the heart remembers what the head crased

Az ujjaimat tördelve ácsorgok az egyetem folyosóján. Idegességemben még az alsó ajkamra is sikerült ráharapnom. Ma újra látom. Ma. Tudom, hogy hazajött. Tudom, hogy ott kellett volna lennem az állomáson. Tudom, hogy azóta is mellette kellene lennem, de egyszerűen nem ment. Nem csak a szüleim miatt. (Ők már egy ideje persze megtiltották nekem, hogy írjak neki... vagy bárkinek is. Hiszen akad jelölt a helyére.) És valahol talán emiatt is döntöttem úgy, hogy jobb, ha inkább megvárom, hogy üdvözöljön mindenki mást, és csak végül engem. Utoljára. Ezért is, és mert sokszor kihasználtam. Ha a családom bántott, vagy valami nem sikerült úgy, ahogy kellett volna és szeretetre volt szükségem, rögtön érte nyúltam és megragadtam őt, hogy érezzem, fontos vagyok. Ez pedig bántott. És persze, talán azért is kerültem őt, mert ostobaságot követtem el, amíg távol voltunk egymástól. Nem mertem a szeme elé kerülni. Újra és megint visszatöröltem az üzeneteket. Sokszor. De aztán a szívem gondolt egyet, és rábólintott, hogy fussunk össze. Bár jó kérdés, hogy ugyan mióta szokás a barátoddal 'csak úgy' összefutni, miután hónapokat töltöttetek távol?!
És tessék. Itt ácsorgok a megbeszélt időben és helyen különösebb erőfeszítést sem téve. Utólag belegondolva, legalább lufikat hozhattam volna, vagy egy "Üdv itthon!" feliratú táblát. Bármit, hogy kifejezzem, hogy szeretem és örülök, hogy itthon van. Én pedig ehelyett vettem neki egy béna karkötőt, amin egy horgony van. És a nevem. Talán oda sem kellene adnom... Talán az lenne a legokosabb, ha inkább egyszerűen kidobnám az ablakon, és majd valaki más hazaviszi a karkötőt... Lepillantok a lábfejemre, és a cipőm elején lévő kopást fürkészem. Talán tényleg nem vagyok túl jó barátnő-alapanyag, ahogy azt a nővérem is örömmel a fejemhez vágta. Talán nem való nekem ez. Talán csak addig volt tökéletes mindez, amíg nem voltunk közvetlen közelben. És amíg az a torz valami, ami én volnék nem árthatott neki.
A szél bekúszik az ablakon és belecsíp a hajamba, dob rajta egyet. Ennek köszönhetően felkapom a fejem és megpillantom őt. Az ajkaim elnyílnak és a szemeim is felragyognak, ezt tudom, hiszen érzem. Könnybe lábad a szemem, de az okát nem értem, mert minden hibámmal és tökéletlenségemmel tisztában vagyok. Biztos ezért, mégis sikerült visszafojtanom a sírást és lenyelnem a torkomban dagadó gombócot. Nem érdemlem meg őt.
A lábaim életre kelnek még azelőtt, hogy átgondolhatnám és futásnak eredek. Biztos groteszkül nézek ki! Nem tudom, hogy mi az, ami ennyire vonz hozzá. Mégis, mint egy őrült kislány szaladok hozzá. (Biztos, hogy ezt sosem vallanám be senkinek, hogy gúnytárgyává tegyenek!) A szeretetéhségem, vagy a bűntudatom kopog a folyosó padlóján, ez egy talány részemről, de addig nem állok meg, amíg egymáshoz érve összekoccanunk.
- Ning! - amennyire csak tőlem telik, elrugaszkodok a földtől, hogy átölelhessem. A karjaimmal körbe  fonom! Elfelejtettem, mennyire magas! És az illata... Belefúrom az arcom a sziluettjébe, amennyire csak tudom. És milyen helyes. Az emlékeimben megfakultak a vonásai. És így összegezve mindazt, ami történt és ahogy érzek, már egyértelmű. Valami baj van velem...
- El sem hiszen... - elcsuklik a hangom, miközben rácuppanva lógok még egy kicsit, megküzdve a szipogással és a körülöttünk elhaladók tekinteteivel. - Már el sem érlek! - nevetek rá, ahogy aztán elhúzódom tőle, a segítségét kérve a biztonságos landoláshoz. Megigazgatom a hajam, és rendezgetem az öltözékem, arcizmaimat.
- Bocsánat... - intek felé zavartan. Mégis csak letámadtam, mint egy gyerek. És mégiscsak tele vagyok bűnökkel, titkokkal, hazugságokkal. Ó, Ning...

dallam | szervusz kisember   | thx.

the heart remembers what the head crased

Biztosan igaz apámék kijelentése, miszerint egy szörnyeteg vagyok. Különben nem zúztam volna millió darabokra kettőnk jövőjét. Ha nem is szerezhetne erről tudomást, elég, hogy én tudom. Persze, sosem lennék annyira aljas, hogy egy életen át titokban tartsak előle ilyesmit. Sosem. Mert pontosan tudom, hogy mennyivel jobbat érdemel nálam. Sokkal jobbat és többet, mint amit én, a szürke lényemmel adhatok neki. És ez borzasztóan fáj. Talán akkor is ez volt az, ami motivált és eszemet ragadta. Hiszen ott és akkor, még csak nem érdekelt, hogy ha fájdalmat okozok neki. Nem mintha különösebben jó lett volna azzal az amerikai fiúval, de a tudat, hogy a bűntudat csírája nem rögvest, csak jóval később hajtotta ki virágát mellkasomban szörnyen irritált. És persze az is, hogy nehéz volt elképzelnem így a továbbiakat. Ha neki rám is van szüksége, s nekem őrá, már biztosan nem abban az értelemben, ahogy hittem, mikor elment. És mihez is kezdhetnék most? Ha nem is a legmakulátlanabb a szívem iránta, tudom jól, mennyire fontos nekem. Önzőség, hogy ennyire kapaszkodom belé, de félek, ha elveszítem, nem marad senkim. És egyenesen belezuhanok abba a lehetőségbe, amit a családom nem felkínált, de rám kényszerített. Szeretném hinni, hogy Ning nem csak a kapaszkodót jelenti nekem ebből a sötét helyzetből... Biztosan nem. Hiszen hiányát érzem. És, ha a képeit nézegetem, képtelen vagyok máshogy reagálni, mint mosolyogni. Ez talán kevés a szerelemhez, ahhoz, amit egykor magunkénak hittem, de talán elég valami máshoz? Hogy is lehetne más? El kell mondanom neki...
És akkor végre megpillantom. Hogy is türtőztethetném magam?! A lábaim azelőtt életre kelnek, hogy a lusta neuronok eljuttatnák tudatomig, hogy valóban itt van, ott áll a folyosó túloldalán. Sietősen szaladok hozzá, hogy ölelésembe zárjam. Ahogy várható volt, lábaim hamar elhagyják a talajt, mire nevetve reagálok. A karjaiban lenni, olyan jóleső érzést kelt mellkasomban, hogy egyszerre esne jól nevetni és sírni is. Mindkét kezemmel körbe fonom nyakát, arcom teljesen beletemetve nyakszirtjébe. Észre sem veszem, milyen szoros az ölelésem. És mintha, mintha valami aprócska dolog a lelkemben helyére kattanna attól, hogy itt van.
- Akkor csak az emlékeimben nyomtalak össze... - hallom a hangján, hogy ő is elérzékenyült, épp úgy, ahogy én is. Bármennyire nem számítottam rá. S, még ahogy el is távolodunk egymástól, megszakítva az ölelésünket, alkarjáig csúsztatom ujjaim, hol belé kapaszkodok. Mintha félnék tőle, hogy elillan, mint egy illúzió. Nincs jogom hozzá, hogy így érezzek, hogy így magaménak tudjam, de képtelen vagyok rá, hogy hagyjam teljesen eltávolodni.
Miért ne kérhetnék? Annyi minden van a számlámon... - Nem akartalak így letámadni, de a lábaim csak úgy elindultak és... - aztán ismét megszólal, és mielőtt én bármi mással kiegészíthetném mondandóm, apró puszival jutalmaz. Az ajka érintésétől a hűvös végig kígyózik a gerincemen. És még egy, és még kettő, és még egy csomó puszi, amitől kuncogni kezdek, belesimulva az érintésébe, a szeretetébe. El sem hiszem, hogy mennyire hiányzott! Csak most értem meg igazán, hogy mit jelent az, ha valaki szeret. A kérdés inkább most is az volt, hogy én mit érzek iránta?
Ahogy kifelé indulunk, még megjutalmaz egy csókkal. Ez egyáltalán nem üdvözlő, finomkodó csók. Annál sokkal mohóbb és vágyakozóbb. Egyik tenyerem a tarkójára simul, úgy cirógatom közben. Már elfeledtem mennyire jól csinálja... Hogy micsoda pofátlansággal képes vágyat csiholni bennem, mindössze egyetlen csókkal. Így, már szinte hálás vagyok, hogy elhúzódik azután. A kézfogásunkra zuhant a pillantásom, onnan pedig fel rá. Olyan szép, ahogy a nap fénye megtörik a haján. Mintha egy tökéletes fiú lépett volna ki egy magazin főcímlapjáról...
- Micsodát? - játékosan grimaszoltam rá, mintha fogalmam sem lenne, pontosan mire célzott az imént. De mindhiába varázsolt el a viszontlátás öröme, ahogy tekintetem más irányba terelődik, újra eszembe jut, hogy beszélnem kell vele. Nem csak arról, amit tettem. Arról is, amivel a szüleim terhelnek. Mindenről. Nem tehetem ezt vele... - Ó, jaj, nem! Szinte semmi sincs benne. - mosolygok rá hálásan. Igazából sokat jelent, hogy cipelné a táskámat, igazán figyelmes tőle. De ezen nem kellene csodálkoznom. Sok tulajdonsága közül ez volt az egyik, ami úgy megtetszett benne annak idején. Hüvelykujjam - én sem tudom pontosan mikor - de simogatja kézfejét. Jólesik, hogy érinthetem őt, hogy simogathatom.
- Nem, nem. Egyáltalán nem. És neked? Nem vagy nagyon kimerült az utazástól? - kíváncsian fürkészem az arcát, mert eddig a pillanatig eszembe sem jutott, mennyire fáradt lehet. - Sikerült kipihenned magad? Ettél? - kíváncsiskodok. Nem szeretném, ha az alapszükségletei teljesülése nélkül foglalkozna velem. Én ráérek, bőven. Ha eddig tudtunk várni egymásra, ez már semmi részemről. Főként azok tudatában, amikről ő még csak nem is sejtheti, hogy megtörténtek, hogy történnek körülöttünk.
Talán nem ez a nap lenne a legalkalmasabb arra, hogy mindent bevalljak. Talán egy napot adhatnék még kettőnknek. De tudom, hogy nem lenne fair. És később joggal kerülne is a bűneim listájára a szemében. Észre sem veszem, hogy másik kezemmel is belekapaszkodom övébe.
- Örülök, hogy itt vagy. - motyogom teljesen őszintén. - Nagyon, nagyon nehéz volt nélküled... - felpillantok rá, kedves mosollyal az arcomon, ahogyan csak rá tudtam nézni, mióta csak az eszemet tudom. Lehetséges, hogy nem kellene beszállnom vele az autóba. Lehetséges, hogy még azelőtt, hogy folytatnánk a korábbiakat, vallomást kellene tennem. Szörnyű érzés, hogy tudom, el fogom veszíteni őt, pedig csak most kaphattam vissza. De neki biztosan jobb lesz így. A boldog tudatlanságnak túl nagy ára van...

szívhúr |ó, igaz, de a szívemben lakó kisember Te vagy...    | thx.

the heart remembers what the head crased

Bizonytalan elhatározásomat, miszerint kerekperec elmondom Ningnek mit műveltem, amíg távol volt - egyszerűen összetiporta az öröm, hogy látom. Olyan hihetetlen, megismételhetetlen és visszavonhatatlan szeretet árad szét az egész sziluettemben, hogy kész csoda, a remegéstől nem ájulok el azonnal. Nyilván a stresszfaktor is bejátszott ebben a percben rendesen, és a bűntudat, a szégyen, de mégis, az elsőbbséget az érzelmeim tárházában, a boldogságom hordozza. Én pedig mosolygok, majd nem, majd újra és kevésbé. Úgy dobáloznak velem az érzések, mintha valami buta gyermeki labdajátékot játszanának. Olyan ostoba voltam! Bárcsak erősebb lettem volna. Nem kifogás sem az alkohol, sem a családi háttér. Erre nincs kifogás, sem jó magyarázat. Ez a fiú pedig ezt nem érdemelte tőlem. El kell engednem, el kell löknöm magamtól. Bármennyire klisé, nevetséges és szánalmas magyarázat, de ő tényleg jobbat érdemel nálam. És az a baj, hogy bár mindezzel tisztában vagyok, számomra ő volt a fény ebben a mocsok sötétben, ami hosszú, rideg karmaival magához láncolt - nevezhetjük családnak is. Ő volt a mentsvár, a menedék. És talán tényleg csak ennyi. Lehet, hogy nem úgy szerettem, ahogy ő engem, vagy nem annyira, amennyire megérdemelte volna tőlem, de az biztos, hogy ez a kevés szeretet is (már hozzá mérten) több volt, mint amit tőlem valaha bárki kapott...
- Jaj Ning! - szinte már hisztérikusan nevetek bele a puszikba, amikkel elhalmoz. Szörnyű, hogy mennyire könnyen elviselem a kényeztetését, még úgy is, hogy közben tudom, nem érdemlem meg. De annyira éhezem a szeretetre, az ő szeretetére, hogy van pofám bújni, ölelni, húzni magamhoz. Még egyszer. Talán most utoljára. Bárhogyan is, de kell belőle még egy utravaló. S mikor ez a gondolat átsuhan a fejemben, egyszerre húzom még közelebb, belecsimpaszkodva a ruhájába, és szívom olyan mélyen magamba az illatát, hogy sose felejthessem el. S ha csak hasonlót szimatolok a levegőbe, mindig, de mindig erre a pillanatra akarok emlékezni. Arra a fajta gyengéd törődésre, amit csak ő adhatott nekem. - Ha már az egód elé helyezel, akkor nagy baj van. - kuncogok rá, őszinte csodálattal nézve fel rá. Szinte sírok! Elég groteszk arcom lehet, biztosan nevetségesen nézek ki. Talán egy kicsit szégyellem is, hogy ilyen ábrázatom van a felhőtlen boldogság ugyanis gyanítom nem ilyen, de ennyire megjátszani magam nem akarom.
A szívem csiliárd darabra törik szét, felfestve bánatom és minden fájdalmam a térbe, magunk köré, amikor azt mondja, mennyire hiányoztam neki. Egy részem azt kívánja, bárcsak hűtlen lett volna. Bárcsak Karához ment volna előbb, és kiadta volna rajta minden szeretetéhségét. Tudom, mindig azt mondja, hogy csak barátok, de időnként nekem voltak kételyeim, és az a nagy igazság, hogy biztosan rosszul esne, sőt, pokolian fájna, de valahol egy részem nem bánná. Csakhogy mentsem a helyzetem. Undorító vagyok, igaz? - Még most sem tudom elhinni, hogy itt vagy velem. Olyan sokáig voltál távol... Hihetetlen. Tényleg. - szinte szendén prüszkölöm a szavakat. A valóságtól viszont egyáltalán nem áll távol, amit mondok. Tényleg nehéz felfognom, hogy itt van, hogy megérinthetem. És persze nem csak az, hogy mekkora öröm ez nekem, de a tudat, hogy ezzel most tényleg vége van kettőnk között. Mert személyesen ezt a játszmát már nem tudnám tovább játszani vele.
És akkor a csók. Elmélyíti, én pedig úgy olvadok szét a karjában, mint forró tűzben a vas. Kedve szerint formálhatná akármerre innen tovább a kettőnk összeolvadt masszáját. Éhesen, sőt szomjasan húzom magamhoz, behunyt szemmel élvezve minden porcikáját, mozdulatát. Őt. Ahogy és amennyire csak lehet. Zavarbaejtő persze így és itt mindezen átesni vele, hiszen vannak pletykás diáktársak és pedagógusok is, de egyszerűen nem érdekel. Én úgy csókolom, mintha az utolsó lenne, ő pedig biztosan úgy, hogy az első...
 - Előbb azért talán inkább beszélgessünk. - zavart mosolyra vált az ábrázatom. Igazság szerint egyáltalán nem bánnám, ha folytatnánk ezt, de közben pedig szétmardos a bűntudat, hogy hagytam, hogy ez a viszontlátás ennyire szép és csodálatos emlék maradjon. Vagy legalábbis ennek a kezdete. Bocsánatkérő mosollyal nézek rá, amiért úgy tűnhet játékosságát nem viszonozom, de tudom, később megérti majd. És egyáltalán nem kér belőlem. Erre pedig fogalmam sincs, hogy készen állok-e. Egy pillanatra eszembe jut, hogy nem mondok semmit, néma, boldog tudatlanságban tartom. Majd az is, hogy elmondom, de küzdeni fogok érte. Végül persze mindig ott lyukadok ki, hogy nem lehet. Nem érdemli ezt.
- Biztos? - aggodalommal nézek fel rá. Kissé úgy tűnik, mintha szűkszavúan reagálna a kérdéseimre, persze lehet, hogy csak más dolgok érdeklik és majd később mesélne az utazásról és az érkezésről. Nem akarok túl kíváncsi lenni, persze minden érdekel, amit csak megosztana velem. És ennek azért hangot adok. Attól függetlenül, hogy mi történt, és mi zajlik bennem éppen, az iránta érzett szeretetem nem tört meg. Bárcsak lehetne, hogy ez az egy dolog vibráljon majd a szemei előtt, amikor feltárom az igazságot.
Ahogy megpuszilja a kezeim és az elvesztésemről beszél, érzem, hogy megremegnek a térdeim. Annyira szeretnék erős lenni, olyan lány, aki nem fél elmondani, hogy hibázott. De én sosem voltam erős. És a gondolat, hogy az egyetlen jó dolog (leszámítva a lányokat persze) most véget ér és elveszítem, és egy üres, érzelmek nélküli váz leszek ismét, megőrjít.  - Ó, hát itt vagyunk... - próbáltam olyan válasszal szolgálni, ami igaz is. Nem mondhattam, hogy nem veszített el, vagy hogy én sem, hogy soha sem fogjuk elveszíteni egymást, mert megtörtént. De ezt nem itt, nem az utcán akartam elmondani neki. Inkább az autóban, ha már voltam olyan hülye, hogy ilyen szerelmesen és cserfesen üdvözöltem.
Aprót bólintva fogadok szót, és ülök be a számomra kijelölt helyre. Természetesen egyáltalán nem magabiztosan teszem. A táskám a lábaim közé, leteszem. Bár nagyon is jól esne egy kávé és mindaz, amivel várt engem, nem érzem, hogy el kéne fogadnom bármit is azok után, amit mondani készülök neki. Elfelejtek nevetni a megjegyzésén, mielőtt beülök. Ahogy őt is csak akkor veszem újra észre, amikor kérdésekkel bombáz. Mély levegővel telítem a tüdöm, mielőtt megszólalnék, de nem jön hang a számon. Újra és újra neki futok, közben mosolyt erőltetve magamra, mindezt persze bocsánatkérően téve. Eléggé kellemetlenül érzem magam és ezt nem tudom leplezni túl jól. Főleg, hogy most, hogy már csak mi vagyunk, nem is kell.
Mire megfogalmazom fejben a szócsokrot, amivel nyitnom kellene ezt a beszélgetést, már a kávé és a szendvics is előkerülnek - de habár elveszem, nem kezdek bele egyikbe sem. Aprót bólintva köszönöm meg, de ahelyett, hogy belefognék bármelyikbe is, félre teszem őket. Pár másodpercig habozom, hogyan is foghatnék bele, amikor ő úgy dönt, már nem kell annyira szégyellősnek lennünk, nyugodtan folytathatjuk, amit elkezdtünk. És esküszöm minden porcikám vágyik rá, de elhúzódom finoman a fejem nemleges irányba csóválva közben.
- Ne... - suttogom, szinte sóhajtva. Fizikai fájdalmat érzek, ahogy a tenyerem a mellkasán szétbontva megállítom, hogy közelebb hajolhasson hozzám. Lustán, félve, sőt rettegve fordulok aztán felé. Habozom, nem tudom hogy mit mondjak, hogy mondjak. A szemébe néznem is kész öngyilkosság, hát még amire készülök éppen. - Ning, én nagyon sajnálom ezt az egészet... Nem kellett volna eddig várnom, de nem akartam telefonon megbeszélni ezt... - kezdek bele, észre sem veszem, tényleg, fogalmam sincs, mikor kezdenek el hullani a könnyeim. Próbálom összeszedni magam, de azt hiszem soha életemben nem fájt még semmi ennyire, mint azt mondani neki, hogy elveszítettelek a saját magam hibáján. - Nagyon nagyot hibáztam. És nem kell, hogy végig hallgasd a magyarázkodásomat, nincs is mentségem igazából. - ez az egy dolog, amit be akarok ismerni, hogy erre nincs, nem volt semmi okom rá. Neki pedig pont erre nincs most szüksége. - Én nem voltam hűséges hozzád. Semmit sem jelentett igazából, és csak egyszer történt meg, de ez nem fontos. - tényleg nem. Fogalmam sincs, hogy honnan jön a magabiztosság és az erő hozzá, de felé fordulok és felveszem vele a szemkontaktust.
Nem tudom milyen válaszra számítok. Talán arra, hogy lekiabálja a hajam, vagy egyszerűen kidob a kocsiból, ahogy az életéből is. Bárhogyan is, nem akarom tovább rombolni őt annál, ami elkerülhetetlen. És persze most, teljes szívvel és lélekkel átkozom magam, amiért az előbb a nyakába ugrottam...

szívtörés | mindig?  | thx.