this cold atmosphere that drives me crazy; Kara & Ning

**Karolina Kwak**

Channing && Kara

'A good friend will try to bail you out of jail. A best friend will be in the cell next to you, saying: 'Damn, that was fun!'

Mindig teljesen elképedek, amikor rájövök, hogy vannak emberek, akik nem úgy fogják fel az életet, ahogyan én. Például számomra tök normális volt ha Nünü vagy épp a nővérem azzal jött nekem, hogy értetlen vagyok és rám nem csak az állításnak az a fele igaz, hogy hosszú a hajam, de tényleg rövid az eszem is. Olyan emberektől kaptam ezeket a megjegyzéseket, akik szeretnek engem, ezért soha nem tudtam volna haragudni rájuk. Mások viszont nem tudják ezt és fordult már elő, hogy épp a legjobb barátom meg én kaptunk már emiatt elég ferde pillantásokat. Mások valószínűleg egyszerűen csak nem tudnak olyan felszabadultak lenni, hogy megengedjék maguknak az ilyesfajta viselkedést. Én meg úgy vagyok vele, hogy ha vissza kellene fognunk azt akik valójában vagyunk, valószínűleg már belehaltunk volna az unalomba. Még csak nem is arról van szó, hogy aki nem olyan mint mi, az unalmas lenne. Inkább csak nem szeretnék úgy csinálni, mintha más ember lennék. Aki nem szeret úgy ahogy vagyok, valószínűleg meg sem érdemli, hogy én szeressem. Mindegy milyen helyzetbe kerültek a szüleim és ezáltal a családunk is, én nem bántam annyira, hogy pénzügyileg nem állunk már olyan jól. Azt hiszem pont emiatt sikerült megtanulnom, hogy nem az számít milyen telefonnal rohangálok nap, mint nap, hanem hogy milyen emberekkel barátkozom. Különben meg az, ha valakinek pénze van sem mindig jelenti azt, hogy csak a külsőségeket veszi figyelembe. Valójában senkit nem akarok elítélni, amikor azt mondom, hogy fontos megtanulni, hogy nem a pénztől lesz valaki jó fej és azok, akiknek nincsen belőle végtelen mennyiségű nem lesznek rögtön kellemetlen emberek. Ami azt illeti, már én magam sem tudom mire akartam pontosan kilyukadni és talán épp ezért volt teljes mértékben igaza az ablakon bemászó legjobb spanomnak. Arról ne beszéljünk, hogy mit szólt volna hozzá, ha szóban is azt mondom neki, hogy a spanom.
- Az éjszaka közepe van és abban sem vagyok biztos, hogy ezt most álmodom, vagy tényleg itt vagy, szerinted?! - Direkt nem kértem meg, hogy csípjen meg, mert akár álmomban, akár a valóságban tenné, tuti hogy utólag már nem esne olyan jól, mint ahogyan tűnik, amikor felajánlom. - Ugye a rendőrség nem tudja, hogy elszöktél? - A második felét igazából feltételeztem. De milyen más esetben lehetne itt, épp az én szobámban? Megfogtam a karját és közelebb hajoltam hozzá, hogy ne kelljen olyan hangosan suttognom. - Mi van, ha már keresnek? És ha benne vagy a hírekben? - Őszintén szólva az jutott eszembe, hogy minél hamarabb csekkolnunk kell valahol online, hogy nincs igazam. Az lenne csak szép ha hamarosan valami kommandós csapat berúgná a bejárati ajtónkat, hogy hazavigyék Nünüt. Kinézem a szüleiből, hogy mindent megtennének érte, ha kerestetniük kellene, habár talán ismernek is bennünket - vagy mondjuk kifejezetten a saját fiukat - annyira, hogy tudják, hogy vagy nálam, vagy a barátnőjénél, vagy a bátyjánál van. A felsorolás sorrendje nem preferencia sorrendet jelent, természetesen.
- Sue sem tudja, hogy itt vagy? - Tudom, tudom, legjobb barát privilégiumok, meg ilyenek, de talán vannak még emberek rajtam kívül is, akiknek tudnia kellene, hogy hazajött. Hajlandó vagyok megőrizni a titkát, mert ilyen esetekben akkor is a barátságunk az elsőrendűbb, ha fegyvert fognak rám. De mégis az a szörnyű helyzet, hogy nem fog tudni örökké az én szobámban bujkálni.
- Nem hiszem. Mármint érted, akkor itt másznának utánad az ablakon... - Az emlegetett nyílászáró felé mutogattam a kezemmel, ahonnan senki nem akart már bejutni a szobámba. - Amúgy sem engednélek vissza. De azért nem megyünk ki, és most már ne is menj az ablak közelébe, jó? Még a végén meglát valaki. - Sosem voltam olyan fizikai adottságokkal megáldva, hogy csak úgy egyik helyről a másikra tegyem Nünüt, most mégis az ágy felé tuszkoltam, hogy minél távolabb legyen az ablaktól. - Én nem értek a buddhizmushoz. Nem az a lényeg, hogy mindent el kell fogadni, amit az életben kapnak? Akkor törődjenek bele, hogy eljöttél. - Az én szegénységi bizonyítványom, ezt elismerem. De a legjobb barátom képeslapjai alapján amúgy se lenne kedvem kopaszokhoz, meg a mormolásukhoz a középútról.
- Nem tehetek róla, hogy ilyen géneket örököltem! - A nővérem meg én is alig nőttünk ki a földből, de ha nem piszkáltak miatta, akkor kifejezetten nem zavart a dolog. Valakinek ebben a magasságban is lennie kell és egyébként baromi sok előnye van annak, ha valaki a gyerekosztályon is tud vásárolni még húsz évesen is. Kivéve az olyan ruhákat, amik nem az én mellméretemre lettek kitalálva, hanem tényleg egy tizenkét évesére.
- Jó, hát akkor máskor másszál be egyedül, nem kötelező nekem segíteni! - Puffogva fújtam fel az arcomat, mint egy igazi gömbhal. Nem tudom mi mást vártam egyébként ettől a szituációtól, mert ahogyan neki is magyaráztam, sosem csináltam még ilyet. - Egy köszönömöt azért még várok. - Minimum! Habár tény és való, hogy míg én pusztán a puha ágyamból lettem kirángatva, addig Nünü jóval rosszabb állapotban volt nálam.
- És szerinted ha befeszíted merre húzódik össze? Na ki a tökfej? - És még én voltam azzal vádolva, hogy nincs eszem, csak mert nagyon késő van már. A saját lakásunkban sértegetnek, mikor fontosabb dolgokat kellene épp megbeszélnünk. - Sosem mondom el neki, mert te sem mondod el neki, hogy te fogtad a hajamat, amikor először rúgtam be és hánynom kellett. - Bólintva nyújtottam felé a kezemet, hogy a kisujjamat az övébe akasszam, aztán a hüvelykujjamat felé fordítva megpecsételjük a titkot. - Senki nem fogja megtudni, ígérem. Az esküvődön sem hozom majd fel ha én mondok beszédet. - Szerintem nem csak nekem volt az a meggyőződésem, hogy még akkor is egymás életének részesei leszünk, ha tényleg megházasodunk egyszer - ami valljuk be, nem mostanában lesz.
- Nagyon rossz volt? - Buta kérdés, mert ellenkező esetben minek szökött volna el? Oké, fogalmazzuk újra... - Nünü... - Elborzadva ejtettem ki a nevét, habár nem miatta volt, hanem a gondolat miatt, ami beugrott. - Ugye a kopaszok nem csináltak veled semmi olyasmit, ami...? - Inkább lógva hagytam a kérdés végét, mert traumatizált volna, ha befejezem. Nem csak engem, szerintem őt is.
- Akkor nekik kellett volna menni. Amúgy is hülyeség volt, hogy odaküldtek... - Morcosan pislantottam először felé, aztán a szobámat kezdtem pásztázni. Semmilyen jogom nincsen kritizálni Nünü szüleit, de a döntésüket annál inkább, hogy elszakították tőlem a legjobb barátomat, akivel már óvoda óta egy agysejten osztozunk. Vagy kettőnk. Jó esetben hármat felezünk. Mindegy. Én voltam a leginkább ellenkampányoló, amikor kiderült, hogy Nüncit el akarják küldeni a világ végére. Szerintem semmi értelme nem volt ennek a kirándulásnak. - Tudod mit? Mindegy, mert most már itt vagy. - Megpaskoltam a vállát, biztatásul.
- Baconös. Egyed már. - Amíg ő nem hal éhen, addig én lényegében újra megmentem az életét, mert rendelek magunknak - neki - pizzát. De ha már ilyen ominózus eseményeken vagyunk túl - amiknek a feléről ugye nem is beszélünk -, akkor minimum egy családi pizzára lesz szükségünk.
- Majd egyszer visszaadod. Nem számít, mert van fizetésem. Tudod van ez a fickó... Na mindegy, ez egy hosszú történet. Milyet kérsz? - Sóhajtva keresgéltem már a telefonomon a megfelelő alkalmazásban a kedvenc pizzázóm nevét. - Timothy. Nem tök aranyos? - Pont mint a tulajdonosa. De ezt jobb lesz akkor megbeszélni, ha már Nünü is látta őt, mert a felvezetésem után valahogy nem tudom elhinni, hogy ne akarná látni, ha ő hozza ki a pizzát.
- Az se baj ha nem végzel két perc alatt, csak ne felejts el, különben telibe kap a hideg. Úgy tizenöt másodperc után helyreáll. - Ami egy normális embernek egyébként pont elég hogy megfagyjon a hideg vízben. Én is azon lányok egyike vagyok, akik szeretnek legalább olyan meleg vízzel zuhanyozni, mintha a pokol hetedik bugyrában jakuzziznék. De ettől nem éreztem magamat soha kellemetlenül. Állítólag aki sokáig zuhanyzik meleg vízzel, annak szüksége lenne egy ölelésre. Ezzel magyarázom például azt, hogy nem egészséges, hogy még mindig szingli vagyok.
- Mert a mi lakásunkban a konyhai balesetek a leggyakoribbak. - Vádlón mondtam ezt, mintha nem lenne tök egyértelmű. - Ti hol tartjátok? - Még az is lehet, hogy minden helyiségben van nekik egy, de nálunk ez nem így ment. Az viszont tény és való, hogy anya rendszeresen pakolt át bizonyos dolgokat más felirattal ellátott csomagolásba, így csak az ismerte ki magát nálunk teljesen, aki itt élt, vagy épp a fél életét itt töltötte.
- Mi az, hogy nekem is mennem kell zuhanyozni? - A hangom újra felszökött és a megfelelő helyett kicsit hangosabban suttogtam neki, mint kellett volna. Az egy dolog, hogy megfogtam a fenekét - mindegy hogy tudatosan vagy sem, mert azt ígértük, hogy soha többet nem beszélünk róla. De voltak dolgok, amikkel már nem emeltem volna rá erre az élményre, és az az volt hogy nem megyek vele zuhanyozni. Vagy épp a fürdőszobába. Hetedik osztály óta nem volt menő a kortársainkat kukkolni és akkor is csak azért történt meg, mert szabadtéri táborba vittek minket nyáron és voltak perverz évfolyamtársaink. - Hogy szedjem össze az elsősegély dobozt a fürdőből? - Teleportálni még én sem tanultam meg, de pont olyan arckifejezéssel néztem rá, hogy lássa, hajlandó vagyok meghallgatni a javaslatát.
- Nem? - Furának találtam a dolgot, mert nem volt ez rájuk jellemző. Szerintem még nekem meg a nővéremnek sem mindig volt olyan a kapcsolata, mint nekik. Ráadásul mintha pont nemrég láttam volna, hogy az idősebb Woo megváltoztatta a profilképét facebookon és tudom, hogy a szüleim meséltek róla, hogy elvált... De azért annyira senki nem esik depresszióba, hogy a saját testvérével ne beszéljen miatta, nem? Rögtön megfogadtam, hogy holnap ráírok Ninára. Vagy a napokban egyszerűen átmegyek majd hozzá, csak hogy lássuk egymást. - Nálunk maradhatsz amíg szeretnél. - Pont olyan nyilvánvaló volt ez, mint az is hogy megtartjuk egymás titkait.
Annak is titoknak kellett maradnia például, hogy mit művelünk az éjszaka közepén a lakásunkban. Szerintem ha a szüleim rajtakapnak, nem sokáig marad titokban a látogatónk kiléte előttük sem, mert ismernek már, mint a rossz pénzt. Persze az is lehet, hogy épp eléggé megszokták már, ha elmegyek itthonról és a hajnali órák valamelyikében sikerül csak hazakeverednem és nem is aggódnak azért hogy merre járok, vagy miért zuhanyzom éjnek évadján. De azért én is ismerem anyát és tudom, hogy ha valakinek gyereke van, sosem áll le az érte való izgulással - ezt egyébként ő mondta nekem, csak azért tudom. Ezért sem voltam benne biztos, hogy bármelyikük olyan jó alvó lenne. Mégis reménykedtem benne, mert még szükségünk volt az elsősegény dobozra, meg arra, hogy a pizzafutár betartsa a neki írt kérést és tényleg ne csengessen fel, amikor megérkezik.
- Kész vagy már? - Úgy suttogtam be a fürdőszobába, hogy közben tényleg igyekeztem a megfelelő szinten tartani a hangomat. Sok hibalehetőség volt a tervünkben, mert ahogy mondtam... Körülbelül három agysejten osztozunk Nünüvel, ha jó napunk van.

1743 ✮✩ outfit ✮✩ nagy a segged szívecske

✮✩ ✧✦

**Channing H. Woo**

Karolina & Channing

Egészen addig meg sem fordult a fejemben, hogy talán meggondolatlan döntést hoztam, amíg fel nem fedeztem az általam vélt első akadályt, amit Kara ablaka jelentett. Egyrészt nem értettem, hogy miért nem tudtak mondjuk egy olyan környékbeli albérletet kivenni, aminek az ablakai normálisok voltak, mert akkor be tudtam volna mászni minden egyéb nehezítő körülmény nélkül. Ugyanakkor meg most, hogy már átmásztam egy olyan kovácsoltvas kapun, ami gyakorlatilag félholtra sebzett – ebben a percben a költői túlzás eszközével élek, és az irodalomtanáromnak annak idején volt pofája azt mondani, hogy semmit sem tudok a versekről – és egyedül foglaltam repülőjegyet, majd jöttem el idáig… Nagyon szánalmasan érezném magam, ha pont egy ilyen akadály állítana meg. Ezért szinte biztos voltam benne, hogy ha törik, ha szakad, be fogok mászni Karához, aztán pedig szabadalmaztatom a nyílászárók cseréjét is. Vagyis gyakorlatilag kifizettetem a szüleimmel, miután azt mondom nekik, hogy néha a fene sok pénzüket költhetnék arra is, hogy valakin segítsenek.
- Este már nem fog olyan jól az agyad, hogy összerakjad a történetet? – egyre jobban fel voltam háborodva, ez pedig a suttogva-üvöltésemből tökéletesen ki is hallatszódott – Nyilvánvalóan azért akarok az ablakon keresztül bejutni, mert rajtad kívül senki sem tudhatja meg, hogy itt vagyok.
Szerintem ezen a ponton pedig már nem kellett tovább magyarázni a történetet. Elég egyértelmű volt az, hogy elszöktem, a szülei pedig egyáltalán nem tudhatnak arról, hogy itthon vagyok. Szinte biztos voltam benne, hogy fel fogják hívni anyát és apát, ami igazából azért volt logikus döntés, mert kiskorú vagyok, és valószínűleg – szerintük, én tudom, hogy biztosan – szökésben is. Ugyanakkor a bátyám talán jobb választás lehet olyan szempontból, hogy ő ügyvéd, tehát tudna mellém védelmet intézni, vagy biztosítani arra az esetre, ha valamit elkövettem volna. Mivel 50-50% esély volt erre, egyértelműen nem vállaltam a kockázatot.
- Ha ez megnyugtat, akkor én sem tudtam, hogy nálad fogok kikötni – legalábbis nagyon gondosan szövögettem a kijutási tervet, de összességében elmondhatom, hogy ez nem egy olyan utazás volt, amit minden részletében megterveztem volna. Sőt. Talán soha életemben nem végeztem ennyire hanyag munkát, emiatt pedig extrán büszke voltam magamra, hogy végül sikerült végrehajtani. Még akkor is, ha el fog fertőződni a kezem, amibe belenyomkodtam azt a szutykos zsebkendőt. Itthon vagyok, és nincsen több kopasz, nincs több rémálom. Nem látom a szemöldök nélküli papokat, akik a fejükön pörögnek. Kibírtam a kopasz sofőrt is, szóval innentől kezdve már immunis és megállíthatatlan vagyok.
- Remélem nem – eddig meg sem fordult ez a fejemben, szóval csak tágra nyílt szemekkel néztem rá – Mi van, ha nem engedtek el és követtek? Akkor tuti, hogy vissza fognak toloncolni. Bár, szerinted eljuthatnak úgy haláluk után a Nirvanába, hogy ezt tették velem?
Az már teljes mértékben mellékes volt, hogy valószínűleg a gépen túl feltűnő jelenség lett volna egy csapat csuhás és KOPASZ alak. Ebbe már nem akarok belegondolni, mert ha megelevenedett a szemem előtt a kép, akkor isten bizony rosszul lettem volna. Nincs több kopasz, nincs több pap. Nincs több furcsa, félpucér fürdőköpeny szerű függöny, amivel körbetekerték magukat.
- Ne menőzz itt éjnek idején, hát el sem bírnál! – magam sem tudom miért voltam ennyire zsémbes, mivel időutazást nem hajtottam végre a géppel. Ettől függetlenül kimerülhettem az utazásban, mert ezt a fajta flexelést nemhogy ilyen későn, még nappal sem fogadtam volna el a legjobb barátnőmtől.
- És? Fizikaórára biztos jártál. Tudhatnád, hogy csak a karjaimat fogod letépni, ha rángatsz! – tudom, hogy a jelenlegi helyzet nem a legmegfelelőbb a veszekedésre, mégis úgy viselkedtem, mint egy ötéves. Mivel tudtam, hogy nincs túl sok agysejtem és azzal is nagyjából Karával osztozom, mégsem voltam teljesen bűntudatos. Mi ketten különlegesnek születtünk, ezért jól megértjük egymást, és nem fogunk összeveszni, amiért így viselkedünk egymással.
- Nem, de azt megpróbálhattuk volna, hogy befeszítem és akkor kisebb lesz, mert összeszorul! – mondjuk teljesen mindegy volt már arról beszélni, hogy mi lett volna, ha. A tény, hogy egy olyan lány taperolt le, akit az ovi óta ismerek, és már akkor is undorítónak találtuk azt, hogy mi ketten csókolózzunk már megváltoztathatatlan. És a tény is, hogy ezt a fajta szexuális zaklatást most el kell néznem, mert nem akarok az örökkévalóságig seggnél beszorulva lenni az ablakába.
- Soha nem mondhatod el neki, és tényleg ne beszéljünk róla többet – mivel ő nem nyújtotta felém a kisujját, én komolyan akartam venni az esküt – Nem alázhatjuk meg így a becsületemet. Legalább lesz még egy közös titkunk.
Azt tudtam, hogy Kara tényleg nem mondja el senkinek, ha megkérem rá, emiatt egyáltalán nem volt értelme fenyegetőzni. Mi ketten nagyon jóban voltunk, szóval tudtam, hogy nem kell félnem attól, hogy tényleg felhozná még egyszer. Én pedig úgysem tudok elmenni a rendőrségre, ahol valószínűleg amúgy is kiröhögtek volna.
- Te is nekem – úgy suttogtam a szavakat, hogy egyáltalán nem akartam elmozdulni a válláról. Jó volt végre valakihez közel lenni fizikai értelemben is. Az én szeretetnyelvem az érintés, emiatt nehezen viseltem, ha valaki nem nyúlt hozzám. Azzal volt egyenlő, hogy nem szeret az illető, és talán végül ez vezetett a végső kikészüléshez a papok között – Még Suenak sem szóltam. Az a helyzet, hogy nincs tervem arra, hogy hogyan tovább.
Nem mondhattam azt, hogy boldoggá tenne a tény, hogy ő még bújtat engem itt egy darabig, mivel drága engem etetni és amúgy is hamar lebuknánk. Tartottam tőle, hogy egyáltalán nem lesz esélyünk kitalálni azt, hogy innen hogyan tovább, mivel a szülei egyszerűen rám fognak találni.
- Köszönöm – gyakorlatilag idejét nem tudom már annak, hogy mikor ettem utoljára egy jót. Mindezt persze nem terveztem elmondani Karának, mert csak jobban aggódna értem a jelenleginél. Ezt pedig akkor éreztem helyesnek, mikor a sérüléseimre meg arra lett terelve a szó, hogy pontosan mi történt.
- Nem tudtatok volna értem jönni, ahhoz repülni kell és akkor anya és apa megtudja – én legalábbis folyamatosan arra a következtetésre jutottam, hogy az ő szülei szólnának az enyéimnek, mivel kiskorú vagyok és nem rabolhatnak el csak úgy. Bár, ha Karesz ezt másképp tudja, akkor biztos nem nekem van igazam.
- Szerintem nem… Úúúú! – valószínűleg úgy nézhettem a chipsre, mint valaki, aki évek óta először kapott egy olyan ételt, amit ritkán fogyaszthat – Milyen ízű?
A mogyorós nem volt a kedvencem, ellenben most azt is jobb szájízzel enném meg, mint máskor. Összességében soha nem voltam válogatós, gyakorlatilag bármit képes voltam megenni, ami egy kicsit is ehetőnek bizonyult és nem volt visszataszító íze. Ha valami nagyon finom volt, abból általában háromszor szedtem.
- Köszönöm – boldogabb lettem attól, hogy megint a kajáról beszéltünk, és konkrétan evés közben alig tudtam figyelni a lényegre – Köszönöm, hogy fizeted, nekem már nincs is pénzem, szóval nem tudnám. Legközelebb, majd én is meghívlak valamire. Hogy hívják a pizzás srácot?
Nyilván szerettem volna tudni mindent róla, mert talán Kara potenciális pasi jelöltjévé válhat. Soha nem voltam egy diktatórikus gondolkozó a pasijait illetően, de azért szerettem megválogatni őket helyette is. Egyáltalán nem az zavart, ha utána nekem sírt, szimplán csak szerintem senki sem szereti, ha a barátai szomorúak.
- Ó basszus, elfelejtettem – kezdtem el rögtön szitkozódni, de ennyi belefér, amiért nem azt mondtam, hogy a picsába. Mondjuk azzal sincsen semmi baj, hát nem Mrs. Kwakot kezdtem el szidni – Jó igyekszem konkrétan két perc alatt végezni. Olyan halk leszek, mint egy párduc.
Szóval valószínűleg úgy fogok viselkedni, mint az elefánt a porcelánboltban. De mivel körvonalazódott a tervem, ezzel egyáltalán nem volt gond. Arra is van ötletem, hogy mit csinálunk, ha Kara szülei felébrednek.
- Miért tartotok mindent logikátlanul más helyen? – lehet, hogy ezt a csökött férfi agyam képtelen volt felfogni, de ez van. Szerintem az elsősegély csomagnak a fürdőszobában van a helye.
- Neked is jönnöd kell zuhanyozni! – sosem gondoltam volna, hogy valaha ez a mondat el fogja hagyni a szám, amikor az ő szobájában tartózkodom. Van egy tervem, de akkor fedezned kell. Közben meg tudod rendelni a pizzát is és össze tudod szedni az elsősegélydobozt.
A következő kérdésére egyáltalán nem tudtam, hogy miként kellene válaszolnom azon kívül, hogy bűntudatossá, de egyben szomorúvá is váltam. Ez valószínűleg kiült az arcomra is, szóval gyorsan magyarázatot adtam minderre.
- Egy ideje már nem írt nekem – ettől pedig még mindig sírhatnékom volt, de most a vigadásnak van itt az ideje. Itthon vagyok, és talán már nem fognak visszaküldeni, ezért elmosolyodtam – Szerintem csináltam valami rosszat, de majd kibékülünk, mint mindig. Ezen sem gondolkoztam még, de majd kitalálok valamit.
Ahelyett, hogy a továbbiakban erőltettem volna azt, hogy utánam jöjjön, most egyedül indultam meg a fürdőszobájuk felé, ahol pofátlanul kezdtem el használni az apja tusfürdőjét. Tudtam, hogy vékonyak náluk a falak, emiatt a szülők ébredése az egyet jelentene a véggel. Mindenképp szükségem volt arra, hogy a barátnőm falazzon nekem.

outfit ~ 1 399 szó ~ segíts már this cold atmosphere that drives me crazy; Kara & Ning 1811199453

**Karolina Kwak**

Channing && Kara

'A good friend will try to bail you out of jail. A best friend will be in the cell next to you, saying: 'Damn, that was fun!'

Az ember ez bizonyos életkorig még reménykedik benne, hogy egyszer Pán Péter jelenik meg az ablaka előtt, vagy mondjuk hogy bagoly postán mégis megérkezik az a bizonyos levél a Roxfortból, de minimum negyven éves koromunkra beállít Gandalf, hogy utazásra invitáljon... Mindenesetre ezek mind szép és jó dolgok a fejünkben, de egészen más kérdés, hogy milyen arra kelni, hogy az ablakodon dörömbölnek és valaki számodra tök ismeretlen a beengedését követeli. Nagyon sok fura ember van a világon és nagy százalékukat sajnos az én hazámban lökték ki, szóval kicsit sem nyugtatott meg a tudat, hogy épp az én ablakom lett a célpont, nem pedig mondjuk kettővel arrébb a másik szomszédunk, aki talán még meg is érdemelte volna, hogy hajnalok hajnalán ébresztgesse valami elmebeteg. Mármint... Nem szeretnék rossz karmát felszedni, így kívánom a legjobbakat annak a kedves szomszédnak, a magam részéről pedig csak reménykedem, hogy nem egy sorozatgyilkost tekintek meg, amikor odaérek az ablakhoz.
Magam sem tudom eldönteni, hogy félelemből akartam túlesni minél hamarabb a dolgon, vagy éppenséggel én magam akartam elijeszteni az illetőt azzal, hogy jelzem: nagyon is fent vagyok. Ha rablóról lenne szó, akkor biztosan nem örülne neki, ha a lakás egyik tulajdonosa farkasszemet nézne vele, ugye? Egy rablónál viszont sokkal kellemesebb élmény tárult elém - még ha váratlanul is.
- Mi az hogy én vagyok-e a normális? Hogy kerülsz ide? És miért az ablakon dörömbölsz? - Ezeknek a kérdéseknek gyakorlatilag a felére valószínűleg meg is találtam volna a választ, ha nem a legjobb álmomból keltenek fel, ha gondolatban nem játszódik le előttem legalább háromféleképpen a halálom az elmúlt öt percben és ha mondjuk nem úgy beszélgetnénk, mint két elvetemült, az ablakon át, suttogva kiabálva. - Dehogy akarlak! Csak.. nem számítottam rád, jó? - Az egy dolog, hogy mióta nem voltunk kapcsolatban, meg hogy tulajdonképpen ez az egész hülyeség a buddhistákkal a szüleinek volt köszönhető, akikre nem mondanék ilyeneket, ha szemtől szemben állnék velük - habár ez most tök mellékes -, de ha itthon lett volna sem számítottam volna rá, hogy feltűnik az ablakom előtt. Legfőképp mert együtt követtünk volna el valami hülyeséget, így mindketten az ablakon kívülről indultunk volna.
- Jól van, jól van... - Szívesen felajánlottam volna neki, hogy kinyitom az ajtót, vagy lemegyek érte, hogy minél csendesebben lopózzunk vissza. Ezen a ponton egyébként megfordult a fejemben, hogy talán valami elől menekül, ami miatt egyébként már nyílt is a szám, hogy megszólaljak: - Követett valaki? - Tágra nyílt szemekkel néztem a fiút, aki időközben egyértelműen döntött a befelé vezető útról és hogy azt az ablakon át teszi meg. Sosem gondoltam, hogy így csempészek majd egy srácot a szobámba, ugyanakkor az is biztos, hogy Nünü nem egy átlagos srác.
- Le ne csússz nekem, jó? Nem szeretném, ha megütnéd magad, akármennyire hajlékony vagy. Nem tudlak elkapni és még eltöröd valamid. - A szobából persze könnyen beszéltem, mert nem én lógtam épp ki félig a földszinti lakásunkból - egyébként egészen úgy hangozhattam mint egy aggódó nagymama. Nem tudom egy járókelő mit gondolt volna, ha látja a legjobb barátom elfelé kifelé lógni az ablakon, de talán azt gondolta volna, hogy a szüleim szigorúak velem, nem pedig azt, hogy Nünü épp azért tart befelé, mert meg akar erőszakolni, vagy gyilkolni. - Ajajj... - Előbb csak csípőre tett kezekkel álltam a kialakult helyzet előtt - mármint az előtt, hogy a legjobb barátom feneke olyan formás, hogy beakadt az egyébként teljesen feltolt ablakban -, aztán valamilyen módon próbáltam segíteni is a folyamatot, de okoskodáson és a karja húzogatásán kívül nem sokra jutottam.
- Nem tudom, sosem csináltam még ilyet! - Ezúttal talán egy fokkal hangosabban sikerült megszólalnom, mint kellett volna, így gyorsan hátra is kaptam a fejemet és füleltem, hogy felébresztettem-e valakit. Mivel egyik szülőm sem rontott be hozzám, úgy voltam vele, hogy a dolog közöttem és Nünü között marad, ezért is mertem bátrabban segíteni neki.
- Ott voltál beakadva, hol fogtalak volna? A fenekedet nem tudod behúzni! - Ebben határozottan igazam volt, én magam is tisztában voltam vele. - Sose beszélünk róla többet, oké? - Normál esetben a kisujjamat nyújtottam volna felé, hogy ígéretet tegyünk egymásnak, de ez most nem az az alkalom volt. - Ő hogy nézett volna a szemedbe, ha reggel itt talál az ablakban a fenekednél beragadva. - Sutyorogva magyaráztam neki, miközben az emlegetett testrésze felé hadonásztam. - Amúgy is sötét van, nem láttam hova nyúlok. - Talán az utcalámpa miatt beszűrődő fény miatt nem védekezhetnék ezzel, de könnyebb ezt mondani, mint azt hogy Nününek egyébként is fogdosnivaló feneke van. Normál esetben egyébként is más lányok akarják fogdosni, én csak megvédem őt tőlük.
Örömmel töltött el, hogy végre bent van a szobában, nem ütötte meg magát nagyon bejutás közben, nem esett vissza és nem törte semmijét a folyamat közben. Sokat gondoltam rá, amíg nem volt itthon New Yorkban, de most realizálódott bennem, hogy mennyire hiányzott. Amikor a fejét a vállamnak billentette, én a hátára simítottam a tenyeremet és óvatosan simogattam meg. - Hiányoztál, Nünü. - Nem is tudja milyen unalmas volt az élet nélküle. - Miért nem tudhatják a szüleid, hogy itt vagy? Nem mondtad senkinek? - Kíváncsi pillantással vizslattam az arcát - amennyit ki tudtam venni belőle az adott fényviszonyok között.
- Itt bent biztos nem lesz semmi komoly... De mindjárt megnézem. - Töprengve biggyesztettem le az alsó ajkam, mert olyan normális ételt jellemzően nem tartogathattam itt bent, ami most jól eshetne a legjobb barátomnak. Miután felkapcsoltam a lámpát, tulajdonképpen ki is ment a fejemből, hogy bármit keressek neki, mert a látható sérülései miatt csak még inkább szemügyre akartam venni. Az lenne csak a jó, ha felfordulna itt reggelig, mert valami komoly baja esett.
- Elszöktél? - Olyan hangosan suttogtam, hogy már-már halk beszédnek is elment volna, mellé pedig még az állam is teljesen leesett. - Szólhattál volna, vagy nem is tudom... Ha küldesz levelet érted megyünk. Egyáltalán miért akartak ott tartani, mint valami rabot? A szüleidnek vajon szóltak? - Akkor talán nagyon is tisztában vannak vele, hogy a fiukat valahol keresniük kell majd és csak idő kérdése, hogy a barátnője után engem is megtaláljanak. Ilyen érzés bűnrészesnek lenni?
- Ja, tényleg! Chipsem van. - Az íróasztalomhoz léptem, hogy a megfelelő fiókból kihúzzak egy zacskóval az emlegetett nasiból. Aztán gondosan Ning kezébe is nyomtam azt. - Nem, ha beírjuk, hogy ne csengessenek akkor nem lesz gáz. Milyet szeretnél enni? Az egyik helyen van egy nagyon cuki futár srác, de a pizzájuk sem rossz. Majd én fizetem. - Csak pár másodperc után jöttem rá, hogy a vigyor az arcomon és maga a sztori sem feltétlenül olyan témába vágó, mint amennyire el akartam neki mesélni a dolgot. Épp ezért finoman megráztam a fejemet, összeszedtem magamat és nem gondoltam a pizzafutár srácra.
- A pizsamám. - Úgy mondtam ezt ki, mintha amúgy is egyértelműnek kellene lennie. - Aha, az övé, adott még vagy hármat, úgyhogy kaphatsz egyet. Zuhanyozni... Hmm, meg tudod oldani csendesen? Csak ne felejtsd el, hogy úgy két perc után a víznyomás meghal és hidegre állítja magát. - Ha a zuhanyban folyó víz hangja nem is lenne zavaró alvás közben, azért egy olyan srác kiabálása, mint Nünü már elég feltűnő. - Törölköző meg a komódban van, a legalsó fiókban a fürdőben. - Ha mindketten kilopakodnánk, talán nagyobb eséllyel buknánk le.
- Tart bárki ilyet a szobájában? - Teljesen komoly kérdésnek szántam, mert ha igen rá a válasz, akkor el kell gondolkodnom, hogy én miért nem tettem és hogy talán kellene a jövőben, az ilyen és hasonló esetek miatt. - Az elsősegély készletünkben kell lennie, de az a konyhában van, úgyhogy nekem is ki kell mennem. - A sajátjaimba vettem a srác kezeit és bár a fényviszonyokat nem lehetett sebészeti előkészületekhez hasonlítani, attól még jól láttam a sérüléseit. - Megrendelem a pizzát, addig menj el zuhanyozni és utána kezdünk valamit a sebeiddel, jó? - Biztatóan pislogtam rá, mert jelen helyzetbe én lehetek az egyetlen ember, aki segít neki, még anyát sem kelthetem fel. Abban is biztos vagyok, hogy ha fordított esetben lennénk, ő is biztosan segítene nekem. Nem véletlenül vagyunk legjobb barátok. - A bátyád sem tudja, hogy itt vagy? - Elég hosszú magyarázatra lesz azt hiszem szükségem, tekintve hogy a már megosztott információ nem elégítette ki a kíváncsiságomat. Lehet mondani, hogy egyéni szocprobléma, de az én szobámban voltunk, szóval jó eséllyel az van, amit én akarok. Az pedig nem más, mint hogy Nünü jól legyen.

1362 ✮✩ outfit ✮✩ nagy a segged szívecske

✮✩ ✧✦

**Channing H. Woo**

Karolina & Channing

Soha életemben nem voltam jó kisgyerek. Igazából évek óta az összes születésnap, az összes karácsony arról szól, hogy a családom megpróbál lejáratni, hogy újra és újra előkerülnek azok a történetek, amiket kicsi koromban csináltam. Az egészben az a legfurcsább, hogy nem ugyanazokat a sztorikat hallgatom végig századjára – vannak azért örökzöldek ezek között is, amikről szeret minden évben megemlékezni a papa és a mama – hanem mindig van valami olyan, amire egyáltalán nem emlékszem, de a felnőttek teljes meggyőződéssel állítják, hogy annak idején megcsináltam őket. A mama még mindig az ölébe akar ültetni, ami szerintem már nem túl jó ötlet, mivel sokkal nagyobb vagyok nála. Ilyenkor Tris minden esetben jól jön, mivel ő még privát hátvakaróként is használható, ha eleget nyafogok neki. Bár az is igaz, hogy a mama hátvakarási képességei sokkal jobbak, de mivel már nem ülhetek rá, be kell érnem a bátyámmal.
Ugyanakkor, hiába rosszalkodtam, voltak dolgok, amiket sosem mertem megtenni. Nem lógtam annyit az iskolából, hogy feltűnő legyen, ellenben nagyon jól hamisítottam anya és apa aláírását is. Ezzel nem okoztam gondot a szüleimnek, és ha néha szóltam a bátyámnak, ő is hajlandó volt aláírni a rossz jegyeimet a szüleim helyett, mert nem akart balhét. Emellett állandó szokásom volt szertárt takarítani, amikor matekból témazárót írtunk, és Kareszt magammal vinni annak érdekében, hogy legyen egy alibim. Ilyenkor Kara minden alkalommal mérges volt rám. Állította, hogy neki egyrészt szükséges a felvételihez a jó matekjegy. Mikor pedig közöltem vele, hogy az valóban nagyon fontos, de ő úgy sem fog jól teljesíteni a tárgyból, mert pontosan tudom, hogy nem tanult, akkor képes volt megdobálni kosárlabdával. Tehát lényegében én többször voltam áldozat és ártatlan, mint bűnös. Az egész életemet így éltem le.
Pont ezért, tökéletesen úgy gondoltam, hogy még a Mennybe juthatok, ha egyszer elkövetek valamit. Alapvetően értem, hogy a családunk természetesen buddhista, de én Amerikában sokkal inkább a kereszténységgel találkoztam a mindennapok során, amúgy meg nem nagyon gyakoroltunk semmilyen vallást, főleg nem én. Ennek ellenére nem hittem Nirvanában, ami éppen elegendő volt ahhoz, hogy a kereszténység által vallott Mennyország kapui nyitva legyenek számomra. Valamelyik középiskolás tanórámról rémlik az, hogy Jézus mindenkit szeret, és átvállalja a bűnöket, tehát szinte biztos voltam benne, hogy egy buddhista szentélyből történő szökést is megúszhatom… Akkor pedig miért ne tettem volna meg? Sokkal kérdésesebb volt az, hogy hol kellene meghúznom magam arra a rövid időre, amíg egyáltalán kitalálom, hogy mit kezdhetnék magammal. Mivel Sue szüleiről nem tudtam semmit jelenleg, és már túl késő volt ahhoz, hogy rákérdezzek a lánynál, hogy mi van velük, egyetlen lehetőségem maradt. Ami amúgy elsőre is eszembe jutott.
Világ életemben az volt igaz rám, hogy inkább az erőmet használtam, nem pedig a fejem, így egy telefonhívás helyett, sokkal egyszerűbb módszert választottam arra, hogy felébresszem Karát. Pontosan tudtam, hogy ez kockázatos, de eddig is hihetetlen szerencsével bírtam, most sem lesz ez másképp, tehát biztosan nem fogom felkelteni a szüleit azzal, hogy az éjszaka közepén kezdem el dobálni a lány ablakát.
- Normális vagy? – egészen némán, suttogva üvöltöttem a szavakat a lány arcába, ugyanis a frászt hozta rám azzal, ahogy kihúzta a függönyt – Meg akarsz ölni?
Még be se jutottam hozzájuk, de már majdnem meghaltam! Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy talán tényleg szólnom kellett volna Trisnek, de végül elengedtem a dolgot. Jobb ez így, talán én is túl sok ideje voltam távol Karától, amiért nem számítottam erre a húzására. Ennyire szar tud lenni, ha elzárnak a civilizációtól? Mert akkor többet nem kérnék az érzésből…
- Idejöttem! – úgy választoltam a kérdésre, mintha teljesen egyértelmű lett volna – Nem az ablakban állva szeretném ezt megvitatni.
Legalábbis szerintem semmiképp sem lett volna jó döntés a dolog, mivel volt egy csomó sérülésem, amibe jobb híján csak a zsebkendőt tudtam belenyomkodni. Biztos van valami parfümje a lánynak, amit elég lesz ráfújkálni annak érdekében, hogy le legyenek fertőtlenítve a karjaim és a lábaim is. Éreztem, hogy fájnak, de amikor lepillantottam, én magam is láttam, hogy a fehér nadrágom elszakadt és véres.
- Hajtom, hajtom – engedelmesen csináltam, hála meg tudtam kapaszkodni a párkányban, és beljebb húzni magam. Ha most nem omlik össze ez a ház, akkor valószínűleg soha – Milyen jó, hogy amúgy is tök hajlékony vagyok!
Nem gondoltam volna, hogy valaha ez a mondat el fogja hagyni a szám. Mindenesetre a problémás rész akkor jött, amikor a fenekem beszorult az ablaknál. Féltem, hogy ha nagyon mozgolódni kezdek, akkor vagy kitépem az ablakot kerettel együtt, és hívni kell majd egy sebészt, hogy levegyék rólam azt, vagy pedig horrorfilmekbe illő helyszínné változik Kara szobája, én pedig lenyúzott seggel fogok bejönni. Nem beszélve arról, hogy egyéb testrészeimnek is kényelmetlen volt ez a helyzet, de mindezt egyelőre nem akartam a lány orrára kötni.
- Hogy kellett volna jönnöm? – egészen ingerülten szólaltam meg a kérdésre – Száztíz centisek a lábaim, de annyira nem hosszúak, hogy felrakjam őket a párkányba.
Hiába kezdtem el magam verni az előbb arra, hogy mennyire vagyok hajlékony, azért a lófasznak is van ám vége… Jelen esetben nem gondolom, hogy a magasságom elegendő lenne ahhoz, hogy egyszerűen belépjek az ablakon. Ha megtenném, akkor a fejem minden bizonnyal az aszfalton loccsanna, amit szerintem senki nem szeretett volna. Bár a mama szerint olyan makacs vagyok, hogy talán inkább a beton tört volna be miattam.
- Te most… Most megfogtad? – igen, megfogta. Én mégis képtelen voltam elhinni. Nem mondom, hogy elárulva éreztem magam, de mivel szerzett egy párnát, ahova viszonylag normálisan tudtam landolni, nem haragudtam rá – Hogy nézzek így legközelebb apukád szemébe?
Éreztem, ahogy lassan elmosolyodok, mikor már bent voltam, és megnyomogatta az arcom. Szinte azonnal megragadtam a karját és a vállának döntöttem a homlokom. Ez volt az a pillanat, amikor gondolom elkezdett kimenni belőlem az adrenalin.
- Nem volt jobb ötletem. Nem nyithattál ajtót, mert a szüleid felhívják az enyéim – egészen halkan sutyorogtam a szavakat, mintha attól félnék, hogy valaki azonnal ránk nyit – Van valami ételed? Két napja nem ettem semmi normális kaját.
Az útra pedig főleg nem készültem ilyenekkel, mivel túlságosan féltem a lebukástól. Mikor a lámpát kapcsolta, rögtön tiltakozni akartam, de nem voltam elég gyors. Kicsit hunyorognom kellett amíg megszokta a szemem a fényt, utána rögtön a tenyeremet vettem szemügyre. A zsebkendőnek egyes foszlányai teljesen bele voltak gyógyulva a sebembe. Féltem, hogy ha kiszedem onnan, akkor felszakítom az egészet és nagyon fog fájni. Ha így hagyom, akkor pedig be fog gennyesedni az egész…
- Igen, mert megszöktem. Egy hétig tervezgettem, de így is majdnem elkaptak – egészen bosszúsan jegyeztem meg a dolgot – Át kellett másznom a kapun. Tudod a kopaszok a csuhájukban nem próbálkoztak volna meg ezzel. Szerintem azt hitték, hogy én sem teszem meg.
Ez pedig csak azt bizonyítja, hogy nem ismernek eléggé… Mert én bármire képes vagyok! Főleg éhesen. És mivel nem kaptam elég normális táplálékot, egyre türelmetlenebb lettem. Túl sok volt a fényes kopasz fej, ami még inkább az őrületemet hozta előre. Ha nem jöttem volna el, talán én is beállok közéjük és megkopaszodom. A gondolattól is kirázott a hideg.
- Dugdosol a szobádban valamit? Egy zacskó chips is jó lenne – én is éreztem, ahogyan a tekintetem már-már könyörög neki – Ha rendelnénk pizzát, arra tuti felkelnének a szüleid igaz? Valamennyi pénzem még maradt…
Gyorsan turkálni kezdtem a zsebemben, de csupán néhány gyűrött bankjegyet tudtam előszedni. Nem gondoltam át ezt a szökés dolgot… Jelenleg hajléktalan vagyok, és két napig tudnék enni, ha nem akarnék nyomot hagyni a bankkártyámmal.
- Te, mi ez a gúnya rajtad? – egyáltalán nem lekezelőnek szántam a megjegyzésem – Apukád pólója? Van még belőle? Szerinted észreveszik a szüleid, ha megpróbálok lezuhanyozni? Illetve nem tartasz sebbenzint a szobádba, mi? Ezzel kezdeni kellene valamit…
Onnantól kezdve, hogy normális, emberi társaságba kerültem, már rögtön rámjött a szófosás. Minden bizonnyal Kara túl fáradt ahhoz, hogy felfogja, amit próbálok neki összehadoválni, ezért a további kérdéseimet egyszerűen magamba fojtottam, és csak nagy szemekkel pislogtam rá, amíg ezekre kapok választ.

outfit ~ 1 277 szó ~ segíts már this cold atmosphere that drives me crazy; Kara & Ning 1811199453

**Karolina Kwak**

Channing && Kara

'A good friend will try to bail you out of jail. A best friend will be in the cell next to you, saying: 'Damn, that was fun!'

Sosem volt problémám az alvással, de mindig furcsa viszony fűzött hozzá. Még emlékszem, hogy az oviban a dajkáknak néha könyörögnie kellett azért, hogy hajlandó legyek akár csak megpróbálkozni a délutáni alvással, különösen azután, hogy közöltem velük, hogy a zsarolós módszerük nem fog többet működni, mert minden négy és öt év közötti gyerek tisztában van már azzal, hogy a plüssök nem figyelnek senkit alvás közben és büszkék sem lehetnek a gazdáikra csak azért, mert aludtak egyet ebéd után. Aztán a középiskolában már valahogy sokkal vonzóbbá vált az egész délutáni alvás koncepció és kifejezetten szerettem volna magamévá tenni gyakorlatban is heti több alkalommal, de a tanulnivalók mennyisége, amelyet házi feladatként kaptunk egyszerűen túl sok volt ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni, amikor csak szeretném. De tény és való, hogy ez szép időszak volt közöttem és az ágyam között, mert sokkal inkább vágytam rá, mint mondjuk oviban.
Aztán itt vagyunk most, amikor se délutáni alvást nem kínálnak, de idő sincs rá az egyéb teendők miatt. Munka mellett bárkire ráférne, hogy simán nyomja a szunyát már este tízkor, de ilyenkor üt be a krach és esik meg az az eset, mint a ma éjszakai is, amikor ránéztem a laptopom órájára fél kilenckor, aztán hirtelen hajnali fél egy lett, nekem pedig biztosan lesz valami fontos dolgom holnap, amiről egyelőre még nem tudok, de biztos vagyok abban, hogy ki kellene aludnom magamat rá...
Így történt tehát, hogy olyan húsz perc forgolódás és párna-gyűrögetést követően végül sikerült megtalálnom azt a pozíciót, amiben legszívesebben és a legkényelmesebben el tudtam volna aludni - és azt hiszem sikerült is, ki tudja mennyit.
Azért szoktam becsukni a szobám ajtaját éjszakára, mert egyrészt nem szűrődik be a családtagjaim motoszkálása, másrészt ők is sokkal kevésbé hallhatják azt, amit én művelek odabent. Végső és legfontosabb soron azonban hiszek benne, hogy az ajtó nyikorgása - ami végtelen mennyiségű zsírozás után sem hajlandó feladni a hangját - felébresztene, ha épp egy betörő próbálna meg beosonni hozzám. Ami nem tudom pontosan miért is történne, vagy éppenséggel miért ne az ablak felől esne meg, de ez jelenleg egy egészen lényegtelen gondolatmenet.
Az rendben van, hogy normális ember kopog, ha be akar lépni egy helyiségbe, ahol már vannak, viszont azt senki nem mondta, hogy egyszer majd az ablakomon fognak kopogni az éjszaka közepén - és hogy ez kis híján szívrohamot okoz nekem.
- Aztarohadt... - Még ennél is cifrább szavak hagyják el a számat, miközben felülök és az ablak felé pislogok, ami elől elrántom a függönyt, hogy olyan embert lássak meg odakint, akire egyáltalán nem számítottam volna - amúgy meg ki számít rá, hogy a legjobb barátja lóg az ablakában és próbál bejutni, mikor neki nem is ebben a városban kellene lennie? - Hogy kerülsz ide? - Az elején olyan hangerőn kezdem el, ami után fülelnem kell, hogy nem kezdődött-e meg valamiféle motoszkálás a lakás másik feléből, de a végére sikerül lehalkítanom a hangomat.
- Ning... - Ezt már csak a tenyerébe motyogtam, amivel befogta a számat. Soha többet nem alszom már valószínűleg nyitott ablakkal sem. Ki tudná például garantálni, hogy mindig a legjobb barátom látom meg a túloldalán?
- Mindjárt kinyitom az aj... - A torkomra fagytak a szavak, amikor ahelyett, hogy Ning feje eltűnt volna az ablakból, gyakorlatilag az egész teste követte a párkányra, ő pedig lényegében hamarosan félig bent volt a szobámban - az ablakon át. - Hajts be a könyököd! - Igyekeztem minél moderáltabb hangerővel suttogni, de még legalább annyira hangosan, hogy a legjobb barátom mindenképpen halljon. Nem is tehetett volna mást, mikor már félig bent volt. Nehéz volt elhinni, hogy ez nem egy álom, de ki álmodik olyat, hogy az egyik barátja megszökik a buddhista közösségből, ahová száműzték, aztán ezen az ominózus napon az ablakon kopog, aztán pedig nemes egyszerűséggel bemászik. Ez túl sok volt, hogy szimpla álom legyen.
- Miért jöttél fejjel előre? - A kérdés korholásnak számított ugyan, de mégis megragadtam a karját és megpróbáltam annál fogva beljebb húzni őt, ami sok szempontból bizonyult hülyeségnek. Mivel a karját húztam, nem mozdult más, csak az említett testrész, holott a hátsója volt beszorulva, amivel kapcsolatban egyébként sem volt más lehetőségem, mint megpróbálni annál fogva egyszerre lenyomni picit és húzni is rajta. Ki gondolta, hogy ilyen későn ezzel fogom még tölteni az időmet a saját szobámban?
- Mondtam, hogy kinyitom az ajtót, de te fejest ugrasz az ablakon. Amúgy is le fogsz esni, szóval vigyázz... - Próbáltam körbe pillantani, hátha legalább egy párnát tudok rakni a landolási helyre. - Nünü! - Amikor végül sikeresen bent volt a szobámban, rögtön megnyomogattam az arca két oldalát.
- Úristen, mit keresel itt? Várj, kapcsolok lámpát... - Eltapogatóztam az ágyam melletti éjjeliszekrényig, amin egy kifejezetten kevés, de annál hangulatosabb fényt adó lámpa van, amit most be is kapcsoltam. - Te figyi... Mi történt veled pontosan? Tele vagy sérülésekkel. - Aggódva léptem újra közelebb és reménykedtem abban, hogy ha meg is sérült, de nagyon komoly baja nem esett, mert ha most mentőt hívnék, túl nagy felhajtás lenne belőle. - Ki tud még róla, hogy itt vagy? - Úgy hangzott az egész, mintha titkos ügynökök lennénk és most próbálnánk meg kideríteni valami nemzetközileg is fontos dolgot. Én mondjuk csak arra voltam kíváncsi, hogy miért is szökött meg a barátom és igyekeztem megtudni is azt. - Nem vagy éhes?

857 ✮✩ outfit ✮✩ nagy a segged szívecske

✮✩ ✧✦

**Channing H. Woo**

Karolina & Channing

A taxiban ülve, aprókat sziszegtem, miközben próbáltam kiszedni a tenyerembe nyomott zsebkendő darabjait. Mivel a papok elengedtek, talán csak beszélnem kellett volna velük arról, hogy mennyire kikészülök attól a helytől. Ugyanakkor, ha ők maguktól nem vették észre ezt a dolgot, akkor gondolom nem is nagyon volt miről beszélni jelen esetben. Viszont ettől függetlenül, a cirka két és fél órás repülőút után is üldözési mániám volt és attól tartottam, hogy valahol megjelenik az egyik csuhás kopasz, és a fülemtől fogva rángat majd vissza a helyre… Végül is, jól bele lehet abba kapaszkodni, szóval innentől kezdve nem lenne nagy probléma a dologgal.
Erre csak egy plusz lapáttal tett rá az a tény, hogy a taxisofőr is kopasz volt. Emiatt pedig egyáltalán nem volt kérdés az, hogy mennyire nézett engem balfasznak, amikor leintettem, aztán a beszállás után konkrétan frászt kaptam tőle. Mivel az arcán volt egy tetoválás, gondolom korábban börtönben lehetett – legalábbis olvastam hasonlót a dologról – de ennek ellenére közölte velem, hogy nem fog eladni senkinek, csak mondjam a címet, ahova menni akarok. Ettől függetlenül is, végig befeszülve ültem a kocsiban, kihúzott derékkal, és a kezem folyamatosan a kilincsen volt. Ha arról lett volna szó, hogy ugrani kell, akkor készen álltam volna magam a betonra vetni, mert egy gerinc sérülés még mindig jobb annál, hogy kivágják a vesémet és bedobnak egy gödörbe elvérezni… Mivel egészséges, megtermett fiú vagyok, gondolom mind a kettőt elvinnék az egyéb szerveimmel együtt. A sport miatt annyira sokat nem is iszom, tehát ha belegondolok, az allergiámon kívül semmi olyan betegségem nincs, ami a szerveimet károsítaná… Soha nem féltem ennyire attól, hogy egészséges vagyok.
Lényegében a fékezés pillanatában – hiába voltam bekötve – majdnem sikerült megfejelnem az ablakot, annyira nem volt már tartásom. A sofőrnek viszont határozottan jó üzletet csináltam most, mivel az általa elkért tíz dolláros helyett egy százast nyomtam a kezébe, aztán már iszkoltam is ki a kocsiból… Utáltam a kopaszokat. Örök életemre gyűlölni fogok tőle.
Sok tervem nem volt, szimplán csak annyi, hogy Karához jöjjek. Mivel ő minden bizonnyal nem fog se kidobni, se elárulni, egyértelmű volt, hogy csak ide jöhetek. Féltem tőle, hogy ha Trist keresem meg, arra hamar rájön a családom és haza leszek küldve. Emiatt pedig nagyon szomorú voltam, hiszen hiányzott nekem a testvérem és azt is meg akartam kérdezni tőle, hogy miért haragszik rám. Biztos tettem valamit, amiért egy idő után már egyetlen képeslapomra sem válaszolt. Ezután nekem pedig már arra sem volt lélekenergiám, hogy mondjuk Karának vagy Sue-nak küldjem a kis leveleimet, hiszen folyamatosan attól rettegtem, hogy majd ők is ignorálni fognak. Teljesen megszakadt a kapcsolatom a szeretteimmel és egyedül maradtam, de végül ez hajtott haza.
Nem volt nehéz megtalálni a legjobb barátom ablakát, mivel pont az utcafrontra nézett az, és nyáron az éjszakák melegsége miatt általában fel szokta tolni az ablakot… Mint most. Magas vagyok, a földszinten pedig nem volt olyan vészesen fent az ablak, így lényegében tudtam, hogy mit kell tennem… Addig dörömböltem az ablakon egyre hangosabban, amíg a lány fel nem ébredt. Szívem szerint kövekkel kezdtem volna el dobálni azt, de féltem, hogy esetleg a szüleit is felébreszthetem. Amikor pedig megpillantottam a lány arcát, rögtön az ajkaimhoz emeltem az ujjamat, de a biztonság kedvéért be is nyúltam az ablakon, hogy befoghassam a száját.
- Nem tudhatják meg anyudék, hogy itt vagyok – lényegében sutyorogva üvöltöttem vele – Elszöktem. Engedj be.
Gondoltam rá, hogy nem akar az utcán hagyni engem, szóval jobb híján annyit tehettem, hogy az épület alján futó csőre léptem, hogy lendülettel a párkányra húzhassam magam. Viszont mivel túl nagy voltam, alapvetően nem volt könnyű bemásznom, ráadásul Kara még az útban is állt, de ennek ellenére igyekeztem berakni a felsőtestemet az ablakon. Nem tudom miért fejjel előre nyomultam, mert ha én innen leesek majd, akkor az elég fájdalmas lesz. És nem szeretnék megbutulni, amiért beütöm magam a padlóba. Az igazi probléma akkor jelentkezett, amikor már lényegében félig bent voltam az ablakon, de a fenekem félúton elakadt.
- Segíts már! – bárhogy próbáltam magam előre nyomni, nem fértem át a résen – Beszorultam! Esküszöm le fogom cseréltetni ezeket a szar régi ablakokat!

outfit ~ 667 szó ~ segíts már this cold atmosphere that drives me crazy; Kara & Ning 1811199453

Ajánlott tartalom

» Ning és Karin
» The heart remembers - [Ning & Sue]
» Kara Whittaker
» Show yourself, I'm curious ~ Kara & Jiang
» lovesick girls [Kara & Nina]