- Dr. Rhodes, muszáj kimondania.
A műtő közepén állok és eddig a homálytól elködösült látásviszonyaim élesen fókuszálódnak a remegő kezeimen lévő elhasználódott kesztyűkre. Kétely kúszik fel a torkomba és indaként szorítja el, a felszínt kutató hang pedig elhal a próbálkozásai közepette.
- Dr. Rhodes.
Újra az ismerős hang, csak enyhe türelmetlenséggel vegyítve. Nyelek egyet, az ujjaimat mozgatom, amitől a sípoló hang is fókuszba kerül. Nem megy, hogy eleget tegyek a kéresnek. Nem mondhatom ki, mert akkor elveszítem. Hivatalosan és örökre. A torkomat szorító indák erősebbé válnak, a műtő fénye pedig irritálja a látásomat.
- Akkor kimondom én.
A női hang sürgető, erőszakos.
- Nem! - tiltakozok erőtlenül rátalálva immár a saját hangomra.
- Dr. Rhodes.
Ismét lágyabb a kérés, de az én tiltakozásom erélyesebbnek bizonyul ennél. Még háromszor megismételjük ezt a huzavonát, mire a hang megváltozik. Pontosabban átváltozik.
- Emmett!
Riadtan, két kezemet a magasba lendítve ülök fel és ugyanilyen módon mérem fel a környezetemet is. Hárman vesznek körbe, abból az egyik köpenyes alak a képembe röhög, a másik meg távolabb állva tartja fel a telefonját.
- Az év dolgozója plakátra tökéletes lesz!  - szólal meg, erre mindhárman egyként röhögnek fel. Kell egy fél perc, hogy felfogjam hol meg kikkel vagyok pontosan. A kórház pihenőjének tört fehér falai ugranak be elsőként, aztán a sötétbarna bútorok, majd Theo, Marc és Salvador képe is fókuszba kerül.
- Mennyi az idő? - rekedtes a hangom ahogyan kinyújtóztatom a végtagjaimat, Theo meg arrébb lök és leül mellém.
- Pont annyi, hogy nekiállj készülődni az esti programunkra.
- Azt hittük már leléptél. - kontrázik rá Salva, Marc meg elröhögi magát.
- Dr. Peterson meg is fojtotta volna.
Rémlik valami, hogy az idős doki most megy nyugdíjba, akit én annyira nem ismertem, meg Theo szövegelése.
'Megjelenünk, koccintunk, gratulálunk, lelépünk. Két hetet se adok neki és megint a Lenoxba lesz.'
- Aztán meg mi, ha nem jelenik meg a saját köszöntő buliján. Mióta is szervezzük? - gondolkozik el Theo.
- Egy hónapja? - Salva tippel, Marc meg a fejét rázza.
- Több annál. Hé, Wes.. mikor is voltál New Jerseybe?
A válasz ott van a nyelvem hegyén, de Theo beelőz. - Másfél hónapja. Akkor dobott Antoinette.
Salva nagyot sóhajt erre. - Már megint témánál vagyunk. Wes, jössz vagy már jó a kocsid?
Két hete megadta magát. Aztán itt véget is ért a történet, mert se egy normális szerelő, sem pedig időm erre. - Megyek. - állok fel Theo mellől kissé még kótyagosan az álmom miatt és magamhoz kapva a cuccaimat csatlakozok Salvador mellé. Kicsekkolunk, elköszönünk, de egy kérdés izgatja a fantáziámat. - Ki is Antoinette?
Salvador a fejét rázza, aztán átpasszolja nekem a kocsikulcsot. - Te vezetsz, én mesélek. Félő hogy a végén szándékosan hajtanék neki egy fának a téma miatt. - jót mosolyog, én meg akaratomon kívül is viszonozom a gesztust. Már most jónak ígérkezik és legalább eltereli a figyelmemet az álmomról.

Időben érkezem a megbeszélt helyszínre, de a maradék öt percemből kettőt még a kocsiban töltök. Dr. Peterson köszöntője után a többiekkel különváltunk és még a bűntudat sem falt fel minket a korai lelépés miatt, mert az öreg viccesen megjegyezte: ennyi bőven elég is volt belőlünk.
A kormányra fűzöm ujjaimat mitől hosszú felsőm alól napvilágra kerül az alig feltűnő tetoválásom. Az évek alatt nem egyszer merült fel bennem az a kérdés egy döntésem előtt, hogy vajon Camilla hogyan cselekedett volna a helyemben? Párszor már biztosan tarkón vágott volna amiért az első szóra rohanok apám segítségére. Sokszor azzal nyugtatom magamat, hogy de legalább nem vagyok függő, mint ő. Technikailag nem. Gyakorlatilag meg a rossz döntéseim iránti megszállottság tart sakkban az életem során. Nem mondhatom, hogy nem teszek ellene vagy magamba tartom ezzel kapcsolatos félelmeimet. Martha sokat segít és miután beszélünk, azután hetekig nem érzem a nyomást, hogy hibázzak. Aztán jön a hívás Chicago környékéről én meg ismét ott ülök Dr. Gomez kanapéján, pont azon a helyen ami bizonyára már felvette a seggem formáját és minden visszaugrik a nullára. Ezért biztosan lekeverne egyet az én másik felem, de azért mellette remélem biztosan büszke lenne, hogy orvos lett belőlem ahogyan akkoriban beszéltük. Egy más világ volt vele. Momentumaiban jobb, ahogyan a jelenről is ez elmondható lenne, bár örülnék, ha ennek Camilla is a részese lett volna.
A bérelt kocsim ablakára mért kopogás majdnem a szívinfarktust hozza rám, Marc meg a kezével int, hogy tűnés befelé. Be is vár, hogy még véletlenül se gondoljam meg magamat, aztán meg szinte belök a helyiségbe, ahol már többen elkezdték nélkülem is az alapozást.
- Theo azt mondta elhívja pár ismerősét, akik ezek szerint elhívtak még több embert. - magyarázza Marc, aztán integetésbe kezd ahogyan kiszúrja a terem végében lévő Theot és Salvadort.
- Nemsokára csatlakozom hozzátok. - veregetem meg Marc vállát és gyorsan körülnézek. Salvador stúdió lakásában vagyunk (talán mintha errefelé így hívnák ezeket). Egybe nyíló tágas terek, hatalmas ablakok. Mintha tényleg egy műterembe csöppentünk volna, de most talán így jobban elvegyül ez a sok idegen. Szó se róla, nem vagyok ellene az ilyen összejöveteleknek, csak kell egy-két perc, hogy felkészüljek erre.
Az ajtón szökök ki a lépcsősorhoz és két választásom akad: kocsi vagy tető. Odalent már egyszer lebuktam, így nem is gondolkozok ahogyan egyre feljebb visznek a lábaim. Az ajtóhoz kell egy nagy lendületet venni, hogy kinyíljon, de egyből odaveszik minden kellemetlenségem ahogyan a friss levegő első ízben pofán csap. Mélyen le is tüdőzöm és már éppen a zsebembe nyúlnék amikor egy hang megakaszt ebben.
- Öö, hello?! - eleinte senkit nem látok, szóval az sem kizárt, hogy magamba fogok beszélgetni. A tető közepe felé indulok az ajtótól és ekkor már észreveszek egy mocorgó alakot a tető szélénél.. aki túlságosan is ott van. Uh, ugye nem? Az agyam pörög, de teszek felé egy lépést. A filmekben pont az ellenkezőjére intenek, nem? Vagyis öt-hat évvel ezelőtt amikor nyugisan sikerült megnéznem egyet akkor még ilyesmi volt a módi.
- Utoljára Bart Simpsonnak csúfoltak, de akárki lehetek. - megállok a közelébe, aztán veszek egy nagy adag bátorságot és leülök mellé. Még szerencse, hogy Camillaval gyerekként annyi fára mászást gyakoroltunk, hogy a tériszonyom beleunt a gazda testébe. Azért nem hazudok ez sokkal meredekebb, szívdobogtatóbb élmény, de mintha a levegő frissebb lenne. A zsebembe ott lapul egy doboz cigi, de gondolom nem repesne az örömtől hogyha most füstjelekkel szennyezném be a levegőt.
- Pazar ez a kilátás. Magamat ismerve egy élet nem lenne elég, hogy körbejárjam a várost. Helyi vagy? - érdeklődök tőle hátha belevonhatom egy társalgásba őt.

Az első hetem közepén jártam a Lenoxba amikor Theo egy reggel mellém szegült a folyosón és úgy beszélt velem mintha már ezer éve ismernénk egymást. Aztán rá két napra Salva és Marc is csatlakoztak, mint valami bónusz, amit ajándékba kapsz a rendelésed mellé. Nem mintha bántam volna. Merész kijelentés lenne a részemről azt állítani, hogy Chicago után nem volt nehéz az átállás egy állandósult helyre, ami mellé még bejött a költözés is, de a három doki némileg megkönnyítette a helyzetemet. Nem voltam ellensége az ismerkedésnek, ahogyan azon az elvrendszeren sem futottam, ami élből elutasította volna ezt csakis a munka miatt. Társas lénynek mondanám magamat, de ez nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy izgatja a fantáziámat az állandó reflektorfény. Meghúzódok a háttérbe, alkalmazkodok ha kell, de feleslegesen nem hívom fel magamra a figyelmet. Itt most van egy lakótársam, akivel váltásban zajlik a napirendünk (amikor ő otthon van, én nem és ez fordítva is érvényes). Egyedül hétvégén ülünk le Quentinnel egy sörre, hogy némi információt átadjunk a másikról meg ismerkedjünk. Jobb esetben már nyugtató, hogy egyikünk sem sorozatgyilkos, csak éppen anyagilag így barátságos mindkettőnknek. Telne egy saját lakásra, de egyelőre nem jutott szabad percem sem körülnézni az ingatlan piacon. Még arra sem akadt időm, hogy az autómat elvigyem a szerelőhöz, pedig már nem ártana. Quentin ugyan felajánlotta, de ragaszkodtam ahhoz, hogy ott legyek amikor elmondják pontosan mi baja az autómnak. Reméltem, hogy nem egy új vásárlása lesz belőle, noha a jelenlegi jócskán a hat és fél évet tapossa. Egyszerűen hozzá szoktam már a kezeléséhez meg az itt-ott fellelhető horpadásokhoz és ha nem muszáj, akkor még adnék neki pár évet mielőtt a többi sorsára jutva útnak engedném. Quentin azért a hűtőre kiragasztott néhány autószalon címet a másik cetli mellé amelyen meg a szerelőké volt található. Gondolta hogyha egyszer odajutok, akkor majd eldöntöm mit kezdek vele. Egyelőre még nem nagyon tartok ott. Azt hiszem egyszerűen csak örülök, hogy a Lenox befogadott, a többire meg nem görcsölök rá.
Mire a megadott címhez elérek legalább már ötször rágom át magamat a központi szerepemen. Theo azt mondta nem lesz nagy felhajtás. Pár ismerős összeszalad, beszélgetünk és nekem sem ártana gyökeret vernem a városba azzal, hogy nyitok a világ felé. Egy részem örül, hogy a lista ennyivel a végére is ér és nincs az a mumus-pont, másnéven a párkapcsolat téma meg az ezzel járó követelmények. Egyelőre jó így, aztán a sorsra bízom a dolgot. Nem mindenki fogadná kitörő örömmel a beosztásomat meg az utazásaimat, azt meg nem tehetem meg, hogy a hátamra kötve hurcolom a partneremet vagy éppen döntés elé állítom őt, ahol maga mögött kellene hagynia az addigi életét csakhogy alkalmazkodjon hozzám. Senkit nem akarok kitenni ennek meg magamat sem.
Marc társaságát gyorsan leváltom egy kis egyedüllétre, de ez csak ajtótól ajtóig kísér, mert úgy tűnik más is ugyanúgy gondolkozott, mint én. Először csak felmérem őt és próbálom nem a legrosszabbat feltételezni, de agyam hátsó zugában figyelmeztetően megmarad a gondolat. Nem voltam még ilyen helyzetbe, épp ezért gondolatban megrázom magamat és egy mélyet sóhajtok mielőtt egyáltalán megszólalnék. Dr. Gomez tönkremenne velem, ha ez rosszul sül el. De itt most nem én vagyok a főszereplő, ideje visszakanyarodni a bájos teremtés lefoglalásához.
- Ne már, tényleg ennyire illúzióromboló Bart? - helyet foglalok mellette a józan eszemet is megkérdőjelezően. Camilla a galléromnál fogva ráncigálna le innen, ha most látna. Egy pillanatra ott motoszkál a fejemben, hogy felhívom őt, mert ha most ezzel a lánnyal itt valami történik, azt én sem fogom idegi nyugalommal megúszni. Azért előttem van az arckifejezése ahogy elolvassa az üzenetemet. Hé Susi, épp akrobata mutatványozni készülök egy tetőn. Arrafelé minden eseménytelen? Hiányzol.
Ja, tutira kinyírna.
A városról érdeklődök, de körülbelül ugyanazon a szinten állunk. Se ő, sem én nem ismerjük az előnyeit és kétlem, hogy most fogjuk elkezdeni.
- Ismeri azt a játékot, ahol rábök egy szitura, emberre vagy távoli helyre és történetet alakít köré? - gondolom sejti hova akarok kitérni ezzel, de azért nem fogom befolyásolni a válaszát. Régebben sokat játszottam ilyet miután Chicagoba költöztünk. Anya dolgozott, apám meg kezdte a szokásos mizériát így felkutattam a város magasabb pontjait és ott időztem amíg a szorongás alább nem hagyott bennem amit a családfő okozott. Utáltam, hogy mennyire nyomasztó lett egy idő után a levegő akárhányszor hazaért. Mintha egy aknamezőn ülnék és bármilyen megszólalás vagy megmoccanás a vesztembe vezetne. Így megszöktem otthonról, eltöltöltöttem pár órát egyedül és végül elsétáltam anya elé amikor aznapra letelt a műszakja. Neki mindig azt mondtam, hogy csak akkor érkeztem, de kimondatlanul is ott keringett közöttünk az igazság, hogy már egy ideje a városban csatangolok. Nem kellett ehhez indok, mindketten tudtuk miért, de nem szidott meg. Neki elég volt, hogy biztonságban oda majd vele együtt hazaértem. Ami meg odahaza vár azt meg megoldjuk közösen.
A kérdésére felé fordulok, aztán meg a vállamat vonom meg.
- Talán. Valami beképzelt dokinak megy a nyalizás. - mosolyodok el ezen. Mindig is erősségem volt az önkritika. - Maga pártolja az ilyen fennforgást? Engem mindig a frász kerülgetett, ha kiemeltek a tömegből és mindenki engem bámult. Fenyegetve éreztem magamat. - vallom be, de most is valahol ez így van. Jobban örültem volna, ha a három dokival beülünk egy nyugis helyre vagy elmegyünk egy játékterembe és gurítunk párat. Beszerveztük volna Quentint is, de hát ilyeneken már késő feszengeni. A szándék a fontos, az meg piszok jól esik.

Visszatekinteni múltbeli önmagamra időnként szórakoztató, más esetben meg tanulságos tud lenni. Odahaza amikor még Camilla is velem volt egy olyan srác voltam, akit Chicago óta keresek. Hiányzott Cam őszintesége és az akivé lettem általa. Talán sosem voltam annyira igaz önmagammal szemben, mint akkor mikor mellette voltam. Chicago komor és megviselő volt, vele együtt pedig én is zárkózottabb. Megromlott kapcsolatok hevertek körülöttem, de egyben az orvosi karrierem kezdetét is jelentette, ami piros pontos bejegyzést ért a történetem ellenőrző füzetében. Végre valami amit jól csináltam. A családom egy cérnaszálon függő egység volt és minél többet áldoztam abba, hogy hurkot kössek itt-ott fellelhető pontjaira, de a nap végén igazából mindig képen vágott. Anyának nem kellett a hős lovag csakhogy kitörjek ebből a mérgező közegből, apámat meg semmilyen földöntúli erő se tudta volna megmenteni önmagától, így egyértelműen nekem sem sikerült. Azért néha próbálkoztam. Dr. Gomez azzal magyarázta, hogy a közénk húzott párhuzam miatt teszem ezt, amit nem egyszer vagy kétszer említettem már neki. Mi történik, ha én is drogokhoz nyúlok majd? Én is olyan leszek, mint ő? Elviekben úgy érezhetem, hogy az ő cserbenhagyása egyenértékű a magamról történő lemondással. Mentsd mások lelkét a sajátodért cserébe. Frappáns alku, csak nem működőképes. Inkább pusztítottam amim még maradt, mert a mai napig ő a bűnbakom amiért Camillat el kellett hagynom. Közben meg valahol én is hibás vagyok.
Manhattan egy újabb állomása önmagamnak. Chicago terheitől mentesen élek és az újrakezdés hajt előre. A kórházban lévő orvosokkal keresem a közös pontot és nyitottabb vagyok a változásra. Na nem mindegyikre, mert a gondolat, hogy kirakati árut csinálnak belőlem csak mert túléltem jó pár napot az új munkahelyemen nem feltétlenül az ami a kedvenceim közé tartozik. Nem tudom, hogy mindketten így gondolnánk vagy sem, de a tetőn levegőző idegen hölggyel történt találkozót én a szerencsés véletlenek közé sorolnám. Reményeim abba kapaszkodnak, hogy ő sem gondol rám idegesítő tényezőként.
- Minden világos. - hagyom ennyiben a Bart Simpsont érintő témát és megpróbálom inkább felszínen tartani az érdeklődését. A tájékozódással ő is vakvágányra futott, de legalább a játékot ismeri, amivel felhozakodok neki.
- Rendkívül figyelemelterelő tudott lenni. - teszem hozzá még megjegyzésként hiszen számomra is ez volt a fő célja ennek. Menekülni az otthoni káosz elől egy elképzelt valóságba.
- Hárommal is, ami azt illeti. Kissé felborultnak éreztem az arányokat, szóval kellett egy kis levegő mielőtt teljesen levadásznának. - mosolyodok el ezen. - Nem csatlakozik? Szolid összejövetelről van szó és örülnék ha lenne még egy olyan jelen, aki hasonlóképpen vélekedik, mint én. Majd a partvonalról pontozzuk őket. - egy más, kellemesebb nézőpontról mutatom be neki a mai eseményt, hátha meggyőzhetem őt.
- Csak szeretném. Igazából kezdek rájönni, hogy akkor sem tudnám utolérni magamat, ha két részre szakadnék. - válaszolok. - Összeköltöztem egy fiatal sráccal, akivel hetente kétszer ha találkozunk. Beosztás probléma, de a kollégám azzal nyaggat, hogy inkább a sors. Szerinte már rég kicsinált volna, így viszont nem tudja pontosan megtervezni a tökéletes bűntényt. - mesélem el szórakozva. Quentin nem ilyen. És ha mégis? Olyan mindegy lenne. - Remek arc egyébként, csak éppen folyton elkerüljük egymást, de legalább nem panaszkodik amiért a szobám egy része még mindig csak doboz-labirintusból áll. Valami tanács hogyan lehetséges működő időbeosztást létrehozni? - fordulok felé tanácstalanul. A munkába ez nem okoz gondot, mert ott többnyire más valaki hozza meg helyettem ezeket a döntéseket. Ekkor meg akkor utazz el. Legyél pontosan ekkor a műtőbe és a többi. A magánéletembe ez folyton elcsúszik és ez régen sem volt másképp. Camillaval megbeszéltük, hogy tíz perc múlva találkozunk a szokott helyen? Biztosan nem találtam az egyik felsőmet vagy éppen a bicikli kerekem mondta be az unalmast. Olyankor jött a futás, Cam meg ismert már annyira, hogy egy üveg vízzel várjon. Persze ő okosabb is volt emiatt, mert Emmett-időbe mérte az érkezését. Talán nem is beosztás kellene, hanem ő. Utoljára akkor nem voltam ennyire szétcsúszva.
- Körülnézek majd. Köszönöm az ötletet. - tényleg hálás vagyok neki. A telefonomat csak hívás és üzenetváltásra használom és sokszor eszembe se jut, hogy segítségül hívjam a rettegett internetet.
Kérdése miatt most az órámra pillantok le.
- Háromnegyed nyolc lesz. Ugye nem tartottam fel? Mert van autóm, hogyha késésben lenne.. - oké, elég a feltételezésekből. Csak az időt kérdezte, nem az ugrásra kész csodadokit!

A buliból buliba ugráló életmód sosem volt az én asztalom. Általában úgy két óra szórakozásnak nevezett alkalmazkodás után meguntam a dolgot, így mikor a többiek lelkesen csoportosultak, hogy az estét egy másik helyen folytassák, én valahogy mindig tanácstalanul álltam a dolog előtt. Ez mostanra sem érződött másképpen és bár értem kollégáim szándékát, de az idős doki búcsúztatása pont elegendőnek érződött mára ahhoz, hogy visszavonszoljam magamat a lakásom kényelmébe amíg ránk nem csipognak egy váratlanul beütemezett műtét miatt. Manapság egyébként is a különböző alkoholok helyett a sikeres műtétek száma éltetett. Jó érzés volt tenni valamit másokért és egy újrakezdést adni, még ha a keserű tény ott is lakozik mögötte, hiszen egy új élet egy másik elvesztése által nyert egy esélyt. A műtét közben azonban csak azok a gondolatok maradnak, amik sikerhez vezetnek. Amikor egy hetek, hónapok óta várakozó páciens szemébe nézel a felébredése utáni pillanatokban akivel az értékein és történetein keresztül élsz együtt a mindennapjaidban és a reménytelen várakozás után most egy biztos jó hírrel szolgálhatsz. Ez felülírhatatlan. Emiatt éri meg minden átszenvedett perc, mert bármennyire is rideg és távolságtartó akarsz maradni, egy ponton túl a szíveden viseled az illető sorsát és reménykedsz abban a bizonyos hívásban. Kettős mérce ez, de a rossz és a jó nem létezhet egymás nélkül és valahol velünk sincsen ez másképp. Ezzel a gondolatmenettel térek vissza aktuális társaságom kérdéséhez is.
- Az arányok inkább arra vonatkoznak, hogy őket jobban érdekli a szórakozás, mint engem, de egyébként egy területen dolgozunk. Bevallom, hogy szívem szerint az ő elképzeléseik helyett én most innék egy sört meg bedobnék egy-két pizzát valami nyugodtabb környezetben, mint az ami odabent folyik. - osztom meg vele. De az ember ne legyen már ennyire kukacoskodó, ha már eljut évente egyszer szórakozni és az is csak amiatt történik, mert munkahelyet váltott. Vagy pont ennek okán kellene az asztalra csapnom, hogy márpedig..?
- Ez mind szép és jó, csak tudja.. - húzom el a számat szisszenve is egyet mellé. - az a fránya beosztás még mindig. - mosolyodok el, mert annak ellenére, hogy tanácsom a hogyan kérdésre kereste a válaszokat, ő egy egész sornyi programmal ajándékozott meg, amit a lakótársammal megtehetnénk. Gondolom harminc felett már nem árt valami rendszeresség az ember életében, ennek hiányában meg biztosan menthetetlen a helyzet. Mint mondtam, Camilla volt az összeszedettebb kettőnk közül. - De ha találunk szabad percet Quentinnel, akkor felvetem neki egyiket vagy másikat. Habár abból amit eddig megtudtam róla, biztosan nagy pislogás lenne a vége, ha közös főzésre invitálnám. - mulatságosnak vélem ennek elképzelését és mondanám nem is tart még ott a kapcsolatunk.
A pontos idő ismerete úgy tűnik felzaklatja őt és bár a segítségemet ajánlom, ő gondolkozás nélkül elutasítja. Bizonyára nem kívánkozik bűnrészesnek lenni a megszökésemben. Már éppen elköszönnék tőle hiszen nem akarnám tovább rabolni az idejét, de a hirtelen mozdulattal együtt egyensúlyvesztés is társul, én meg egyből ott termek, hogy a segítségére legyek.
- Itt vagyok, tartom. - minden erőmet bevetve húzom őt vissza, hogy a legrosszabbat elkerüljük és egyből el is vezetem őt a tető szélétől, viszont nem engedem el még. Korábban olyat feltételeztem róla, amit talán megtenni készült és bár percekig lefoglaltam, most a tekintetéből visszaköszönő félelmet látva talán ő sem gondolta komolyan.
- Megütötte magát valahol? Szédül? - ezernyi kérdés közül kettő bukik ki belőlem leggyorsabban, de valahonnan indulni kell és a ház építésnél sem a tetővel kezdjük amikor az alap sincs meg. Fenomenális, hogy mennyire jól esne most otthon lennem.
- Gondolom elnézi a tolakodásomat azt illetően, hogy nem hagynám most egyedül magára. Így most ha nem bánja lemegyünk egy-két emeletet és hozok ki magának egy pohár vizet amíg megpihen a lépcsőházban. - igazából sok engedélyt nem várok. Ha annyira zavarja úgyis lelök majd a tetőn vagy a lépcsőn, esetleg felképel, de addig sem leszünk ezen az életveszélyes terepen. Sokat nem kell lépcsőznünk, mégis ott vagyok a közelben és megvárom amíg leül.
- Maradjon itt, mindjárt jövök. - a kilincsre fogok rá és már bent is vagyok. Salva egyből megindul felém meg arról magyaráz, hogy mekkora gyökérnek kell lenni ahhoz, hogy valaki elkéssen a saját bulijából.
- Salvador, ne most. - egy tiszta poharat emelek el a többi közül majd felbontom a vizet, de előtte beleszagolok.
- Teljes név? Oó, ahhoz a víz kevés lesz. - támaszkodik meg az asztalnál, de észre veszem, hogy a kezem most egy kicsit remeg és a hangulatom is inkább nyugtalan. Eddig fel se figyeltem rá, hogy a korábban történtek rám is ugyanúgy hatást gyakoroltak.
- Nem nekem lesz. - egy komolyabb felelet tőlem, aztán mivel full kreténnek tűnhetek a szemében és az ő kedvének rohamos lejtmenetéért nem akarok már felelős lenni, így csak egy tenyeremet megtámasztom az asztalon, majd felnézek az arcára. - Nézd, köszönöm ezt az egészet tényleg és később elmagyarázom miért vonom ki magamat alóla, de most mennem kell. - a kezembe kapom a poharat, majd elindulok kifelé, de a gondolat szöget üt a fejemben: pontosan mit is fogok mondani neki? Elmentem levegőzni aztán ott volt egy nő, aki lehet, de nem biztos, hogy le akart ugrani, szóval addig fárasztottam őt amíg végül késésben nem lett majd a nagy kapkodásban majdnem leesett? Dr. Gomeznek hosszú órái lesznek velem ezek után, az egyszer biztos...

A tetőn ülve vegyes érzésekkel vagyok tele. Jókat beszélgetünk a számomra idegennel és a személyeskedés inkább az olykor felmerülő tanácsokban vagy a tőlem érkező emlékekben köszön vissza, hiszen egymás nevét még mindig nem tudjuk. Ha ez egy olyan filmes pillanat lenne amikor órákkal a találkozásunk után jövünk rá, hogy valamiért nem tudjuk elfelejteni a másikat, akkor ezzel már meg is szegtük az egyik kimondatlan szabályt. Mi nekünk azonban ez lényegtelen, mert csak két ember vagyunk akik levegőre vágytak a nyomasztó környezetük után. Vagyis én biztosan, nála meg csak reménykedem ebben.
A tanácsát elraktározom magamba és amikor lehetőségem nyílik, akkor egy köszönömöt is beszúrok hálám jeléül. Létezik erre valami fogalom, mármint az én esetemre. Az igazi zseni a káoszt is átlátja vagy az igazi káoszban látja meg jobban az egyértelműt? Nem tudom, valami ehhez hasonló. A lényeg, hogy az én magánéleti káoszomtól a munkahelyi zsenialitásom fejvesztve rohan az ellenkező irányba és meg sem próbál legyőzésre váró akadályt látni benne. Nem éri meg neki, de attól még nekem igen. De időnként úgy érződik, hogy ami a kórház falain kívül történik, azt nem visszük magunkkal odabentre. A négy fal között nem létezik a megjavításra váró autó, a ritkán látott lakótárs vagy bármi egyéb probléma, ami amúgy kegyetlen módon összenyom, de a kórházi történések mellett eltörpül. Csak néha jó lenne, ha résnyire nyílna az az ajtó és az összeszedettségemből egy kevés kiszökne rajta az olykor rút valóságba is.
- Na látja, ezzel már tudok majd kezdeni valamit. - megjegyzésem után el is mosolyodok. Most már csak meg kell nézni, hogy miket tudnék háttérbe szorítani. Egy racionális részem tudja is a választ, a másik meg örömmel fuldoklik az öntudatlanságban meg azokban a szitukban, amiknek semmi értelmük, hiszen kis idő múltán ugyanott tartunk, mint a kezdetekben.
Orvosként nem egyszer kerültem már olyan helyzetbe, ahol egy cérnaszálon függött egy ember élete. Az esetek többségében létezik erre egy forgatókönyv, egy évek során jól megtanult döntés, ami a segítségünkre van ilyenkor. Ösztönösen cselekszünk, kizárva az elbizonytalanító érzéseket vagy a számtalan mivanha kérdést, ami felmerül bennünk, de amikor tennünk kell valamit, akkor csak hátráltatnak minket. Az, hogy társaságom egyensúlyát veszti, ugyanilyen pillanatokon múló kérdés. Az sem több, hogy utána kapok és magam mögött hagyom minden félelemmel töltött gondolatomat, amíg megtartom és elvezetem őt a tető szélétől vagy úgy minél távolabb az egész kinti tértől. Ne adjunk esélyt még több véletlennek, ha nem muszáj. A hangulatomon beállt változással vagy a kinti hatásokkal azonban már csak akkor szembesülök mikor a zenétől fullasztó tér vesz kerül és Salva hadaró jelensége. Ilyenkor érzékelem csak hogy fejben még mindig kavargok, a kezem is még mindig reagál az odafent történtekre, míg a tetteim ellenkező parancs alapján működnek. Vizet töltök neki, mert nekem egy ilyen esemény után arra lenne szükségem. Egy üveg vízre meg két-három darab nyugtatóra. Aztán helyben is lennénk, hogy elinduljunk az alap problémát takaró lejtőn. Valahol sejtem, hogy az a három kevés lenne. Vagy nem túl erős, sem hatásos.
Megrázva fejemet térek vissza a jelenbe és félmagyarázatot adok kollégámnak a maradásomat illetően. Egy futó másodpercre azon vagyok, hogy elnyúljak egy pohárért magamnak is és megtöltsem egy erősebb itallal, de mielőtt megtenném, inkább elhagyom a lakást, mert bármi is történt odafent, azon az alkohol nem segít. Nem tompítani akarom a gondolataimat, mert teljes józanságukban van rájuk szükségem. Itt-ott megtépázva, kicsit sokkosan, de színjózanul.
Mire kiérek addigra a nő hűlt helyét találom csak. Elment volna? Túl sok időt nem töltöttem odabent, habár miért is kellett volna hallgatnia rám? Dilemmám közepette egy pasas igyekszik befurakodni mellettem a buli helyszínére, én meg egyből kapok az alkalmon.
- Elnézést, nem találkozott egy nővel itt a lépcsőházban? Szőke és.. - folytatnám, de közbevág.
- Aha...jó bőr.. - vigyorog, de az arcomon elnyúlt komoly kifejezésből ítélve pont nem erre vagyok kíváncsi. - Izé..a tető felé ment. - a szívinfarktus kerülget a kijelentése után, aztán a kezébe is nyomom a vizet, hogy gyorsabb lépésekben meginduljak a lépcsőn felfelé, de két forduló után meglátom őt és a korlátra szorosabban rámarkolva lassítok le.
- Szóval itt van. Már azt hittem, hogy..elment. - nem áll szándékomban felhozni neki a tetőt, de azért jobban felmérem őt. Korábban nem hoztuk magunkkal a táskáját, ami most nála van. Oké, akkor nem azért ment vissza, mint ami a lépcsőfokokat szelve megfordult a fejemben. Ha felérek, akkor mit találok vagy rosszabb esetben mit nem?
- Mit tehetek magáért? - érdeklődésem közben guggolok le mellé, majd alig feltűnően megérintem a hosszú felsőm alatt elrejtett tetoválásomat is, mintha ezáltal valamiféle nyugalomra lelnék.
- Van valaki ismerős akit felhívhatok vagy hazavihetem? - érdeklődök némi csendesen eltelt másodperc után. - Nem örülnék most annak hogyha egyedül utazna. - vallom be.

A változásokkal a mai napig jó kapcsolatot ápolok, de amikor gyerekként egyik napról a másikra a szüleim úgy döntöttek, hogy irány Chicago..az engem is különösen megviselt. Magam mögött hagyni Camillat és az addigi világomat, életem egyik legnehezebb pillanata volt és még értelmes magyarázatot sem tudtam adni neki akkoriban, hogy miért és pont akkor történik velünk ez. Mintha az addigi életünkön már csak az segíthetett volna, ha menekülünk előle, amiről addig mindig is azt hittem, hogy rendjén van. Az összepakolt bőröndömből ítélve azonban mégsem így volt, én pedig nem értettem a költözés igazi okát. Később azonban hideg zuhanyként ért amikor az igazság apám függőségéről napvilágra került és rájöttem, hogy nem egy jobb élet reményében kezdtünk újra, hanem a családfő önzősége vezetett rá minket. Onnantól nem igazán tudtam őt komolyan venni. Megvetést éreztem iránta és az egyre tornyosuló hazugságai sem segítettek, hogy változzon róla a véleményem. Aztán egy mélypont kellett ahhoz, hogy felfedezzem: több a közös bennünk, mint gondolnám. Talán aznap visszafogtam magamat, majd ezt követően a többi alkalommal is, de mi történik azon a ponton túl amikor már nem megy? Ma ahogyan a tető elhagyása után próbálom helyretenni a gondolataimat, akaratlanul is apám begyakorolt szövege jut eszembe. "Elgyengültem. Többet nem fog megtörténni." Aztán mindig volt egy gyenge pillanat, valami negatív változás amit nem tudott tiszta aggyal kezelni. A jelen helyzetet nekem is nehezemre esik bármiféle külsős segítség nélkül végigcsinálni, de a kint ülő nő számít rám. Neki a megfontolt én kell, nem a roncs aki megtenni vagy nem tenni kapcsolatban áll az őt megkísértő káros szenvedélyekkel. Marthaval ötvenszer átjártuk ezt a témát és ha rajtam múlik, még dupla ennyiszer fogjuk amíg a késztetés többé már nem létezik. Martha már meg sem említette, hogy kerüljem a stresszes helyzeteket, mert a kórházon belül ez olykor túlmutat rajtunk. Megtehetünk akármit, de a veszteségekkel időnként számolnunk kell. Reményeink szerint inkább kevesebbszer, mint többször. De a magánéletben talán tehetek ez ellen és Dr. Gomez erre átmeneti módszereket is javasolt; légzőgyakorlatok, figyelemelterelés, ehhez hasonló dolgok. Még egy vékony hajgumit is kaptam a kezemre, hogy mikor rám tör a kényszer akkor enyhén elhúzva azt a csuklómtól engedjem végül el, hogy a kellemetlen csípésre hajazó érzés visszarántson a jelenbe. Ma az első lehetőségre fókuszálok meg arra, hogy kijussak Theo lakásából, mert nem tesz jót az engem ünneplő tömeg. A fenébe vele, ma egy nő majdnem leesett a tetőről és ha nem kapok utána, ha nem vagyok ott...
Szinte ironikus ahogyan két emelettel lejjebb életmentőket ünneplünk, miközben egy akinek szüksége volt rá alighanem kicsúszott a kezeink közül. Gondolatban nehezemre esik összekötni a körülöttünk zajló eseményeket, hogy valami nagyobb jót formáljak belőlük. Korábbi társaságom is küzd valamivel és én is apám tudományosan aligha bizonyított hagyatékával. Az ilyen őrlődési folyamatok mellett nincs hangulatom az erősségem kiemelésére, mert ma gyengének érzem magam legbelül. Tompának, ahogyan apám is mindig emlegette amikor már beütött a baj.
A folyosóra kiérve azonban sehol nem találom őt és valahol abban reménykedem, hogy ha el is ment, akkor nem felfelé vezetett ismét az útja, de az előttem instabilan álló pasas válasza igazolja is félelmeimet. Meg is indulok - remélve hogy talán nem késő - de sokat nem kell mennem a megtalálásához. Megkönnyebbülten kuporodok le mellé és kérésére le is ülök, ha már indító kérdéseimet felsoroltam neki. Az ilyen helyzetekre nincs forgatókönyv vagy egy bemagolt szöveg. Mondjuk vagy tesszük amit helyesnek érzünk és reméljük hogy a nap végén tényleg ez így is volt.
- Oké, maradunk. - egyezkedek vele meg magammal is és még egy szekundumra el is mosolyodok mellé. Talán így lesz lehetősége a kezdeti aggodalomnak is végül enyhülni, ha nem rohangálok fel s le a lépcsőházban.
A közelében lévő lakás ajtaját választom, de nem hagyom közben figyelmen kívül azt sem, amit mondani készül nekem. Az odafent történtekhez kapcsolódó érzéseiről beszél majd kérdése miatt először tagadólag megrázom a fejemet.
- Nem, még sohasem. - válaszolok, majd egy sóhajtás követi szavaimat. - Rám is a frászt hozta, akkor saját magára..? - nem fogok feltételezni semmit. Bármit akart tenni vagy nem tenni végül a félelemei nyertek és azok elvezették őt a tető széléről.
- El sem tudom képzelni mit érezhet most és valószínűleg a közelében sem lennék az igazságnak, de az természetes reakció, hogy megijedt. - az arcát fürkészem beszédem közben. - Bizonyára szükséges egy kis időnek eltelnie, hogy ne legyen ennyire intenzív az érzés. - következtetem egy-két múltamat jellemző eseményből, de aztán befejezem a beszédet és hagyom, hogy a csend befurakodjon közénk. A fejemet óvatosan a hátam mögött lévő ajtónak hajtom és arra koncentrálok, hogy minden kételyekkel és helytelen döntésekkel járó gondolatomat jó mélyre száműzhessem.
Aztán egy korábbi mondatára gondolok és úgy érzem muszáj véleményeznem.
- Korábban azt mondta nem értesítene senkit. És ez nem tudom, hogy azért van, mert ahogyan én is, úgy maga is hasonlóan áll az ismerkedéssel, szóval sehogy..és tudja, igazából nem is várom el, hogy az orromra kösse. - kezdek bele egy úgy tűnik véget nem érő mondatomba. - Persze csak ha szeretné. Meghallgatom. - adom hozzá gyorsan. - De ami a lényeg, hogy nem lennék nyugodt, ha ezt egyedül kellene kezelnie. Szóval megadnám a számom és ha bármikor úgy érzi szüksége lenne egy beszélgetésre, akkor velem számolhat. - a telefonomat operálom ki éppen a zsebemből, aztán hirtelen elakadok a mozdulatban amikor eljut az agyamig mit is mondtam és egy nagyot sóhajtok erre.
- A nem jóját, ez most totál úgy hangzott mintha ki akarnék kezdeni magával. - az államat dörzsölöm meg a tenyeremmel enyhe zavaromban. - De nincs így. Ennyire beteges én sem vagyok, hogy hasznot húzzak a helyzetből. - talán itt kellene befogni mielőtt rosszabb lenne a dolog. Na éppen ilyenek miatt nem megy az ismerkedés. De ez nem az, viszont ha az lenne, akkor is hasonló szituban lennék.
Már éppen azon vagyok, hogy újra a telefonomért nyúljak amikor a hátam mögött lévő ajtó kinyitódik én meg az utolsó pillanatban kapaszkodok meg mielőtt elterülhetnék az idegen lakás folyosóján.
- Elnézést?! - kérdő hangsúllyal néz le rám a nő, én meg úgy ugrok fel onnan, mint aki alatt kigyulladt volna a talaj. Fú de nagyon kínos is ez. Főleg hogy a nő úgy néz rám mintha most osztottam volna meg vele, hogy: gratulálok, nyert egy jókora összeget, de sajnos a férje csalja az alsó szomszéddal.

Talán mások nincsenek így ezzel, de én tisztán éreztem, hogy mikor érkezett el az életembe az a töréspont ami falat emelt köztem és a múltamat jellemző énem közé. Az én fordulóim három nagyobb részre osztódnak. Hollandia, Chicago majd New York. A költözés után nem tudtam az az ember lenni, aki előtte voltam. Nem egyszer azon kaptam magamat, hogy igazságtalannak éreztem mindent magam körül, és csak gyűlt meg gyűlt bennem a harag, de kiadni azt soha nem sikerült. Nem találtam a helyemet, sem olyat ami motiválna a jövőben, mert nem láttam értelmét semminek az egymást érő hazugságok után. Frusztrált voltam, elveszett és akárhányszor a kezembe vettem a telefont, hogy felhívjam Camillat, annyiszor raktam félre, mert túlságosan is dúlt bennem a harag, amit ő nem érdemelt meg. Hogyan mondhattam volna meg a valódi indokot amiért magam mögött hagytam? Morrist egyik elvonóról a másikra vittük és amikor azt hittem volna, hogy igen, mostantól levegőhöz jutok majd, jött egy másik hülyeség tőle, mi meg kezdhettünk mindent a legelejéről. Távolabb már nem is lehettem attól akit ő ismert és éreztem hogy ha ilyen állapotban beszélek vele, azzal tönkreteszem azt a képet amibe jól esett belekapaszkodni, ha apám az idegeimen táncolt. Azzal hitegettem magamat, hogy majd felveszem vele a kapcsolatot amikor lehiggadnak a dolgok körülöttem. Bíztam abban, hogy nem veszett ki belőlem minden és amikor majd újra beszélünk, akkor eleinte itt-ott zökkenővel, de majd onnan folytathatjuk ahol abbahagytuk. Akkor viszont nem ment, mert már a gondolat is émelyítően hatott rám, hogy egy megkeseredett pasasnak könyveljen el. Azt hittem ez így jobb mindkettőnknek, még ha minden egyes nap kegyetlenül hiányzott, de nem tehettem mást. Annál önzőbben őriztem magamnak kettőnk kapcsolatának emlékét.
Aztán egyszer csak Morris visszavett. Huzamosabb ideig jobban is alakultak a dolgai és ezáltal nekem is. A felelősség iránta ami azzal járt, hogy anyának és nekem is a háttérbe kellett szorítani a mi igényeinket, hogy minden percben ott legyünk neki, úgy tűnt csillapodni látszik. Minél kevesebbszer éreztem azt, hogy elsüllyedek Morris problémáiban, annál könnyebben ment az is, hogy magamra és egyben a tanulmányaimra koncentráljak. Ebben az időszakban újra erősebben éreztem a késztetést, hogy felkeressem Camillat, de még nem álltam teljesen készen. A haragom átformálódott és az egyetembe öltem bele meg abba, hogy minél előbb kikerüljek az otthoni futóhomokból. Nyugodtabb voltam, elszántabb, tele célokkal meg elképzelésekkel a jövőm alakulásáról, de még mindig súgott valami a háttérben, ami könnyen visszaránthatott volna a gödör mélyére. Morris kihágásai nem szűntek meg továbbra sem, de már nem ő uralta az egész életemet. Addigra már képes voltam érzelmileg elhatárolódni tőle, mert a jövőmre koncentráltam, készen állva arra, hogy ennyi kihagyás után szembenézzek Susival. A megváltozott telefonszámot jelző sablon szöveg pedig nem is lehetett volna egyértelműbb jelzés arra, hogy minden elszalasztott lehetőség után végül is csak elkéstem.
A lépcsőházban ülve is eszembe jut, hogy mennyire sokat számít az időzítés. Másodperceken múlt, hogy az este ne katasztrófába forduljon át és most a közelemben ülővel mindketten ezt próbáljuk helyrerakni magunkban. A félelem közös érzés, de más módon éljük meg, így meg sem fordul a fejemben a kettő közötti hasonlóság keresése. Inkább azon vagyok, hogy megoldásokat hozzak fel neki, amiből valamelyikre kapható, míg a többire kevésbé. Utóbbi kategóriába tartozókat épp ezért nem is erőltetem csak ha önmagától hozza fel őket. Az érzelmei kerülnek előtérbe, én meg felveszem a jó hallgatóság szerepét, viszont fejben megütközök azon az információn, hogy sok ember nincsen a közelében akire most számíthatna. Az ezt követő ajánlatom ösztönből és egyben hülyén jön ki, de mielőtt elküldhetne a fenébe, a szerencsétlen tartózkodásunkra választott helyünknek meg lesz az eredménye, mert amíg mi a saját világunkban és gondunkkal törődtünk, addig másnak nem állt meg az élet.
- Minden rendben, csak.. - mondanám tovább, de közben az sem kerüli el a figyelmemet, hogy a nő lefelé rohan a lépcsőn. - kellett egy kis levegővétel. Tudja, hogy megy ez. - elmosolyodok egy kicsit.
- Sajnáljuk, hogy zavartuk. - őszinte a hangom, majd elköszönve indulok meg lefelé, de majdnem elsodrom Salvadort.
- Rhodes, végre! Már téged kerestünk mindenhol. Hova ez a rohanás mindenkinek? Ég a ház? - pánik költözik a hangjába ahogy megkapaszkodik a korláton és először fel majd le-tekint a lépcsősorok között.
- Gratulálok, megtaláltál. Aki előbb futott..
- Lefelé ment. - méreget gyanúsan, de én már veszem is be a következő kanyart. - Wes, ki ő? Hallod..? - hallom ugyan, de nem válaszolok. Helyette kitárom a bejárati ajtót és körülnézek, hogy merre találom. Észre is veszem őt a falnál, így megindulok az irányába, de közben beszédbe kezdek.
- Megnyugtatom, nem vagyok mániákus elmebeteg, aki fel és le kergeti magát a lépcsőn, még ha pontosan ez is történik, csak szeretném biztonságban hazajuttatni. - mert aki ugyan látott minket a kulcslyukon keresztül csak azt vehette észre, hogy megindul ő fel, nyomában én, majd fordítva. Azt viszont már csak közelebb érve veszem észre, hogy szaporábban veszi a levegőt a kelleténél, így nem folytatom tovább az előbbi gondolatmenetet. Helyette leveszem magamról a vékony kabátot és hirtelen megoldásként a földre terítem le a fal közvetlen közelében.
- Jöjjön, üljön le és hajtsa a fejét a két térde közé. - megvárom még teljesíti a kérésemet, majd folytatom. - Ez az, jól van. Lélegezzen velem. Ki..majd be..ki.. - hagyok egy kis szünetet. - majd be. - leguggolva elé beszélek, de nem kerítem őt csapdába ezzel.
- Minden rendben lesz.  - adom még hozzá, közben őt mérem fel. A légzését figyelem és nem mozdulok amíg jobban nem lesz.
- Nagyszerűen csinálja. - bátorítóan elmosolyodom mellé amikor úgy tűnik kezd helyreállni a légzése.

Nem hazudok amikor azt mondom, hogy a tetteim nem lelnek értelmet a fejemben. Segíteni szeretnék, de nincs konkrétan ötletem hogy miképpen tehetném. Az orvosi rész nem játszik - vagyis az én területem, az érzelmi fele pedig kényes tér. Ma találkoztunk először és nincs oka megbíznia bennem. Számára én, ahogyan ő számomra idegen és nem tudhatjuk mit várhatunk a másiktól. Hihetném azt, hogy a segítségnyújtásom abban a pillanatban véget is ért amikor lejöttünk a tetőről és talán más ember is egyetértene ezzel. De akkor miért érzem, hogy amit tettem az még kevés és valami hiányzik? Miért akarom őt helyrehozni amikor ez nem egy pár órás folyamat, nekünk meg meg vannak számlálva az egymás közelében töltött perceink? Őt nem menthetem meg ahogyan a munkám során másokat és még abban sem vagyok biztos, hogy segítek azzal neki hogyha árnyékként követem őt bármerre is jár. Egy más szituációban és az ő helyében talán már rég elküldtem volna magamat a fenébe. Mert ott a kérdés: mit is várok én el ettől? A válasz egyértelmű, de ha itt szobrozok vele órákon keresztül, akkor sem tudnám elérni nála, hogy jobban legyen. Talán egy percre majd háttérbe szorul minden, mert a cikázó gondolataim hangos kimondása eltereli a figyelmét az adott problémáról. De nem tehetek róla, hogy minden sejtem készenlétben áll, mintha még mindig a tető szélén állnánk ő pedig egy óvatlan pillanatban sikerrel járna az ugrást illetően. Nem tudom felmérni mennyire ingatag a hangulata vagy mi lesz a következő lépése. Talán ez az eset ráébresztette őt dolgokra, de mi van ha mégsem? Ezért is érzem, hogy nem hagyhatom magára, mert abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, a képzeletem megszalad én meg benne ragadok abban az ismétlődő folyamatban, ahol a pillanatnyi figyelmetlenségem következménye az, hogy nem tudtam megmenteni őt.
A lakó betoppanása után már csak az utcán találok rá. Felmerül újra a kérdés, hogy normális ez amit művelek? Nem rémisztem meg azzal, hogy újra itt vagyok? Szüksége van erre vagy csak én gondolom így? Magyarázkodni kezdek és óvatosabb vagyok vele szemben. Mintha ezzel is jelezném, hogy nem egy elmebeteg vagyok aki majd az egész végén a csomagtartóba tuszkolja őt, csak olyan aki hasonlóan nem élt meg ahhoz hasonló helyzetet mint ami a tetőn zajlott és nem tudja mitévő legyen.
Percek telnek el, majd valami megváltozik benne. Összeszedi magát vagyis a testtartásából ez köszön vissza. Hátrálok egy lépést és teret engedek neki. Legyen övé a következő lépés, én meg majd alkalmazkodom. De aztán megkér, hogy hívjak neki taxit, nekem meg ott a nyelvem hegyén a tiltakozás, hogy erre nincs semmi szükség, mégsem mondom ki hangosan. Talán itt ez az a pont ahol csak teljesítem amire kér és nem feszegetem azokat a határokat amiket igazából nem látok, nem érzékelek és csak remélhetem, hogy nem is léptem át őket.
- Persze. - már a kezembe is a telefon, közben meg a kezemet nyújtom felé és a kabátot is átveszem. Rossz szokás, de sérülés nyomait keresem rajta. Valamit a mozgásában amivel nyerhetek pár percet amíg a biztos utáni megerősítésre megyek, hogy mikor végleg elköszönünk egymástól, akkor nem fog semmit tenni, de nem találok. Minden túl normális, túl sürgető. Talán egy kicsit jobban van. Nyugtató gondolat, de valójában igaz lenne?
- Én megpróbálhatom. - mosolyodok el mellé. - De nem ígérem, hogy nem bukok el, viszont majd leporolom magamat és kezdem elölről. Nem adjuk fel, nem igaz? - két kezem a nadrágom zsebeibe süllyed, az egyensúlyom meg jobbról balra billen, mintha nem tudnék megállni egy helyben.
- Vigyázzon magára! - sablon szöveg, de ez most inkább kérés a részemről. Ha igényelné a további segítségemet akkor maradna. Ha akart volna tenni valamit, akkor már megtette volna mikor újra a tetőn volt fent. Megnyugtatóan hangzanak ezek, mégis egy sóhajtásra késztetnek ahogyan elhajt a taxi, Salvador meg ezzel egyidejűleg lép ki a lépcsőház ajtaján.
- A többiekkel lelépünk valami nyugodtabb helyre. Csatlakozol? - egy kezével az ajtót fogja, közben a válaszomra vár.
- Menjetek csak, én most kihagyom. - a kabátomba bújok bele, aztán előkeresem a kocsikulcsot és beszállok az autóba. Sem egy név, sem egy telefonszám vagy egy ismertetőjel, csak annak a reménye, hogy bármit is műveltünk mi, annak végül volt valami értelme, ahogyan a táskájába csúsztatott szórólapnak is a mai eseményről, amit a kollégák dobtak össze Lenox-doki avató néven...

[Én is imádtam és köszönöm.   ]