catch me if you can ⁂ Isa & Ana

**Isabel Marquina** · Re: catch me if you can ⁂ Isa & Ana Vas. Aug. 13 2023, 13:55

Ana & Isa

Bevallom, az elmúlt időszakban sokkal könnyebb volt mások magánéletén csámcsogni, mint a sajátomat rendbe tenni, és itt most nem kifejezetten arra gondolok, hogy mi hallgattak el előlem a szüleim. Nem vagyok sem introvertált, sem az a fajta, aki szeret unatkozni, vagy fennakadni bizonyos dolgokon. Az én életem mindig a pörgésről szólt, arról, hogy hétvégén hány helyre jutok el, akár barátokkal, akár teljesen új emberekkel. Egyik edzésről a másikra jártam és ezek a napok a versenyekre való készülésekről szóltak, gyakorlatilag mindezek mellé kellett beszorítanom a tanulást és a párkapcsolatomat is. Nyilvánvalóan nem teregettem ki minden részletet arról, hogy mi volt közöttem és Louis között, mert bár imádtam, ahogy féltékenykedő pillantások követnek minket a középiskola folyosóján kéz a kézben sétálva, nem volt arra szükségünk, hogy egymást nyaljuk mindenki előtt, csak hogy bebizonyítsuk, mennyire rendben vagyunk. Ettől szerettem annyira a kapcsolatunkat és azt, hogy voltak bizonyos dolgok, amelyeket csak egymással osztottunk meg. Ezt nélkülözni annyira fájdalmas volt, hogy valójában szavakba sem tudtam azt önteni. Az érzelmeim ettől függetlenül még nem hagytak nyugodni, kimondatlanul is ott tolongtak bennem, amitől szinte fel akartam robbanni. Ez volt az, amit le akartam vezetni azzal, hogy nem törődöm a tanulmányaimmal, és a korábbi rendszeres edzéseket most rendszeres bulikkal pótlom. Nem hibáztattam senkit azért, mert nem próbált tényleg megérteni, vagy mert nem arra kérdeztek rá, hogy mit érzek pontosan a szakításomat követően, hanem arra, hogy miért viselkedek elviselhetetlenül. Nem esett jól, de azt gondoltam mindenkinek egyszerűbb kritizálni, mint újra meg újra azt hallgatni, hogy fáj, hogy Lou és én szakítottunk, minden alkalommal amikor megláttam tőle egy újabb feltöltést valamelyik social media fiókjára. Nem számított, hogy én ugyanezt tettem, vagy úgy voltunk Sorennel, amiről ha az ex-barátom tudott volna, biztosan még jobban összetörik a szíve.
Amikor megpillantottam a húgomat, egyértelmű feszültség gyűlt bennem. Nem szerettem volna folytatni azt, amit otthon elkezdtünk. Lehet, hogy Ana meg én nem lelkiztünk sokat, de attól még mi voltunk azok, akik a leginkább megértették egymást a szüleinkkel ellentétben. Nekik nyilván megvolt a maguk kapcsolata, hiszen már vagy ezer éve házasok és ez is elismerésre méltó, de ők korántsem értették azokat a problémákat, amikkel mi küzdöttünk, mint én Anát, vagy Ana engem. Az egyetlen bökkenő most az volt, hogy neki sem magyarázkodtam túl sokat, egyszerűen csak csináltam amit jónak láttam - és amit mindenki más rossznak.
- És miért is kell ezt csinálnod? - Halkan felsóhajtottam, miután feltettem a kérdést. Nem a kapcsolatunkat akartam megkérdőjelezni ezzel, sokkal inkább annak szükségességét, hogy ő is a fejemet próbálja mosni. - Igazán elmondhatnád másképp is, ha aggódsz értem. Ha ez a helyzet. - Ezzel valójában már csak kötekedni akartam, mint ahogy ő is tette velem, azzal a dacossággal, ami a családunk minden tagjára jellemző volt. Megbeszéltük, hogy mindentől függetlenül mi ugyanazok a testvérek - ikrek - maradunk, akik egész életünkben voltunk és most sem azért ellenkeztem vele, mert meg akartam ezt másítani. Egész más oka volt.
- Hát most itt vagyok, megtaláltál. - Azért ez viszonylag könnyű feladat volt, mert lehet, hogy nem jártam be minden órámra, de nem ültem fel egy repülőre és tűntem el mondjuk Új-Zélandon, mintha soha nem lettem volna Isabel Marquina. - Nem foglak kerülni, ha végre nem ugyanarról fog szólni minden beszélgetésünk. - Tényleg ezt szerettem volna. Ha nem nézeteltéréseink lettek volna, hanem ugyanúgy tudtunk volna arról pletykálni, hogy neki ki tetszik és én kivel mennék szívesen randira. Mint régen.
- Ha azért akartál meglepni, hogy megint lecsessz, akkor inkább szóljál előre máskor. Ellenkező esetben örülök a meglepetésnek - úgy rántottam meg a vállaimat, mintha ennek mindig is egyértelműnek kellett volna lennie számára. Habár mivel mindketten elég profin kerülgettük a témát, szerintem nagyon is meg tudta érteni amit mondok. Ana nem csukott szemmel jár a világban, mi pedig több, mint húsz év ismeretséggel, hogyan is érthettük volna félre egymást? Nem vagyunk férfiak, akik mindenféle támpont vagy odafigyelés nélkül próbálnak megérteni minket, nőket.
- Fura - jelentem ki némi gondolkodás után. Máskor ha nem is ültünk minden közös óránkon egymás mellé, de legalább volt esélyünk elkapni egymást egy-egy szünetben a folyosón. Most bármi történhetne a húgommal és abban sem vagyok biztos, hogy akár egy órán belül tudnék róla. Ebbe pedig pontosan olyan érzés volt belegondolni, mintha valaki erősen gyomorszájon vágott volna. Lehet, hogy elemünkben voltunk, amikor piszkálni kellett egymást és gyakran kaptunk össze - főleg mostanában -, de sosem szerettem volna, ha baja esik, én pedig nem tudok neki segíteni. Mindig én voltam a bátrabb, aki elébe ment a problémáknak, de most nem voltam ott állandóan, hogy meg tudjam tenni.
- Nem akarok benne lenni a hírekben. - Jelentettem ki szemforgatva a felvetésre. Igen, tényleg képesek lettünk volna végig kiabálni a napot. De nem tartozott senkire az, hogy mi a bajunk jelenleg, főleg nem azokra az emberekre, akiket mondhatni napi szinten láttam a campuson. - De azt sem, ha most visszatérnénk arra, ami miatt vitáztunk. Hajlandó vagy elásni a csatabárdot, vagy majd találkozunk otthon? - Nem vártam tőle teljes visszavonulást, inkább csak szerettem volna érzékeltetni, hogy túlságosan fáradt vagyok már attól, hogy mindenki engem nyúz. Nem azt vártam, hogy örökre hagyjon békén, inkább csak hogy napoljunk el egy újabb potenciális vitát.
- Remek... - sóhajtva vettem tudomásul, hogy hozzuk a formánkat és képtelenek vagyunk megegyezni valamiben, mikor titkon biztosan mindketten arra vágyunk, hogy minden úgy álljon vissza a régi kerékvágásba, mintha semmi nem változott volna. És bármennyire szerettem volna azt mondani, hogy így van, hogy valójában tényleg nem is változott semmi, képtelen voltam rá.
Viszont azzal is tisztában voltam, hogy csak akkor változnak a dolgok, ha mindketten azt akarjuk. Ha hagyom őt elmenni és tovább agyalni ezen a helyzeten, akkor biztosan mélyebb sebeket ejtek a kapcsolatunkon, mintha megpróbálom megbékíteni őt. Hittem benne, hogy arra még van ráhatásom, hogy szóba áll-e velem, és ha azzal kell megmutatnom, hogy vágyom a társaságára, hogy végig kergetem a fél campuson, akkor kénytelen leszek ezt tenni. Szégyentelenül.
- Akkor megmondom a börtönőröknek, hogy veled soha-soha nem beszélek és be se engedjenek, ha látogatóba jönnél! - Olyan könnyedén szórtam vissza a fenyegetést, mintha lenne már benne gyakorlatom... És persze volt is.
- Mit nézel? Van rajtam valami bogár? - Őszinte rémület vegyült a hangomba, amikor odakaptam a kezemet, ahová éppen pillantott, de nem tapintottam ki mást, csak a nyakláncomat, ami nem volt meglepő. Ettől a felismeréstől pedig csak még inkább kérdővé vált az arckifejezésem és vártam, hogy megválaszolja a kérdéseimet.
- Kénytelen vagyok, ha szelektív a hallásod és nem bírsz megállni. - Sóhajtva ingattam meg a fejemet, miközben belé karoltam. - Egyébként meg ne kóvályogj annyit, itt ravaszak a srácok, akik körbe akarnak vezetni. - Igen, azt hiszem erre mondhatom, hogy saját tapasztalat. Nem mintha bántam volna, hogy Finnel végül így kezdtünk el egyáltalán beszélgetni, de attól még pár héttel az órák kezdete után rájöttem, hogy nagyon nem a legrövidebb úton vezetett a megfelelő épületbe, amikor arra kértem.
- Nem is megyek veled sehova, ha most diétával jössz. Minek neked diéta? - Értetlenül és némi felháborodással pillantottam felé, a szemöldökeim között ráncok jelentek meg, amikor grimaszoltam. Sosem volt ő túlsúlyos, nem volt szüksége diétára, másrészt meg nem állt tőlünk távol az egészséges étkezés, tehát nem tudom mire kellett volna még odafigyelnie. - Nem inkább maratonra készültök, ha ilyeneket kérnek tőled? Milyen darab ez? - A könyökömmel direkt úgy próbáltam oldalba bökni, hogy azt megérezze, hiába tudtam, hogy most majd számíthatok a bosszújára.
- Ha-ha... Nagyon vicces vagy. - Szemforgatva fogadtam a kérdéseit. - Honnan veszed, hogy többen vannak? - Ennek mondjuk egyértelműnek kellett volna lennie úgy az elmúlt egy hónapban feltöltött Instagram storyjaimból. - Sorennel vagyok... - jelentettem ki, habár nem voltam száz százalékig magabiztos. - Itt a felsőbb évesek megfélemlítenek, ha olyanokkal dumálsz, akik nekik jönnek be. - Nem magyaráztam túl a találkozásomat Clarissával a büfében, mert egyelőre magam sem értettem még mindent a helyzetből. Én senkinek nem léptem a lábára, legalábbis a saját meglátásom szerint semmiképp.
- Gyere! Együnk valami normálisat. - Bíztam benne, hogy nem kell cibálnom magammal, amikor eldöntöttem, hogy pontosan hová megyünk. Egészen pontosan egy közeli mexikói helyre, ami remek hely volt arra, hogy ha megint vitázni akarnánk, inkább jalapeno evő versenybe kezdjünk, mintsem kiabálásba.

1325 | öltözék | Rolling Eyes

| ☆

**Anabel Marquina**

Isabel & Anabel

Ha teljesen őszinte voltam magammal, akkor be kellett ismernem azt, hogy valójában fogalmam sem volt arról, hogy Isa hogyan érzi magát jelenleg. És mondjuk az önvizsgálat során arra is rájöttem – már, ha hajlandó voltam elég mélyen elmerülni benne -, hogy soha nem fogom megérteni azt, hogy pontosan mit érez… Mit érzett az elmúlt időszakban. Valószínűleg, bármennyire őszintén beszélünk egymással, mi nem az a testvérpár vagyunk, akik ennyire nyálas dolgokat képesek lennének szóbahozni egymás társaságában. Minimum ki kellene derülnie annak is, hogy valójában én sem a szüleink gyereke vagyok ahhoz, hogy még egyszer tudjunk egymás felé indítványozni egy igazán mély beszélgetést. Alapvetően könnyed, veszekedésekkel tarkított volt a kapcsolatunk. Valószínűleg rivalizáltunk egymással – vagy sokkal inkább én vele, amiért így vagy úgy, de a kisebb gyerek voltam – de ez nem jelentette azt, hogy ne szeretnénk egymást. Ez az egész közöttünk pont arról szólt, hogy a kapcsolatunk sziklaszilárd, bármit kibír és eltörhetetlen. Ha egy szerettednek kimutatod a fogad fehérjét, akkor már nem érdekel, hogy milyen véleménnyel lesz rólad. Pontosan tudod, hogy néhány keresetlen szó miatt nem fog magadra hagyni. Önmagadért van melletted, és ha ezzel jár annyi kellemetlenség, hogy olykor nem értetek egyet, azt normálisan tudjátok kezelni.
Szerettem Isabelt, talán mindennél jobban, mert mi egymás társai voltunk a kezdetektől fogva. És valószínűleg pont ez tett annyira követelőzővé és aggódóvá az elmúlt időszakban. Nem voltam hajlandó úgy gondolni rá, mint az unokatestvéremre, mivel nem volt az. Mi ikrekként lettünk felnevelve, ikrekként fogjuk leélni az életünket. Az, hogy neki időközben kiderült, hogy más az apja… Bennem valójában semmit nem változtatott meg, de igaz volt, hogy soha nem kérdeztem meg tőle, hogy ő mit érez ezzel kapcsolatban. Valójában a balesetet követően nem sok olyan alkalom volt, amikor megpróbáltam lecseszés helyett arra terelni a szót, hogy mit miért tesz. Ha így viselkedtem volna, akkor ma nem kezd el sanyargatni a bűntudat, miközben rá várok… Amellett, hogy még mindig dühös voltam rá egy kicsit.
- Talán úgy teszek, de ez a dolgom, nem? – annak ellenére, hogy milyen belső monológot nyomtam le erről az egész helyzetről, most kifejezetten provokatívnak hatott az, ahogyan felvontam a szemöldökeim, és kerestem a nővérem tekintetét – Ha már én sem dramatizálom túl, akkor ki fog vigyázni rád?
Persze lehetne itt azzal jönni, hogy valójában minek is jártatom a szám, hiszen pont én vagyok a kisebb, nekem kellene a védelem. Ugyanakkor meg egykorúak vagyunk és az a pár perc nem mérvadó közöttünk tekintve, hogy azonos nemű gyerekek vagyunk. Innentől kezdve, ha hasonló szöveggel jött volna, akkor érdekemben állt volna emlékeztetni arra, hogy az utóbbi időben elkezdtem edzeni. Tehát már nem vagyok olyan könnyű célpont, mint régen, Aurora pedig minden bizonnyal a legszigorúbb edző volt, akit összeszedhettem.
- Hadd ne kezdjem el sorolni, mert akkor megint össze fogunk veszni és ugyanott leszünk, mint a múltkor. Folytatni fogod azt, hogy kerülsz – ezen a ponton egyszerre volt nyomatékos, mégis lágy a hangom. A legfárasztóbb dolog volt a világon, amikor mi ketten megpróbáltunk úgy viselkedni, mint akik haragot táplálnak egymás iránt. Hittem benne, hogy neki sem egyszerűek ezek a helyzetek, mégsem mertem ezzel kapcsolatban kitárni felé a szívem. Nem a válaszától féltem, hanem sokkal inkább attól, hogy mit gondol rólam, ha kimondom mindezt. Eszemben sem volt megvádolni őt semmivel sem… Olyannal nem, amit nem követett el.
- Legközelebb majd szólok, ha jövök és ezzel elrontom a meglepetés erejét, te uncsi – úgy biggyesztettem le a szám, mintha tényleg megbántott volna, de ezzel egyidőben fogtam a két ujjam közé az arcát – Milyen először más iskolába járni?
Talán én is rájöttem arra, hogy túlságosan is szigorú vagyok vele olykor, ezen pedig változtatnom kellett volna a jövőben. Megint nem a legjobb módját választottam annak, hogy rámutassak bizonyos hibáira – vagy olyan dolgokra, amiket én jelenleg hibának láttam – de ezen már nem tudtam változtatni. Valószínűleg azt fogja hinni, hogy van valami bipoláris zavarom, vagy az agyamra ment a sok színi óra, de magam sem tudtam eldönteni, hogy miként kellene kezelnem a jelenlegi helyzetet.
- Ha te is kiabálni fogsz, akkor estig itt állunk és egymással üvöltözünk – mutattam rá a nyilvánvaló tényre. Biztos lennének jelentkezők, akik szívesen levideóznák az esetet csak azért, hogy feltegyék a netre. Magam sem tudtam, hogy miként kellene kezelni a családunkban kialakult helyzetet, ezért annyit tehettem azokért, akiket én a sajátjaimnak tudtam, hogy nem beszéltem az egész dologról. Mivel Dave és én még nem találkoztunk, iránta nem sok szimpátiát vagy empátiát tudtam érezni jelenleg.
- Annyi mindent, hogy azt itt nem tudjuk megtárgyalni – igaznak éreztem a szavaim, mégis volt valami sejtelmesség abban, ahogyan ezt mondtam. Tényleg rengeteg mindenről beszélnünk kellene, mivel az utóbbi időben így vagy úgy, de elveszítettem a nővérem, aki valószínűleg nem azért viselkedik így, mert annyira jól lenne. Minden bizonnyal nem arra számít, hogy a fehér zászlót tervezem lengetni előtte, de ezért nem tudtam okolni őt. Kettőnk közül én voltam az, aki tovább mérgelődött magában és veszekedett az emberekkel. Talán pont ez volt az oka annak, hogy most is gyakorlatilag békülni jöttem, de a végén így is megsértődtem rá és faképnél hagytam. Nem állítom, hogy nekem könnyű volt a dolog, mivel dühös voltam magamra is, amiért képtelen vagyok még mindig normálisan uralni az érzéseimet, illetve rá is. Így vagy úgy, de nem azt a fogadtatást kaptam, amire számítottam, ettől pedig sértve éreztem magam. Nem tudom, hogy újabban az Aurorával töltött idő miatt tört rám ez az egész, vagy tényleg egy kis drámakirálynő voltam egész életemben.
Mikor megéreztem a kezeit a vállamon, kicsit összerezzentem. Talán titkon számítottam arra, hogy utánam fog jönni, de ettől függetlenül mondjuk nem kellene így ijesztegetnie, akkor is megálltam volna, ha közelebbről üvölti a nevem. Mondjuk ezt neki nem kellett feltétlenül tudnia, mivel egész eddig utánam kiabált én pedig mentem tovább. Na mindegy.
- Akkor én meg majd jól feljelentelek gyermekpornográfia miatt! – a fenyegetés nem volt valós, mégis komoly arccal mondtam neki mindezt, az ujjammal is fenyegetve őt – Biztos jól állna a sittes ruha.
Ennek fényében pedig majd kap tőlem valami ocsmány pizsamát karácsonyra, ami a rabok ruhájára hajaz. Nyilván el kell majd benne rejtenem egy fülbevalót vagy hasonlót. Miközben megfordultam, a pillantásommal automatikusan a közös nyakláncunkat kezdtem el keresni rajta, amit én csak azért voltam hajlandó levenni, mert féltem, hogy az alvásnál elszakad, vagy a zuhany alatt megrongálódik.
- Te vagy az egyetlen, aki utánam akar futni – jegyeztem meg halkan, miközben elkaptam a karját és a sajátommal összeakasztottam azt – Választhatsz helyet, nekem úgyis diétáznom kell a következő darabok miatt. Egyébként utánad ki fut a Columbián? Vagyis… Inkább hányan?

outfit • 1 061

**Isabel Marquina**

Ana & Isa

Butaság lenne azt mondanom, hogy nem voltak olyan napok, amikor szerettem volna felkelni abból az álomból - ha nem is feltétlenül nevezhetjük rémálomnak -, amibe keveredtem. Talán olyan időszakába csöppentem volna vissza az életemnek, ahol igenis akadnak olyan problémák, amiket orvosolnom kellett volna - mondjuk a kapcsolatom Louis-val -, de ezer örömmel megtettem volna, ha minden más nem változik. Talán egy fokkal okosabb is lettem volna, ami a párkapcsolatomat illeti. Kegyetlenség, hogy az életünk fontos dolgaival kapcsolatban mindig csak utólag jövünk rá, hogy mit kellett volna tennünk, vagy mondanunk. Rám lehetne fogni, hogy nem kellene annyira hevesnek lennem, de erre csak azt válaszolnám, hogy vannak olyan tulajdonságaim amelyeket egyszerűen nem tudok semmissé tenni, vagy megszabadulni tőlük. A vérmérsékletem is kifejezetten ebbe a kategóriába tartozik. De mentségemre szóljon, hogy soha nem próbáltam meg az ellenkezőjét beadni senkinek.
A szüleim miatt rengeteg olyan ember alkotott rólam véleményt, akik egyáltalán nem ismertek engem személyesen, mégis szerettek olyan dolgokon csámcsogni, amihez semmi közük nem volt. Mostanában tényleg olyan volt a viselkedésem, ami egyáltalán nem vallott rám és amivel jellemzően csak vádoltak engem. Valahol biztosan realizáltam, hogy ez miért nem tetszik a szüleimnek, vagy az ikertestvéremnek, mégsem akartam berántani a kéziféket és úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Attól nem állt volna minden vissza a régire, nem kaptam volna vissza a párkapcsolatomat, a sportolói karrierem vagy a tényt, hogy normális - már-már unalmas - családi háttérrel rendelkezem, ami a Marquina família titkait illeti.
Valahol tehát tényleg menekültem, ebben igaza volt Anának, de ha az én számból akarja valaki hallani az igazságot - amit talán egyedül én gondolok annak -, akkor az egész csak azért volt, mert nem szerettem volna hozzászokni azokhoz a mindennapokhoz, amit rövid időn belül megtapasztaltam mostanában.
- Túldramatizálod. - Nehéz lett volna ténylegesen is menekülnöm előle, amikor egy helyen lakunk. Odahaza pedig nem tehettem meg, hogy egyszerűen az orrára csapom az ajtót, mert hárman voltak ellenem, hárman akarták megmondani nekem, hogyan kellene viselkednem, tehát bújhattam volna akárhová, a végén valaki úgyis megtalált volna. - Mikor? - Nem vittem volna bíróságra az ügyet, hogy Anának alá kelljen támasztania a dolgot, de mégis jogosabbnak éreztem volna a dolgot, ha tud időponttal szolgálni.
- Nem ezt mondtam, ne forgasd ki a dolgot. - Éreztem, ahogyan egy fokkal szúrósabb pillantást vetek rá, mint amivel először fogadtam a megjelenését. Nem kellett volna, hogy idegen legyen számomra az, hogy ilyen környezetben látom a húgomat, szimplán csak nem vártam hogy bejelentés nélkül megjelenik. - Ana... - Mélyet sóhajtottam, amikor felvetette, hogy akkor el is megy, hiszen akkor sem küldtem volna el, ha most rögtön felajánlja nekem, hogy megtehetem. Eljött eddig és mondanivalója van nekem, a minimum, hogy meghallgatom - annak reményében, hogy nyilvánosan nem ugrik a torkomnak. Ő is Marquina, neki is megvan a maga vérmérséklete, ami kicsivel sem könnyebben kezelhető, mint az enyém. - Ne menj el, nem erről van szó. Nem elég, hogy nem számítottam rá, hogy itt leszel?
- Akkor én is kiabálni fogok veled. Neked hogy esne? - Senki nem szereti, ha a saját butaságára felhívják a figyelmet. Jobb legalább nyolcszor-tízszer elkövetni ugyanazt a hibát és nagy nehezen tanulni belőle. - Miért, mit szeretnél mondani? - Ez is egyike volt azon kérdéseknek, amelyre szerettem volna választ kapni, de magam sem voltam már biztos abban, hogy Anabel úgy fogja érezni, hogy felelnie kell.
- Tényleg? - Éreztem némi bűntudatot, amikor arra gondoltam, hogy talán tényleg a színtiszta igazat mondja és azért jött, hogy kibéküljön velem. Eddig én voltam az, akinek bocsánatot kellett volna kérnie a viselkedése miatt, emiatt hirtelen magam sem tudtam hogyan kellene fogadnom a húgom szavait. Egyszerűbb volt értetlenséget színlelni. - Most mondom harmadjára, hogy csak nem számítottam... - Előbb a kezembe nyomott csokiszeletre pillantok, aztán vissza Anára. Mielőtt azonban befejezhetném a mondatot, vagy újat kezdhetnék, hátat is fordít nekem, ami legalább annyira meglöki a vérnyomásomat, mint a gondolat, hogy milyen kioktatással készülhetett nekem. Együtt nőttünk fel, ikertestvérekként és még ma is annak tekintjük egymást, ezért ismerem már, mint a saját tenyeremet. Ezer meg egy kis vitánk volt, ami lányok között egyébként is gyakori, hát még a korban olyan közelállók között, mint amilyenek mi is vagyunk...
- Ana! - Erőteljesebben mondtam ki a nevét, mintha csak egymással szemben beszélgettünk volna, a felszólításom azonban süket fülekre talált, én pedig továbbra is a húgom távolodó hátát nézhettem csak. Újabb sóhaj szökött ki belőlem, ezúttal viszont tettem néhány lépést abba az irányba, amerre Anabel távozott, mígnem azok ütemessé nem váltak. - Anabel Lalia Marquina! - Talán ő volt az, aki kettőnk közül többet látogatja az edzőtermet manapság, de ennek ellenére sem okozott gondot megszaporázni a lépteimet. Most már a válla fölött volt a kezem, amire le is csaptam, amikor újra megszólaltam. - Felrakom a netre a babakori pucér képeidet, ha így faképnél hagysz. - Mondhatjuk, hogy ez a fenyegetőzésünk első fázisa. - Fut utánad elég fiú az NYU-n, nekem miért kell? - Igyekeztem elviccelni a dolgot, hátha a megfelelő mennyiségű humor és komolyság lesz mindennek a kulcsa.

813 | öltözék | Rolling Eyes

| ☆

**Anabel Marquina** · Re: catch me if you can ⁂ Isa & Ana Hétf. Dec. 27 2021, 19:19

Isabel & Anabel

Nyilvánvaló volt számomra, hogy Isa nagyon nehéz időszakon megy keresztül. Az a helyzet, hogy nem igazán tudtam magam a helyébe képzelni, ugyanis nem velem történt meg mindaz, ami neki egy csapásra, hidegzuhanyként érkezett a nyakába. Nyilvánvalóan én is baromi rosszul lennék, ha idővel elveszíteném a hangom, mivel most jutottam el arra a pontra, hogy otthon sem tabu téma a színészet, hogy a szüleim is látnak bennem némi potenciált, sőt talán egy kicsit büszkék is rám, amiért elsőre sikerült bejutnom az NYU drámatagozatára. Talán nem tűnik ez annyira nagy dolognak, de én mégis egy lépéssel közelebb éreztem magam a célomhoz. Ennek hála pedig boldog voltam.
Isabel jelenleg egy olyan élethelyzetben van, ahol lényegében mindent, tényleg szó szerint MINDENT kivettek a kezéből. Lehet azt mondani, hogy mindenképp vissza kellett volna vonulnia, de én valamiért hittem abban, hogy ezt méltósággal tudja majd megtenni, nem pedig egy baleset miatt. Elveszítette a barátját, aztán ezek után kiderült, hogy a szüleink nem ugyanazok, tehát mi ketten sem vagyunk ikertestvérek. A dolgoknak ezen részre úgy néz ki, hogy csak számára lehetett teher. Én képtelen lettem volna rá másként gondolni, mint a nővéremre. Így nőttünk fel. Nem gondolom hibásnak azt a bizonyos megszokást, ami ebből adódott, sőt… Sokkal inkább tett boldoggá az a tény, hogy mi ketten együtt egy erősebb egészet tudunk alkotni.
És pont emiatt is rémisztett meg annyira, hogy képtelen voltam hatni rá. Az utóbbi időben rengeteg okot adott az aggodalomra, én pedig úgy éreztem, hogy egyre inkább perifériára kerülök az életét illetően. Ő nem értette meg, hogy jót akarok neki és talán én sem figyeltem oda rá eléggé, amikor azt mondta, hogy ezekre a dolgokra szüksége van. Csak a fájdalmat éreztem, amiért már nem én vagyok az, akivel megbeszéli a gondjait, hanem sokkal inkább a barátaival lóg el bulizni. Régen is sokszor csinálta ezt, de ez most más volt. Az egészben pedig az volt a legszörnyűbb, hogy ha ezeket mind elmondanám neki, akkor minden bizonnyal én lennék a világ legönzőbb dögje. Nem szerinte, hanem magam szerint is.
Nem olvadtam be túlságosan azok a diákok közép a copfokba fogott hajammal és azzal a ruhával, amit a mai reggelre választottam. Ha jobban belegondoltam, az öltözködésem mindig egy olyan dolog volt, ami könnyedén megkülönböztetett a legtöbb embertől. Az egyértelmű volt, hogy a világon nincs még egy személy, akinek annyi kockás ruhadarabja lenne, mint mondjuk nekem. Ugyanakkor az is igaz volt, hogy a mai napra választott ruha jóval rövidebb volt, mint az általam korábban viseltek, illetve bakancsokat se hordtam annyira. Talán ez is az egyetem hatása lehet, mint Isánál a bulizás, nem tudom. Én is eljártam mostanában, én is voltam másnapos, de igyekeztem ennek ellenére odafigyelni másra és másokra is ezen kívül. Értem én, hogy neki most magára kell koncentrálnia, de egyáltalán nem tartom egészségesnek azt, amit csinál. Minden bizonnyal tudhatta is, hogy nem lesz választása a társaságomat illetően, ugyanakkor a múltkori vitánk miatt nem bíztam benne, hogy valóban követne engem.
- Ezt egyikünk sem hitte el. Mást nem csinálsz, csak menekülsz – én is éreztem, hogy hiába gondolom igaznak, amit mondok, ezt nem hagyhatom így most – előlem. A múltkor is direkt elkerültél.
Minden bizonnyal az én fejmosásom az, amire a legkevésbé vágyik, de még egyszer utoljára meg kell próbálnom beszélni vele. Anya és apa aggódnak érte, ugyanakkor reménykedtem benne, hogy talán velem előbb hajlandó lesz megbeszélni ezeket, mint velük. Nekem ugyanúgy nem mondták el az igazat, mint neki, tehát egyenlőnek kellene lennünk. Amikor megpróbálta kihúzni a csuklóját a kezeim közül, akkor elengedtem és ténylegesen elálltam a menekülési útvonalat. Nem mintha mondjuk olyan nehéz lett volna megkerülni, de a Rorával folytatott edzések miatt egy fokkal most jobb volt a fizikai állapotom.
- Miért, már ide sem jöhetek? – talán szándékosan forgattam ki a szavait – Vagy történnie kell valaminek ahhoz, hogy találkozzunk? Mert akkor el is mehetek.
Reménykedtem benne, hogy azért nem fogja örömmel fogadni ezt az ötletem. Ismerve magamat, a makacsságom miatt addig nem venném fel neki a telefont, ameddig bocsánatot nem kér tőlem.
- Még nem döntöttem el – ezúttal mosolytalanul néztem az arcát – Megérné egyáltalán kiabálni? Szerintem nem érdekel annyira, amit mondani szeretnék neked.
Egy legyintéssel nyugtáztam azt, hogy a mai alkalommal esélyünk sem lesz megvitatni a nézeteltéréseinket. Egyikünk sem volt hajlandó engedni.
- Mivel már azt sem tudom, hogy mikor érsz rá, idejöttem, mert szerettem volna veled enni, és kibékülni – még, ha nem is teljesen ez volt a szándékom, őszinte voltam vele – És beszélgetni. Viszont úgy látom, hogy te ezt nem szeretnéd. Szóval ne haragudj, hogy raboltam az idődet.
Nem tudom pontosan mikor döntöttem el azt, hogy bűntudatot fogok kelteni benne, de hatásosabbra sikerült az alakításom, mintha tényleg felkészültem volna erre a beszélgetésre. Mielőtt leléptem volna, a táskámból kivettem egy szelet csokit és a kezébe nyomtam.
- Szia – csak ennyit fűztem hozzá, aztán egyszerűen sarkon fordultam. Nem tudtam egyszerűen nem azon kattogni, hogy ő most már nem akar közel lenni hozzám, mivel valójában nem vagyunk testvérek, vagy egyszerűen túl sok volt neki ez az időszak. Mivel nem beszélt a dologról, először tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor kizár az életéből. Ez pedig jobban fájt, mint ahogyan korábban elképzeltem.

outfit • 839

**Isabel Marquina**

Ana & Isa

Más gyerekekkel ellentétben nekem és Anának soha nem volt részünk abban, hogy milyen elvált szülőkkel élni. Nem volt dupla karácsony, dupla mennyiségű születésnapi ajándék és folyamatos versenyzés azon, hogy melyik hétvégén ki tud jobb programot kitalálni a mi szórakoztatásunkra. Ha valaki egy évvel ezelőtt megkérdez arról, hogy mi a véleményem erről, simán megmondtam volna az illetőnek, hogy büszke vagyok a szüleimre, amiért minden hullámvölgy és rossz nap ellenére is képesek voltak kitartani egymás mellett. Az ő kapcsolatuk is ugyanolyan kompromisszumokra épült, mint minden másik, amelyik működött a világ bármelyik pontján. Emberek voltak ők is, akik követtek el hibákat, mondtak néha olyan dolgokat, amelyeket később megbántak, de legfőképpen nem szabadott őket elítélni azért, mert megtették ezeket. Soha nem azért történt, mert igazán rossz emberek lettek volna. Fontos volt számukra a család és az, hogy olyan jó élete legyen a két lányuknak, amelyben soha nem kell semmiben hiányt szenvednünk és amelyben biztos lábbal állhatunk a földön.
Épp az odafigyelésük és tudatos hallgatásuk volt az, ami akkora bombát robbantott, ami teljes mértékben felforgatta a korábban kialakított képet. Kiderült, hogy habár ők nem terveztek elválni, nekem mégis dupla karácsonyomnak kellett volna lennie és van valaki más is ezen a világon, akit az apámnak nevezhetek, még ha tizennyolc éven át a létezéséről sem tudtam. Elmúltak már azok az idők, hogy emiatt haragudhassak rájuk, viszont épp eleget fordult a kocka és az én viselkedésem is, hogy ez fordítva történjen meg. Senki nem gondolta volna, hogy Dave az életem részévé válik, vagy hogy egyáltalán kiderül a dolog. Én meg azt nem gondoltam volna, hogy Lou és én úgy végezzük, ahogyan. Vagy hogy részben ezen dolgok miatt egyszerűen megbolondulok - ahogyan a Marquina szülők fogalmaztak - és olyan viselkedéssel indítom az egyetemi pályafutásomat, amit senki nem nézett volna ki belőlem.
Ana meg én nagyon különbözünk a személyiségünket tekintve - aminek így utólag sokkal több értelme is van, mint egész gyerekkorunkban volt. Mindig voltak vitáink és kaptunk már össze korábban is, de azt is vártam volna tőle, hogy jobban megért engem. Talán túlságosan is nagy büntetés volt azt meglépni, hogy beállítsak Dave-hez és megkérjem őt, hogy maradhassak az ő lakásán egy ideg, de utólag már teljesen mindegy volt; megtörtént.
- És aztán mi történt? - Közelebb hajoltam a mellettem helyet foglaló lányhoz, akivel együtt ültük végig az órát, a korábban megkezdett beszélgetést azonban csak akkor tudtuk folytatni, amikor az előadás véget ért.
- Be kellett mennünk a kórházba, mert nem nézett ki túl jól. - Elnyílik a szám és épp fel akarok tenni egy kérdést a testvére hogyléte felől, amikor ő már folytatja is. - Nincs komoly baja, csak egy óriási púp van a fején, meg enyhe agyrázkódása volt. - Olyan könnyedén mesél a történtekről, hogy én magam sem aggódom már túlságosan. Azt sem tudom hogyan jutottunk pontosan idáig, valószínűleg a hétvégéjéről kérdeztem, ami elég érdekesen sikerülhetett az információk tudatában.
- És te? Nem mentél el végre randizni az építészmérnökkel? - Sokatmondó oldalpillantásomra felnevet, és cseverészve kerülgetjük a többi hallgatót, akik szintén most szabadultak ki az órájukról, most pedig kifelé igyekeznek az épületből.
- Nem aka... - Épp meg akartam őt kérdezni, hogy ráér-e egy közös ebédre, amikor megéreztem egy kezet a csuklómon, ami miatt meglepett pillantással fordultam az illető felé, akinek a jelenlétére nem is számítottam, ez pedig világosan leolvasható volt az arcomról is. - Ó! Szia, Ana... - Egészen halkan jött ez a reakció, a pillantásom pedig a mellettem álló lány és a húgom között ingázott, amíg ő lényegében kijelentette, hogy itt a vége a mókának és most már az ő társaságával kell számolnom.
- Később találkozunk! - jelentettem ki még egy utolsó mosollyal a szőke lány felé fordulva, aztán sóhajtva engedtem a húgom húzásának és követtem, néhány lépéssel beérve őt. - Jól van már, elengedhetsz. Nem fogok elfutni, megígérem. - Ezzel egyetemben igyekeztem kihúzni a csuklómat az ujjai közül. Egyébként sem voltam úgy öltözve és nem lett volna kedvem izzadtan járkálni a nap hátralévő részében. - Miért vagy itt? Történt valami? - Nem tudom pontosan mire utalhatott, amikor az előbb azt mondta, hogy meg akar velem beszélni valamit, de valószínűleg egyszerűbb lett volna, ha minél hamarabb túlesünk rajta, ha már fontos dologról van szó. Ha viszont újra akarta volna kezdeni a kioktatását, amit már megkaptam tőle, mégis elgondolkodtam volna a menekülésen. - Kiabálni akarsz, vagy konkrét programod is van? - Előbbit jobb lett volna, ha nem a campuson ejti meg, utóbbi esetben pedig érdemes lett volna elindulnunk oda, ahová amúgy is menni szeretett volna. Szomorúnak tartottam, hogy veszekedtünk, ráadásul annyira, mint máskor talán még soha, de mégis egészen kellemes meglepetés volt, hogy most hirtelen megjelent az egyetemen és rám várt.

757 | öltözék | Rolling Eyes

| ☆

**Anabel Marquina**

Isabel & Anabel

Bűntudatom volt. Pontosan tudom, hogy mennyire kemény tudok lenni az emberekkel, éppen ezért is éreztem magam nagyon rosszul. Rengeteg gond volt a habitusommal, könnyen fel tudnak idegesíteni, illetve nem egyszer történt meg az sem, hogy esetlegesen olyanon vezettem le a haragomat, aki nem feltétlenül érdemelte meg ezt. Ilyen volt mondjuk anya vagy apa, akik csak megbirkóztak a dologgal. Mégiscsak sokáig neveltek minket, talán nyugodt szívvel nevezhetem őket rutinos szülőknek is. Az már azonban teljesen más tészta volt, hogy a nővéremmel miként tudtam beszélni.
A kendőzetlen őszinteségem egy olyan tulajdonságom volt, ami egészen kiskorom óta végig kísérte a sorsomat. Mikor anya elment velünk vásárolni a piacra, általában mind a ketten megkaptuk, hogy milyen szép kislányok vagyunk. Isa volt az kettőnk közül, aki mosolyogva tudta fogadni a bókokat, egy ideig nekem sem volt ezzel bajom. Viszont, amikor nem kaptam meg az aktuálisan legmenőbb Barbie babát más hajszínnel – amit már én is teljességgel feleslegesnek tartok – és úgy talált meg hasonlóval egy néni engem, olyat beszóltam neki, hogy anya lényegében felkapott mind a kettőnket és szaladt ki a helyről.
Ez a tulajdonságom az utóbbi időben sokat fejlődött, hiszen már csak a családomat vagyok képes magamra haragítani. A szüleim viszont elég jól meg tudnak ítélni egyes helyzeteket. Így volt ez a mostani veszekedésünkkel is, amit a testvéremmel folytattam le. Ők is mérgesek voltak rá, de mivel a Isát lényegében a saját lányukként szeretik, egyáltalán nem volt kérdés az, hogy egy idő után bele tudtak törődni abba az állapotba, amibe én képtelen voltam.
Megértettem a nővérem fájdalmát, azonban nem gondoltam azt, hogy a helyes úton járna. Ezt pedig olyan formában próbáltam meg a tudtára adni, ami nem volt szép tőlem… Anya pedig ezt elmondta nekem az előző este. Azóta motoszkál a fejemben a gondolat, de ettől függetlenül is tudom, hogy igazam van, szóval bocsánatot kérni biztosan nem fogok tőle… De mindenképpen szerettem volna neki lehetőséget adni arra, hogy megmagyarázza a dolgot és egyáltalán megpróbálja kiönteni a szívét. Én pedig reménykedtem benne, hogy ezúttal nem fogok üvölteni vele, mint ahogy korábban tettem.
Pont emiatt azt hiszem mondhattam azt, hogy izgatott voltam egész nap. Nehezen maradtam nyugton, nem fókuszáltam túl jól az óráimon és folyamatosan a szoknyámat igazgattam a pad alatt. Igyekeztem nem túl negatív energiákat sugározni, így amikor valaki rám nézett, arra mosolyogtam, de közben bőszen kurva anyáztam, amiért ezt a haszontalan ruhadarabot választottam a reggel. Nem is értem egyáltalán miért vettem meg, mert nagyjából csak arra alkalmas, hogy az ember bugyit villantson benne. Leginkább ettől a helyzettől egy komplett idiótának éreztem magam, így nem is volt kérdés az, hogy olyan sebességgel startoltam kifelé a teremből, ami talán az egyetem atlétikacsapatát is szégyenbe hozta volna.
Sosem figyeltem korábban a sminkemre annyira, amennyire most próbáltam. Magam sem tudom miért, de magabiztosabbnak éreztem magam, miután még egy réteg szájfényt kentem az ajkaimra és valamennyire megrendeztem a tincseimet. Amikor gimis voltam, mindig elég csúnya gondolataim voltak az ilyen lányoktól, de ebben a pillanatban meg tudtam érteni, hogy miért csinálják.
Csak ezek után hívtam magamnak egy taxit, ami egészen a Columbiáig vitt; tudtam, hogy Isa órájából még nagyjából öt perc van hátra, így lecövekeltem az egyik lépcsőre és folyamatosan a kifelé igyekező embereket figyeltem.
Mikor megpillantottam a testvéremet, akinek volt társasága, minden illendőséget félretéve léptem oda hozzá és fontam a csuklójára a saját tenyeremet. Ételt nem hoztam, és a pillantásomból is kiolvashatta, hogy nem feltétlenül a csatabárdot szeretném elásni.
- Szia – a hangom egész határozottan csengett, aztán a társaságához fordultam, akit nem feltétlenül ismertem – Valószínűleg te ismersz, Anabel vagyok, nagyon örülök. Isa húga. Ha nem bánod, akkor most elrabolnám tőled, mert fontos megbeszélnivalóm van vele.
Egész mézes mázasan hangzott mindaz amit mondtam, de a válaszát már nem vártam meg, egyszerűen húzni kezdtem a nővéremet az ellenkező irányba. Rorának hála sokat javult az állóképességem, de szerintem kettőnk közül még mindig nem én vagyok az erősebb.

outfit • 632

Ajánlott tartalom

» catch me if you can
» Catch me if I fall...
» catch me if you can ☆ Saya & Isa
» Catch a Wave!
» Whenever I catch a knowing smile