A taxis megáll az utca végén, én pedig kiszállok az autóból, majd az ablakon hajolok vissza felé.
- Várjon meg itt – kérem, majd már indulnék is a sötét, graffitikkel teli utca felé, hogy végre megkaphassam, amit akarok.
- Bolond maga? Én ugyan biztos nem fogok itt várakozni. Fizesse ki az utat és már itt sem vagyok – tiltakozik a sofőr, amire aztán megtorpanok.
- Ó jó ég, mitől fél? – forgatom meg a szemem, majd visszatipegek az ablakhoz és odaadok neki huszonöt dolcsit. Az idősebb fószer csak megingatja a fejét és már int is, a kerekek pedig csak úgy csikorognak a kocsi alatt a betonon.
Szapora legvétellel beljebb indulok. Már minden bajom van, ami létezhet, a szédüléstől kezdve a viszketésig, minden. Másfél hete vagyok ezen a kurva elvonón, de olyan rosszul viselem, hogy majd' megőrülök. Esküszöm, hogy megpróbáltam elvonni a figyelmem mindenféle tevékenységgel, ami egy ideig be is jött, de aztán... ez valami brutális. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de hogy ennyire?!
Tényleg úgy érzem, összeomlik körülöttem minden. Semmi más nem lebeg már a szemem előtt, csakis a heroin és a hatására való vágy. Most tényleg szinte mindent megtennék azért a rohadt tűért, amibe bele van töltve a vágyott anyag. De már nincs sok. Mindjárt ott. Csak tudnám, melyik házban is van pontosan Joe, már nem annyira emlékszem, régebben, csak akkor szereztem be innen a cuccot, amikor már nem volt máshonnan.
- Kit keresel, kislány? – A hangra megrezzenek, de hálát adok, hogy végre valaki előkerült, mert egyedül nem biztos, hogy sikerült volna.
- Joe-t. Elvezetnél hozzá? – És habár az alak igencsak olyan kaliberű, akivel nem szívesen lóg az ember, mégis most ez sem tud érdekelni.
- Persze, gyere utánam. Nem vagy amerikai, mi? – Sok a duma. Rohadt sok. Megingatom a fejem, amire egy nagy, igencsak foghíjas mosolyt villant felém. Gyors léptekkel indulok el mellette, nem nézek rá, de látom oldalra sandítva, hogy a zsebében matat. Ó basszus, remélem nem fog megbökni! Azt igencsak értékelném, ha észrevétlenül vissza tudnék sompolyogni az elvonóra. Szerintem egészen jól haladtan attól függetlenül, hogy iszonyat rosszul bírtam... muszáj valahogy leállnom a herkával, mielőtt még aszexuális is leszek a végére. Az nem válna túlzott előnyömre a hivatásomat illetőleg. Végül is most csak egy kicsi kell. Fokozatosan képes vagyok elhagyni, tudom. Ez csak azért kell, hogy koncentrálni tudjak utána, újból. Semmi másért.
Becca vagyok, függő. Mennyire szánalmasnak hangzik ez a mondat? Mennyivel jobban hangzana az, hogy alkoholista? Sokkal. A heroint tényleg nehéz letenni. Főleg, ha már ennyire hozzá nőtt az emberhez. Mintha valaki folyton azt mantrázná a fejemben, hogy képtelen vagyok túlélni enélkül.
Annyira elmélázom a gondolataimban, hogy hirtelen csak az ránt vissza a valóságba, hogy a pasas megragadja a kezemet és befelé húz egy kisebb utcába, de csak remélni merem, hogy azért, mert Joe erre lakik. A probléma, hogy azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy a nagy utcában lakik valahol és nem ilyen beugróban.
- Nem vagy ismerős nekem, márpedig itt mindenki, mindenkit ismer – mondja, én pedig türelmetlenül szólok közbe.
- Jaj a kurva életbe már! Nézz már rám, függő vagyok, ez még kérdés? Joe ismer, vezess el hozzá légy szíves, nincs sok...
- Ó baszd meg – emeli égnek a szemét, mikor aza utca végén léptek hangja hallatszik fel és mindketten odakapjuk a fejünket, a különbség csak az, hogy a mellettem álló két pillanat alatt elpárolog mellőlem. Mi a franc van itt?'

becca & tay

catch me if you can

Huszonéves kreol nő, átlag magas, festett szőke. Mindössze ennyit közölt velem a diszpécser a kocsiban, meg azt, hogy az elvonóról jelentette az eltűnését egy névtelen forrás. Gondolom, valamelyik szobatársának feltűnt az éjszaka közepén, hogy megüresedett az ágya. Jól ismerem a környéket, ahová a besúgó útmutatása alapján küldtek: egyike a legnagyobb drogtanyáknak a körzetemben. A nyílt utcán már egy lélek se jár ilyentájt, de amint kiszállok a kocsiból és átnézek a teteje fellett, látom, hogy bingó, jó helyen vagyok. Túloldalt, a kosárpályán rongyokba öltözött férfi bolyong fel-alá, körülötte egy tucatnyi katatón élőhalott tévelyeg vagy gubbaszt. Mind öntudatlanok, és ezt onnan tudom, hogy még csak fel se néztek arra, ahogy néhány villogás erejéig az egész környék átvette a lámpám kék színét. A betonpark szigetként ékelődött két utca közé, így azon túl is hézagosan sorakozó épületek álltak.
Valami azt súgja, hogy azok a feketéllő hézagok rejtik a választ a mai hívásra. Fogadni mernék, hogy a környező sikátorokban még háromszor ennyien bomladoznak, és a szőke is közöttük lesz valahol. Mielőtt elindulnék, gondterhelt fújtatással találgatok magamban, vajon mi mindenbe (és ki mindenkibe) botlom majd bele a negyed átfésülése közben. Úgy érzem magam, mint a múlt héten, amikor kihívtak minket egy lakótelepi lakásba, és a padlóból tátongó csővezetéken kellett lenyúlnom, mert a család valami rejtélyes állatot sejtett ott. A patkányirtás nyilván nem tartozik a munkakörömbe, de egy állami gondozott háztartásról volt szó, a kissrác lélegeztetőgépen volt, az anyja meg attól rettegett, hogy a patkányok szétrágják majd a méregdrága készülék csöveit. Egyértelműen nem lett volna keretük a kórházi számlák tetejébe még a kártevőirtókat is kihívni, az üzemeltetők meg szartak az egészbe, úgyhogy aznap patkánytalanítottunk. Ingyen, titokban.

Könnyed léptekkel, arcomon közömbös kifejezéssel veszem célba a kosárpálya lakóit. Ez a látvány a mindennapjaim része, a földre kidobott darabos taccstól meg az önmagával vitatkozó tagtól a szemem se rebben. Idővel, számtalan álmatlan éjszaka tanulságaként ráébredtem, hogy mindenki jobban jár, ha a munkámat kellő érzelmi távolságból végzem.
Amikor odaérek, mégis leakasztom az övemről a zseblámpámat, és végigpásztázom az ájuldozó társaságot. Mert ha én nem teszem, és valamelyik esetleg már nem lélegzik, akkor szerencsétlen itt fog megrohadni. Hordok magamnál naloxont egy túladagolás esetére, de kékülő arcot nem látok, hullasápadtat viszont többet is. Mind közül egyetlen fazon van még eléggé magánál ahhoz, hogy összerezzenjen, amikor az arcába világítok. Ezidáig egy tűzcsapon ülve kókadozott, most felriadva a szemei elé kap.
– Eszednél vagy, ember?! – nyögi félálomban. Vagy nem elég józan felismerni az egyenruhámat, vagy észre sem vett, míg ki nem szúrtam a szemét.
– Egy szőke hajú nőt keresek – közlöm sztoikusan, azzal leoltom a villanyt.
– Ki nem? – röhögcsél. Csak utána néz fel rám, de ekkor megtorpan. Az egyenruhás alakomon fel-le járó tekintetében ellenszenv ütközik ki, de hangot nem ad neki. Hüvelykujját kelletlen hanyagsággal böki a háta mögé. – Arra ment.
Azzal maga is felkászálódik, és tartjuk egymás tekintetét, miközben elbiceg. Én kimérten, ő ellenszenvesen. Gondolom, nem akar itt lenni arra az esetre, ha visszatérnék. Sápadt szellemként tűnik el az éjszakában, az utcalámpák alól kieső ösvényen, mintha itt se lett volna.

Kár volt kételkednem az útbaigazításában, mert a harmadik sikátor betalált. Egy, a leírásnak megfelelő nő ácsorog ott magányosan, és nyakát az ellenkező irányba nyújtogatja. Fogalmam sincs, mit keres, mert én még csak egy árnyat se látok tovatűnni a beugróba szűrődő csekély fényben. A csaj zavarodottnak tűnik még akkor is, mikor az én irányomba kapja a fejét, és az arcára kiül a döbbenet. Hozzá vagyok szokva: mind ilyen képet vágnak, mielőtt a csuklójukon kattan a bilincs, de neki nincs rá oka. Ha nem találok nála cuccot, akkor kap egy ingyen fuvart vissza az elvonóra, és a többit velük lerendezi. Nyugtalanságából és reszketéséből ítélve még nem kapta meg az adagját, ami jogi szempontból kedvező, akármilyen gyötrelmes is az érzés. A heroinmegvonás maga a földi pokol, de még senki nem halt bele, közvetlenül legalábbis nem.
– Nyugi! – Tenyeremet türtőztetés céljából megemelem, úgy merészkedem közelebb. A nő most jött az elvonóról, úgyhogy nincs értelme a pisztolytáska fölé emelnem a kezem. – Valaki hiányolt az elvonón. Nézd, ha most visszajössz velem, talán még nem passzolnak le.  Nem tudom, ki vagy, de ez életed lehetősége. Ha elbaszod, meg fogod bánni. Tapasztalat.
Minél közelebb érek, és minél inkább vizslatom, annál tisztábban rajzolódnak ki a vonásai, mígnem a vaksötétből felrémlik egy ismerős arc. Megállok tőle tisztes távolságban, onnan fürkészem.  Várjunk... A fejemet oldalra biccentem, úgy hunyorgok rá félig tátott szájjal – de csak amíg rá nem ismerek. A bamba kifejezést abban a pillanatban felváltja az elképedés.
– Becca?! – fakadok ki, és széttárom a karjaimat. – Azt hittük, beoffoltad magad! Vagyis reméltem.
Amint a kezdeti sokkon túltettem magam, sóhajtva mérem végig ismét, hátha ebből rájövök, mégis hol ronthatta el, hogy itt kötött ki. Nem barátian váltunk el, de azért ezt a sorsot senkinek nem kívánom. Végre a szemébe nézek, összevont szemöldökökkel, hitetlenkedő fejcsóválással.
– Puta madre, ¿qué te pasa?

Azt hittem, menni fog. Komolyan mondom, négy napig teljes mértékig elhittem, hogy képes leszek leállni. Mikor pedig már elhiszed, akkor hasít beléd a tudat, hogy te csak egy kis szerencsétlen vagy a világ közepén, aki ha nem kapja meg a következő adagját, beleőrül az elvonási tünetekbe. Nem tűröm jól őket. Magamat még csak-csak elviselem, de ha ezek közül egy is megjelenik, akkor már csak az lebeg a szemem előtt, hogy minél hamarabb megszüntessem azt, és cserébe utána még el is lazulhatok kicsit. Hát nem világi deal?
Szóval elhittem. Elnyomtam. Azt hittem, végre képes leszek rá. Nem vagyok hülye, tudom, hogy le kellene állnom, nincs jó hatással rám, nem mintha bárkire is azzal lenne… És itt vagyok, pár percig ezzel a fogatlan barommal, aki valószínűleg veszélyes is rám, de most ez sem érdekel. Csak az, hogy időben megkaphassam az adagom végre. Ha minden jól ment volna, két perc múlva már az enyém is lehetett volna, de nem… Csak egy szerencsétlen heroinos kurva vagyok, aki még a heroint sem képes megszerezni. A pasas elillan mellőlem, fogalmam sincs, hová tűnhetett, de mikor aztán feltűnik egy pasas a sikátor másik végében és mintha kék villogó is fénylene a falon, már mindent értek. A picsába!
- Ó, te gyáva féreg – kiáltok végül a másik irányba, aztán visszanézek a közeledő alakra. Lehet, hogy nekem is futnom kellene? Fut a halál! Most már mindegy, nyilván nem vagyok gyorsabb egy rendőrnél, ha akar, úgyis elkap, de még nem vagyok vétkes. Még semmim nincs, csak kibaszott elvonási tüneteim.
Az első szó, amit meghallok, azaz a „Nyugi!”, már felidegesít.
- Nem vagyok veszett, nem kell aggódni – morgok, ahogy meglátom a kezeit felemelni. A zsebembe nyúlok egy cigiért, hátha az lecsillapít majd. A számba csippentem és tovább keresem a gyújtót, miközben hallgatom, amit mond. – ¡Bien hecho! ¡Muy bien! Életem lehetősége? Meddig gyakoroltad ezt a dumát, hogy bárki is elhiggye? – keresgélek tovább, mire végre meglelem a tüzet és meg is próbálom gyújtani a számban lévő szál cigarettát. Csak hallgatom amit mond, nem igazán nézek rá. Kicsit, mintha ismerős lenne a hangja, de esélyes, hogy összefutottunk már korábban. Csoda, ha nem. Nem azért mert olyan zűrös lennék, de azért vannak esetek, amikor elkerülhetetlenek a rendőrök… Tapasztalat? Nekem ne próbálja bemagyarázni egy fakabát, hogy tapasztalatból beszél, ugyan már! És mégis ki a franc hiányol engem az elvonón? Kitekerem a nyakát, az biztos… Kezdek ideges lenni attól, hogy az igencsak nem lágynak mondható kézremegésemtől képtelen vagyok meggyújtani a cigimet, mígnem a földhöz is vágom a gyújtót teljes erőből.
- Mi van már? – vágom rá üvöltve reflexből a nevemre idegességemben, mire végre aztán rápillantok és nem azzal találom szembe magam, akire számítottam. Nem mintha számítottam volna bárkire is, na de hogy ennyire ismerős arc legyen, arra nem gondoltam. – Mi a francot keresel te itt, Dante? – szegezem neki a kérdést, ugyanis nem most volt, hogy utoljára láttuk egymást. Tulajdonképpen nem is nagyon agyaltam azon, hogy kivel mi van a régi társaságból… na jó, azért párszor eszembe jutott, voltak ott jó arcok is. Dante nem ebbe a kategóriába tartozott. Vagyis nem volt vele semmi bajom, amíg nem hazudtolt meg. – Ugyan már, olyan vagyok mint a csótány, nehéz elpusztítani, pedig még ön- és közveszélyes is vagyok. – Még hogy én offoltam magam? Igencsak pörgött az életem azóta, de azért voltak mélypontok, és most is egy ilyennek lehet szem- és fültanúja.
Felnyalábolom a földről az öngyújtót, ami sikeresen eltört, így el is hajítom a francba.
- Mondd, hogy van gyújtód, akkor legalább van valami hasznod is – emelem égnek a tekintetem, majd fel-alá kezdek járkálni, mert képtelen vagyok nyugton maradni. – Visszatalálok egyedül is az elvonóra, miattam nem kell aggódni – morgom az orrom alatt. Nem elég, hogy még vissza akarnak vinni HEROIN NÉLKÜL, de még ő is basztatni fog a bunkó stílusával. – Te most komolyan rendőrnek álltál? – hunyorgok rá értetlenül, mert erre azért végképp nem számítottam. Végül is, egy kicsit legalább kizökkent a romantikus találkámból a tüneteimmel és magammal…

becca & tay

catch me if you can

A Bronx nem éppen egy aranyos, takaros kis környék, ahol minden sarkon szomszédokba botlik az ember. Metróval nagyjából egy óra az egyik végéből a másikba jutni, már ha a megfelelő kocsiba ül az ember, és egyszer sem készteti átszállásra valami orrfacsaró hajléktalan vagy egy önmagával vitatkozó eszement. Nekem még nem sikerült, de aki mindezek hallatán kedvet kap megkísérelni, annak sok sikert. Ez a dzsungel tele van olyanokkal, mint én vagy éppen Rebecca Sutherland, akit négy év után így kell újra látnom: egész testében remegve, amint egy olcsó öngyújtón vezeti le a megvonásos indulatait. Mintha csak magamat látnám.
– Hogy én mi a francot keresek itt? – kérdezek vissza, és hitetlenségemben elnevetem magam. – Egy szökött heroinistát. Valami azt súgja, hogy megtaláltam.
Elhűlve nézem, ahogy ez a régi ismerős, ez az emberi roncs az öngyújtójával küszködik. Igyekszem a zilált hajtincsek mögé pillantani, hátha megtalálom mögöttük a vonásokat, amikre én emlékszem, de hiába. A mozdulatai sürgősségéből látszik, hogy régen kaphatott már anyagot, nem is csoda, hogy hullasápadt. Az arcából nyilván minden vér a létfontosságú szerveibe szökött, ahogy az agya üss-vagy-fuss üzemmódba kapcsolt. A szervezete azt hiszi, haldoklik, és kívülről így is fest, bár a heroin-megvonás ritkán halálos.
Miután túltettem magam a döbbeneten, amit ez a megható újratalálkozás kiváltott bennem, mélyen felsóhajtottam, és az egyenruhám egyik övtáskájából előkotortam az öngyújtóm. A kátrány savas nedve az utolsó dolog, amire ennek a csajnak most szüksége van, de még én se vagyok akkora pöcsfej, hogy tovább nehezítsem a dolgát. Még nikotin nélkül se bírom túl sokáig, a pánikrohamokat is azzal – meg benzókkal – szoktam kezelni, úgyhogy nincs jogom szentbeszédet tartani. Magam sétálok oda hozzá a tűzzel, de ha utána nyúlna, kartávolságon kívülre emelem előle.
– A-a. – Döntöm meg a fejem ellenzően. A józan Beccánál csak egyvalakiben bízom kevésbé, és az drogos Becca. Nem is tudom, hogy magamat, vagy őt féltem-e jobban az esetleges hallucinációitól-per-dührohamaitól. Ennyire azért mégsem ismerem, ennyi idő után pláne nem. – A pisztollyal meg inkább ne is próbálkozz, új tokjaink vannak, nyúlka-biztosak.
– Te most komolyan prostinak álltál? – vágom rá a pályaválasztásomat illető kérdésére, hiszen az öltözetéből nem nehéz következtetésre jutni. Berögződött önvédelmi válasz volt csupán, de be kell vallanom, nem töltött el büszkeséggel. Néha elgondolkodom rajta, mit szólna Mac, ha látná, mekkora gyökér tudok lenni, már csak puszta megszokásból is. Végül bocsánatkérés helyett inkább vállat vonok, de a hangvételem lágyul valamennyit. – Ugyanott tartunk. Minden nap seggbe kúr minket a kormány.
Azért a biztos távolságra még mindig ügyelek, miközben meggyújtom az ajkai közé ékelt cigarettát. Ha eddig sikerült elkerülnöm a sittet, akkor nem pont most fogok one-way jegyet szerezni a Rikersbe, amiért a chola úgy döntött, visszavág. Fogalmam sincs, mennyire emlékszik a múltbéli nézeteltéréseinkből, de azt tudom, hogy egyes nők mindenre képesek, a Sutherland-félék meg főleg. Volt már szerencsém hozzá hasonlóhoz, de az a csaj nem rács mögé akart juttatni, hanem a föld alá.
– Úgy nézel ki, mint a mosott szar – közlöm Beccával, amikor a parázs pislákolni kezd a cigaretta végén. Nem baszogatni próbálom, inkább csak kedvemet lelem abban az iróniában, amivel a sors gúnyolódni látszott rajtunk. Általában én szoktam úgy kinézni, mint akit a csatornából halásztak ki, de most ő a ronda, én meg rendőr. Én, aki világéletemben köptem a rendszerre, végül megadtam magam, és ma már ugyanennek a rendszernek csicskulok. Ki hitte volna?
– Nem találsz te vissza sehová, legfeljebb egy árokba – saccolom, miközben karba tett kezekkel végigmérem Beccát, teljes élőhalott pompájában. Bármelyik pillanatban elkaphatja a rosszullét, de ezen a környéken ugyanekkora eséllyel kaphatja el egy sorozatgyilkos  is. Egy dél-amerikai prostituáltról van szó a Bronxban, még a reggeli rádióműsorokig se jutna el az eset híre. – Éjszaka egy ilyen helyen, egyedül, elvonási tünetekkel? Te meg akarsz halni, mi?
Inkább nem várom meg a választ.
– Azt is megérteném, de sajnos nem hagyhatom. – Egyetlen szabályt tisztelek az életemben, és az az, hogy ameddig lélegzem, addig mindent megteszek a túlélésért a mindennapok szarviharában. – Vannak önkárosító gondolataid? – teszem fel a hivatalos kérdést epés mosollyal és egy bágyadt, lapos pislantással. – Erre azt mondasz, amit csak akarsz, de ha nem a bilincsekre indulsz be, akkor a „nem” választ ajánlom.

Cseppet sem érdekel a villogó, a rendőrség, úgysem csináltam semmi olyat, ami miatt bevihetnének. Még. Ha nem jutok heroinhoz kis időn belül, akkor szerintem maximum a hullámat nézhetik majd meg, mert úgy érzem, mindjárt megdöglök. A kurva életbe! 
A mellkasomra ólomsúly nehezedik, kissé kapkodom a levegőt, reszketek, mindjárt megfagyok, de a hidegveríték a homlokomon gyöngyözik. 
Dante feltűnése nem tölt el túlzottan melegséggel, nem voltunk mi olyan jóban anno, hogy a nyakába ugorjak a jelenlétére. Mellesleg valami azt súgja, hogy nem lesz kellemes beszélgetésem vele. 
-      Király, akkor megkaptad a pirospontot, szóval most már magamra is hagyhatsz – emelem égnek a tekintetem. Szóval máris rájöttek és máris megtaláltak. Hogy lehet ilyen kurva gyors reagálású ez a rohadt rendőrség? Azt hittem, legalább egy fél napba beletelne, hogy megtaláljanak, de addigra már rég visszatértem volna. Azt mondjuk nem igazán gondoltam át, hogy mégis miként titkolnám el a dolgozók elől, hogy totál telenyomtam magam cuccal, de meglehetősen jó meggyőzőképességem tud lenni. Főleg beállva. 
És még ez a hülye cigi sem gyullad meg. Dante segítségnyújtására rögtön a gyújtó után nyúlok, de nem adja, így csak odahajolok, hogy meggyújtsa, hogy aztán végre eltölthesse legalább a nikotin a szervezetemet. A felvetésére cinikusan felnevetek. 
-      Azt hiszed ilyen aljas trükkökhöz folyamodnék? – vonom fel a szemöldököm, a tekintetem pedig akaratlanul is a fegyverre irányul. – Azért annyira még én sem vagyok elvetemült, hogy lövöldözésbe kezdjek. – Asszem. Csak egy adag kibaszott heroin kéne! Egy adag. Duplán is fizetek érte, csak kapjam már meg!
A visszavágására csak megvonom a vállam. Ennyire egyértelmű lenne, hogy kurva lettem? Pedig most még csak nem is vagyok annyira kihívóan felöltözve. Dante bizonyára már első blikkre megmondja ezeket, rendőrként –és ki tudja, talán nem is csak akként- jól ismeri már a jelenséget.
A megjegyzésére azért elnevetem magam. Ez a poén még tőle is egészen jól sikerült.
- Kösz a bókot Ramos, úgy is érzem magam. És valószínűleg teszel arról, hogy ez így is maradjon – szívok mélyet a nikotinrúdba, ami legalább minimálisan csökkenti a heroin iránti vágyamat. De olyan kurva minimálisan, hogy alig érzem. De legalább kicsit. Ezzel próbálom nyugtatni magam, több kevesebb sikerrel.
Végig pillantok rajta,  szemöldököm megemelkedik, ahogy az öngyilkos hajlamaimról kezd el beszélni.
- Ha te azt hiszed, hogy rendőrként képes vagy ezen a helyen megváltani a világot, akkor te se vagy egészen normális. Egyedül járőrözgetsz itt errefelé? – érdeklődöm, hiszen tényleg. Ha az itt „lakók” összefognak, simán kivégeznek egy rendőrt, aki egyedül kószál erre. Mondjuk Dante nyilván ismerős erre, de akkor is. Ezek amúgy mindenre képesek, ha veszélyt éreznek. Ez a fószer, akivel előbb találkoztam, nem tudom, miért rohant el, mikor egyet ordibált volna és előkerülnek a haverok is.
- Jaj, hagyjál már a faszságokkal – indulok el szemem megforgatva abba az irányba, ahonnan jött. Pár lépést teszek, majd megtorpanok és hátrapillantok, hogy jön-e vagy sem. – Egyébként a bilinccsel semmi bajom – mosolyodom el cigivel a számban, majd tovább lépkedek egyelőre lassan.
- Na, gyere vigyél akkor vissza, de szirénával és legalább száznyolcvannal – szólok hátra és pár pillanatig egészen biztos vagyok benne, hogy belemegyek, hogy visszavigyen a rehabra, de mikor ismét elárasztja a szervezetem az az iszonyatos fájdalom, már azt vizsgálgatom, hogy merre tudnék meglépni. Ott van egy kis utca, de vajon Dante mennyire fut gyorsan? És mennyi esély van arra, hogy nem szegezi rám azt a hülye fegyvert? És arra, hogy hagy futni?
Oldalra sandítok rá, kicsit még próbálom elterelni a figyelmét.
- És, mi van azzal az elvetemült öcséddel? – Igen, azzal, aki ellopta a legtöbbet érő gyűrűmet. Amivel még valamire mehettem is volna. Amit még elloptam anyámtól, mielőtt leléptem volna, tele ékkővel. Bassza meg, még ha nem is az a legnagyobb fájdalmam miatta, hogy sokat ért, de tényleg az egyetlen emlékem az anyámról, akit egyébként már majdhogynem el is felejtettem. Megérdemli, hogy még csak ne is emlékezzek rá, szóval tulajdonképpen az is lehet, hogy Dante öccse jót tett azzal, hogy ellopta azt a szart, de ahogy anno védte ez a hülye a gyereket, hát az nem volt semmi. Nyilvánvaló volt, hogy ő rakta zsebre. A banda szarkája volt, könyörgöm.
Szóval kell egy kis utca, ahol képes leszek eltűnni, hamar. Nagyjából ismerem a környéket, de ha ő errefelé rendőr, akkor nem sok esélyem van ellene.