I believe that if life gives you lemons, you should make lemonade... And try to find somebody whose life has given them vodka, and have a party.
A megszólalására, miszerint akkor is megenné ha én csináltam volna, egy sokat sejtető vigyorral a képemen nézek vissza rá vállam fölött. Még a szemöldököm is megemelkedik egy pillanat erejéig, mégsem szólalok meg. Jobbnak látom nem emlékeztetni arra, hogy engem legjobb lenne még a konyhából is kizárni, lakatot tenni rá, aztán a kulcsot lenyelni. Vagy kidobni. Igen, egészségesebb lenne kidobni. Bármikor amikor korábban próbálkoztam, legtöbbször valaki órákig a klotyón ült... vagy rosszabb (?) esetben a klotyó mellett. Magam sem tudom eldönteni, hogy igazából jobb vagy rosszabb. Mindegy, nem akarunk ebbe belemenni. A lényeges az, hogy a rántottámon kívül, semmi sem ehető és nem vállalok felelősséget semmiért sem.
- A-aa! - Fojtom is belé a szót. Nem hagyom, hogy ellenkezzen. Eltolom magamtól és szemeibe nézek. - Nem kérdés volt. - Vigyorodom el pimaszul, ismer már. Nem hagyom magam olyan könnyen, főleg azért nem mert én is ismerem őt. Nagy valószínűséggel az a bizonyos elfoglaltság csak a párnájának ölelgetése lenne, ami mellett esetleg egy drámát nézne, hogy aztán végigbömbölhesse a napot és csak saját szomorúságában úszkáljon. Ezért kellek én! - Nem, nem szeretnéd tudni. - Rázom meg a fejem. - Ahogyan azt sem, hogy tulajdonképpen betört hozzám. Ja, upsz... kicsúszott. - Horkantok fel, aztán összeszűkült szemekkel nézek le rá. - Igazán megtaníthatnád rá, hogy hol is van a csengő. Meg hogyan kell használni. - Persze csak ugratom őt. Érezheti, hogy hanglejtésemben az ég világon semmi komoly nincs, csak igyekszem inkább elterelni a figyelmét arról amiről minden valószínűség szerint, nem akar gondolkozni. Vagy éppen én nem akarom, hogy gondolkozzon rajta.
- Igenis, anya! - Szólalok meg a szokásos csibész mosollyal, de azért nem ellenkezem, megszabadulok a cipőtől mielőtt még a nappaliba érnénk. Míg ő a nasit hozza, én kiszolgálom magam és két pohárral, meg a borral érkezem utána. Tudom, hogy azt mondtam, csak délután iszunk... Mégis most úgy érzem nem fogjuk tudni azt kivárni. - Négy hónap? - Kérdezek vissza hitetlenkedve. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék... ami valljuk be igencsak ritka nálam. Sajnos válóperes ügyvédként nálam a válás az első ami eszembe jut. Világ életemben hajadon voltam, halvány lila gőzöm sincs, hogy miként menthetné meg a házasságukat. Az meg furcsa lenne ugyebár, ha azonnal a szolgálataimat ajánlanám. - Nem fogok hazudni, fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. - Veszek is elő egy komolyabb arcot. - Mi volt az utolsó beszélgetésetek? Mondott valami lényegeset? Bármit? - Tényleg szeretnék neki segíteni, de nem szeretném őt csak még mélyebbre lökni abban a bizonyos mederben amiben jelenleg ácsorog. - Jaj menj már! Mindketten tudjuk, hogy én örökre egyedül maradok. Vagy a te hátadon. - Bököm meg vállát mutatóujjammal, majd már nyúlok is a bor irányába, hogy töltsek mindkettőnk poharába. - Mondtam volna, hogy kezdjük a fánkkal, de... Fogjuk rá, hogy már délután van. Aztán nincs is senki aki bíráskodhatna felettünk. - Adom is kezébe az egyik poharat. Szörnyű vagyok, akárcsak egy gyerek. De neki talán most pont erre van szüksége. Na nem a borra... Egy nagy gyerekre. - Szóval mi volt a terved a napra? - Teszem fel a kérdést, elvégre lehetséges, hogy párban is meg tudjuk majd tenni.
“Family bond is the hardest thing in the world to explain. It’s not something you learn in school. But if you haven’t learned the meaning of bond between family members, you really haven’t learned anything.”
A mellkasa fehér, fehérebb, mint emlékeztem rá. El kell takarnom a kék pamuttal, hideg van, fázni fog... szánalmas próbálkozás arra, hogy megvédjem az időjárás viszontagságaitól. Gyöngyöző nevetése csiklandozza lelkemet, belebújok az aurájába, úgy kapaszkodom a melegbe, amit ő jelent a hepehupás ágyon, mintha legalábbis a légzést segítené elő a fizikai érintése. - Megsülök már! - rivallása hiába valós tényeken alapuló, kuncogásával feltárja előttem az igazságot: pont annyira élvezi a közelségem, mint én az övét. - De most így jó - nehezemre esik kipréselni ezeket a szavakat, mintha egy apró lukon akarnék átpasszírozni egy tőle sokkalta nagyobb tárgyat... - Biztos? - nem csak ebben a delíriumban, a valóságban is felnyílnak szemeim a kérdésére. Biztos? Biztos?Biztos? Biztos?Biztos?... Mindig ez a nyomasztó, sötét kisugárzás van az álmaim körül; amitől égnek áll az ember haja, remegés, reszketeg gyomor, na de most aztán könnyáztatta arccal kelek ki a pléd alól. Általában a balesetről, vagy szörnyen kaotikus rémekkel álmodok. A férjemmel hónapok óta nem, de talán a hiánya így érvényesül... Később a csengetésnek köszönhetően sikerül kiszakítanom magam ebből a révületből, sietővé válnak lépteim, igyekszem az ajtó elé.
- Beni? - végig sem mondhatom, avagy ki sem egészíthetem nevét bármiféle hozzáfüggesztett, konkrét kérdéssel, mert elhalad mellettem. A tőle már jól megszokott laza stílussal, rögtön mosolyt csal a szám sarkába. Azt hiszem, ő az egyetlen ember az életemben, aki képes rá... Határozott bizonyossággal állíthatom, hogy ha elsüllyednék a mocsárban, ő akkor is felfelé tartott hüvelykujjal nézne le rám, üzenve: nem lesz semmi baj! A móka ebben a fejemben lejátszott képben az, hogy el is hinném neki... - Fánk - ismétlem el, bár a nyelvem felbukik benne, mert a mellé képzelt, régen érzett ízvilág miatt elszédül a hirtelen feltámadt éhségtől - mintha nem is mondanám végig a nevét, csak annyit belőle, hogy „fá-”. Az ajtó becsapódik mögöttem, követem befelé. - Szerintem akkor is megenném - ami egyszerre ijesztő és hízelgő is ránézve. Tudom, mennyire nem ért a sütéshez, főzéshez. Legalábbis előttem még nem produkált jóemlékezésre méltót, csak a rossz átlaga, vagy íze miatt... Üvegfalba ütközöm, olyan érésem támad attól, ahogyan gyorsan megtorpanok. Értetlenül, kérdőn és a félmosolyomból eredően groteszk ábrázattal figyelem: bor, délután? - Borozás és közös délután? - lassan érem utol, mire felzárkózom, már ölelésbe kényszerít. Nem tiltakozom ellene, pólyás kora óta ismerem a Tökfejet, szeretem és - szerencsétlenségére - imádom is! Kezem fel-le jár a széles hátán, nemleges irányba csóválom szeretetéhes fejemet.
- Ami azt illeti... - végig sem mondhatom, lemondatja velem a programomat. Nevethetnékem támad, de már a kezem jár, hogy tányérokat szórjak szét és persze gyümölcsöt is tálaljak fel nekünk: az egészségünk fontos! - Okés, de azért rám hozod a frászt. Minek is köszönhetem a váratlan, persze nagy örömmel fogadott látogatásodat? - fontos nekem, így szinte magától értetődik, hogy lemondjam az egésznapos netflixezést és tornát. Benjamin sokkal fontosabb, bármilyen egyéb teendőmnél... Aztán a gyomros lesüllyed és a vállaim is, amikor kibukik a szög a zsákból és azon a pici lyukon át rám ömlik a valódi igazsága, az oka. Csípőre csapom kezeimet, szigorúan kézfejjel kifelé, hiszen még a gyümölcs húsától nedves ujjaimmal nem akarok mindent összeragasztózni... - Akarom tudni, hogy mit mondott? - ismeri, engem is, tudja jól, hogy szükséges e a kifejtése annak, ami kettejük között elhangzott. Végül visszafordulok a gyümöcsökhöz és csak megrántom a vállamat, mint egy csendbe zárkózott gyerek... - Fogalmam sincs, mit mondhatnék - vallom be.
Összerendezem a gyümölcsöket, tálcára dobálok mindent is. Még egy-két nasi ide-oda, hogy a teljesség igényével együtt átvándoroljunk a nappaliba, ott kényelmesebb! - Cipő! - szólok rá, ha magától nem dobta le. A tévét bekapcsolom háttérzajnak, ússzon bele a csendbe, ha akadna perc, amikor nincs mit mondanunk... - Nem tudom, mit akarok. Több, mint négy hónapja nem hallottam róla... - miközben a helyére ülő Benjire nézek, a szemem megakad egy pillanatra a nappaliban kiakasztott fotónkon, az esküvőn készült, boldog, szerelmespárként tündökölünk -, nem érem el. Nem tudom miért, mit akar ezzel, akar-e egyáltalán valamit, mikor érkezik a boríték a válásról szóló papírokkal, hogy... Doraval tartja a kapcsolatot, velem nem... Nem értem ezt az egészet, amit csinál - nézek rá, a kávéval a kezemben. A melegségéről eszembe jut az álmom, fenébe is. Hogy lehet ezzel a semmivel megbirkózni? - Te is ismered... - lesütöm a tekintetemet, mintha választ adhatna a kérdéseimre. - Te mikor nősülsz már? - ugratom, tudja, hogy a hálószobája nem érdekel.
I believe that if life gives you lemons, you should make lemonade... And try to find somebody whose life has given them vodka, and have a party.
Már akkor elkezdtem gondolkozni, hogy egy látogatást kellene tennem Jayla-nál, amikor Dora megjelent nálam teljesen hívatlanul... és tulajdonképpen betört hozzám. Ez most persze lényegtelen is, bár lehet okos lenne az anyja tudtára adni, hogy móresre tanítsa a kis zsarnokmestert, ám mindketten tudjuk, hogy nem vagyok olyan. És éppen ezt is használja ki az ördögfióka. Mindenesetre arra mindenképpen felnyitotta Dora a szemem, hogy valami nagyon nincs rendben az anyjával. A helyzet talán rosszabb, mint azt én tudtam, vagy éppen gondoltam. Ezért sem vesztegettem tovább az időmet, Doráról példát véve én magam is hívatlanul jelenek meg, bár én legalább a csangő használatát veszem igénybe és nem hozom a frászt unokatestvéremre, mint azt a kis suhanc tette velem.
- Szép jó reggelt! - Mondom is vigyorogva, amint a nő ajtót nyit, majd ellenkezést nem tűrő módon lépek is be az otthonába, nem kimondottan érdeklődve az iránt, hogy szívesen lát-e. Tudom, hogy engem mindig szívesen lát. Még ha csak a szíve mélyén is, de ő is tudja, hogy így van. - Hoztam reggelit. Palacsinta, fánk és kávé. - Emelem meg a kis dobozkát, mintha kincs rejtőzne benne. Mondjuk az is. Ki ne szeretné a palacsintát? Vagy a fánkot? A kávé meg már alap. - Na nem kell megijedni, nem én csináltam. - Teszem hozzá, mielőtt még azt hinné, hogy megmérgezni készülök őt és egyben magamat is, hiszen tudjuk, hogy nem vagyok egy konyhatündér, már rég fel is hagytam a próbálkozással, leszámítva ha rántottáról van szó. - Bort is hoztam ám... Bár azt későbbre. Várjuk meg legalább a délutánt. Hogy is néznénk ki ha már korán reggel inni kezdenénk. - Nevetek fel, mintha még soha sem tettem volna ilyen badarságot. Aztán miután engedélyre nem várva betörtetek a konyhába és lepakolom a konyhapultra a szóban forgó reggelit, bort, meg még egy két csecsebecsét, ismét Jayla felé fordulok, hogy egy ölelésben részesíthessem őt.
- Szóval... remélem nem terveztél mára semmit?! - Nézek rá felvont szemöldökkel. - Ha igen, akkor tessék lemondani, mert engem lerázni nem fogsz. - Szögezem is le előre a szabályokat, mert ismerem őt és tudom, hogy néha szeret a saját szomorúságába elhervadni. Én pedig éppen azért is jöttem, hogy ezt meg tudjam akadályozni. Mert ilyenek vagyunk mi. Mindig ott vagyunk ha a másiknak szüksége van valakire, még akkor is ha azt nem feltétlen lássuk be először. - Dorothea járt nálam. - Bököm ki végül, ezzel tulajdonképpen mindent meg is magyarázva neki. Kétlem, hogy ragoznom kellene, vagy éppen ecsetelnem, hogy miket mesélt nekem a lánya. - Szeretnél beszélni róla? - Ezúttal természetesen a hangom sokkal inkább együttérzőbb, mint humoros, és bár szívesen humorizálnék továbbra is, mert az kétségtelen, hogy szeretnék egy mosolyt látni az arcán... Mindennek eljön majd a maga ideje. Nem lepne meg ha ő előbb szívesebben sírná ki a bánatát a jó kis öcskösnek. A szórakozás jöhet utána is. Viszont elmenni nem fogok anélkül, hogy megbizonyosodtam arról, hogy lett legalább egy jó napja.
Kezdőlap
