"I can't promise to fix all your problems, but I promise you won't face them alone."
Nem véletlenül nem akartam soha túlságosan szerves része lenni a családomnak és mindannak, ami egy a hozzánk hasonló státuszban lévő família mindennapjait jelenti, minden intrikával, pletykával és csatározással együtt - ami van, hogy még azokat sem óvja, akik állítólag egy csapaton belül vannak. Bizonyos értelemben tulajdonképpen szó sincs arról, hogy én választottam ezt az életet, hiszen már akkor meg lett pecsételve a sorsom, amikor megszülettem, vagy ha nagyon szőrszálhasogatók akarunk lenni, nyolc hónappal előtte, abban a pillanatban, amikor mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy anyám nem a férjétől esett teherbe. A születésünk olyasmi, amit nem tudunk befolyásolni, ha viszont valakinek kifogása van ellene, minden ellenszenvét azon veri le, aki nem tehet az egészről. Minden egyébhez mérten nekem ennek ellenére is kifejezetten jó életem volt, azt hiszem. Saját családot kellett keresnem magamnak a barátaim személyében, de soha nem szűkösködtem pénz tekintetében és ha nem is várt rám egy multinacionális cég milliókat hozó igazgatói széke, de olyan hivatást választhattam magamnak, amelynek presztízse van, amit csinálni akarok és ami biztosít annyi függetlenséget - szakmailag és később anyagilag is -, hogy ne kelljen úgy éreznem; olyan család nyakán lógok, amely bármelyik pillanatban elvághatja az utolsó szálat is, amivel kapaszkodom belé. Nagyon másképp alakult az életünk a Yang család legújabb tagjával, mégis olyasfajta hasonlóságot eredményezett ez kettőnket tekintve, ami mellett egyszerűen lehetetlen lett volna elmenni szó nélkül. Nem kellett különösebben kérnie senkinek, hogy együttérzéssel forduljak a kamaszfiú felé, akiben akarva akaratlanul is egy fiatalabb, szenvedő önmagamat véltem felfedezni - habár nem töltöttünk együtt elég időt ahhoz, hogy ezt teljes magabiztossággal ki merjem jelenteni. - Skyler itthon van? Hol találom? - Teszem fel az egyszerű kérdéseket a bejárónőnek, aki kedvesen mosolyogva hajtja meg a fejét előttem, amikor meglátja kivel áll szemben. - Most merészkedett le a konyhába. Senki más nincs itthon. - Halkan magyaráz, mintha csak titkot osztana meg, én pedig bólintással veszem tudomásul amit mond, majd az említett helyiség felé veszem az irányt. Már-már tökéletesnek tartom az alkalmat arra, hogy beszéljek a fiúval, amikor senki más árgus szemei nem figyelnek ránk és még csak a kíváncsi fülektől sem kell tartanunk, ha valóban nincs itthon senki más. Eredetileg azt terveztem, hogy elhívom őt valahová, ahol nem olyan fojtogató a környezet, mint az újdonsült otthonában. Én is mindig rosszul éreztem magamat, amikor Sydneyből haza kellett látogatnom Koreába. Ha kicsit is hasonlítunk, talán ugyanazt érzi, mint én. Képtelen lennék lopakodva megközelíteni a konyhát, a padlón koppanó lépteimet azonban nem is akarom titkolni, így kisebb az esélye, hogy Skyler a végén megijed, amiért megjelenek. Rögtön őt keresem a tekintetemmel, amikor besétálok a konyhába és rá is köszönök. - Szia, Sky. - Be lettünk már mutatva egymásnak a legelején és azóta többször is találkoztunk futólag - Dan akkor is elrángatna Yangékhoz, ha hófúvással kellene küzdenie út közben. Gondolom előnyt jelent a Seo család üzletének, ha bármilyen fogást tud találni rajtuk. - Nem zavarok, ugye? Mi a helyzet, hogy vagy? - Kíváncsi pillantással figyelem a mozdulatait, az arcát, s képtelen vagyok kilőni a fejemből az orvost, aki már azon töpreng, mennyit eszik ez a fiú. - Tulajdonképpen hozzád jöttem és egy ajánlattal - Képtelen vagyok elég otthonosan érezni magamat a - technikailag - saját rokonaim házában, ezért zsebre vágom a kezeimet. - Azt hallottam, hogy szeretsz rajzolni. Én is.. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon. - De mostanában már áttértem az élményfestésre. Ma is lesz egy ott ahová járok, eljöhetnél velem. Lenne kedved?
Nem jöttem ki túl gyakran a szobámból, amikor bárki itthon volt. Pont ezért is lettem mestere annak, hogy tökéletesen meglapuljak, és már lényegében a szobámban ülve is tudtam, hogy mikor ki ér haza, vagy éppenséggel használja a fürdőszobát, jön-megy és egyebek. Emiatt kifejezetten könnyű dolgom volt, hiszen a ház amiben éltem hiába volt hatalmas, a hangszigetelés ellenére is, ha résnyire nyitottam az ajtómat, tökéletesen ki tudtam venni, hogy mikor ki mit csinál. Jesie elég hangos személyiség volt ahhoz, hogy ne legyen nehéz felmérnem vele kapcsolatban a terepet. Azt tudom, hogy a testvéreim édesanyja általában korán elmegy valahova, Mona nem állít be túl gyakran és hát... Braylen egyik barátja beköltözött a lakásba, ami miatt ő is gyakrabban hangoskodott. A mai reggel más volt. Ébredés után sokáig füleltem, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy megfejtsem a történéseket. Az utóbbi időben úgy éreztem magam, mint egy pocok a réten, akinek nincsen hova bújnia a rengeteg sas között, tehát lényegében a kis üregem nyújtott számomra némi biztonságot csak... De ez is vajmi kevésnek bizonyult, amikor valamelyik rokonomba botlottam a folyosón. Mert akkor már nem tudtam menekülni, ők pedig könnyen elkaptak. Mivel szerencsém volt, nyugodtan használhattam a folyosón levő fürdőszobát, ahol gyorsan végeztem. Ha tévednék és mondjuk a két fiú aludna, akkor minden bizonnyal zavarhatnám őket. Bár már volt szerencsém összefutni Braylen bizonyos haverjával, aki egész rendesen viselkedett velem, de ettől függetlenül sem akartam, hogy ezek az alkalmak megsokszorozódjanak. Amíg felöltöztem és megrendeztem a homlokomba hulló, már kissé hosszúra nőtt tincseket, lényegében csak a bejárónők szöszmötölését hallottam, semmi mást. Éppen ezért is mertem leindulni a konyhába, hogy valamit kereshessek magamnak a hűtőben. Igyekeztem otthonosabban mozogni az eltelt idő miatt a lakásban, de ennek ellenére is úgy éreztem, hogy még mindig nem tartozok ide... Szellem módjára élni pedig nem volt túl kellemes. Nem terveztem nagy reggelizést a mai napra, elvégre a szabadnapomat itthon úgy akartam eltölteni, hogy minden gond nélkül lejöhettem volna ebédért, vagy rendelhettem bármit. Pont ezért is igyekeztem első sorban némi életet lehelni saját magamba. Komótos mozdulatokkal vettem ki a hűtőből a tejet, amivel a kávé kesernyés ízét próbáltam ellensúlyozni, aztán választottam egyet a kapszulák közül, amit Yangék ittak. Nem szerettem túl forrón, ezért a habosítást úgy ahogy volt el is engedtem. Eléggé belemerülhettem a gondolataimba, ugyanis nem igazán hallottam meg azt, hogy mikor ért valaki a konyhába... Ellenben a köszönése éppen eléggé megrémített ahhoz, hogy a tej majdnem a mellkasomon landoljon. Az utolsó pillanatban – persze nagy kalimpálások közepette – sikerült elkapnom a dobozt, de mivel eléggé remegtek a kezeim, inkább csak leraktam az asztalra azt. - Szi-szia – nem volt túl határozott a hangom, és szintén félénken fordultam a nagybátyám felé, aki olyan gusztustalanul kedves mosollyal állt meg előttem, hogy kedvem lett volna a pult mögé húzódni tőle. Az egész családban lényegében ő volt az egyetlen olyan ember, aki igyekezett normális lenni velem, és éppen ezért is volt baromi fura az, hogy létezik. Nem mertem túlságosan közel engedni, mert szimpatikus volt és nagyon féltem attól, hogy csalódni fogok a végén. - Jól vagyok, köszönöm – amikor végül sikerült kiegyenesednem, rögtön a bögrémbe öntöttem a tejet – Kávézni készültem. Csináljak neked is? Te jól vagy? Furán nézne ki, ha én itt iszogatnék, ő pedig nézné, mert nem kínáltam meg. Végülis most én képviselem a lakókat, ő pedig a vendég... Aki sosem ártott nekem, tehát nem kellene keresztülnéznem rajta. - Sosem próbáltam – amint a lényegre tért, talán egy kicsit zavarba is jöttem. Nem említettem neki, hogy szeretnék rajzolni, de mivel már tudja, igazából lényegtelen lenne rákérdezni arra, hogy honnan szedte az infót. Letagadni pedig felesleges lenne. Pár pillanatig ezért csak bizalmatlanul szemléltem őt, aztán elgondolkoztam azon, hogy mi a jó válasz erre a kérdésre. - De elmehetek... Nem terveztem mára semmit se – az már más kérdés volt, hogy hegyekben álltak a feladott házi feladatok, de sosem voltam képes sokáig koncentrálni a leckékre – Ez pontosan micsoda? Tényleg nem foglalkoztam még ilyenekkel, csak firkálgatni szoktam...
I wanna dance till my legs break, I wanna love till my heart aches, I want the cause of my death, and I'll laugh with my last breath ❝ let's grow old, and die young ❞
Open your eyes, hold my hand every day
I'm the one you've been dreaming of we wanted this time so badly, babe ❝ now be with me, Baby, you and I ❞
★ lakhely ★ :
Queens
★ :
★ foglalkozás ★ :
diák, büfés
★ play by ★ :
choi beomgyu
★ hozzászólások száma ★ :
54
★ :
Re: Skyler && Jamie | just like the rain
Szomb. Feb. 06, 2021 11:19 pm
Skyler & Jamie
"I can't promise to fix all your problems, but I promise you won't face them alone."
Kifejezetten nevetségesnek találtam ebben az egész helyzetben - történetesen a Yang család életében - azt, hogy mennyire nem sejti senki, hogy nem először történik ilyesmi. Nyilvánvalóan apám épp eléggé el akarta tussolni az én létezésem körülményeit és a tényt, hogy nem az ő fia vagyok, hogy ne derüljön rá fény még a saját családja számára sem, de ha ugyanaz történt volna velem is, mint Skylerrel, valószínűleg nem is baj, hogy ez így alakult. A tényleges helyzettel pedig egyébként sem lehettem teljesen tisztában, mert sok olyan részlete volt ennek, amit csak Dan elmondásai alapján tudtam. Nem tartom hazugnak a saját testvéremet, innentől kezdve pedig úgy éreztem, hogy ha mások számára talán nem nyilvánvaló okokból, de nekem kell lennem annak az embernek, aki megpróbál egy kis emberséget csempészni Skyler a családjával ápolt kapcsolatára. Már ha ebben a helyzetben egyáltalán érvényes az ápolás szó, mivel a Yang család porontyai nem tanúsítottak különösebben példamutató magatartást, ami a testvérüket illette. Így vagy úgy, de a fiú a család része és ezt mindenkinek kivétel nélkül el kellene fogadnia. Senki nem gondol bele, hogy fordított esetben hogyan érezheti magát valaki, akit ok nélkül kiközösítenek. Pont úgy, mint ahogyan én sem akartam anyám viszonyának eredménye lenni, úgy Skyler sem tehet arról, hogy Yangnak született és hogy történetesen annak kell maradnia. Vele ellentétben nekem tinédzser koromban megvolt az az előnyöm, hogy ha a Seo család részének is kellett maradnom, de megtehettem ezt tőlük távol, valami olyasmi után álmodozva, amivel büszkévé tehetem a család fejét és amivel legalább egy kicsit is méltóvá válok arra, hogy egyáltalán megtarthattam a Seo nevet. Sky helyzete nyilván más volt, mivel őt csak belerángatták valamibe, aztán magára hagyták, holott személy szerint úgy gondolom ha kapna segítséget a beilleszkedéshez, akár normális életet is élhet olyan emberek között, akiknek az érdekek és a számítás jelentik a mindennapokat. - Ennek örülök. Lassan itt az influenza szezon, szóval vigyázz magadra. Ha pedig orvos kellene, keress nyugodtan. - Ha más tekintetben nincs is szüksége rám, legalább orvosként bízzon meg bennem. Nem kérem tőle, hogy csináljon valami olyasmit, ami miatt én kellenék, mint Dr. Seo, de ha már annyit elértem nála, hogy kényelmesen tud viselkedni velem, mint szakember, akkor már megérte. - Nem köszönöm, én nem kávézom. - Halvány mosoly kúszik az arcomra, miközben megrázom a fejemet. Mindig furcsa valakivel először megosztani, hogy sok más szenvedély mellett kávéval sem mérgezem magamat, de általában olyasmi ez, amit egyszer közlök, aztán szimplán tudomásul vesznek, majd pillanatok alatt el is felejtenek és végül még legalább négyszer-ötször el kell mondanom, hogy meg is jegyezzék. - Nem vagy még fiatal a kávéhoz? - Nem felróni akarom neki a szokást, a szám sarkában játszó mosoly pedig szintén arról árulkodik, hogy nem veszem túl komolyan azt, hogy történetesen tizennyolc évesen valaki kávézik, vagy sem. - Én is jól vagyok, köszönöm. Most van egy kis időm lazítani, szóval igyekszem kihasználni. - Egészen pontosan társaságban szeretném tenni, mert engem mindig is kikapcsolt az alkotás, egyedül ott hibádzott az egész, hogy mostanában kevés időm volt rá. - Az egyáltalán nem jelent hátrányt - jegyzem meg egy rövid bólintással egybekötve. Ha belegondolok én is épp elég rég fogtam akár csak ceruzát is rajzolás céljából, hogy most úgy érezzem; be vagyok rozsdásodva. - Nyugodtan megmondhatod azt is, ha nincs kedved hozzá. - Jelentem ki higgadtan. Egy viszonylag idegen környezet és pár órás elfoglaltság ezerszer szabadabbnak tűnt, mint az, hogy a személyzet érzékeny fülei hallatára társalogjunk egyet egy-egy ital kíséretében. - Általában vannak különböző alkalmak, különböző festményekkel. Biztosítanak hozzá mindent, állványt, vásznat, ecsetet, festéket, tényleg mindent... - Pár másodperces szünetet tartok, amíg néhány tincset megigazítva simítok végig a hajamon a fülem mellett. - Van egy instruktor is, aki mesél a kép hátteréről és iránymutatást ad, ha valakinek szüksége van rá. De egyébként csak arról szól, hogy a résztvevők festenek egyet közösen. - Még arra sem köteleznek, hogy feltétlenül ismerkedjen az ember, van akinek szüksége van a csendre, hogy kiélhesse magát alkotóként. Nekem inkább olyasmi lenne a célom, hogy Sky meg én tudjunk beszélgetni is egy kicsit. - Egyébként mit szeretsz még csinálni a szabadidődben? - Hátha az egyik ötletem nem jön be, de kitalálhatunk valami mást. Már így is több közös van bennünk az érdeklődési körünket tekintve, mint Braylenben és Skylerben.
Talán buta dolog volt tőlem az, amikor végül úgy döntöttem, hogy a legtöbb, amit tehetek az lényegében annyi, hogy sodródok az eseményekkel és meglátom mi sül ki ebből az egészből. Elég egyértelmű, hogy sok mindent amúgy sem tehettem volna, hiszen a törvény szerint csak egy gyereknek számítok, akinek a családja mellett van a helye. Ugyanakkor ezen a ponton határozottan megkérdőjeleztem azt, hogy valaha lehet-e egy olyan közeg a családom, ami ennyire rideg és ijesztő, amit lényegében én magam forgattam fel… Pedig nem akartam ezt tenni. Őszintén, sosem rendelkeztem túl nagy álmokkal, szimplán csak túl akartam élni, gondolom azért, mert az evolúció ezt kódolta belém. Viszont most leginkább úgy érzem magam, mint egy ketrecbe csukott vadállat, aki arra hivatott, hogy ott próbáljon meg a természete szerint élni. Nyilvánvalóan ez lehetetlen volt, mert kialakíthatják a leggyönyörűbb és legélhetőbb környezetet, az sosem lesz az otthonom. És ha Braylennek igaza volt azzal kapcsolatban, hogy én is egy leszek majd azon gyerekek közül, akit különböző eseményeken mutogatnak majd… Akkor lényegében nem is fogok nagyon különbözni az állatkertben megtalálható pumáktól, nem? Ez az egész pedig nagyon ijesztő volt. Éppen emiatt nem nagyon tudtam mit kezdeni Jamie közeledésével, de értékeltem az igyekezetét. Ha a korábbi hasonlatra gondolok magammal kapcsolatban, akkor határozottan ő lehetett a gondozóim közül az a fajta, aki tudta, hogy a nyers húsnak melyik része a kedvencem, és legalább megpróbálta azt elém dobni. Éppen ezért éreztem én magam azt, hogy meg kell erőltetnem magam vele kapcsolatban, és igyekeztem némi mosolyt erőltetni az arcomra, amikor rászántam magam a válaszadásra. - Rendben, keresni foglak – elég meggyőző voltam annak ellenére, hogy hazudtam neki – De strapabíró vagyok. A látszat ellenére is. Pontosan tudtam, hogy példának okáért a vékonyságom elég aggasztó lehetett volna, de hamar rá kellett jönnöm arra, hogy ez nem feltétlenül az ételbevitelen múlik. A kialakult helyzetben nem volt túl jó étvágyam, de mivel dolgoztam, oda kellett figyelnem arra, hogy legalább a minimális táplálékot bevigyem a szervezetembe. Sokat nem változott az alkatom, pedig elvileg most jóval jobb körülmények között élek. Bár az is tény, hogy soha életemben nem voltam egy nagyétkű srác és valószínűleg én eszem a legkevesebbet a ház lakói közül. Ennek ellenére is egészségesnek éreztem magam. - Nem? – egészen meglepetten pislogtam rá – Azt hittem, hogy az orvosok azon élnek. Logikus lett volna, mert mégis elég hosszúak a műszakok, amiket ledolgoznak. Az utóbbi időben még én is rászoktam a kávéra, pedig korábban hozzá hasonlóan nem éreztem szükségét annak, hogy fogyasszam az italt. Nem kifejezetten szeretem az ízét, mégis minden este azzal a gondolattal fekszem le aludni, hogy jó egy kávéval indítani a napot. Ez már függőségnek számít? De még mindig jobb, mintha cigiznék, nem? Jobban belegondolva, talán arra is rászokhatnék. Meg a piálásra is, és máris adnék okot arra Yangéknak, hogy kihajítsanak a palotájukból. - Általában hosszú napjaim vannak – magam sem tudtam, hogy miért jegyeztem meg ezt neki – Van egy étterem, ahol suli után be szoktam segíteni. Még nem kerestek nekem új iskolát, ezért viszonylag sok időt tölthettem Tiffanyval. Meg is akartam ragadni ennek a lehetőségét, mivel számítottam rá, hogy nem sokáig erősítem majd a Brooklynban található középiskola sorait. Ezt valahol nem bántam, ugyanis a névváltozásom elég egyértelművé tette, hogy mi történt velem, én pedig egyszerűen csak gyűlöltem azt, ahogyan rám néznek az emberek. Ezen a ponton már képtelen voltam abba a csodás láthatatlanságba burkolódzni, ami egész életemben körbevett, és ez nagyon kényelmetlen volt. Nem szerettem mások figyelmét. - Nehéz orvosnak lenni, nem? – a kezemben tartott bögrébe bámultam bele, amikor feltettem a kérdésem neki – Miért akartál az lenni? Egyáltalán nem motivációt akartam keresni ahhoz, hogy én is találhassak magamnak lehetőséget a munkakeresésre. Pontosan tudtam, hogy azoknak a fiúknak és lányoknak, akik az én rétegemből származik, nem sok lehetősége van álmodni, így hiába csöppentem bele a jóba, egyszerűen képtelen lettem volna kihasználni azt, ami innentől kezdve megillet engem a nevem miatt. Lényegében csak elköltöztem, de nem változtam meg. Ugyanúgy nem akartam tovább tanulni, nem találtam egyetlen pontot sem az életemben, amiben tehetséges lettem volna, de nem is akartam keresni. Néha egészen aggaszt az, hogy csak a túlélés érdekel, de magam sem tudom, hogy pontosan mi a szerepem ebben a világban. - De, van hozzá kedvem – lényegében bármihez volt, aminek hatására ki tudtam szabadulni ebből a házból. Belegondolva, az sem volt annyira rossz, amikor Braylen elvitt enni… Csak szimplán az zavart, hogy megint nincs itthon. Úgy éreztem, hogy csak azzal tudom őt hazarángatni, ha én magam egyszerűen eltűnök. Még, ha csak egy délután erejéig tehetem meg, akkor is meg kell tennem. Senkit sem túrhatok ki a saját otthonából. - Á, értem – bólintottam egyet, és megtartottam magamnak azokat a gondolataimat, hogy talán jobb is, ha nem kell idegenekkel ismerkednem, mert sosem voltam jó benne. Most is égetek a füleim, lemertem volna fogadni azt, hogy nagyon vörösek voltak – Érdekesen hangzik. Talán rám férne egy kicsit, hogy kimozduljak. Igyekeztem halványan elmosolyodni, aztán felhajtottam a kávém maradékát és igyekeztem nem azon gondolkozni, hogy majd kerítenem kell egy övet is. Az a nadrág, amit jelenleg viseltem olyan volt, amit az itteniektől kaptam. Minden bizonnyal elnézhették a méretem, de nem okoltam őket érte. Az én magasságomhoz passzoló nadrágot nehéz találni, mert szerintem egy női xs-es lazán feljönne a combomon. - Nagyrészt rajzolok, vagy egy barátommal töltöm az időm – ez igaz volt – Vagy segítek nekik az étteremnél. Azt is szeretem csinálni. Unalmas, nem? Először rá pillantottam és kicsit elmosolyodtam, aztán lesütöttem a tekintetem. Soha nem foglalkoztam ezeken a dolgokon kívül nagyon mással szóval, ha nem is mutattam ki túl jól, akkor is hálás voltam az élményfestéses ajánlatára. Ha már nem tudtam odafigyelni valamire, akkor mindig rajzoltam. - És te? Egyáltalán létezik az orvosoknál olyan, hogy szabadidő? – szerintem kis túlzással utoljára akkor láttam orvost, amikor megszülettem, ezért nem tudtam, hogy pontosan miként osztják be az idejüket.
I wanna dance till my legs break, I wanna love till my heart aches, I want the cause of my death, and I'll laugh with my last breath ❝ let's grow old, and die young ❞
Open your eyes, hold my hand every day
I'm the one you've been dreaming of we wanted this time so badly, babe ❝ now be with me, Baby, you and I ❞
★ lakhely ★ :
Queens
★ :
★ foglalkozás ★ :
diák, büfés
★ play by ★ :
choi beomgyu
★ hozzászólások száma ★ :
54
★ :
Re: Skyler && Jamie | just like the rain
Vas. Aug. 15, 2021 5:39 pm
Skyler & Jamie
"I can't promise to fix all your problems, but I promise you won't face them alone."
Nem állítom, hogy eddigi életem során minden olyasmin keresztülmentem, amitől a végtelenségig tapasztaltnak kellene éreznem magamat. Ugyanakkor vannak bizonyos dolgok, amelyekkel kapcsolatban bátran tudnék nyilatkozni. Itt van Skyler példája, akinek a helyzetével az egész családból leginkább én tudok azonosulni, mert bár a családom többi tagjai a szüleimen kívül nem tud erről, mégis van a fiúnak egy sorstársa és közelebb, mint gondolta volna. Mondhattam volna, hogy sajnálom őt mindazokért, amin keresztül ment és szégyellem, hogy úgy viselkedik vele a Yang család, ahogyan. Magamban nyilvánvalóan így is érzek, sajnálom őt, amiért fiatal kora ellenére ezen kell keresztül mennie, amikor más esetben ha nem is egy tökéletes családban, de legalább viszonylagos jólétben nevelkedhetett volna. A tapasztalat azonban azt mondatja velem, hogy egy olyan fiúnak, mint ő is, nincs szüksége mások sajnálatára. Mondhatnám úgy is, hogy mások sajnálatára van a legkevésbé szüksége. Ott van például Kai, aki fiatalon került nagyon távol a családjától és bár biztosan megviselte őt ez az elválás - melyik korabeli srác fogadta volna jól, hogy ennyire eltávolodjon a családjától, akik aztán nem is kifejezetten keresték őt? -, mégsem volt szüksége arra, hogy hetente valakinek siránkozzon és sajnáltassa magát? Hiába fordult már meg a fejemben, még csak azt sem állíthatnám vele kapcsolatban jogosan, hogy kórosan elnyom bizonyos dolgokat, amelyekről beszélnie kellene, mivel nem vagyok pszichológus, aki hasonló diagnózist állíthatna fel, különösen nem egy barátjával szemben. A vele szerzett és saját tapasztalataimra alapozva sokkal többet jelentett az, ha ott vagyunk valakinek, mint egy hétköznapi kapcsolat, aki nem sajnálkozik és néz együttérzően, hanem elfogadja az illetőt úgy, ahogy van. Talán még abban is segít, hogy valamilyen közös programon keresztül az illetőnek ne kelljen azokra a dolgokra gondolnia ideig-óráig, amelyek alap esetben nyomasztották. - Az influenza attól még elég alattomos tud lenni. De persze ne csak akkor szólj. - Halvány mosollyal az arcomon bólintottam egyet, habár valójában nem is igen mozdult meg a fejem, talán csak én éreztem úgy, hogy megfelelő volt a mozdulat. Az amerikai egészségügyi rendszer kifejezetten nem arra az elvre épült, amit én most Skylernek reklámoztam, de pont ezért éreztem úgy, hogy ha már valakivel kivételeznék, olyan emberek legyenek, akik közel állnak hozzám. Az ember családjánál pedig nem is igen van közelebbi kapcsolat. - Én nem vagyok túl nagy koffein rajongó. A kollégaimra már inkább mondanám - mosoly jelent meg az arcomon, amikor kimondtam ezt. Nem akartam belemenni annak a részleteibe, hogy pontosan miért is tartózkodom a koffeintől, mert nem feltétlenül olyasmi volt ez, ami tetszik-nem tetszik alapon történt. Ha szerettem is a koffeint és a kávé ízét, önmagam érdekében úgy döntöttem, hogy kerülöm a fogyasztását. Nem oldódott ugyan meg a kezem remegése ettől a döntéstől, de azt sem szerettem volna kockáztatni, hogy rosszabbodjon. - Étterem dolgozni a te korodban elég megterhelő lehet. Nem sok az iskola mellett? - Kifejezetten nyugodt hangon kérdeztem rá, még ha valójában kíváncsivá is tett ez az egész. Egy olyan fiúnak, akit beemelnek egy tehetős családba határozottan nem kellene iskola mellett még dolgoznia is, Sky azonban valószínűleg másképp gondolkodott. Az, hogy az új lakhelye és környezete ellenére is bevállalta, hogy tovább dolgozik elég sokat elmondott arról, hogy milyen ember lehet. - Nagyon sok áldozatot és elköteleződést követel. - Bólogatva értek egyet a fiú kijelentésével. A kérdése pedig megmosolyogtat, habár igyekszem visszafogni magamat, nehogy azt higgye, hogy butaságnak tartom ezt. Ezért is pillantok lefelé és préselem össze egy pillanatra az ajkaimat. - Magamnak is szerettem volna bizonyítani. Az idegsebész iránynál kicsit nehéz lenne azt mondani, hogy emberi életeket akarok menteni nap, mint nap, mert elég speciális. De nyilván ez is mögötte van. - Kellett volna, hogy rendelkezzek valamilyen standard szöveggel arra az esetre, ha hasonlót kérdez tőlem valaki olyan, akivel lehetek őszinte. Még így sem mondtam el Skynak azt, hogy az apámat akartam lenyűgözni azzal, hogy hasznos tagja vagyok a társadalomnak, de azt hiszem így is épp elég épkézláb választ sikerült adnom. - Neked vannak már terveid a középiskola utánra? - Tettem fel a kérdést, miközben felvont szemöldökökkel pillantottam a fiú felé. Mindenki rendelkezik elképzelésekkel, ugyanakkor nem kell, hogy ez azt jelentse, hogy mindenki hosszú éveket akar az egyetemen tölteni és aztán még legalább ennyi időt rezidensként tölteni, csak hogy hasznosnak érezze magát. Úgy tűnik nekem voltak csak ilyesfajta perverzióim. - Ha kipróbáltad legalább el tudod dönteni, hogy akarod-e máskor is csinálni, vagy soha az életben - halkan nevettem fel, miközben vetettem egy óvatos pillantást Skylerre. Azért érkeztem ide, hogy megpróbáljak programot szervezni vele, ugyanakkor azt sem szerettem volna, ha tehernek érzi, hogy velem társalogjon. Erre nyilván nem kérdezhettem rá csak úgy, ezért is hagytam meg neki a választási lehetőséget. Az már szimplán csak jól esett, hogy végül izgalmasnak tartotta, amit felvetettem neki. - Nem gondolom. Ha neked jó így, akkor épp elég. - Kifejezetten unalmasnak tartottam azokat az eseményeket, ahová ki kellett öltözni és jó pofát vágni, mert mások megkövetelték. Nem háborogtam túlságosan, amikor az Ausztráliában tartózkodásom miatt lemaradtam ezekről. A testvéreimet pedig határozottan nem irigyeltem ezért. - Milyenek az új osztálytársaid? - Meglepően sok dologgal voltam tisztában Dannak köszönhetően, ami miatt kicsit úgy éreztem magamat, mint egy rendőrtiszt, aki éppen kikérdez, vagy épp egy zaklató. Magam sem tudtam melyiknek lenne jobb éreznem magamat, de nem akartam ezt a hatást elérni Skynál. Szimplán csak túl kellett esni bizonyos alap dolgokon, hogy aztán másról is tudjunk beszélgetni. - Nem, nem igazán. - Újabb mosoly jelent meg a szám sarkában. - Rezidensként heti nyolcvan órát dolgozom, egy részét azon a területen, amit magam választottam, a másikat pedig a sürgősségin, szóval... - nevetve fújtam ki a levegőt, miközben felemeltem a fejemet, hogy egy pillanatra elgondolkozzam azon, hogy valójában mit is szoktam csinálni. - Szeretek filmeket nézni, illetve mondhatjuk, hogy futni is. Legtöbbször csak alszom. Ez is elég unalmasan hangzik, nem? - Jókedvűen tettem fel a kérdést, mellé pedig Sky felé pislogtam. - Itt New Yorkban még nem találtam ilyen helyet, de Sydneyben volt egy kávézó kutyákkal, ahová szerettem járni. - Mondja ezt az ember, aki nem fogyaszt kávét. A kutyákat viszont mindig is szerettem. - Ha gondolod indulhatunk is. Ha még nem reggeliztél, elmehetünk valahová. Vagy inkább itthon ennél? - Habár nem az öcsémről volt szó, mégis olyan érzést keltett bennem ez a beszélgetés, mintha Min lenne az, csak egy kicsivel nagyobb kiadásban.
Magam sem tudom még, hogy pontosan hogyan érzek azzal kapcsolatban, ami körülöttem zajlik. Egyértelműen nem érzem magaménak a Yang nevet, nem tetszik az arcom az új személyi igazolványomon, és ez most nem arról szól, hogy úgy néznék ki rajta, mint egy elítélt. Nemrég kapták le a fogszabályzómat az igaz, de alapvetően nagyon komornak tűnik a rólam készített kép annak ellenére is, hogy meg lettem kérve a mosolygásra. Ez nem a szimpla fiatalkori bűnöző féle fénykép. Ez az a fiatalkori bűnöző, aki megölte az anyját, vagy valami hasonlót követett el. Amióta a nagymamám elhunyt, nem volt könnyű megoldanom az életem olyan szempontból, hogy ténylegesen normális körülményeket teremtsek meg magamnak bizonyos szempontokból. Soha nem gondoltam, hogy anya és én egyszer ki fogunk jönni egymással, de a viszonyunk akkor vált gyakorlatilag menthetetlenné, amikor lepasszolt Yangéknak… Akik érthető okokból nem fogadtak tárt karokkal. Elméletileg a tinédzserkor az önmagunk kereséséről szól. Azt mondják, hogy egy ideális helyzetű gyereknek is rengeteg problémával kell szembeszállnia – ilyen lehet az esetleges homoszexualitás, identitászavar – viszont akármennyire próbáltam objektíven állni a dolgokhoz anélkül, hogy magamat sajnáltatnám, egyszerűen nem láttam, hogy az, ami velem történik hol lehet ideális. Nem beszélve arról, hogy a legjobb barátom alapjáraton zavarta össze az agyamat és folyamatos kérdések merültek fel azzal kapcsolatban, hogy mi baj lehet velem. Azontúl, hogy egyre kevesebb lányt találok vonzónak – nyilvánvalóan észreveszem, ha valaki szép – és a fiúkkal szívesebben kezdeményeznék beszélgetéseket. Tudtam, hogy anya nem bánt jól velem, azonban az sem tűnt teljes mértékben normálisnak, amit a Yang családnál láttam. Tehát akkor most el kellene fogadnom önmagam, vagy pedig addig erőlködni, amíg egy helyes lányra úgy tudok nézni, ahogy azt normálisnak gondolják az emberek? Mert kétlem, hogy ha még magamban sem vagyok kimondani azt, hogy jobban vonzódok a saját nememhez, mint a másikhoz, akkor majd pont Daewon Yang elé tudok kiállni azzal, hogy „apa, úgy érzem meleg vagyok”. Talán a képletben a leginkább bonyolult elem az Jamie volt, holott neki kellett volna igazán egyszerűnek mutatkoznia. Összességében csak arra tudtam gondolni, hogy miért kedves velem ő és a nagybátyja, nem beszélve az ikrek és Mona édesanyjáról, aki elől már rendszerint úgy menekültem, mintha muszáj lett volna. Úgy néz ki, hogy az elmúlt időszak vagy a szeretetre való vágyamat, vagy engem, mint embert formált át, mert nehezen kezdtem valamit a hirtelen jött kedvességgel olyanok felől, akiktől úgy éreztem, hogy mindezt egyáltalán nem érdemlem meg. Jelen helyzetben pedig teljesen mindegy volt az, hogy tettem-e valami rosszat vagy sem, ha én magam vagyok az, aki a rossz megtestesítője. - Tudom, hogy elég beteges külsőm van, de talán csak későn érő típus vagyok – úgy vontam meg a vállam és ejtettem el a hazugságot, mintha ennek bármi jelentősége lenne. Egyrészt hallottam olyat, hogy az ázsiaiak hirtelen nőnek, viszont én már lassan tizenkilenc leszek, szóval az én esetemben már beállhatott a magasságom. Másrészt valóban vékonyabb, fejletlenebb voltam a kortársaimmal szemben, de ez meg olyan dolog volt, amivel nehéz mit kezdeni. Most, ha fűnek fának jövök azzal, hogy valóban alultáplált voltam az életem nagy részében, anya pedig lehet magához vett valami szert vagy alkoholt, amíg terhes volt velem, addig a tények nem fognak megváltozni, csak még több sajnálkozó pillantást kapok, amitől már egy egész életre elegendő jutott nekem. - Akkor mi tart téged ébren egy hosszabb műszak alkalmával? – nem sokat tudtam az orvosok munkájáról azontúl, hogy emberi életeket próbálnak menteni és baromi sokat dolgoznak. Alapvetően gondolom kevés olyan okos ember van, mint maga Jamie, és azok sem választják mind az orvosi pályát. Ha saját magamból indultam ki, az átlagos képességeimmel és az átlag alatti koncentrációmmal, akkor már logikusnak is tűntek az előbbi feltételezések. - Valójában jobban megy a munka, mint az iskola – vontam meg a vállam – Azon gondolkozom, hogy otthagyom a sulit. Magam sem tudom, hogy miért szaladt ki a számon ez a dolog, de nem hazudtam, mikor kimondtam. Tényleg gyűlöltem odajárni, mivel ugyanúgy azt éreztem, hogy jelentéktelen vagyok. Vagyis jobban mondva olyan voltam, mint egy szellem és kicsit sem fűlt ahhoz a fogam, hogy a jövőben egy új suliba menjek. A Brooklynban található középiskola folyosóit legalább már ismertem. - Az, hogy idáig eljutottál nem elég bizonyíték? – csak a szempilláim mögül sandítottam fel rá, mert kicsit hülyén éreztem magam a kérdéseim miatt. Nem voltam benne biztos, hogy a megfelelők azok, amik iránt érdeklődtem – Mármint szerintem sokaknak nem menne. Nekem sem. Ez nem volt kérdés azok után, hogy gyakorlatilag elég hamar állást foglaltam azzal kapcsolatban, hogy mennyit nézek ki magamból. Mivel hozzá vagyok szokva, hogy az emberek rondán beszélnek velem és nem pofázhatok vissza, talán a vendéglátás volt az, ami nekem való és ennél tovább nem kellett volna látnom. És jobban mondva az eddigi évek alatt nem is mertem, szóval mondhatni a saját ketrecembe zártam magam, ami biztonságosnak tűnt jelenleg, ezért nem akartam onnan kitörni. - Hát nem igazán – vontam meg a vállam – Nem vagyok kiemelkedő tanuló, de még közepes sem. Nincsenek kedvenc tárgyaim. Szerettem ugyan rajzolni, de nem voltam elég képzett ahhoz, hogy ezzel akarjak foglalkozni és abban sem voltam biztos, hogy ha kényszerré válna a dolog, akkor szívesen folytatnám. Maga a tény viszont, hogy Braylen építészmérnökként valószínűleg szintén ügyesen rajzolt egy kicsit megijesztett és nehezen ragadtam ceruzát meg papírt saját szórakozásból azóta. Nem akartam elhinni, hogy jobban hasonlíthatok egy olyan családra, amiben sosem volt részem, mint azt gondolnám. - Nem vagyok az a fajta ember, aki csak puszta kíváncsiságból megtenne bármit – miután mindezt kimondtam én is éreztem, hogy nagyon lelombozó lehet a szövegem, szóval gyorsan hozzátettem a következőt – De talán ezen változtatnom kellene. Lehet azért vagyok ilyen, mert soha semmit sem teszek meg csak azért, mert szeretném. Egyáltalán nem akartam neki megnyílni és komolyan beszélni azokról a dolgokról, amiken keresztülmentem az elmúlt életemben, mert attól úgy éreztem volna magam, mintha feleslegesen fecsegnék és nyavalyognék a semmiről. Nyilvánvalóan nem szabad a múltban ragadni akkor sem, ha sok problémánk forrása az és ott gyökerezik. Viszont azzal is teljesen tisztában voltam, hogy ha elmondok bizonyos dolgokat, azzal semmi sem fog megváltozni, szimplán kellemetlenséget okozhatok azoknak, akik meghallgattak. Mert sajnálatot és szégyent kell érezniük valami miatt, amiről nem ők tehetnek. - Nem nagyon beszélgettem velük, leszámítva egy fiút – akinek szerintem az ikertestvére már most nagyon utál, de nem tudtam ez ellen mit tenni – Ő kedves volt velem. Mellette ültem az első órámon, de szerintem kénytelen leszek más padtársat keresni. Az általa megnevezett fiú sokkal jobban hasonlított Braylenre, mint rá, emiatt nem húztam volna vele újat. Maga a tény, hogy Bray idősebb nálam, talán magában hordozta azt, hogy miért nem verekedett össze velem – ami sokkal inkább lett volna egyoldalú verés, ha az erőviszonyokat nézzük – de ez nem jelentette azt, hogy Joel bátyja nem akarna jól elverni csak azért, mert rossz helyre raktam le a seggem. - Akkor én is unalmas vagyok, mert a futást leszámítva ugyanezeket csinálom – mindezt képes voltam elég ártatlan fejjel közölni, aztán elgondolkoztam a korábbi szavaimon – Mondjuk összességében sosem tartottam magam izgalmas személyiségnek. Ezzel egy időben pedig őt is sikerült tényleg unalmasnak neveznem, ami miatt szinte azonnal vörössé vált az arcom és úgy néztem rá, mint aki attól fél, hogy a helyszínen csapják agyon, amiért sokat jár a szája. Most, ha elkezdek magyarázkodni és bocsánatot kérek tőle, azzal vajon csak rontok a helyzeten? Már mindegy. Nem tudom visszaszívni a korábbiakat. - A kisebb kutyákkal én is kijövök – nincs bajom azokkal sem, akik nagyobbak és mondjuk nyugodtak, de túlságosan féltem attól, hogy leteríthet egy állat, hogy meg merjem komolyan közelíteni azt. - Menjünk csak – gyakorlatilag akkorát ugrottam, mintha valaki az előbb a fenekembe csípett volna – Ha gondolod kereshetünk állatos kávézót, ha nyitva van ilyenkor egy olyan. Legalább találnál egyet itt is. Magam sem tudtam, hogy mit kellene még mondanom, szóval gyorsan magamra kaptam az elhagyott cipőimet, amiknek már enyhén le voltak taposva a sarkai, a kabátom pedig már alapjáraton nálam volt. - Szeretsz itt lenni? – nem igazán tudtam, hogy pontosan mi volt az oka, de a kérdés egyszerűen kiszaladt a számon – Említetted, hogy korábban Sydneyben éltél. Nagyon más New York Ausztráliához képest?
I wanna dance till my legs break, I wanna love till my heart aches, I want the cause of my death, and I'll laugh with my last breath ❝ let's grow old, and die young ❞
Open your eyes, hold my hand every day
I'm the one you've been dreaming of we wanted this time so badly, babe ❝ now be with me, Baby, you and I ❞
★ lakhely ★ :
Queens
★ :
★ foglalkozás ★ :
diák, büfés
★ play by ★ :
choi beomgyu
★ hozzászólások száma ★ :
54
★ :
Re: Skyler && Jamie | just like the rain
Vas. Május 07, 2023 8:59 pm
Skyler & Jamie
"I can't promise to fix all your problems, but I promise you won't face them alone."
A mi családunk van olyan státuszban, hogy könnyen az előítéletek rabjaivá váljunk, csak mert úgy tekintünk egymásra, mintha nem lennénk többek a hivatásunknál, vagy az általunk - nagy ritkán közösen - elért eredményeknél. Apánk üzletember, taktikus, akinek a tárgyalási technikáit bárki megirigyelné. Dan szorosan a nyomában jár, agilis és intelligens férfi, aki egyszer remek vezetője lesz egy igencsak sok fejtörést okozó üzletnek. Mona ügyvéd, aki lényegében egyik napról a másikra tanul, minden jogszabályi változással és új intézkedéssel tisztában kell lennie, ráadásul mindig egy lépéssel az esetleges problémák előtt kell járnia. Braylenből építészmérnök lesz, ami a hivatásához szükséges kreativitás mellett rengeteg precizitást és elhivatottságot igényel. Nem gondolom magunkat ettől sznobnak. Mindenki azt hozza magával, amit odahaza tanult, a mi kultúránkban pedig azt értékelik, ha valaki keményen dolgozik - olykor már-már túlságosan is. A rigid elvárások helyett azonban sokkal többet kellett volna jelentenie annak, hogy milyen a kapcsolatunk a saját családunkkal, mert a sikert és pénzt nem vihetjük magunkkal a következő életünkbe, de ha jók vagyunk egymáshoz, talán a sorsunk összekapcsolódik azokkal, akik igazán kedvesek számunkra. Nem tudom megítélni Skyler számára minek tűnhetett az a fajta közeledés, amit ma is tanúsítottam iránta, de a legőszintébben mondhatom, hogy nem volt bennem semmiféle hátsószándék. Ha úgy vesszük, mindketten elég távol állunk a Neoyangtól ahhoz, hogy bármit el akarjak érni nála ezzel kapcsolatban. Innentől kezdve pedig nem is éreztem úgy, hogy bármi realitása lenne annak, hogy később ki akarjam használni őt. Helyette csak szerettem volna megismerni a családunk legújabb tagját, akiben akarva akaratlanul is azt fedeztem fel, hogy elveszettebb, mint bármelyikünk. Ha megszeretni nem is fogja, hogy mostantól Yangként kell tekintenie magára, de elviselni el lehet annyira ezt az életet, hogy később jó élete legyen. - Sok minden múlik a genetikán is. - Finoman bólintottam, miközben a szemem sarkából a fiúra pillantottam. Ránézésre persze sok mindent mondhattam volna, akár orvosi szemmel, akár egyszerű földi halandóként, de ahelyett, hogy rögtön egészségügyi okokat keresnék a háttérben, előbb talán figyelembe kellene vennem azt is, hogy Skylernek talán csak gyors az anyagcseréje. - Van egy ismerősöm még a gimnáziumból, ő soha nem adhatott vért, mert olyan vékony. Pedig mindig ő tudta megenni a legtöbb szelet pizzát, ha együtt lógtunk. - Az ilyesmi akár szuperképesség számba is elmehetne, már ha az illető élvezi ezt. Mások - akikkel már az orvosi pályám alatt találkoztam - egyenesen büntetésként élik meg, hogy nem tudnak hízni, mert a túlsúlyosság mellett a túlzott soványság is legalább olyan veszélyes lehet. - Általában teázom helyette. - Ami nem jelenti, hogy ne vinnék be koffeint a szervezetem, szimplán csak kisebb dózisokban teszem. Hogy ez mennyiben járul hozzá a kezem remegéséhez, az a mai napig rejtély. Mivel továbbra sem terveztem kivizsgáltatni ennek az okát, így a kérdés megválaszolatlan maradt. - A matcha és a yerba mate egész jó alternatívák. De lehet, hogy ez neked nem olyan túl nagy érdekesség. - Mosollyal az arcomon fordultam felé. Tisztában voltam vele, hogy talán nem kellene próbálnom itt humorizálni, vagy hogy teákról beszélgetni egy Skyler korú fiúval irtó unalmasnak tűnhetett számára. Én mégis szerettem ezeket az unalmas dolgokat. - Szóval szívesebben foglalkoznál ilyesmivel később? - Az olyasfajta munka, amit a fiú végez valójában kicsivel sem kevesebb energiabefektetés, mint egy idegsebészé, vagy egy tűzoltóé. - Nem rábeszélni akarlak, mert szerintem egy asztalos is ugyanannyit ér, mint egy doktorált kutató, inkább csak kíváncsi vagyok. Mi van, ha később valami olyanba fognál, amihez kell a mostani sulid? Nem lenne egyszerűbb, ha meglenne az érettségid? Utána ugyanúgy foglalkozhatsz bármivel, amivel csak szeretnél. - Különösen most, hogy Yangék a szárnyaik alá vették. Ha a helyükben lennék, biztosan nem lenne elég bőr az arcomon ahhoz, hogy ne adjak meg mindent ennek a fiúnak. Elvégre Daewon miatt nélkülözött eddig. De nem gondolom, hogy Eunjeong képes lenne emelt fővel társaságba menni, ha közben nem gondoskodik arról, hogy Sky otthon érezze magát és minden támogatást megkapjon. Mosolyogva pillantottam a fiúra a kérdése miatt. Nem kinevetni akartam, inkább aranyosnak találtam, hogy ilyet kérdez tőlem. Persze, lehettem volna magamra büszke mindazokért a dolgokért, amelyeket eddig a karrierem szempontjából sikerült elérnem, mert minden az én kemény munkámnak volt köszönhető. Részben volt csak köze hozzá a családom pénzének, amivel már így is jóval előrébb kerültem másokkal szemben. De azt gondolom, hogy az orvosi pálya pontosan olyasmi, ahol minden befektetett dollár megéri. Lehet, hogy a tandíjak kifizetésével elvettem a Seo vagyonból, de úgy érzem sokat vissza is adtam a társadalomnak azzal, hogy aktívan tevékenykedtem orvosként. - Ördögi kör? Amikor elérek valamit, mindig van valami új, amit még szeretnék. - Igen, azt hiszem tényleg igazi ördögi kör ez. - Volt, hogy én is elgondolkoztam rajta, hogy inkább feladom. Aztán rájöttem, hogy nem tudnék mást csinálni, amíg nem lett belőlem idegsebész. - Most meg már eszemben sincs váltani. Oké, egyelőre még rezidens vagyok, de most jutottam el arra a pontra, amikor már szimpla butaság lenne feladni. - Akkor ne azt nézzük, hogy miből adnak neked jó jegyeket. Te mit szeretsz csinálni? - Őszintén szólva valahol nagyon is hibásnak éreztem azt a gondolkodást, ami alapján ahhoz, hogy sikeresek legyünk, mindenképpen szükség van valamilyen tehetségre, és ha van valamiben tehetségünk, mindenképpen pénzt kell belőle csinálnunk. Ez nem így működik. Ha valaki embereken akar segíteni, nyilván lehet belőle fizetett orvos, de mennyivel megnyugtatóbb, ha valaki azért csinálja, mert másokon akar segíteni, nem pedig azért, hogy kikerüljön az orvosi szaklap címlapjára, vagy hogy sok százezer dollárt tegyen zsebre egy magánkórházban, nem igaz? - Szerintem is van valami félelmetes az ismeretlen dolgokban. - Talán nem lövök túl messze a céltól, ha kicsavarom egy kicsit a szavait és enyhítek a zavarán. - Azt szokták mondani, hogy akkor szórakozunk végül a legjobban, ha olyasmit csinálunk, amihez eredetileg nem is volt kedvünk. - Így jelen helyzetben talán azért fog élvezni valami újat, mert összegyűjtötte a bátorságát ahhoz, hogy kipróbálja. - Mi az, amit most legjobban szeretnél csinálni? Bármi lehet. - Akár a Holdra szállást is elfogadtam volna. - Miért kellene elülnöd mellőle? - Ha iskoláról van szó, lényegében csak a saját általános iskolás és középiskolás éveimre támaszkodhattam, ezek az évek viszont eléggé messze voltak már, így én magam sem tudtam milyen mostanában egy középiskola. Főleg egy amerikai. - Biztosan hamarosan megismered a többieket is. - Nem akartam benne hamis reményt kelteni, mert nem is ismerem az újdonsült iskolatársait. De Skyler jó gyereknek tűnt, ezért nem gondoltam, hogy ne lenne szimpatikus legalább egy maréknyi embernek az új sulijából. - Aki az extrémsportokért rajong, az csak adrenalinfüggő, nem érdekes - jegyeztem meg nevetve, miközben megvontam a vállaimat. - Mi a kedvenc filmed? - Nem feltételeztem, hogy ismerni fogom amit mond, de attól még próbálkozni lehet. Talán mégsem vagyok olyan öreg, mint amilyennek hiszem magam Skyler mellett. - Tudtad, hogy azt szokták mondani, hogy a kisebb kutyák általában élénkebbek is? - A nagyobb társaik értelemszerűen pedig lusták. Én mégis inkább a lusta kutyákat részesítettem volna előnybe, ha valaha sajátot kellett volna választanom. Dan négylábúi valószínűleg a kettő kategória közé estek, mert ők inkább közepes méretűnek mondhatók. - A bátyámnak van két kutyája, mióta New Yorkban él. Ha egyszer van kedved, látogass meg minket, jófejek. - Először talán nem ezt gondoltam róluk és a mai napig találok kutyaszőrt még a kórházi egyenruhámon is olykor, de a két kutyával viszonylag mégis összebarátkoztam. - Jó ötlet. Vezetek én, te pedig kereshetnél egy kávézót addig, valahol Manhattanben. - Mivel ekkora városról van szó, nem kételkedtem benne, hogy egy gyors keresés számos eredményt kidobott volna. Nekünk egyelőre elég lett volna egy is. - Vannak már olyanok is, ahol hüllők és nyuszik is vannak. Ezekhez mit szólsz? - Én mondjuk nem szívesen iszogattam volna a teámat egy béka társaságában, de biztos van olyan ember a városban, akinek ez lett volna a nap fénypontja. Mivel nem igazán szabadultam meg a kabátomtól, csak a cipőmet kellett felkapnom a lábaimra, ezért nagyjából ugyanakkor készültem el, mint amikor Skyler is, így együtt indulhattunk az autó felé, amit azóta vezettem, hogy itt élek. Ha munkába mentem, jobban preferáltam a tömegközlekedést, de a mai más nap volt. - Inkább megszoktam. Nem szeretem annyira a hideg évszakokat. - Ausztráliában még télen sem uralkodott annyira hideg, mint itt New Yorkban, ami egy óriási plusz volt a szigetország részére az én fejemben. - New York sokkal pörgősebb, mint Sydney. Szerintem fiatalon jobban élveztem volna a levegőváltozást, de még így is elég jó. Úgyhogy mondhatjuk, hogy szeretem. - Tény, hogy odahaza Sydneyben kedvesebbnek tartom az embereket, de ezt már nem lett volna szép egy született New York-i szemébe mondani. Az Audi felé sétálva vetettem néhány pillantást a fiú felé, próbálva felfedezni bármi jelét annak, hogy esetleg kényszernek érzi ezt a helyzetet, mert korántsem szerettem volna, ha végig rosszul érzi magát mellettem. Végül viszonylag nyugodt szívvel szálltam be a volán mögé, mert arra gondoltam, hogy Skyler biztosan nemet mondott volna, ha nem lett volna hangulata a társaságomhoz. - Mi a kedvenc helyed, ahová eddig utaztál? - Lehet, hogy irtó kellemetlen kérdést tettem fel, elvégre nem tudtam, hogy utazott-e már egyáltalán a fiú valaha. De ha így is lett volna, részemről az sem jelentette volna a világ végét. - Van olyan hely, amit szívesen megnéznél? - Ez volt a mentő kérdésem, amit jobb volt elhasználni, mint magamban tartani.
Kezdőlap
