Saya & Isa

Utálok kórházban lenni. Utálom ezt az egész helyzetet. Legszívesebben menekülnék, ha már nem opció, hogy visszaforgassam az idő kerekét, hogy meg nem történtté tehessem ezt az egészet. De nem tehetem, mert alig foltozták még össze az oldalamat és a karomat, eszük ágában sincs elengedni. Tulajdonképpen nem is az épülettel, a fertőtlenítő szaggal, vagy azzal van bajom, hogy öt percenként megkérdezik jól érzem-e magam. Hanem sokkal inkább azzal, hogy az egységesen fehérre festett falakat bámulva percről percre egyre inkább megőrjít, hogy miközben az életem darabokra hullik körülöttem, nekem itt kell feküdnöm és várnom, hogy ne csak mondanom kelljen, hogy már jobban érzem magam, hanem igazak is legyenek a szavak. Értékelném, ha nem a fogaimat összeszorítva kellene kikecmeregnem minden alkalommal az ágyból, vagy ha nem érezném olyan fáradtnak magamat, mintha hetek óta nem aludtam volna rendesen. A néha jelentkező szédülésről, és erőtlenségről pedig még nem is beszéltem. Olyan érzés, mintha jól megvertek volna, és a heti négy edzéssel ellentétben soha nem hallottam volna még olyasmikről, hogy konditerem, erősítés, vagy állóképesség.
Ugyan ez még csak a harmadik éjszakám, de máris kialakult az a rutin, hogy tudom, az éjszakák a legszörnyűbbek. Nincs senki, aki lefoglalna, mert a látogatóim már hazamentek. Nem kell az orvosokkal társalognom, mert nap közben már megnézték hogy vagyok. Aludnom kellene, de ha sikerül is elszundítanom, az este kapott infúzió miatt felébredek, mert pisilnem kell. Aztán képtelen vagyok úgy elhelyezkedni, hogy ne legyen valami probléma a kórházi ággyal, vagy a párnával, vagy magával a ténnyel, hogy itt kell lennem. Ha az ablakhoz állok, csak még inkább haza akarok menni, ha oda vonszolom a széket és sokáig üldögélek az üvegen túlra bámulva, fázni kezdek. Igazából azt hiszem egészen addig mindennel bajom lesz, amíg nem alhatok újra a saját ágyamban. Remélhetőleg minél hamarabb.
Mielőtt azonban újra megpróbálkoznék az alvással, előbb a szekrényhez sétálok, és előveszem a cipőimet és egy pulcsit. Senki nem engedte meg, de kifejezetten tiltani sem tiltották, hogy sétálhassak. Lehet, hogy azzal már a húrt feszíteném, ha elhagynám az épületet, de napok óta nem jártam a friss levegőn. Ha elég halk és gyors vagyok, talán még az éjszakai műszakban dolgozó nővérnek sem tűnik fel a szökésem. Mármint az, hogy sétálni megyek. Belenyomom hát a lábaimat a sportcipőkbe, amiket még a szüleim hoztak be nekem, csak mert kényelmi szempontból az egyik legideálisabb viselet lesz, ha végre hazaengednek. Szinte letaglóz azonban az a gondolat-cunami, ami eszembe juttatja, hogy bár a gondolataimban, a szavaimmal a szüleimnek hívom és tekintem a két embert, aki felnevelt, de nem vagyok a saját gyerekük és hazudtak nekem erről. Néhány nap alatt pedig a mindezért bennem felgyűlt dühöt sem sikerült még leküzdenem. Ezért van szükségem a friss levegőre. Óvatosan félretolom a szobám ajtaját és kikukkantok a folyosóra, majd úgy ítélem, hogy tiszta a terep, és egyelőre igyekszem eljutni a folyosó végén a másik ajtóig, onnan pedig majd alakul tovább a késő esti tervem.

Isa and Saya

Then came the night of the first falling star.

Ha választania kéne, hogy melyik műszakot szereti jobban, akkor egyértelműen az éjszakait mondaná. Az úgy valahogy nyugodtabb és senki sem megy az idegére, nem úgy, mint reggel. Hiszen manapság mindenki bejön a kórházba, ha kell, ha nem, még egy egyszerű megfázás miatt is, ezzel is feltartva a sort. De este inkább csak a bent fekvős betegekre kell figyelnie, meg pár olyanra, akik a sürgősségire jönnek be, de úgy tűnik, hogy csendes a mai este. Mióta itt van a kórházban talán ez az első ilyen. Furcsállja is és be nem vallaná, de valahogy hiányzik neki a nyüzsgés. Nem mondja, hogy így sincs tennivalója, de azért lényegesebben kevesebb és unalmasabb. De legalább végre nem kell talpalnia, egyszerűen pihenhet. Már, úgy ahogy. Hiszen van egy szép hosszú listája arról, hogy melyik betegnek milyen gyógyszert kell beadnia most. Szépen össze is pakolja a tálcákat és igyekszik csendben belopódzni mindenkihez, lehetőleg úgy, hogy ne keltsen fel senkit. Legalább mikor alszanak az emberek, akkor legalább nem gondolnak erre a szörnyű helyre. Vagyis, annyira nem az, főleg, ha azt nézzük, hogy ahonnan ő jött, ott a kórház cseppet sem hasonlít ehhez az épülethez, vagy csak esetleg a fővárosban, de ők messze laknak Bangkoktól, szóval messze nem azt az ellátást kapják, amit az itteni emberek. Igazából ezért sem érti a sok problémás beteget, az ő kis városkájában biztos nem lenne ennyi panaszuk az embereknek, mint a sok elkényeztetett amerikainak. Persze, biztosan jobb az otthon, de hát azért lehetne rosszabb is a helyzet, ha úgy vesszük. Persze nincs értelme emiatt leállni vitatkozni bárkivel is.
Unottan járja a szobákat, míg nem végez a lista első oldalával. Óvatosan csukja is maga után az ajtót, majd ahogyan előre néz, meglát egy női alakot. Szökésben lévő beteg? Na, végre lesz is itt valami. Esze ágában sincs szólni neki, inkább csendben settenkedik utána, hogy megnézze hova is tart. A mosdót elhagyták, így tényleg gyanússá válik, már csak az öltözék miatt is. – Megy valahová? – szólal meg végül felvont szemöldökkel, miközben a nő a folyosó végén lévő ajtót épphogy nem elérte. – Szüksége van valamire? Segítsek? – faggatózik tovább, remélve, hogy azért nem hozza szegényre a frászt. Persze, ő jobban örülne neki, mert, ha már volt ilyen bátor, hogy kijött eddig, akkor ne most legyen nyúlszívű. Egy kis szórakozás azért neki is kijár néha. – Nincs egy kicsit késő a mászkáláshoz? Aludnia kéne inkább Miss… - pillant rá, hátha kap egy nevet is és nem hagyja ott faképnél. Azért nincs kedve kergetőzni. Abból a korból már kinőtt, és így is van pár kilométer a lábába, jobb örülne annak, ha kényelmesen is meglehetne oldani ezt. Ha netán éhes szívesen elmegy ő neki kajáért, amennyiben nem pattan meg addig. De ahhoz elég lett volna a nővér hívót megnyomnia. Azért van, hogy segítsen, nem azért, hogy börtönőrt játsszon itt. Bár, ha kell  szívesen megoldja, ne rajta múljon.

Saya & Isa

Meg sem fordult a fejemben, hogy a kis éjszakai akciómmal én akár a saját gyógyulásomat is veszélyeztethetem. Holott már a legelején tudatosult bennem, aztán az orvosok és a szüleim is igyekeztek még inkább a fejembe verni, hogy jelenleg a lényeg az lenne, hogy minél többet pihenjek. Hiszen a cél az lenne, hogy minél előbb felépüljek és visszamehessek edzeni. Különben esélytelen maradok, ha az olimpiai csapatunkból netán kiesik valaki és rögtön új ember kell a helyére. Azonban sem a szüleim, sem az orvosok nem értik és nem érzik át, hogy pontosan milyen zűrzavar is van a fejemben az egész helyzettel kapcsolatban. Eszem ágában sincs nyugton lenni és malmozni, na meg várni, hogy ki mikor méltóztat meglátogatni és mikor mondják azt az orvosok, hogy hazamehetek. Nem az a célom, hogy most az épület előtt taxit fogjak és elhúzzak innen. De kell, hogy legyen valamilyen terasza, vagy udvara ennek az egész kócerájnak, ahol kicsit is úgy érezhetem, hogy kiszabadultam. Ahol kiszellőztethetem a fejemet, hogy aztán nyugodtabban tudjak majd aludni. Már ha sikerül.
Fogalmam sincs mások hogyan fogadnának egy olyan hírt a helyemben, mint amit én is megkaptam. Hogy a szüleim hosszú éveken keresztül képesek voltak nekem hazudni. Ha jót is akartak vele, egyszerre érzem úgy, hogy meg is fosztottak valamitől, ami egy gyerek életének fontos aspektusa lehet. Nem tudom hogy fogadtam volna nyolc évesen, ha megpróbálják elmagyarázni, hogy Ana meg én nem is vagyunk ikrek, holott egy napon születtünk és mindig is annak tekintettük magunkat. De vajon volt-e értelme egyáltalán felállítani az egész hazugságot, amikor egy egyszerű balesettel minden megdől, amit eddig igaznak hittem?
Talán teljesen hibás az elképzelésem, hogy pusztán a tény, hogy elhagyom a szobámat és még csak nem is az unalmas folyosókat bámulom, majd segít kiüríteni a fejemet annyira, hogy ne kattogjak állandóan a szüleim döntésein. És azon, hogy tulajdonképpen pár nappal ezelőtt ismertem meg az édesapámat. Aki talán orvosként nem nézné jó szemmel amit művelek. Mivel egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy pontosan mit gondolhat rólam, vagy a létezésemről. Ellenben én máris úgy érzem, hogy az életemet - duplán - neki köszönhetem.
Annyira a gondolataimba merülök és a kivezető út megtalálására koncentrálok, hogy szinte el sem hiszem, hogy valaki megszólal mögöttem és beletelik néhány másodpercbe, mire tényleg magam mögé pillantok, hogy megbizonyosodjam róla; megőrültem-e, vagy tényleg megszólított valaki. A kezem már a kilincsen, de le is hullik onnan, amikor felismerem a nővért - az egyenruha elég nyilvánvaló. - Ó... Tulajdonképpen csak levegőzni akartam egyet. - Meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy a szavaim érthetőbbek legyenek. Azt sem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy egyáltalán megszólaltam, csak mert a szüleimmel szemben jelenleg sztrájkolok. Megérdemelnek egy kis csendet és különben sem tudom mit mondhatnék nekik.
- Marquina - sóhajtom megadóan, mert innentől kezdve nincs menekvés. Bár nem a suliban vagyunk, hogy most az igazgató irodájába kísérjenek és felírják a nevem, amiért önállóan akciózom éjszaka a kórház üres folyosóin, de valamiért mégis olyan érzés fog el, mintha ez következne. Nem mintha jártam volna már igazgatói irodában valami rosszaság miatt. De biztosan nagyon hasonló érzés lehet. - Nem tudtam, hogy éjjel nem járkálhatok. - Adom az ártatlant, hátha le tudom mosni magamról a feltételezést, hogy én most aztán szökni akarok. - Esetleg egy teát kaphatok? - Nem merek kávéért könyörögni, mert ebben az órában már nekem sem tűnik normálisnak a kérés. - Vagy valamit, amitől könnyeben elalszom...?