Skyler & Joel

Őszintén szólva én nem vagyok valami jó abban, hogy előre tervezzek, vagy hogy gondolatban mindenki előtt járjak vagy három lépéssel. Fogalmam sincs bizonyos emberek hogyan fognak reagálni rám és amíg nem beszélgettem eleget valakivel, nem is tudom megmondani, hogy kedvelem-e az illetőt, vagy sem. Nem kell ezer évig tartania, igazából ha valaki szimpatikus azt szerintem mindenki érzi már rögtön. Skyler pedig nagyon is annak tűnt, nem csak mert nem küldött el - igazából a saját helyemről -, amikor leültem mellé, hanem mert az sem kergette az őrületbe, hogy ennyi kérdést teszek fel neki. Jay szerint néha idegesítő, hogy mennyit beszélek, de én mindig azzal magyarázom, hogy ez azért van, mert ő az edzései miatt minden szinten lefárad a suli mellett, fizikailag és mentálisan is, én meg nem égetek annyi kalóriát, ergo több energiám marad pofázni. Valami ilyesmi, de azért Nobel-díjat nem várok érte, mert még biológiából sem állok ötösre. Négyesre is alig, de már így is sokkal jobb a helyzet, mint tavaly volt. Ha lehet nem hasonlítgatnám össze azt, hogy tavaly vajon nehezebb anyagot vettünk-e, mint most, mert épp eleget gondolok a biológiára amikor órán vagyok, vagy meg kell csinálnom rá valamilyen házit, nem akarom, hogy ez töltse ki a gondolataimat.
Akármennyire szeretek iskolába járni, azért az utóbbi időben ebből a lelkesedésből jócskán elvett a tény, hogy nem volt minden nap olyan élmény, amit szívesen megosztottam volna másokkal. Szeretem, mert az ikrek és én együtt járunk ide, itt van a barátaim többsége, a tanárok viszonylag rendesek és apa meg anya is büszkék ránk, ha viszonylag jó jegyeket viszünk haza. De mégis újra meg újra eszembe jutott az összetört gitárom és a tény, hogy volt hogy futva kellett a buszmegállóhoz indulnom, csak hogy ne kapjanak el a felsőbb éves fiúk. Vajon becsaptam azzal Skylert, hogy azért tűrhető iskolának próbáltam lefesteni előtte ezt a helyet? Ugyanakkor meg úgy érzem nem szabadna azzal jönnöm neki, hogy mi minden történt velem, mert úgy tűnne, mintha elő akarnám adni neki az áldozatot. Sokkal nehezebb lehet teljesen újnak és ismeretlennek lenni egy új iskolában, mint arccal tompítani egy labdát kidobósban tesi órán, vagy megfenyegetve lenni pár kemény srác által. Nem, úgy döntöttem, hogy ha valami jó lehet Sky mai napjában, akkor az én leszek és a felajánlásom, hogy bevezetem az intézmény minden ügyes bajos részletébe.
- Király. - Vigyorogva pillantottam rá, mert számomra ez nagyon is úgy hangzott, mint egy terv. Szerintem nem sokan vannak, akik szeretnek egyedül enni, mert mi értelme annak, hogy csendben nézzük a többi embert? Az tök olyan, mintha sorozatgyilkosok lennénk és épp a következő áldozatunkat próbálnánk kiválasztani, nem? - Mi a következő órád? Az is lehet, hogy együtt megyünk arra is. - Ezen a ponton megkérdezhettem volna, hogy egyáltalán van-e kedve hozzá, de abból indultam ki, hogy a körbevezetésre sem mondott nemet, szóval talán nem tart annyira elviselhetetlennek. Nem fura, hogy én nem ítélek meg előre senkit, de mégis attól tartok, hogy más egy beszélgetés alapján már eldöntötte velem kapcsolatban, hogy sosem akar újra találkozni?
- Aha. Pedig nekünk azért van egy csomó különböző tulajdonságunk, szóval nem jöhet azzal, hogy annyira hasonlítunk. - Megrántottam a vállaimat, miközben vágtam egy gyors grimaszt. Oké, külsőre hasonlítunk, de ez nem csoda. Ettől függetlenül jellemileg és azt illetően is sokban különbözünk Jayvel, hogy milyen dolgokat szeretünk. Vagy miben vagyunk jók. Ha valaki ezek után azt mondja, hogy minden ikerpárnak ugyanúgy kell öltözködnie és ugyanazokat a dolgokat kell csinálnia, az hazudik.
- Három tesód van? Azta... - Nem akartam úgy csinálni, mint aki először hall ilyesmiről, de nem sok barátom volt, akiknek nagyobb lett volna a családja mondjuk két gyereknél. - Gondoltam, hogy nem ide jár, mert akkor te is ide jártál volna eddig is és akkor már találkoztunk volna. Nem? - Egészen csillogó szemekkel pillantottam felé, mert az én fejemben így volt helyes ez a feltételezés. Ettől függetlenül mondjuk van még ezer másik diák ebben az intézményben, akik közül akkor sem tudnék mindenkit megjegyezni, ha akarnék. Mégis, könnyű volt azt feltételezni, hogy Sky más, mint ezer másik diák.
- Biztos megszoknád. - Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy nem is gondolkodtam túl sokat, csak finoman oldalra dőltem, hogy a vállam az övéhez érjen. Csak amikor újra a szemébe néztem jöttem rá, hogy talán ő nem is szereti, ha mások csak úgy hozzáérnek, vagy ennyire a közelében vannak. Nagyot nyelve egyenesedtem ki újra a saját székemen, majd köszörültem meg a torkomat. - Bocsi, én csak... - Szeretek fizikai kontaktusban lenni másokkal? Nem szállok le a bátyámról, vagy a szüleimről, ha olyan kedvem van és imádom, ha megölelnek? Neem, ilyesmit biztos nem mondhatok el neki csak úgy. Ezért is lógott ott tovább a mondatom kettőnk között, befejezetlenül.
- Csak arra gondoltam, hogy ha netán esetleg úgy alakulna, és mondjuk szükséged lenne rá, meg van hozzá kedved, de tényleg nem erőszak, meg semmi ilyesmi, igazából csak egy ötlet... Ha van kedved bármire együtt tanulni, akkor nyugodtan szólj. - Csak egy pillanatig voltam képes tartani vele a szemkontaktust, aztán muszáj volt elkapnom a pillantásomat. Nem tudtam megfejteni az okát, hogy miért van rám ilyen hatással és miért kell szó szerint körbetáncolnom egyetlen kérdést, amit fel lehetne tenni egyenesen is, mert egyáltalán nem azt kérdeztem meg, hogy ki volt az első szerelme. Ez csak a matekról szól.
- Tényleg? - Valószínűleg egy kicsikét túlságosan is izgatottan kérdeztem vissza, mert azon kaptam magam, hogy a közvetlen közelünkben ülők felénk fordítják a fejüket. Én csak hessegetve próbáltam őket újra más irányba terelni. A kellemetlenség miatt, kissé bűnbánóan pislogtam Skylerrel, miközben megdörzsöltem a tarkómat. - Előadásunk most nem is tudom pontosan mikor lesz, de pár héten belül. Ezek szerint szereted a művészeteket? - Kérdőn pillantottam felé, a szemeimmel az arcát fürkészve. - Mondtad, hogy szereted a rajzot. Szoktál sulin kívül is rajzolni? - Szívesen rávettem volna, hogy mutassa meg nekem azokat a rajzokat. Cserébe megengedtem volna neki, hogy eljöjjön az egyik show-kórus próbára.
- Aha, úgy is jó. - Bólogatva értettem egyet, majd az elém tolt papír felé nyúltam, ami miatt neki is ütközött a kezem Skylerének. Némi pislogás után sikerült csak megfelelően odakoncentrálnom a lapra írt információkra. - Nézd, az irodalom óráink is ugyanazok. - Egészen lelkesen mutattam rá a fiú órarendjén az időpontokra. Ezek szerint tényleg lesznek még alkalmak, amikor közösen veszünk részt órákon. Ez pedig olyan mértékben villanyozott fel engem, amennyire talán nem szabadott volna.
- Nem hiszem, hogy így lenne. Különben nem járnál ide, nem? - Kedves mosoly formálódott az arcomon. Igaz, hogy nem egy elit egyetemre jártunk, de akkor is elég nehezek voltak bizonyos tárgyak, valószínűleg mert a tanárok többet akartak nyújtani és többet vártak tőlünk is. Innen igazi elit egyetemekre mentek tovább a diákok, ezért mi sem engedhettük meg magunknak, hogy túlzottan semmibe vegyük az öreg diákok hírnevét.
- Szerintem... Majd beszélek a bátyámmal, hogy mit szeretne. Most... Mondjuk úgy, hogy elég érdekes helyre ült. - Valójában fúrta az oldalamat a kíváncsiság azzal kapcsolatban, hogy az ikrem és Holly miről beszélgethetnek éppen, de mégsem rohanhattam oda megkérdezni, ahhoz pedig túl távol ültünk tőlük, hogy halljam, ha hegyezem a fülem. Ezért is fordítottam újra a teljes figyelmemet Skyler felé.
- Általában nem tűnik fel nekik, mert mindig az első órán mutatkoznak be az újak. Úgy értem az iskolában az első órájukon. Te már voltál másikon, ugye? Ott nem kérték meg, hogy mutatkozz be? - Felvontam a szemöldökeimet, miközben nagyra nyílt szemekkel pislogtam rá. Minél tovább néztem, annál inkább úgy éreztem, hogy csak tovább akarom őt figyelni. Ez pedig biztosan kellemetlenül érinthette őt, ezért is fordítottam végül el a fejemet, figyelmen kívül hagyva, hogy mennyire felforrósodott az arcom.
- Persze, szívesen megmutatom azt is. Van ebédlőnk és büfénk is, mindkettőt szeretnéd látni? - Valójában mindkettő egy irányban volt, de egész más funkcióval bírtak. Az előbbi tényleg csak arra szolgált, amit a neve is mutatott, minden egyéb jó a büfében volt található. - Nem, száz dollár még itt is sok lenne. - Jókedvűen nevettem fel, miközben újra rá pillantottam. - Persze tudnál annyi mindent választani, hogy végül ennyit fizess. - A fejemmel a bankjegyek felé böktem, aztán finoman oldalra billentettem azt. - A büfét érdemes egyébként elkerülni, ha valamilyen meccs van és nálunk van a vendég válogatott is. Az amerikai focisták elég bunkók tudnak lenni. - Újfent eszembe jutott, hogy azért a mi is iskolánkban is megfordul néhány tuskó, de megint csak elhallgattam ezt Skyler előtt. Lehet, hogy később még bánni is fogom.
- A hét végén lesz a sportválasztó. Eljössz majd? - Fogalmam sincs én mit keresnék közel végzősként egy sportválasztón, ahol az a feladat, hogy a sportolni vágyók sportot válasszanak maguknak... De ha Skyler ott lenne, nem is tűnne olyan szörnyűnek az egész.

Skyler & Joel

Gyerekkoromban egyszer azért sírtam a szüleimnek, hogy járassanak másik iskolába, mint a bátyámat, mert nem bírok ki minden napot Jay társaságában. Azóta már én magam is másképp gondolom az egészet és örülök neki, hogy a szüleim kitartottak a saját véleményük mellett. Meg hogy az amerikai oktatási rendszer annyira megengedő, hogy az órarendjeink majdnem teljesen másképp nézzenek ki. Az iskolapszichológus szerint, akivel évente el kellett beszélgetnie mindenkinek, pont ez az ideális felállás számunkra Jayvel, mert neki is vannak más órái és nekem is. Na, meg alapvetően mindketten más érdeklődési körrel rendelkezünk és nem nyomjuk el egymást, még ha a bátyám fizikai erőben túl is tesz rajtam. De az iskola vonatkozásában ennek semmi köze kettőnkhöz, mert nálam nem a fizikai erő fog arról dönteni, hogy felvesznek-e az egyetemre vagy sem. Szóval más ikerpárokkal ellentétben bennünk a millió közös dolog mellett annyi különbség is fellelhető, hogy képesek vagyunk önálló és értékes emberként élni az életünket, mert mindkettőnknek saját céljai vannak.
Én például nagyon szeretek megismerni másokat és barátkozni olyan emberekkel, akikkel könnyű megtalálni a közös hangot, függetlenül attól, hogy épp felsőbb vagy alsóbb éves, vagy hogy lányról vagy épp fiúról van szó. Egyébként sem tudtam volna elutasító lenni senkivel, aki láthatóan új volt az osztályban. Jay pedig biztosan megbarátkozik majd azzal, hogy más helyre kell ülnie, mert egy másik órán majd találkozunk.
- Ha gondolod szünetben megnézhetem az órarended és elmondom melyik terem nagyjából merre van. - Kérdést ugyan nem tettem fel, de egészen tágra nyílt szemekkel pillantottam fel az asztal lapjáról, egyenesen a fiú arcára. Ha én lettem volna új diák bárhol, valószínűleg örülök a segítségnek, de persze erőltetni sem akartam a dolgot, habár a végére mégis kicsúszott még néhány dolog a számon: - Vagy... Együtt is ebédelhetünk majd. - Egyébként is az étkező volt az egész épület közepe és onnan sokkal könnyebb volt elmagyarázni az irányokat, meg hogy mit merre talál nagyjából. Nem hiszem, hogy bárki körbevezette volna.
Ha most bele kell gondolnom abba, hogy valahol új diáknak kellene lennem, egészen elment a kedvem az élettől és nem csak azért, mert jelenleg egyébként sem volt túl sok kedvem ahhoz, hogy iskolába járjak és ne könyörögjem ki, hogy magántanuló legyek. Az a folyamat egyébként is nehézkes lett volna és sok olyan magyarázattal kellett volna szolgálnom, amelyeket nem akartam mások orrára kötni. Ráadásul semmi nem garantálta volna, hogy egy új iskolában jobb fejek az emberek. Azt hiszem kötelességem kihozni a legjobbat abból, ami megadatott és megpróbálni túlélni az utolsó évemet. Szó szerint túlélni.
- A tanárnő szeret velünk példálózni ezen az órán, szóval szerintem nincs más választása. - Grimaszolva vontam meg a vállamat, ami a tanárnőnek szólt és nem annak, hogy Jay mellett kell ülnöm. Én kifejezetten élvezem  a bátyám társaságát, akármikor, akármilyen körülmények között - habár a tesi órákon a kidobósban ő is tud elég veszélyes lenni, ha ellenkező csapatokba kerülünk. Szerettem volna egyetérteni abban, hogy a bátyám és én jól kijövünk, de nem mertem ilyet hangosan kijelenteni, mert akkor Jay nevében is beszéltem volna. Ami nem lett volna szép a háta mögött. - Ő az idősebb, igen. Három perccel. Ikrek vagyunk. - Nem tudom miért ilyen nehézkes kimondani ezeket az információkat, mert más körülmények között talán perceket is tudnék mesélni arról, hogy amiket az ikrek közötti kapcsolatokról mondanak, az mind igaz. Több ez, mint szimpla testvéri kapcsolat, még ha Jay nem is ismeri el. - És a te testvéred ide jár? - Finom ráncok jelennek meg a homlokomon, ahogyan összevonom a szemöldökeimet. Úgy sejtettem, hogy nemmel fog válaszolni, de végül is ki tudja. Ha azt mondja, hogy a bátyja az iskola tanulója, akkor szimplán csak nagyon furán hatna, hogy ő eddig nem ide járt, mert feltételezem, hogy emlékeznék rá.
- Ó... - bólogatva igyekeztem figyelni a magyarázatára és néhány centivel közelebb is hajoltam, hogy mindenképp megértsem a szavait, mert a terem túlsó végében épp olyan hangzavar támadt, ami megnehezítette ezt a folyamatot. Egyszerre próbáltam tartani vele a szemkontaktust és figyelni a száját is, hátha fejlődtek valamelyest a szájról olvasási képességeim, de azt hiszem épp annyi értelme volt, mint egyszer egy családi túrázáson rám bízni az iránytűt. Ki használ már manapság olyan szavakat mint észak meg nyugat, amikor tájékozódik? - Ugye a vörös hajú néni volt ott? Aki olyan vádlóan néz mindenkire a szemüvege mögül... Na vele nem érdemes szórakozni, mert berak a legkeményebb matekra. Habár.. Jövőre már nem is lesz matek. - Nevetgélve veszem tudomásul, hogy hamarosan vége ennek a rémálomnak - amin Skyler szépített valamelyest. - Egyébként kérdezhetek valamit? - Felvont szemöldökökkel pislogtam felé, elővéve a legártatlanabb pillantásomat. - Mármint még egyet. - Mosoly kúszott az ajkaimra, ahogyan mérlegeltem magamban a korábbi szavaimat.
- Az én kedvencem az ének. Show-kórus tag is vagyok, majd egyszer gyere el egy előadásra - mosolyogva dobtam be a programot, pont úgy, mint amikor korábban a közös ebédet ajánlottam. Az eddig az asztalon fekvő kezemet most megemeltem, hogy megigazítsak néhány tincset, amit a szememet csiklandozta. - A biológia nem az erősségem, viszont a matekomat felhoztam tavaly óta négyesre. Kinek az óráján vagy? - Erős lett volna rögtön rákérdezni, hogy akar-e együtt tanulni? Vagy nem? Magam sem tudom miért foglalkoztat annyira, hogy valamibe, BÁRMIBE bevonjam Skylert, amit én is csinálok, főleg hogy a legújabb ötletem a hülye matekházi közös megoldása lett volna és ki élvezné egy ilyen programot?

Skyler & Joel

Kisebb koromban tényleg mindig szerettem suliba járni. eSkÜsZöm! Nem tenném rá semmilyen tulajdonomat, mert a végén ha megkérdezné valaki a szüleimet lehet, hogy ők pont az ellenkezőjéről számolnának be és az is lehet, hogy szimplán csak  nem mondták el nekem, hogy valójában gyerekkoromban igenis utáltam a sulit, mert a végén akkor megint elkezdeném utálni... Mindegy, bonyolult.
Az őszinte igazság viszont az, és az oka is, hogy egyáltalán ilyesmiken gondolkozom, hogy most nem szeretem a középiskolát. Nem várom, hogy reggelente beérjek és nem olyan érdekesek már az órák sem, mert folyton arra gondolok, hogy mi fog történni szünetben, az órák után, vagy éppenséggel az utcán, hazafelé. Az eddigi tizenhét évemben soha nem gondolkoztam azon, hogy másnak kellene lennem, vagy hogy a viselkedésem olyasmi lehet, ami miatt büntetést érdemlek, esetleg nem helyes. Hiszek abban, hogy a szüleim rendesen neveltek és abban is, hogy a bátyám csak azért nem hajlandó velem néha rendesen kommunikálni, mert túl sokszor végződnek azzal a beszélgetéseink hogy elkérek egy darabot a szekrényéből. Az is lehet, hogy az idegesíti őt, ha néha napján amikor valami csoda folytán sikerül nyernem valamelyik játékban egy hétig csak azt dörgölöm az orra alá. Vagy hogy néha csak a fürdőszobában szabadul meg tőlem és akkor is csak addig, amíg ki nem jön onnan. Lehet, hogy ő is csak azért nem ütött még meg a viselkedésem miatt, mert ikrek vagyunk. Határozottan nem éreztem volna jobban magam, ha pont a családomból jelenti ki valaki, hogy meg kellene változnom, vagy hogy nem megfelelő a viselkedésem, de ezen a ponton már tulajdonképpen mindegy lett volna, mert az iskolába járás élménye el lett b.. Izé, szóval el lett rontva számomra.
Amúgy sem tudtam volna megérteni mi a jó abban, ha valakit terrorban tart valaki és miért nyújt az élvezetet, vagy szórakozást, ha valaki fél tőlünk. Ezért sem akartam olyannak tűnni az új srác előtt, mint ahogyan nem akartam, hogy velem viselkedjenek. Vagyis, várjunk... Mindenkinek úgy kellene viselkednie másokkal, ahogyan ő maga is szeretné, ha viselkednének vele, TEHÁT én nem akartam úgy viselkedni ezzel a sráccal, ahogyan én nem szerettem volna, hogy velem viselkedjenek. Öhh.. Valami ilyesmi.
- Semmi baj. - Egészen félvállról szúrom oda a válaszom, de nem udvariatlanságból, vagy mert ne akarnék esetleg beszélgetni, szimplán csak épp eléggé elfoglal, hogy helyet foglaljak az asztal mellett. Ha rájöttem volna már arra, hogyan kellene hatékonyabbnak lennem a szekrényembe való be és kipakolás, valamint az órákra való beérés kapcsán, akkor lehet, hogy ez a mostani eset nem is történik meg és Jay meg én ugyanúgy egymás mellett töltjük az órát, mint általában. Vagyis az esetek többségében, mert nem pusztán otthon, de általában a suliban is szüksége van arra, hogy néha ne velem töltse az idejét. Ami nem is feltétlenül baj, mert szerintem a kettőnk baráti köre kicsit sem hasonlít.
- Óó, hát akkor azért nem találkoztunk még. - Ezúttal egészen széles mosoly terül el az arcomon, amikor rápislogok. Nálunk nem létezik ugyan olyasmi, mint külföldön, ahol egy bizonyos osztály a középiskola minden évfolyamát együtt járja végig, de jelen esetben mi nem vagyunk olyan túlzottan nagy iskola, hogy néhány félév alatt ne tudnánk megismerni nagyjából mindenkit, aki ide jár, vagy legalább velünk egy évfolyamra. - Fura, mások is mondták már, hogy egy labirintus az épület... - A számat elhúzva pislogok a tábla felé, miközben visszaemlékszem arra a találkozásra a vörös hajú lánnyal, aki Jaynek tuti az esete lenne. - Meg lehet szokni, szerintem a félév végére már meg is szokod. - Hevesen bólogatva tettem ezt a megállapítást, még annak ellenére is, hogy egyébként semmit nem tudtam erről a srácról, tehát nem kellett volna megállapításokat tennem.
- Én is örülök, Skyler. - Ugyanolyan mosolygósan fordultam hozzá, mint korábban. Nem voltam benne biztos, hogy most nekem is hozzá kellene-e tennem, hogy honnan jöttem, mert bizonyos szempontból teljesen jelentéktelen, ha mindketten a lakhelyünktől távol járunk suliba. Jay kísértetiesen összeegyezteti a belépését azzal, hogy én történetesen az otthonunkra gondolok, de ezt is csak onnan tudom, hogy Skyler felteszi azt a bizonyos kérdést. Felkapom a fejemet és a bátyámra pislogok, akinek még elkapom egy pillantását, majd végignézem ahogyan Holly Chai mellett ül le. Ő meg az a lány... Ha páros munka lesz az órai feladat, szerintem felrobbantják a termet, de a feladatuk biztosan nem lesz kész. Mindenki tisztában volt a róluk keringő pletykákkal. Még én is! Sőt, mivel én magam Jay testvére vagyok, lehet hogy egy két pletykának még a forrása is vagyok.
- Jaa, igen. - Bólogatva értek végül egyet a kérdéssel, de rögtön folytatom: - Ő csak a bátyám, ne aggódj. Otthon úgyis látjuk egymást eleget - nevetve emelem a tarkómhoz a kezemet és dörzsölöm azt meg, felborzolva valamelyest a vörös tincseimet.
- Ééés... Mi a kedvenc tantárgyad? - Legalább abban szerettem volna kicsit más lenni MiNdEnKi másnál, hogy nem olyan kérdéssel indítom a beszélgetést, amivel szokás. Nyilván megkérdeztem volna, hogy miért ilyen későn váltott iskolát, vagy hogy miért pont a Hunter, de a felnőttek által eldöntött dolgoknál igazából sokkal jobban érdekelt Skyler maga.

Skyler & Joel

Az utóbbi időben annyi új diák jött a suliba, hogy lassan tényleg kezdtem úgy érezni, hogy nem fogom tudni megjegyezni mindenkinek a nevét. Elsőben valószínűleg még mindenkinek nehéz volt megszoknia azt, hogy éppen mikor kivel van közös órája és kitől kérheti el a házit, vagy az órai anyagot, hiányzás esetén. Mostanra viszont egészen elhittem, hogy nem kell új neveket megtanulnom, ami az osztálytársaimat illeti és ami mindig változik, az a tanárok névsora. Szoktam azon gondolkodni, hogy pontosan hogy is van az, hogy néha egy-egy tanár még azt sem bírja ki, hogy végig tanítson egy osztályt, máris lelép. Bezzeg tőlünk, diákoktól elvárják, hogy nem csak hogy kibírjuk a középiskolai éveket, de ne is akarjunk háborogni azon, hogy mondjuk francia tanárból évente felemészt egyet az évfolyamunk. Képtelenség úgy megtanulni normálisan egy nyelvet, hogy nincs egy állandó tanár, állandó rutinnal, ami a tanítást illeti. Ami viszont megmentett attól, hogy szimplán csak elkezdjem utálni az iskolát és a tanulást az volt, hogy az ikerbátyámmal ellentétben nekem mindig volt motivációm az iskolához.
Kisebb koromban imádtam elmenni vásárolni a szeptember előtti hetekben, mert mindig új dolgokat választhattam magamnak. Tíz évesen a legnagyobb problémámat például az jelentette, hogy pontosan milyen hátizsákot is akarok magamnak, amitől majd menőnek tűnök és nem gyerekesnek. Szerettem a Pokémon kulcstartókat a régi táskámon, de azután, hogy rávasaltunk egy hasonló témája plecsnit, már egészen hamar ki is nőttem, így váltanom kellett. Manapság már sokkal kevésbé okoz problémát, hogy milyen hátizsákom legyen, mert jellemzően szimpla, fekete színűeket választok. A fekete minden színhez megy, ráadásul minta nélkül az sem lehetséges, hogy csak úgy megunjam.
Sokkal nagyobb problémát jelentett újabban, hogy nem tudtam megkülönböztetni egymástól a füzeteimet, mert túlságosan is hasonló mintával rendelkeznek. Tudom, hogy ez részben az én hibám is, mivel én válogattam ki magamnak őket, de attól még tény és való, hogy minden szünetben a szekrényem előtt állva kellett lapozgatnom őket, már a félév kezdete óta, hogy pontosan meg tudjam mondani melyik füzetet melyik tárgyhoz fogtam be. Megtehettem volna, hogy mindent bepakolok a hátizsákomba, amire szükség van egy adott napon, de nem volt kedvem végigcipelni az összes könyvet és füzetet az egész napon át. Akkor a szekrényem elveszítette volna a funkcióját és kevesebb időm lett volna arra is, hogy a benne elhelyezett fényképeket tudjam nézegetni. Viszont a füzeteim válogatásával töltött idő minden alkalommal azt eredményezte, hogy a szünet végén sikerült csak elindulnom a megfelelő terem felé, ami egy akkora iskolában, mint a miénk több percet vett igénybe.
Ennek nem kellett volna különösebb kihatással lennie az életemre, mivel megtehetem, hogy futok, ha nem akarom, hogy a tanár elkapjon, miközben kések az órájáról. Legalábbis így kellett volna lennie ma is - amikor úgy döntöttem, hogy baromira nem fogok futni, mert az nem az én sportom, mint ahogy semmi más nem az valójában... Szóval viszonylag kényelmes léptekkel tartottam a terem felé, ahová belépve rögtön azon akadt meg a szemem, hogy a helyem, amit mindig elfoglalok, ezúttal nem üres. Tágra nyílt szemekkel pislogtam ki előbb a folyosóra, hogy az ajtó mellett elhelyezett terem számot is szemügyre tudjam venni, aztán pedig újra a teremben ülők felé pillantottam, hátha mégis eltévesztettem és terem csere történt, csak én nem tudok róla. Egyedül az én helyemen ülő fiú arca nem volt azonban ismerős, szóval viszonylag hosszú, de nem túl magabiztos léptekkel sétáltam oda hozzá, miközben a félig a vállamon lógó táskám pántját birizgáltam. - Öhm... - finoman megköszörültem a torkomat, miközben a homlokomba hulló hajam alatt pislogtam rá. - A helyemen ülsz. - Akkor tettem hozzá ezt az információt, amikor ténylegesen is felnézett rám. Nem akartam a többiekkel foglalkozni és azzal, hogy vajon figyelnek-e bennünket, de mivel én sosem voltam az a típus, aki meg akarna félemlíteni másokat, vagy problémát akarna generálni egy ilyen egyszerű félreértésből, egyszerűen csak elfoglaltam a srác melletti szabad helyet. - Gondolom új vagy itt, ha nem tudod kinek hol a helye. - Ez jobban átgondolva egészen kellemetlenül is hangozhatott, szóval a hajamat rendezgetve próbáltam átfogalmazni magamban az egészet. - Mármint úgy értem, hogy ki hova szokott ülni. Igazából nincs ülésrend, de szinte mindig mindenki ugyanoda ül, ahová az év elején. Hacsak nem ültetnek át a tanárok... Mindegy is. - Újra megköszörültem a torkom, aztán az ölemben fekvő táskára irányítottam a figyelmem, amin felrántottam a cipzárt és előhalásztam belőle egy tollat, a füzetemet és a tankönyvet. - Egyébként az én nevem Joel. - Nem akartam olyan formális dolgokkal idegesíteni mindkettőnket, mint egy hülye kézfogás, így csak mosollyal az arcomon pillantottam felé.