Ő egy apuka. Ami azt illeti, egészen menő apuka, akit egyszerre lehet imádni és nem kedvelni a fiatalabbak körében. Szókimondó megjegyzéseiről gyakran nem lehet eldönteni, hogy viccnek szánja, vagy cukkolásként, esetleg erőteljes utalásként gondolja. Sokszor nem veszik őt komolyan, amit nem kifejezetten bán, örül annak is, ha a társaságában az emberek csak jól érzik magukat mindenféle komoly hangulat nélkül. Ugyanezen tulajdonságához köthető tán az is, hogy mint apa, nem a szigorúság mintapéldánya, nem John az, aki élete során végig menedzselte volna a lánya életét, azonban megkérdőjelezhetetlenül ott volt és mai napig ott van Alice-nak. Ő egy olyan apa, aki a lányának barátja akar inkább lenni ahelyett, hogy főnökeként vezesse át az életen.

Ő egy férj ...volt. Valójában csak lett volna, de a rokonok szerint máig nem tudta teljesen elfogadni, hogy húsz éve, a kislánya születésekor menyasszonya elhunyt. Nehéz időszak volt az az egy év. A legboldogabbnak indult, majd a terhességi vizsgálatokkal kiderült egy addig nem ismert betegsége, s veszélyeztetett terhessé nyilvánították. A kimenetel több volt, mint elfogadhatatlan a huszonegyedik században egy olyan városban, mint amilyen Sydney is. Az év végül egy kislány érkezése okozta boldogság mellé életreszóló gyászt hozott, amin barátai szerint máig nem tudott túllépni, s ezt mi sem bizonyítaná jobban, mint az, hogy azóta sem jött össze más nővel. John pont annyira örökvidám, mint amennyire örökszomorú is, csupán előbbi virít róla, utóbbi pedig nem.

Dolgozó ember. - Pont, mint legtöbb korabeli férfi. Húsz évesen vesztette el menyasszonyát, s kezdte nevelni egymaga egy szem gyermekét, amely megnehezítette a karrierjét. Otthagyta az egyetemet (jogásznak tanult), mivel az apaság számára magasabb értéket képviselt, így hát dolgozni kényszerült. Első három éb pokolian nehéz volt számára, nem csak az apaságba kellett belejönnie, hanem el is kellett tartania önmagát és a lányát. Ebben segítségére volt a családja, illetve elhunyt menyasszonya családja is, akik pénzzel és egyéb módon is igyekezték támogatni John, ahogy csak tudták. Végül egy építőipari vállalatnál dolgozott javarészt félig-meddig home office-ban, ahol adminisztratív, közvetítő munkát kapott. 2009-ben végül szembetalálta magtát az Ironfish nevű neves ingatlanberuházó cég álláshirdetésével, s mint utólag kiderült, jó döntés volt munkahelyet váltani, ugyanis az Ironfish nyomta őt, támogatta törekvéseiben, aminek köszönhetően újra elkezdte és be is fejezte a jogi egyetemet. A diplomája megszerzését követően is maradt a cégnél, csak már egy magasabb, rangosabb pozícióban, egészen 2021-ig.  

Testvér, NAGYtestvér! - De nagy ám! Két öccse van, Jonah tizenhárom, Jordan pedig tizenhét évvel fiatalabb nála, úgyhogy mindkettejük fejlődését láthatta egészen addig, míg tizenkilenc évesen ki nem költözött a gimnáziumi évei alatt megismert ausztrál barátnőjével Sydneybe, ahol végül el is kezdte az egyetemet. Habár a tragikus esemény után is kint maradt - gyermekével -, mindig örült, mikor viszontláthatta hozzá hasonlóan világjáró testvéreit. Jonah és Jordan gyakran töltötték nála a nyarakat (ausztrál teleket), engedte Jonahnak, hogy kidekorálja a lánya szobáját, miközben örömmel látta, ahogy Jordan és Alice már csak koruk miatt is jól kijönnek egymással. Mivel John is nagy futballrajongó (fotelszakértő), amikor csak lehetősége volt, elkísérte a fiatal Jordant focimeccsekre. Bár szakmailag nehezen tudta, de mentálisan maximálisan támogatta Jordant, ezért őt is mélyen megzárta az öccse sérülése. Kényes téma, amiről nehéz beszélni, ebben a két testvér rendkívül hasonlít: ahogy Jordan sem beszél a sérüléseiről, úgy John is nehezen szólal meg menyasszonya elvesztéséről.

Egy barát, társ... - akivel mindig lehet lazulni,. Ha te hozol két sört, ő biztosan négyet fog; veled együtt röhög, ha tíz perce baromságok hangoznak el; veled pánikol, ahelyett, hogy megnyugtató szavakkal látna el; örül, ha sikert érsz el és nem féltékeny, hogy neki nem adatott meg az. Segít állást találni, ha kirúgnának; ad ágyat, ha összevesznél a pároddal, káromkodik veled, amikor a kedvenc csapat gólt kap.

Öt óra van. Az esetek többségében ekkor jövök el a munkahelyemről, hiszen már egy ideje egészen kötött munkaidővel rendelkezek, megeshet, hogy olykor tovább kell maradni, de nem ez a jellemző. Öt óra, ami azt jelenti, hogy lassan már kilenc órája nem láttam a lányomat, bár ha úgy vesszük, hogy ő még ki sem kelt az ágyból, mikor én elindultam reggel otthonról, akkor mondhatni tegnap nézhettem utoljára az anyjától örökölt szemeibe. Teljesen lényegtelen lehetne ez igazából, leszámítva azt, hogy ma milyen napot írunk. Milyet is? Nos, ez az a nap, amikor Alice roppant agyafúrt módon fogta magát és meglépett itthonról. Mint kiderült… nem is csak pár napra.

Este kilenc környéke van, mikor azért már kezdek ideges lenni, hogy hol ez a lány. Húsz éves, nem szedem le a fejét, ha nem ér haza nyolcig, de azért csak-csak ráírok, hogy na mi a helyzet vele és mikor tervez hazajönni. Aztán elküldök még egy üzenetet messengeren, sms-ben, majd már hívom is. Semmi. Elég ideges kezdek lenni, hiszen pontosan tudom, hogy olyan nem létezik, hogy egy órán belül ne lenne nála a telefonja, az ő korosztályánál az is csoda, ha a huszonnégyórából összességében egy órát nincs a kezében pont az a mobil, amire most rá kellene pillantania.
További tizenöt percet fekszem a kanapén, lehunyom a szemeimet, de folyton kattog az agyam, míg nem a felismeréstől hirtelen kipattannak. Olyan hirtelen ülök fel, hogy beleszédül negyvenes testem. Ez a lány, ez hihetetlen!
Idegbaj határán csinálom azt, amit neki kellene: a telefonomért nyúlok és vad telefonálgatásba kezdek. Első körben az anyai nagyszülőket hívom, mint kiderül, nincs náluk. Aztán Lay nagyszüleit, akiknek macskájára szokott vigyázni – azt hiszem -, de náluk sincs. Alice barátnőinek is írok facebookon, az egyik még vissza is ír, nem tud semmit, úgyhogy... Három, kettő, egy… Pánik!
Fel-alá sétálok a nappaliban, mint valami permetező repülőgép és azon tanakodom, mitévő legyek. Azt teszem, amit általában szoktam tenni, mikor fogalmam sincs, hogy mit tgyek: felhívom Danielt, a hozzám legközelebb álló barátomat és elújságolom neki a történteket.
- Honnan veszed, hogy eltűnt és nem csak egy gimis buliban van pár utcányira tőled?
- A lányomról van szó, aki egyszerre örökölte az én és az anyja tulajdonságait. Hidd el, Alice képes ilyenekre!
- Jó, figyelj, nyugodj meg, ha repülőre szállt, akkor annak nyoma van.
- Oké, elmegyek a reptérre. Ha emailt írnék a Qantasnak, akkor két nap múlva kapnék csak választ.
Az mindegy, hogy lassan tizenegy óra, kinyomom a hívást és autóba szállok.

Útban a reptérre hívom anyámat, aki New Yorkban él, mivel feltételezem, hogy ha tényleg ekkora őrültségre szánta el magát – és nem az én bankszámlámról húzott le egy tehetős összeget -, akkor valószínűleg a nagyannyát kereste fel. Bingó. Úgy megnyugszom anyám megerősítésére, hogy a gázpedálon is érződik ennek nyoma. Ezek szerint azért egész jól ismerem a lányomat, bár ettől még továbbra is majd' szétvet az ideg. Anya azt mondja, hogy Alice repülőre ült és New Yorkba repül, de mivel ők üdülni vannak valahol Dél-Karolinában, ezért hirtelen többet nem tudnak tenni, hozzájuk várhatóan nem érkezik Alice. Akkor ki várja a reptéren? Várja egyáltalán valaki?
Kinyomom a hívást és az első lehetőségnél visszafordulok az autóval, hiszen a Qantas megerősítésére már nincs szükségem.

Még menetközben hívom Jonaht, aki nem veszi fel, de mire mérgelődni tudnék ezen, már hív is vissza. Megtudom tőle, hogy épp nem otthon van, hanem… Spanyolországban. Szuper! Most komolyan, törzsgyökeres New York-i családom van és senki sem tartózkodik otthon, mikor a lányom bekattan? Alice is pont akkor húzta meg élete legnagyobb lázadását, mikor alig vannak otthon családtagok? Kifakadok egy kicsit Jonahnak, bár nem őt hibáztatom, csak az elmúlt órák stressze és feszültsége zúdul az öcsémre. Viszont, kiderül, hogy hamarosan már úgyis indulna haza Madridból, úgyhogy annyiban tud segíteni, hogy nem két nap múlva, hanem amint lehet hazarepül és megpróbálja megkeresni Alicet. Ekkorra nálam már az is csoda, hogy a saját parkolómba tudok beállni az autómmal és nem tévedésből a szomszédnál kötök ki.  
- Ha nem találod meg, én rendőrt hívok!!! – Megtenném. Meg, hiszen a lányomról van szó, aki hiába járt már New Yorkban, nem odavalósi, nem ismeri igazán, hogy milyen veszélyes is tud lenni az a város, pláne egyedül egy fiatal, törékeny kislánynak. - Fiatal felnőtt kislánynak.
Lefekvés előtt még egyszer írok Alice-nak, hátra azóta esetleg hajlandó lenne válaszolni nekem – nyilván annyira megsértődött rám, hogy nem. S írok ismét Jonahnak is, hogy megköszönjem a segítségét.

Kevesebb, mint huszonnégy órával később:
Alice aktív facebookon. Lebukott!! De legalább nincs baja.

Jó, maradjon csak New Yorkban! Most, hogy már tudom, nincs baja és jó kezekben van, így el tudom fogadni a tényt, miszerint csak úgy szó nélkül lelépett. Vagyis nem, ez nem a jó megfogalmazás, mert egyáltalán nem tudok megbarátkozni ezzel a tettével, de már nem szökik fel a vérnyomásom, amikor rá gondolok – hozzáteszem, kevés perc van, amikor ez nincs így. Tény, hogy jelezte, hogy menne New Yorkba, de ez annyira elérhetetlen és hirtelen ötletnek tűnt, hogy nem tudtam hova tenni. Voltak már irreálishoz közeli kívánságai, mint ahogy egy New York-i út sem egy csettintésre történik meg, ahhoz nekem előbb ki kellene kérnem magam a munkahelyemről és ha egyáltalán elengednek, akkor is nem könnyű megszervezni, pláne, ha jó áron akarunk utazni, akkor nem a másnapi járat még fennmaradt helyeire kellene rávetődni.
Azonban nagyon úgy tűnik, hogy Alice Amerikában szeretne hosszabbtávon maradni, ezt pedig hogyan is tudnám figyelmen kívül hagyni.

Napokkal, hetekkel később mindenki lecsillapodott. Jócskán meg kellett izzadnom, mire a lányom hajlandóságot mutatott válaszolni az üzeneteimre. Feltehetőleg a nagyanyja szólt rá, hogy most már hagyja abba a lázadást és viselkedjen éretten. Azóta már megegyeztünk egymással, hogy tekintsük ezt a helyzetet „kierőszakolt New York-i nyaralásnak”. Volt már több hétig távol, de ennyire még sosem hiányzott. Most az eddiginél is csendesebb, üresebb a ház így egyedül. Áthívtam a kollégákat meccset nézni, jó volt, nyert a Real Madrid, de mihelyst elmentek, újra én maradtam, meg az emlékeim.
És csak hogy váltsak is néhány szót a lányommal, rendszerint dobálgatom neki a haszontalanabbnál haszontalanabb üzeneteket, amikre van, hogy válaszol is. Mondjuk sok órával később…

Tizennégy messenger-pittyenés nélküli perccel később:

Legalább magamat elszórakoztatom… Persze vannak napok, amikor Alice-nek jobb napja van és csak úgy előzmények nélkül rám ír, hogy adjon magáról egy kevés helyzetjelentést.

Egyedül nevelem a lányomat, kettesben élünk Sydneyben, ahol bár van sok barátunk, rokonunk is (az anyai ágról), azért ez az időszak sok mindenben gondolkodásra késztet. Ahogy telnek a hónapok, bizony el kell gondolkoznom, hogy ebben az esetben talán nem az lenne a megfelelő választás, hogy szigort erőltetek magamra és fülénél fogva ráncigálom vissza Ausztráliába Alicet, miközben az én családom is, valamint – ahogy kiderült - immáron Alice barátai is New Yorkban élnek. Ami eddig visszatartott, az pont az anyai ág és a múltbeli emlékek, amiket átéltem a menyasszonyommal, de meglehet, nem olyan rossz döntés lenne, ha hosszú idő után ez változna.
 
Mélyet sóhajtok. Komoly tekintetem az ablakra mered, de senki sem látja azt a kertből. Mindeközben sok-sok mérfölddel arrébb, egy másik kontinensen csörögni kezd a kisebbik öcsém, Jordan telefonja. Felveszi, én pedig nagy elszántságom hevében köszönni is elfelejtek.
- New Yorkba költözök.