Felix & Nate

"The most popular form of altruism is giving to others the advice you cannot use yourself."

Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy én és a baráti köröm tagjai mind illendően viselkedtünk, amikor pont annyi idősek voltunk, mint Felix maga is. Már akkor is ittunk, amikor emiatt nem néztek volna ránk jó szemmel, és volt, hogy olyan dolgokat is elkövettünk egy éjszaka leforgása alatt, amire egyáltalán nem emlékeztünk másnap, de nem is jelentett problémát, mert valószínűleg szégyelltük volna, ha mégis megmarad valami belőle a fejünkben. Végtelen azon estéknek a száma, amiről egymásnak meséltük el a megmaradt részleteket Dannal is és azt hiszem ha manapság olyan helyzetbe kerülnénk, továbbra is képesek lennénk elkövetni valami butaságot, hiába vagyunk már legalább harminc évesek. Ha azt a részét venném figyelembe, hogy alkohol fogyasztása után még ennyi idősen sem lehet beszámíthatónak tekinteni, megérteném miért aggódik értem, vagy épp vitázik velem a feleségem amiért annyit iszok, de jelen helyzetben nem a házasságom döccenői azok, amelyek megoldásra szorulnak. Végső soron mégis egy házasságról van szó.
Nem kívántam magamat Felix helyébe. Egyetlen jelenlévő számára sem lehet titok az, hogy mennyire össze van nőve azzal a lánnyal, akinek a házasságát most bejelentették, az indulatai viszont valami egészen másról árulkodtak, amit ép eszű ember már nem tudna puszta barátságnak nevezni. Már-már elcsodálkoztam azon, hogy milyen heves reakciót váltott ki a fiúból a hír, lévén én már úgy érzem házas voltam, amikor rádöbbentem arra, hogy képes lennék ugyanezt elkövetni Aidáért. A mi kapcsolatunk azonban a körülményeket tekintve egészen másképp értelmezhető, ráadásul azt mindenképpen el lehet rólunk mondani, hogy mindketten a házasságunk mellett voltunk és nem ellene. Egyikünket sem lepte be, amikor megtörtént a bejelentés egy nagyon hasonló plénum előtt, mint amivel most is szemben állunk. Habár én és a Travist lefogó férfi is csendes egyetértéssel osztozunk abban, hogy ezt nem szabad hagyni elfajulni, illetve egy teremben tartani a két fiút. Én az egyik irányba tolom Felixet, míg ő a másikba Travist. Talán nem kellene ilyen formában megítélnem a srácot, aki jó bróker hírében állt - legalábbis én ennyit tudtam róla -, de valamit el kellett követnie ahhoz, hogy egy fiatal srác, akinek minden oka megvan rá, hogy a saját és családja hírnevét féltse, gyakorlatilag nyilvánosan kövessen el kis híján gyilkosságot. Apámmal ellentétben én mindig igyekeztem tartózkodni attól, hogy valakit rögtön elítéljek, még mielőtt megmagyarázta volna a dolgait, de a vérmérsékletem sokszor beleszólt ebbe.
- Jó-jó elég lesz. Nem foglak elengedni. - 'Úgyhogy meg is nyugodhatnál' - tenném még hozzá, ha nem ismerném saját magamat is férfiként - de azt hiszem ez bárkire igaz lehet, nemtől és kortól függetlenül. Az emberek utálják, amikor arra kérik őket, hogy nyugodjanak meg. - Semmi értelme kinyírni, hm? Rendben? - Nem vádoltam volna semmi ilyesmivel, ha nem látom a saját szemeimmel az indulatot benne és azt, hogyan ugrott neki a másik srác nyakának. Szerettem volna rákérdezni az okára és tudni, hogy jó-e a megérzésem, vagy olyasmit próbálok belelátni a dologba, aminek köze sincs a fiatalok kapcsolatával és csak én érzem a feleségemmel kapcsolatban. Nem mondhatom, hogy ugyanezt tettem volna, ha Aida ugyanabba a helyzetbe kerül, mint a Doan lány, mert Jae-ah az én feleségem és ezen nem csak hogy senki más nem változtathat, nekünk magunknak is nagy erőfeszítésekbe telne.
- Ez most nem a legjobb ötlet, nem lesz baja, hidd el. - Egy fokkal erősebben fogtam a karjait és igyekeztem eléggé koncentrálni arra, hogy időben kapjam el a fejemet, amikor úgy mozdultunk, hogy kis híján az orrom bánta. - Nem maradt vele egyedül, Travist is kivezették. - Legalábbis bízom benne, hogy a másik férfi, aki hozzám hasonlóan közbelépett, legalább annyira sikeresen tartotta a másik srác karját, mint én Felixét. Ha nagyon őszinte akarok lenni, még abban is bízom, hogy kicsavarta a kis bájgúnár karját, mert megérdemelte volna, amiért ellökte magától a feleségem kezét.
- Tudom, hogy ez most valószínűleg váratlanul ért téged, de nem lehet így elintézni. Mindenki erről fog beszélni az elkövetkezendő egy hónapban. - Van, hogy előbb cselekszünk, mint hogy ténylegesen elgondolkodnánk azon, hogy mire készülünk éppen és talán épp ez történt most is, ha pedig Felix belegondol, hogy mit indított el ezzel az akciójával, talán egyelőre megnyugszik és jobban fogja érdekelni a hírneve, mint az, hogy mi van a másik sráccal.
- Nos... - A kérdése váratlanul ért, egy pillanatig a fogásom is megenyhült Felix karján, amikor pedig folytatta és felsóhajtott, el is terelte a figyelmemet a témáról, vagy a reakciójáról. Miért gondolja, hogy nem tudok válasszal szolgálni a kérdésre? Nem lehet más magyarázata, csak az hogy Aida és én nagyon jók vagyunk abban, hogy úgy csináljunk társaságban, mintha minden rendben lenne a házasságunkban.
- Ha megígéred, hogy nem mész vissza, elengedlek. - Vártam néhány másodpercet a válaszára, aztán ténylegesen is elengedtem, habár továbbra is igyekeztem éberen figyelni rá - az elfogyasztott pár pohár ital ellenére is.
- Mit értettél az alatt, hogy bántani fogja a lányt? - Ez a mondat is szöget ütött a fejembe, mert arra gondoltam, hogy mit éreznék akkor, ha a húgomnak lenne olyan párja, akiről kiderül, hogy bántja őt. Valószínűleg ugyanúgy reagálnék, mint Felix tette ma este. - Ennyire fontos neked, hogy a barátnőd ne menjen férjhez? - A barátnőt is határozottan nem úgy értettem, mint intim kapcsolat, de ezt nem lehetett túl nagy gond kitalálni számára sem.
- Rachelnek nem lesz baja, ha a feleségemmel marad. - Legalábbis remélem, hogy az az állat felháborodásában inkább itt akarta hagyni a helyet és nem még nagyobb drámát okozva visszafordult a menyasszonyáért... Vagy szimplán párjáért. - Ha úgy gondolod, hogy a lány veszélyben van ezzel a házassággal, megakadályozhatod... - Figyelembe sem vettem, hogy hogyan kellene állnia a hajamnak, egyszerűen felemeltem a kezemet, hogy bele tudjak túrni a szőke tincsekbe. Talán nem az enyémek lesznek a legjobb tippek, amelyeket adhatok, de nagyon is át tudom érezni Felix helyzetét. Ha már nekem nem ment, hogy bevalljam az érzéseimet ennyi éven át a feleségemnek, ez a fiú talán megúszhatja mindazt, amin mi Aidával keresztül megyünk és lehet boldog élete, a lánnyal, aki tetszik neki. Csak beszélnie kell.

Nate & Felix

Soha nem voltam az a fajta, aki ezeket az eseményeket választotta meg a jótékonykodásra. Egy vagyok azok az emberek közül, aki nincsen benne annyira régóta az elit körökben, emiatt pedig még maradtak érzéseim és érzékenységem a rászorultak iránt. Mivel a szüleim arra neveltek, hogy minden körülmények között tudjam nézni az elesettek helyzetét, és foglalkozni velük, a világ legképmutatóbb dolgának tartottam itt lerakni egy kisebb pénzösszeget valamilyen cél érdekében.
Általában a pezsgők többe kerültek, mint az ide befolyt összeg, illetve ezek a rendezvények önmagában akkora pénzmennyiséget emésztettek fel, hogy ha valaki ténylegesen jótékonykodni akart volna, akkor érdemesebb lett volna önzetlenül felajánlani azt, hogy a befolyt összeggel megpróbál támogatni egy igazán jó célt… Csendesen. Mert, ha valaki tényleg azért tesz valamit, hogy másokon segítsen, arról senkinek nem kell tudnia. Ez a dolog pedig csak akkor lehet önzetlen, ha nem a személyi kultuszunkat növeljük cserébe.
Valójában senki nem tudta, hogy pontosan miért jöttünk ma ide. A cél, ami fel lett használva annak érdekében, hogy összegyűljünk, teljes mértékben jelentéktelen volt. Sokkal fontosabb ezeken az eseményeken az üzleti kapcsolatok elmélyítése, illetve az újak megszerzése. A hatéves kislányok szülinapja nagyjából ugyanerről szól. Pontosan emlékszem, hogy a múlt héten hívtak meg egy hasonlóra, amit visszakézből utasítottam el, mivel a család egyetlen tagját sem terveztem feleségül venni, és nem akarok gyerekszomorító sem lenni. Nem túl nagy kedvvel vetettem bele magam a mai estébe. A villásreggeli óta nem találtam olyan szórakoztatónak azt találgatni, hogy pontosan ki fog összeházasodni kivel, mert mindig attól rettegtem, hogy egyszer az én nőm neve kerül majd a listára. Ma pedig különösen rossz volt a gyomrom. Annyira, hogy egy bizonyos mennyiségű alkohol után már nem volt képes semmi mást befogadni.
Magam sem tudom pontosan mit éreztem, amikor minden bekövetkezett, amit nem akartam. Éreztem, ahogyan feszül az állkapcsom és egyúttal fájdul meg a gyomrom is. Rachel házassága nem olyan dolog volt, aminél szerettem volna tudni a végkimenetelt. Valójában egész életemben egyetlen nőt akartam megszerezni, és mivel neki nem kellettem, igazolni akartam egy kicsit magam is azzal, hogy ezer másikat el tudok csábítani. Ugyanakkor a nőkkel próbáltam pótolni valamit az életemben, amire én magam sem tudok rájönni, hogy pontosan micsoda. Az az egy biztos, hogy teljesen elveszettnek éreztem én is magam, amikor megláttam annak a vadállatnak az oldalán az egyetlen nőt, aki valaha visszautasított. Talán pont ezért volt számomra annyira értékes és megismételhetetlen? Nem tudtam, és nem is érdekelt. Nem kellett éreznem, hogy miért szeretem őt, nem akartam megmagyarázni. A lábaim maguktól indultak, a testem úgy cselekedett, ahogy korábban sosem tette. Nem volt hatalmam a tetteim felett, nem gondolkoztam. Nem érdekeltek a következmények. Az egyetlen dolog, ami érdekelt az volt, hogy a csótányok meg se próbáljanak megközelíteni valamit, ami hozzám tartozik.
Pontosan tudtam, hogy a saját családomat fogom hátrányba hozni a viselkedésemmel, hogy valószínűleg komoly zuhanások lesznek apám cégénél, ami miatt még fogok kapni otthon. Sosem pofoztak még meg a szüleim, jelen pillanatban pedig én vagyok az, aki megrázta azt a bizonyos pofonfát, mégsem érdekelt. Anya és apa nevelt arra, hogy vigyázzak azokra, akik gyengébbek és tehetetlenek, tehát magukra vessenek azért, ami most történt. Mikor a pillantásom Rachel arcán állapodott meg, csak még inkább dühös lettem. Annyira elborította az agyamat a lila köd, hogy egyszerűen rávetettem magam arra a hazug pöcsre, aki az előbb tett egy olyan bejelentést, ami, ha rajtam múlik, soha nem fog megtörténni. Tudtam, hogy a lányt nem fogja megvédeni ettől se a családja, se Nathan. Végső soron én voltam az egyetlen, aki tehetett valamit, ha pedig ez kellett ahhoz, hogy ne veszítsem el őt egy életre, akkor nem érdekeltek se apám részvényei, se a tanulmányaim finanszírozása. Csak az, hogy biztonságban tudhassam, minden mást pedig megoldunk.
Az ujjaim úgy kulcsolódtak annak a fasznak a nyakára, hogy ha valaki nem rángatott volna le róla, biztosan meggyilkolom a helyszínen. Felfogtam azt, hogy mit tettem, ennek ellenére próbáltam kitörni a férfi szorításából, annak ellenére sem maradtam nyugton, hogy megpróbált visszatartani. Amikor megpillantottam, hogy pontosan milyen nyomokat hagytam a másik srác nyakán és arcán, akkor képtelen voltam visszafogni az arcomra kiülő mosolyt. Ha rajtam múlna, akkor most a helyszínen képes lennék felismerhetetlenné verni.
A pillantásom akkor változott meg, amikor ismét Rachelre néztem. Szerettem volna odamenni hozzá, és megvigasztalni azt mondani, hogy minden rendben lesz. Az engem tartó férfi azonban erősebb volt nálam és nem akart ereszteni. Ezen a ponton térhetett vissza belém az élet annyira, hogy felfogjam; mit okoztam a környezetemben. Egyáltalán nem érdekelt az, hogy ha mindenki más megrémült. Azt nem akartam, hogy Ellie is féljen tőlem. Hiába próbáltam kitépni magam a szorításból, hirtelen, mintha minden erő kiszállt volna belőlem. Tehetetlenül botladoztam kifelé, a tekintetemmel a tömegben folyamatosan a lányt kerestem. Idővel szédülni kezdtem az alkoholmennyiségtől, meg a rám szegeződő tekintetek miatt. Ekkor éreztem meg, hogy mennyire fájt az öklöm. Vigyázni kellene a kezemre, én mégis verekedésbe keveredtem.
- Vissza kell mennem Rachelért – minden erőmet összeszedve próbáltam kitépni a karomat a férfi szorításából – Nem hagyhatom egyedül azzal.
Magam sem tudtam, hogy mit mondhatnék neki ezen kívül. Nem akartam a lányt bajba keverni, és elterjeszteni annak a hírét, hogy pontosan mennyire nem jó a kapcsolatuk – Az egy vadállat, nem maradhat vele. Bántani fogja.
Bármennyire szerettem volna ténylegesen visszamenni, amikor a hideg levegő megcsapott, a gyomrom hirtelen felkavarodott, ez pedig némi szédülést okozott nálam. Minden bizonnyal az elmúlt napok aggodalma, a tanulással töltött éjszakák, az önkéntes munka mind egyszerre jött ki rajtam. Kapaszkodóért nyúltam, közben pedig próbáltam mély levegőket venni, hogy ne dobjam ki a taccsot. Akkor veszítek.
- Tud valami módot arra, hogy tönkre tegyem az esküvőjüket is? – mikor a férfia emeltem a pillantásom és sikerült azonosítanom azt, hogy pontosan ki áll velem szemben, halkan sóhajtottam fel – Felejtse el.

öltözékem  | 931 | uram  

Felix & Nate

"The most popular form of altruism is giving to others the advice you cannot use yourself."

Kihagyni néhányat azon események közül, amelyeken minden a köreinkben és szakmánkban fontos és releváns ember ott van olyan, mintha valaki úgy nézne egy sorozatot, hogy kihagyja az évadok felét, majd megpróbálja a közepébe vágva felvenni a fonalat. A családi kapcsolatok állandóak, azonban minden más, ami az üzleti érdekeket szolgálja, legyen szó barátságról, partnerségről vagy épp házasságról, már legalább olyan képlékeny volt, mint egy-egy szappanopera forgatókönyve. Kell ahhoz rendelkezni egy bizonyos fajta hozzáállással, hogy valaki ne csak követni tudja ezeket a szálakat - esetleg néha ezen szálak áldozatává válni -, hanem felül is kerekedve rajtuk kívülállóként követni csupán az eseményeket. Jó ideje, nagyjából az Ingriddel történt eset óta, és legfőképpen azóta, hogy kisfiam született, fontosabbnak tartom, hogy tisztában legyek mindazzal, ami üzleti világban folyik, de képes legyek kivonni ebből a családomat a feleségemmel és a kisfiammal együtt.
- Aida... - Úgy hajoltam hozzá közelebb, mintha épp egy titkot készülnék megosztani. Hogy ne tűnjön pletykás nénik viselkedésének az egész, a kezemet a feleségem nyakához emelve csúsztattam hátra néhány tincset a hajából a válla mögé, majd legalább olyan halkan tettem fel a kérdésemet, mint ahogy a nevén szólítottam őt. - Ugye mi sosem fogunk így üzletelni Mitchievel? - Az 'így' alatt természetesen azt értettem, ahogyan mások a gyerekeiket kezelték. Ha lehet így fogalmazni, Mitchie alig közelítette meg az egy éves kort, de a mi nevelési stílusunk és az, ahogyan az egész közösségi léthez hozzáálltunk, egészen más volt a nálunk korosabb szülőkhöz képest. Személy szerint kifejezetten tudtam értékelni, hogy Aida és én mást képviseltünk, de hosszú távon ennek nem is kellett volna meglepetésnek lennie, mivel ha annyira összeférhetetlenek lennénk és annyira másképp gondolkodnánk, valószínűleg soha nem kötjük össze az életünket. Egy-két, vagy épp maroknyi találkozó nem elég ahhoz, hogy teljes mértékben megismerjünk valakit, de a legfőbb ellentétek kiütköznek, különösen ha mindkét fél tudja, hogy olyan komoly dologról van szó, mint egy házasság.
Nem tudom hogy nézhetett ki, amikor Aida és én jelentünk meg először társaságban az eljegyzésünk hírét követően, de szeretném azt hinni, hogy egyikünk arca sem volt olyan bánatos, mint azé a fiatal lányé, aki ezúttal a figyelem középpontja, a jövendőbelijével együtt - legalábbis a srác szavaiból erre a következtetésre jutok, de könnyen lehet, hogy nem hallottam meg minden részletet, mert ahelyett, hogy a poharam után nyúlnék, most újra Aida füléhez közelítek, akitől kérdezni akarok valamit. Meg van az esélye, hogy az a pár pohár volt rám ilyen hatással, amit már elfogyasztottam, de az elfogyasztott vacsorával közösen épp olyan helyzetben vagyok, mint aki megiszik otthon egy sört, mielőtt elkészülne a vacsora. - Szerinted hány ilyet néztünk már végig? - A választ meghallgatni már nem igazán van időm, ugyanis a figyelmem visszaterelődik a társaságunk azon felére, ahonnan az esküvő hírei érkeztek.
A szemem a Han fiúra suhan, akinek a szavaiból hamar kiderül, hogy nem pusztán az esküvő hírének bejelentési módjától zárkózik el, vagy tartja olyasminek, amit már azóta nem illene így csinálni, mióta eltörölték a rabszolgaságot. Magával a friggyel van problémája, ami szinte tapintható ellentétté formálódik a két fiatal férfi között. Automatikusan fordulok úgy, hogy Aida elé kerüljek valamelyest, mert sosem bocsátanám meg magamnak, ha baja esne.
Szerencsére azt tapasztalom, hogy nem csak én vagyok észnél, amikor kitör a verekedés, ugyanis nem én vagyok az egyetlen, aki közelebb lép a srácokhoz,hogy lerángassuk őket egymásról. Nekem Felix karjai jutnak, akit úgy próbálok elhúzni a riválisától, hogy közben az én orrom se törjön be és képesek legyünk úgy rendezni a helyzetet, hogy magára az eseményre ne kelljen rendőröket hívni. - Hé-hé-hé! - Nem kiabálok, a hangom egyszerűen csak elég határozottan csattan ahhoz, hogy megpróbáljam felhívni magamra a figyelmet a srác háta mögül. - Elég lesz. - Ezt már sokkal halkabban teszem hozzá, miközben továbbra is elég erősen fogom a karját, hogy ne tudja csak úgy kirántani magát a kezeim közül. Látva azonban, hogy egyik fél sem nyugszik, amíg a másiknak akár csak az arcára is tud vetni egy pillantást, úgy fordítom a fiút, hogy velem nézzen farkasszemet egy pillanatig, majd az egyik kezemet szabaddá téve az ajtó felé intek. - Menjünk inkább ki. Levegőzni. - Meg sem várom a választ, csak igyekszem a korábban mutatott irányba kormányozni őt és elérni, hogy ő az egyik irányba távozzon, míg a másik srác a másikba. Vetek egy pillantást a környezetünkre és igyekszem megtalálni Aidát is, de az idegen férfi - a potenciális vőlegény - szavait hallom csak meg, aki úgy acsarkodik mögöttünk, mintha veszett kutya lenne. Az attól való félelmemben, hogy az általam kifelé kísért fiú újra nekiugrik, csak megszaporáztam a lépteimet és újra fogást kerestem Felix karján, hogy ne tudjon visszafordulni. - Ne foglalkozz vele! - Kijelentésem halk, de annál magabiztosabb. Ha valami, akkor ez a hirtelen kialakult verekedés rendesen felkorbácsolta az esemény hangulatát, de talán tartjuk annyira magunkat, hogy ne hagyjuk elfajulni az egészet.

Nate & Felix

Szerettem azokat az eseményeket, ahol lehetett csinálni a fesztivált. Míg mások sokkal inkább kötelezettségként gondoltak egyes társadalmi eseményeinkre, addig nekem ez egészen élvezetes dolog volt; mivel viccesnek találtam, ahogy elkéstem, aztán megjelentem valami olyan öltözékben, ami elég polgárpukkasztó volt. A szüleim általában próbáltak megkérni arra, hogy tartsam a dresszkódokat, de én ezekre nem igazán figyeltem oda sokszor. Ilyenkor állandóan szabadkozniuk kellett miattam, mindenkinek elmondták, hogy egy kreatív fiú vagyok, kész világképpel, saját gondolatokkal. Azt, hogy ez a duma mennyire vált be, alapvetően nem érdekelt soha, én élveztem, ahogy megkapom az emberek figyelmét.
A mai alkalom más volt. Csendesen ültem az asztalnál, a ruháim pedig ugyanolyan feketék voltak, mint mindenki másé. Szótlanul és feltűnés nélkül tartottam a tekintetemet a lányon, illetve próbáltam megfigyelni Travis viselkedését is. Hiába vacsoráztunk, az én tányéromon a steak és a köret is érintetlen volt. A kezemben fogtam a villát és a kést, de leginkább az asztaltársaságunkat pásztáztam. Anyám keze folyamatosan a combomon volt az asztal alatt, mert érezte a belőlem áradó feszültséget… Talán nem volt vele egyedül, de nem érdekelt. Viszont a bor az kellő mennyiségben csúszott le a torkomon, amit nem igazán szívott fel semmi. Pont ezért is ütött be egy kicsit hamarabb az ital, ami sajnos jókedvet nem nagyon, de feszültséget annál inkább hozott magával. Amikor az a faszkalap arra a lányra nézett, akinek mellettem kellett volna helyet foglalnia, és az én barátnőmnek vallania magát… Hirtelen olyan mérges lettem, hogy el kellett hagynom a termet.
Rachellel nem beszéltünk az a bizonyos incidens óta, amikor felfedtem az érzéseimet. Ezeket nem fogadta el, én pedig nem fáradtam azzal, hogy elmagyarázzam neki a helyzetet. Lényegében azt gondoltam, hogy ha magától nem érzi, hogy mennyire fontos nekem, hogy mennyire szeretem őt, akkor minden bizonnyal a legtöbb, amit tehetek az a hallgatásom. Nem volt kérdés, hogy úgy ugrottam volna neki, mint egy bolond, ha hív… De nem tette. Talán tönkretettem a barátságunkat, ugyanakkor valahol mélyen mertem önző lenni és arra gondolni, hogy ha ő nem érzi azt, hogy fontosabb nekem, mint a többi lány, akkor már nincs is mit tennem. Ha mindezt szavakba önteném, akkor a saját hitelességemből vennék el… Mert nem szorultam rá arra, hogy olyat bizonygassak az irányába, amit már kisfiú korom óta érzek iránta, csak ő nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta a dolgot. Ezek szerint tényleg csak Nathan létezik számára, én pedig sosem fogok tudni kilépni a barát szerepből. A legtöbb, amit tehetek az annyi, hogy elfogadom ezt, és életem végéig keresem azt a lányt, aki hozzá hasonló lehet… Amíg nem találom meg, addig meg ott van vagy száz másik, akik szívesen örömet okoznak nekem.
Valamennyit segített az arcomba fröcskölt hideg víz. Tényleg igyekeztem teljesen jól viselkedni, és mindent megtenni annak érdekében, hogy a mai estét kibírjam anélkül, hogy lelépnék, leinnám magam, vagy beverném a rusnya képét annak a köcsögnek. Viszont a törekvésem abban a pillanatban párolgott el, amikor megláttam, hogy milyen módon próbál az én Ellie-mre nyomást gyakorolni. Gondolkodás nélkül léptem oda hozzá és szorítottam rá a férfi csuklójára, aki a lány vállára tette a kezét. A mozdulatban lehet csak én láttam a fenyegetést, de ahogy az ujjai a bőrébe vájtak… Az ebben a pillanatban mélységesen feldühített. Legszívesebben eltörtem volna a kezét miatta. Pár pillanattal később vált világossá, hogy pontosan miről van szó, az én vádló pillantásom, pedig a lányra révedt, aki ilyen csúnya módon elárult engem. Össze akarnak házasodni.
- Nem! – halkan szólaltam meg, mégis rögtön elcsendesedett a terem, és minden szempár rám szegeződött – Azt én nem engedem.
Kihívás volt a pillantásomban, ahogy Travisre pillantottam. Nagyon szívesen elintézem vele férfi módjára a dolgot az épület mögött. Ahogy az arcát figyeltem, hirtelen realizáltam, hogy el tudom képzelni azt, hogy terrorban tartja a lányt. Aki minden bizonnyal annyira retteghet tőle, hogy nekem is hazudott erről a dologról. Ez az öntelt pojáca csak azt érdemelné, hogy valaki az életet is kiverje belőle, amiért kezet mer emelni egy ilyen lányra ahelyett, hogy megbecsülné.
- Háromig számolok. Ha nem veszed le a kezed róla itt és most, mindenki előtt, én foglak rávenni – még mielőtt válaszolhatott volna nekem, egyszerűen lefeszegettem az ujjait a lány válláról, aztán közéjük álltam, hogy véletlenül se eshessen baja, ha ez a vadállat esetleg tényleg verekedni akarna. Minden gond nélkül álltam a pillantását, ami valószínűleg eléggé idegesíthette ahhoz, hogy megüssön. Innentől kezdve én pedig csak Rachelt védem. Talán úgy nézhettem ki, mint egy igazi pszichopata, amikor a véres számmal képes voltam rávigyorogni a csávóra, de valószínűleg a környezetünk fel sem fogta, mert két pillanattal később már rá vetettem magam, ami miatt mind a ketten a földön kötöttünk ki. Olyan erővel ütöttem meg, hogy hallani véltem az orrának a reccsenését, ami talán az én karrieremet is tönkre teheti orvosként, de ebben a pillanatban egyáltalán nem számított ez.

öltözékem  | 780 | uram