ha nem lenne elég nehézségünk önmagában, és nem lenne elég megterhelő a mindennapos színjáték a gyerekek kedvéért, hogy legalább engem ne lássanak szétesni, Ethan váratlan felbukkanása pont itt, pont most olyan erővel csap le rám, ami kis híján a földre taszít. Nem akarom ezt a problémát is beengedni az életembe megint, egyszer már megtettem ezt és olyan fájdalmas sebeket ejtett, amiknek a begyógyításához egészen Montanaig kellett utaznom. Abszurd és érthetetlen számomra, hogy milyen gondolatmenet vezette arra a konklúzióra, hogy bármiféle segítséget felajánljon. Rég történt, ami történt kettőnk között, de az ilyet nem lehet elfelejteni, megbocsátani, vagy egyszerűen eltenni egy polcra, amire rá sem néz az ember időnként. Hazudnék, ha azt állítanám, soha nem jutott eszembe az évek során, viszont gyakran a veszekedésekkel, a rossz emlékekkel és az általa okozott fájdalommal azonosítottam a nevét és az emlékét, mintsem a kezdeti boldog időszakkal. Túl gyorsan túl sok probléma szakadt a nyakunkba, túl fiatalok voltunk és talán átgondolatlanul is vetettük bele magunkat a rózsaszín ködnek vélt házasságba. Kellemetlenül ért a valóság, hogy mennyi munka és energia valójában a házas élet, hogy mennyi akadály gördül majd elénk, amiket együtt, egy csapatként kell megoldanunk… Csak mi éppen erre nem voltunk képesek. Több volt a probléma, mint amennyit a kapcsolatunk elbírt volna. Ilyen sok év távlatából már könnyű okosnak lenni, vele szóba állnom viszont annál nehezebb.

- Csak hagyj békén, Ethan. - Idegesen préselem ki a szavakat, a kelleténél többet nem is akarok rá pazarolni. Éppen elég bajom van most nélküle is, és habár rég volt, pontosan tudom, milyen fájdalmat képes okozni az embernek. Eltelhet tíz, húsz, harminc év, bizonyos sebek, ha be is gyógyulnak, a hegek mindig is emlékeztetőül szolgálnak majd.

Charlie valamelyest úgy tűnik, összeszedte magát, az igazgatónál megejtett kis látogatás ébresztőül szolgált neki. Ideje megtanulnia, hogy a tetteinek következménye van még akkor is, ha nehéz időszakon megy keresztül. Az élet talán kicsit korán tanítja meg a legkeményebb leckékre, ami igazságtalan, de akármennyire is igyekszünk úgy élni az életünket, ahogy szeretnénk, jónak látjuk, hiába tesszük következetesen egyik lépést a másik után, mindent nem tudunk befolyásolni. Charlie valamivel visszafogottabb magatartása pont elég teret adott a gondolataimnak, és megengedtem magamnak azt a luxust, hogy rövidebb időkre elmerüljek bennük. Minden akaratommal ellenére ott lebegett előttem egy név, amit sokáig annyira szerettem a számra venni, utána hosszú ideig csak átkoztam, amíg végül a múlt egy részletévé nem fakult. Úgy érzem, a múlt kísért, mintha egy nem kívánatos szellem lebegne ott a levegőben, és bárhol ott bujkálhat. Egy részem soha többet nem akarja látni a múltbéli sérelmek miatt, egy másik viszont kíváncsi és szeretne civilizáltabb körülmények között találkozni vele. Talán ez a felem volt az, amelyik a viszontlátás reményében fordult körbe az iskola udvarán a következő nap, az azutánin viszont felülkerekedett a sértettség. Olyan indulatok és negatív érzelmek törtek fel, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak bennem. Ez egyértelmű wake up call volt, hogy jobb, ha nem látom többet. A hétvégi kéretlen üzenet egyszerre volt meglepő és bosszantó. Való igaz, ha minél jobban erőltetünk valamit, annál kevésbé lesz kívánatos. Nem véletlen nem született meg a válaszüzenet, amit első felindulásból kezdtem megfogalmazni.

A hétfő hozta el a várva várt megnyugvást, a belső békét, amikor végre minden energiámat és időmet a munkámnak szentelhettem ismét. A folyamatos pörgés, a hajtás, a határidők és a telített naptáram gondoskodtak róla, hogy napközben egy pillanatra se legyen időm kellemetlenségekkel foglalkozni. Épp csak annyira volt időm, hogy megejtsek a húgomnak egy telefont Alice miatt. Könnyebb dolga van, akinek stabil munkaideje van, és szerencsémre szereti annyira a gyerekeket, hogy bármikor számíthatok rá, amikor a szükség úgy hozza. Alice-nek nem kell egész délután a kongó folyosón várnia, hogy órákkal a tanítás vége után jöjjön érte valaki, Charlie edzése pedig pont elég hosszú ahhoz, hogy legalább érte odaérjek, és ne én legyek felcímkézve a világ legrosszabb anyjának. A mostanra kiürült stúdió csöndes békéjét magam mögött hagyva indulok el Charlie-ért, aki nagyon úgy tűnik, képes tartani magát a hétvégén tett ígéretéhez, és meghúzza magát. Ma nem érkezett telefonhívás az iskolából, nem rángattak be azonnal beszélgetésre, amit már félsikernek könyvelek el magamnak. A késő délutáni dugó a szokásosnál jobban a bőröm alá kúszik a tudatalattimnak hála. Ahogy közeledem az iskolához, úgy lesz úrrá rajtam az ismeretlen, tőlem távol álló feszültség, amitől egyszerre szeretnék végleg megszabadulni, viszont még mindig ott van az a kis kíváncsiság, ami egy újabb viszontlátás fájdalmát is felülírja most. Az egész gondolatmenet buborékként pukkad ki, amikor meghallom a durranó hangot, a kocsi hirtelen megroggyan, és az irányítást is csak az alacsony sebesség miatt nem veszítem el. Az első üres helyre félrehúzódom az iskola előtt, ami szerencsére szinte karnyújtásnyira van. A következő másodperceket a kormány szorításával töltöm, mielőtt rendezném a gondolataimat az ijedtséget elűzve. Valahol sejtem, mi történhetett az előbb, de csak akkor szembesülök a csúf igazsággal, amikor az autó mellé guggolva vizsgálni kezdem a szemmel jól láthatóan teljesen lapos gumit. Tanácstalanul nézem az úton hagyott éles tárgy által okozott kárt, és az első gondolatom az, hogy Matthew pontosan tudná, mitévő legyek. Ő már a megoldáson ügyködne, nem pedig tehetetlenül várna valamiféle csodára. Csoda helyett egészen más üti fel a fejét mellettem, én pedig pillanatokon belül érzem a feszültséget minden porcikámban. A segítsége nélkül is képes vagyok felismerni egy defektet, bármennyire is úgy érzi, muszáj körülírni a jelenséget. Kellemetlenül érint a helyzet, a találkozás, a defekt, az pedig pláne, hogy Ethan ennek szemtanúja. Hosszan kifújom a levegőt, amikor mellém guggol, és abban a szent pillanatban egyenesedem fel, teszek hátra egy lépést, hogy tisztességes távolságba kerüljünk egymástól.

- Pedig az lett volna csak az igazi szerencse… - jegyzem meg inkább csak saját magamnak motyogva, a fejemet csóválva. Természetesen nem gondolom komolyan, de most úgy érzem, bármi jobb lenne, mint Ethan társasága. Nem szeretnék a segítségére szorulni, racionálisan végiggondolva viszont be kell lássam, hogy egyedül nem fogom tudni a kerékcserét megoldani. A családban mindig is Matt volt, aki értett az ilyenekhez, én legfeljebb a keze alá dolgoztam, ha éppen segítségre volt szüksége. A szerszámokat még csak felismerem, egy kerékcsere egyedül viszont már bőven meghaladná a képességeimet. A csomagtartóhoz lépek, felnyitom azt, és a csomagtértálcát felemelve felnyitom a rekeszt, ahova anno Matthew mindent berakott, amire szükség lehet, ha történik valami útközben. - Ezek vannak - mutatok a szerszámok felé, és átengedem a terepet a hozzáértő kezeknek. Visszakísérem Ethant a sérült gumihoz, majd két-három lépés távolságból figyelem, ahogy nekilát a műveletnek.

- Arra nem lesz szükség - vágom rá azonnal, a kezeimet magam előtt összefonva. Ethan az utolsó ember, akivel beszélgetni szeretnék, úgyhogy csakis a minimumra szorítkozom. Az iskola kapujához sétálok, benézek az udvarra, hogy lássam, Charlie úton van-e már kifelé, de egyelőre nyomát sem látom. Türelmetlenül pillantok a karórámra, ami alátámasztja a hiányát, hiszen az edzése még bő fél órát elvesz az idejéből. Sóhajtva fordulok vissza Ethan és a kocsi felé, és úgy döntök, megpróbálom a büszkeségemet és a sértettségemet félretenni.

- Szóval… itt dolgozol? - kérdezem bizonytalanul, hiszen fogalmam sincs, ennyi év és a történtek után hogyan vagy miről kéne vele beszélnem. Túl sok minden történt ahhoz, hogy régi ismerősként üdvözöljem, az elválásunk módja pedig semmi okot nem ad rá, hogy barátként tekintsek rá. Idegenként sem tudom kezelni, mert régen, még a jó időszakunkban a kapcsolatunk annál sokkal bensőségesebb volt. Ethan egyelőre egy olyan puzzle darab, aminek sehol nem látom a helyét, ha van egyáltalán neki valahol.

Ethan and Maggie

“And I'd give up forever to touch you, 'cause I know that you feel me somehow. You're the closest to heaven that I'll ever bee and I don't wanna go home right now.

To; Maggie

Komolyan gondoltam, amikor kimondtam a szavakat. Nem csak abban a pillanatban akartam tőle minél távolabb kerülni a lehető leggyorsabban. A jelenre is vonatkozik. Nagyra értékelném, ha nem ütné bele teljesen feleslegesen mindenbe az orrát, és amilyen sebességgel feltűnt az életemben a semmiből, ugyanazzal el is tűnne. Elég volt egyszer látni, hogy a rengeteg emlék, jó és rossz, amiket elzártam egy dobozba, egy olyan dobozba, amiket nem akartam felnyitni, ismét előjöjjenek, átéljem őket és azt az érzelmi hullámvasutat, amit együtt szenvedtünk át. Direkt, szinte dacból utasítom el a felajánlást. Ha mástól jött volna, sokkal észszerűbben látnám a helyzetet, laikusként elhinném, hogy ezek a gumik nincsenek jó állapotban, de Ethan… Ethan szavaira nem szeretnék adni. Arra már egyszer ráfáztam. Összevont szemöldökkel és összepréselt ajkakkal pillantok a félig az autó alatt fekvő férfira, amikor a gyerekeket említi. Gyomrosként talál el a megjegyzése; egyrészt azért, mert tudom, igaza van, másrészt viszont nem akarom, hogy Alice-t és Charlie-t a szájára vegye. És mert egy harmadikat - pontosabban az elsőt - ő vette el tőlem. Nyugodt természet vagyok, majdhogy nem végtelen türelemmel, a tenyerembe vájódó körmeimet viszont csak akkor veszem észre, amikor már fájdalmat okozok saját magamnak. Vörös, félhold alakú bemélyedéseket hagyok a saját bőrömön. Ethan egy olyan oldalamat hozza elő, ami csak nagyon ritkán mutatkozik. Saját magam legrosszabb verziójának érzem magam jelenleg.

Nem őszinte érdeklődés, inkább csak a kínos csend megtörése beszéltet. Az abszolút némaság még pár erőltetett mondatnál is nyomasztóbb lenne.

- Nem igazán - horkanok fel halkan, de nem vagyok benne biztos, hogy elég halkan, nehogy meghallja. Nem mintha izgatna. Tudom, mi történt vele, miért és hol töltötte az elmúlt éveket, a szabadság ízét pedig nem olyan rég ízlelhette meg ismét. De ez egy olyan téma, amit sem tapogatni, sem feszegetni nem tisztem. Bizonytalanul lépek oda a szerszámos láda felé, amerre Ethan mutat. Nem vagyok otthon az ilyen dolgokban, ezért pár pillanatig tanácstalanul nézem a sok kütyüt, mire végre kiszúrom, azt a bizonyos kulcsot. Amikor lehajolok hozzá, mozdulat közben egy pillanatra ledermedek. Pontosan tudom, milyen szerszám ez. Már láttam, fogtam, nem is egyszer. Több vitát szült közöttünk, aminek a nagyja felesleges és butaság volt. Feszült helyzetekben számtalanszor egy ilyen apróság tette fel az i-re a pontot, most pedig itt vannak az ismerős darabok, hogy egy apró kis dobozból nevessenek rám. Legalábbis én így érzem. Ha tudnának nevetni, most biztos azt tennék. Gyorsan felkapom a megfelelő méretet és Ethan kezébe adom, hogy végre ne is kelljen látnom a szerszámot. Amikor meghallom a koppanást és a káromkodást, lehajolok, hogy lássam a történéseket. Ethan arcából és a rajta ékeskedő foltból ítélve nem nehéz kitalálni, mi történhetett. Egy pillanatra elmosolyodom, aztán visszaegyenesedem. Nemrég szabadult elítéltként nem gondoltam, hogy valami puccos helyen lenne puccos munkája, de úgy gondolom, egész jó lehetőségeket ragadott meg. Lehetne rosszabb is, az ő helyzetében viszont nem lehet válogatni.

- Igen… - bólintok halkan suttogva. Összejött a stúdió, már jó pár éve megvan, ami az első lakásunkból lett átalakítva. A mai napig megőrizte a lakás funkcióját is, hiszen régebben gyakrabban, most már ritkábban, de még előfordul, hogy sokáig, éjszakába nyúlóan dolgoznom kell. Ha ilyenkor a húgom tud vigyázni a gyerekekre, nem is megyek haza, hanem egyszerűen a stúdióban maradok. Kézenfekvő, kényelmes, és az enyém. Én dolgoztam meg érte, a munkám kézzelfogható gyümölcse, amiben jól érzem magam. Arrébb állok, nem szeretnék útban lenni, amíg Ethan ügyködik a kerekeken. Amikor elkészül zavartan vakarom a tarkómat. Meg kéne köszönnöm a segítségét, hiszen akár egyszerűen itt is hagyhatott volna a lyukas gumival. A mentális blokk nem engedi kimondani a “köszönöm” szót, mert a tudatalattim úgy gondolja, túl sok van a rovásán a múltból, ezek mellett meg nem fér meg a hála. Szerencsére Charlie belépője megzavarja a pillanatot. Arca kipirosodva, a haja a bőréhez tapadva még mindig az izzadságtól, de legalább boldognak látszik. Mosolyog, őszintén, ami az utóbbi időszakban ritkaságnak számít.

- Én is örülök neked - emelem meg a szemöldökömet, aztán csak sóhajtok egyet Charlie kendőzetlen belépőjén. Lassan hozzá kéne szoknom, hogy ebben a korban minden fontosabb, mint például a köszönés, pláne, ha a saját anyjának kéne köszönnie. Ami a jelek szerint már ciki. Pont annyira tereli el a figyelmem Charlie Ethanről, hogy egy pillanatra elengedem magam, nem feszengek annyira, és még egy halvány mosoly is átsuhan az arcomon. Egészen addig, amíg kényelmetlenségem tárgya nem emlékeztet a jelenlétére. Élesen szívom be a levegőt, amikor felé fordulok és csak csöndben bólintok egyet. Mielőtt még viszont végre kettesben lehetnék a fiammal, ő úgy dönt, szabotálja a jelent és a jövőt Ethan meghívásával. Tekintetemmel villámokat szórok a magát kis felnőttnek képzelő tinédzser felé. Hirtelen mérhetetlen mérget érzek, de gyorsan rá kell jönnöm, hogy nem hibáztathatom Charlie-t azért, amiről nem is tud. Fogalma sincs Ethanről, arról, hogy mi volt közöttünk, vagy hogy egyáltalán ismerjük egymást. Veszek egy mély levegőt, hogy ez a gondolatmenet az arcizmaimon is lazítani tudjon, aztán már csak egy lemondó sóhajjal ingatom a fejem.

- Charles Benjamin Miller, a hazugságot nem díjazzák felénk - figyelmeztetem összeborzolva a haját, mert azt úgy utálja.

- Jó, akkor csak mostanában mindig azt csinálja - javítja ki magát kihangsúlyozva, hogy régebben ez nem volt rendszeres. És valóban nem, amíg szét nem estünk. Évekkel ezelőtt el nem tudtam volna képzelni, hogy órákat robotoljak a konyhában, de Matt megszerettette velem a főzést. Sokszor közös program volt, hogy vagy kettesben, vagy négyesben alkottunk valamit a konyhában, amióta viszont ő már nincs, ennek elveszett a varázsa. Egy pillanatra lehajtom a fejem, amíg sikerül elűznöm ezeket a gondolatokat. Nyelek egy nagyot, mielőtt ismét Charlie-ra nézek, szándékosan kerülve Ethan tekintetét. Menten elkap a gyomorgörcs, ha arra gondolok, hogy ezen kívül még egy percet is a jelenlétében töltsek. Mellette a levegő is mérgezőbbnek érződik, mintha a közös múltunk káros hatásai szivárognának vissza. Egy olyan fejezet keserű sebei, amiket nagy nehezen sikerült lezárnom. Ismét egy újabb sóhajra futja csak, miközben hallgatom Charlie érveit. A szavak már egyrészt elfogytak, másrészt feleslegesek, hiszen Charlie a tudatlanság kellemes homályában lebeg.

- Nem cigizhetsz a kocsiban - fordulok végül Ethan felé, mutatóujjammal pedig határozottan a még égő cigaretta felé bökök. Charlie egy halk “ez az!” után szélsebesen megindul az anyósülés felé, ami a jól bejáratott helye a kocsiban, amióta a törvény engedi. És nem titok, hogy egy kis elégedettséggel tölt el, amiért erről a “kiváltságról” még Ethan miatt sem mond le.

A szokásokat megszakítva, amiket évekkel korábban vezettünk be a gyerekekkel, hogy ne csak otthon, vagy valamilyen konkrét program keretében töltsük hasznosan az időt, hanem a kocsiban ülve is minőségi időt tudjunk együtt eltölteni, most az első dolgom, miután elfordítom a kocsikulcsot, hogy a rádió gombjához nyúlok. Általában akkor szoktam zenét hallgatni, ha egyedül vagyok, a gyerekekkel mindig beszélgetünk. Alice még nem tartja ezt akkora sorscsapásnak, Charlie már annál inkább. Minden egyes alkalommal hallom a hangján, a válaszain, és a szemem sarkából látom is, hogy legszívesebben valami kütyühöz nyúlna, nyomkodná, beszélgetne azokkal, akiktől csak percekkel korábban vált el. De meglepő módon újabban mégis tudja tartani magát ehhez a szabályhoz. Közvetlen Matthew elvesztése után nem láttam értelmét erőltetni. Ők sem akartak beszélgetni, ahogy én sem. Mindenki elmerült a saját gondolataiban, mindenki csak gondolkodott, szomorkodott, értetlenkedett a miérteken, de semmiképp sem tudtunk úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem beszéltük meg, kivel mi történt napközben. A gyerekek nem mesélték el, mi történt velük az iskolában, ki kapott jó vagy éppen rossz jegyet, kit dicsértek meg napközben, vagy miből írnak legközelebb dolgozatot. Ők nem meséltek, én pedig nem kérdeztem. Talán túl sokáig ment ez így, és rá kellett eszmélnem, ha én nem szedem össze magam, nem kezdeményezek legalább miattuk, akkor sosem mászunk ki a gödörből. A látszat jókedv, a színlelt érdeklődés részemről eleinte fárasztó és természetellenes volt. De jól tudtam, hogy miattuk muszáj ezt megtennem. Ha magam miatt nem is, a gyerekek miatt kutya kötelességem volt ráncba szedni ezt a családot - vagy legalábbis, ami maradt belőle. Mindig Matt volt az, aki felül tudott kerekedni egy-egy lehangolóbb helyzeten, aki lelket öntött belénk, aki egy poénnal el tudta őzni a sötét felhőket, és ki tudott minket rángatni a mélabús hangulatból. Nélküle nekem kellett magamra vennem ezt a szerepet, bármilyen nehéz is volt eleinte. Mostanra azt hiszem, mondhatom azt, hogy beleszoktam. A látszat jókedv és eleinte felszínes, begyakorolt kérdések aztán átfordultak őszinte érdeklődéssé, ahogy kellett, Charlie és Alice pedig idővel vevők lettek rá. Alice őszintén, Charlie… a maga módján. Mindenesetre rutin lett ebből, a rutinból megszokás, a megszokásból íratlan szabály. Most ezt az íratlan szabályt rúgom fel, egyértelműen Ethan miatt. Zavar a jelenléte, kényelmetlenül érzem magam, de mégsem mondhattam nemet Charlie-nak. A hangerőt feltekerem, de nem túlságosan, épp csak annyira, hogy beszélgetni már ne lehessen mellette. Tulajdonképpen az sem érdekel, mi megy a rádióban, csak szóljon valami, ami elnyomja ezt a kínos csendet, a bő húsz perces útra elfeledteti velem ezt a kissé nyomasztó, kellemetlen légkört, és ezek mellett jelzi az idő múlását is. Érzem magamon a fiam tekintetét, a szemem sarkából látom a rám meredő mogyoróbarna szempárt, és fogadni mernék rá, hogy vigyorog. Vigyorog, mert mindig rászólok, ha megszeni készül az íratlan szabályt, most pedig pont én vagyok az, aki fittyet hány az egyezségünkre. Úgy teszek, mintha nem látnám, próbálok nem foglalkozni vele, csak az útra figyelek, a forgalomra, a délután szokásos dugóra.

- Jössz öt dolcsival - elégedetten kiabálja túl a rádiót ízlelgetve a győzelmét. Egy pillanatra felé fordulok a piros lámpánál. Szélesen vigyorog, bólogat, mintha most nyerte volna meg a lottó ötöst.

- Kapsz vacsorát, az szerintem bőven fedezi - sandítok rá, miközben ismét a jelzőlámpa felé fordulok. - De ha nem tetszik, akkor kapsz öt dollárt, és magadnak veszed meg, amit enni akarsz - ajánlom fel a második lehetőséget, amire csak száját tátva pislog.

- Anyaaaa! - fakadt ki elkerekedett szemekkel az őszinte pánik jeleit mutatva. Két hetente egyszer éri az a kiváltság, hogy ilyen szemetet ehet, ezért nagy becsben tartja ezt a lehetőséget. Aztán fúj egyet, hátra fordul Ethan felé, és feltűnően mesélni kezdi a napjának egy-két részletét. Direkt neki mondja, nem nekem, mintha ezzel akarna “büntetni”. -... Ja, és Wilson edző végre felállított a kispadról. Leültette azt a szerencsétlen Fullert, végre megint kezdő vagyok… - És az út hátralévő részét hátrafelé fordulva tölti, aminek zavarnia kéne, de már rég láttam Charlie-t ennyire megnyílni bárki felé, úgyhogy lehalkítom a rádiót.

A parkoló félig üres. Az első szabad helyre beállok, amire Charlie reakciója, hogy azonnal megszabadítja magát a biztonsági övtől. Nagy hévvel nyitná ki az ajtót, az egyetlen, ami megakadályozza ebben, az a centrálzár. Duzzogva fordul felém sokatmondó tekintettel, kezével pedig továbbra is s kilincset szorongatja. Ahogy kihúzom a kulcsot a helyéről, már nyitom is a kocsit, mielőtt még bármit is szólhatna. Sokszor visszasírom a dackorszakot, és elgondolkodom, hányszor is mondták nekem, hogy a borzalmas kétéves kort kell csak túlélni. Hát nem, ez sokkal rosszabb. Kamaszodik, önállósodna, minden ciki, ami az anyjával kapcsolatos, szeretne már nagyfiú lenni, miközben még ott a tojáshéj a fenekén. És ahogy egyre jobban megyünk bele ebbe a korszakba, úgy lesz egyre több a konfliktus. Egy ilyen helyzetet elkerülve engedem inkább gyorsan kiszállni. Szinte szalad a bejárathoz, mintha bármiről lemaradna, ha emberei tempóban sétálna. Csak reménykedni tudok belőle, hogy ebből is kinő idővel.

- Ne haragudj, nem jutott eszembe hirtelen semmi, amivel leállíthatnám Charlie-t - húzom el a számat Ethan mellett sétálva a gyorsétterem bejárata felé. - Nem tudja… Tudod… Nem tudja, hogy te meg én… - mutatóujjammal mutogatok kettőnk között ide-oda, miközben próbálok értelmesen egymás mögé pakolni szavakat, de helyettük csak zagyvaságok jönnek ki, mindenféle értelmet mellőzve. - Tudod, mire gondolok - intézem végül el ennyivel. Biztosan tudja. Én viszont nem tudtam, hogy ez valaha szóba fog kerülni, vagy újra látom őt annyi év után, vagy a fiam új cimborája lesz teljesen indokolatlanul. És azt sem tudtam, hogy ez ilyen hirtelenséggel fog a felszínre bukni, engem pedig úthengerként gyűr maga alá a szorongás.

Ethan and Maggie

“And I'd give up forever to touch you, 'cause I know that you feel me somehow. You're the closest to heaven that I'll ever bee and I don't wanna go home right now.

To; Maggie

A rengeteg kavargó emlék, a vegyes érzések, a viszontlátás újbóli kellemetlen meglepetése semmi jót nem hoz ki belőlem. Általában jól kezelem a váratlan helyzeteket, képes vagyok kordában tartani az érzéseimet, nem engedem, hogy azok úrrá legyenek rajtam. Ha kell, akkor egy egyszerű mosollyal leplezem a bennem tomboló feszültséget, vagy egyszerűen elnémítom a kétes hangokat, hogy még véletlen se uralkodjanak el rajtam a negatív érzelmek. Az évek alatt egész jól megtanultam ezeket kezelni, de arra sosem gondoltam, hogy Ethan ennyi idő után felbukkan a semmiből. Kicsi a világ, de ennyire? Olyan ellensségességet, kimértséget és mindenre kiterjedő elutasítást vált ki belőlem Ethan, amit most nem tudok a helyén kezelni. Ethant nem tudom a helyén kezelni. De igazából nem is áll szándékomban még csak megpróbálni sem magamra ölteni a lehető legjobb arcomat. Sokáig vágtam mindenhez jó képet mellette, ami nem vezetett végül semmi pozitív eredményhez.

Hiába a kérdések, semmi kedvem, semmi erőm nincs vele bájcsevegni. Nem ő az az ember, akinek szívesen elmesélném, mi történt az elmúlt években, akinek beszámolnék a sikereimről, a hullámvölgyekről, akivel megosztanám azt a sok jót, ami az elmúlt években történt. Szeretném megtartani a tisztes távolságot minden téren. Még egyszer nem fogom azt a hibát elkövetni, hogy beengedem az életembe azt a férfit, aki miatt olyan sokáig elveszve éreztem magam azokban az éveimben, amiket a legjobban kellett volna élvezni. Sok keserű pillanatot okozott, és nem hiszem, hogy most ez másképp lenne. Pár percnyi beszélgetés, egy kerékcsere, néhány jópofának vélt megjegyzés pedig nem fogja jóvátenni mindazt, amit képes volt megtenni. Hihetném azt, hogy most már jobb ember, talán változott, hiszen az emberek folyamatosan változnak, ha akarnak, ha nem. De nem, Ethant már beskatulyáztam a saját világomban valahova, és szeretném is ott tartani. A kellemetlen érzéseket Charlie belépője nyomja el végül. Üde színfoltként toppan be a beszélgetésbe, és természetesen nem tudja befogni a száját. Haragudhatnék rá, amiért nem ült be csöndben az autóba, de hogy is hibázathatnék valakit, akinek fogalma sincs arról, mi történt huszonakárhány évvel ezelőtt? Nem mondom, hogy feldob a rögtönzött meghívás részéről, hogy még több időt kell Ethan társaságában eltöltenem, még több közös levegőt kell vele szívnom, sőt, még nekem kell furikáznom is, de Charlie láthatóan jól érzi magát mellette, és amióta Matt nincs velünk, ez nem jellemző rá. Bezárkózott, igazi bajkeverő lett, sokakkal ellenséges és nehezen jön ki a csigaházából. De ha egy KFC túrára van szüksége Ethannel, Charlie miatt hajlandó vagyok belemenni. Mielőtt elindulnánk, figyelmeztetem Ethant, hogy nem cigizhet a kocsiban. Charlie a szokásos kiskamasz módján megtalálja az alkalmat, hogy valamiben ellent mondhasson nekem, de már nem veszem magamra, inkább csak a fejemet csóválva nyitom a vezető oldali ajtót. Ethan megjegyzése az, ami megakaszt a mozdulatban. Furcsán cseng a hangja, mintha nem is az a férfi lenne, akibe pár perce botlottam bele. Összevont szemöldökkel nézek rá, de most inkább vetődnek fel bennem kérdések és kétségek, mintsem ellenséges érzések. Inkább elhessegetem ezeket a hirtelen jött, valószínűleg értelmetlen gondolatokat. A kocsiban ismét Charlie töri meg a jeget, amit eleinte a rádió hangerejének feltekerésével próbáltam valamennyire palástolni. A kialakult beszélgetésből szerencsére ki sem kell húznom magam, Charlie inkább Ethannel beszélget, mintsem velem. Engem leköt az, hogy az utat figyelem, de azért néha a szemem sarkából oldalra sandítok. Az egyetlen, amiért hajlandó vagyok ezt a helyzetet türelemmel elviselni a fiam arcán megjelenő széles vigyor, ahogy beszámol a napjáról a mögötte ülőnek. Még az sem tudja most elrontani ezt a pillanatot, amikor a visszapillantóban összetalálkozik egy pillanatra a tekintetünk. A parkolóban könnyen találok helyet, most nincsenek olyan sokan, jó amerikai szokáshoz illően valószínűleg vacsorára sokasodik meg majd az éhes szájak száma.

- Igen… - sóhajtok mélyen egy hosszú hatásszünet után, amit Ethan nyomasztó megjegyzése hagy maga után. Egy pillanatra meg is feledkeztem róla, hogy ő az utóbbi éveket rács mögött töltötte. Sokat változott a világ ennyi idő alatt, beleértve a gyorséttermet is. Megújultak, már kívül-belül más a dizájn. Charlie szája most is jár, de mielőtt folytathatná, vagy esetleg tovább faggatózna, a vállainál fogva a bejárat felé irányítom és egy picit meglököm, hogy induljon el. Nem kell kétszer kérni, azonnal célba veszi a fotocellás ajtót elszaladva a többi befelé igyekvő mellett. Úgy érzem, tartozom egy bocsánatkéréssel Ethan felé, mert ha még az iskolánál leállítom Charlie-t, akkor most nem vagyunk itt.

- Az biztos - értek egyet halkan felkuncogva. Szereti az idegeimet tépni, már-már hobbi szinten űzi, de nem hibáztathatom érte. Kamaszkorban van, nemrég veszítette el az apját, a legjobb barátját, a bizalmasát, a legfőbb támaszát. Ezt mindig nehéz megélni, ebben a korban, amikor a hormonok legtöbbször a bolondját járatják az emberrel, akkor meg pláne. - Nem szeretnék hazudni neki, úgyhogy inkább nem mondok semmit. - Jobb, ha nincs tisztában mindennel, és az biztonságot adó édes tudatlanságban éli a mindennapjait. Tudom, hogy eszes gyerek, idővel rá fog kérdezni bizonyos dolgokra, fel fog neki tűnni, hogy Ethannel nem vagyunk idegenek, de szeretném addig a pillanatig elhallgatni a múlt részleteit, amiket még magamban sem szeretnék egy darabig feleleveníteni. Charlie az érintőképernyő előtt pattog türelmetlenül. Én nem kérek semmit, átengedem nekik a terepet. Nem vagyok éhes és nem is rajongok a gyorséttermekért. Majd inkább otthon előkaparok valamit a hűtőből. Már venném elő a pénztárcámat és a bankkártyámat, de hallom a terminál ismerős csippanását. Először kérdő tekintettel, aztán kicsit mérgesen pillantok Ethanre. A fejemet csóválva adom jelét nem tetszésemnek.

- Megköszönni ki fogja? - fordulok Charlie felé, aki továbbra is csak pislog, mint hal a szatyorban.

- Köszönöm - böki ki végül egy széles vigyorral az arcán, aztán Ethan kérésének eleget téve már szalad is az első szimpatikus helyre. Neki teljesen mindegy, ki fizet, csak lakjon jól. Hirtelen azon kapom magam, hogy Ethan egyre távolodó alakját figyelem, amint a mosdók felé halad. Most nem a pokolra kívánom éppen, inkább nehezedik sziklaként a szomorúság a mellkasomra, mint a düh. Talán mégis változott valamennyit, és nem fogom tudni abban a skatulyában tartani, ahová bezártam őt anno. Sokkal könnyebb lenne utálni, ha mégis így lenne. Lassan indulok el az asztal felé, ahova közben villámgyorsan meg is érkezett a rendelés. Charlie már bontja is az első szendvicsét, amikor leülök mellé. Összeborzolom a haját, amíg mindkét keze foglalt.

- Ne legyél már ilyen ciki, anya - zsörtölődik az orra alatt, ahogy próbálja az ujjaival ráncba szedni egyébként is kócos tincseit. Amint ezzel végez, hangosan fújtatva tér vissza az evéshez. Nem sokkal később Ethan is visszatér, aki természetesen nem kap semmilyen kéretlen megjegyzést, miután összekócolja. Hitetlenkedve nézek a saját fiamra, aki csak teli szájjal vigyorog. Egyértelműen jelzi, hogy Ethan az aktuális kedvenc, én pedig a futottak még kategóriába estem vissza. Alice említése hallatán az arcomra fagy hirtelen minden érzelem. Charlie megelőz, megjegyzésektől nem mentes beszámolót ad a húga hollétéről, amire én csak egy bosszús sóhajjal reagálok először.

- Mert a nagybátyátok megígérte, hogy elviszi - emlékeztetem határozottan, olyan hangnemben, amiből érzi, hogy nem kéne tovább feszegetnie a húrt. Kihúzok a tárcámból egy ötdolláros bankjegyet és Charlie előtt lecsapom az asztalon. - Hozz egy mentes vizet. - Szándékosan nem kérem, hanem utasítom.

- De ezzel sorba kell állni - panaszkodik a papírpénz láttán, amivel valóban nem tud az érintőképernyős kasszánál fizetni.

- Pontosan - bólintok szigorúan. Nem véletlen nem a kártyámat adtam neki oda. Akármennyire is szeretem a fiamat, most jó lesz, ha pár percet kartávolságon kívül tölt el. Duzzogva teszi le a szendvicsét, felmarkolja a pénzt és eltrappol az azóta hosszúra duzzadt sor végére. Mindkét könyökömmel az asztalra támaszkodom és sóhajtva temetem az arcomat a tenyerembe. Amilyen könnyed perceket okozott eddig Charlie, egyetlen mondatával annyira képes volt elrontani mindent. Tudom, miért csinálja. Hiányzik neki az apja, nem akarja, hogy más bármilyen helyzetben átvegye a helyét, és azt is tudja, a nagybátyja sok szempontból megbízhatatlan, de a bátyám addig-addig ígérgette Alice-nek és nekem is, hogy ott lesz, amíg végül beadtuk a derekunkat. - Néha tényleg nem tudom, mit kezdjek vele - sóhajtok a tekintetemet egy pillanatra Ethanre emelve, aztán Charlie-t keresem, aki még mindig a sor végén áll. - A pszichológus szerint nem egyedi eset az övé, csak időt és teret kell neki adni, de az ilyen megjegyzései… - a fejemet csóválva támasztom meg az államat az ökleimen, aztán hirtelen észbe kapok, felegyenesedk és legyintek egyet. - Ne haragudj, ne is foglalkozz vele, majd ezt otthon lerendezzük magunk között. - Magamra erőltetek egy nem túl őszinte mosolyt a kellemetlen helyzetre való tekintettel. Lesz a fiatalemberrel egy kellemetlen beszélgetésem, ami ki tudja, megint mennyi időre árnyékolja majd be a mostanában egyébként sem felhőtlen kapcsolatunkat. De Alice-nek örömet okoz, hogy épp a nagybátyjával tölt el egy kis időt, ezt pedig nem hagyom, hogy Charlie elvegye tőle.

Ethan and Maggie

“And I'd give up forever to touch you, 'cause I know that you feel me somehow. You're the closest to heaven that I'll ever bee and I don't wanna go home right now.

To; Maggie

Már egy rég elfeledett időszak olyan emlékei törnek fel hirtelenjében, amik rengeteg sebet tépnek fel egyszerre. Hiába telt el annyi év, történt annyi minden, született meg Charlie és Alice, építettem fel az életemet pont olyannak, amilyennek régen elképzeltem, amikor még fiatalon és naivan azt hittem, hogy az élet sokkal egyszerűbb, mint amilyen valójában, most egyszerre tör fel az a sok rossz emlék és sérelem, ami hozzáfűződik Ethan nevével. Tudatosan próbáltam magam mögött hagyni mindent, ami visszahúzott attól, hogy most tarthassak, ahol vagyok. A legkézenfekvőbb megoldás a menekülés volt; még csak a városban sem bírtam maradni, mert attól féltem, minden sarkon láthatok valamit, ami rá emlékeztet, bárhol összefuthatunk, vagy ami még ennél is rosszabb lett volna, ha Tessával találkozom össze véletlen. A költözéssel sikerült egy időre a szőnyeg alá söpörnöm mindent, amíg végül kész nem lettem tudatosan szembenézni a házasságunk kudarcával, amit saját, személyes bukásomnak életem meg. Hiszen valamit biztos rosszul csináltam, ha ezt érdemeltem. Biztosan hibáztam, amiért ez volt a büntetésem. Biztos elrontottam valamit, amiért Ethan másnál keresett vigaszt, mert én egyszerűen nem voltam elég jó. Sok idő és energia volt ezt rendezni, megfelelően lezárni és új fejezetet nyitni, de sikerült. Nem akartam a múltban ragadni, hogy aztán a jövőm bánja. Minden mérföldkövet sikernek éltem meg, ami a jelen és jövő újabb darabkájaként szép lassan kitakarta azt az időszakot, amit legszívesebben elfelejtettem volna. Meghúztam egy határt, erre a határra felhúztam egy vastag falat, erre most Ethan csupán a jelenlétével elemi erővel üti át azt. Legalább annyira nincs ez rendjén, mintha egy halottat exhumálnának. Valami rejtélyes okból kifolyólag Charlie mégis jól érzi magát Ethan mellett, mintha haverok lennének. Az utóbbi időben senki mellett nem láttam ennyire önfeledtnek. Csakis ezért és miatta vagyok hajlandó nyelni egyet, és abba a nyamvadt KFC-be is elmenni a volt férjemmel.

Nem kéne meglepődnöm azon, hogy valamiben nem értünk egyet. Jellemzően szeretem mások véleményét meghallgatni, kikérni, és ha tanácstalan vagyok valamiben, vagy nincs kőbe vésett véleményem, akkor mások álláspontja szerint alakítani a sajátomat. Ethan szavai azonban megkongatnak egy harangot a fejemben. Most a gyerekemről van szó, és én jobban tudom, mi a jó neki. Mély levegőt kell vennem, hogy ne csípőből válaszoljak valami olyat, ami tüzelné a kedélyeket, úgyhogy csak egy rövid csönd után válaszolok.

- Nem - csóválom a fejem határozottan, miközben Charlie egyre távolodó alakját nézem. - Amíg nem kérdez semmit, addig nehezen nevezném hazugságnak. - Hiszen amíg szóba sem kerül valami, addig nem lehet azt mondani, hogy megvezetném Charlie-t. És nem is tervezem. Tudom, hogy idővel rá fog kérdezni bizonyos dolgokra, mert nem buta, és a kezdeti rózsaszín felhős percek, órák után le fog neki esni, hogy ismerjük már egymást régebbről. Ha most kéne vele erről beszélnem, fogalmam sincs, mit mondanék. Hazudni nem szeretnék, az igazat viszont fájdalmas lenne még ennyi idő elteltével is szavakba önteni. És ha azt hittem volna, Ethan nem tudja a kéretlen vélemények sorozatát fokozni, akkor itt a bizonyíték, hogy mégis tudja. Egy pillanatra megtorpanok, hogy megbizonyosodjak, valóban jól hallottam-e, amit mondott, ez a valóság és a Föld nevű bolgyó, nem pedig csak egy rossz lázálom. Hitetlenkedésem jeléül a számat tátva pillantok rá, ráncokban összefutó szemöldökeim pedig csak hangsúlyozzák döbbenetemet. - Örülök, hogy téged nem zavarna, engem viszont igen - válaszolok végül lassan ismét felvéve a séta ritmusát. - De ne aggódj, ha sor kerül rá, eszem ágában sincs szentnek beállítani - jegyzem meg a számat elhúzva. Ha akarnám sem tudnám glóriával a feje fölött jellemezni Ethant. Ha valaki messze áll a szentségtől, akkor az ő. Biztosan sokat változott az utóbbi években, főleg a börtönben eltöltött idő alatt, de vannak dolgok, amik nem változnak. Nem látok Ethan fejébe, utólag azt érzem, hogy sosem láttam bele, még akkor sem, amikor a legközelebb álltunk egymáshoz, a szavai viszont furcsa kavalkádként érnek. Sok kérdést felvetnek bennem, amiket megtartok magamnak inkább, de nem tudok elmenni mellette, hogy miért akarja ennyire bizonyítani magát. A fejemet ingatva, az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt hosszan kifújva pillantok fel rá, aztán egyenesen előre az étterem irányába. - Nem tudom, Ethan… Nem tudom. - És azt sem tudom, miért Charlie-tól várja a megváltást. Talán nem is akarom inkább tudni. Az lesz a legjobb, ha kivárom Charlie rögtönzött programjának a végét és pontot teszek a mai nap végére, holnap pedig tiszta fejjel folytatom a megszokott hétköznapokat.

Fellélegzek abban az egy-két percben, amikor csak ketten vagyunk a fiammal, ahogy az eredetileg is terveztük, de amint Ethan visszatér, arcon csap az a fojtogató légkör, ami a közös múltunkból eredezik. Charlie eddig sikeresen oldotta a hangulatot, a gyermeki őszinteségével és kíváncsiságával képes volt elvonni a fókuszomat Ethanről, egészen addig, amíg a kéretlen megjegyzésével fel nem bosszant. Próbálok vele türelmes és megértő lenni, hiszen egy szülőtől ez elvárás ilyen helyzetben, de elég gyakran az én lelkembe is beletipor az epés kommentjeivel.

- Előbb-utóbb mindenhonnan itt kötünk ki - sóhajtom a szavakat kimerülten. Bármiről is van szó, Charlie képes valahogy az apját belefűzni, amiért nem tudom hibáztatni, hiszen nekem is annyi minden szinte jelentéktelen apróságról Matt jut eszembe. Egy apró, alig érezhető, csak egy pillanatig tartó érintés elég hozzá, hogy zárlatot okozzon a fejemben. Meglepetten - inkább sokkosan - pillantok fel Ethanre a másodperc töredéke alatt, tekintetemet egyenesen barna íriszeibe fúrom. Olyan érzelmi cunami temet maga alá, hogy a mondandójára sem tudok odafigyelni. Látom, ahogy mozog a szája, tudom, hogy hozzám beszél, de a szavai néma háttérzajként zúgnak csak a fejemben. A kelleténél sokkal később, hosszú másodpercek elteltével húzom csak el a karom, lassú, vontatott mozdulatokkal. A szótlanságom és a látszólagos közönyöm most nem Ethannek szól, nem őt akarom ignorálni, inkább a saját magammal vívott harc külső megnyilvánulása. Mert semmiségnek kellett volna ezt felfognom, mégis… még most is ég a bőröm azon az egy ponton. És ezért borzasztó mérges vagyok magamra. Charlie nevének említése rángat ki a gondolataim közül és hessegeti el a fejemről a ködöt. Veszek egy mély levegőt, kihúzom magam, próbálom rendezni a vonásaimat, hogy ne kezdjen azonnal faggatózni Charlie. Az csak megnehezítené a helyzetet. Reflexből utasítanám el legszívesebben Ethan ajánlatát. Nem akarom és nem is fogom keresni sem most, sem a távoli jövőben. Nincs szükségem a segítségére, egyszerűen nem kérek belőle és kész. De Charlie egyre közeledő léptei miatt visszafogom magam, a szalvétát pedig összehajtom és a táskámba rakom. Máskor magamra venném Charlie szúrós tekintetét, sőt, kikérném magamnak. Viszont az előbbi percek utóhatását még magamon érzem, és egy kicsit le is bénít. A nevem hallatán az eddig elrévedő tekintetem Ethanre irányítom, élesen beszívom a levegőt és bólintok egyet, igazság szerint csak azért, hogy minél előbb kettesben maradhassak a fiammal, ő pedig menjen a dolgára. Charlie a faggatózásával mintha szándékosan egyesével cincálná minden idegszálamat. Várakozóan mered rám, miközben visszaül és a tálcája fölé hajol.

- Csak edd meg, aztán menjünk haza. Ha jól tudom, holnap több dolgozatot is írsz, és gondolom még egy szót se tanultál egyikre sem… - Kézenfekvő elterelni a témát a holnap rá váró dolgozatokkal. Ahogyan azt vártam, duzzogva fújtat a szendvicse fölött, puffog és morog magában valamit érthetetlenül, félig teli szájjal és feltűnően színpadias mozdulattal dől hátra a széken. Amíg ő magában mérgelődik, én a hatalmas padlótól plafonig terjedő üvegfal felé fordulva figyelem Ethan egyre távolodó alakját.

Ethan and Maggie