Hallottam már a kifejezést, hogy semmi nem tart örökké, de a kibaszott két percig se egy új rekord. Szinte még bele sem kezdtem az ételfutár karrierem csillogtatásába, amikor jött Onkeltől a telefon, hogy ki kellene segítenem az egyik idióta unokatestvéremet, aki tegnap kitörte valahol a lábát. Persze, a börtönbe egyik se jött látogatni, csak ha munka volt, és még most is csak akkor keresnek, ha le kell húzni rólam az utolsó bőrt. De hát a család az kibaszottul a család, annak a félkegyelműnek meg holnapig el kellene passzolnia a fehéret, hacsak nem akar a seggébe dühös mexikóiakat… A fizetését természetesen én kapom, cserébe terítek, és a befolyó lóvét már ő adja át. Sima ügy, semmi érintkezés a kukoricazabálókkal, kivéve, ha valakinek eljár a pofája, hogy visszakerültem a „bizniszbe”. Erre azért kevés esélyt látok, tíz év az tíz év, a szokásos ügyfélkör fele a föld alá a lőtte magát, a másik fele meg azt sem tudná megmondani, hogy mi a kicseszett neve. Az újlaki burzsujok meg újlaki burzsujok, az ember szemébe se mernek nézni. Szóval, sima ügy. A nap java részében összekötöttem a két munkát, egy kajafutárkodáshoz befért egy speckó szállítás is, a mai napi utolsó pedig amolyan lottó ötösként alakult; egy blokkal odébb a nagybátyám házától rendelt az étteremből kokó-földje egyik törzsvendége. Főni nem mondhatja, hogy másra cseszem a munkaidőmet, az utolsó gramm pedig helyre kerül. Mély sóhajjal vágom zsebre a lóvét, majd a tornácról lerongyolva húzom elő a seggemből a telefonomat, hogy az utóbbi napok megszokásához híven ezredjére is üzenetet küldjek Vörinek, akit a föld nyelt el. - Kibaszott Mills, válaszolj már – mormogom az orrom alatt, bele a sötét éjszakába, miközben vakon indulok vissza a kölcsön-kocsimhoz, aminek a hátulján hagytam az ételszállítós táskát. Így jobban belegondolva én sem vagyok normális, vagy sajnos túlzottan belekényelmesedtem a flanc kerületek békéjébe, mert itt bizony két másodperc alatt kilopják az ember szemét is. Eme gondolatmeneten felbuzdulva kapom fel a tekintetemet a mobilomról, és mit ad az a kibaszott ég, már könyékig benne van egy csöves. - Hé! Mi az anyámat csinálsz?! - kiabálok rá, megszaporázva a lépteimet, hogy ha kell, a kócos hajánál fogva ráncigáljam el a félretett vacsorám mellől. Nem, nincs az az isten, hogy lemondjak a kajámról, azért már a javítóban is torokra mentem, valami pedig nem változik. Mihelyt azonban közelebb érek, és az utcalámpa fénye megfelelő szögben vetül a kaja-tolvajra, az én hozzáállásom is más megvilágításba kerül. - Ó, Miles, kurvára házhoz jöttél a pofonért – vigyorodok el, noha a képemre ülő kifejezés minden, csak nem baráti. Képzeletben már az ujjaimat ropogtatom, csakhogy ismerem a bigét. Nem jól, de éppen eléggé, szóval szép szavak vagy boksz helyett kapásból előszedem a Glock 19-est az övem hátuljából, és szemrebbenés nélkül rászegezem. Talán ez meggyőzi arról, hogy ne essen az arcomnak és próbálja meg kikaparni a szememet, mint az ősidőkben a legutolsó találkozásunk alkalmával. Nem sűrűn volt hozzá szerencsém, csak ha a szokásos dílere épp máshol vakarta a tökét, de az sem lepne meg, ha ő is megunta volna, hogy folyamatosan lenyúlják. - Rég nem láttalak, hol a pénzem? - billentem oldalra a fejemet egy bazsalyogó mosoly kíséretében, bele sem gondolva abba, hogy próbaidőn egyrészt nem kellene lecsiszolt sorozatszámú fegyverrel kódorogni, másrészt egy ártatlannak tűnő lánykára fogni azt.
- Akkor szard össze magad! - Kiáltok rá a tőlem már jól megszokott módon a palira, aki minden bizonnyal már jól ismer engem és még az esélyét sem adja meg annak, hogy esetlegesen elcsenjek valamit a boltjából. Miközben azzal van elfoglalva, hogy kifelé rángasson az ajtón, azért még észrevétlenül felkapok egy almát a dobozból, amit aztán gyorsan zsebre is dugok, még mielőtt azt is elkobozná tőlem a mamlasz. Eskü nem emlékszem rá, hogy jártam volna már itt... de nyilván mély benyomást tettem rá. - Te meg mit nézel?! - Mordulok rá az egyik nőre, akinek minden bizonnyal kurva érdekes lehetek, mert majdnem nekimegy még az oszlopnak is, annyira bámul. Kikaparom a szemét, aztán nézhet. Idegesen megyek tovább, remegő kezeimet zsebre dugom, igazán nincs kedvem ma ehhez a vadászathoz. Aztán szemeim mégis egy pillanat alatt csillannak fel az ételszállítós táska láttán. A fejemben már szinte megszólal a kis ding-ding-ding csengő. Jackpot?!
A távolból figyelem a srácot, aki minden bizonnyal megfeledkezett arról, hogy ezen a környéken még az ember szemét is kilopnák, ha az lehetséges lenne. Esküszöm még látok is egy másik fiút aki a vacsorámat méregeti. Meg egy faszt! Ez az enyém! Bár aztán a srác pillanatok alatt tűnik el, szóval nincs kizárva, hogy csak a képzeletem játszik velem. Nem az első alkalom lenne. Nem gondolkozom tovább, egy ninját is megszégyenítve lopakodom a kocsihoz, hogy aztán pillanatok alatt bújjak bele nyakig a táskába. Türelmetlenül lopok is pár sültkrumplit belőle, amit azonnal betömök a számba. - Bassza meg! - Mordulok fel teli szájjal mikor a barom a frászt hozza rám. - Na tudod kit ijesztgessél... - Mondom ezt úgy, mintha nekem állna feljebb és nem épp kirabolni készültem. Felé fordulok, az értetlen tekintetet aligha lehetne lemosni az arcomról. Ez ismer? Egy lépést teszek felé, kurva rossz lehet a memóriám. Mondjuk nem csodálkozom.
- Lambi?! - Nem tudom eldönteni, hogy ez valóban szerencsés találkozás-e, vagy ki fog nyírni. - Te még élsz? - Gúnyosan nevetek fel. Fogalmam sincs, hogy mikor láttam őt utoljára. Igazából ő is kérdezhetné ugyanezt tőlem. - Hé-hé! - Hamar kiderül, hogy ő többre emlékszik, mint én. Gondolkozás nélkül hőkölök hátra amikor fegyvert ránt, még a kezeimet is felemelem. Mi a fasz? - Ne csináld már... azért ennél kedvesebb fogadtatásra számítana az ember egy rég nem látott baráttól. - Pénz? Tartoztam neki? Jó, mondjuk kinek nem? Ilyesmit már rég nem tartok számon. Így aztán ezt a kérdését jobbnak látom figyelmen kívül hagyni. Remélhetőleg ő is így tesz majd. - Figyu, tedd már le azt a szart! Mi van, félsz tőlem? Egy csajtól?! - A hangom gúnyos, sőt, jól megnyomom az utolsó szót, hogy érezze mit is szeretnék mondani ezzel. Le sem tagadhatom, hogy mire pályázok. Hát ha valamiben igazán jó vagyok, akkor az mások agyának felforralása. Tudom, hogy nem fog lelőni. Ahhoz túl gyáva. Asszem... - Kíváncsi lennék, hogy hányan jönnének ki ha elkezdenék sikítani... - Noha az utca már csendes ilyen késői órákban, de egy sikolyra tuti mindenki kicsődülne. Aztán nézheti magát egy fegyverrel a kezében. Én is tudok mocskosan játszani, még akkor is ha pisztolyom nincs. - Te is? - Vigyorodom el játékosan, miközben már veszem is a levegőt, hogy készüljek egy segítségkiáltással. Nem tudom melyikünk az őrültebb.
Megrándul az arcizmom a megnevezésre. Jobb napjaimon is csak egyetlen embertől vagyok hajlandó elfogadni azt az „i”-t a becenevem végén, de általában nincsenek jó napjaim, szóval még ő is gazdagabbá szokott válni egy gyomrossal. Szerencséje a kisasszonynak, hogy emlékszem még, milyen volt taknyosabb korában, és hogy vannak elveim, még ha kibaszott karcsún is mérem őket. Kizárólag ez az oka, hogy nem esek neki itt és most, ketrecharcot vívva vele az utca kellős közepén. Pedig esküszöm az élő vagy döglött – bánom is én, milyen – istenre, rohadtul rám férne egy kiadós gyepálás. - Egyenest vissza a halálból – vonom meg rá a szemöldökeimet, és hogy a kelleténél mániákusabb a vigyorom, annak tudom be, hogy egész nap jópofit kellett mímelnem. Előbb-utóbb kijön rajtam ez a szarság. - Nem mondom, hogy újráznék, de jó buli volt a konzervdobozban. Néhány szemen szúrás a spicliknek, könyök törés a pénzzel lógóknak – komolyodok el egészen hirtelen, dacára annak, hogy a látszat ellenére a dílerkedős időszakom már rég elmúlt, a pénz meg, amivel lóg… A számokkal egész jó viszonyt ápolok, de már én sem tudnám megmondani a pontos összeget, igaz lássuk be, nem is ezen van a hangsúly. Hanem a kajámon, amibe a nyakamat teszem rá, hogy belezabált, aztán a buzis illegésen, csak hogy boldoggá tegyem Főnit, és ne rúgjon ki seperc, Rowanen, amiért baszik válaszolni, miután felszívódott, meg úgy az egész kicseszett világon. Nem, nincs jó napom, és ha a rossz napomon elém keveredik egy Miles, akkor bizony rajta fogom kitölteni a frusztrációmat. - Aha… Megkérdezném, hogy te a barátaidat rendszeresen lenyúlod? De asszem a válasz erre egy igen lenne, ribi – húzom el a számat elégedetlenül, változatlan rajta tartva a fegyveremet. A rohadt életbe, már majdnem el is felejtettem, milyen jó érzés a kezeim között tartani egy stukkert, hát még mások képébe tolni azt. - Ne pattogj, mert még le talállak lőni – visszabillentem a fejemet az eredeti pozíciójába, és eszem ágában sincs kihátrálni a helyzetemből. - Nem egy csajtól félek, hanem a fertőzéstől, amit a körmeidtől kapnék, miután levakartad a pofámról a bőrt, mint legutóbb. Amúgy is vannak elveim, nem ütök nőt. Lelövés alól nincs kibúvó – vonom meg a vállaimat, bár tény és való, azért még én sem puffantanám le egy szaros hamburgerért meg némi sült krumpliért. Ha kockán forogna mellette még egy fánk is, már megfontolnám. Ugyanakkor a képzelt hatalmi fölényem addig tart, amíg elő nem húzza a „bajbajutott picsa” vagyok kártyáját, és itt törjek kettébe, kinézem belőle, hogy kiabálni fog. Ezen a ponton pedig valahonnét mélyről előtörve picsogni kezd a fejemben a pártfogó tisztem irritáló hangja, miszerint egyetlen kis botlás, és mehetek vissza naphosszat fingot szagolni. Kösz nem. - Jóvanmá', nyugodj le a picsába és ne sipítozz itt nekem mint egy ócska kurva – forgatom meg a szemeimet, de a fegyvert csak lassan engedem le, majd dugom vissza méltó helyére. - De ha nekem esel, te őrült, nem állok jót magamért. És most húzz a kajámtól – bökök felé az állammal, támadólag lépve a közelébe, hátha elijeszthetem, mint a pofátlan rókákat szokás. Egek, tényleg olyan, mint egy kicseszett bundás, csak azok legalább nem pofáznak vissza és nyomják fel a vércukorszintemet két másodperc alatt. - Amúgy is mi a szar bajod van neked? Ennyi idő után is csövelsz? - vetem neki lekezelően, mintha annak idején Vörivel nekünk jobban ment volna a sorunk. Hát rohadtul nem ment jobban, noha erről neki nem kell tudni. Ha valaha is Row-val mutatkoztam, igyekeztem egyszerű "üzleti partnerként" bemutatni, akivel véletlen sem aludtunk - meg csináltunk mást - rendszerint elhagyatott épületekben.
Lambi soha sem volt egy barátságos jellem, de amondó vagyok... amelyik kutya ugat, az nem harap. Mondjuk ő lehet pont hajlamos lenne a harapásra, de mindketten tudjuk, hogy lelőni nem fog. Legalábbis addig nem, ameddig nem adok rá okot. Ennek ellenére sem szeretem ha fegyvert fognak a fejemhez, nem egy kellemes érzés fenyegetve lenni. Ugyanakkor az utcán aludni sem kellemes, mégis megesik. - Látom téged senki sem tett helyre. - Szúrom oda neki, elvégre igencsak ráfért volna, hogy valaki jól beverje a pofáját és megtanította volna, hogyan kell kedvesebbnek lenni. Na pont én beszélek, mi? És igen, ismételten ignorálom a tartozásomról szóló részt, reménykedve abban, hogy ha elégszer figyelmen kívül hagyom, akkor ő maga is leszáll a témáról. - Anyád ribi. - Szólok vissza azonnal, bár nem kimondottan veszem magamra az elnevezést, hazudnék ha azt mondanám, még nem szoktam hozzá, hogy mindenféle faszok leribiznek.
- Úgy csinálsz, mintha te egy mintapolgár lennél. - Felvont szemöldökkel bökök is a pisztoly irányába, elég nyilvánvaló, hogy egyikünk sem különb a másiknál. Sőt! Biztosan nem a két szép szeméért lett bezárva sem. Aztán mikor végre jobb belátásra tudom bírni és leengedi a pew-pew-t, én magam is fellélegzem. Mert ugyebár tényleg nem hittem volna, hogy megteszi, de ki tudja mit tett vele a bezártság. A kocsi felé fordulok, aztán egy laza mozdulattal pattanok fel, hogy helyet foglaljak a féltett vacsorája mellett. Még vetek is egy utolsó pillantást az ételhordóba, de nem nyúlok bele többet, a végén még tényleg a karom törné érte. - Nyugodj már le, ugyan! Nem kell a szaros kajád... - Még meg is lököm a dolgot, mintha valami pestisről lenne szó, majd zsebemből előveszem a korábban elcsent almát és inkább abba harapok bele. - Egyébként meg... azért arra nem biztos, hogy kíváncsi lennék, hogy milyen fertőzéseket szedhettél te magad is össze a börtönben, miközben szappanokat szedtél össze a földről. - Nézek rá szúrósan és még egy pimasz mosoly is ott bujkál, sőt meg is emelem egyik szemöldököm. Ha ő így játszik, hát én is. - Azok a híres zuhanyzók... - Teszem hozzá színlelt elmélkedéssel, miközben a kocsi csomagtartóján ülve, a lábaimat kezdem lóbálni, akárcsak egy gyerek.
- Nem, épp múlt héten fejeztem be az egyetemet, kezdtem meg a csilli-villi munkámat és egy házat is vettem a nemlétező millióimból. Mégis mi a szart gondoltál?! - Szarkazmus az én barátom. Az egyetlen aki nem hagy cserben és még pénzt sem kér a barátságunkért cserébe. Na meg elviselhetőbbé teszi a mindennapokat. - Most mit mondjak? Az elcseszett társadalom nem kedveli a hozzánk hasonlókat. - Szerintem ez lenne az első dolog, amiben talán egyet is értünk. Mindketten tudjuk, hogy befogadva nem leszünk, legfeljebb kihasználva. - Ahogy elnézem téged is elkerült a szerencse. Ételkihordás? Mi történt a régi biznisszel? - Kérdezem ezt teljesen ártatlanul, semmi hátsó szándék nélkül. Faszt! Még szép, hogy tudni akarom, hogy számíthatok-e rá. Vagy mi. Máskülönben nyilvánvalóan nem beszélgetnék itt vele. Nem szokásom jópofizni, hacsak...
- Pont ezért hasonlítotok – horkantok fel, mert a muter… tényleg egy ringyó, nincs mit rajta szépíteni. Állítólag ha valami szent és sérthetetlen még a mifélénk között is, az az anyánk, elvégre ők potyogtattak minket ki erre a kibaszott világra, de én egyetlen pozitív dolgot sem tudnék felhozni vele kapcsolatban, amibe kapaszkodva eljátszhatnám, hogy tisztelem. A család az család, szóval ha szarba nyúlna, talán segítenék neki, de ezen kívül semmi közöm nincsen hozzá. És az elém keveredő Milest is éppen ennyire tartom, mert benne sincs egy szemernyi gátlás se, ő neki sem sikerült megtanulnia az utca szabályait. Például, hogy ne húzd le a díleredet, ha nem akarsz golyót a kibaszott fejedbe. Viszont annyit sem ér, hogy visszakerüljek miatta a dzsungelbe, így végül elteszem a fegyveremet, és nem fenyegetem vele tovább, bármilyen jól is esett kiereszteni a gőzt. - Aha, az előbb pont úgy festett, mintha nem érdekelne – nézek rá szúrós szemekkel, és mielőtt még úgy tartaná a kénye, hogy rögtön a földre söpörje a vacsorámat, a kocsi hozzám közelebb eső felére húzom a táskával együtt. És mivel nincsen időm arra, hogy megvárjam, amíg lekopik – nála az olyan, mint egy életfogytiglan ígérete –, kihalászom a burgeremet, és ráérős csámcsogásba kezdek az utca kellős közepén. Ettem már rosszabb helyen rosszabbat is. - Ha-ha – forgatom meg a szemeimet a zuhanyzós viccére teli pofával. - A szappanokat én dobáltam a földre, csak hogy tisztázzuk – közlöm faarccal, bele sem gondolva, hogy ebben a témában bármit mondok, csak nekem árt. Nem, néha határozottan nem gondolkodok, és amúgy is, lefoglal a kajám, ami hiába fonnyadt dél óta a táskában, verhetetlen. Szerintem még évekig fogok így érezni, a börtön koszt után éles a kontraszt. - Mittomén?! - hőkölök vissza felháborodott arccal, amiért még itt leugat, mert feltételezni mertem, valamire már csak jutott tíz év alatt. - Bár igazad van, nálad már az is csoda, hogy még élsz. Vagyis annyira az sem, a csótányokat nehéz eltiporni – vigyorodok el újfent, megidézve a korábban említett ringyó egyik kedvenc szólását, csak az ő szájából nekem címeződött a sértés. Arról viszont nem tudom, mit gondoljak, hogy ettől kínosan egyformák leszünk. Talán pont ez irritált benne mindig is. - Nem, Zozó – tudom, hogy rühelli a becenevet, legalábbis régen rendszeresen picsogott miatta. - A hozzád hasonlókat még a hozzánk hasonlók sem kedvelik – vonom meg az egyik szemöldökömet, tudatva vele, hogy még köztünk is van hierarchia. Na nem az a fajta, amelyiknek a tetején gazdag drogbárók vakarják a golyóikat, hanem, amelyikben valakinek jut tető a feje fölé, a másiknak meg nem. Amelyikben az egyik terít, a másik meg rongyosra csapja magát a cuccal, hogy aztán hányásban fetrengjen egy kuka mellett. - Börtön, az történt – forgatom meg a szemeimet. - Kellett egy hülye állás, hogy ne lihegjen a nyakamba a felügyelő tisztem – magyarázom elégedetlenül, és kizárólag ez az oka, hogy megosztom vele az életemet. Valakinek ki kell hisztiznem magamat. - De az uncsim még terít, ha érdekel. Csak ő tényleg kilyuggatja a formás hátsód, ha lehúzod – vigyorgok rá két falat között, bár úgy sejtem, pontosan emiatt fogja kerülni a rokonságot. Arról mindenesetre hallgatok, hogy a régi biznisz pont ma harapott seggbe, mert ez szigorúan egyszeri alkalom volt, meg amúgy is, majd pont vele fogok „üzletelni”. Vajon akad még bárki, aki hajlandó leállni vele? Asszem ez a kérdés nem is igazán kérdés, ha nálam próbálkozik. - Lényeg- - kezdenék bele az újabb magas lovon ülős faszkodásomba, amikor kokós-törzsvendég ajtaja hirtelen kivágódik az utca túloldalán, a rács meg, ami csak dísznek van előtte, élesen csattan a ház falán. - Mi a fasz? - fordulok hátra az asszonyverő trikós, alsógatyás fószerhez, aki történetesen egy kicseszett sörétest markol a kezeiben. Nem, alapvetően ez nem lenne meglepő fordulat ezen a környéken, de amikor ránk tapadnak az őrült szemei, egy csöppet elfog az aggodalom. - Még itt vagy! A kurva anyádat, két adag krumplit kértem a rohadt menübe! - kiáltja el magát, és még igazán fel sem fogom, hogy miről pofázik, már meg is lódul felénk, a ravaszt pedig egy szemrebbenés nélkül húzza meg.
Felmordulok, akárcsak egy mérges kutya. Most tényleg az a baja, hogy nem érdekel tovább a hambija? Két perccel ezelőtt meg készen állt lelőni azért mert hozzá mertem érni. Öcsém... Tudom, hogy gondok vannak nálam. Baszott nagy problémák vannak a fejemben. De az övé sem semmi. Mindkettőnkre ráférne egy diliház. Arra azért mindenképpen felhorkanok ahogyan ugrik is az étel megmentésére. - Dobáltad, mi? - A már eddig is felvont szemöldököm, most az egekbe ugrik. - Végülis ugyanott tartunk, a mondanivalóm így is érvényes. - Nevetek fel. Nem mintha érdekelne kivel - vagy mivel - mit csinál, de a csökönyös fejem, semmit sem képes annyiban hagyni. Érezhetően egymás idegein táncolunk és csak egyre messzebbre megyünk. - Bla-bla-bla... - Válaszolom frappánsan. Csótányok meg minden. - Szeretnéd azt gondolni, hogy jobb vagy nálam. Pedig nem vagy az. - Vigyorgok rá pimaszul, majd egy újabb harapást teszek az almámba. - Lambi. - Bököm még oda neki, jól tudja miért, nem hiszem, hogy magyaráznom kell. Pontosan annyira kedveli ezt a becézést, mint amennyire én is az enyémet.
Aztán végre olyan témák felé terelődik a társalgás, ami érdekel is. Már azt hittem soha sem jutunk el ide. Azért csak nem kezdhettem ezzel amikor fegyvert fogott a fejemhez és tartozásokról hablatyolt. Namármost leszállt arról a topikról, szóval szabad a pálya. - Mi van akkor ha rajtad keresztül húzom le? Tiedet is kilyuggatná? - Vigyorgok, mint a tök, mintha a világ legnagyobb viccét ejtettem volna el, pedig még mennyire, hogy nem vicceltem. - De nyugi, van pénzem. - Francokat. - Vagy lesz. - Helyesbítek, elvégre elég nyilvánvaló, hogy jelenleg nincs semmim. Legfeljebb egy bátyám és annak jószándéka. Bár az is véges azért. Aztán mielőtt rátérhetnénk komolyabban az üzleti részekre, nagy dirr-durr történik, ordibálás, mérges pasas alsóban. Először még majdnem nevetni is van kedvem rajta. Nem ő lenne az első ember aki fegyverrel fenyegetőzik egy kis kaja miatt. Úgy néz ki erre mindenki éhes. A mosolyt hamar lemossa az arcomról, amikor felénk indul és meghúzza a ravaszt. - Baszki! - Szólalok fel, majd Super(wo)mant is megszégyenítve vetem le magam a kocsi csomagtartójáról.
- Mi a faszt műveltél?! - Nézek fel rá, miközben igyekszem egészen apróra összehúzni magam az autó mögött, így némi fedezéket találva. Merem remélni, hogy ő is hasonlóan tesz majd. - Remélem van valami jó kis terved is, Nagyokos! Korábban nagyon bátor voltál azzal a szarral... - Célzom a pisztolyra amit percekkel ezelőtt még a fejemhez fogott. Ugyan arra is célzom, hogy ideje lenne ismételten elővenni azt, ám talán én magam sem gondolom komolyan a dolgot. Sokkal inkább csak cukkolom őt. Valójában... Nem vagyok tökéletes, de gyilkosság? Messze álljon tőlem. - A kocsi... - Biccentek fejemmel a vezető ülés felé, ezzel jelezve, hogy szálljon, be és bizony mentsen innen ki minket. Szerencsétlenségünkre a fickó még ha hülyének is néz ki, nem elég hülye ahhoz, hogy ne lőjje ki az autó két első kerekét. - Oké... arra! Van egy tervem. Háromra? - Intek a szemközti ház irányába, hiszen mindketten tudjuk, hogy ennél azért nagyobb fedezékre lesz szükségünk. Na meg meglógni, mielőtt még kicsődülnek a zsaruk és itt találnak minket. Mondjuk főleg őt. Meg a cuki kis pisztolyát. Rámarkolok a kezében tartott hamburgerre, ha ellenkezik, szarok rá, majd megérti. Aztán felállok, becélzom a fickót az almámmal. - Három! - Szólalok meg visszaszámlálás nélkül, aztán a hambival is meglövöm a fazont, had egyen. Majd pedig kihasználva a fickó pillanatnyi meglepettségét, megindulok abba az irányba amelybe korábban mutattam. És bár az eszem - franc tudja miért - gyorsan jár, a lábam már kevésbé. Az út közepén csattanok el, olyan tipikusan Zoey-san, a saját lábamban bukom orra, miközben valami vadállat puskával lövöldözik. Itt a vég. - Itt ne merj hagyni, faszfej! - Sandítok fel rá, miközben négykézláb igyekszem fedezékbe érni, de mindketten tudjuk, hogy az esélyeim nagyjából a nullával egyenlőek.
Értetlen arckifejezéssel próbálom megfejteni, hogy mire érvényes a milyen mondanivalója, de inkább eleresztem a témát, mert nincs kedvem fejfájást kapni Miles miatt. Mármint az eddiginél is erőteljesebbet, ami az esetében csak idő kérdése. Sohasem voltam híres a türelmemről vagy a modoromról, ha valaki megkérdezné, a tányér melyik oldalán van helye a villának, inkább csak szemen szúrnám vele, de az ilyen alkalmakkor kicseszettül elégedett vagyok magammal, amiért nem fojtom meg itt helyben. Pedig lenne rá bőven okom, kezdve a hülye becenévvel a kajám megdézsmálásán át egészen az üzletelésig, aminek az elkerülése mellett faszán elhatároztam magamat. De Vöri nincs itt, hogy emlékeztessen, miért is akarok mintapolgárrá válni, a műszak szar volt, és amúgy is, Onkeléknek már besegítettem. Megforgatom a szemeimet a kérdésére. - Ismered a rokonaimat? - teszem fel a költői kérdést, mert a környékünkön a rasszizmusukkal és a fegyver bizniszükkel elég hírnevet szerzett a pereputty. Kész rejtély, hogy néhányunk hogyan került kapcsolatba a sombrero harcosokkal. - Szemrebbenés nélkül belém eresztenék a tárat – nézek rá kiábrándult arckifejezéssel, és nem kurtítok sokat az igazságon. A nagybátyám még csak-csak védené a seggemet, de a többiek? Beállnának a sorba, csak hogy ők se maradjanak ki a lehetőségből. Szerencsére az érzés kölcsönös. - Kezdődik… - sóhajtok fel, összecsippentve a hüvelyk- és mutatóujjammal az orrnyergemet. - Majd ha itt lebegteted előttem a ropikat, tárgyalhatunk arról, kit kin keresztül húzz le – pislogok rá laposakat, még azelőtt, hogy a kedélyes késő esti csicsergésünket megakasztaná az a narkós balfasz az utca túloldaláról. Az ösztöneim szerencsére még olajozottan működnek, vetődök Zoey után a kocsi túloldalára, bár arra ügyelek, hogy a szent hamburgerem sértetlenül maradjon a művelet végére. - Semmit, baszod! Hallod a seggfejet, a kibaszott ráadás krumpliját hiányolja! - kiabálok rá, mit sem törődve azzal, hogy talán célszerűbb lenne kussban tovább lopakodni a verda első ajtajához. Kicseszett krumpli, mintha én hagytam volna le! - Baszd meg, Miles – tíz évvel ezelőtti Lambert most kurvára előszedné a fegyverét, és visszalőne arra a felfújt disznóra, de tíz évvel ezelőtti Lambert még nem tudta, milyen a könyvklubbot hallgatni minden kibaszott nap. És egy egészen apró, halovány részem Főnit sem akarja kiborítani azzal, hogy egy tűzpárbaj kellős közepette kilyuggatom a seggemet vagy másét. Faszért ilyen nehéz „normálisnak” lenni? A talpalatnyi egzisztenciális krízisem kellős közepette azért eljut a tudatomig, hogy Zozo is hatásosabbnak érezné, ha elhúznánk innen a bús picsába, de mielőtt még egyáltalán eljuthatnánk addig, hogy kinyissam a kocsi ajtaját, az a köcsög kidurrantja a kerekeit. Ki olyan elmebeteg, hogy sörétessel lövöldözzön egy autóra?! - Kibaszott háromra – bólogatok, félretéve az ellenérzéseimet meg a vele kapcsolatos meggyőződéseimet, mert jelenleg nagyobb bajom is van annál, minthogy mikor húz le lóvéval. - Csak a burgert ne! - ellenkezek aztán mindhiába, már repül is a vacsorám a fószer pofájába. - Faszooom – nyögöm ki elhalóan, mindenesetre nem vagyok annyira hülye, hogy itt maradjak a kajámat gyászolni, hanem sűrű káromkodások közepette robbanok ki a helyemről, rohanva a dilinyós után. Aki történetesen elesik a saját lábában. A tökömet is már… Hirtelen lefékezek, de egy részem arra noszogat, hogy húzzak tovább, kettőnk közül elvégre nem őt akarja kinyírni a sültkrumpli-zabáló. Nem hiába mondják a rendes embereknek, hogy a jó szívük fogja őket a sírba vinni, pedig nekem kurvára nincs is jó szívem. Faszomat! Visszafutok hozzá, hogy felrángassam a földről. - Ennyire balfasz nem lehetsz! Szedd a lábaid, cseszed! - húzom magam után a felkarjánál fogva, olykor-olykor behúzva a nyakamat egy lövésnél, közben pedig azon agyalok, hova a francba meneküljünk az idióta elől. A házunk nincs messze, de ha azzal rontanék a nagybátyámhoz, hogy védje meg a seggemet, maga rángatna vissza az utcára a fülemnél fogva, hogy megtanítsa a leckét. Szóval az nem opció. Hirtelen ötlettől vezérelve fordulok be vele az egyik szűk sikátorba, aminek a végén ugyan egy kerítés állja az ember útját, de a megfelelő helyeken kapaszkodva simán átugorható. Már, aki tudja, mit keressen. Hiába mondják, hogy az utcákon csellengeni a kölyköknek káros, én legalább már kispöcsös koromban megtanultam és memorizáltam, merre a legoptimálisabb menekülni. - Van egy rés, abba kapaszkodj és ugorj! - tudatom vele, annyira viszont nem vagyok lovagias, hogy előre engedjem. Helyette bemutatom a módit, aztán hátrafordulok, hátha kell neki segítség. Vagy egy alapos kiröhögés, ha fennakadna. Bárhogy is legyen, remélhetőleg átjutunk az utca túloldalára, ahol már könnyen elmerülhetünk az éjszaka homályában. Belőlem pedig egészen váratlanul tör fel egy felszabadult nevetés, mert bassza meg, ez a hajsza minden pénzt megért! - Jézusom, Miles… Az egy dolog, hogy egy lehúzós drogos vagy, de hogy ennyire béna is – röhögök tovább, több év frusztrációját engedve le a mellkasomról, miközben tovább sétálok vele a repedezett járdán. Egyelőre nem foglalkozok a hátrahagyott autóval, sem az éttermi táskával, ahogyan azzal sem, hogy megint vacsora nélkül maradtam. És hogy miért? Mert ennél természetesebb nem is lehetne az egész szituáció. - Semmi nem változott errefelé – jegyzem meg végül, megszívva aztán az orromat, szinte szinkronban a hátunk mögül hallatszó kattanással.
Minél többet beszélgetek vele, annál jobban rájövök, hogy ténylegesen rohadt sok közös van bennünk. Még ha a fene nagy agresszióján nem is osztozunk, a hátterünk nem lehet túl eltérő. Annyi különbséggel, hogy az én családom nem merne kilyuggatni. Mindenesetre a szeretet egyikünk családjában sem egy jelenlévő jelenség. Vagy mi. Leszámítva Astont. Ő próbálkozik, az már más kérdés, hogy sikeres vagy sem. - Jaj már... - Kezdenék is bele az ellenkezésbe, vagy éppen abba, hogy rábeszéljem, úgyis lesz pénzem és igazán szavazhatna nekem némi bizalmat, de mikor a gatyós fazon kivágódik, puskával a kezében, már nem ez tűnik a megfelelő időnek és helynek az üzletünk véghezviteléhez. Ó, hogy az a... - Elloptad a sültkrumpliját, te fasz?! - Nézek rá szúrós tekintettel, mikor már mindketten megejtettük a szuperhősös jelenetbe illő vetődéseket. - Azt hittem a börtönben megtanítják az emberrel, hogy lopni tilos. - Na, nálam sem számítana sokat. Van az a kleptomániás énem, amelyik szarik is bele. Szerencsére, bár egy drogos senkiházi vagyok, az utca neveltetett, nem először lőnek már rám, a túlélési ösztöneim pedig erősebbek, mint másoké, így aztán még ha el is hasalok, de azért az agyam igencsak gyorsan kattog ha menekülésről van szó.
Egy pillanat erejéig még komolyan el is hiszem, hogy Lambi hagy meghalni, már éppen nyitnám a számít, hogy egy cifra káromkodással vegyek tőle könnyes búcsút, mikor végül mégis meggondolja magát. - Még jó, hogy használni nem tudja azt a szart... - Mormogom az orrom alatt, miközben Lambert, az én hősöm, a karomnál fogva rángat ki a fickó látáskörzetéből és őszintén meglep, hogy egy sérülés nélkül megúsztuk ezt. Tényleg szerencsés, hogy lőni nem tud az ipse, mert különben most nyilván nem itt lennék már. - Nem vagyok hülye. Az utcán nevelkedtem, még szép hogy tudom, hogy kell átmászni egy szaros kerítésen. - Förmedek is rá, miközben követem őt. - De köszi... Egy pillanat erejéig tényleg azt hittem, hogy ott hagysz engem. - Sandítok fel rá. Nem kimondottan szoktam senkinek, semmit köszöngetni. Ahhoz talán túl büszke vagyok, ám most mégis megteszem mert... Franc tudja. Meglepett. - Viszont most kurvávra mindketten éhesek maradtunk, hála neked... Remélem van valami ötleted? - Morgom ismét, a már tőlem megszokott morcos macska módjára. Azt meg kifejezetten élvezem, hogy úgy teszek, mintha az ő dolga lenne az én bendőm megtömése is. Elvégre miatta kellett búcsút intenem az almámnak. Ami minden bizonnyal nem lett volna elég, de kapóra jön, hogy most tőle várjam a csodát. Bár nem tagadom már nagyban azon jár a fejem, hogy melyik boltot tudnánk megrohamozni.
Nem teljesen tudom mire vélni amikor Lambi nevetésbe tör ki mellettem. Ennyire vicces azért nem volt a helyzet... Vagy? Vagy rajtam nevet? Mibaja ennek? - Na megmutatom én neked ki a béna, faszfej! - Fordulok is felé, hogy aztán jobbik kezemet felemeljem és lekeverjek neki egy akkorát, hogy még a tenyerem is belezsibbad az ütésbe, amit végül egy szisszenéssel jelzek is neki. - Te barom! - Nevetem el magam a kezemet rázva, mintha ez az ő hibája lenne, majd mikor rájövök, hogy mit is tettem, egy pillanat erejéig rámeredek, hatásszünetet tartok, majd egy pimasz vigyorral az arcomon ismételten rohanásba kezdek. Csak ekkor jövök rá, hogy igazán tökön is rúghattam volna ha ténylegesen előnyre akartam szert tenni, dehát késő bánat. Legfeljebb majd kiengesztelem lopott kajával, ha nagyon morci lesz.
- Tudod ki a fasz! Szerinted ilyen hülye lennék?! - nézek rá vissza hasonló, szikrákat szóró tekintettel, mielőtt egyik pillanatról a másikra kisimulnának a vonásaim. - Ó… Ó baszd meg – ér utol a felismerés, hogy talán az a krumpli nem ráadás volt a jó munkámért a hambi mellé, hanem az idióta baromé, aki most puskával akarja kilyuggatni a bőrünket. A picsába! Magyarázkodni már határozottan késő lenne, feltéve, ha nem félnék attól, hogy közben kiloccsan az agyam is, szóval rohanok, ahogy a lábam bírja, és persze még arra is van időnk, hogy Miles bajba jutott dámát játsszon, én meg kimentsem a szorult helyzetéből. Miért nem ugrunk be mindjárt egy kis manikűrre menekülés közben? Teaparti az utca kellős közepén? Eszem megáll. Nem, tulajdonképpen mindjárt felrobban, amiért még feleselgetni is van pofája. - Aha, meg nem elesni a kibaszott lábadban is nyilván megtanultál – forgatom meg a szemeimet, kapkodva kissé a levegőt, de arra azért nem vetemedek, hogy a térdeimre támaszkodva köpdössem itt ki a járdára a tüdőmet. Pedig szégyen szemre cseszettül elhagyott a kondim, ha egy kitartóbb és gyorsabb idióta elől kellett volna menekülnünk, lehet, hogy én húzom a rövidebbet. Viszont ezt miss nagyszájúnak nem kell tudnia. - Én is… - sóhajtok fel, egy pillanatra sem szépítve vagy leplezve a tényt. Ha tippelnem kéne, fordított esetben szemrebbenés nélkül hátrahagyott volna. Tudja mit? Köszönje csak meg, bizony. - A nem-nem! Se te se az a bélpoklod nem az én felelősségem – nézek rá kiábrándult arckifejezéssel, és csak akkor, amikor végre nem érzem azt, hogy fel akar robbanni a mellkasom, szakad fel belőlem egy számomra is váratlan nevetés. Nem is értem, most hirtelen mit pattog itt nekem a lehúzós töpszli, de amikor akkorát csattan a tenyere a képemen, hogy biztosra veszem, nyomot fog hagyni, elszáll belőlem a vihoghatnék. Ellenben ő meg rákezd. Mi.A.Fasz? - Ezért kurvára megkapod a magadét, Miles! - morranok rá elsötétedő ábrázattal, mert ne pofozgasson csak úgy a semmire egy csitri, bassza meg! - Rohanj baszd meg, jól is teszed! - kiáltok utána, ahogy meglódul, de nem hagyom csak úgy megpattanni, futok utána. Éppen ekkor dörren el egy újabb lövés a hátunk mögül, és ahogy hátranézek, rájöhetek, hogy annak a húgyagyúnak még sincs annyira vízből a feje, ha előre megkerülte a tömböt. - Oké, tényleg rohanj! - kiabálok tovább, rákapcsolva a sebességre, mert egy dolog azt a lökött lányt kergetni, meg megint más az életemért futni. Fogalmam sincs, meddig rohanunk, ki-ki a maga üldözőjétől, de az kibaszott hétszentség, hogy végig Zoey nyomában maradok. A puskás gyökér valahol feladta a küzdelmet, mert már jó ideje nem hallok lövéseket, és a kis pofozó tolvaj tempója is alábbhagy az egyik elhagyatott épület közelében. Ekkor iramodok neki újra, kipréselve magamból az utolsókat, hogy mellé érve elkapjam a hajánál fogva. Hogy egészen véletlen jobban megráncigálom, mint kellene? Micsoda véletlenek. - Én itt megmentelek, te meg pofán baszol?! Nagy köcsög vagy! - perlekedek vele, mire a távolból valaki kiüvölt, hogy kussoljak már. - Te kussolj! - kínálom vissza a válaszomat, majd egy utolsót rándítva a hülye loboncán, elengedem, mert komolyabban nem akarok ártani neki. Elveim meg még mindig vannak. Legalábbis, amíg nem érzi magát megint bátornak. - Faszom, mindjárt kiköpöm a tüdőmet – most már szarok arra, mit gondol rólam, meg kell támaszkodjak a combjaimon, amíg kilihegem a lelkemet is. Eltart egy ideig, mire hellyel-közzel rendeződnek a légvételeim, utána viszont nem húzom az időt, felegyenesedek és előkotrom a bagómat. Egy szálat a számba csippentek, egy másikat meg az ő ajkai elé emelek, mert ha nem kínálom meg, fogadni mernék, hogy megoldja, hogy kiszolgálja magát. - Kell egy terv – közlöm, miután rágyújtottam, és ha elfogadta a bagót, az övét is meggyújtom. - Egy dolog, hogy szükségem van a kocsira, de egy narkós fasz sem kergethet végig az utcán büntetlenül – puffogok az orrom alatt, kiengedve aztán egy sárkányoknak való füst mennyiséget.
Az arcát fürkészem mialatt végre-valahára elér hozzá is a felismerés. Tényleg azt gondolta, hogy ingyen kaját kapott? Faszt! Ezen a világon semmi sincs ingyen. Semmi. Ezt igazán megtanulhatta volna már, kétlem, hogy a böriben pörköltet osztogattak neki a két szép szeméért. - Egy kibaszott kő volt ott, na! Ne izélj már! - Hazudom, rezzenéstelen arccal. Ha valamiben igazán jó vagyok, akkor az ez lenne. Kivágni magam egy olyan szituból, ahol azt merték a fejemhez verni, hogy a saját lábamban buktam fel. Pedig rohadtul nem is áll messze a valóságtól. Ügyetlen vagyok, nem az én hibám. Ha nem lopott volna sültkrumplit, akkor rohannunk sem kellet volna. Én is. Én is? Most komolyan? Oké, valójában ezen nem lepődöm meg. Őszintén nem tudom, hogy miért rángatott magával, nem mintha tartozna nekem bármivel is. Sőt, éppen ellenkezőleg. Ami azt illeti, talán mostmár duplán is, bár ezt inkább nem emlegetem fel neki, mert még képes lesz leverni rajtam a dolgot. Meg pénzt kér még azért is, hogy kibaszott hős módjára mentette meg az életem, miközben igazából ő az oka annak, hogy meg kellett menteni.
Aztán durr egy pofon és már futok is az életemért. Mikor elkezdtem szedni a cupákokat még nem gondoltam, hogy valóban az életemért futok. A tüdőm semmiképp sem teremtett ennyi rohangálásra, kétségtelenül kezd besokallni már, de nem állok meg. Tovább megyek még akkor is, amikor az öreg fószer már nincs a láthatáron, merem remélni, hogy véglegesen lehagytuk őt, ám a másik veszély még fenn áll. Az a veszély, amelyik végül bosszúsan kap bele a hajamba és ránt vissza a valóságba. - Engedj el, baszd meg! Aucs... - Szólok rá nem túl kedvesen, miközben ösztönösen teszem is egyik kezem az övére, hogy megpróbáljam kifejteni azt a hajzuhatag közül, míg a másikkal "véletlenül" sikerül megkarmolnom a vállát. Ismétlem... véletlenül. Pont annyira véletlen, mint az ő ráncigálása. - Kurva anyád! - Morcosan szólalok most meg, ez a játék is csak addig volt vicces, míg én voltam fölényben, bár szerencséjére hamar megfeledkezem a sérelmeimről. Mikor elenged és arról kezd panaszkodni, hogy nincs kondiban, felnevetek, én magam pedig a falnak dőlök, a fejemet hátra döntve. - Nem vagyunk normálisak. - Mondom még mindig nevetve. Őrültek vagyunk. Rohadtul őrültek...
- Milyen terv? Te teljesen kettyós vagy? Ugye nem akarsz oda visszamenni?! - Mutatok abba az irányba amelyikből jöttünk, az arcomra tisztán és láthatóan kiül a meglepettség, de még az ellenkezés is. Őrült vagyok. De ennyire? - Kösz. - Bököm oda kicsit mormogva, de meglep a "gesztus". Nem számítottam arra, hogy bármivel is megkínálna. Nem mintha lenne más választása. Vagy ez... vagy ellopom. - Van egy jobb ötletem... - Csillan fel a szemem. - Maradj itt... nézz és tanulj! - Kacsintok rá, majd miután kibagóztuk magunkat, már indulok is a szemközt lévő benzinkút felé. Mielőtt még bemennék a boltba, egy pimasz vigyort engedek el Lambi felé, aki ha jól sejtem már fogja a fejét, hogy mégis mi a faszt csinálok, de hé... A végén örülni fog. Vagy sem. Meglátjuk. Mindenesetre esélyesen jóvá tehetem a korábbi botlásomat. Szó szerint.
Lazán sétálok be a boltba. Szinte észre sem veszem, mikor véletlenül leveszek a polcról egy csokit, aztán mégegyet és mégegyet, csakhogy legyen választék. Ez mind természetesen észrevétlenül csusszan be a zsebembe. Követi egy szendvics is, még szerencse, hogy feneketlen zsebem van. Hermione büszke lenne rám. - Mi van?! - Meredek a kis krapekra, aki a következő szendvics után meghúzgálja az anyja kabátjának az ujját. Nem bízok benne, így aztán sebes léptekkel indulok meg kifelé. - Hééé! Állj meg! - Nem nézek vissza. Pontosabban, igen. Lekapok egy benzinkúthoz mérten drága whiskyt a pultról, aztán ismét rohanni kezdek. - Futás! - Nézek rá Lambira, ahogyan elhaladok mellette. Alaposan megtornáztatom ma, de ha jól sejtem már nagyon ráfért a dolog. Izmai szinte már nincsenek is. Nekem több van. Csak... nem mutogatom. Ismét az életemért futok, egyik kanyart veszem a másik után, mígnem megérkezünk a parkhoz, amelyikben valószínűleg már New York összes fiatal suhanca elbújt legalább egyszer füvezni. - Mögöttünk van még? - Kérdezem az újdonsült havert, akivel igencsak akciós egy éjszakánk van, majd mikor már megbizonyosodok arról, hogy senki sincs mögöttünk, megállok. Legalábbis úgy gondolom senki nincs mögöttünk. - Bassza meg! - Vetem el magam a fűben, akárcsak egy rongybaba. - Na ne sírjon a szád... - veszem ki zsebemből az egyik szendvicset, amit aztán jól megfontoltan hozzá is vágok a csokival együtt. - Kvittek vagyunk? - Nézek rá felvont szemöldökkel. - Ez az enyém. - Teszem le magam mellé a whiskyt, majd szúrósan meredek rá, hogy szavak nélkül is éreztessem vele... Ha hozzáér, kinyírom. Bár ha kedves lesz, talán megosztom vele.
Két kibaszott perlekedő csirkének érzem magunkat, ahogy a haját ráncigálva próbálom érvényesíteni az elégedetlen gondolataimat, ő meg szid, mint a bokrot. Tulajdonképpen az lenne csoda, ha nem keltenénk feltűnést, de pont le tudom szarni, ki akar aludni az éjszaka kellős közepén. Költözzön el, akinek nem tetszik! - Baszd meg! A te kurva anyád! - kiáltok fel én is, mihelyt belém karmol, tökéletesen megtalálva azt a rést és felületet, ahol a dulakodástól meglazult a felsőm. Az orrom alatt morogva hadakozok vele még egy kis ideig, mielőtt rá nem jövök, hogy amúgy épp ki tervezném köpni a belemet. Ő meg elkezd röhögni… Egykét pillanatig szúrós szemekkel nézek rá, de aztán csessze meg, belőlem is előtör a jó kedv. Tíz év alatt kis híján elfelejtettem, milyen jó érzés őrültnek lenni, sőt, az egész napos feszengésem után duplán jól esik a felszabadultság. Szó se róla, hálás vagyok a munkámért, meg hogy viszonylag kevés idiótával találkozok össze, ám attól még úgy érzem sokszor, hogy tojáshéjon kell lépkednem. Pedig a látszat ellenére még akkor is visszafogom magamat, ha úgy tűnik, teljesen elborult az agyam, máskülönben asszem sírig tartó jegyem lenne a börtönbe. Sok mindenkit tudtam volna megölni, maradjunk annyiban… - Faszt nem. Szerinted ott fogom hagyni a kocsimat, hogy reggelre szétszedjék és elhordják a vasat?! - nézek rá úgy, mintha kettőnk közül ő növesztett volna még egy fejet. Persze, ha most visszamennénk, biztosan kilyuggatna minket az a barom, de pontosan ezért kell egy kibaszott terv. Aztán azt sem akarom magyarázni Főninek, miért tűnt el az egyik céges táska. Bosszúsan szívom meg a bagómat, várva, hogy elsimítsa valamelyest az idegeimet, bár Miles mellett ez szerintem képtelenség. - Most meg mi a faszt csinálsz? - szólok utána kiábrándultan, de isten őrizz, hogy kövessem az őrületbe. Karba tett kezekkel figyelem ellenben, ahogy magabiztosan besasszézik a benzinkútra, és nem kell egyetemi professzornak lennem ahhoz, hogy tudjam, mire készül. Kibaszottul csodás, már a lövöldözés miatt is aggódhatunk, mikor fogják ellepni a környéket a zsaruk, pont egy kis bolti lopásra van még szükségünk. Behunyom a szemeimet, és a halántékomat masszírozva várom, mikor tör ki a káosz és kezd el üvöltözni az üzlet tulaja vagy rosszkor rossz helyen típusú dolgozója. Éééés… most. - Kurva élet – újabb sóhaj hagyja el a számat, és már is hiányolom közüle a bagómat, mert az előbbi mit sem csitított a kattogó idegrendszeremen. Fel fogok ma fordulni, efelől kétségem sincs ennyi kibaszott futást követően. Merthogy nem vagyok hülye, szedem a lábaimat Zoey után, és a változatosság kedvéért nem egy alsógatyás asszonyverő trikós balfasz kerget minket, hanem egy kék kötényes idióta, aki kis híján a saját lábában is elesik. Ha tippelnem kéne, az első sarok után fel fogja adni az üldözésünket, mert a kutat nem hagyhatja felügyelet nélkül, de biztos ami biztos alapon rohanok a dilinyóssal, amíg biztonságosnak nem érezzük. - Már az első percben feladta szerintem – nyögöm kimerülten, és még azelőtt ledöglök a fűbe, mielőtt Miles ugyanígy tehetne. A hátamra fordulva lihegek, mint egy retkes kutya, imádkozva közben, hogy ne feküdjek használt tűbe. Ezen a környéken sosem lehet tudni. - Jézusom, Miles – szuszogok, majd egy szendvics és egy csoki repül a pofámnak. - Szaré' dobálsz – dünnyögök, de azért felülök, mert az a pár harapás burger nem sokat segített az éhségem csillapításán. Ennyi edzés után meg egy elefántot is fel tudnék zabálni. - Kösz – bököm ki azért, hogy ne mondhassa, bunkó vagyok, és neki is állok tömni a majmot. Hát, nem egy Delgado -féle hambi, viszont a célt megszolgálja. Jézusom, mióta lettem burzsuj köcsög? - A hamburgerért? Jah… A tartozásod ennél kicsit több – vonom meg rá a szemöldökeimet, szemrebbenés nélkül kamuzva. Mármint az fix, hogy nem egy benzinkutas szendó és csoki árával lóg, de hogy arról sincs fingom, mennyi a pontos összeg, az is fix. - Talán ha megfelezzük a piát, kvittek leszünk minden szempontból – jegyzem meg nagy kegyesen, tovább majszolva a kajámat. Nem mintha sokáig tartana, és kivételesen az édesség miatt sem húzom a számat. Nem vagyok oda értük, de bassza meg, éhen döglöttem. - Viccen kívül tényleg kell egy terv, nem rúghatnak ki – magyarázom teli pofával, bár a következő pillanatban kissé befeszülök, amikor meghallom a rendőrautók vinnyogását a közelben. A kék-piros fény váltakozása megfesti a környező fákat, bokrokat, de aztán el is húznak a mellettünk húzódó úton a kocsik, kergetve a szellemeinket.
Bár őrült vagyok, mégis tudom, hogy ez a jelenet, külsős szemmel, elég extrém lehet. Két őrült tourette szindrómás rohangál, nagy káromkodások közepette, pofozkodva, hajat rángatva, karmolva, aztán mint akik jól végezték dolgukat, csak röhögésbe kezdenek. Pedig eskü még aránylag tiszta is vagyok. Már amennyire ez lehetséges az én állapotomban. Mégis szabadnak érzem magam. Olyan szabadságot érzek magamban, amilyet már rég nem éreztem, annak ellenére is, hogy ez a tökkelütött miatt már a hajam is fáj. Legszívesebben visítani kezdenék, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett folytonos stresszt... annak eredményét, hogy mindig mindenki csak megváltoztatni próbál. Mostanában aligha volt másban részem, mint fejmosásban. És bár utálom ezt a faszt, mégis kifejezetten élvezem a társaságát. Na még ha fokoznánk is a barátságunkat és teríteni is kezdene nekem... az lenne ám az igazi. Mert bár jól érzem magam, de azért nem feledkezünk meg a fontosabb dolgokról sem.
A kérdésére megvonom a vállam. Őszintén nem érdekel mit csinálnak azzal a ronccsal, hacsak nincs benne valami, ami nekem is kellene. De még ha rá is vehetne arra, hogy segítsek neki kimenekíteni a kocsit, azt sem most tenném. Nem árt ha megvárjuk amíg lecsillapodik az utca, addig meg... Éhes vagyok. - Futás! Futás! Futás! - Kiáltok hátra már a vállam felett, reménykedve abban, hogy veszi az adást. Szerencsére vette. Újabb hajszában van részünk, ezúttal legalább senki sem próbál agyonlőni minket, mindenesetre az adrenalin ismételten az egekben. Esküszöm ezért éri meg élni. Ezekért az őrültségekért. Az érzésért. Na meg a diadalittas elvetődésért a fűben, zsebemben a kinccsel, amit testvériesen meg is osztok vele. Leszámítva az italt. Azzal még van mit egyezkednünk. - Most mit rísz itten? Éhes voltál, nem? - Nézek rá, miközben én magam is széttépem az én szendvicsem csomagolását. Aztán a diadalittas mosoly is kiül arcomra a "kösz" hallatán. - Hogy mit mondtál? Azt hiszem nem hallottam jól... - Húzom is az agyát, miközben egy pimasz vigyorral dőlök közelebb hozzá, ezzel imitálva, hogy nem hallottam és közelebbről minden bizonnyal többet fogok hallani. Igen, köszönje csak meg! Remélhetőleg nem úgy ahogyan korábban én is tettem. He-he-he!
- Na elmész te a fenébe! - Szólok rá mikor kijelenti, hogy a tartozásom ennél azért több... és hát valljuk be, a szendvics és a kokó ára aligha lehetne egy szinten, infláció ide vagy oda, még tíz évvel ezelőtt sem egyezhetett. Így aztán mikor alkudozni kezd, először ugyan gyanúsan méregetem, számolgatok, próbálok rájönni, hogy most csak ugrat-e, de mivel nem úgy tűnik, hát beleegyezek. - Egye fene! Áll az alku! - Bólogatok, majd a jobbik kezemet is felé nyújtom. - Kezet rá! Aztán át ne bassz... - Mert bízni aligha bíznék benne és ezen egy kézfogás sem fog változtatni, de legalább ha majd pattog, mondhatom, hogy kezet ráztunk rá szóval egyen szart. Csak ezek után teszem le végül a whisky-t magunk közé, ezzel jelezve és egyben engedélyt adva arra, hogy meghúzza, de persze csak miután már én megtettem. - És most tőlem várod a megoldást? - Magam sem tudom, hogy büszkének kellene lennem, vagy inkább őt nézzem hülyének. - Mondanám, hogy lopjunk egy kocsit is, de az talán még nekem is meredek lenne. A börtön nem nekem való. - Nevetek fel. Azért viccelődni még szabad. Nem vagyok tökéletes, de még az én határaim is megvannak, amiket bár szeretek feszegetni, de átlépni nem kívánom őket... ha nem muszáj. - Fogalmam sincs miként akarod kihozni onnan a kocsit. Szerinted ha belopózunk és megpróbálunk elhajtani vele, meddig jutunk el azokkal a kerekekkel? - Mert az még egy dolog hogy kilőtte a kerekeket, de mi van ha mást is ért a lövedék, amit mi nem láttunk? Nem sokat tudok az autókról, nem igazán van ötletem erre. Őszintén talán félek is visszamenni oda, bár ezt nyilván nem fogom neki bevallani. - Mi lenne ha te visszamennél, én pedig itt várnék és fedeznélek? - Nem kifejezetten vagyok magabiztos ami ezt a tervet illeti. Mivel fogom fedezni? - Aztán pedig ha jól sejtem, te fogsz tartozni nekem. - Hát tiszta jó üzletasszony lehetne belőlem. Nem is értem miért vagyok még az utcán.
Ha valaki a nap elején azt mondja, hogy éjszaka egy drogos-piálós-parkban fogok fetrengeni a fűben Zoey kibaszott Miles-al, miközben a lopott szendvicsét nyomom a számba olyan tempóban, mintha hetek óta nem ettem volna, valószínűleg előbb körberöhögöm az illetőt, aztán gyomorszájon térdelem csak úgy puszta figyelmességből, és mert faszságokkal senki se fárasszon. Erre pont itt hentergek a fűben leizzadva, kimerülve, oldalamon a fehérnéppel, akit a hátam közepére se kívántam volna, feltéve, ha a börtönévek alatt nem feledkeztem volna meg a létezéséről is. Kikészítenek a hozzá hasonló, a saját fajtájukat is lehúzó gyökerek, akik az ingyenélők között is ingyenebben élnek, de a tökömet is, rég nem szórakoztam ilyen jót. Bár félek, ezek után annak a répacukornak is nehezebben fogok tudni ellent mondani, ha valami elvetemültségre akar buzdítani, és akkor sok mindent baszhatok az életben, megint. El lett húzva előttem a mézesmadzag, vagy mi a picsa… - Ja, de alapvető emberi jogom ott picsogni, ahol a kibaszott kedvem tartja – rándítom meg a vállaimat, ugyanis az első pár falat után már én sem tulajdonítok sokat a történteknek. Sőt. - Mondjuk egészen meg vagyok lepve, hogy van még hely, ahol nem ismerik fel a lopkodós képedet, és nem hívják előre a fakabátokat, ha meglátnak – vigyorodok el, minek előtt még rászánnám magamat arra, ami felér egy kicseszett foghúzással - megköszönöm a fáradalmait. Persze elkezdi a szerencséjét próbálgatni, én pedig rávillantok egy amolyan „most kussolj Miles, vagy a hajadra kenem a maradék szendvicset” pillantást. - Szopj le és vegyél egy hallókészüléket – vetem neki, amennyiben nem értett a kiábrándult arckifejezésemből. És ha már itt tartunk, hogy irreális elvárásokat támasztunk a másikkal szemben, hát én is kihasználom az agyam teljes kapacitását egy soha vissza nem térő alkura. Nyilván még egy egész üveg piával sem törlesztené az adósságát, de legyünk őszinték, a büdös életben nem is fogja. Legalább cserébe hadd rúgjak be és húzzam le én is. - Pf, na mert kettőnk közül pont nekem szokásom másokat átbaszni – vonom meg rá az egyik szemöldökömet, aztán lepillantok a felém nyújtott kezére. - De ha már ilyen komolyan veszed... - vigyorodok el, miközben a szám elé emelem a kezemet, és bár egy momentumra visszakozok a következő lépésemet illetően, végül csak beleköpök a tenyerembe – igaz, éppen csak –, hogy aztán vélhetően a részéről kevesebb odaadással és lelkesedéssel kezet rázzak vele, megpecsételve az alkunkat. Lehet, hogy hadakoznunk is kell, de szerfelett szórakozva és nevetve igyekszem nyélbe ütni a tervemet. Apropó tervek. - Most, hogy így kérdezed, nem is tudom, minek szövegelek neked – szusszanok fel, majd elnyúlok a felkínált üveghez, amit miután gondosan felnyitottam, jócskán meg is húzom. - Azt a kurva, ez jó cucc – adom a tudtára egy elismerő bólintás kíséretében, mielőtt átnyújtanám neki. - Egyébként hogy a szarba tudtad ennyi éven át megúszni a rácsokat? Mármint őszintén, az előző mutatványod se volt túl diszkrét – kíváncsiskodok őszintén, mert Zozó nem az a típus, akire a mester-bűnöző címet lehetne aggatni. Én se tartom magamat egy nagy észnek, de megvannak ennek az életformának is az alapvető szabályai, útmutatói, belőle pedig valahogy nem nézem ki, hogy sokat agyalna egy-egy akcióján. Ha én is nagyobb fasz lennék, mint mutatom, valószínűleg még a narkóssal való kergetőzés előtt beszuszakolom a kocsiba, és keresek neki valami gyors adósságtörlesztést, aztán baszhatta volna az elmés kibúvóit meg ártatlan pislogásait. - Ó baszd meg, a kerekek – nyögök fel, és ha nem passzolta még vissza az üveget, dacosan elhúzom a kezéből, hogy újabb korttyal öblögessem meg a csoki utóízét. Aztán hallva a nagy ötletét, keserűen elnevetem magamat. - Na majd pont rád bíznám az életemet. Előbb állítanék magam mögé egy szaros aranyhalat olyan kerek akváriumban, mint téged – szívom meg az orromat elhaló lelkesedéssel. Az utóbbi kijelentését már el is engedem a füleim mellett, jó vicc! - Nincs valami ismerősöd? Aki kicseréli a kerekeket, és elhozza azt a tragacsot. Cserébe elintézem az üzletet a kibaszott uncsimmal és teszek róla, hogy az első két adagot a ház állja? - nem szívesen mennék bele egy tartós üzletelésbe, de kibaszott nagy szarban vagyok, és tudom, hogy ezt a drogosfejűt csak a vágyálmával lehet motiválni. Már csak azért imádkozhatok, hogy ne kúrja át a fejemet valami olyan ismerőssel, aki még nagyobb fost csinál az egészből. - Mit mondasz? - noszogatom meg a válaszadással, közben ismét rágyújtva egy szálra.
A megszólalására értetlenül meredek rá. Most komolyan arra akar utalni, hogy én basztam őt át? Ne már, hogy tíz évvel ezelőtti sérelmekkel jöjjön itt nekem, azóta már sokat változott a világ. Bár igen, talán a világ változott, én mégis ugyanabban a szarban ücsörgök, mint évekkel ezelőtt. Ugyanakkor ez mégsem egy fair megközelítés, ő tűnt el, nem én. Honnan tudja, hogy nem adtam volna meg a szaros tartozását? Lehet égre-földre kerestem az elmúlt években. Ami természetesen nem így történt, de... ő ezt nem tudhatja. - Hát mi a faszomnak mentél börtönbe? Jóhogy nem várod el tőlem, hogy oda be vigyem neked a tartozásomat. Jóéjt puszit is adhattam volna, nem? Hát hülye vagy te?! - Meredek rá értetlenül miközben már nagyban mancsolom be a szendvicsemet én magam is, éppen csak annyi szünetet tartva két falat között, hogy le tudjam hordani a fejét. - Fúj, bazdmeg! - Szólalok fel mikor végül csak kezetfog, egy kicsit megfűszerezve a dolgot. És bár én akartam annyira a kézfogást, mégis elrántottam volna a kezem, ha időben észreveszem amit művel. Először a fűbe, aztán a nadrágomba törlöm a kezem, mintha ezzel lemoshattam volna a bacikat amiket a böriből hozott el nekem.
- Az egy kicsit erős túlzás lenne, hogy megúsztam a rácsokat. - Horkanok fel miközben már a csokira térek át. - Apróságokért többször voltam már bent. - Aston nyilvánvalóan megcáfolná az "apróság" jelzőt. Pedig egy bolti lopás még fel sem érne árulással vagy gyilkossággal. Azoknál gondolom az óvadék sem segítene túlzottan, sőt még a menő ügyvéd sem. - Fogjuk rá, hogy néha talán túlzottan is kihasználom a bátyám jószívűségét. Ha ő nem lenne, valószínűleg már én sem itt ücsörögnék. - Már az is kérdéses lenne, hogy egyáltalán még élnék-e vagy esetleg befagyott volna a seggem az egyik télen, amikor inkább dögöltem volna meg, minthogy hazamentem volna anyánkhoz, akivel tudjuk milyen kapcsolatunk is van. Mindenesetre furcsa egy téma. Nem igazán szoktam lelkizni senkivel sem, nemhogy még ezzel az idiótával itt. Már ha ezt nevezik lelkizésnek.
- Hát persze! Majd felhívom a képzeletbeli haverokat a képzeletbeli telefonomról, hogy áldjanak már meg egy kis szívességgel. - Mert az emberek a mi világunkban ingyen osztogatnak szívességeket, mi? Hallja ő magát egyáltalán? - Ismerek valakit aki talán segíthet, de nem fogja ingyen tenni. Van pénzed? Vagy valami amivel fizetni tudsz és az nem egy előre tett hamis ígéret lenne? - Mert az egy dolog, hogy én elhiszem, hogy betartja a nekem szánt ígéretet, de ez csak én vagyok. Egy tökkelütött majom, aki bár leszar mindent, mégis segíteni akar mert valahol mélyen, nagy a szíve. - Vagy szeretnél megrohamozni egy bankot is? - Na jó, ahhoz talán több kellene, mint egy kis whisky, amit azért meg is húzok mert hát mégiscsak. - Nagyon imádhatod az ételkihordós munkát ha még az életedet is kockára teszed a tragacsért. De minimum készen állsz alkut kötni az ördöggel. - Nézek rá baljós tekintettel, ezzel tudtára adva, hogy az ismerős annyira azért nem jó fej. Ha jól gondolom amiatt van szüksége az autóra annyira. Még ha nem is céges autó, de kocsi nélkül aligha tudna kihordani bármit is. Bár valószínűleg inkább azon lenne a hangsúly, hogy csak addig lehet szabadlábon, amíg van munkája. - Nekem is kellene valami. Nem akarsz beajánlani? - Teszem fel a kérdést félig viccelődve, de aztán rájövök, hogy talán annyira mégsem vicc a dolog. - Általában nem kedvelik a stílusomat... - Nézek rá szemforgatva és ha valaki, hát ő meg fogja érteni, hogy mire gondolok. Viszont ha ő munkát kapott, akkor talán én is esélyes lehetek, nem? - Na gyere! Vége a lustálkodásnak. - Mondom miközben az üveget magamhoz ölelve indulok meg, hogy bemutathassam a havernak, akit aztán neki kell majd lekenyerezni. Útközben azért még felé nyújtom az italt is, hogy ne sírjon érte. - Nesze! - Mondom vigyorogva.
Megrökönyödve nézek rá, mintha legalábbis még egy kibaszott fejet növesztett volna, de őszintén még az is kevésbé lepne meg, mint a milliókat érő kérdése. Hát lefosom a bokámat… - Tényleg, mi a faszomnak? A sztárügyvédjeim között nehéz volt állást foglalni, nyilván csak azért vonultam be, mert rohadtul vágytam a rácsok és a sok buzeráns közé. Jézusom, Miles – kiábrándultan meredek rá még egykét pillanatig, mielőtt eltöprengenék úgy igazán a mondanivalóján. - Tudod mit? Utalhattad volna a zsebpénzemhez, tudod, börtönfalván csak olyan létezik. Legközelebb gondolj erre, és mellékesen meg baszd meg – fejezem be a mondanivalómat, lesöpörve a tenyereimből a szendvicsemből hátramaradt morzsákat. A csomagolást lendülettel hajítom el az éjszakába, noha az a celofán baromság olyan könnyű, hogy egy méter után leomlik a fűbe, mint egy darab szar. Felsóhajtok az estém újabb kiábrándító tényezőjén, aminek az egyetlen fénypontja egyelőre Zoey elborzasztása a kézfogásommal. Hiába egy utolsó csöves, még ő is képes finnyáskodni, ami kifejezetten szórakoztat. - Hülye lennél nem kihasználni – állapítom meg kisvártatva a bátyját illetően, bevégezve a csokit is, amit öblös kortyokkal öblítek a whiskeyből. Rohadtul szánalmas üvegből vedelni azt, amit mások jégkockával és cicoma pohárból szoktak, de két igénytelen szobanövénynek úgy gondolom, ez is pont megfelel. Bár azt tényleg nem bánnám, ha hidegebb lenne, kimelegedtem a távfutó világbajnoki címért tett küzdelmemben, és ahogy végigmardossa az alkohol a nyelőcsövemet, hogy aztán forrósággal állapodjon meg a gyomromban, na, az sem tesz hozzá sokat a lehűlésemhez. Szerencsére a képem ritkán vörösödik, de ha tudna, most biztos virítanék, mint egy paradicsom, úgy végigfut a bőröm alatt a pia keltette, bizonyos mértékben kellemes hőhullám. - És ha ennyire jószívű, mit keresel az utcán például most? - vonom meg az egyik szemöldökömet, mert ha lenne egy ilyen mártír testvérem, biztos nála csöveznék, nem pedig ételfutárokat lopkodnék meg Bronx utcáin. Nem mintha érdekelnie kéne mindennek, de fogjuk a drága löttyre a megeredő nyelvemet. Viszont nem csak a nyelvem ered meg, hanem az agyam is lázas kattogásba kezd a problémáim felszámolásának ügyében, de persze már rögtön picsognia is kell miatta. Megforgatom a szemeimet, és csoda, hogy nem akadnak fent… - Van telefonom – jelentem ki, elengedve a füleim mellett a képzeletbeli haverok részt. Nyilvánvalóan nem feltételezem, hogy lennének barátjai vagy bárki, aki puszira kisegítené, mert ha tippelnem kéne, már fél New Yorkot kiborította a lehúzásaival. Viszont ismerősei biztosan vannak, velem ellentétben, aki egyelőre kerülte a régi arcok felkeresését. Mármint azt a párat leszámítva, akiket muszáj volt, csakhogy az ingyenes plasztikai beavatkozásaim után megint nem hiszem, hogy tárt karokkal fogadnák a munka ajánlatomat. Vöri kiesett a képből, Onkel pedig az utolsó lenne, akit ezzel zavarnék. Valahogy nem vágyok rá, hogy kiverje belőlem a lelket is, amiért becsicskultam egy idiótának és hagytam magamat megkergetni... - Szálka ment a seggedbe, vagy szarér' vagy ilyen gyászmadár? - hüledezek, és nem mellékesen örülök, hogy rágyújtottam, mert muszáj szívnom egy embereset a bagómból, hogy hellyel-közzel lehiggadjak. Kikészít ez a nő. - Tudod, egyesek nem a te módszereddel üzletelnek. Miss két lábon járó hamis ígéret. És nem, nem a szexi és csábító formában értem – nézek rá jelentőségteljesen, mielőtt még itt félreértésekbe ütközne. - Bazdki, mégis mennyiért dolgozik, hogy bankot kellene rohamoznom?! - csattanok fel, ezzel szinkronban fel is kelve a helyemről. Nem tudom eldönteni, hogy most szopat-e, vagy tényleg valami alvilági kutyához akar irányítani, aki annyira szétcsapja magát a drogokkal, hogy a legkisebb sérelemért is tőből levágja az emberek lábát. Na nem, az ilyen faszokat köszönöm, de még én is szeretném elkerülni. - Most meg már az életem a tét? - lendítem a magasba a karjaimat, mint aki nem hisz a füleinek. Nem, igazából nem hiszek, normális ez?! - Nagy lófaszt, még az kéne, hogy tönkretedd nekem. Az egy dolog, hogy mindkettőnknek nagy a pofánk, de veled ellentétben én be tudom fogni. Jah, és emberekkel kell dolgozni, velük meg kedvesen pofázni – húzom ki magamat egy pillanatra, amiért felidézem Cosi tanításait, de leginkább, mert eddig úgy fest, hogy képes is voltam rá. Bár ez a mai pöcs tuti bemószerol… Lehet egyszerűbb lenne utána menni, és miután kiütötte magát, alaposan elgyepálni. Biztos ami biztos alapon. - Na állj meg! - elkapom a felkarjánál fogva, mielőtt még túl nagy lendületet vehetne a halál torkába. Természetesen az üveget azért átveszem és meg is húzom. - Nincs kedvem valami rohadt őrülthöz, aki később valahogy mindig elfelejti, hogy már fizettem neki, és izomkocsival követ a budira is… Szóval ha valami ilyen faszkalapot ismersz, felejtsd el a tervet. Az új terv, hogy betörünk ahhoz a patkányhoz, aztán meg az orrát törjük be – bólogatok mellé, elégedettséget érezve az elképzeléseim felett.
A válaszára kétségtelenül vigyorogni kezdek. Nem mintha a kérdésem komoly lett volna, de éppen annyit ér, mint az ő tenyere kitartva elém, a tartozásom megadására várva. Most őszintén, még a bankban is elavul egy tartozás tíz év elteltével, nemhogy még egy dílernél, akinek nyilvánvalóan sérelmei vannak. Pattog itt, mint egy labda, de gondolkozni ő sem tud. - Miért van az, hogy az emberek mindig a nőket tartják hisztisnek? - Intek felé szemforgatva, sokat sejtetően arról, hogy mit is gondolok erről az állításról, meg róla. Aztán ha elég okos lesz akkor összerakja magának a képet. Úgy hisztizik itt, mintha menstruálna, pedig kétlem, hogy az lehetséges lenne. Bár ki tudja. Mindenesetre mellette én eltörpülök. - Nem illek a tökéletes életébe. - Válaszolom röviden. - Már így is túl sokat lógok az ő és a családja hátán. - Gondolom majd meglepi, hogy nálam létezik olyan, hogy "túl sok". Igazából nem... ez alól kizárólag Aston a kivétel. Ám nem kimondottan szeretném neki kivesézni a családi gondjaimat, mondjuk nem is olyasvalakinek tűnik akit érdekelne a dolog. Őszintén szólva már az is meglepett, hogy visszakérdezett és nem egy újabb kurvaanyám lett a válasza.
- Azt hittem már letudtam a tartozásom, szóval mostmár fogjad befelé a lepénylesőt! - Bökök az üveg felé, ezzel emlékeztetve őt a korábbi egyezségünkre, amiben ő maga mondta, hogy a fél üveg whisky megoldja a dolgot. - Nem tudom. Még nem kértem tőle ilyesmit. - Vonom meg a vállam. - Az életed akkor lesz a tét, ha nem fizeted ki. Bár először lehet csak a farkad bánná a dolgot. Nem egy jó arc, na...- Tényleg nem az. Hamar megtanultam, hogy őt nem lehet lehúzni, csak akkor megyek hozzá ha fizetni is tudok. Ellenben az ilyen töketlenekkel, mint Lambi. - Én is be tudom fogni a pofám. - Válaszolom némileg dacosan akárcsak egy nagy gyerek, mert mást nem igazán tudok felelni. Igaza van. Kurvára nincs is kedvem emberekkel dolgozni és nem... nem tudom befogni a pofám, legfeljebb csak akkor ha jól beverik azt.
Aztán gondolkozás nélkül indulok meg, hogy bemutassam őt Big J-nek, aki a hatszor hatos, szumómester, kivarrott kinézetével biztosan sokat elárul majd számára magáról. Ugyanakkor mielőtt még túl messzire juthatnánk, nagy meglepettségemre, megállít. Értetlenkedve fordulok vissza felé, miközben a karomat próbálom kiszabadítani ujjai közül. - Most meg mibajod, baszki? Hát te akartad... - Nem fejezem be a mondatot, mert közben leesik mi is a baja. - Te beszartál?! - Vigyorodom el pimaszul, nem gondoltam volna, hogy Lambi ilyen könnyen meghátrálna egy kis izgalomtól. - Szóval mennyivel biztonságosabb betörni egy narkós faszhoz, aki lehetségesen egy puskával alszik együtt és amint a közelébe mész, lelő a búsba? - Értetlenkedem, tényleg nem értem mit izél itt. Szerintem egyik választás sem túl kecsegtető, de talán a narkós faszt még előbb kiütheti, mint a havert, aki tutira kiheréli, ha nem tud elég jó ajánlattal feljönni neki. - Akkor döntsd el, hogy a heréidet akarod megtartani vagy az életed? Nekem aztán mindegy. - Mondom ezt úgy, mint akit nem is érdekel a dolog. Bár... úgysem tőlem várná, hogy beverjek egyet a faszinak, én csak dísz lennék mindkét történetben. - Mondjuk ha betörünk a faszihoz és elintézed, hogy téli álmot alusszon, akkor szétnézhetünk mit találunk az otthonában... - Csillan fel a szemem, tudhatja, hogy nem feltétlen további kajára gondolok. Biztosan van ott más is. - Na mozogj már, a végén még feljön a nap is! - Nézek rá türelmetlenül, majd a karomat végül kirántva keze közül, indulok is meg vissza, - egyenlőre - nem törődve a következményekkel.
Vetek rá egy gyilkos pillantást, amikor burkoltan hisztisnek nevez. Az más kérdés, hogy tényleg az vagyok és van is rá temérdek nyomós indokom, amik közül az egyik, hogy napok óta nem volt a seggemben egy bizonyos Vörös, nemrég megkergetett egy drogos barom, és még a munkám is pengeélen táncol. De attól még nem fogom jobb képpel tűrni a beszólását, meg a tényt, hogy egy lehúzós gyökér. Mégis, amikor tőmondatokban beszélni kezd a családjáról, valamelyest megenyhülnek bennem a vérontásra szomjazó meggyőződéseim, és egy horkantással adom eleinte a tudtára, hogy rohadtul nem értek egyet vele. - A család arra van, hogy rajtuk lógjunk – vonom meg a vállaimat, mert egyrészt senkinek sincs tökéletes élete, másrészt a család az család. Jó nagy szar az, ha már rájuk sem számíthatunk, függetlenül attól, hogy egyébként milyenek a rokonaink. Példának okáért Onkel be nem tolta volna a seggét hozzám tíz év alatt a börtönbe, alkalomadtán küldött csak pénzt a számlámra, de ha most azt mondanám neki, hogy ki kell nyírni a szomszéd utcában lévő narkós faszt, mert az életemre tört, szemrebbenés nélkül szedné össze a cimboráit és csinálná ki azt a rohadékot. Aztán meg alaposan elverne, úgy, hogy két napig az ágyból sem tudnék kikelni, de ez részletkérdés. Amúgy nem is értem, mit filozofálok itt, mint egy elcseszett idióta, miközben semmi közöm sincs miss lehúzóshoz és a bátyjához. Biztos a pia teszi meg a fáradtság. Bár az is elillan, amikor hirtelen kikel magából, és kis híján elröhögöm magamat, amiért ennyire érzékenyen érinti, hogy sokadik alkalommal emlékeztetem arra, ki is ő valójában. - Aham, és most ki a hisztis? - vigyorodok el aljasan, azért meghúzva a whiskeyt is a rend kedvéért. Rám is fér, mert amiket sorolni kezd erről a fazonról, az mindenféle vörös zászlót, riasztót, vészcsengőt meglenget és megszólaltat a fejemben. Őszintén szólva már az is csoda, hogy ismer bárki olyat, aki tényleg komolyan veszi a tartozásokat, és emellett még életben is van. Nem, rohadtul nem tetszik ez nekem, mert a seggfejek között is vannak nagyobb vagy veszélyesebb seggfejek, és ez a seggfej az utóbbinak hangzik. Ezen a ponton már az is jobb ötletnek tűnik, hogy hívjak egy vontatót, aztán törjem a fejemet, mivel bújjak ki ez alól a fostaliga helyzet alól. A kézenfekvő megoldásom ugyanis kurvára ignorál… - Először is, ha beszartam volna, azt éreznéd, másrészt veled ellentétben én nem vagyok egy komplett idióta, egyelőre elég volt a szaros bandákból – nézek rá feszülten, és nem is tudom, az basszon-e fel jobban, hogy vigyorog rajtam, mint a tejbetök, vagy hogy ennyire majrés fasszá tett a börtön. Ugyanis feltételezem, ha valakinek ekkora befolyása van, hogy még Zoey Miles is hajlandó neki perkálni alkalomadtán, az nem egyedül gengszterkedik, szóval jah, ebből most nem kérek. Akkor sem, ha kivételesen kiesik némi értelem is Zozó száján. - Mosd ki a füled bazeg, mert nem mondtam, hogy biztonságosabb – morgok rá ellenségesen, némi duzzogással húzva vissza magamhoz az üveget, hogy újfent megöntözzem a torkomat. „nEkeM aZtÁn mINdEgy” – tátogva és fintorogva utánozom az irritáló kijelentését, mintha legalábbis az óvodában lennénk, de leszarom, alapból sem tartjuk sokra a másikat. Utána viszont megakadok, eltűnődve a hallottakon. - Látod, nem vagy annyira hülye, mint mutatod – váltok egyet a hozzáállásom élén, mert a betörés hazai pálya, ismerős és régi, kellemes emlékeket idéző. Más kérdés, hogy épp azon vagyok, elkerüljem a balhét, de asszem ezzel pár órával korábban már elkéstem. Az a tetű úgysem fog rendőrt hívni, mi pedig szórakozhatunk egy kurva jót. Már is kezd összeállni a fejemben a terv. - Figyelj, van egy ötletem – sietek utána, újdonsült lelkesedéssel. - Te bekopogsz hozzá, villantasz egy kis csöcsöt vagy amit akarsz, lényeg, hogy csald ki egy kicsit, hogy le tudjam ütni. Mondjuk ezzel az üveggel – pillantok le a kezemben lóbált piára. - Csak akkor bele kell húzni az ivásba – azzal meg is húzom a whiskeyt, majd visszapasszolom Zoeynak, hogy kivegye a részét belőle, mert egyedül még nekem se menne. Kijöttem a formából. - Mit gondolsz? Szerintem mesteri. Utána megkötözzük, bedobjuk a kádjába, és miénk a kéglije – bólogatok elégedetten séta közben.
- Az én családom más. - Mondom röviden és tömören, éreztetve vele, hogy ez nem egy olyan téma amiről beszélni szeretnék. Részben mert csak azt juttatja eszembe, hogy mekkora egy csalódás vagyok mindenki számára. Részben pedig mert nem szívesen keverem bele Astont és a feleségét a magamfajta hülye ügyletekbe. Börtöntöltelékeknek meg főleg nem osztok információkat róluk. És bár én nem félek Lambitól, a családomat talán félteném tőle. Fene... még magamtól is féltem őket. Jól tudom, hogy legokosabb lenne soha vissza sem menni hozzájuk. Vagy valóban összeszedni magam és az életem és végre nem csalódást okozni nekik. Egyik sem ma fog megtörténni.
- Pofa be! - Szólok rá mogorván, még egy gyilkos tekintetet is párosítok hozzá. Szerencséje, hogy az emberek nem tudnak gondolattal ölni, másképp tuti már rég nem itt lenne. Ugyanakkor ismételten be kell látnom... látnunk, hogy kurva sok közös van bennünk. Mindketten hisztis picsák vagyunk. - Ha velem ellentétben, te nem vagy egy komplett idióta, akkor gondolom meg tudod oldani a saját problémáidat, nélkülem is, nemde? - Nézek rá végül felvont szemöldökkel. Tény, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, nem végeztem egyetemet, de az élet iskolája bizony már sokmindenre megtanított az évek alatt. Többnyire a túlélésre. Ami olyasfajta tudásnak számít, ami talán néha többet érhet, mint bármilyen matek meg miegyéb. - Szóval ha kell a segítségem, hát húzd ki a fejed a seggedből és mutass némi tiszteletet! - Le sem tudnám tagadni, hogy milyen jól esik ez a mondat. Még ki is húzom magam és elengedek egy elégedett mosolyt, épp mielőtt meghúznám újra a whisky-s üveget. A tény, hogy szüksége van rám, elégedettséggel tölt el. És bár nem vagyok egy irányításmániás, mégis jól esik egyszer kiállni magamért. Ha valamire allergiás vagyok, hát az az lenne amikor alulbecsülnek. Igazán megtanulhatta volna már. Lehet hogy drogos vagyok és félig hajléktalan, de nem teljesen ostoba.
- Jó, de ha nem ütöd le időben és aztán meg akar dugni, esküszöm kiheréllek! - Nézek rá komolyan, még mutatóujjammal felé is bökök, hogy nyomatékosítsam a dolgot, aztán újra meghúzom az üveget, elvégre ki kell üríteni. Sietős léptekkel veszem az irányt a pali háza felé. A fejem érezhetően a fellegekben kezd járni, nem teljesen irányítom a gondolataimat, de még csak a tetteimet sem. - Szerinted fel fog ismerni? - Gondolkozom el egy pillanat erejéig, majd egy hirtelen ötlettől vezényelve kikapom a hajgumit a loboncomból, hogy aztán a hosszú, hullámos fürtök most szétterülhessenek a vállamon. - Így talán nem. - Válaszolom meg inkább magamnak, mintsem neki. - Készen állsz? - Vigyorodom is el pimaszul, mintha valami csínyre készülnénk éppen... ja, igen, valami olyasmire készülünk. Mégegyszer meghúzom az üveget, aztán a maradékot a kezébe nyomom, ezzel utalva is arra, hogy az már az övé. Aztán szinte gondolkozás nélkül szabadulok meg a kabátként szolgáló méretes ingtől, majd pedig a felsőmtől, hogy azokat szintén Lambi kezébe nyomjam. - Ezekre vigyázz. - Mondom vigyorogva, majd intek neki, hogy bújjon el valahol, én magam pedig az ajtó elé lépek, hogy megnyomjam a csengőt. Azt mondanom sem kell, hogy nem vagyok szégyenlős, sosem voltam túlzottan, de a whisky nyilvánvalóan segít. Leszarom, hogy a faszi megnéz-e magának, csak ne érjen hozzám.
Amikor az ajtó kinyílik, a fickó szemmel láthatóan megilletődik. Nem igazán tudja hová tenni az elé táruló képet, nyilvánvalóan nincs beszámítható állapotban sem. Valószínűleg azt gondolja, hogy képzelődik. - Te meg mi az Istent keresel itt, hát nem volt elég amit kaptatok?! - Förmed rám a fazon, aminek köszönhetően már indulok... indulnék is meg, ha nem lépne utánam, hogy megragadja a karom. Reflexszerű rúg-kapálásba kezdek, megpróbálok kiszabadulni kezei közül. - Bazd meg magad! - Szólalok fel, minek köszönhetően egy akkorát lekever nekem, hogy a következő pillanatban már a föld adja a másodikat. - Áucs... - Mormogom fájdalmasan, miközben még mindig rugdalózva próbálom megakadályozni, hogy rám másszon a pali. Hol a faszban van már Lambi? Elaludt? - Na majd én móresre tanítalak! - Szólal meg újra a férfi, akit sikerül a rúgásokkal némileg lelassítani abban a móresre tanításban, de fogalmam sincs, hogy meddig tudom őt hárítani, anélkül, hogy Lambi idetolná a képét és bebaszna neki egyet.
Eleinte éppen olyan mogorva arckifejezéssel nézek rá, mint ő rám, de aztán nem tudom megállni, hogy ne röhögjem el magamat. Mármint komolyan, ő papol nekem tiszteletről, amikor bármelyik pillanatban a legnagyobb örömmel odaadná a fél vesémet, ha kapna érte egy hónapra elegendő cuccot? Ugyan már. Biztos vagyok benne, hogy ezt ő sem gondolja komolyan, aztán látva a pöffeszkedését, nem tudok nem tovább szórakozni az önelégültségén. De kibaszottul el van telve magával valaki. - Ha ettől nyugodtabban alszol éjszaka – vonom meg végül a vállaimat, leengedve róla némi frusztrációt és terhet. Mennyivel egyszerűbb lett volna mindez tíz évvel ezelőtt, amikor kizárólag az éltetett, hogy a bronxi szemétdomb tetején kakaskodjak másokkal. Akkor valószínűleg már rég rárúgtam volna az ajtót a narkós idiótára, és talán még attól sem tántorodtam volna el, hogy a lábába eresszek pár golyót, cserébe a kergetőző mutatványért. Viszont már nem tíz évvel ezelőtt vagyunk, hanem most, és a legkevesebb problémával járó - talán még gyümölcsöző is - megoldás Zoey odavetése a farkasok elé. De attól még nem fogom tisztelni, főleg, hogy ő sem tisztelt soha. Így is van ez rendjén, oda-vissza köpés a másikra, ezért sem értem, honnét ez a kurva nagy önérzete. Inkább a tervünk csiszolására szánom a whiskey-től elnehezült agysejtjeimet, azzal már mit sem törődve, hogy éppen ezért nem kellene semmilyen terveket sem szövögetnünk. Ugyanakkor a párlattal a gyomromban és egy hozzám hasonló tahóval az oldalamon rettentően egyszerű visszasüppedni a környék megszokott mocskába. - Ki akarna téged megdugni? - horkantok fel szórakozottan, szándékkal húzva az agyát, mert csak. De aztán hamar megemelem a kezeimet, nehogy még túlzottan magára vegye a kekeckedést. - Jó-jó, nem kell állandóan a heréimmel foglalkoznod – forgatom meg a szemeimet, hagyva, hogy lelkes kortyokban pusztítsa az italt, ami nemsokára a fegyveremmé fog válni. Hibátlan elképzelés, még mindig úgy gondolom. - Biztosan nem. Kurva sötét van, ő meg biztos beszívott addigra. Még eltalálni se volt képes egyikünket sem – vigyorgok elégedetten, figyelve, ahogy a haját igazgatja. Ha engem kérdez, túl sok változás nem történt, legfeljebb, hogy így már biztos összekeverik egy csövessel. Csak azért nem osztom meg vele a legújabb poénomat, mert még bebaszva is érzem, hogy ezzel túllőnék a célon. - Készen, nem én szarakodok itt – lököm meg finoman a vállát, átemelve tőle a nagyjából üres üveget. Leküzdöm a torkomon a maradékot, bár kis híján ki is köpöm, amikor Zozó nekiáll vetkőzni. Zavarodottan és értetlenül nézek rá, meg a melleire, aztán a loboncára, majd megint a melleire, de nem, nem tudom feldolgozni az indítékait. Csöcs villantásról és nem sztriptízről volt szó! Mármint… nem mintha panaszkodnék, de kissé visszaveti a hatékonyságomat, ha közben zavaró tényezők állnak a figyelmem útjában. Csessze meg, tényleg rég voltam megfektetve… - Azt' mégis mi a faszt kezdjek velük? - bököm ki csöndesen, fél kézzel megtartva a ruháit, amiket azzal a lendülettel odébb is hajítok a ház melletti bozótosba. Majd még ruhaakasztót játszva fogok hadakozni a pöcsfejjel, jézusom. Ez meg már csönget is, bassza meg. Vetek rá egy elégedetlen pillantást, aztán én is a bokrok mögé araszolok, közel a ház falához, csakhogy közben valami gyanúsan puhára lépek. Hát ezt kurvára el se hiszem. Épp azt méricskélem, milyen mértékben lepte el a bakancsom talpát a kutyaszar, amikor is ráeszmélek, hogy egyébként lenne feladatom, ami nem a cipőtisztítás. A vitatkozásra és a küszködés hangjára odakapom a fejemet Zoey felé, aki messze van attól, hogy az ujjai köré csavarja a faszit. Komolyan, egy dolga lett volna… Mégis jobban felidegesít, hogy képes ez a söpredék megütni őt. - Szeretsz nőket ütni, hah?! - nem tudom visszafogni a nagy pofámat, ahogy visszarugaszkodok a tornácra, így a meglepetés ereje elszáll, hogy alaposan tarkón basszam, bár azt nem mondhatom, hogy minden kiszámíthatatlanságot mellőzök. A probléma, hogy én sem számítok arra, hogy a szaros bakancsomon megcsúszva rájuk esek, kiejtve az üveget a kezemből. Persze a behemót állatot nem nagyon zavarja a közbelépésem; mint egy veszett bika, úgy lök le a hátáról, hogy folytassa, amit elkezdett. Egy megadó nyekkenéssel gurulok le a tornác túloldalán lévő, a másikkal egyező bozótosba, merthogy korlát az már nyomokban sincsen. Ez kurvára nem úgy zajlott, ahogyan elképzeltük, de legyek átkozott, ha hagyom ezt a köcsögöt elszabadulni... És bár nem tudom, mennyi időbe telik a szédelgésemet leküzdeni, de aztán a pániktól hirtelen eltelve ahhoz nyúlok, amihez rohadtul nem kellene. Hallhatóan és élesen kattan a fegyver biztosítéka, ahogy a repedezett deszkákon kitámasztva fogom rá a narkós rohadékra. - Hagyd békén, vagy a fejedbe eresztek egy golyót. És én nem leszek olyan balfasz, hogy ne találjalak el – szűröm a fogaim között, a whiskey ellenére meglepő összeszedettséggel. Igaz, csak blöffölök, de az mindig is jól ment - megvan hozzá a gyilkolási vágyam és a sátánfajzat képem. Ahogyan az is, hogy kritikus helyzetekben félre tudjam tenni a bármilyen állapotomat is.
A nem túl tapintatos kérdésére egy nagyon egyértelmű "most komolyan?" nézéssel ajándékozom meg, mellé pedig még vállába is beleboxolok, ami természetesen aligha okozhat fájdalmat neki, de épp elegendő ahhoz, hogy megértessem vele, mennyire is övön aluli volt ez az elszólás. - Legközelebb a fogaidat verem ki! - Nem mintha ez nagy fenyegetés lenne tőlem. Talán a szemének kikarmolása ijesztőbb lenne számára, elvégre nem vagyok egy izompacsirta. És bár húzom az agyát és üres fenyegetéseket dobálok el és utálom mint a szart, de mégis jól tudom, hogy valahol mélyen, átkozottul jól érzem magam a társaságában. Szabad lehetek, nem próbál megváltoztatni vagy kioktatni mindenről amit csinálok, sőt inkább beszáll a mókába. Még ha nehezen is, de be kell vallanom, hogy Lambi végülis egész jó társaság tud lenni. - Mert én úgy nézek ki, mint aki szarakodik?! - Nézek rá kérdőn már nekivetkőzve, szóval igazából mind a két szempárral, mielőtt még megindulnék, hogy megkezdjük a kis bevetésünket. Tudom jól, hogy Lambi imádja húzni az agyam, de bassza meg, olyan jól csinálja! Soha sem tudom szó nélkül hagyni, ezzel pedig valójában csak a fát adom alá és az olajat a tűzre.
A csengetés után elszabadulni készül a pokol. Gyorsan történik minden, a már cseppet sem józan fejem aligha tudja követni az eseményeket, főleg amellett, hogy fáradatlanul próbálom leküzdeni magamról a faszit, aki végül egy jókora taslival küld a földre. Néhány pillanatra szükségem van ahhoz, hogy összeszedjem magam, hogy ne csak csillagokat lássak magam előtt, a fejem kong a második ütődéstől, amit a földtől kapott... nyilvánvalóan jobban fájt, mint az első. Rugdalózva próbálom a narkós fickót távol tartani magamtól, mire fel végre Lambert is megjelenik. Épp ideje volt már. Gondolom magamban, egészen addig, ameddig meg nem látom legurulni őt a tornácról. - Faszom... - Mormogom magam elé lemondóan és most először kezdem érezni, hogy talán ez mégsem volt olyan jó ötlet. A fickó továbbra is velem foglalkozik, sikeresen fogja le a lábaimat, majd fölém is mászik. Nyilvánvalóan esélyem sincs ellene, így aztán az egyetlen reményem Lambiban van. - Ne érj hozzám! - Csak úgy morgom a szavakat, mint egy veszett kutya, miközben még mindig küzdeni próbálok ellene és a kezei ellen, amik mostmár fogdosni kezdenek minden irányban.
A kattanásra mindketten lefagyunk ugyan, de én vagyok az egyetlen aki fel is néz a hang forrása felé. A férfi ugyan most leáll a motoszkálással, de még mindig engem méreget. Nagyot nyelek. Magam sem tudom, hogy miként fog reagálni a fickó, de azt tudom, hogy nem szeretném ha az agya felettem durranna szét. Nem szeretem a fegyvereket. Őrült vagyok, de még az én határaim is megvannak. Sohasem ölnék meg senkit. Mindenesetre még mindig jobb, hogy az - ezúttal - nem rám szegeződik. - Vajon van elég vér a pucájában a kis barátodnak? - Szegezi nekem a kérdést, majd egy szempillantásnyi idő alatt kapja el a torkomat és ránt fel magával akárcsak egy rongybabát, hogy aztán maga elé húzzon és pajzsként használjon Lambi és a fegyvere ellen. - Én a helyedben letenném azt a szart és elhúznám a csíkot, te Fasszopó! - Szól Lambinak, majd az utca felé bök állával, amire én egyértelműen ellenkeznék is, de ekkor csak még szorosabban szorít rá torkomra, így aztán bent is akad a szó. A tekintetem azért mindenképpen sugallja amit gondolok. Sőt, talán félelmet is. Ami ritka, tekintve, hogy nem vagyok beszari. - Nem lesz semmi baja. Csak elszórakozom kicsit vele, aztán mehet is. Aztán le lesz tudva a tartozásod is... tudod a sültkrumpliért cserébe. - És bár nem látom a fickó arcát, lévén hogy mögöttem van, mégis hangjából és beszédjéből érezhető, hogy undorítóan mosolyog. Most komolyan egy kibaszott sültkrumpliért cserébe leszek "eladva"? Ennél azért többet érek... asszem. Próbálkozik ugyan a fickó, de mindenki tudja, hogy igazából nem áll túl jól a szénája. Már csak abban reménykedhetek, hogy Lambi nem fog beleegyezni ebbe a faszságba. Mondjuk bízni nem bízom benne.
Horkantok egyet az üres fenyegetésére, miközben kissé hátra tántorodok a bokszolására. Nem mintha bármit is éreznék az ütéséből, inkább a lendület és a hirtelen, rövid idő alatt benyakalt pia az, ami meggyengíti az egyensúlyomat. Kibaszottul le van maradva a májam, és nem tudom, van-e még jövője a tíz évnyi kényszerpihenő után. Azt hinné az ember, hogy bármit is képesek becsempészni a szigorítottba, de előbb jutottam fehérhez, mint egy korty sörhöz. Szóval erről ennyit. - Japppp – nyomom meg az utolsó mássalhangzót, a végén egy pukkanó hangot imitálva vele. - Még jó, hogy a fésülködőasztalodat nem szeded elő – rotyogok az orrom alatt, bár meg kell hagyni, közel sem szarakodik, már ami a pucérkodását illeti. Ezt nevezem lelkesedésnek és elköteleződésnek a közös ügyünk iránt! Csakhogy egyeseknek nem elég két csöcs az arcába, hogy bambán álljanak keresztbe a szemei, ez a csótány meg még arra is emlékszik, hogy velem volt Zozó a nagy üldözéskor. Hogy a picsába?! És mi a faszomért vagyok ilyen szerencsétlen? Talán mégsem volt akkora ötlet idejönni begyógyulva, de hármunk közül azt hittem, hogy a pasas lesz inkább szétcsapva. A mostani állás szerint mi állunk vesztésre. Megérzi a hátam a tornác szélével való találkozót, és abban is biztos vagyok, hogy az egyik kurva bozót lekaristolta az alkaromat, de nem a sebnyalogatással foglalkozok, hanem azzal, hogy minél hamarabb orvosoljam ezt a kibaszott nagy káoszt, amibe csöppentünk. Vagy amit okoztunk… Nem állítom, hogy általában a toppon vagyok, sok ostobaságot műveltem már az életem során, ám ha beüt a szartenger, valahogy mindig képes vagyok összekaparni a maradék agysejtemet, és a lehető leghiggadtabban reagálni a szituációra. Máshogy valószínűleg a tizennyolcat sem értem volna meg. Arról az apróságról most feledkezzünk meg, hogy az imént kiabáltam ki magamat a bokrok közül… De az is tény, hogy addig a pillanatig biztos voltam benne, hogy a jelenlétem elég visszatartó erő lesz ennek a faszfejnek. Csakhogy nem különösebben zavartatja magát ez a féreg, így hiába forr az agyvizem, félreteszem a pattogó bolha felemet, és előrángatom azt, amelyik képes volt tíz évet lehúzni a kemény arcok között. A lelövésével persze blöffölök, de minél tovább pofázik, annál nagyobb esélyt látok arra, hogy engedek a vágyálmaimnak. - Én is itt vagyok balfaszkám – vetem oda neki morcosan, kissé félrebillentve a fejemet, csak hogy tökéletesen bemérhessem azt a dagadt lábát. A következő pillanatban viszont sajnálhatom, hogy nem adóztam a vérszomjamnak, mert természetesen ahhoz nyúl, amihez minden gyáva féreg egy ilyen helyzetben; túszul ejti Zozót, pajzsként használva őt maga előtt. A kis vicces… - Először is anyád a fasszopó – közlöm hűvösen, rezzenéstelen képpel. - Másodszor gondolom már elfelejtetted ezt a csodás arcot, de segítek felidézni a nevet, ami hozzá tartozik. Schultz, mondd valamit? - mosolyodok el fenyegetően, könnyen süppedve vissza a tahóba, aki tinédzserként nem a nyári táborokban segített sátrakat tákolni, hanem a környék narkósaiból verte ki a tartozásukat. - A nagybátyám biztos nem lenne oda a gondolattól, hogy azt fenyegeted és húzod le egy nővel, aki a cuccot szerzi neked. Tudod, az a nagydarab, horogkereszt tetkós állat – bólogatok, mostanra már vigyorogva. Meg sem kell játszanom a kisebb mániákusságot, amit most érzek, mert rohadtul nem vagyok szent életű, és mindig is jól esett beszaratni másokat. Főként az ilyen abortusz szökevényeket. Bárcsak közben ne bűzlene az orrom alatt a csukám. - Szóval amondó vagyok, ha nem szeretnéd, hogy a legközelebbi sültkrumplit a seggeden keresztül nyomjam fel beléd egy golyó kíséretében, engedd el szépen a hölgyet – pillogok rá mímelt kedvességgel, remélve, hogy ennyi fenyegetés elég lesz a nyomorult agyának. És elnézve a sápadó pofáját, illetve a fogása meglazulását, határozottan fontolóra vette az ajánlatot. Gyerünk, Zoey, húzz el tőle!
Amikor azt mondtam, hogy tudom mikor kell befogni a pofám... hát pontosan erre a pillanatra gondoltam. Ez most az a pillanat mikor jól tudom, hogy bármit is mondanék, nem segítenék magamon, így aztán legokosabb csak Lambira hagyni a feladatot, miközben magamban azért imádkozom, hogy ne adjon el egy adag sülkrumpliért. Szerencsémre nem megy bele ebbe az alkuba olyan könnyen. Vagy éppen nehezen sem. Őszintén szólva meglep. Mármint... Nem számítottam tőle arra, hogy a saját hátsója helyett az enyémet fogja védeni, főleg azután, hogy ma már az én fejemhez is egyszer fegyvert fogott. Nyilván azt gondolja, hogy ő lehet az egyetlen aki engem lelő. Vagymi. Mindenesetre most igyekszem okos maradni, még annak ellenére is, hogy letagadhatatlanul részeg vagyok, mégis sikerül csak némán végighallgatni őket. Lambi tudta, hogy hová kell döfni azt a bizonyos képzeletbeli tőrt. Érezhetően gyengül a fickó szorítása, kezd elbizonytalanodni, nekem pedig pont erre is van szükségem.
Mikor a fickó végül elenged, én kérés nélkül lépek is el tőle, majd pedig a mostani előnyömet kihasználva, felé fordulok, aztán bosszúból, amiért összetapizott, egy hirtelen mozdulattal rántom fel a térdem, hogy ezzel egyenesen a kincsesbányába találhassak be. - Rohadj meg! - Mordulok is rá, miközben ő fájdalmasan görnyed is előre, én pedig mégegy kegyelemdöfésként a vállainál fogva hátra is lököm őt, egyenesen be a bozótosba. Reménykedhet, hogy nem lesz ott kutyaszar. - Köszi, Lambi... ismét. - Fordulok ezzel Lambert felé, még egy kedveskés mosolyféleséget is elengedek. - Ma már másodszor leptél meg. Eskü egy pillanat erejéig azt hittem, hogy elcserélsz itt egy sültkrumpliért. - És biztos vagyok benne, hogy legalább egy másodperc erejéig át is futott ez az agyán. - Hol a cuccom? Mondtam, hogy vigyázz rá... - Nézek most rá némileg morcosan, elvégre nem fogok egy pár ciciben hazamenni.
- Gyere, szerintem nem bánja, ha beinvitáljuk kicsit magunkat és meghívjuk magunkat erre-arra. - Pillantok erre a bozótosban szenvedő fickóra, aki egyenlőre szerintem azt sem tudja, hogy hol van. - Én a helyedben körülnéznék a garázsban, lehet találsz valamit amivel összekaparhatod a kocsit. - Mondom, miközben már pofátlanul invitálom is be magam a fickó lakásába, mintha ez olyan természetes is lenne számomra. Mondjuk ha az ember lányában már van vagy fél üveg whisky, akkor bizonyára elég sok minden természetesnek fog neki hatni. - Éhes vagy? Én mindig éhes vagyok... - Kérdezem a vállam felett, miközben be is veszem a konyhát irányzatul. - Ohh nézd mit találtam! - Emelem is fel a még bőven teli üveg vodkát. Hát ha ezt is benyaljuk akkor nyilván utána kidőlünk, de sebaj! Szemtelenül nézek szét a lakásban, minden szekrény és fiókot kinyitok, aztán a hűtőt is, ahonnan ki is veszek némi harapnivalót. Már csak abban reménykedem, hogy Lambi nem lesz túlságosan ünneprontó amiatt, hogy mostmár a fickó is tudja, hogy ki ő. Elvégre ígyesen fel is nyomhatja a nagybácsinál. Aztán ahogy továbbra is keresgélek a faszi otthonában, az egyik ruhásszekrényben egy széfre bukkanok rá, ami természetesen zárva van. - Hé, Lambi! - Szólok neki, bárhol is legyen, hiszen jól tudom, hogy ez érdekelni fogja. Ebben a széfben tulajdonképpen akármi lehet. Drogok? Pénz? Bármilyen érték, aminek talán mi is hasznát vehetnénk.
Nem mutatom jelét, de megkönnyebbülök, amikor végre elereszti Zozót a seggfej, ugyanakkor meglehetősen hamar szökik a homlokom közepére a szemöldököm, látva, hogy ahelyett, hogy odébb sétálna tőle, inkább felé fordul és érzéssel tökön rúgja. Hibáztatni nem tudom, a csávó arcára kiülő kínszenvedést látva pedig feltör belőlem egy jóízű nevetés. A bozótosba lökése hab a tortán, noha szerintem ennél jóval több figyelmet érdemel. Vérszemet kaptam a felfokozott izgalmak közepette, átléptem egy határt, amit nem hittem, hogy a börtönből szabadulva ilyen sietősen meg fogok tenni, de szarni bele. Szóval ha azt hiszi ez a díszpinty, hogy majd megússza egy lány ütlegelésével, akkor kurvára ki kell ábrándítanom. - Jahh – legyintem le zavarodottan a mosolyától, miközben kimászok a tornác mellől, és elkezdem veszettül a fűbe dörgölni a bakancsom talpát. Lehet, hogy inkább a fószer szájába kéne törölnöm. - Jól van, ne picsogj már – forgatom meg a szemeimet egy mosolykezdemény kíséretében, mert isten őrizz, hogy nekiálljon még nekem itt hálálkodni. Pont ő. - Elég nagy volt a kísértés. Ha egy hambi is mérlegre lett volna állítva, akkor sajnos nem segíthettem volna – vigyorodok el, humorral űzve a csekély zavaromat. - Valahol a bokorban a faszi mellett, vigyázva lett rá – rándítom meg a vállaimat, elvégre nem a turkálóba adtam el a gönceit. - Mit hittél, majd fél kézzel tartogatni fogom, miközben megpróbálom leverni ezt a gyökeret? - nők és a vad elképzeléseik. És ha már vad elképzelések, kissé ugyan meglep, hogy a közjátékot követően ő folytatni akarja az eredeti tervünk nyélbe ütését, de jelenleg dolgozik bennem annyi pia és adrenalin, hogy ne akarjak észérvekkel ünnepet rontani. Ez az este már így is el van baszva. Viszont ahelyett, hogy rögvest utána mennék, átsétálok a tökeit szorongató ürgéhez, és a biztonság kedvéért párszor fejbe verem a pisztolyom markolatával. Majd, mint aki jól végezte dolgát, visszasüppesztem a gatyámba a fegyót, az asszonyverő trikóst meg elkezdem a lábainál fogva felráncigálni a lépcsőkön, be, a házába. Nem mondom, párszor seggre esek az egyensúlyomat veszítve, és a derekam is biztosan meg fogja érezni ezt másnap, de mindent a célért. Ami egy szék, ahova a garázsból szedett kötelekkel és ducktape-el erősítem hozzá csipkerózsikát. Kurva jó vagyok. - Jah, éhen döglök. Ha elfelejtetted volna, célba dobósat játszottál a vacsorámmal – a szendvics meg már rég volt… A tenyereimet letörölve lépdelek utána a konyhába, hogy felmérjem a lehetőségeinket. - Ez azzz – kapom ki a kezéből a vodkát, mihelyt felmutatja a szerzeményét, és bár egy pillanatra áthasít az agyamon, hogy ebből holnap olyan emberes hányás lesz, mint még soha, a momentumnak élő felem gond nélkül söpri félre a sanyarú jövő képét. Meghúzom az ócska löttyöt, noha ezen a ponton minden mennyei áldásnak tűnik. Aztán, míg Zoey felfedező útra indul, én is kaja után nézek. Jobban mondva beérem az első akármivel, ami a kezem ügyébe akad, ami egy müzlis doboz. - He? - kérdezek vissza elmésen, mielőtt egy öblöset büfögnék. Röhögök egyet a rögtönzött koncerten, de a figyelmemet egykettőre eltereli a szerzeménye. - Ú, király! Gyere, verjük ki belőle a zárkódját – vigyorodok el, és hol a vodkát szlopálva, hol pedig a színes karikákat öntve a számba sétálok a kiütött baromhoz. - Hozz valamit, amivel nyomatékosíthatjuk a hikk… elképzeléseinket – bökök az állammal Zozó felé, majd elkezdem rugdosni a fazon lábát, hogy felkeltsem. Adok én neki Fasszopót. - Az első pár ütés a tiéd lehet, tudod, cserébe, hogy meg akart toszni, mint egy kanos kutya. Jézusom – beleborzongok a dologba, és kurvára örülök, hogy nem történt végül semmi, amitől rémálmaim lehetnének. Pucér Zoey egy dolog, de a pasas valószínűleg csoffadt farka tönkretenné azt a hangyányi, megmaradt lelki világomat is.
- Ha-ha! Nagyon vicces. - Engedek el egy gúnyos mosolyt kijelentésére, miszerint ha a faszi egy hambit is hozzávágott volna, simán eladott volna. Őszintén szeretném azt hinni, hogy csak viccel és talán így is van, ám ismerem már a Lambi-fajtákat. Lambi szereti a hambit. Szóval ja. Simán megtette volna ha éhes lett volna. Még szerencse, hogy a korábbi lopós akciózásommal sikerült megetetnem őt éppen annyira, hogy ne legyen olyan nagy kísértés az ajánlat. Aztán a fickó mellett kezdek nézelődni, hogy megtaláljam magamnak a felsőt, de hamar felhagyok ezzel, kétlem, hogy kutyaszaros ruhákat akarok viselni, majd kölcsönveszek valamit az újdonsült havertól. - Nem mintha sikerült volna leverned őt. - Jegyzem meg némileg szarkasztikusan, még a szemöldököm is az egekbe szalad, hogy éreztessem vele a valóságot. Amelyikben ő ahelyett, hogy leszedte volna a fickót rólam, nemes egyszerűséggel esett át a tornácon, akárcsak egy idióta. Persze aztán előhúzta a stukit és hős lett belőle, de mindketten tudjuk, hogy kis híján rosszul sült el ez a mi kis történetünk.
Nem töltök több időt kint, inkább kihasználom az alkalmat, hogy körülnézzek odabent, amíg a haver a tökeivel van elfoglalva. Pofátlan módon nézek be minden egyes kis zugba, fiókba, mindenbe ami bármit is rejtegethet, aztán pofára is tömök némi chipset, meghúzom a vodkás üveget, épp mielőtt Lambinak is megemlíteném annak létezését. Utána pedig egy csokit is magamhoz veszek az egyik polcról, hogy annak társaságában induljak meg a hálószoba felé, ahol ki is kapok egy méretes pólót a szekrényből, amit magamra húzva begyűrök a nadrágba, hogy ne nézzek úgy ki akárcsak egy nagy hordó. Mert nyilvánvaló, hogy a narkós fószer ruháiba hatszor is beleférhetnék ha nagyon akarnám.
- Ne sírj már... a szendvicsről teljesen megfeledkeztél? - Lesek ki a hálóból, mikor meglátom, hogy mégis mivel foglalatoskodik. - Te meg mi a szart csinálsz? - Kérdezem ahogy végignézek rajtuk. Most komolyan azzal vesztegeti az idejét, hogy a csávót becipeli és megkötözi? Nem terveztem olyan sokáig maradni itt, deeee... hát legyen. Nem zavartatom magam tovább, nem mintha eddig tettem volna, inkább visszatérek a keresgéléshez. Egészen addig ameddig rá nem bukkanok a széfre, ami természetesen zárva van, így aztán ki máshoz is fordulnék segítségért, mint Lambihoz. Még szerencse, hogy neki részegen is fasza ötletei vannak. - Nyomatékosíthatjuk az elképzeléseinket? Ez meg mi a faszt jelent? - Nézek rá értetlenül, fogalmam sincs, hogy ez mit akar nála jelenteni, de a fószerből való kód kiverésének ötletére azért felcsillan a szemem. - Micsoda úriember lett belőled, Lambi. - Vigyorgok rá, miközben elmarom tőle a vodkát és ismét meghúzom azt. - Hát ti nem vagytok normálisak, esküszöm ki... - Mondaná a fickó, de lekeverek neki egy pofont, így aztán elharapja a mondat végét. Jobb is. Úgyis csak valami üres fenyegetés lett volna.
- A kód kell... Ahhoz! - Bökök a széf irányába, próbálok nagyon meggyőző lenni, bár megszédülök és kis híján el is esek. Basszus! Nyilvánvaló, hogy fejben valahol máshol vagyok már. - Szóval a könnyű vagy a nehéz utat választod? - Kérdezem tőle akárcsak egy Bonnie és Clyde filmből kilépett szereplő, majd egy nőies mozdulattal be is húzok neki egy jókorát, aminek következtében én magam is felkiáltok, hiszen - valamiért - nem számítottam arra, hogy magamnak ezzel sokkal nagyobb fájdalmat fogok okozni, mint neki. - Bassza meg! - Rázom is meg a kézfejemet előre görnyedve. Asszem maradok inkább a pofozkodásnál meg szemek kikaparásánál. Az jobban megy. - A tied... - Szólok oda Lambinak fájdalmak között szenvedve.
- Az már nagyon rég volt – közlöm, pedig ha nagyon erősen belegondolnék, valószínűleg egy órája sem történt, hogy a seggünket a fűben meresztve benyomtuk a lopott szenyát és a csokit. De nem akarok erősen belegondolni, mert már így is kezd lüktetni a fejem, másrészt a piálás meghozta az étvágyamat. És ha egy igazságot meg kell állapítani a mai napról, akkor az az, hogy kurva sokat vedeltünk. Közben az újabb kérdésére megrándítom a vállaimat, mert mégis milyen barom kérdés ez? Nem, nem a székhez kötözöm épp a fazont, csak gondoltam, játszhatnánk babásat. Jézus ereje. - Minek tűnik baszod? Majd ott hagyom, hátha utánunk koslat és belénk ereszt még pár töltényt – forgatom meg a szemeimet, hagyva aztán, hogy folytassa a felfedező túráját Zoey. Addig én is beújítok magamnak némi rágcsát, és vodkával száműzöm a korábbi küzdelem balul elsült momentumait. Mondjuk lehet, nekem is inkább kutatnom kellene, minekután egy már nem pucér Miles visszatér a köreinkbe egy csinos széffel. Elvigyorodnék, ha őméltósága nem lenne ilyen kibaszottul lassú a felfogásában. - Uram istene, te semmit nem tanultál az életben? - forgatom meg a szemeimet kissé kótyagosan. - Azt jelenti, hogy baszol vagy rábaszol… Ő most rábaszik, hogy velünk keménykedett – tudatom vele roppant elmésen, néha-néha összefolyó szavakkal, de szarni bele, biztosan érti. - Utána tudni fogja, hogy kivel ne cseszekedjen – bólogatok magabiztosan, belerúgva még egyet a tag lábába, csak úgy puszta baráti szeretetből és odafigyelésből. Nehogy már átaludja a nagy szereplését. - Jó lesz valami bot vagy vasrúd is – teszem hozzá, mert a nagy picsogásban a lényegről kis híján megfeledkeztem. Viszont miss Lehúzásnak úgy fest, tök mindegy, hogy törjük-e a csontjait vagy csak picsa-pofonokkal alázunk, mert már neki is kezd a műsornak. Megvont szemöldökökkel figyelem a vallató technikáját, és nem, nem tudom visszafogni az előtörő nevetésemet, amikor rájön, hogy nem is olyan egyszerű másokat ütlegelni. A túszunk is elkezd magában rotyogni, szarevő vigyorra húzva a pofáját, amit viszont már cseppet sem találok humorosnak. - Akkor figyelj és tanulj – jelentem ki magabiztosan, a kezei közé nyomva az üveget – hacsak nem szenved még mindig az ütéstől –, aztán körbefuttatva a szemeimet a nappalin, a falra akasztva végül megakad a tekintetem az ezüst tálcán kínálkozó megoldásunkon. Vigyorogva veszem magamhoz a baseball ütőt, majd egy nagy lendületet véve ráütök egyet a fazon lábszárára. A visítása nem marad el. - Széf. Kód. Kivele – emelem meg az egyik szemöldökömet várakozással, de ha ettől sem támadt kedve csicseregni, Zozó felé nyújtom a botot. - Elképzelés nyomatékosítás – magyarázom meg a korábbi kérésem mibenlétét.
Kezdőlap
Hallottam már a kifejezést, hogy semmi nem tart örökké, de a kibaszott két percig se egy új rekord. Szinte még bele sem kezdtem az ételfutár karrierem csillogtatásába, amikor jött Onkeltől a telefon, hogy ki kellene segítenem az egyik idióta unokatestvéremet, aki tegnap kitörte valahol a lábát. Persze, a börtönbe egyik se jött látogatni, csak ha munka volt, és még most is csak akkor keresnek, ha le kell húzni rólam az utolsó bőrt. De hát a család az kibaszottul a család, annak a félkegyelműnek meg holnapig el kellene passzolnia a fehéret, hacsak nem akar a seggébe dühös mexikóiakat… A fizetését természetesen én kapom, cserébe terítek, és a befolyó lóvét már ő adja át. Sima ügy, semmi érintkezés a kukoricazabálókkal, kivéve, ha valakinek eljár a pofája, hogy visszakerültem a „bizniszbe”. Erre azért kevés esélyt látok, tíz év az tíz év, a szokásos ügyfélkör fele a föld alá a lőtte magát, a másik fele meg azt sem tudná megmondani, hogy mi a kicseszett neve. Az újlaki burzsujok meg újlaki burzsujok, az ember szemébe se mernek nézni. Szóval, sima ügy.
