Előtte;
⇲ Tizenévesen, sőt még az egyetemi évei alatt is kifejezetten szeretett a saját feje után menni, anélkül, hogy kétszer átgondolta volna, mit fog cselekedni. Felelőtlennek is lehetne nevezni, mert sosem gondolta át annyira a döntéseit, hogy később a következményekkel is tudjon számolni.
⇲ Nem volt kifejezetten szabálykövető, habár tisztában volt a helyével. Sokszor úgy mondott ellent a szüleinek, vagy cselekedett akaratuk ellenére, hogy közben nem kockáztatta a komoly szidást, esetleg azt, hogy borzasztó csalódást okozzon. Egyszerűen csak élni akarta az életét és élvezni is azt.
⇲ Habár mindig is jótékonykodó típus volt - hála édesanyjának -, sok esetben előbbre tartotta a saját boldogságát mindenki másnál. Naivan állt a szerelemhez, képes volt úgy a teljes szívét adni valakinek, hogy a kapcsolatot valójában csak az érdek és a testi vonzalom vezérelte.
⇲ Makacs, mint az öszvér. Sokszor előfordul, hogy ha valamit a fejébe vesz, a végletekig úgy is akarja elvégezni a feladatot, ahogyan először el lett tervezve. Lehet beszélni a fejével, de idő kell hozzá, hogy megpuhuljon és belássa, más lehetőség is van a saját verzióján kívül.
⇲ Merte élvezni a boldog pillanatokat, egy percig sem kételkedett abban, hogy ezeket bárki, vagy bármi elveheti tőle. Gyakran kiütközött a meggondolatlansága, mert úgy kezelte ezeket az idilli időket, mintha bármit megtehetne, így viták alkalmával olyasmiket is a másik fejéhez vágott, amit nem gondolt komolyan, vagy bántóbban fogalmazott, mint ahogyan azt a helyzet megengedte volna.

Utána;
⇱ Húszas évei közepén nagyon hamar megkomolyodott, a tragédiát ő csak úgy volt képes feldolgozni, hogy bezárkózott. Sokkal óvatosabb lett a döntései kapcsán, akár többször is meggondolja a dolgokat, csak hogy biztosan olyan lehetőséget válasszon, ami mindenki számára megfelelő végkimenetellel jár - legyen szó családról, munkáról, vagy egyéb kötelességről.
⇱ Tart tőle, hogy a felelőtlenségével árthat a környezetének és szeretteinek, ezért igyekszik mások boldogságát és jólétét a sajátja elé helyezni. Mindig azt lesi, hogy másnak hogyan tehetne jót, hogyan segíthetne. Így néha meg is feledkezik arról, hogy a saját boldogságával is törődnie kellene, vagy hogy egyáltalán létezik még ilyesmi. Azt kiéli a munkájában - amit egyébként imád és spiccesen gyakran mesél róla gyakorlatilag bárkinek.
⇱ A fiatalkorában elkövetett szabályszegései és stiklijei miatt most önként igyekszik megfizetni. Továbbra sem egyszerű rávenni, hogy hallgasson a szép szóra, ugyanakkor minden tettével próbál példás férj, apa és vezérigazgató lenni egyszerre.
⇱ Fél igazán szeretni. Úgy gondolja, hogy a szeretete, de sokkal inkább a szerelme csak rossz dolgokat eredményez és ő maga nem érdemli meg, hogy szeressék. A feleségéért bármit megtenne, minden kívánságát teljesítené és azt szeretné, ha boldog lenne a házasságukban, mégsem tud igazán megnyílni előtte. Sőt, kifejezetten igyekszik elhallgatni a múltját.
⇱ Óvatosan bánik a szavaival, főleg ha vitáról van szó. Azóta megtanulta, hogy jobb, ha a nyelvébe harap és nem mond semmit, még akkor is, ha előtte ő maga fűtött tetőpontjára egy veszekedést. Ha érzékeli, hogy eljutott egy olyan szintre, amikor a szavai már csak bántóak lehetnének, szinte lefagy az agya és nem lendíti tovább a vitát. Ilyen esetekben gyakran az a megoldása, hogy hátat fordít az egésznek és bezárkózik a szobájába, amíg lenyugszik.

"A boldogság majdnem mindig felelőtlenség."

Szabályosan idiótának érzem magam az arcomon elterülő vigyor miatt, amivel éjjel tizenegykor beosonok a nyugodt sötétségbe burkolózó lakásba. Teljesen egyedül vagyok, ráadásul nem vár rám senki, a vigyor mégsem akar szűnni. Normál esetben fénybe borítanám az egész kócerájt, jelenleg azonban eszemben sincs megkockáztatni, hogy a vendégszobában elszállásolt apám a végén az egész holnapi napot azzal töltse, hogy engem hibáztat, amiért nem tudta kipihenni magát. Tény, hogy mozgalmas néhány nap áll mögöttünk, így megértem a fáradtságát. Valószínűleg épp ennek volt köszönhető, hogy olyan könnyedén beleegyezett abba, hogy én házon kívül töltsem az estét, más társaságában.
Csendben lopózom a hűtő felé, már azután, hogy az előszobában lerúgtam a cipőimet. Jobban tenném, ha apámhoz hasonlóan én is inkább az ágy felé kacsintgatnék, a korábban elfogyasztott italoknak hála azonban a hasam úgysem hagyna aludni. Egészen belefeledkezem a hűtő természetellenes fényben úszó tartalmának bámulásába, hogy meglepetésként érjen, amikor hirtelen felkapcsolódnak a helyiségben a lámpák. Felkapom a fejem és a hátam mögé pislogok, már-már arra számítva, hogy baltás gyilkossal, esetleg símaszkos rablóval találom magam szembe - aki ellen jelenleg a legjobb fegyverem egy doboz majonéz, vagy egy fél üveg savanyú uborka lenne -, helyette azonban apám pizsamás alakja rajzolódik ki előttem.
- Apa. - Nem kérdezem, egyszerűen szóvá teszem a tényt, hiszen annak ellenére, hogy ittam, még meg tudom állapítani, hogy igenis az apám áll előttem. Ébren, életnagyságban, a kezeit a köntöse zsebeibe nyomva.
- Taeyang. Késő van. - Kis híján kicsúszik a számon, hogy ha nem mondja, el sem hiszem, de visszafogom magam. Helyette a hűtő felé intek, amiben még nem sikerült felfedeznem semmit, amit szívesen fogyasztanék éjjel tizenegykor a konyha közepén, zokniban.
- Nem tudsz aludni? Kérsz valamit? - Kérdő pillantással az arcát vizslatom, próbálom megfejteni a saját apámat, aki talán most, az éjszaka közepén, pizsamában és köntösben egyszerűbb eset, mint az elmúlt több, mint húsz évben bármikor.
- Nem, köszönöm. - Mély levegőt vesz, közelebb lép, a helyiség közepén terpeszkedő asztal felé, de nem húz ki magának széket, nem ül le. - Vele voltál? - Hangja komoly, én pedig szinte azonnal megfeledkezem a korábbi boldogságomról, ami miatt úgy vigyorogtam, mint a tejbe tök.
- Igen...? - Nem értem pontosan miért kérdezi, ezt pedig az arcom is elárulja.
- Nem neked való az a lány.
- Mi? Miért mondod ezt?
- Nem illetek egymáshoz. Valaki olyat kellene találnod, akiben több a tartás. Akit úgy neveltek.
- Állj, várj... Honnan jön ez? - Felemelem a kezem, mintha csak tényleg megállíthatnám a mondandóját a levegőben, habár az agyamig már így is nehezen jutnak el a szavak, amelyek késdöféseknek tűnnek a hátamban. Gyakorlatilag két nap sem telt el azóta, hogy bemutattam neki Ingridet, akiről egészen eddig csak annyit mondott, hogy "helyes lány".
- Gondolkoztam a dolgon...
- Nem kellett volna! - vágok a szavába hevesen, a szívem máris kétszer olyan gyorsan ver, az indulataimmal pedig sosem tudtam igazán bánni.
- Na Tae-yang, ne vágj a szavamba! Az apád vagyok... - A kezdeti dörgő határozottság hamar szelídül. Nem akar bántani, de jól tudom, hogy kisfiúnak tart, aki képtelen egymaga döntéseket hozni. Helyes döntéseket. - Lassan ideje megházasodnod. Engedtem, hogy Amerikában járj egyetemre, engedtem, hogy a családodtól távol kezdj új életet, holott szükségünk lenne rád. Azt azonban nem engedem, hogy rossz döntést hozz azzal a lánnyal kapcsolatban. Akárhogy is, de nem hagyom, hogy butaságot csinálj.
- De én boldog vagyok!
- Nem, fiam. Te vak vagy.


- Szóval azt akarod nekem mondani, hogy eddig Ingrid után tepertél, mint az állat... Most meg valaki tök másnak a kezét akarod megkérni? - Nevetnem kell, amiért a férfi, akit ezer éve a legjobb barátomnak tartok, képes azért szünetet tartani a mondandójában, hogy igyon egy kortyot az italából. Bár el kell ismernem, hogy a poharainkban aranyló tizenkét éven át érlelt japán Yamazaki whisky kedvéért én is tartanék szünetet, gyakorlatilag bármiben.
- Igen - felelem nemes egyszerűséggel, mert semmi kedvem megismételni az imént csak és kizárólag neki szánt kiselőadást, amiben elmagyaráztam, hogy pontosan mi is történt az elmúlt napokban-hetekben, amiért ezt a döntést hoztam. Nem is igazán keresem a figyelmetlenségének az okát, hiszen tudom, hogy a pultos lány kecsesen ringó csípője sokkal izgalmasabb élmény, mint az én pletykás nyugdíjasokat is meghazudtoló zavaros mesém az unalmas magánéletemről.
- És azt akarod, hogy én legyek a tanúd? - Olyan pillantást vet felém, aminek köszönhetően megkérdőjelezem, hogy jól hallott-e mindent, amit neki mondtam.
- Igen. - Ismétlem meg korábban adott válaszomat, még mindig elég nyugodtan. Lehet, hogy valóban elég hirtelen született meg a döntés, az én fejemben azonban már jó ideje érlelődik a dolog.
- Te meg vagy húzatva? - Hangosan nevet fel, a hangja szinte betölti a teret körülöttünk és még nekem is mosoly kúszik miatta az arcomra.
- Melyik részére gondolsz pontosan? - Pimasz mosoly jelenik meg az arcomon. - Mert azt, hogy te legyél a tanúm, tényleg át kellett volna még gondolnom. - A vigyorom csak akkor tűnik el, amikor a számhoz emelem a saját poharam és úgy emelem rá a pillantásom, miközben az alkoholba kortyolok.
- Nate... - Megrázza a fejét, én pedig kérdő pillantással várom, hogy mit is akar kinyögni. Nem olyan nehéz dolog eldönteni, hogy akar-e a tanúm lenni, vagy sem, igaz? Habár nyilván megfontolandó, amikor a menyasszonyról a nevén kívül nem sokat tud. - Nem akarok beleszólni. De nem nagyon hirtelen ez az egész? Mármint... Oké, Ingriddel nagyon összevesztetek, értem. De eddig is mindig kibékültetek. Most miért akarsz hirtelen valaki mást elvenni?
Jogos. Ezt persze soha nem vallanám be neki, mert a végén még túlságosan elbízná magát azt illetően, hogy a rengeteg disznóságon kívül értelmes dolgot is ki tud magából préselni. - Mondtam már. Ha nem akarnád annyira megfektetni a pultos lányt, talán hallottad is volna. - Nagyot sóhajtok és a hajamba túrok, mert úgy tűnik nem úszom meg, hogy el kelljen ismételnem a dolgot. - Ő meg én... - Jobbra-balra tologatom a poharamat, egyszer sem tolva le teljesen az alátétről. - Olyanok vagyunk, mint a mágnes két ellentétes vége. Amikor már épp azt hinnéd, hogy összeérnek, elkezdik taszítani egymást. És nekem ebből elegem van. - Egy szót sem szólok arról, hogy apám is ott van az egész hátterében. Hogy azt mondta okosabb döntés lenne, ha elvennék egy tisztességes lányt, aki a mi köreinkbe való és akiből remek feleség lehet. Azt sem említem, hogy valószínűleg a lány is ki volt már nézve jó ideje. Azt pedig végképp elhallgatom, hogy milyen szerződést fogunk aláírni, ha igent mond nekem.