Határozottan nem foglalt le a matekházi, amit kaptam, viszont mostanában ez volt a legnormálisabb dolog, amivel foglalkozhattam. Nem titok, hogy lényegében semmit sem értek a feladatokból, éppen ezért is foglalt le sokkal inkább az, hogy a ceruzámmal teljesen feketére satírozzam a kis négyzeteket a lapon. Már órák óta csinálhattam, amíg el nem tompult teljesen a hegye annak.
- Jaj – határozottan lusta voltam ahhoz, hogy kifaragjam, így lényegében ennyivel le is tudtam az egész jelenséget és inkább behajtottam a füzetemet. Emlékeztettem rá magam, hogy holnapra vennem kell egy újat, mivel az egész feladatot sikeresen kifirkáltam... Majd lemásolom a padtársam háziját, amiért megint megdicsér a tanárunk, aztán pedig ismételten megírom az értékelhetetlen dolgozatot. Valószínűleg erőfeszítéseket sem teszek majd azért, hogy azt a bizonyos kettest elérjem, tehát üresen fogom beadni a papírt. A tanárnő pedig félrehív, megkérdezi, hogy minden rendben van-e otthon, mert láthatóan romlanak a jegyeim annak ellenére, hogy mindig megvan a házim és általában a megoldás is jó, vagy legalább értékelhető a munkamenet. Én azt mondom, hogy igen, ő nem hisz nekem, de ennek ellenére elenged majd. Mint minden alkalommal.
Talán ez az egész meg sem fog történni, mivel most már jobb körülmények között vagyok. A házvezetőnő nagy energiákat fércelt abba, hogy a szobámat otthonosabbá tegye. Kaptam jó pár új ruhát is, de ezek érintetlenül lógnak a szekrényemben. Tökéletesen megfelel nekem az is, amivel eddig is rendelkeztem, hiszen az iskolába bőven jó a tíz dolláros pulcsi is, nincs szükségem arra, hogy Brooklynban viseljek egy legalább tízszer ennyire drága ruhadarabot és ezért késeljenek meg az utcán. Bár talán sokaknak nagy segítség lenne, ha egyszerűen eltűnnék.
A merengésemből egy halk kopogás térített magamhoz. Nem volt erőszakos, ha lehet valamit barátságosnak nevezni, akkor az ajtómon hallható pár kis koppanás határozottan az volt. Én ennek ellenére megijedtem és akkorát ugrottam az asztalnál, hogy majdnem meg is fejeltem annak a lapját. Elképzelni sem tudtam, hogy ki kereshet. Valamiért Tiffanyra gondoltam, mivel semmilyen étkezés nem következett. Bár előfordult az is, hogy a házvezetőnő csak úgy hozott nekem valamit. Így hiába szeretném leginkább Tiff-t látni, valószínűleg nem ő lesz az ajtó mögött. Nem is tudja a címem, hiába örültem volna neki... Talán jobb is ha távol marad ettől a helytől.
Ettől függetlenül lassan az ajtóhoz botorkáltam, és egészen meglepődtem, amikor egy idegen, de annál csinosabb nőt pillantottam meg mögötte. Nem kellett sokat találgatni azt, hogy vajon ki lehet, mivel elég egyértelműen hasonlított az ikrekre, ettől pedig úgy kipirult az arcom, hogy szinte világítottak rajta a szeplőim.
- Szia – enyhén megbiccentettem a fejem és úgy tébláboltam az ajtóban, mint egy öt éves. Hogyan kellene most viselkednem vele? – Én vagyok Skyler.
Ahogy rápillantottam, a tekintetem leginkább fürkésző volt. Minden bizonnyal azért jött, mert értesült a felfordulásról, amit okoztam és meg akart nézni magának. Ettől viszont én egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan kellene viselkednem. Most invitáljam be a szobámba?

A magam részéről eléggé átláthatatlannak gondoltam a családi helyzetemet. Soha nem volt tabu téma otthon az, hogy pontosan ki az apám, hiszen anyám mindig felelőssé tett egy olyan hiba miatt, amit lényegében ő követett el... Még ha nem is egyedül tette ezt. Sosem beszélt velem őszintén arról, hogy egyáltalán miért szült meg, de ha ennyire problémát okoztam volna neki, biztosan talál egy sarlatánt, aki bármennyi idő után képes lett volna elkaparni engem. Tehát lényegében arra tudtam csak következtetni, hogy nagyon is akarta anyám, hogy megszülessek, hátha azzal relevánssá válhat a Yangok között. Amikor ez nem történt meg, egyszerűen rajtam kezdte el levezetni a mérgét. Én a magam részéről nem rendelkeztem jelenleg olyan kiforrott személyiséggel, hogy ezt a helyzetet meg tudjam ítélni. Tudtam, hogy a gyerekek verése rossz dolog, ugyanakkor nőket felcsinálni is annak számított... Ugyanez van az abortusszal és az alkoholizmussal is. Viszont ezeket a dolgokat egymás mellé rakni már talán egy olyan folyamatot eredményezhet, ahol egy bizonyos szint után már anyám tűnik az áldozatnak. Mert ő maradt ott egy gyerekkel egyedül, munka nélkül, fiatalon... Ez pedig egy huszonéves nő számára lehet akkora trauma, hogy teljesen kifordul magából. Van az a szintű stresszfaktor már, amikor az ember nem tudja normális módon levezetni a feszültséget, és ekkor tesz olyan dolgokat, amiket alap esetben nem csinálna, ugye?
Magam sem tudtam, hogy mit kellene kezdenem ezzel az egész helyzettel, de a rögtönzésben nem voltam túlzottan jó. Éppen ezért is ijedtem meg, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Titkon reménykedtem abban, hogy csak az egyik bejárónő lesz majd mögötte, aki a szennyesemet szeretné összeszedni, vagy éppenséggel az a terve, hogy valami reggeliszerűt belém erőszakoljon. Egy ideig azon gondolkoztam, hogy nem is megyek ajtót nyitni, de aztán végül összeszedtem magam és odaléptem. Pontosan tudtam, hogy egyelőre nem vagyok olyan helyzetben, hogy csak úgy el tudjak bújni mások elől... És talán az itt dolgozó személyzet fog engem úgy igazán életben tartani és némi lelket önteni belém azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok annyira utálatos személy és a ház többi lakója idővel meg fog szokni engem.
Viszont amikor az ajtó mögött megpillantottam azt a testvéremet, akit már képekről ugyan láttam, de még eddig nem találkoztam vele, akkor egy kicsit azért eluralkodott rajtam a pánik. Kedvem lett volna ebben a helyzetben ismételten az ajtó mögé bújni akár a kisgyerekek, és onnan szemlélni a nőt. Viszont a többi nagy testvéremmel ellentétben ő mosolygott rám... És ezt nem is nagyon tudtam hova tenni a jelenlegi helyzetben.
- Semmi probléma – a kezét elfogadtam és finoman rá is szorítottam, hogy legalább a kézfogás dolgot ne rontsam el – Én is hamar lefeküdtem, mert fáradt voltam.
Arról nem elakartam beszélni, hogy a család többi tagja sem fogadott kitörő örömmel, mert egyáltalán nem volt tervben az, hogy még jobba összeugrasszam ennek a tagjait. Ugyanakkor én már valamilyen szinten megszoktam azt, ha nem bántak velem annyira jól, és éppen ezért nem lehettem annyira önző, hogy rosszat akarjak egy olyan közegnek, akik nekem nem ártottak... Apánk az más kérdés, de ezt nem az ő „szerettein” kellene levezetnem.
- Sokszor eltévedek a házban – igyekeztem meggyőzően bólogatni a kérdéseire – Ahol eddig laktam az kisebb volt.
Nem szerettem volna nagyon mesélni a körülményekről, ahol eddig élnem kellett. Ugyanakkor tudtam értékelni azt, hogy a mostani szobám akkora, mintha egy nappali lenne és kihasználtam az ágyat is... Mert a korábbiakban nem tudtam használni hasonlót. Amióta itt vagyok, ténylegesen nem fájnak annyira a végtagjaim, mert rendesen tudok aludni.
- Ühm – kicsit meglepődtem azon, hogy mennyire kedves velem a fiatal nő – Végülis lemehetünk. Még nem reggeliztem.
Kényelmetlenül éreztem magam a szituációban, de ennek ellenére nem akartam elszúrni nála is a dolgokat. Amióta itt élek, lényegében ő volt az első olyan ember, aki hajlandó volt ennyire közel kerülni hozzám... Szóval igyekeztem határozottan kilépni az ajtón, azt pedig rögtön be is húztam magam után.
- Te hogyhogy nem itt élsz? – az egyetlen dolog, amit tudtam a nővéremről az volt, hogy Mona a neve, tehát azt hiszem jogos volt a kérdés, és legalább tényleg valami beszélgetésféle elindulhat közöttünk. Az már más kérdés, hogy a zoknis lábaim érdekesebbnek tűntek, mint az ő arca.

Soha nem gondoltam magamra főszereplőként, tökéletesen beértem azzal, hogy én lehettem mindenki más életében „a srác”. Lényegében tisztában voltam a saját értékeimmel és hibáimmal, ismertem a határaimat, de mindenekelőtt tudtam, hogy hol a helyem. Pontosan tudtam arról, hogy ha a konzervatív nézeteket vesszük számba, akkor én csak szimplán egy törvénytelen gyereknek számítok. Kaphatok új személyazonosságot, hívhatnak engem Yangnak, felöltöztethetnek szép ruhákba, de az a tényen nem fog változtatni. Mivel nem származom teljes egészében a Yang házaspártól, lényegében csak félig számítok Yangnak is… És én nem hiszem, hogy ezért bármit cserébe kellene várnom, vagy pedig kapnom. Én csak csendesen szerettem volna élni, egyáltalán nem volt a terveim között, hogy tönkre tegyek egy egész családot. Éppen ezért is akartam már az elejétől fogva elmenekülni innen, viszont egyelőre még nem tudtam kivitelezni ezt a tervemet. Ha megszöknék, egyáltalán megkeresnének? Vagy azzal apámnak tennék szívességet? Hiszen, így is saját magát tünteti fel jó színben… Ha egyszerűen elhagyom ezt a házat, akkor onnantól kezdve nem lesz következményei a tetteinek. Viszont vagyok annyira mazochista, hogy a saját szenvedésemet okozzam azért, hogy egy bűnös embernek lelkiismeret-furdalást okozzak? Lényegében tehetetlen voltam, és ezt gyűlöltem. Teljesen mindegy volt az, hogy most pontosan mit fogok lépni, mert a család többi tagja mindenképp szenved, ennek pedig egyetlen oka van: az, hogy én világra jöttem.
Eléggé megijedtem, amikor az ajtóban a nővéremet pillantottam meg, de igyekeztem ezt nem kimutatni. Kicsit sem éreztem azt, hogy bárkinek a sajnálatát megérdemelném, és egyáltalán szükségem lenne hasonlóra, szóval igyekeztem valamennyire semleges arccal a szemébe nézni. Legalább erősnek akartam tűnni ebben a helyzetben, hogy az olyan kedves arcú illetők, mint Mona, ne sérüljenek meg miattam még jobban. Nehéz lehet valaki olyat pátyolgatni és sajnálni, aki lényegében a te szenvedésednek is a tárgya, én pedig nem akartam ilyen gyámoltalannak tűnni és még több bajt kavarni magam körül.
- Persze, jól vagyok… Remélem te is – alig látható mosoly játszott az ajkaimon, de annál hálásabb volt a tekintetem. Ezer dolog volt, amit kérdezhetett volna tőlem, de ő pont a hogylétem felől érdeklődött. Ez nem szimplán jól esett nekem, hanem boldoggá tett. Mivel ezáltal elkerülhettük a kellemetlen beszélgetést azzal kapcsolatban, hogy milyen körülmények uralkodtak otthon, és van-e szükségem bármilyen segítségre. Én magam még azt sem tudtam eldönteni, hogy innentől kezdve részt kellene-e vállalnom anya ápolásában, és legalább én meglátogathatnám, mióta a nagyi és anya meghalt, vagy pedig a legtöbb, amit érte tehetek az az, ha inkább a szeme elé sem kerülök.
- Nem akarom őket zavarni! – és beköpni sem szándékoztam a bátyámat, aki lényegében elköltözött, amióta itt vagyok és rám sem hajlandó nézni. A nővérem hasonló helyzetben volt, annyi különbséggel, hogy tőle kifejezetten féltem. Mondjuk mind a kettejüket meg tudtam érteni, mert ez a helyzet nekik még sokkal nehezebb volt, mint nekem, éppen ezért nem szerettem volna, ha az egész még rosszabb lesz számukra és el kell viselniük engem. Nekem már az is több annál, amit remélni mertem, hogy Mona tényleg ennyire kedves velem.
- A főbb útvonalakat igyekszem megjegyezni. Úgyis sokat járok suliba meg dolgozni – szóval gondolom pár nap múlva már csukott szemmel is odatalálok a szobámhoz… Legalábbis jó lett volna. Mindenesetre hiába nem érdekel annyira az, amit az iskolában próbálnak tananyag gyanánt lenyomni a torkomon, én magam is tudom, hogy egy egysejtűnél nagyobb intelligenciával rendelkezem. Nem vagyok olyan okos, mint ebben a házban a család tagjai, de tudom használni az eszem. Éppen ezért is gondolom, hogy semmit sem tudok nyújtani az ittenieknek, viszont pincérkedni kifejezetten szeretek. Nem tudom, hogy Mona mennyire értékelné, ha ezt elmondanám neki.
- Alapból sem eszem túl sokat – kis mosoly volt az arcomon, ahogy ezt kimondtam, aztán a csuklómat az övé mellé tettem, hogy szemléltessem a dolgot – Jó lesz a rántotta. Segíthetek benne?
Furán éreztem volna magam, ha kiszolgálnának, viszont udvariatlanság lett volna visszautasítanom azt, hogy megcsinálja, ha már felajánlotta. Szerintem ebben a házban még egyetlen embert sem láttam főzni, akit Yangnak hívnak, szóval minden bizonnyal érdekes műsor lett volna… De Monának nem kötelessége nekem reggelit készíteni.
- Te ettél már? Nem kérsz egy kávét? – nehéz lett volna eldönteni, hogy így a nulláról hogyan építsünk fel egy beszélgetést, épp ezért igyekeztem én is viszonozni a magam elcseszett módján a kedvességét. Ha már ő csinál nekem rántottát, akkor én is szerettem volna neki készíteni valamit.
- Á, értem – bólintottam egyet arra, amit mondott, közben pedig félrehúzódtam az útból, hogy az egyik bejárónőt elengedjem. Teljesen öntudatlan volt a mozdulat, ami meg is zavarta őt a közlekedésben, mert alapvetően az itteni személyzetnek kellene engem tisztelnie, amit fordítva elméletileg nem kellene viszonoznom. Ennek ellenére én nem tudtam változtatni a szokásaimon, és mivel egy nálam idősebb nőről volt szó, képes voltam tényleg addig várni, amíg elindult a dolgára, csak utána szegődtem Mona nyomába.
- Gondolom kényelmetlen is lett volna itt élni úgy, hogy már házas vagy – nekem ilyen téren sok tapasztalatom nem volt, mert egész életemben összesen kétszer voltam szerelmes és azt hiszem ideje lenne mind a kettőt elengednem már. Főleg, hogy az egyik konkrétan egy fiú volt, akitől az első csókomat kaptam – már ha azt egyáltalán lehet annak nevezni – és nem sokkal azután eltűnt, hogy megtörtént az a bizonyos eset.
- Anyukád nagyon kedves – egyáltalán nem hazudtam ezzel kapcsolatban, mert a kezdeti sokk ellenére is igyekezett rám mosolyogni és többször megkérdezte azt, hogy eszem-e rendesen, mert nem nagyon lát a konyhában – Az ikreknek szerintem okoztam egyfajta traumát. De senki nem bánik velem rosszul.
Nem feltétlenül volt ez igaz, viszont egyáltalán nem akartam árulkodni, főleg nem az édes testvéreire. Épp elég problémát okoztam már azzal, hogy egyáltalán megjelentem.
- Jól tudom, hogy ügyvéd vagy? – ezt-azt azért így is hallani lehet ebben a házban – A napokban gondolkoztam valamin, és szeretném megkérdezni tőled a dolgot.