Nagyon szeretem a szakot, amit választottam, és a csúszásom miatt, amit a suliváltás okozott, jól összekuszálódtak a kötelező tárgyak, ami miatt nem is tudok rendesen az évfolyamtársakkal haladni. Viszont ezt valahol nem is bánom, mert így egy olyan ajtó nyílt meg előttem, ami a többiek számára nem: olyan tárgyakat is felvehetek, amik egyébként ütköznének a szakomhoz elengedhetetlen kurzusokkal. A kiegészítő tárgyak viszont mégis kitöltik az „üres” időket, így néha besűrűsödnek az iskolai kötelezettségek, amiket, ha kiegészítünk a diákmunkáimmal, akkor egy elég zűrös és megterhelő időszak jön létre. Ettől függetlenül azért egyiket sem bánom. Most viszont szabad hétvégét kaptam annak a gyerkőcnek a szülejétől, akire egyébként hétvégenet vigyázok, mert anyunak hétvégén is dolgoznia kell az üzletében. Most viszont elutaznak a nagyszülőkhöz, így én lemondtam a kutyasétáltatást is, amit a „gyerekmegőrzés” mellett vállalok. Kell a szabad hétvége, mert érzem, hogy kezd felgyűlni bennem a stressz a sok kötelességtől. Túlvállaltam magam, ezt meg kell állapítanom, és elhinni a bátyámnak, aki a nagy távolság miatt csak a skype-on keresztül látok, de még így is meg tudta könnyedén állapítani, hogy nagyon ki vagyok merülve, bár első sorban mentálisan. Én pedig végre hittem neki, vagy pontosabban, hihettem neki, mert a rázós időszakomnak egy időre vége. Ezért kell a kikapcsolódás, a lazítás.
Én gyakorlott túrázó vagyok, így itt is fel vagyok regisztrálva néhány olyan csoportba, ahol szervezett túrákat is hirdetnek. Pont egy ilyen szervezett túra lesz a hétvégén, így lényegében nekem nem kell most még az útvonal megtervezésével sem bajlódnom, csak ott kell lennem. Persze, ha el akarok vonulni a világtól egy kis igazi csendre és magányra, akkor egyedül is nekivágok egy-egy túraútvonalnak, de az mégis más. Itt most tényleg csak annyi a dolgom, hogy minden szükséges felszerelést bepakolok, ami nekem már rutin, és megjelenek az indulás helyszínén időben. Nem kell foglalkoznom azzal, hogy mindennek utánajárok, mert a kész tényeket megkaptam levélben, mint mindenki, aki jelentkezett. Az egyetlen, amit megnéztem, az az időjárás, mert az mégis csak a tanulmányaimhoz kapcsolódik, és szerintem az itteni tanárok és kutatók azok, akik az egyik legpontosabb adatokat tudják megadni. Viszont az egyik tanár felvetett egy „érdekes” szorgalmit is, hogy végezzek méréseket majd a túra helyszínén, amihez egy műszert is adott, de még nem döntöttem el, hogy valóban vállalom-e a dolgot. Most nincs kedvem semmivel sem foglalkozni, ami kötelesség, bár az érdeklődésemet sikeresen felkeltette, így egyelőre csak annyit mondtam, hogy majd még meglátom. Az viszont nem kizárt, hogy, ha most nem is, majd legközelebb megcsinálom ezt a szorgalmit. Az eredmények úgy is mindig változnak az időjárás függvényében, így ez akkor is pont annyira aktuális és jó gyakorlat lesz, mint most.
Csütörtökön este ismét Izzie-éknél, a legjobb barátnőmnél aludtam, így a péntek reggeli nyolc órás indulás előtt már fél órával hamarabb érkezek a Manhattanben lévő egyik bevásárlóközpont parkolójába, ahol a gyülekező van. A busz ránézésre nem túl nagy, de azért huszonegy-néhány fő elfér benne, és az sem biztos, hogy tele lesz. Majd kiderül. Nem sokan vannak, és egyelőre még az sem egyértelmű, hogy ki jött a túrára és ki a boltba, mert sokan kocsival jöttek, és jó néhányan a bolt felé indultak. Szerintem egyelőre csak rajtam látszik, hogy hova készülök, mert a hatalmas hátizsák a lábamnál hever, de egyelőre még a sofőrt sem látom, így csak türelmesen várok, hogy történjen valami, vagy jöjjön valaki, aki kicsit jártasabb a mostani helyzetben, mint én. Itt most senkit sem ismerek, ami hamarosan biztosan változni fog, de egyelőre nem akarok egyik autóhoz sem odamenni, hogy rákérdezzek, hogy „a boltba jött csak vásárolni, vagy a túrára, ami hamarosan innen indul”. Kicsit fura lenne, legalább is szerintem. Amíg várok addig viszont átveszem gondolatban, hogy minden megvan-e, ami kell, mert nagy szükség esetén a bevásárlóközpontban még gyorsan beszerezhetem a hiányzó dolgot, így egy kicsit belemerülök a saját gondolataimba, miközben mereven előrefelé bámulok, mit sem látó szemekkel.

A túrára pakolás nekem már gyerekjáték, hiszen Oslóban is gyakran mentünk a családdal, de itt is gyakran beiktatok egy-egy túrát akár egyedül, akár csapatosan is, még úgy is, hogy mindent nekem kell megtervezni és megszervezni. Ettől függetlenül azért sosem árt egy utolsó ellenőrzés, hiszen a semmi közepén az erdőben nehéz mondjuk egy boltot találni, ahol kötszert vásárolhatunk. Az erdőben, hegyekben csak az van nálunk, amit magunkkal viszünk. Ha valami otthon marad, azt vagy nélkülözzük, vagy legrosszabb esetben megpróbáljuk a helyszínen valamivel helyettesíteni, ami már inkább egy túlélőkiképzésre hajaz, mint kikapcsolódásra. Azon kívül mondjuk sebkezelésre vagy egyéb egészségügyi dologra alkalmas természetes anyagot találni, főleg működésképtelen technikával és hálózat nélkül, komoly kihívást jelent, de néha még a sima víz is.
Norvégiában a sok helyet bejártunk már, és sosem volt baj, de sosem szégyelltünk segítséget és/vagy tanácsot kérni. Amikor Svalbardon voltunk akkor kizárólag szervezett túrán vettünk részt, hiszen az ottani macik, nem éppen a plüssmackó kategóriák, így erősen ajánlott ott helyi túravezetőt igénybe venni. Ettől függetlenül a hely varázslatos. Viszont amikor az egyik iskolatársam próbált itt túrát szervezni, és még véletlen sem hallgatott meg, hogy mi lenne nagyon fontos, kicsit felhúztam az orromat, és hagytam kibontakozni. A szerencse csak az volt, hogy én azért titokban úgy pakoltam oda, mintha magamnak szerveztem volna a túrát, és minden szükséges felszerelést vittem. Ha nem vettem volna a fáradságot erre, akkor lehet már az első éjszaka megfagytunk volna, mert a srác nem vitt gyufát, és pechére senki sem dohányzott, mert az egyetlen cigis, aki jelentkezett, az utolsó pillanatban visszamondta. Az egyik barátnőm tanácsára, amíg nem akart nagyon megfagyni ő is, hagytam, hogy őskori módszerrel próbálkozzon a tűzgyújtással, és egy bő negyed óra szenvedés után adtam neki oda a gyufát. Ezt követően a szervezést az egész csapat rám bízta.
Most nem számolok ilyen kellemetlen incidensre, hiszen az itteni vezetők profik, de azért a szokásos listát még most átnézem fejben. Nagyon bele is mélyedek a gondolkodásba, mert észre sem veszem, hogy egy elég magas srác közelít felém. Vagy legalább is hozzám képest magas, hiszen én csak százhatvan nyolc centiméter magas vagyok. Köszönése hoz vissza a való világba, de fél pillanatig csak az értetlenség tükröződhet az arcomon, mint, akit azt sem tudja, hogy hol van. És ezt ebben a pillanatban nagyon is igaz, mertén már fejben a túrán vagyok, és azon gondolkozok, mi kellhet oda. - Szia! - nézek fel a srácra egy kedves mosoly kíséretében, amikor már visszatértem a jelenbe. - Igen - csillan fel a szemem, hogy mégsem maradtam le valamilyen infóról, és, hogy jó helyen is vagyok jó időben. - És örülök, hogy mégsem egyedül leszek ezen a túrán - szélesedik ki a mosolyom. - Karin - mutatkozok be én is. - Örülök, hogy megismerhetlek Channing. - nyújtom felé a kezemet. - Rendben köszönöm! Engem pedig szólíthatsz Szöszinek - mosolygok rá. - Nem fogok megsértődni - kacsintok rá. - Ööö… - és gyorsan ránézek az órámra - úgy tíz perce - adok egy értelmesebb választ is. Ezek szerint jól belemerültem a gondolataimba. - Te gyakran túrázol, vagy voltál már velük valahol?- érdeklődök a tapasztalatairól. - Egyébként mindened megvan? Vagy esetleg még gyorsan ugorjunk be a boltba valamiért? - kérdezek rá, mert most még van arra időnk, hogy esetleg vizet vagy szendvicsnek valót megvegyünk.

A csoporttársaim és évfolyamtársaim között is vannak, akik szeretnek túrázni, de most vagy nem volt kedvük, vagy idejük, mert más programjuk volt. Nekem a túrák azok, amik kicsit az Otthonra emlékeztetnek, mert a családdal szerettem meg őket. Velük rendszeresen mentünk, és, ha otthon vagyok, akkor most is szoktunk egy-egy ilyet beiktatni. Persze az más, amikor valaki ismerőssel is jön, de az ilyenek, mint a mostaninak, azoknak is megvan a maga varázsa, a bennük lévő lehetőségek. Sok új arcot lehet megismerni, és új barátságokat lehet kötni.
A gondolataimból kirángató srác egészen jó fejnek tűnik, aminek nagyon örülök. Néha lehet, kicsit sokat beszélek, de úgy tűnik, hogy nem zavarja, vagy legalább is eddig nem nézett hülyének miatta. Főleg most pörögtem kicsit fel, mert tényleg aggódtam, hogy valamiről lemaradtam, és mégsem itt vagy most van a találkozó. Megölt volna az unalom, ha ez a program elmarad. Lemondták a babi csőszködésemet, a kutyus gazdijának, akit meg kell nevelni, feladatot adtam, amit gyakorolniuk kell, és a kávézóból sem hívtak, hogy szükségük lenne a segítségemre ezen a hétvégén. Bár ott jövő héten már biztosan jelenésem van. - Végül is nem lehetetlen - gondolok bele a dologba. New York közlekedésileg eléggé szokatlan a számomra, mert az egyetem környékén nem ilyen, otthon sem, és bár a hétvégéket itt töltöm egy ideje, azért még mindig okoz meglepetéseket. - Csak nekem ez most olyan fura volt - magyarázom, hogy mi zökkenthetett ki.
- Szabad megkérdezni, hogy mivel foglalkozol? - érdeklődök kedvesen. - És munka vagy kikapcsolódás szólított el a városból? - kérdezek ismét, ha lehetőségem van rá, és az előző kérdésbe is beavatott. Szeretek másokkal ismerkedni, és engem sosem zavart, hogy az illető fiú vagy lány. Fiúval is tudok barátként lenni, nem kell, hogy több is legyen. Persze, ha alakul más is, az sem gond. Szerintem nem feltétlen a barátság a baj általában, hanem az, hogy nem tudnak uralkodni magukon az emberek. Ha nekem párom van, akkor elém sétálhat a legjobb pasi is a világon, akkor sem fog történni semmi, mert nálam a kapcsolat elején fejben eldől, hogy Ő van, és pont. Nálam elvárás a hűség oda-vissza. Ha nincs párom, és bejön egy srác, akinek van barátnője, akkor sem történhet semmi köztünk, mert egyszerűen nem engedem. Az, hogy most Channingel mi lesz, az majd a jövő zenéje, hiszen nem tudok róla még semmit, de jelenleg nem érzem úgy, hogy bármi lehetne a részemről az irányába, és azt sem érzem, hogy ez fordítva máshogy lenne.
- Akkor menjünk! - mondom lelkesen. - Köszi! - és egy fordulattal már indulok is, de utána szépen mellé irányítom a lépéseimet, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni. - Igen. Én, ha tehetem szeretek kirándulni, túrázni. A családdal, amíg otthon laktam Norvégiában, nagyon gyakran túráztunk. Szerintem bejártuk az egész országot, de néha máshol is megfordultunk. Persze akkor nem csak túrázás miatt mentünk, hanem mondjuk síelni, és akkor felfedeztünk néhány közeli kirándulóhelyet is. De egyszer voltunk Svalbardon, ahol láttunk jegesmedvét a természetes élőhelyén - csillan fel a szemem a csodálatos emlék hatására. Szeretem a természetet, és talán ez is benne van abban, hogy a légköri tanulmányokat választottam, mert így talán lehetőségem lesz olyan dolgot ki- vagy megtalálni, ami segít a globális felmelegedés lassításában. - De már itt is sok helyen voltam, bár főleg a közelben, mert egy hétvége alatt túl messzire nem érdemes menni. A suli azért eléggé behatárolja az időmet - mesélek. Közben pedig már a bolt sorai közé érünk, ahol nasik vannak, meg a másik oldalon, az egészségesebb ételek, illetve a kifejezetten túrákra csomagolt ételek. Ez utóbbiból lehet még kéne vennem, mert sokáig elállnak, és a mellett, hogy egész finomak, jobban ki lehet velük bírni, mint mondjuk a chipsszel. Illetve vizet még vennem kéne, jut eszembe hirtelen. - Mit fogsz venni? - kérdezem érdeklődve, ahogy a sorokat szemlélem.

Természetesen Osloban is vannak közlekedési dugók, de azért mégsem akkorák, mint itt. Nálunk már magában a városban is jóval kisebb a népsűrűség, mint itt. Én két éve költöztem New Yorkba, de itt napi szinten csak fél évet éltem, azóta pedig csak hétvégente vagyok ebben a városban, mert egyébként Ithacában lakom, ott is a Kampuszon. Én ezzel a nyüzsgő forgataggal csak hétvégente találkozok, így még mindig vannak olyan dolgai, amik meglepnek. - Valóban, bár városa válogatja, hogy mit jelent a „bármi”. Itt valahogy a „bármi” fogalmába tényleg minden beletartozik - húzom el egy pillanatra a számat. Nálunk azért ennyire „bármi” nem történik, mint itt. Nálunk a lövöldözés, a túszejtés elképesztően ritka. Igazán nem is tudnék mondani egyet sem, mert talán az egyik legbiztonságosabb ország a világon. A dugók felszámolására pedig a kormány a belvárosban fizetésre kötelezi az autósokat, ha be akarnak menni. Így nálunk vagy a tömegközlekedést választják, vagy kerékpároznak, de télen a sítalp sem szokatlan, de mindig ott van a gyaloglás lehetősége is.
- Valóban, én nem élek itt tartósan - vallom be töredelmesen. - Jelenleg Ithacában lakom, New York állam, mondhatni másik felében - gondolom végig fejben a térképen a dolgot. - Te mindig itt éltél? - érdeklődök, mert láthatóan ő sokkal jobban hozzá van szokva az itteni élethez, mentalitáshoz, mint én. Az, hogy a külseje távolkeleti, még koránt sem jelenti azt, hogy valaha járt volna New York városán kívül. Találkoztam én már olyan (felnőtt) személlyel, aki még Manhattant sem hagyta el életében, nemhogy más országba elmerészkedett volna. Így én ilyen gyorsan nem vonok le következtetéseket.
- Ez nagyon jól hangzik - lelkesedek fel. - Milyen táncot oktatsz? - érdeklődök. Bár állítólag nem vagyok teljesen botlábú, a jó táncos biztosan nem ilyen, mint én. Persze sosem akartam komolyabban foglalkozni a tánccal, mint, ami egy bulihoz kell. - Versenyzel is? - érdeklődök, ha már a karriernél tarunk. Valamiért nálam összekapcsolódott a tánckarrier a versenysporttal, még, hanem is feltétlen a tíztánccal. Azt hiszem tényleg nagyon távol áll tőlem a tánc világa. Nem is tudnék most egyetlen híres táncost sem mondani, így kicsit tartok is attól, hogy valami nagyon nagy táncossal állok szemben és mégsem ismerem fel. Én egyetlen táncot ismerek jobban, és az a jégtánc. Oviban én is próbálkoztam vele, de hamar kiderült, hogy az az élet nem nekem való. Persze skandináv mivoltom miatt imádok minden téli sportot, köztük a jégkorit is, de nem versenyszerűen, csak hobbiból.
Csak bólintok egyet, amikor arra a kérdésemre válaszol, hogy milyen célból utazott el a közelmúltban. Látom rajta, hogy nem akar ettől jobban belemenni, így nem is erőltetem. Nem szeretnék feltépni sebeket, főleg nem olyanokat, amik nem is tartoznak rám. Nincs tíz perce, hogy megismertük egymást, így feltételezem, hogy nem velem akarja megosztani, hogy mi is történt vele azon az utazáson. Én mindössze azt remélem, hogy a mostanit sokkal jobban fogja élvezni, és, ha nem is fizikailag, de mentálisan és lelkileg kipiheni magát.
Közben pedig elindulunk a bolt felé, és egymáshoz igazítjuk a lépteinket. Lehet, hogy csak a ruha miatt, de nekem valamiért úgy tűnik, hogy nagyon hosszú lábai vannak, így jóval nagyobbakat is lép nálam. Azért nem akarom, hogy nagyon kényelmetlen legyen számára a tempó, így én is igyekszek kicsit hosszabbakat lépni, de inkább szaporázni a lépteimet.
- Lényegében igen. Nálunk van egy olyan fogalom, hogy allemannsrett, azaz „minden ember jogai”. Ez egy nyilvános jog, ami alapján, minden magán és állami területeken bárki áthaladhat vagy megpihenhet, akár sátrazással is. Persze ehhez tudni kell, hogy nálunk hatalmas területek vannak. Norvégia legnagyobb népsűrűségű városa Oslo, ahol egy négyzetkilóméteren kevesebb, mint ezerötszáz ember él, míg itt több, mint tízezer - igyekszek visszaemlékezni az adatokra, hogy érzékelhető legyen a helyzet. Sokan ezt úgy képzelik, hogy a „kertünkben idegenek sátoroznak a házuktól egy-két méterre”, de ez nem ilyen. Nagyon nem.
- A Cornellre - válaszolok a kérdésére. - Végül is ez az előnye az egyetemeknek, hogy ott még vannak jó hosszú szünetek. Azt meg, hogy ki mennyire tud szorgalmi időszakban elszakadni, azt sulija is válogatja, mert nálunk viszonylag kis csoportok vannak, és bár nem kötelező bejárni minden órára, nálunk valóban érdemes bent lenni - részletekbe nem megyek bele, de nálunk a tanárok pontosan tudják ki milyen órán volt bent, és, aki sokat bliccel, azzal szigorúbbak. Meg egyébként is, nagyon drága ahhoz, hogy ne járjunk be, ha egyébként megtehetjük. Abból persze egy tanár sem csinál gondot, ha valaki munka miatt mulaszt, vagy projektje miatt.
Kicsit meglepődök a válaszán, de nem teszem szóvá, biztos tudja, hogy mit csinál. Legalább is az első megjegyzését nem kommantálom. - Ott van - mutatok a hátunk mögött lévő egyik polcra. - De biztos, hogy ez jó ötlet? Csak, mert erre sokat kell inni, és a tapasztalataim szerint nem sok megálló lesz a buszút alatt - indokolom a kérdésemet. Utána persze azt csinál, amit akar. Bár tudom, hogy a csoki is ilyen, de azt kifejezetten a magas energiatartalma miatt veszem most meg, hogy a túrán legyen utánpótlás, ha menet közben kellene pótolni az elégetett kalóriákat.