Egy jóideje már a Yang családnál tengettem a mindennapjaimat, de egészen eddig az összes interakciónk egy nagy rakás szerencsétlenséggel ért fel. Én próbáltam elkerülni őket, leginkább az apámat, mert nem igazán vágytam a társaságára. Ami a többieket illeti... A testvéreim anyukája nyilvánvalóan teljesen összetörhetett lelkileg, ha ezt nekem is sikerült megfigyelni. Az első nap nem igazán kezelte jól a helyzetet, de aztán próbált kedves lenni velem. Sokszor megkérdezte, hogy ettem-e, vagy elvigyen az iskolába, hogy mit csinálok suli után, amikor este esek haza. Elmondta nekem, hogy nem muszáj késő este zuhanyoznom menni, ha reggel korán kelek. Próbálta érzékeltetni velem, hogy annyira nem zavarom őket, de én ennek teljes mértékben az ellenkezőjét érzékeltem.
Mivel van három gyereke, akiket felnevelt, nyilvánvalóan érzékelhette, hogy az én helyzetem egy kicsit hát... Túlságosan is speciális. Azt gondolhatta, hogy akár az ő gyerekei is járhattak volna úgy, mint én, de mindez számomra kényelmetlen volt. Mert lényegében egyszemélyes bizonyíték vagyok a férje hűtlenségére. Én pedig nem akarok ilyen kereszttel bárki előtt rohangálni.
A legnagyobb nővérem tudott rólam, de sosem jött el azért, hogy megismerhessen. Ha jól tudom a nőt Monának hívják, és lényegében már nem lakik itthon. Valószínűleg túl nagy érdeklődést nem váltottam ki belőle, ahogyan a másik nőnemű testvéremből – talán Jasmine? – sem, illetve a bátyám – nem tudom a nevét, mert sosem mutatkozott be – is elég ridegen viselkedik velem.
Lényegében a Jasmine nevű lány volt az egyetlen, aki legalább azért képes volt elém állni, hogy közölje: attól, hogy iderángattak engem, még nem vagyunk testvérek. A vérkötelék egy dolog, de ettől függetlenül idegenekként élünk egy házba. Mindezt mondjuk magamtól is tudtam, így csak csendesen bólogattam, miközben igyekeztem a saját kis démonjaimmal megküzdeni... Ez pedig egy cseppet sem tűnt egyszerű feladatnak.
Nagyon ritkán volt olyan érzésem, hogy bárhova is tartoznék. A lépcsőházunkban élő, kínai család elég befogadó és kedves volt velem. Mivel a gondoskodásukat elutasítottam, lényegében az egyetlen dolog ami nekik maradt velem kapcsolatban, hogy legalább munkát biztosítanak a számomra, és minden nap elém tesznek valamennyi ételt a konyháról. Én magam is meglepődtem azon, hogy milyen kötetlen a viszony közöttünk. Nem félek előttük megszólalni és amikor dolgoztam, egy más embernek éreztem magam. Könnyedén társalogtam emberekkel, sok volt a borravalóm is, amit teljes mértékben megtarthattam... Pedig én le akartam adni egy részét, de nem engedték meg. Úgy éreztem, hogy a pincérkedésért képes lennék otthagyni az iskolát, de ők ezt sem hagyták. Végül azon kaptam magam, hogy ők próbáltak gondoskodni rólam, én pedig a legnagyobb titokban ezt hagytam is nekik.
Anyámhoz is tartoztam. Mert ő lényegében mindig elismerte, hogy a fia vagyok, még ha ezt negatív értelemben is történt. Nem számított, hogy hány alkalommal vert el, amikor részeg volt. Egyszerűen emiatt én magam képtelen voltam még arra is hajlandóságot mutatni, hogy megvédjem magam... Hiszen még részeg nőkre sem emelünk kezet akkor sem, ha az éppenséggel leginkább a halálunkat kívánja.
Pont ezek miatt is volt elég nehéz a helyzetem most. Soha nem viselkedtek velem ennyire elutasítóan. Megvoltak az életemben a buktatók, de az emberek nagy része nem hagyott figyelmen kívül. Az osztálytársaim nagy részével szóba sem álltam, de legalább a köszönőviszony működött közöttünk és nem sugároztak felém olyan mély ellenszenvet, amit itt ennél a családnál tapasztalok.
Egyetlen vacsorán sem vettem részt sőt mitöbb, szerintem a konyhába sosem tettem be a lábam. Bár kaptam egy hatalmas szobát bebútorozva, ruhákkal és mindennel felszerelve, a laptopomat sosem kapcsoltam be és csak a legszükségesebbeket használtam. Lényegében a mosást is inkább elintéztem máshol, hogy minél kevesebb interakciót folytathassak az itteniekkel.
Sokat rajzoltam az elmúlt időben... Többet, mint amennyit alapvetően szoktam. Viszont mindez megintcsak stresszesebbé tett. Olyannyira, hogy a szobámat lényegében már vagy ötven kitépett füzetlap borította, a fejem sajgott, a füleim zúgtak és csak arra tudtam gondolni, hogy le kell innen lépnem. Mert ha nem teszem meg, akkor talán képes leszek elveszíteni az ép eszemet és valami olyasmit csinálok, amit később megbánhatok.
Pont ezek miatt is kapkodtam össze csak pár ruhadarabot, amit az iskolatáskámba gyömöszöltem, aztán pedig kinyitottam az ablakot, amin esténként szoktam kifelé bámulni és gondolkozni. Nem szeretem sajnálni magam, de ettől függetlenül szerettem volna megtalálni azt a bizonyos hibát a gépezetben, ami ezt a teljes káoszt okozta nekem. Pont ezért is jött végül a hatalmas elhatározásom. Mivel az én szobám van a tűzlépcső mellett, lényegében könnyűszerrel megvolt az esélyem arra, hogy leléphessek. Nem kellett kétszer átgondolnom a dolgot. Igazából mindenkinek így lesz a legjobb.
Egyetlen határozott karlendítéssel hajítottam ki az ablakon a táskámat, majd indultam meg lefelé a létrán, nem is számítva arra, hogy valaki lent esetleg várhat. Annyira megszoktam a láthatatlanságom itt, hogy lényegében már úgy éreztem, hogy bármit tehetek, azt senki sem fogja észrevenni.

768 | öltözék | nincs menekvés | ♔

Én a magam részéről már jó ideje elengedtem azt, hogy egyszer a dolgok jobbra fordulnak az életemben. Alapvetően a megszületésünket sem gondoltam egy feltétlen csodának, ahogyan azt sem tartottam igaznak, hogy az élet merő szenvedés és fájdalom lenne. Minden csak a saját magunk, és a környezetünk által szült normák szerint zajlik... És az én környezetem nem volt túl jó. Talán egyszerűbb lenne ujjal mutogatni a határozotttan beszámíthatatlan anyámra. Ő a hibás, mert nem gondoskodott rólam, mert nem szeretett. Miatta lettem ilyen. Holott mindez nem igaz. Pontosan tudom, hogy magam miatt vagyok olyan, amilyen, mivel nem voltam annak idején elég karakán, hogy a saját sarkamra álljak. Lehet keresni itt a bűnbakot, de szerintem teljes mértékben felesleges bárkit felelőssé tenni. Itt most egyszerre gondolok anyámra is, aki képes volt a saját gyerekét elverni többször részegen, és egy cseppnyi szeretetet sem adott nekem. Illetve apámra, aki bár kötelességből magához vett, de ennek ellenére sem nézett rám azóta, hogy itt vagyok.
Egyedül érzem magam. A bátyám kifejezetten rosszul viseli a helyzetet, mivel gondolom okkal tűnik fel folyamatosan és nem hajlandó mutatkozni a világ előtt. A nővérem egyszerűen csak túlságosan is nyilvánvalóvá tette számomra, hogy mi a helyzet velünk kapcsolatban. Az idősebbik nővéremet pedig szerintem mégcsak nem is láttam. A szülőket igyekszem kerülni, érthető okokból... Egyrészt nem akarom a frászt hozni és tönkretenni Yang anyukát. Apám társaságára pedig valamilyen oknál fogva – mily meglepő – egyszerűen csak nem vágytam.
Rengeteg cuccom maradt még otthon, ami miatt nem tudtam túl sok mindent csinálni. Igyekeztem kevés időt az idegen szobában tölteni, aminek túl fehérek voltak a falai, a bútorok túlságosan modernnek tűntek, és annyira rideg volt az egész a tökéletes berendezésével, hogy mindenre hasonlított éppenséggel, csak egy otthonra nem. Sokkal inkább éreztem kellemetlenül magam, miközben a matekfüzetem négyzetrácsaiba alkottam a különböző mintákat. Nem gondoltam azt, hogy egy új családra leltem volna... Ellenben feldúltam az életüket, és ezért határozottan én magamat éreztem felelősnek.
Firkálgatás közben megint kifogyott a golyóstollam. Illetve a füzetemben is nagyjából pár lapnyi hely maradhatott. Az utóbbi időben ezzel próbáltam levezetni a stresszt. Lényegében az összes füzetem elég egyedien nézett ki, ugyanis a tanórákon képtelen voltam az esetek nagy részében fókuszálni. Én a magam részéről igazából szívesebben hagytam volna ott a sulit, de valahol ez is részletkérdés, egyelőre nem tehettem meg a dolgot. Bár most, hogy jobban belegondolok... Itt lényegében bármit megtehetek. El is határoztam magamban, hogy a holnapi nap során inkább elmegyek dolgozni és valamit kamuzok Fany családjának.
Éreztem, ahogyan lassan már a saját fejemben is egyre kényelmetlenebb lesz létezni. Nem tudtam egyszerűen semmire sem fókuszálni. Sosem hibáztam, sosem adtam vissza rosszul, vagy számoltam el az összeget az étteremben, viszont már én magam is érzem, hogy egyre kevésbé vagyok ott fejben egyes szituációkban... Ennek pedig egyszerűen csak véget akartam vetni.
Én magam is tisztában voltam azzal, hogy ha elszököm, akkor a család nem fog tudni mit csinálni velem. Illetve ott van a másik tény, hogy bár Tiffanyék felajánlották korábban, hogy náluk lakhatok... Most már egészen jó lehetőségnek tűnt. Már nem is éreztem annyira azt, hogy tényleg a terhükre lennék. Hirtelen minden megvilágosodott előttem, és egyszerűen csak be akartam magam kvártélyozni a kanapéjukra. Szóval nagyon nem is gondoltam túl a dolgokat, amikor lényegében újra tudatomnál voltam, már a tűzlépcsőn lépdeltem lefelé. Az utolsó pár fokot viszont már nem tudtam nyugodtan megtenni, ugyanis a bátyám hangja annyira váratlanul ért, hogy végül seggel sikerült földet fogni.
Pár pillanatig csak pislogtam rá onnan, aztán végül elkaptam róla a pillantásom. Kellett egy kis idő, amíg felfogtam a szavait és össze tudtam szedni magam annyira, hogy végül felálljak és a nálamnál valamivel magasabb srácra merjem emelni ismét a tekintetem. Magam sem tudom, hogy miféle pillantással néztem rá. Pár másodperc múlva inkább el is kaptam róla a tekintetem, és a földet kezdtem el figyelni. Még mindig nem mondtam semmit, mert lényegében valóban rajtaütött, de én ezt nem akartam vele érzékeltetni. Gyengének éreztem volna magam tőle.
- Én... Én nem – kezdtem bele, nem túl határozottan, aztán felsóhajtottam egyet és a következőt mondtam – Honnan veszed, hogy készülök valahova?
Sebesen turkálni kezdtem a zsebeimbe, hátha találok legalább egy szál cigit, amit alibinek használhatnék. Magam sem tudtam, hogy pontosan miért viselkedtem így. Talán lenne értelme segítséget kérnem tőle annak érdekében, hogy eltűnhessek innen, nem? Mert minden bizonnyal neki is ez lenne az érdeke.
- Nekem talán van – néztem fel rá végül megint, majd megnyaltam az ajkaim és végül kiböktem azt, ami a saját csőrömet is már jóideje szúrta – Ti is ezt szeretnétek nem? Talán segíthetnél is nekem a dolgoban.
Persze magam sem voltam biztos abban, hogy miféle választ várok erre. Nyilvánvalóan szíven ütne, ha egyből rávágná, hogy álljunk neki a szökési tervemnek, de ugyanakkor én magam is tudom, hogy mennyire nem vagyok idevaló.

763 | öltözék | nincs menekvés | ♔

....

927 | öltözék | nincs menekvés | ♔

Pontosan tudom, hogy mennyire önző és undorító dolog lenne ebben a helyzetben magamat gondolni az áldozatnak, mégis egyszerűen képtelen voltam másképp látni a helyzetem. Nem azt mondom, hogy Braylenéknek egyszerűbb lenne jelenleg, mint nekem. Pont az a probléma, hogy lényegében mindannyian szenvedünk az apjuk tettei miatt, csak úgy érzem, hogy ebben a helyzetben én vagyok az egyetlen, aki legalább jelét mutatja a józan gondolkodásnak. Egyáltalán nem akarom számukra megnehezíteni ezt az egészet, a viszonzás a részükről pedig elmarad. Az egészben pedig számomra az a legrosszabb, hogy ez ellen lényegében semmit sem tehetek... Mert hiába tudom, hogy fájdalmat okoznak nekem, egyszerűen szem előtt kell tartanom azt, hogy kényes a szituáció, ami miatt tényleg nehéz lehet belegondolni a másik oldalába. Nekem talán azért egyszerűbb, mert valamilyen szinte hozzászoktam ahhoz a tompa fájdalomhoz, amivel együtt éltem a mindennapjaimat. Ugyanakkor nem jöhetek ide, forgathatom fel egy család életét és várhatom el azt, hogy ők is félhullaként éljék a mindennapjaikat... Mégis erre lettem kényszerítve, tehát logikusan tűnök a helyzetben a bűnbaknak. És pont azért, mert elég csúnyán tudok nézni jelen esetben Braylenre is... Lényegében senki sem veszi észre a valós problémákat. Én pedig ezért egyszerűen csak együtt tudtam velük érezni és lényegében az egyetlen dolog, amit jelenleg magamról gondoltam az... A gusztustalan jelzővel volt leírható. Jelenleg Braylennel kapcsolatban leginkább úgy éreztem magam, mintha egy kis pók lennék a falon. Hiába volt valamennyire ijesztő a fizimiskám, valójában én jobban féltem tőle, mint ő tőlem.
A megjegyzésére ezért is csak összeszorítottam a fogamat, de nem mondtam semmit. Lényegében ha valaki, akkor pont nem én akartam megmondani neki azt, hogy mit és hogyan kellene csinálnia. Ilyesmire esélyt sem láttam, meg lényegében merszem sem volt hasonlóhoz, tehát ebben a szituációban határozottan bölcsebb volt hallgatni. Abban amúgy is jó voltam.
- Mert semmi közöm nincs ehhez a helyhez – jelentettem ki szárazon, de annál határozottabban – Én csak egy normális életet akarok, nem kell egy idegen figyelme vagy pénze.
Nagyon sokan talán ostobaságnak tartották volna a makacsságomat ebben a helyzetben, azonban bőven abban a helyzetben vagyok, hogy lényegében a megmaradt büszkeségemből kell erőt merítenem és táplálkoznom. Lényegében ha ezt is elveszítem, akkor találnom kell valamit, ami meggátol az összeomlásomban. Viszont ahogy haladtunk előre az időben, egyre inkább éreztem, hogy a saját fáradtságom jobban kerít magába, és tartottam a legrosszabbaktól. Tudom, hogy erős ember vagyok, de határozottan véges a tűrőképességem.
Alapvetően tisztában vagyok azzal, hogy apám nem azért vett maga mellé, mert hirtelenjében jó útra tért volna, és eszébe jutott, hogy az egyik gyerekét elhagyta. Tudom, hogy ennek valószínűleg oka volt és tőlem most vár valamit, amit sosem leszek képes megadni neki. Nem szeretek suliba járni, nem szeretek tanulni és egyéb dolgokkal foglalkozni. Nem is igazán tudok mondani még olyan időtöltést sem, ami lekötne, ezért dolgozom, hogy valamit legalább csináljak. Tehát nálam haszontalanabb gyereket maga mellé nem is találhatott volna, attól pedig nagyon tartottam, hogy amint erre rájön, el leszek lehetetlenítve. Amióta beköltöztem ide, lényegében felém se nézett, tehát minden bizonnyal ketyeg az órám, amit önként csak a szökésemmel tudnék megállítani. Azt, hogy ez a bátyámat miért zavarja... Elképzelésem sincs. Lényegében ő az, aki még a szobáját is itt hagyta, annyira nem bírja a képem. Tehát nem az eltűnésem tenné őt boldoggá?
- Pontosan az – talán kegyetlenség volt ezt az arcába vágni, de ő sem nagyon törődött az én lelkivilágommal – Hogy anyámat bezárták, viszont megdönthetetlen bizonyítéka volt apád ellen. Azzal kapcsolatban, hogy én vagyok a fia. Ha nem hoz magával, akkor még inkább rosszul jár. Minden bizonnyal az lenne neki a legelőnyösebb, ha nem is léteznék.
Ezt így ténylegesen kimondani, nagyon ijesztőnek hangzott. Teljesen más jelentősége van bizonyos szavaknak akkor, ha azok elhangzanak, hiszen onnantól kezdve egyfajta hitelt kapnak... Más fajta jelentést. Soha nem voltam egy lángész, de volt egyfajta hatodik érzékem, ami durvábban ki volt éleződve, mint egy nőnek. Az pedig most határozottan súgta nekem, hogy ideje van lelépni. Mert ha nem teszem meg, akkor azzal lényegében a saját bőrömet viszem a vásárra.
- Ez épp elég volt ahhoz, hogy ne akarjak többet látni a Yang családból – a hangom határozottan csengett – Megvan a jogom hozzá, hogy így döntsek.
Alapvetően ez igaz, mind szép és jó, de mivel lényegében ők az élő rokonaim, nekem pedig semmi bizonyítékom nincs arra, ami itt zajlik. Minden bizonnyal a gyámügyesek csak rámondanák a helyzet visel meg. Hogy minden bizonnyal túlreagálom az egészet, aminek következtében én is kapnék egy jó pszichológust és ezzel el lenne intézve a dolog. Eddig is valószínűleg azért úsztam meg a dolgot, mert gondoskodtam arról, hogy semmit se tudjanak rólam.
Viszont minden elméletem megdőlt abban a pillanatban, amikor nem csak félreállt az utamból, hanem az autója felé intett. A lábaim mintha hirtelenjében gyökeret vertek volna. Képtelen voltam megmozdulni, viszont szomorú vagy nem, de hosszú idők óta már semmi sem esett annyira jól, mint ez a gesztusa. Ettől pedig határozottan felfordult a gyomrom. Nem akartam közel kerülni hozzá, nem akartam egy újabb púp lenni valaki nyakán, mégis úgy néz ki, hogy ő erre egyszerűen rákényszerít.
Viszont pont azért, mert lényegében én jobban félek tőle, mint ő tőlem, végül csak elindultam az autó felé, de képtelen voltam ránézni. Magam sem tudom pontosan, hogy mi volt az, amitől tartottam ebben a helyzetben. Minden bizonnyal hagyott volna elmenni, ha most elsétálok mellette... És én is ezt szerettem volna, ugyanakkor képtelen voltam rá. A biztonsági öv apró kattanásától tértem magamhoz. A pillanatban, amikor már lehetőségem sem volt elmenekülni.
Egy ideig én biztosan nem szóltam semmit. Lekötöttem magam azzal, hogy az ablakon bámuljak ki, vagy éppenséggel a hátizsákom cipzárját birizgáltam. Talán nem kellene ennyire megbíznom benne.
- Hová megyünk? – nem néztem rá, csak megkérdeztem tőle. Most jöhet az a pillanat, amikor majd jól kilök egy szikláról, mint az ókori Spártában tették a fiúkkal, ugye? Most fog lelökni onnan, amiért gyengének titulált.

1004 | öltözék | nincs menekvés | ♔

Braylen megszólalása még inkább szította bennem a tüzet, ugyanakkor sosem voltam az a fajta srác, aki utat mert engedni a dühének, amit bizonyos helyzetek igazságtalansága szült. Kettőnk közül egyáltalán nem volt kérdés az, hogy ki is a gyengébb fél, én pedig éppen ezért is éreztem azt, hogy teljesen felesleges lenne bármit mondanom. Nem néztem rá, a fejemet lehajtottam és el is fordítottam oldalra, ugyanakkor emellett a kezem is ökölbe szorult. Ez a hátam mögé rejtettem, mert nem akartam túl nagy bonyodalmakba keveredni ezzel a sráccal. Épp eleget bántalmaztak már ahhoz, hogy védekezni megtanuljak, de soha nem voltam képes visszaütni anyámnak se... Pedig nem szeretem azt a nőt.
- Mit tudsz te a normális életről? – félreértés ne essék, én sem tartoztam azok közé, akik hasonlóak lettek volna. Az alkoholista és agresszív anyám közel sem számított a normális kategóriába, azonban szerintem a normális dolgok átlagosnak is mondhatóak. Az életszínvonal, amin a családom él, egyáltalán nem az. Talán számomra a normális, azt jelentette, amit Tiffanyék képviseltek. Egy meleg családi kör elengedhetetlen a normális élethez, és ha ez megvan, az önmagában pótolni tudja azt a mennyiségű pénzt, amivel a Yang család rendelkezik.
- Mindenekelőtt – igyekeztem valamennyire nyomatékos hangot megütni, hogy mégse tűnjek annyira törékenynek és szánalmasnak a szemében – Skyler vagyok, nem pedig Yang. Lehet, hogy nálatok ez megkülönböztetést jelent, de számomra csak egy név, ami rám lett erőltetve az akaratom ellenére. És nagyon szeretnék megszabadulni tőle.
Egyáltalán nem fordult meg olyasmi a fejemben, hogy mondjuk a bátyámat megbánthatom a szavaimmal. Nem mondtam semmi olyat, amivel őket becsmérelném, szimplán csak kijelentettem azt, ami eddig mindenki számára egyértelmű volt: nem kérek abból, ami itt folyik, hiszen ők sem kérnek belőlem. Ha bement volna  szobámba, minden bizonnyal látta volna, hogy érintetlenül álltak a ruhák a szekrényben, amiket a beköltözésemmel kaptam. Ugyanez volt szinte a legtöbb berendezési tárggyal, egyedül az ágyon látszott az, hogy használva volt... Mert a földön mégsem fogok aludni, ha nem muszáj. Otthon lényegében a gardróbba lettem benyomorítva, ami miatt nem is igazán tudtam rendesen aludni. Tehát lényegében csak a szükséges dolgokat használtam a házban, éppen ezért is fájt az a feltételezés, amit Braylen úgy vont le, hogy egyáltalán nem volt tisztában ezekkel a dolgokkal. Az engem ért sérülések pedig nem úgy csapódtak le nálam, mint ahogyan annak lennie kellett volna. Soha nem mertem úgy isten igazából segítséget kérni, tehát csak belülről emésztett fel az, hogy a saját anyám gyűlölt, én pedig nem tudtam, hogy miért volt ez így. Minden bizonnyal Braylen bizonyos részletekről nem tudott, de én nem fogom a saját sebeimet feltépni annak érdekében, hogy felnyissam a szemét. Már nem kell sokáig kibírnom ebben a házban.
- Gondolj, amit csak akarsz – nem volt túl sok erő a hangomban. Már én is kezdtem soknak érezni azt a szintű elutasítást, amit az egész család mért rám, ugyanakkor meg az állítólagos nagybátyáim pátyolgatása is soknak bizonyult. Mind a két szituációban úgy éreztem magam, mintha vízbe akarnának fojtani és már nem igazán tudtam eldönteni azt, hogy mibe csöppentem bele, mi az, ami igazi és mire nem kellene odafigyelnem. Kezdtem belátni azt, hogy jó döntés volt nem játszani az áldozat szerepét, mert lényegében úgysem hinne nekem senki, meg ez a helyzet mindenkinek elég rossz. Jelen helyzetben részletkérdés az, hogy az anyám minden bizonnyal csak meg akart  tőlem szabadulni és az életmódja miatt szarul sült el a terve és ő maga meg az elvonón kötött ki.
- Velem sokat nem nyert – ez volt az igazság, szóval csak megvontam a vállam – Se jó tanulmányi eredményeim nincsenek, nem sportolok, és egyéb dolgokban sem jeleskedek, szóval ezt bebukta.
Azt pedig kétlem, hogy egy olyan ember akarna a saját képére formálni, aki lényegében nem is hajlandó beszélni velem... Ha meg próbálkozna, minden bizonnyal én fordulnék el tőle. Elég egyértelmű volt az, hogy csak a kellemetlen helyzet elkerülése végett igyekezett magához venni, bármit is állított Braylen. Nekem ez az egész nem tűnt többnek annál, hogy megússza mindazt, amit korábban említett a bátyám. Persze benne van a pakliban, hogy ő nem tudja azt, hogy anyám most pontosan hol van, tehát a legjobb esetben is állami gondozásba kerültem volna, vagy az utcára. Sokat nem értek az üzlethez, de az ilyen szintű felelősséghárítás talán nem lett volna okos ember egy cégvezetőtől. Legalábbis, ha én nekem vállalatom lenne, nem állnék le valaki olyannal, aki a saját hibáját képtelen beismerni és el akarja kendőzni valami hülyeséggel. Mondjuk az is biztos, hogy én soha az életben nem fogok olyan székben ülni, mert képtelen vagyok öt percnél tovább meggyőzően beszélni másokkal. Szerintem egy nap alatt csődbe vinnék egy vállalatot.
Nem igazán tudtam hova tenni azt, hogy Braylen a bántó szavai után a kocsijához invitált, ugyanakkor ellenkezni nem volt merszem. Egyáltalán nem attól tartottam, hogy mondjuk utánam jönne és visszarángatna a házba. Az sokkal inkább bántotta a gondolataimat, hogy esetleg beköp és valaki megkeres, utána pedig rosszabbat kapok. Igazából vesztenivalóm jelenleg nem nagyon volt. Csak nem fog eladni valami szervkereskedőnek, ennél jobban állt a Yang család szénája.
- Vagy úgy... – nem nagyon tudtam hozzáfűzni semmit ahhoz, amit mondott nekem. Néha vetettem rá egy-egy lopott pillantást, ami egyáltalán nem hozott közelebb ahhoz, hogy pontosan mit is kellene kezdenem vele. Miről beszélgethetnék valakivel, aki olyan mély gyűlöletet táplál az irányomba, mint ő? Alapvetően sem voltam a szavak embere, ez pedig csak rontott a helyzetemen.
- Bármit megeszek – csak megrántottam a vállam a kérdésre. Kifejezetten szerettem a húst, mert kiskoromban nem ehettem túl sokat belőle. Lényegében mindig a Lam család gondoskodott arról korábban, hogy valami normális is lecsússzon a torkomon, de határozottan nem voltam olyan jól táplált mint a srác, akit a bátyámnak mondanak. Maradjunk annyiban, hogy ha összevesznénk, akkor nem én kerülnék ki belőle sérülések nélkül.
Ahogy kiszálltam az autóból, rögtön követni kezdtem Braylent, de nem igazán értettem, hogy jelenleg mi történik körülöttem. Csak egy pillanatig vizslattam az arcát, aztán inkább elfordítottam a fejem és engedelmesen beléptem az étterembe.
- Ott jó lesz – az egyik üres sarok felé böktem, aztán el is indultam arra. Végig azon gondolkoztam, hogy hogyan önthetném szavakba az érzéseimet, de még akkor sem jutottam előrébb, amikor helyet foglaltam. Nem vettem a kezembe az étlapot, inkább fixíroztam helyette az asztalt. Csak utána néztem fel Braylenre.
- Fura, hogy magaddal hoztál – nem akartam rákérdezni arra, hogy miért tette, mert akkor talán elküldött volna. Mindenekelőtt inkább szeretnék arról tudni, hogy mi az isten történik körülöttem – Van valami, amit tehetek érted?
Mert arra nem is gondoltam, hogy szimpla jótékony célok vezérelnék. Volt néhány pillanat, amikor betekintést nyerhettem a Yang családba és bár nyilvánvalóan ennyi idő alatt nem láttam át azt, hogy miként működik, de az elég egyértelművé vált, hogy rendellenes az, ami ott megy.
- Gondolok itt arra, hogy ha kérnél tőlem valamit, akkor talán... Azt most megteheted – ezen a ponton már nem mertem ránézni, inkább tényleg a kezembe vettem az étlapot és azt kezdtem el böngészni.

1191 | öltözék | nincs menekvés | ♔

Nem rezzent az arcom annak ellenére, hogy a bátyám nagyjából úgy nézhetett rám, mint egy véres rongyra. Ugyanakkor sosem voltam túl erős jellemű valaki, ezért pár másodpercnél tovább képtelen voltam tartani vele a szemkontaktust. Miközben lehajtottam a fejem és a cipőimet kezdtem el szemlélni, néha megremegett a kezem, ami lassan ökölbe szorult. Vesztettem. Én magam is éreztem, hogy egyáltalán hülyeség volt vele szóba állnom. Ha tényleg annyira menekülni szeretnék innen, akkor faképnél kellett volna hagynom, mert valószínűleg nem jött volna utánam; pontosan tudtam, hogy hol a helyem. És az, hogy ennek ellenére mégis képtelen voltam megtalálni, teljesen elszomorított. Tompa fájdalmat éreztem a mellkasomban, ami miatt pár pillanatig nehezebben lélegeztem. Lényegében én voltam az, akinek a puszta jelenléte megnehezítette számukra még az életet is, ennek ellenére kioktatok valaki olyat, aki nálam sokkal erősebb. Talán csak az évek során, folyamatosan elfojtott keserűség miatt tettem ezt, magam sem tudom pontosan. Bármennyire is mazochista jellemre vall ez, nagyon szerettem volna tudni, hogy mi jár pontosan Braylen fejében. Meg akartam érteni őt, ugyanakkor elég egyértelmű volt, hogy miért tölti az otthonától távol az éjszakákat. Emiatt pedig megint bűnösnek éreztem magam… Mert én túrtam ki őt a saját környezetéből. Éppen ezért sem értem, hogy neki miért olyan fontos, hogy itt maradjak. Ha még most tűnnék el, akkor számukra minden olyan lenne, mint régen volt. A halottakról is hamar megfeledkeznek az emberek. Bennem pedig még mindig volt egyfajta kötelességtudat azzal kapcsolatban, hogy gondoskodjak anyáról. Éppen ezért is kellett erősen visszatartanom a könnyeimet, amikkel semmiképp sem akartam terhelni azt a srácot, akit a jövőben a családomnak kellene tekintenem. Ez az egész nem csak rólam szól, nem csak nekem nehéz.
- Nekem mindez nem jár – alig hallhatóan suttogtam az orrom alatt a szavakat. Egyetlen lopott pillantást engedtem meg magamnak, aztán megint lehajtottam a fejem. Ha nem lenne igazam, akkor minden bizonnyal ugyanaz lenne az anyukánk, és én magam is, születésemtől fogva élveztem volna azokat a javakat, amiket például Braylen, vagy Jesie. Tudtam, hogy talán a legnehezebb dolog számukra, az én arcom látványa lehet. Ezt kimondani sosem fogják, éreztetniük sem kell velem a dolgot ahhoz, hogy tisztában legyek vele. Mivel anya hasonlóan volt a látványommal, ezért idővel sikerült megbarátkoznom ezzel az érzéssel, és egyre kevésbé akartam másokat bántani ahogy idősebb lettem. Talán nem ismertem a házban élő személyeket, de a helyzetükbe tudtam képzelni magam, ezért is láttam jónak azt, hogy elmenjek innen. Mivel dolgozom, éhen sem halnék, a suli meg amúgy sem érdekelt túlzottan. Kétlem, hogy az én jegyeimmel bármilyen egyetem szívesen látna.
Bármennyire nehéz volt egyáltalán az arcára néznem a bátyámnak, mégis minden alkalommal próbáltam megkeresni a tekintetét, ha hozzám szólt. Magam sem tudom, hogy miért igyekeztem egyáltalán annak az illúzióját kelteni benne – és magamban is – hogy meg tudom védeni magam vele szemben, én is tudtam, hogy nem kellett volna visszabeszélnem neki. Az arcára kiülő mosoly annyira ijesztő volt ebben a pillanatban, hogy ismét csak elkaptam a tekintetemet, aztán pedig hátráltam egy lépést tőle. Könnyen a sarokba tudott volna szorítani, ha arról van szó. Pár centivel alacsonyabb voltam nála, de sokkal inkább a vékonyságom volt jelen pillanatban a gond. Minden bizonnyal a felkarja olyan lehet neki, mint az én combom. Talán azért mertem szájalni, mert reménykedtem benne, hogy az öccsét képtelen lenne megütni. Időközben rá kellett jönnöm, hogy a szavai legalább annyira ijesztőek, mint a testfelépítése és az egész kisugárzása.
- Nem – finoman megráztam a fejem, ezúttal pedig a szempilláim alól sandítottam fel rá – Nem tudok koncentrálni az órákon, ezért elég rosszul tanulok. Kizárt, hogy ez a jövőben meg fog változni.
Mindig gond volt vele. Alapvetően a tanáraim kedveltek, mert legalább nem beszéltem az órákon, de a jegyeimmel mindig nyúztak. A családi helyzetem miatt, gondolom kegyelemből lettem eddig átengedve az összes tárgyból. Nekem pedig ez a helyzet tökéletesen megfelelt, mivel tíz percnél tovább képtelen voltam az órákra összpontosítani. Amikor még élt a mamám és foglalkozott velem, akkor jobb jegyeim voltak, de nem tartozom azok az okos gyerekek közé, akik két olvasás után megjegyzik az egész anyagot.
Én sem értettem, hogy pontosan miért szálltam be az autójába, de azt hiszem azzal függhet össze, hogy már tényleg nem mertem ellenkezni a korábbiak után. Az érzést, hogy szívesen tartoznék valakihez, igyekeztem elnyomni magamban. Talán éppen most készült hazavinni, vagy valami ilyesmi, tehát egészen feszült volt a tartásom az út alatt, nem is nagyon szólaltam meg. Szimplán a biztonsági övet szorongattam és az ablakon bámultam kifelé, közben pedig azon gondolkoztam, hogy ha most kiugranék innen, akkor hány napon túl gyógyuló sérüléseket szereznék. Viszont még mielőtt elkövethettem volna a radikális menekülési tervemet, az autó lefékezett, nekem pedig muszáj volt kiszállnom. Ebben a pillanatban talán szívesebben maradtam volna mégis a járműben, hiába jöttünk egy nyomorult étteremhez. Elég bután nézhettem Braylenre, de engedelmesen követtem befelé, a szavaira pedig igyekeztem nem reagálni. Ezen a ponton elszomorított a tény, hogy rövidre vágva viselem a hajamat, mert én is éreztem, ahogyan a füleim vörösek lesznek.
A magam részéről az asztalválasztást követően egy ideig szerencsétlenül toporogtam a srác előtti helyen. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mellette vagy vele szemben lenne számomra rosszabb helyet foglalni, de mivel nem akartam, hogy beszóljon erre, inkább az utóbbi lehetőséget választottam. Nem gondolom, hogy bármit tenne velem nyilvánosan, amúgy sem néztem ki belőle, hogy képes lenne mondjuk bántalmazni, de ennek ellenére is készenlétben voltam.
- Te nem azt akarod, hogy eltűnjek? – „hiszen ezért nem jársz haza”. Mindezt nem mertem hozzátenni. Féltem a válaszától pont azért, mert én is tudtam, hogy nem fogja azt mondani, amit hallani akarnék. Ugyanakkor a saját elméleteim nem feltétlenül fedhetik le a valóságot, de éreztem, hogy ha igazam lenne sem vallaná be. Mindenesetre mivel folyamatosan bennem volt a fojtogató érzés, talán egyszerűbb lenne összefognunk és az ő segítségével lelépnem. Akkor mindenki problémája megszűnne, nem?
Amikor a kezeim közé fogtam az étlapot, egészen megdöbbentem az árakon, de igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Mivel a kötelezőkön kívül sok mindenre nem költöttem, valamennyi spórolt pénzem volt. Egyre kevésbé akartam bármilyen téren az adósa lenni ennek a családnak. A végén még tényleg berántanak maguk közé, én pedig nem bíztam abban, hogy ez egy szebb életet lebegtetne meg előttem. A pénztől függetlenül, én magam is láttam a problémáikat, amik nem voltak számomra sokkal kecsegtetőbbek a korábbi életemnél. Rosszabb az, ha figyelmen kívül hagynak annál, ha fájdalmat okoznak neked.
- Nem fogok csak úgy lemondani arról, hogy elmenjek – mivel amúgy sem sokat fogtam fel az étlapból, egyszerűen letettem azt, és ránéztem Braylenre – És ha ezt megteszem, akkor legalább egyel kevesebb embert kell elkerülnöd.
Őszintén nem gondoltam, hogy a sorsom sokat befolyásolna bárki életében. Voltak módok arra, hogy le tudjak lépni innen, csak ezek annyira radikálisak voltak, hogy a saját büszkeségemet is sértették. Viszont én is úgy éreztem, hogy ha van lehetőség arra, hogy visszaállítsuk a dolgokat a helyes kerékvágásba, akkor azt meg kell ragadni.
A megjegyzésére a krumplival kapcsolatban csak bólintottam, és lényegében tényleg ugyanazt rendeltem, amit ő maga is. Ha most kikérdezték volna tőlem az étlapot, akkor a korábban említett vegyes krumplit meg a kólát tudtam volna felsorolni róla. Tényleg nem voltam túl válogatós.
- Hazudhatok – úgy rántottam meg a vállamat, mintha az egész semmiség lett volna a részemről – Anya beszámíthatatlan amiért iszik. Holnap apád elé állhatok, és megmondhatom neki, hogy nem vagyok a fia. Nem kell tudnia róla senkinek rajtunk kívül.
Ettől függetlenül a tényeket nem lehet megmásítani, de legalább a kedélyek megnyugodnak egy kicsit. Mivel én kiskorú vagyok, határozottan tudtam, hogy mi lenne a sorsom. A Yang ház mégis ijesztőbbnek tűnt egy gyerekotthonnál.

1238 | öltözék | nincs menekvés | ♔

Elég értetlenül álltam a történtekhez, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy nem igazán volt más választásom azon kívül, hogy elfogadom a dolgok menetét. Mivel nehéz volt bármit kezdeni ezzel az egész helyzettel, én is úgy álltam hozzá, hogy ki kell hoznom azt a maximumot a dologból, ami benne rejlik. Ez az idő múlásával egyre nehezebbé vált, pedig azt hittem, hogy már rég megszoktam az elutasítást. Valójában nem is szerettem az emberek figyelmét. Jobb volt elbújni valamelyik árnyékos sarokban, ami mások számára talán kopár és idegen volt, nekem mégis a biztonságot jelentette. Ez a két dolog természetesen összefüggésben volt. Akkor éreztem magam jól és biztonságban, ha az emberek nem háborgattak. Talán furcsa lehet ez sokaknak, elvégre – azt mondják – társas lények vagyunk. Nekem viszont sajnos olyan társaság jutott egészen gyerekkorom óta, amire nem igazán vágytam. És mi a legrosszabb a dologban? Hogy egy bántalmazó családban nőttem fel, mégis rosszul érzem magam, amiért erre gondolok. A szülő az akkor is szülő, ha olykor eljár a keze. Nem emlékszem az anyám jó pillanataira, ugyanakkor folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy ő nem rossz ember, csak az én agyam fordította máshogy a gyerekkorom. Talán tragikusabban éltem meg a dolgokat, mint ahogy azok megtörténtek, mert végső soron csak egy gyerek vagyok.
Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy az emberek nagy része egyáltalán nem figyel rám. Egész életemben összesen két olyan embert tudok felhozni, akiknek talán fontos lehettem, ez pedig eléggé tré a felhozatal szempontjából, de hát… Ez van? Még mindig jobb, mintha nem lett volna ott senki. Valószínűleg akkor már életben sem lennék, de ez megint más kérdés volt. Jelen helyzetben nem tudtam eldönteni, hogy maga a tény, hogy élek – meg vajon tényleg élek-e úgy igazán – pozitív, vagy negatív. Élet az, hogy továbbra is nagyjából annyit érek ebben a világban, mint egy bogár, amit sajnálatból talán nem tipornak el mások? Már lemondtam arról, hogy valaha a Yang család tagja legyek, mindezt pedig pont akkor tettem meg, mikor beléptem a hatalmas házuk ajtaján. Eddig a pontig bírtam, viszont mivel egyértelműen zavarok náluk, nincs további keresnivalóm már itt. Nem én lennék az első olyan tinédzser Amerikában, aki egyedül próbál szerencsét, ráadásul egy csomó fiatal él az utcán. Ez lényegében csak annyit bizonyít, hogy a gyámhatóság egyáltalán nem végzi jól a munkáját, már ha ezt az én tisztem megítélni.
- Nem akarok – a hangom alig volt több suttogásnál. Ha még egy percnél több időt kell eltölteni náluk, akkor meg fogok fulladni. Nem akartam Yang lenni, vagy közéjük tartozni, mert az egész baromira kényelmetlen volt. Tudom, hogy nem fogok megváltozni, mivel így vagy úgy, de tizennyolc évig éltem valahogy, amit nem lehet belőlem gyökerestül kiirtani. Legalábbis hittem benne, hogy legalább ennyi erővel rendelkezem, ami alig adott nekem valamennyi identitást, amitől én saját magam lehettem. Csalódott lennék, ha kiderülne, hogy még ennyit se érek.
- Lehet – csak most szedtem össze annyi bátorságot, hogy fel merjem emelni a fejem – De nem hiszem, hogy megérem az energiabefektetést. Mert nem tudom megjátszani magam.
Ez nem arról szól, hogy annyira erős jellem lennék, hogy mindez igaz legyen rám. Sokkal inkább az áll a dolgok hátterében, hogy sosem váltottam ki másokból annyi érdeklődést, hogy egyáltalán szükség legyen hasonlóra. Az a pár ember, aki szeretett, nem kért tőlem hasonlót, emiatt borzalmasan hazudtam. Az pedig számomra teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valakinek a segítségére legyek, aki csak azért volt hajlandó elfogadni engem fiaként, mert lebukott a bíróság előtt. Valószínűleg életem végéig kiszúrta volna anyám szemét egy csekkel, amiből egyetlen centet sem kaptam. Fogalmam sincs, hogy meddig élt volna még a nő, hiszen nagyon masszívan ivott, ugyanakkor fájdalmas volt a gondolata annak, hogy anyám meghalhat.
- De nekem számít – lett volna letagadni azt, hogy ő nem örül nekem, emiatt nem is akartam úgy viselkedni, mint akinek teljesen rendben van az, amibe a környezetemet sodortam. Az én értékrendem és elgondolásaim alapján teljesen felesleges volt szenvedni miattam. Nekem is voltak más gondjaim, és őket sem akartam az őrületbe kergetni a létezésemmel.
- Szerintem, ha eltűnnék, akkor nem érdekelné túlzottan – egyszerűen megrántottam a vállam, miközben megosztottam vele az elméletemet saját magamról – Nem úgy lettem szocializálva, mint ti. Rá lehetne fogni, hogy emiatt nem bírt velem és ő mindent megpróbált, de nem jutott eredményre. A rendőrség pedig valószínűleg nagy ívben leszarná, hogy mi van velem.
Soha nem próbálkoztam a szökéssel, de egy olyan környéken nőttem fel, ahol elég sokféle ember megfordult. Nem egy olyan személy lakott a lépcsőházunkban, aki az otthonából szökött meg, aztán sok esetben talán felnőtt kora előtt túllőtte magát, vagy hasonlón ment keresztül. Valószínűleg azért történnek ilyen dolgok és tűnnek el az emberek könnyedén, mert a rendőrség valószínűleg nem is foglalkozik igazán ezekkel a dolgokkal. Egyszerűbb ráfogni, hogy xy csak szabadságra vágyott. Később pedig, ha valakinek esetleg a holtteste kerül elő, akkor már csak széttárni tudják a kezüket.
- Miért marasztalsz? – egyre inkább kezdett ködössé válni a fejemben sok minden – Egyáltalán nem érdekellek. És ez a saját döntésem lenne. Nem fogsz tudni lebeszélni.
Ha most nem tudok megszökni, akkor megpróbálom máskor, vagy máshogy. Azt is megtehetem, hogy munka vagy iskola után nem megyek vissza. Ha pedig már mindent kipróbáltam, akkor is vannak opciók.
- Szerintem apád is arra vár valójában, hogy hazudjak neki – nyilvánvalóan, ha azokkal a gyerekeivel sem törődött túlságosan, akik házasságon belül születtek, akkor nem én leszek az, akibe sok bizalmat fektetne. Ha akkora hatalma van a férfinek, amilyennek Braylen beállítja, valószínűleg tudja, hogy csak egy semmirevaló kölyök vagyok, akinek a skilljei addig terjednek, hogy életben tudja magát tartani. Mindezt kimondani véletlenül sem akartam, mert én is elég szánalmasnak gondoltam magam, ugyanakkor más sajnálatára nem vágytam. Kényelmetlen.
Magam is meglepődtem, amikor a kérdésére mindössze egy nagyon száraz, és furcsa hangzású nevetés hagyta el a torkomat. Ezen a ponton már tényleg nem tudtam felelőssé tenni őt semmiért, mert valószínűleg nem lett informálva a keserű részletekről az életemmel kapcsolatban. Ezt pedig én sem terveztem megtenni most.
- Nem – egészen normálisan csengett, ahogy ezt mondtam neki, aztán mikor ránéztem még a tekintetemben is megcsillanhatott valami – Nem tanította meg.
Ezen a ponton már képtelen voltam tovább görcsölni. Túlságosan szürreális volt az egész élmény vele és az egész életével kapcsolatban. Mintha egy sötét alagútban tapogatóznék egyedül, ahol mínusz fokok uralkodnak és szembe fúj a szél és minden sarkon várna valami szörny vagy csapda. Talán most fogadtam el, hogy a végén mindenképp felfal vagy bekebelez valami és egyszerűen feladtam azt, hogy kitartsak a saját életem mellett. Minek, ha a végén úgyis a mélybe leszek taszítva?
- Egy probléma van – talán most érkezett el a pillanat, hogy az utolsó leheletemmel küzdhetek még, mielőtt eldöntenék a sorsomat az akaratom ellenére – Hogy nem ismerem a szabályaitokat. Nem tudom, hogy mikor csinálok hülyeséget.
Ezt pedig csak úgy hagytam lógni a levegőben, nem indokoltam. Egy bólintással nyugtáztam, hogy lezártuk a témát és ez a részemről rendben is volt így. Az, hogy én a jövőben mihez kezdek majd, innentől kezdve a saját döntésem volt. Csak meg kellett várnom, hogy Braylen megint elmenjen a házból és utána gyakorlatilag azt csináltam az apjával, amit akartam. Vagy úgy szöktem el, ahogy azt nem szégyelltem.
- Jó étvágyat – sokkal kevésbé hangoztam határozottnak, mint ő. Nem terveztem hozzányúlni az ételhez, mindezt csak azért tettem, mert már kezdett kényelmetlenné válni, hogy ő sem eszi. Viszont túl nagy volt az adag, amit rendelt, ráadásul attól is tartottam, hogy egy ilyen duplahúsos hamburgert képtelen leszek egyáltalán összefogni a kezeimmel. Ahelyett, hogy nekiálltam volna ügyetlenkedni vele, inkább ketté szedtem a szendvicset, elosztottam benne a zöldségeket és lényegében annak a felét kezdtem el enni. Nem éreztem túl sokat az ízéből, de éhes sem voltam. Túlzottan nagyétkű sem.
Majdnem belefulladtam az ételbe kérdése hallatán. Egyrészt nem számítottam arra, hogy beszélni fog hozzám, vagy éppenséggel beszélgetést kezdeményez. Másrészt nem értettem, hogy miért pont ez érdekli, szóval gyakorlatilag el kellett fordulnom és a kezeimet a szám elé emelni, hogy illedelmesen tudjam visszaköhögni a félrement ételt, meg lenyelni azt a maradékot, ami még a számban volt.
- Nincs – jelen helyzetben jobban lefoglalt, hogy a hús szaftját letörölgessem az ujjaimról – De…
Mielőtt folytattam volna azzal, hogy barátom már ugyan volt, inkább meggondoltam magam. Nem akartam újabb támadási felületet adni neki ezzel és nem is voltam teljesen biztos benne, hogy tényleg a barátom volt az a fiú, szóval inkább hallgattam.
- Mindegy – ezzel le is zártam a témát, de én is észrevettem, hogy a tartásom megint görcsösé vált és az ujjaim is elfehéredtek, ahogy az asztalra helyeztem őket – Neked van?

1390 | öltözék | nincs menekvés | ♔