Összességében már-már tényleg szorongani kezdtem attól, ahogyan arra koncentráltam, hogy mit fogok ma csinálni. Az utóbbi napokban éreztem, hogy a teremből elfogy az összes levegő, és hihetetlenül meleg lesz minden pillanatban, amikor Joelt megláttam felém sietni, mosolyogva. Minden alkalommal az jutott eszembe, hogy életemben egyszer sem hallottam a fülemben dübörögni a vért, hogy sosem éreztem, ahogy a bőröm kipirul, amitől legalább annyira részegnek tűnhetek, mint amilyennek éreztem magam, amikor csillogó szemekkel felé fordultam. Kiszáradt a szám, izzadt a tenyerem és ideges lettem. Féltem megszólalni, mégis kellemes volt az, hogy nekem adja minden figyelmét… Mert ő nem szokott félvállról válaszolni nekem, általában rám néz és édesen mosolyog, amitől sokszor éreztem úgy, hogy szédülni kezdek.
Nem ez az első alkalom, amikor egy fiú hasonló dolgokat vált ki belőlem. Féltem és izgultam, hiszen nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy beszélgessek vele, hiába nagyon kedves velem minden alkalommal. Folyamatosan attól féltem, hogy elszúrok valamit, annak pedig következménye lesz. Persze, ha valaki ezt meghallaná, szinte biztos, hogy kinevetne, elvégre nem Joel az egyetlen élő fiú ezen a bolygón, mégis azt éreztem, hogy mindent a lehető legjobban akarok és kell is csinálnom. Viszont folyamatosan az volt bennem, hogy ha ezt elszúrom, akkor lemaradhatok talán valami csodálatosról. Nem tudom, hogy Joel valójában vonzódik-e hozzám, vagy összességében a fiúkhoz, de zavarba ejtett az, hogy mennyire nem félt hozzámérni és hogy alapvetően egyáltalán nem tapasztaltam azt, hogy bárki úgy közeledett volna hozzám, mint ő. Emiatt félig megőrültem és totálisan össze voltam zavarodva, mert szerettem volna tudni, hogy mi az, ami köztünk van. Közben emellett arra is vágytam, hogy sose derüljön ki, mert akkor ötven százalék esély van arra, hogy megsérülök. Én pedig boldog vagyok attól, ha csak csodálhatom őt úgy, ahogy azt most tettem. Csendesen.
Nem tudom, hogy pontosan mit vártam attól, hogy ennyire csendes voltam egész nap Joellel, illetve az utolsó óránkon sem mellé ültem le. Mivel Holly és én elég jóban voltunk, nem feltűnő, hogy ez alkalommal őt választottam annak ellenére sem, hogy a Joel melletti hely is szabad volt. Viszont tudom, hogy néha szeret a füzetembe nézni, mert már korábban lebuktam előtte azzal, hogy rajzolni szoktam, amikor már nem tudok figyelni az órákra. Elgondolkodtató lenne talán az, hogy rendelkezem valamiféle finom figyelemzavarral, de eddig is túléltem így, szóval az életem biztosan nem ezen fog majd múlni.
- Én hozzád beszélek, nem bárki máshoz – talán az, amit mondtam, kissé provokatív volt, mégis mosoly játszott az ajkaim szélén – És veled akarok menni, nem pedig bárkivel a suliból.
Ecsetelhettem volna nyugodt szívvel azt, hogy ha valaki, akkor én semmiképpen se tartozom a népszerű diákok közé, elvégre két komolyabb baráttal rendelkeztem, de őszintén nem is vágytam arra, hogy bárki kitüntessen a figyelmével. Ez a két barát majdnem több volt annál, mint amit egész életemben számlálhattam.
- Igen? – próbáltam komoly arcot vágni annak ellenére, hogy folyamatosan vigyorogni akartam, amiért nem találta a szavakat. Ezt nagyon aranyosnak találtam, és rögtön, amint eszembe jutott az, hogy így akarjam őt bekategorizálni, gyakorlatilag kissé kipirult az arcom. Ennek ellenére emlékeztem arra, hogy Bray mindig azt mondta nekem, hogy Yang vagyok, ezért a véremben van egy csomó minden. Talán csak a bátyám gondolata töltött el magabiztossággal, amiért egy kicsit tovább tudtam tartani a szemkontaktust, aztán persze megint jöttek a pillangók és a gyomorremegés. Folyamatosan arra gondolok, hogy aranyos. És azon kapom magam, hogy már semmire se gondolok, csak Joelre.
- Nem szeretnék gondot okozni az anyukádnak – mindig nehezemre esett az, hogy könnyen elfogadjak dolgokat, még akkor is, ha nagyon boldoggá tett a tény, hogy gondolna rám az ebédet illetően. Viszont abba se akartam belemenni, hogy a Yang család csodakonyhája – amiben varázslatos módon minden megtalálható volt, amit a család bármely tagja szeretett – ellenére se váltam az utóbbi időben nagy evővé. Nem lettem válogatósabb, nem érzek nagy különbséget az ételek minősége között sem, gyakorlatilag bármit elém tesznek és azt megeszem.
- Bray tanulni akar majd velem, mert nagyon rosszak a jegyeim – ebben pedig semmi vicces nem volt, én mégis nevettem rajta – Nem hitte el nekem, hogy hülye vagyok az iskolához, de azt hiszem, hogy most már ő is egyetért velem ebben.
Mindig csak azzal szerettem foglalkozni, amivel muszáj volt, azaz a létfenntartáshoz hozzájárult, vagy pedig szórakoztatott. Az utóbbiból kevés dolog volt úgy igazán – bár már többet számolok, mint a korábbi években – érdekelt, szóval igyekeztem ezeknek időt szentelni. Sosem mondtam volna ki, hogy ne okozzak kényelmetlen perceket, de jó volt Braylennel egy szobában lenni, amikor ő az épületeket tervezte én pedig csak rajzoltam mellette az ágyon. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor Jamie-vel élményfestésre mentünk. Olyan volt, mint a művészetterápia.
- Nem, szerintem sosem mondtam el, hogy egyáltalán mikor van a szülinapom – elfelejteni meg csak akkor tudná, ha megnézné a social media platformokat, amiken fent voltam. Ha így tennék valakivel, sosem vallanám be neki, hogy ránéztem a szülinapjára – Februári vagyok. Február 27.
Azért mondtam el neki, mert ez egy nagyon könnyű dátum volt. Az egyetlen rövid hónap, utolsó előtti napján születtem. Még jó, hogy nem szökőévben.
- Majd elmondom, hogy miért nem ültem melléd – mosolyodtam el – De Holly is szeretett volna mellettem ülni néhány órán.
Az állandó padtársam Joel volt, leszámítva azokat az órákat, amikre nem együtt jártunk. Sok esetben be tudta tölteni Holly a másik padtársam szerepét, de olyan is volt, hogy Joel ikertestvére, vagy egy tök random diák mellé kellett leülnöm. Emiatt egy kicsit néha félénknek éreztem magam, de végső soron nem volt kínos köztünk a csend, mert nem ismertük egymást jól azzal a diákkal, akivel együtt jártam informatikára.
- Larson. Értem. Majd megjegyzem – alig hallhatóan motyogtam magam elé a szavakat, miközben az ujjaimmal még mindig Joelbe kapaszkodtam, aki majdnem elesett korábban. Képtelen lettem volna ránézni, ezen a ponton pedig nagyon elgondolkoztam azon, hogy a hajamat meg kellene növesztenem, mert az tökéletesen elbújtatná a vörös arcomat előle. Eközben pedig az áruló hüvelykujjam párszor finoman a vállába fúródott és simított végig rajta. Mert ezt nem én csináltam magamtól. Még vörösebb lettem ettől, de mégis rá kellett néznem, amiért megszólalt. Az ő arcán az enyémhez hasonló pírt láttam, ami már vagy ezredjére zavart össze és kezdett el tőle hevesebben verni a szívem. Vajon neki is dobol a fülében a vére, amikor ilyen közel van hozzám? Ez ijesztő, bizonytalan és kiszámíthatatlan volt. Ugyanakkor egyszerre izgalmas, felpezsdítő és szédítő is, persze a jó értelemben. Annak ellenére húztam el a kezem a válláról, hogy valójában nem is akartam elengedni őt.
Talán túlságosan előre siettem. Képtelen voltam mellette sétálni, miközben a kezét fogtam és úgy törtem magamnak utat a többi diák között. Végül is jobb, ha azt hiszik, hogy csak vonszolom őt, mint valami kiskutyát, nem pedig úgy bandukolunk, mint a szerelmesek. Mondjuk ebben az iskolában sokkal inkább divat a szekrénynek dőlve smárolni és gyakorlatilag hálószobagyakorlatokat bemutatni a nagyérdeműnek. Ennek fényében a legkevésbé kompromittáló dolog, ami itt történik az az lehet, hogy mi ketten megfogtuk egymás kezét. Én pedig nem terveztem elmondani senkinek azt, hogy ez boldogsággal töltött el és biztonságosabbak éreztem a világot úgy, hogy Joel kezét fogtam. Talán nagyon rossz ember voltam előző életemben, mert az én törékeny és vékony kezem tökéletesen illett az övébe. Most azzal vernek a mindenhatók, hogy szerelmes leszek valakibe, akit sohasem kaphatok meg.
- Én? Szívesen átmegyek hozzátok. Milyen programról lenne szó? – elvégre, ha túl családi jellegű, akkor nem biztos, hogy szeretnék zavarni, de amúgy meg szívesen adtam volna gyakorlatilag bármennyit a szabadidőmből neki. Emiatt is mertem kíváncsiskodni. Az ujjaim egyre nyirkosabbak lettek a tenyerében, mikor megálltunk a lámpa előtt. Ennek ellenére lazán simultak azok a tenyerébe, amikor meg kicsit megmozgattam őket a hüvelykujjam megint elárult és végigfutott a kézfején. A hajamat egy határozott fejmozdulattal próbáltam meg kiszedni a szememből, azonban még mielőtt bármit tehettem volna, ő elkezdte kisimogatni a tincseket a homlokomból. Én meg megint olyanná váltam, mint egy anime karakter, akihez hozzáért a crushja. Szinte hallani véltem a fülemben azt a jellegzetes töréshangot is. A szemeim elkerekedtek és képtelen voltam levenni az arcáról a szemeim, mert örökké emlékezni akartam a mosolyára.
- Ezt még sosem mondták nekem – valószínűleg pont úgy néztem ki, mint egy komplett idióta, ahogy felfelé igyekeztem nézegetni, de én egyáltalán nem láttam magam – És a frufru az rossz?
Nem mondta, mégis tudni akartam a kérdésre a választ. Fontos volt nekem a válasza, mert Bray szerint a ruhatáramon is elférne némi frissítés, de mindig kihangsúlyozta, hogy persze nem tragikus, csak véleménye szerint unalmas volt a legtöbb cuccom.
- Nem igazán tudom, hogy hogyan szedhetném ki szépen a homlokomból a hajam – időközben a lámpa zöldre váltott, szóval ezúttal a kézfejemet csak finoman az övének ütöttem, hogy jelezzem neki azt, hogy ideje átmenni a zebrán – Szóval hiányoztam neked a napközben?

Hiába kerültem új suliba, nem volt túl egyszerű kialakítanom az itteni kapcsolataimat. Lényegében a legerősebb szál egy fiúhoz húzott, ami önmagában elég fura volt. Soha nem jöttem ki túl jól a srácokkal. Nem állítom, hogy bárki bántalmazott volna a suliban, azt a részét szerencsére megúsztam az évek során, mivel jó voltam abban, hogy legalább ott láthatatlanná tudjak válni. Ennek az volt a hátránya, hogy az ebédlőben általában a csajos asztalokhoz csapódtam, ha nem találtam üres helyet, valamiért most mégsem beszélgettem könnyen a lányokkal. Talán az alkaromat borító hegek akadályoztak ebben valamennyire, talán azok az eseménydús napok, amiket magaménak tudhatok. Az lett volna a logikus, hogy miután sikerült rendezni a viszonyt a Yang családdal, akkor könnyebben nyitok a világ felé, ez viszont nem történt meg.
Leszámítva ezt az egy szem fiút, akiről nehezen vettem le a szemem. Irigyeltem, amiért ennyire felhőtlen, amiért sokat mosolyog és mindig jókedvűnek tűnt. Voltak kivételek, mivel mindenkinek vannak rossz pillanatai, azonban azt elmondhattam, hogy neki hála lettek könnyebbek az én napjaim is. Amikor megvártuk egymást a suli előtt reggel, vagy együtt ebédeltünk mind olyan pillanatok voltak, amik sokat jelentettek nekem. Talán nem is tudja, hogy mekkora segítséget nyújt nekem abban, hogy az iskola okozta, állandó gyomorgörcs egyszerűen eltűnjön, amikor meglátom őt. Részben emiatt nem volt könnyű nem néznem őt, viszont igyekeztem mindezt úgy tenni, hogy neki ne legyen túl kényelmetlen. Voltak bizonyos dolgok magammal kapcsolatban, amit még nem tisztáztam le, ugyan ezeket pedig róla nem tudtam. Egyelőre próbáltam azzal takarózni, hogy volt már velem hasonló. Ismertem olyan fiút, akit jobban megnéztem, mint a többit.
És talán pont ennek hála tűnt fel az is, hogy ma nem olyan volt, mint általában. Mivel én nem vagyok egy hiperaktív forma, aki állandóan vigyorog, nem igazán tudtam, hogy miként kellene felvidítanom őt. Talán egyáltalán nem is vágyik arra, hogy bármit tegyek, hogy örömet okozzak neki. Nem rajzoltam úgy, mint azok, akik az én koromban már több évnyi képzésen túl voltak, mégis elégedett voltam a végeredménnyel. Próbáltam tényleg mindent beleadni abba az egy kis figurába, ehhez pedig olyan szintű koncentrációra volt szükségem, hogy a nap további részében nem igazán volt időm arra, hogy beszélgethessek vele… Vagy bárki mással.
Tudtam, hogy nem húzhatom sokáig a mai napon az időt, szóval a másik közös óránk után gyorsabban mentem oda hozzá, mint ahogy összepakolt. Az is igaz, hogy az én cuccaim majdhogynem teljesen szét voltak pakolva, de jelen helyzetben az fontosabb volt, hogy őt ne veszítsem szem elől.
- Persze, hogy neked – egészen halkan nevettem fel – Ki mástól kérdezhetnék ilyet?
Nem akartam hozzátenni azt, hogy senki mással nem lennék hajlandó mekizni menni jelenleg, nem beszélve arról, hogy alapvetően sem szokásom elhívni senkit sem. Nem tudom, hogy miért éreztem megkönnyebbülést, amikor azt mondta, hogy szívesen eljön velem. Nem feltételezem róla, hogy ő olyan fiú lenne, aki csak a fagyi említése miatt hajlandó lógni velem. Ha tényleg ilyen lenne, akkor sajnos szerintem előbb nyomná az arcomba az édességet, minthogy az ajánlatom tetszen neki.
- Örülök, hogy együtt eszünk majd – mivel már túl sok ideje szorongattam a csuklóját, kénytelen voltam elengedni akkor is, ha nem akartam – Ha nem érnél rá, most egyedül kellene ennem. Bray állította, hogy nem egészséges ahogy kinézek, szóval muszáj valami magas kalória tartalmú ételt fogyasztanom.
Nyilvánvalóan a bátyámnak volt elég dolga azon túl, hogy ellenőrizze az étkezési szokásaimat, de már nem egyszer tett megjegyzést arra, hogy a könyökömig átéri az alkaromat és hogy vékonyabbak a lábaim, mint a lányoknak, akik hánytatják magukat annak érdekében, hogy szépek maradjanak. Én pedig csak annyit tehettem, hogy hiszek neki, mivel sosem találkoztam olyan egyeddel, akire ebben a kijelentésében utalt.
- Mehetünk közben – a táskámnak csak az egyik szíját vetettem át a vállamon, a pulóvert, amit hoztam a kezemben vittem, mivel jó idő volt és túl meleg ahhoz, hogy felvegyem. Mindig gyűlöltem a tavaszt és a telet, ahogy a szürke színt is. Két évszakban és az árnyalatban az volt a közös, hogy két véglet között voltak, én pedig szerettem dolgokra felkészülni. Kiszámíthatatlanságban éltem az életem nagy részét, ezért mindig szomorúvá tett, ha tavasz vagy ősz volt. Joel pedig annyira el tudta vonni a figyelmem, hogy ne ezen akarjak mindenáron gondolkozni.
- Miért csináltál volna bármit? – nem gondoltam, hogy a viselkedésem fel fog neki tűnni, de tetszett a dolog. Ezek szerint feltűnik neki, ha nem vagyok mellette, és számít az, hogy haragszom-e rá. Tudtam, hogy az ilyenek semmiségek, mégis boldog voltam a kérdése miatt. Nem annyira, hogy kedvem lett volna megölelni őt, végül mégis valami hasonlóra került sor, mert az ujjaim ezúttal a kezére találtak rá a leghamarabb. Egy óvatos mozdulattal húztam el a közeledő tanárunk elől őt, de tartottam tőle, hogy így is túl hirtelen tettem meg, szóval a vállára tettem a kezem, hátha elveszítené az egyensúlyát amiért nem figyelt. Na jó, ez kifejezetten messze volt az ölelkezéstől, de éreztem, ahogyan lassan nagyon vörössé válik az arcom. Túl közel volt.
- Majdnem nekisétáltál Mr… Ki is volt az? – egészen zavartan motyogtam, le akartam sütni a tekintetem, ami egy pillanatra mégis elidőzött a fiú ajkain – Mindegy, siessünk. Kicsit éhes vagyok, és nem akarok túl sokat várakozni a sorban.
Csak akkor vettem észre, hogy még mindig a kezét szorongatom, amikor ténylegesen elindultam. Gyakorlatilag úgy vontattam magam mögött, mint valami kiskutyát, ezen a ponton nagyon ciki lett volna hátra nézni, én pedig nem tudtam, hogy mikor lenne ideális elengedni őt. Vagy, hogy egyáltalán el akarom-e engedni.

„Sikerült?”
Egyszerű volt a kérdés, a padtársam pedig minden bizonnyal pontosan tudta, hogy mire gondolok, amikor elé csúsztattam a papírdarabot. A tanárunk éppen nem figyelt, éppen ezért egyáltalán nem volt nehéz dolgom, ugyanakkor valahol féltem, hogy le fogunk bukni. Sosem voltam túl jó tanuló, utáltam, amikor felszólítottak és az egész osztály előtt kellett számot adnom a tudásomról, vagy éppenséggel annak hiányáról. Bár nyugodtnak tűntem, belül valamilyen szinten mégis szétvetett engem a feszültség. Mert izgultam a mellettem helyet foglaló fiúért, viszont ezt nem mertem volna kimutatni felé. A pillantásom mindig félénk és távolságtartó volt, amikor ránéztem, hiába tanultunk együtt már jóideje.
Kibékültünk a bátyámmal – bár a szó szoros értelmében nem mondhatom azt, hogy bármikor összevesztünk volna – ami alapvetően úgy gondolom, hogy talán elmélyítette a kapcsolatunkat. Jó ideje, mindennap elhoz a suliba, és szokott segíteni reggel letapasztani a sebeimet is. Minden alkalommal emlékeztet arra, hogy nyugodtan fogjam a nemlétező macskánkra a dolgot, én pedig ezekért hálás voltam. Viszont, az életemben eddig elszenvedett sérelmek miatt nem mertem bízni benne, hogy mindez így marad. Magam sem értettem, hogy mi változott nála, de boldoggá tett, amikor flegmán közölte velem, hogy kaját rendel és „most találjam ki mit akarok enni, mert különben nem kapok semmit”. Illetve az is jól esett, amikor a matekházim felett görnyedtem, ő pedig azon zsörtölődött, hogy „nem igaz, miért nem értek egy ennyire könnyű feladatot, pedig mi még nem is tanulunk deriválást, ez pedig felháborító, most miattam neki kell dolgoznia”. El tudtam engedni mindazt, amit mondott, mert mindig segített nekem.
Viszont az, hogy a pillantásomat a kelleténél többször felejtem a padtársamon, aki történetesen a leghelyesebb fiú az osztályban… Azt nem merném neki elmondani. Sokan biztos áldásnak találnák azt, hogy ha kiderülne róluk az, hogy mind a két nemhez vonzódnak. A lányok ebből a szempontból okésak, viszont a fiúkkal mindig más a helyzet. Az embernek lehet egyfajta radarja arra, hogy kik azok a fiúk, akik hozzá hasonlóak, de ez sosem 100%. Nehéz ismerkedni, de sok csalódás érhet a tévedés miatt. Én pedig még nem jöttem rá arra, hogy Joel hányadán áll velem, ezért sosem mertem túlzottan közeledni felé… Csak a kedvességemet adhattam neki, de ez számomra elegendőnek tűnt, mert ő mindig viszonozni tudta ezt. Azt hiszem, hogy az osztályunkban vannak nagyon szép lányok, de még egy olyan kedves ember az évfolyamon, mint ő… Az nincs. Ez pedig megmelengette a szívem.
Ugyanez az elém csúsztatott céduláról már nem volt elmondható. Szomorúan bólintottam arra, amit nekem írt, utána pedig az óra további részében a füzetembe mélyedtem, ott dolgozgattam valamin. A kicsengetéskor csak elköszöntem tőle, aztán a következő közös óránkon nem mellette foglaltam helyet. A testvére elől happoltam el az egyik lány melletti helyet, aki eléggé összezavarodva nézett rám. Szerintem minden bizonnyal utálhat a fiú, mivel folyamatosan miattam kell új padtársat találni, pont ezért nem is lepett meg, hogy úgy nézett rám, mint a véres rongyra, miközben a Joel melletti széket húzta ki.
Egész órán izzadt a tenyerem, ami miatt többször meg kellett állnom. Szerencsére a tanár nem nagyon szólított fel minket, így volt lehetőségem befejezni az elkezdett rajzot, amit a csengővel egyszerre téptem ki a füzetemből és illesztettem bele tökéletesen oda, hogy ne gyűrődjön össze. A szemem sarkából figyeltem csak a fiút. Még mielőtt leléphetett volna, gyorsan elkaptam a csuklóját, mit sem törődve azzal, hogy a cuccaim még mindig szét vannak szóródva a padomon. Villantottam rá egy halvány mosolyt, mert biztosan azt hiheti, hogy haragszom rá, amikor ilyesmiről tényleg szó sincs.
- Van kedved elmenni mekibe? – mivel egyre inkább kezdett kiürülni a terem, csak az a pár ember hallhatta, amit mondok neki, akik ott maradtak – Veszek neked fagyit, ha jössz. Nem szeretnék egyedül enni.
Régen hasonló igényeim sosem voltak, de amióta a bátyámmal többször is együtt költöttük el valamelyik aktuális étkezésünket, nem szerettem egyedül enni. Éppen ezért is volt visszautasíthatatlan az ajánlatom.