"Well, that escalated quickly" is our family motto.

Mai napig nem vagyok benne biztos, hogy pontosan mivel sikerült meggyőznöm Jonah bácsit arról, hogy maradhassak vele New Yorkban. De őszintén szólva ha már így alakult, inkább nem is firtatom a dolgot, csak hogy a végén meg ne gondolja magát. Persze nem lenne gond, ha haza kellene mennem, mert amúgy is hiányzik apa, meg az otthoni dolgok. Másfelől meg egyáltalán nem olyan vészes ez a város. Legalábbis én nem tartom olyan veszélyesnek, mint amennyire a bácsikám gondolja, hogy veszélyes lehet számomra. Végső soron pedig ha haza kellene mennem, mindenképpen úgy akarnám, hogy Lay is jöjjön. Nélküle hazamenni olyan lenne, mintha csak félig teljesítettem volna a küldetést. Megtaláltam ugyan, de mi értelme volt, ha ő meg New Yorkban maradna?
Különben is úgy érzem, hogy hiába mondja Jonah, hogy neki aztán nincs szüksége a társaságra, mégis jó, hogy van mellette valaki, így legalább már nem hal éhen. Nyilván a főzőtudás gyakorlással is jár, de olyat, hogy valakin még egy zacskós leves is kifogjon, én még esküszöm nem láttam! Szóval még jól is járt azzal, hogy itt vagyok neki. Mondhatni valamilyen szinten még kompenzálva is van, hogy egyet fizet, kettőt vihet akcióban járt mellém a legjobb barátom is. Ami tulajdonképpen nem volt kérdéses, különösen az után, hogy Lay elmondta nekem mi történt a szüleivel. Lehet, hogy komolyabb meggondolást igényelt volna a bácsikám házába való meghívása, meg különben sem értek túl sokat ahhoz, hogy az ilyen helyzetekben mit kell tenni - főleg mert hiába nőttem fel anya nélkül, olyan korán elveszítettem, hogy nem is emlékezhetek rá. Mindenesetre személy szerint az volt a meglátásom, hogy jobb lesz Laynek, ha ismerősök között van. Ami jelen helyzetben ugye csakis engem jelentett, mert hogy engem ismert, Jonah bácsit pedig, hát... Nem. Mindegy is. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem szabad jobban átgondolni és megbolygatni.
Szórakozottan nyomom a számba a kanalat, tele müzlivel, ami még épp nem töltött annyi időt a tejben, hogy túlságosan elázzon és undorítóvá váljon, közben pedig a pillantásomat a tévé képernyőjére szegezem, ahol Dóra a felfedező mondja a magáét.
- Mögötted! - felelem még félig teli szájjal a kérdésére, majd a távirányító után nyúlok. - Jajj, de idegesítő, ott van mögötte... De uncsi. - A szemeimet forgatva nyomok tovább, valami kevésbé óvodásoknak való műsorra, miközben a másik kezemben a müzlis tálat egyensúlyozom. Feltett szándékom ugyanis egyszerre csatornát váltani, fogni a reggelimet és lehetőleg nem kiejteni belőle a kanalat, illetve még törökülésbe is helyezkedni a kanapén. Nem vagyok benne biztos, hogy ha Jonah bácsi látna, feltétlenül örülne annak, hogy a konyha helyett épp a nappaliban fogyasztom el a reggelimet és még azt is kockáztatom, hogy összekenem a bútort. De mivel a hétvégéken legalább délig nem látom, mert olyan sokáig alszik - hiába ajánlgattam már neki, hogy vasárnaponként nézhetnénk együtt mesét, ami amúgy sem túl jó ötlet a ma reggeli kínálatot látva -, így amiről nem tud, az nem is fájhat neki. A művelet ugyanis végül sikerül, én pedig újfent hátradőlök a párnák közé, hogy folytassam a reggeli programot.
Legalábbis egészen addig, amíg össze nem rezzenek a csengő hosszan felharsanó hangjának visszhangzásába. Szerencsére azonban a reggelivel már végeztem, így az ijedelem nem járt együtt azzal, hogy a tejet ki is lötyögtessem a nappali közepén, vagy ami még rosszabb, a kanapéra. Pár másodpercig a helyemen maradok, mert mégsem én vagyok a ház ura, de mivel a bácsikám nem igyekszik ajtót nyitni, én magamnak kell megoldanom a feladatot, még annak ellenére is, hogy ott van bennem a kétség azt illetően, hogy ki keresheti Jonaht vasárnap reggel.
Előbb csak résnyire nyitom az ajtót, miután elfordítom a zárban a kulcsot, majd amikor úgy mérem fel, hogy különösebb bajt nem tudna okozni az illető, szélesebbre tárom azt. - Szia! Segíthetek? - Tágra nyílt szemekkel pislogok párat, majd kezdem úgy érezni, mintha derengene valami a velem szemben állóval kapcsolatban. - Jojo bácsi? - szinte felsikoltok, amikor végigfut rajtam a felismerés és rövid úton a nálam alig idősebb - de mégiscsak a nagybátyám - rokon nyakába vetem magam.  - Hát te mit keresel itt? Miért nem szólt senki, hogy jössz? Jonah bácsi szerintem még alszik, mert nem láttam ma, de gyere csak be. - Izgatottságomat nem is tudnám palástolni, ahogy hátrébb tipegek, miután rendesen megölelgettem őt, s előbb intek neki, hogy fáradjon már beljebb. Viszont amikor elfogy a türelmem - konkrétan a befelé való intést követő tizedmásodpercben -, egyszerűen megragadom a kezét és beljebb rángatom őt.

ruha | 717 | káosz!  | ✿

SuMi, HaNeul & JoonAh

Vasárnap, az egyetlen olyan nap, amikor tényleg pihenhet. Ilyenkor nem zargatja senki és jobb esetben nincs semmi olyan munka, ami túlórát igényelne, így előszeretettel használja is ki pihenésre. Minek kéne ilyenkor is korán kelnie, mikor semmi dolga? Sem a főzés, sem a takarítás veszélye nem fenyegeti, hiszen arra ott a bejárónő. Nem mondja azt, hogy egész pontosan délig alszik, de addig nem látja annak az értelmét, hogy elő dugja az orrát. Általában legkésőbb tízkor kel, utána már inkább csak lustul. Persze, tehetné ezt a nappaliban is, de plusz két óra magány járhat még neki, nem? Amúgy sincs még ahhoz hozzá szokva, hogy nem egyedül lakik már a házban. A semmiből szakadt a nyakába két érettlen gyerek, akiket sehogy sem lehet haza küldeni, így hát megkapta a felügyelés jogát. Más sem hiányzott a bajos hétköznapjaiba, mint az erőltetett randik és a gyerekek. Mindig csak arra jön a panasz, hogy képes hónapokra szó nélkül lelépni úgy, hogy a hívásokat és üzeneteket sem válaszolja meg, de ilyenkor senki sem gondol bele abba, hogy pont az ilyenek miatt menekül el? Alig jött vissza Amerikába és már mindenki a nyakába akasztott mindent. Miért nem lehet elfogadni azt, hogy ő egyedül boldog? Nem kell neki senki, se nő, se barát, se család, csak csend és nyugalom! Miért olyan nehéz ezt megérteni?!
Egyébként is, az elején még csak egy gyerekről volt szó és pár napról, erre, kettőt kapott és határozatlan időre. Emellett pedig nincs olyan hét, ahol ne paliznák be valami randira. Még jó, hogy ezek után kell neki az a vasárnap reggeli szeánsz, ahol csak ő és a puha ágya van és minden nyugodt és békés…. Általában legalábbis, de most valaki pont alkalmasnak tartja az időt, hogy tetőzze a jó kedvet és nemes egyszerűséggel ráfekszik a csengőre. Először hagyja, majd a házvezetőnő kinéz ki az, de aztán az órára nézve rájön, hogy nagy valószínűséggel még valahol a piaci körútját tartja éppen. Akkor majd elmegy az illető. Ha nagyon akar valamit meg majd hívja, ha ismerős vagy a postás, a többi eset meg nem számít. Úgy sem ég a ház, hogy annyira fontos legyen a dolog. Már éppen hunyná is a szemét vissza, mikor meghalja Alice hangját. Csak egy nyugodt vasárnap reggelt akart, de így erőt vesz magán meg azon, hogy magára kapjon egy pólót és egy nadrág félét majd az ajtó mellé támasztott baseball ütőt felkapva vegye is az irányt a földszintre. Ugyanis, bár némi zaj felhallatszódott, de pontosan nem érteni a szavakat, de azt egyértelműen hallotta, hogy Alice sikoltott. Ki tudja kinek sikerült ajtót nyitnia, így hát trappol is le a lépcsőn teljes védőfelszerelésben és a bejárathoz veszi az irányt. Arra viszont egyáltalán nem számít, hogy a nappali közepén az öccsébe fut bele a betörő helyett. Egészen tágra is nyíl a szeme, majd csak homlokát ráncolva néz a hívatlan vendégre. Meghalt valaki, vagy mi hírt hozott, hogy benézett?
- Alice, nem meg mondtam már, hogy ne nyiss ajtót mindenkinek? Mozgóárustól nem veszek semmit. – azzal dobja is a kanapéra a már feleslegessé vált ütőt és helyet foglal rajta ő is. – Minek köszönhetjük a megtiszteltetést ezen a szép vasárnapi reggelen? Meghalt a dédi? – vonja fel a szemöldökét, ahogy a fiatalabb testvérére pillant egy halvány, szórakozott mosollyal. Nem mondaná azt, hogy éppenséggel nem bírja a másikat, de valahogy a bátyjáért jobban tudna rajongani. Az viszont tényleg rejtély a számára, hogy mi szél hozta, mert nem nagyon szokásuk csak úgy átugrani a másikhoz. Gyerek korukban valahogy jobban kijöttek, a távolság kicsit elhidegítette azt a meghitt testvéri viszonyt. Na, meg hát Jonah is fagyosabb lett, mint fiatalabb korában volt. Nem arról van szó, hogy nem segítené ki a tesóját, de azért lehetett volna kicsit kulturáltabb is a felbukkanása.

"Well, that escalated quickly" is our family motto.

Mindig is Ausztráliát tekintettem az otthonomnak. Amivel nincs is semmi baj, hiszen ott születtem, a szüleim ott ismerték meg egymást - vagy legalábbis azt hiszem, különben milyen alapon választották volna Ausztráliát az otthonuknak? Holott a helyzet az, hogy a családom legtöbb tagja éppen hogy Amerikában székel. Így nem is teljesen értem mi miért maradtunk ott, azt hiszem ezt el kell majd magyaráznia apának. Már ha egyszer képes lesz még velem normálisan beszélni és nem haragudni azért, mert szó nélkül eljöttem az Államokba. Nem is értem miért háborog, amikor teljesen épségben vagyok és végül még Jonah bácsival is megtaláltuk egymást. Oké, rendben, mehettem volna a nagyiékhoz, vagy szólhattam volna előre is a nagybácsikámnak, hogy készülök jönni... De nagy valószínűséggel apa nem engedett volna el!
Pedig máris mennyire megérte az egész! Totál Chwe család összejövetelt tartunk így vasárnap reggel, holott senki nem mondta, hogy ilyesmi készülne. Egyszerűen csak megjelenik az ajtóban Jordan, akit talán még régebb óta nem láttam, mint Jonaht, és mivel nem szoktam kávézni, a reggeli müzli kómában hirtelen azt sem tudom kivel állok szemben az ajtóban - amit egyébként idegeneknek nem szabadna kinyitnom, meg amúgy se, mert nem az én házamról van szó... De ha már annyira nagyon csengettek!
 - Nem szólt senki, hogy jössz! - magyarázom lelkesen. Butaság is lett volna szólnia, mert azt hiszem az, hogy már nem is világosítjuk fel a család többi tagját azt illetően, hogy ki mikor és merre szeretne tartózkodni, szinte hagyomány. Egyszerűen csak megyünk és felbukkanunk helyeken a legindokolatlanabbul.  - Úú, milyen ajándékokat? Mondd el légysziii - nyafogok neki, mint kicsi koromban, amikor nem azt játszotta velem, amit én akartam. Persze miatta sokszor a közös játékot arra kellett cserélni, hogy a lányos babázás helyett inkább valami fiús tevékenységet is bevonjunk az egészbe. Aztán persze ugyanolyan lelkesedéssel kentük egymásra a fagyit, vagy vívtunk nyáron háborút vízipisztollyal. Nincs olyan nagy korkülönbség közöttünk, de azért mégiscsak ő az idősebb, meg a fiú, szóval nem csak hogy amikor együtt voltunk mindig megvédett mindenfélétől, de jókat is szórakoztunk. Pont úgy mint a másik nagybátyámmal, akit egészen a legjobbnak gondoltam, amíg nem akart hazatoloncolni Ausztráliába. Azt sosem fogom neki elfelejteni, szóval remélem nem alszik csukott szemekkel.  - Én sem tudtam, hogy itt leszek - jegyzem meg a szavaira, aztán jóízűen felnevetek.  - Mármint azt tudom, hogy most itt vagyok, csak nem gondoltam, hogy itt maradok Jonahnál, mert haza akart küldeni... De ez egy egészen hosszú történet. - Arra pedig most nincs időnk, mert hogy beljebb kell rángatnom őt, hogy Jonah bácsi is láthassa kit fújt el hozzánk a szél.
- Jójóó, csak minek álljunk odakint, nem? - nevetem el magamat jókedvűen. De tényleg, minek is?
 - Igazából mióta nem jár... máármint hogy nincs suli, alig tudom milyen hónap van, meg ahogy mondtam is, nem tudtam, hogy jövök... - Ó, dehogynem. De ebbe most ne bonyolódjunk bele, mert már senkit nem érdekel. Megtörtént és most itt vagyok, elvileg valamikor haza is kellene mennem... Lesz, ahogy lesz.  - Pff, hát ez meg... - Próbálom visszafogni a nevetésem, amikor megpillantom Jonaht, meg a kezében a baseball ütőt, s kénytelen vagyok a szám elé kapni a kezeimet is, csak hogy ne ébresszem fel a halottakat is a nevetésemmel.
 - Joy nem mindenki - jelentem ki okoskodva, miközben összefonom magam előtt a karjaimat. A kisebbik nagybátyám beceneve csak úgy jön magától, nem is gondolok bele túlságosan. Amikor még kicsike voltam, beletört a nyelvem a Jordan névbe, így Joydan lett belőle, ami később egyszerűen csak Joy-ként rövidült le.
Nagyra nyílt szemekkel figyelem a jelenetet, ami közöttük lejátszódik, s alig akarom elhinni, ami a szemem előtt történik. Semmi ölelés, semmi öröm azt illetően, hogy újra viszont látják egymást. Fogalmam sincs összevesztek-e valamikor és ha megtörtént, akkor miért nem békültek már ki, mert mindenki tudja, hogy haraggal nem szokás álomra hajtani a fejünket, szóval muszáj megbocsátani mindenkinek...  - Meg sem ölelitek egymást? - hangomból szinte csöpög a csalódottság, s finoman le is biggyesztem az alsóajkam. Úgy örültem neki egészen két perccel ezelőttig, hogy itt az egész család, kivéve apát, most meg... Elszomorítanak.
Hevesen bólogatni kezdek, mikor Joy felveti, hogy elmehetnénk valahová hármasban és amikor a vállamra helyezi a kezét, bele is csimpaszkodom a saját kezemmel az övébe. - Menjünk, légysziii! - Kérlelve pillantok Jonahra, s csak remélni merem, hogy felébredt már annyira, na meg elfelejtette a baseball ütős dolgot, hogy a végén tényleg csináljunk valami programot. Most miért ne tennénk? Egy család vagyunk.

ruha | 728 | káosz!  | ✿

Ruha ¦ 717 ¦ kíméljetek, fiatalok

"Well, that escalated quickly" is our family motto.

A helyzet az, hogy mindig is akartam testvért. Apunak is van, Laynek is van, nekem meg nem jutott egy darab sem. Pedig ha lenne, biztosan nem viselkednék vele úgy, mint Jonah és Jordan egymással, hanem kifejezetten örülnék neki, hogy a korunk meg a távolság ellenére is hajlandó eljönni meglátogatni. Sőt, mivel ők egy városban élnek, nekik sokkal könnyebb találkozni, mint mondjuk apának meg nekem volt bárkivel is - ami most, hogy én eljöttem, már meg is oldódott, mert csak a nagyiékhoz kell utaznom egy picit és Jordantól elkérni a lakcímét, hogy hozzá is be tudjak nézni, ha társaságra vágyik. De ez a része tulajdonképpen teljes mértékben mellékes, meg abban sem vagyok biztos, hogy a másik nagybátyám annyira örülne neki, hogy a Sydney-New York út után én nagyon abban gondolkodnék, hogy utazgatok össze-vissza, még akkor is, ha csak itt a városban. Jonah viszont nem kísérhet el mindig mindenhova, szóval amiről nem tud, az nem is fáj neki. Habár azt sem kellett volna tudnia, hogy idejöttem, mégis megtudta. Viszont itt már nincs senki aki szólhatna neki, ha csak Jordan nem akar esetleg beárulni, vagy nem rak valaki GPS alkalmazást a telefonomra, hogy tudják hol vagyok 0-24-ben. Viszont Jojo-t nem tartom spiclinek, meg ő amúgy sem tudja még pontosan, hogy én mit keresek itt, vagy hogyan kerültem ide... De ez nem a mai nap problémája.
- Mii? Maajd? Aahj... - duzzogva veszem tudomásul amit mond, de attól még nem vagyok boldogabb a ténytől, hogy valaki ajándékot emleget nekem, de nem adja oda.
- Pedig szívesen meglátogatnálak, kíváncsi vagyok hol laksz. - magyarázok jókedvűen.  - Miért költöztél át? - kérdezem kíváncsian. Lehet, hogy nem igazán tartottuk napi szinten a kapcsolatot Jordannel, de attól még érdekelhet, hogy mi történt vele, mert ha segítségre lenne szüksége, akkor én megtenném.  - Hát az a helyzet, hogy már egyszer haza is akart... - morcosan, lebiggyesztett ajakkal magyarázok, mert még mindig eléggé fáj, hogy ennyire nem lehetett örülni a megérkezésemnek. Ami amúgy tökre nem alakulhatott volna másképp, mert ha Jonah amúgy sem volt a városban, akkor nem tudtam volna megkérni, hogy hadd maradjak nála.
- El ne felejtsd, mert akarok egy ilyen napot! - jelentem ki lelkesen, majd egy fokkal halkabban, Jordan karján csüngve teszem hozzá: - Lay is jöhet majd? Képzeld ő is itt van a városban, sőt rá tudtam venni Jonaht, hogy maradhasson itt ő is. - Emiatt pedig határozottan boldog vagyok, mert így már kisebb az esélye, hogy elvesztem őt szem elől.
- De úgy volt, hogy ez a környék nem veszélyes, akkor milyen veszélyes ember akarna hozzád becsengetni? - Sóhajtva rázom meg a fejemet, mert Jonah maga sem emlékszik rá, hogy mit mondott nekem a környékről, meg hogy akkor mi történhet itt meg. - Nem hiszem, hogy hétvégén fényes nappal fognak jönni a betörők - jelentem ki komolyan, majd ciccegve mérem végig a nagybátyám, aki nem mutat túl nagy hajlandóságot arra, hogy megölelje az öccsét. Pislogva figyelem a szócsatájukat és kis híján leesik az állam a hirtelen kialakult vita miatt, amit ismételten mondom, hogy ha lenne saját testvérem, akkor tutira nem tenném ezt vele. Ha anyu nem hal meg, talán minden másképp alakul és akkor most lenne kivel példát mutatnom az idősebbeknek, aminek fordítva kellene lennie.
- Pedig kellene - suttogom oda elég hangosan ahhoz, hogy attól még Joonie is hallja - végül is rá is tartozik. - Tényleg nem vagyok öt éves! - Jelentem ki, mellé pedig még toppantok is egyet, ami nyilvánvalóan nem annak a jele, hogy valóban elég felnőtt lennék, mint amennyire állítom.
- Akkor most nem lehet a fagyi? - kérdezem Jordantől, mivel bár be lett ígérve, de gondolom nem ez a legmegfelelőbb alkalom rá. Meg ha már csak nekem lett megígérve akkor hagyjuk csak ki Jonaht, de csak a baseball ütő miatt, tényleg.
- Lay, aki az előbb mondtam, tudod! - hevesen bólogatva magyarázok, majd Jonah felé fordulok. - A bátyjával találkozik, mert sikerült összehozniuk egy találkozót - mondom úgy, mintha ez tök egyértelmű lenne, holott valójában elég nagy pillanat ez a fiú számára, mert az egész kalamajka azért alakult ki - oké, csak részben -, mert... Hát Lay bátyjának is volt köze ahhoz, hogy most New Yorkban vagyunk. - Jonah, neked át kellene öltöznöd, mielőtt elindulunk. Addig mi Jojoval beszélgetünk. Megmutathatom a szobám? - Kapkodva nézek egyikükről a másikukra, majd ha hallgatnak is rám, vagyis hogy Jordant is érdekli egyáltalán, hogy hogy néz ki a hely mióta elfoglaltam, akkor hajlandó vagyok bevezetni őt a szobába. Ha nincs kedve hozzá azt is elfogadom, akkor a nappaliban dobom le magamat a kanapéra, míg várakozunk. - Összevesztetek? Vagy mi a baj? És miben kellene a segítség?És nagyiék nem segíthetnek?

ruha | 762 | káosz!  | ✿