Miután visszaérkeztem a kisboltból, ahova gyakorlatilag saját magam felhatalmazására húztam el a belem, csak hatalmas, bambiszemekkel néztem meg a saját sápadt tükörképemet, miközben próbáltam összerakni a történetet azzal kapcsolatban, hogy az elmúlt időszakban min mentem keresztül. Braylen már nem volt otthon, én pedig később keltem a szokásosnál. Nagyjából három napja győztem meg arról, hogy nem igénylem az örökös háziőrizetet, miközben próbáltam megértetni vele, hogy nem fog még egyszer előfordulni az, ami korábban. Hirtelen fontos lettem a számára, magam sem tudom, hogy pontosan miért. Soha nem gondoltam őt, vagy a nővéreimet szívtelennek, amiért nem törődtek velem, mert talán én is ugyanezt tettem volna a magam részéről, ha fordított szituációban vagyunk. Ugyanakkor most már percenként sírni tudtam volna a bűntudattól, amiért az utóbbi időben attól volt bűntudatom, hogy nem igénylem a figyelmet, amit megkapok. Egész életemben erre vágytam most pedig, hogy mindet nekem adták, már inkább tűnik ez fojtogatónak, mint felemelőnek. Nem ilyen áron akartam belezsarolni a megmaradt családtagjaimat abba, hogy foglalkozzanak velem.
A pulcsim ujja hosszú volt rám, mert nem nőttem olyan magasra, mint a bátyám. Jesie-nél nem voltam alacsonyabb, de ennek ellenére is úgy éreztem, hogy ha én átlagosnak számítok magasságban fiúként, akkor ő velem ellentétben magas nő. Kettejükhöz képest mindenképp vékonynak számítok, emiatt nem csodálkoztam azon, hogy még mindig úgy néztem ki, mint akinek lemeszelték az arcát fehérre. Lényegében ez természetes volt azok után, hogy nagy mennyiségű vért veszítettem. Nem tudok erről sokat, csak hallottam és hálálkodni tudtam a sorsnak, hogy ennyire satnya fiú vagyok. Általában tükörnek háttal öltöztem, és miután már felvettem a hosszú pulcsikat, amiket annyira szeretek hordani, minden olyannak tűnt, mintha még anyával élnék Brooklynban. Viszont azok a hegek talán örökké emlékeztetni fognak arra, hogy egyszer túl gyenge voltam ahhoz, hogy megbirkózzam a saját fájdalmammal. Ebben a családban viszont mindenki nagyon sok gonddal küzd, szóval nemes egyszerűséggel csak önzőnek éreztem magam, amiért így összeomlottam.
Tudtam, hogy általában ebben a napszakban nem sokan tartózkodnak a házban, nyilvánvalóan leszámítva a személyzetet. Ezért nem kértem a szobámba az ebédet és indultam el az egyik Tokyo Ghoul magát szorongatva a kezemben. Ritkán ettem az étkezőben, viszont az itt dolgozó személyzet nem mutathatta ki azt, hogy mennyire lepte meg az, amikor meglátott engem csak úgy lesétálni a konyhába. Pedig nyilvánvaló, hogy én lennék az utolsó ember itt, aki ezért felemelné a hangját.
Már hozzászoktam ahhoz, hogy a konyháról kiszalad egy nő, aki megkérdezi, hogy mit szeretnék enni. Én minden esetben gyakorlatilag teljesen ugyanazt válaszolom, mert egyáltalán nincsenek extra kéréseim. Egy tál leves bőven elég, mivel nem eszek sokat. Amíg várakoztam, legalább volt időm újra kinyitni a mangát, mait magammal hoztam, de most kissé csalódottan vettem tudomásul azt, hogy túlságosan gyorsan kaptam le a polcról, ezért egy olyat választottam, amit már több alkalommal is elolvastam. Talán előre kellene tennem azokat a részeket, amikhez még nem nyúltam hozzá.
Képtelen voltam teljesen belemerülni a történetbe, részben azért, mert gyakorlatilag hímes tojásként bántak velem. Egyszer nem úgy vettem a levegőt, ahogyan az ideális lett volna a személyzetnek és már rohantak azért, hogy megkönnyítsék a dolgomat. Mikor rájuk néztem, nem tudtam haragot táplálni, szimplán csak szomorú voltam. Úgy néz ki, hogy nekik ez a munka nagyon fontos.
Mikor lépteket hallottam, amik sebesen közelítettek a konyha felé, majd egy ismerős hang is társult hozzá, hirtelen tágra nyílt szemekkel csaptam össze a kezemben tartott könyvet, amitől később biztosan bocsánatot fogok kérni, amiért ilyen mostoha bánásmódban részesítettem. Most viszont alapvetően szerettem volna minél hamarabb eliszkolni még annak ellenére is, hogy egyetlen kanállal sem ettem a levesből, ami hamarosan elkészült. Szerencsétlenségemre a nővérem épp akkor jelent meg az ajtóban, amikor én el akartam menekülni erre a nem várt fordulatra pedig olyannyira voltam felkészülve, hogy gyakorlatilag elhajítottam a mangám, ami a lába előtt ért földet, nekem pedig nem kis energiámba telt az, hogy ne pottyanjak mellé. Végül sikerült megkapaszkodnom az ajtófélfába, de szinte azonnal ugrottam is hátra, mert soha nem voltam ennyire közel még egyetlen emberhez se, nemhogy a tulajdon nővéremhez, aki az ikerbátyjával együtt a legijesztőbb ember volt számomra… Persze apánk után.
- Szia, izé… - egészen vörössé változott az arcom, miközben lázasan gondolkodtam azon, hogy miként magyarázhatnám ki az előbbi mutatványom – Ettél már? Hallottam, hogy megjöttél és eléd akartam menni, hogy ezt megkérdezzem, de megelőztél.
Olyan ártatlanul pislogtam rá, miután nemes egyszerűséggel a szemébe hazudtam, hogy már majdnem én is elhittem azt, amit összehadováltam neki. Tudtam, hogy őt a hasonlók nem fogják meghatni, de reménykedtem benne, hogy legalább jókedvében futottam össze vele, mert tartottam tőle, hogy a korábban elkövetett öncsonkításom miatt a lehető legkínosabb beszélgetésen leszünk túl. Ezt pedig még mindig jobb jókedvűen megtenni, mint bárhogy máshogy.

758 szóban - Miért tetszik betörni a saját otthonába?    - ruha - Linked Horizon - Jiyuu no Tsubasa - ☆

Jesie && Sky

“change comes in baby steps”

Létezik egy ősi módszer arra, hogyan szabadulj meg a gondjaitól; ignoráld őket, amíg el nem múlnak. Ez egészen működőképes addig a pontig, amíg a probléma forrása nem egy másik személy, mert az csak nem várható el, hogy egyszercsak fogja magát és megszűnjön létezni. Lehet, hogy sok mindent megoldana, ha ez így működne, de kegyetlenség lenne bárkinek is ilyet kívánni. Éppen ezért baromira nem találtam kellemesnek amikor Skyler váratlanul majdnem eleget tett ennek, amivel gyakorlatilag alá is támasztotta, hogy ez a taktika beválik. Mióta csak megjelent nálunk annyira igyekeztem őt levegőnek nézni, mert nem láttam tovább a saját haragomnál, hogy bele sem gondoltam, Őt mennyire megviselheti mindez, ami történik vele. Nem hittem, hogy annyira az összeroppanás szélén állhat, hogy előrukkol majd egy ilyen önbántalmazó húzással, amivel rám is a szívrohamot hozta. Sosem akartam, hogy ez történjen és részben hibásnak gondoltam magam, amiért az ignoráns viselkedésemmel talán akaratom ellenére is az ellenkezőjét éreztethettem vele. Azóta igyekszem másképp állni hozzá, jobban figyelni rá, nyitottabbnak lenni felé - azt hiszem mondhatjuk így, még ahhoz is ragaszkodtam, hogy a kezén lévő kötést is segítsek kicserélni, de igazából fogalmam sincs, hogy mit csinálok, hogy hogyan kellene közelednem felé.
Abból kiindulva, hogy hazaérve az ellógott óráimról, a személyzetnek való köszönés után, épp csak beteszem a lábam a konyha ajtaján, Skyler pedig a gyors evakuációja közben felém repít egy könyvet és kis híján le is tarol, azt hiszem elkönyvelhető, hogy ő se tudja hogyan tartózkodjon velem egy légtérben anélkül, hogy kínos legyen. Nem hibáztatom érte, nem is olyan régen még én is azonnal az ellenkező irányba menekültem, ha ő, vagy az a jó édes apánk megjelent a közelemben.
- Hűha, szép mutatvány... - megköszörülöm a torkom, hogy elfojtsak egy kuncogást. Kicsit azért vicces ez a helyzet, meg ahogy zavarában nehezen tudja, mit mondjon. - Szia. - Halvány félmosolyra húzom a szám, mint valami bíztatás, hogy nyugodtan folytassa csak, találjon ki egy hihető mesét a sietsége okára, én megvárom. Jobban érdekel mivel rukkol elő, mint két órányi szenvedés latinon, amit minden bűntudat nélkül hagytam ki, immár zsinórban negyedjére, beletörődve a ténybe, hogy valószínűleg csúnyán be fogom bukni ezt a tárgyat... megint. - Ettem-e? - meglepetten kérdezek vissza, ő meg olyan bambi szemeket mereszt rám, amitől egy pillanatra elgondolkozom rajta, hogy megkíméljem egy kis testvéries kínzástól, de hát milyen dolog lenne, ha pont vele kivételeznék?! Ha már a családhoz tartozik, úgy is kellene bánnom vele. - Miért, csak nem velem szeretnél ebédelni? - Enyhén megemelem a szemöldököm, úgy fürkészem az arcát. Vajon meddig képes még vörösödni az arca?
- Egyébként mit olvasol? - kíváncsian fordítom a tekintetem ezúttal a lábam előtt heverésző könyvre. Le is hajolok érte, hogy felvegyem és jobban szemügyre vehessen. Hajszál híján vissza is ejtem a földre, amikor rájövök, mit tartok a kezemben. - Ne már... Ez nem igaz! Ez most komoly? - Hitetlenkedve pislogok hol rá, hol a mangára, tökéletesen kifejezéstelen arcot vágva, holott érzem, hogy a bennem rejtőző fangirl ugrabugrálni kezd örömében, és már a torkom kaparja az örömteli sikongatása. Mindig ez van, mindig teljesen belelkesedem, amikor találok valakit, aki osztozik a manga és anime szeretetemen. - Ííí! Imádom! - Eddig bírtam. Hatalmas mosolyt eresztek az arcomra és csillogó szemekkel lapozom fel a könyvet, hogy megkeressem a kedvenc részeimet. - A Tokyo Ghoul volt az első anime, amit valaha láttam és amibe azonnal bele is szerettem. Kaneki úgy ahogy van, ellopta a szívem - magyarázom teljesen átszellemülten, ábrándosan cirógatva a lapokat, ujjam alatt az említett karakterrel. Újra meg kellene néznem ezt is, meg elolvasni. Kibaszott nagy simp vagyok, na mindegy. - Khm. Tessék, ne hagyd, hogy túl sokáig nálam legyen, vagy sose látod viszont. - Becsukva nyújtom vissza neki a könyvet, ismét magamra varázsolva valami nyugodt arckifejezést, mintha nem épp az imént fangörcsöltem volna. Ettől egészen megéheztem.
- Szóval akkor mit eszünk? - kérdezem, fejemmel az asztal felé biccentve, ahol egyetlen tál étel árválkodott éppen, és megkerülve Skylert, odasétálok, hogy megnézzem mi az pontosan. Leves; a tányér mellett lévő kanál szárazságából ítélve érintetlen. Eszik ez a kölyök rendesen egyáltalán? Alapból is olyan kis soványka, most a vérvesztesége után meg még inkább úgy festett a bő pulcsikban, mint akit a szél is el tudna fújni. Nem, ez így nem lesz jó. - Ugye nem csak ezzel akartál jóllakni? - Bökök az ujjammal a tányérjára, rosszallóan csettintve a nyelvemmel. - Mindjárt szólok a személyzetnek, hogy készítsenek még valamit. Nem vagy vegetáriánus, igaz? Ó, és kávét. Te kérsz kávét? Meg sütit! Édeset vagy sósat? - Érdeklődéssel várom, hogy mit válaszol, közben megveregetem az egyik szék háttámláját, jelezve, hogy szeretném, ha lecsüccsenne. Most már nem menekülhet előlem.    

viselet  | ne dobálja azt a mangát kérem szépen  | 733 | ♡