Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

Miközben a nyomorult szekrénnyel küzdök, mint disznó a jégen, nagy a kísértés, hogy odaszúrjak valami „nehogy segíts”, vagy „remélem, jól szórakozol” megjegyzést, de aztán végül csak sikerül visszanyelni, elvégre felajánlotta már… az más téma, hogy ennyi erővel Bagel is segíthetne, hasonló hasznos lenne. - Reméljük. - fűzök hozzá csak ennyit a szekrénnyel való birkózás közepette, mert az Minnie nagy szerencséje, hogy nem ért magyarul, elég lenne egy hétig nézni a híreket, lehet, hogy hanyatt-homlok menekülne vissza New Yorkba azok után, milyen lehangoló tud lenni. Baleset, erőszak, gyilkosság, testi sértés, korrupció, mindmeghalunk, meg ami a csövön kifér… na, nem hiába nézek én se, ami olyan fontos, amúgy is eljut az emberhez más csatornán is.
- Még hogy én, simlis? Ugyan, kikérem magamnak. Inkább talpraesett. Kreatív. A jég hátán is megélős. Meg amúgy is, mi magyarok vagyunk a kiskapukeresés verhetetlen bajnokai. - szusszanok egyet a szekrény oldalának dőlve – Hát na… a panaszkodásban meg elégedetlenkedésben is jók vagyunk. - vonok vállat nemes egyszerűséggel. Mondjuk ha nem emlékeztetne rá néha, hogy kicsit túlzásba viszem, igazából fel se tűnne, de ahogy sok minden, valahogy ez is magától jön, olyan természetesen, mint a lélegzetvétel, mióta csak átléptük a magyar határt… Azért vicces, hogy az, hogy éppen hol él, vagy milyen nyelven beszél az ember, mennyire rá tudja nyomni a bélyegét a viselkedésére. És akkor a szegedi tájszólástól eddig még sikerült megkímélnem szegényt, képzelem, attól hogy a homloka közepéig szaladna a szemöldöke.
Nagy a kísértés, hogy valami random hülyeséget adjak elő neki, miszerint sajnos már találtak mást a helyére, viszont a hot dogos pultba még mindig elkél az erősítés, de kivételesen visszafogom magam, és tényleg azt fordítom, ami oda van írva – tudom, milyen fontos ez neki, meg amúgy is, eddig tök jól vette az itteni akadályokat, legyen akár nyelvi, vagy kulturális… Tudom, imádja, ha komolytalankodok, de na. Aztán persze kiderül, hogy potyára jártatom a számat, mert ugyanazt angol nyelven is elküldték, maximum egy fokkal egyszerűbb formában, hurrá… Legalább megbizonyosodhat róla, hogy tudok én jól fordítani, ha akarok!
- Oké. Azt mondjuk nem tudom mennyi a felfedezni való, annyi biztos nem, mint New Yorkban, vagy épp Budapesten lenne, de tényleg nem ártana tudni, merre van a legközelebbi doki, vagy hol lehet kaját venni, tankolni, ha úgy van. - a szomszédok meg… majd ráérnek, egyelőre így is van annyi programunk, hogy örülök, hogy élek.
- Azt elhiszem! Amennyire jó volt az első néhány hét, hónap otthon lazsálás, a végére már a lelkemet is eladtam volna, hogy újra a medencében lehessek. - felelem némi túlzással, mert hiába az otthoni edzés, az azért a nyomába se ér a rendes edzéseknek, meccseknek, az uszoda klórszagának, a meccsek izgalmainak… Oké, hogy Minnie munkája nem volt ilyen adrenalinban gazdag, de azért csak megvolt a maga izgalma, hát még, hogy most nem feltétlenül csak egy irodában ücsörögne egész nap…
- Akkor ez kapufa… - sóhajtok csalódottan, legalább megpróbáltam, így csak a szekrény oldalának dőlve várom, hogy leteljen az az öt perc, aztán jöjjön… igen, már az se zavar, ha besegít, csak kerüljön már végre a helyére ez a szerencsétlen, aztán remélem, a következő egy évben az Ikea közelében sem fogok járni. Nem is értem amúgy, mi baja a dobozokkal, úgy se innen készülünk nyugdíjba menni, ha meg visszamegyünk New Yorkba, úgy is megint jön a dobozolás, minek kétszer fáradni?
- Úgy, hogy ha még egyszer rendelni mersz bármit abból a kék-sárga pokolból, esküszöm, eret vágok. - felelek őőőszinte lelkesedéssel. Na jó, lehet azt nem, de hogy nem lesz őszinte a mosolyom, az is biztos, meg ne lepődjön meg, ha pár napra eltűnök, mert „meccsünk van”. Tovább meg úgy se fogja kibírni, hogy kerülgesse a dobozokat, előbb szerelné össze nélkülem…
- Ahogy szeretnéd. - adom meg magam, és kivételesen azon se állok le problémázni, hogy épp kinek a törölközője lesz a nyertes, vagy épp miért az enyém.
- Jó lesz raktárnak. - felelem magától értetődően, mehetnek oda a plusz dobozok, takarítani se kell, tiszta sor, mindenki csak nyer vele.
- Vagy lehet az is… kit szeretnél vendégül látni, imádott leendő anyósodat, vagy sógoraidat, vagy sógornődéket? - kérdezek vissza, mert túl sok ismerőse nem él azért itt, annak a nagy része az én rokonom, belőlük meg köszi, elég volt ennyi most így hirtelen – A babaszobát csak azért nem mondom, mert már volt szerencséd az itteni kórházakhoz meg egészségügyhöz, hidd el, ha egyszer babázásra adnánk a fejünket, nem itt szeretnél szülni. Esetleg Bagelnak valami szoba? Vagy neked dolgozó? Legalább nyugodtan tudnál videót vágni, vagy ha a mostani melóhoz kell némi nyugalom… - dobom fel újabb opció gyanánt, ha már esélyesen úgy sem a raktár lesz a befutó. Pedig azzal lenne a legkevesebb gond!

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Egy ideje már nézem ahogy küszködik a bútorokkal, tologatja, elakad a szőnyeg szélében, megakad a küszöbnél, nem tudja tovább tolni mert egyenetlen a járólap. Eddig azt hittem, hogy már a magyar káromkodások java részét ismertem, de most tudott újat mondani a drága párom. Felváltva szidta a ház építőit, a vásárlás ötletgazdáit, az ikea tervezőit, a piacgazdaságot, hogy miért csak a szaros ikeában lehet vásárolni, és még a falnak is a kedves anyukáját mert amikor rátolta a szekrényt, ott maradt az ujja… Tudom én, hogy ebből holnap is meg az után meg az után is nyöszörgés és nyafogás lesz, fáradt, izomlázas, megemelte a derekát, és reméli befejezem végre a bútorok vásárlását. Látom lelki szemeimmel a műsort!
- Jó, hát lehetne rosszabb is, itt legalább valószínűleg nem szociopata a szomszéd. - és nem, most nem a vén szatyorra gondolok, hanem arra ami Bo-val történt még néhány éve: egyszer csak nagy szirénázásokat követően feltépték a szomszédja ajtaját a rendőrök, és kiderült, hogy a pasas elásta a volt feleségét az új párjával együtt. Darabokban. Egészen addig nem hittem benne, de tényleg van az úgy, hogy a szomszéd csak annyit tud mondani: rendesnek látszott. Ez azért nem olyan környéknek tűnik mint ahol ilyesmi megtörténhet.
- Még elég jól sem ismerlek, nem hogy túl jól! Simlis vagy, ezt már tudom. - nevetek fel vidáman, és kedvem lenne megcsikizni vagy valahogy más módon a közelébe férkőzni. Szeretem amikor a verbális csipkelődés átmegy fizikaiba. Jó, akkor mondjuk pont nem amikor véletlenül orrba ver a könyökével, de ilyen még csak néhányszor fordult elő, és akkor sem direkt.
- Azt hittem, ha itt végre visszakerülsz a medencébe, akkor végre pontot tudunk tenni a dünnyögésre. - mormolom magam is rosszkedvűen. Oké, az elmúlt egy év nehéz lehetett neki, de most már elég rég itthon van, legyen boldog, lett egy jó kis helye egy jó csapatban, úszkálhat amennyit csak akar és néha a víz alá is nyomják ha akarja ha nem. Most akkor már megint mi baja van? Vagy csak a környezet teszi? Ebben az országban ugyanis még soha senkit nem hallottam elégedetten nyilatkozni, nagyjából SEMMIRŐL. Itt mindig mindenkinek van valami baja valamivel.
- Valószínűleg, igen. Mit ír? Akarnak még egy interjút vagy mit? - kíváncsiskodok. Csak rá szorulok a fordítás miatt, és most őszintén reménykedhetek, hogy nem fog nekiállni vicceskedni meg félre fordítani mert akkor megverem! De úgy tűnik minden rendben, annál is inkább, mert közben megérkezik a várva várt, általam is értelmezhető angol nyelvű e-mail is.
Egy nagy puszit kap, amikor gratulál, nekem pedig egy szinte levakarhatatlan mosoly költözik az arcomra. Persze, maga az állás is jónak tűnik, legalábbis izgalmasnak hiszen ilyesmit még nem csináltam, de ott van az is, hogy a hosszú hónapok óta tartó munkanélküliség után most végre én is tudok majd mit hozzátenni a családi kasszához. Mármint valami állandót, hiszen a YouTube csatorna azért eddig is termelt némi pénzt, nem mondhatjuk, hogy teljesen bevétel nélkül lettem volna. Sőt, ha azt vesszük, ezeknek az új videóknak egészen jó volt a nézettsége, a Trabant próbakör például azonnal beverekedte magát a top 10 közé.
- Hát, úgysem két napos a buli, igazából vasárnapi ebéd helyett majd elmegyünk valahová, aztán majd apránként felfedezünk mindent. - bólintok. Mostanáig nem sok időnk volt felfedezni a környéket, hiszen rengeteg dolgot kellett vásárolnunk, meg aztán azért is költöztünk ide, mert Balázsnak dolgoznia kell, így neki végképp nem sok ideje maradt a kikapcsolódásra. Bár edzésben tartotta magát, de látom rajta, hogy az első hetek egy kicsit megviselik, fáradtabb, mint szokott lenni még otthon az edzések vagy meccsek után. Vagy csak itt szimplán jobban megdolgoztatják, nem tudom. Mindenesetre elég sokminden maradt rám, az albérletből otthont nekem kell varázsolni, hiába is van a lakberendezéshez kábé annyi érzékem mint Bagelnek.
- Jó lesz végre megint dolgozni. - bólintok egy apró sóhaj mellett. Vannak akik szeretnek otthon ülni, de nekem ez sosem ment, mindig csináltam valamit. Mielőtt Balázs belibbent az életembe, gyakorlatilag három állásom is volt, azóta ez maximum egyre redukálódott. Nincs rám jó hatással ez a pasi, mit szépítsek rajta?
- Azt szólom, hogy inkább rendeljünk pizzát, és a szekrény addig a helyére kerülhet. - pillantok rá a laptop mögül én is cukkolva egy kicsit. - Tényleg segítek, csak adj öt percet. - nem tudom, hogy mennyire hatja meg ez a mondat, de ismerem már, tudom, hogy ha most elmennénk bárhová is, akkor az a szekrény még jövő héten is itt állna a nappali közepén. Mert ha egyből nem csinálja meg, akkor az újabb nekirugaszkodáshoz napokig kell könyörögni, meg veszekedni meg minden, a ruháink és a törölközők meg egyebek pedig továbbra is a bőröndben gyűrődnek majd. Ha halogatásról van szó, világbajnok, szerintem ha sportág lenne, ő akkor állna rajthoz amikor a többiek már beértek a célba. Mert ráérünk még arra, minek sietni?
Végül csak elküldöm a válaszomat, hogy köszönöm szépen a lehetőséget, és természetesen számíthatnak rám a hétvégén, viszem a kedves páromat is nézelődni. Az interjúra is elkísért, és bár nem tudom miről beszélgettek addig a recepciós csajjal, de mikor kijöttem a tárgyalóból, a csaj a füle hegyéig vörös volt, szerintem nem látott még élőben ilyen jó pasit. Vagyunk ezzel így egy páran, nekem is hónapokba telt feldolgozni agyilag, hogy Balázs létező élőlény, nem csak a fantáziám játszik velem csúnya játékot. Mindenesetre, az ilyen eseményeken amúgy is mindig örömmel látják a “hírességeket” a nézőtéren. Furcsa volt megtapasztalni, hogy amíg NEw Yorkban simán végig tudtunk sétálni a környéken anélkül hogy bárki leszólított volna minket, itt azért más a szitu, már háromszor is szaladtunk bele olyan sportrajongóba, aki autogrammot kért tőle, és kifejezte az örömét, hogy “milyen jó, hogy megint itthon játszik és erősíti a csapatot”. Szóval, nem elég, hogy a vőlegényem jó pasi, de ráadásul itt még valami celeb féleség is, amit szoknom kell. Mert otthon meg engem ismertek fel többen.
- Hogy haladsz? - sétálok mellé amikor végre elküldtem a levelet, és meg lennék lepve, ha egy centivel is odébb tolta volna a szekrényt. - Ha megbillented, hozok egy törölközőt, alá rakjuk és én is tudom húzni, meg irányítani is egyszerűbb lenne. - ha műszaki dolgokról van szó, tagadhatatlan, hogy nekem van hozzá több érzékem. Elgondolkodva nézem a monstrumot a folyosón, majd inkább már hozom is a törcsit, hogy minél előbb a helyére rángassuk.
- A plusz szobával már gondolkodtál, hogy mit csináljunk? - ugyanis nem is olyan kis kecónkban van egy olyan plusz helyiség ami még mindig üresen áll, csak Bagel fekhelyét és némi kutya játékot tárolunk benne. Tagadhatatlan, hogy sok előnye van a nagyobb lakásnak: tágas konyha és nappali, hálószoba, és egy kis dolgozó szoba is akad, ahová eddig egy íróasztalt meg néhány polcot tettünk be, és pár súlyzót meg egy más, edzéshez szükséges holmit. - Legyen vendég szoba, vagy mihez kezdjünk vele? - kérdezgetem tovább, mert már a puszta gondolattól frusztrált vagyok, hogy az a szoba potenciálisan helyet adhat Balu rendetlenségének. Nincsenek illúzióim, ha rajta múlna ott dobálná szét minden motyóját, eklektikus kupacokban elrendezve.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

Értékelem Minnie igyekezetét, hogy segítene, de mit szépítsünk… a szerelés inkább az erőssége, mint a fizikai erő. Boldogulok egyedül is ezzel az istenverte szekrénnyel, hogy pusztuljak meg, de hogy ezek után a méretek mellett minden bútor súlyát is nézni fogom vásárlás előtt, az is tuti biztos. Meg az, ha ezek után izomlázam lesz – naná, hogy lesz, nem is én lennék, ha nem – hallgathatja majd a haldoklásom, panaszkodásom. Hála az égnek, hogy lassan elfogynak az összeszerelésre váró bútorok. Meg hogy nem emeletes a ház… Az lenne még a szép!
- Tudom, tudom, ne is emlegesd. Éreztem, hogy túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen! - szép lakás, jó környéken, még kert is van hozzá, Bagelt is hozhattuk, és nem mellesleg megfizethető áron, garázzsal (!!!). Éreztem én, hogy valami gebasz még be fog ütni később, de hogy pont az Internettel szívjuk meg… Na mindegy, ha én a medencéből nem is, Minnie legalább a melóhelyéről is nyüstölheti majd a netet, ha jobb sávszélességet szeretne, a mobilokra meg már elintéztem, hogy legyen – annak örömére, hogy maradunk, az asszonynak is beújítottunk egy új SIM kártyát, ne csináljon feleslegesen olyan számlát az amerikai számával, hogy a sírás kerülgessen minket, ha meglátjuk, mennyit kell fizetni…
- Túl jól ismersz… - vigyorodok el szélesen. Párszor eljátszottuk már ezt a „vigyázz, mit kívánsz” dolgot, mert úgy is megtaláljuk a kiskapukat, hogy teljesüljön a másik kívánsága, de mégsem épp úgy, ahogy ő azt elképzelte. Mert úgy szép az élet, ha zajlik, nem igaz? Meg attól, hogy New Yorkból Budapest mellé raktuk át átmeneti székhelyünket, ne menjünk már át unalmas, nyugdíjas párocskába…
- Sokra mentem eddig is vele, hála az istenverte járványnak. - Tudom-tudom, csak ne panaszkodjak, más örülne, hogy nem kell bejárnia dolgozni, csak havonta kapja a pénzt a számlájára, sőt, sokan már azért is összetennék a kezüket, ha lenne munkájuk… vagy hasonló helyzetben már simán valami jól menő saját vállalkozást indítottak volna, ami azóta bőszen virágozna… a fenébe is, hogy én nem ilyen vagyok! Igaz, az egyetemi tanulmányaimmal egész szépen haladtam, sőt, csodák csodájára, lassan el is végzem, akármilyen hihetetlen, de talán csúszás nélkül, de azon túl nem nekem való ez az otthoni tespedés meg láblógatás. Netflix, sorozat maratonok, nagy zabálások, Bagel napi 120 sétáltatása… de amilyen királynak tűnt az első 1-2 hónapban, utána már inkább volt idegőrlő… Csodálom, hogy Minnie ilyen jól viselte a látványos szenvedésemet ilyen hosszú időn keresztül.
- Annyira nem vagyok otthon a cégműködésben, de nem hiszem, hogy gond lenne… Lehet csak megbízták a titkárnőt, hogy intézze el. - vonok vállat, különösebben nem kerítek nagy feneket a dolognak, elvégre nem egyszemélyes cégről van szó. Mindenesetre, ahogy közelebb hajolok a monitorhoz, gyorsan át is futom a levelet, közben pedig ha nem is szó szerint, de nagy vonalakban fordítom a tartalmát is… hogy aztán a végére érve megvilágosodjunk, hogy a második levélben gyakorlatilag ugyanez áll – angolul. Örömködhet Minnie is.
- Nos, azt hiszem, akkor gratulálhatok így elsők között? - fordulok felé, amikor pedig visszakérdez a hétvége kapcsán, csak elgondolkozva rázom a fejem – Azt beszéltük, hogy bemegyünk a városba körbenézni kicsit, felfedezni, hogy mi merre van, de igazából az bőven ráér… - legyintek, elvégre kibírunk egy hetet anélkül, hogy tudnánk, pontosan melyik sarkon van a cukrászda, vagy hol érdemes bevásárolni, mennyire szép a város parkja, meg hasonlók… Jobb program egyelőre még nem adódott, de úgy tűnik, ez akkor el is dőlt.
- Úgy tűnik, hogy megyünk autókat nézni, te meg szerződést aláírni, hogy ne csak a lábad lógasd itthon. - cukkolom, nem mit ha eddig olyan hú-de-nagyon punnyadt volna itthon, de na… jó ideje nem dolgozik ő se, annyi különbséggel, hogy nála nem utaltak havonta fizetést.
- A pezsgőt igen, a szekrény meg nem várhat estig? Inkább ugorjunk el valahova ebédelni, megünnepelni szakmai karriered legújabb mérföldkövét. Mit szólsz? - próbálkozok be, bár úgy is ismer annyira, hogy kaja után meg aztán még ennyi kedvem se lesz szekrényt tologatni. Meg azt se tudjuk még egyáltalán milyen éttermek vannak a közelben, de terelés és időhúzás mindenek felett! Mindenesetre azért még megvárom, mit szól hozzá, aztán ha nagyon ragaszkodik ahhoz a fránya szekrényhez, akkor birkózok vele tovább, mielőtt még nekiállna puffogni miatta…

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Az utóbbi hónapokban sokkal több nehéz döntést kellett meghoznom, mint eddig bármikor. Hab a tortán, hogy nem is csak a magamé a döntés joga, hiszen előszeretettel hangoztatjuk azt Baluval, hogy egy csapat vagyunk. Ha pedig csapatban gondolkodik az ember, néha az egyéni érdekek a háttérbe szorulnak, hogy a közös irányba haladhassunk. Ez a kis európai túra is amolyan érdekes és izgalmas látogatásnak indult, de be kellett látnom, hogy Balázsnak jelenleg itt vannak a legjobb lehetőségei, ha nem is anyagi értelemben, de a boldogságát biztosan előre lendíti, ha ismét medencébe kerülhet és nekifeszülhet egy másik hegyomlás pasinak, amit New Yorkban nem tehetne ilyen szabadon. Mégis, nem pont itt képzeltem a következő hónapokat, akárhonnan is nézzük.
A főváros kategóriákkal jobb, mint a vidék, ezen nincs mit szépíteni, sőt, még találtam egy üzletet is a belvárosban ahol az otthoni ízekkel találkozhatok és tölthetem fel a nasis szekrényünket. Ettől egy kicsit jobb a kedvem, pláne, hogy már a szekrény is alakul, amibe tehetem őket!
- Rendben, akkor csak irányítalak majd. - egyezek bele, hogy inkább csak nézem a szenvedéseit. Azt ugyan nem tudom, hogy hogyan tervezi egyedül eljuttatni ezt a szekrényt a helyére, de nem szólok bele, úgy látom azzal elindítanék egy újabb cifra magyar-angol-szerb-orosz káromkodás cunamit.
- Jelez, de te is tudod, hogy milyen “jó” a net a lakásban. - húzom el az orrom. Még csak néhány napja vagyunk itt, de az alatt már háromszor is telefonálnia kellett a szolgáltatónak. Ő azt mondja, itt így működnek a dolgok. Én azt mondom, a dolgok csesződjenek meg, internet nélkül nincs is élet! A szolgáltató szerint “völgyben” vagyunk, így az átjátszótól a jel néha nem jut el ide… kérdem én, miféle jel, ha egyszer üvegszálas kábelen jön(ne) az internet? Mindegy is, állítólag a bürokrácia itt aféle nemzeti átok, és eddig csak egyetérteni tudok ezzel!
De csak megérkezett az a levél!
- Örülök, hogy a humorod még nem fáradt el a szerelésben. - húzom el az orrom, ahogy a beérkezett levelek közt nézegetem azt a bizonyos várva vártat! Amikor mellém ér, várom, hogy szokás szerint bele piszkáljon, de nem így tesz. Persze, most amikor örülnék neki, nem akar rendezkedni.
- Mondanám, hogy nyisd meg te, de érzem, hogy ezzel nem lennék előrébb! - hű de ismerem már! Addig idegesítene amíg végül a kukából kellene előszednem a laptop maradványait, hogy el tudjam olvasni a saját levelem.
- Könnyen beszélsz, neked már van állásod. - mormogom magam elé, és izgatottságtól enyhén rezgő ujjakkal nyúlok a laptop felé, hogy megnyissam a levelet. Ismer már, a tétlenség kicsinál, ráadásul nincs is rám valami jó hatással, tekintve, hogy unamoműzőként rákaptam az evésre meg a vásárlásra. Sose rajongtam a shoppingért, de mióta itt vagyunk, másfél bőröndnyi sportruhát és egyéb gúnyát vettem, ami egyrészt foglalja a helyet másrészt anyagi szempontból sem a legjobb. De mégis mivel foglaljam itt el magam? Igyak pálinkát és öldököljek ártatlan malacokat mint a Nagyfater? Kösz, inkább nem.
- Rendben, nyitom… Fura, hogy nem az a pasi küldte, nem? - egy női név áll a feladó helyén, de mint a foghúzás: inkább gyorsan kattintok, és megnyitom amit küldtek. Persze ettől sem lettem előrébb, ugyanis ékes magyar nyelven fogalmazott iromány tárul a szemem elé. - Öööm… mit írnak? - teszem fel a nagy kérdést, mire újabb pittyenés jelzi, hogy kaptam egy másik levelet is, ennek a feladója már ismerős név. Nem is habozok, megnyitom, hogy talán végre én is értsem mit akarnak.
A levél egyből egy rövid bocsánatkéréssel indul, a hapsi asszisztense kiküldte nekem a levelet és az ajánlatot csak elfelejtette neki mondani, hogy angolul kérné mindezt. Nagyon várnak a kis csapatukba, tetszettek az ötleteim, és szeretnék minél előbb elkezdeni a közös munkát, ha a csatolt ajánlatban foglalt piszkos anyagiak megfelelnek számomra. Egyelőre fél éves szerződés, tekintve, hogy jeleztem: lehet, hogy haza mennénk néhány hónap múlva. Azt is írja, hogy bár még nem kötöttük meg a szerződést, de a hétvégén lesz egy izgalmas program náluk, és szívesen látnának a párommal együtt vendégként, félig-meddig már ismerkedve a munka ritmusával.
Elgondolkodva nézem a sorokat, de bármi is álljon az ajánlatukban, biztosan elfogadom. Egyrészt, ennél jobb lehetőségem úgysem lesz itt, másrészt szakmai szempontból ez mégis csak egy jó lehetőség, harmadrészt pedig a kevés is több a semminél amit jelenleg keresek.
- Mi a programunk holnapra és vasárnapra? - pillantok fel halványan mosolyogva a magasabbik felemre, miközben jólesőn vackolom magam be a válla alá. Tudtommal semmi halaszthatatlan, tegnap volt meccs, hétfőn lesz a következő ha minden igaz, ez a hétvége pont pihenő lenne. Hacsak nincs kedve még egy kört menni az IKEÁba és vissza, akkor azért csak jobb lenne egy jó kis autó-motor sporttal teli szabadidős móka. Ha megkapom a választ, akkor már biggyesztem is az arcára a puszit, és az egyik bárszékre szenvedem fel magam, hogy megírjam a válasz levelet.
- Nna! A szekrény nem viszi magát a helyére, szóval dologra! Én válaszolok az ajánlatra, utána pezsgőt bontunk. Támogatod az indítványt? - jó érzés már a tudat is, hogy lesz munkám, nem fogom ennyire végtelenül haszontalannak érezni magam. Annál is inkább mert az itthon ülés és nassolás kártékony hatásait már bőven érzem a derékbőségemen, nem lenne jó megvárni, hogy ezt Balázs még a szememre is hányhassa.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

Olyan rég volt, tán igaz sem volt… mint ha tegnap lett volna, hogy olyan hosszú idő után végre ott ácsorogtunk a reptéren, arra várva, hogy végre felszállhassunk az Európába tartó gépünkre, hogy aztán egy átszállást, meg néhány óra vonatozást követően végre újra szeretett szülővárosom levegőjét szívhassam.
Különös módon azonban, ahhoz képest, hogy eredetileg majdnem egy hónapra érkeztünk, szinte egy szempillantás alatt elrohant az itt töltött idő. Hiába, sok mindent kellett bepótolni, a rokonság meg a baráti kör sem kicsi, és talán nem meglepő, hogy mindenki IS kíváncsi volt Minnie-re. Nos, ha mindenkinek nem is volt szerencséje hozzá – majd talán legközelebb – de így sem unatkoztunk, az egyszer biztos. Disznóvágás, esküvő, néha-néha egy kirándulás, ha sikerült elszakadni imádott családomtól rövidebb-hosszabb időre, elvégre ki tudja, mikor lesz alkalmunk megint eljönni? És ha már annyit meséltem Minnie-nek szeretett kis hazámról, szerettem volna, ha minél többet lát belőle.
Aztán ott voltak persze a nem várt akadályok, amivel előre számolni sem lehet. Először Bagel gyomorrontása, aztán az asszonyé, hála a magasságosnak, hogy én kimaradtam a szórásból, bár a kórházi körülmények még úgy is félelmetesek voltak, hogy én csak látogatóként voltam jelen, nem bent fekvő betegként… Mindenesetre hősiesen jártam látogatni, amikor csak engedték, biztosítottam Minnie-t, hogy ne aggódjon, nem hagyom meghalni, meg csempészek be neki ehető (nem disznótoros) kaját – éljen a magyar egészségügy, sosem lehet tudni, ugyebár, arról meg ne is beszéljünk, hogy amit ennivaló néven szolgálnak fel, azt Bagelnek se adnám, nem egy emberi lénynek… De szerencsére ezt is túléltük valahogy.
És végül úgy döntöttünk, hogy maradunk. Persze nem nyugdíjas korunkig, de tekintve, hogy a tengeren túl milyen a jelenlegi helyzet, talán egy fokkal több lehetőség adódna itt a szerencse próbálásra, mint ott. Elvégre a meccsek még mindig elég szórványosan vannak, a többségük elhalasztva, az edzések is akár a fehér holló, miközben itthon egész szépen zajlik az élet. Abból kiindulva pedig, hogy Minnie még mindig nem talált másik állást odaát (igazából azt sem tudom, keresgélt-e egyáltalán, vagy kiélvezte kicsit a pihenést, lazsálást és semmittevést?), miért ne próbálkozhatna itt valamivel? A főváros közelében úgy sem nehéz az angollal boldogulni. Attól legalábbis sokkal könnyebb, mint ha Szeged mellett béreltünk volna valami tanyát…
- Nem, köszi, boldogulok egyedül. Maximum szólj, ha rossz irányba mennék. - felelem két cifra magyar szentségelés között, miközben azon vagyok, hogy újabb néhány centivel közelebb tereljem az új szekrényünket a végleges helyére. A fene se gondolta volna, amikor kinéztük, hogy ez ilyen nehéz lesz, ha még egyszer költözünk, tuti ezt is figyelembe veszem, nem csak azt, hogy wow, ez de rohadt jól néz ki! Másrészt meg, az isten szerelmére, értem én, hogy a nappali nagyobb, mint a háló, meg több a hely, de messzebb nem bírta volna összeszerelni? Mondjuk az udvaron, csak hogy még többet szívjak vele… Amúgy értékelem a figyelmességet meg a segítség felajánlást, de mégis mit szeretne tologatni rajta? Több helyet foglalna, mint amennyit erőben bele tudna adni.
- Vagy ne nézd… Minnie, attól, hogy negyed óránként ránézel, még nem küldik gyorsabban. Úgy is jelez a telefonod, nem? - kérdezek vissza, mert ha nem is ilyen gyakran, de minden szerelés előtt, után, és a szünetekben a frissítést nyomkodta szerencsétlen laptopon. Ettől függetlenül, azért örülök a lelkesedésének, tiszta aranyos, arról nem is beszélve, hogy mennyire jó lenne, ha összejönne neki a meló! Lehet, hogy „elmaradott Kelet-Európa”, de azért egy Hungaroringes meló mégis csak királyul mutatna az önéletrajzában!
- Akkor töröld, aztán probléma megoldva! - hagyom a szekrényt a búsba, amikor meghallom az örömteljes sikkantást, út közben felmarkolom a sörömet és inkább odasietek mellé, mögötte állva várom, hogy mi lapul a levélben?
- Vagy ha szeretnéd, akkor megnyitom én. - ajánlom fel nagy előzékenyen, bár már ismer annyira, hogy tudja, lehet azzal sem járna jobban, biztosan húznám még jó pár végtelenségnek tűnő percig az agyát, akármennyire furdalja a kíváncsiság az én oldalamat is.
- Hát nézd, a pezsgő már bekészítve a hűtőbe… ha tiéd a munka, akkor koccintunk rá, ha meg nem, akkor azért fogunk inni, van még pálinka is, nagyfater küldött pár üveggel. - kacsintok rá, mert neki se kell bemutatni azt a kerítésszaggatót, tunkolták bele szemrebbenés nélkül drága rokonaim. Fogadni mernék, azóta már a világból ki lehetne kergetni, már csak a szagával is! Pedig fogadni mernék, Bo tuti imádná!
- Na jó, nem vagy te ilyen nyuszi, essünk túl rajta. Ha mégsem vettek fel, még mindig mehetsz hot dogot meg kólát árulni a Hungaroringre, állítólag oda is keresnek embert, és kamatoztathatod az angoltudásod. - paskolom meg a vállát, remélve, hogy most már tényleg nem húzza tovább az időt.

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Néhány héttel később...

Hát, úgy tűnik itt ragadtunk. Fogalmam sincs, hogyan történhetett mindez, vagy milyen esemény lánc vezetett oda, hogy harmadik napja IKEA bútort szerelünk össze Baluval amiket a frissen bérelt “otthonunkba” vettünk. Sok dologgal lehet vádolni, de azzal biztosan nem, hogy ne lennék elég nyitott a világra. Próbatételnek fogom fel ezt az időszakot, és csak imádkozni tudok, hogy ha vége az idénynek, mi is haza menjünk az én otthonomba, New Yorkba. Minden nap hiányzik, a dugók, a dudálás, a város állandó alapzaja, a pörgős mindennapok. De úgy voltam vele, hogy a párom boldogsága fontos számomra, és ha az az ára annak, hogy megint lelkesedést és magabiztosságot láthassak rajta akkor maradunk egy ideig. Buzgón remélem, hogy értékeli, és ő is tesz majd bizonyos lépéseket a komfortálásomra.
Annyi minden történt alig két hónap alatt!
Traumatizáltak a disznóvágással, még ma is elkap a sírás ha szegény Samu malacra gondolok. Aztán ott összeevett a kutyám is mindenfélét (nem akarom tudni, hogy miket!) és szaladgálhattunk állatorvoshoz vele. Jól elrontottuk Balázs szülinapját, de hálás vagyok neki, hogy nem tette szóvá, amiért csak csendesebben ünnepeltünk a Bagel miatti aggodalomnak köszönhetően. Mert szerintem ő is aggódott a szőrgombócért. Utána pörögtek fel igazán az események! Azért, hogy biztos ne legyen semmi gond, előrehozták a lagzit, és azon ügyködött az egész család. Kiderült, hogy bár a virágokkal és egyebekkel nem sokra mennek velem, de a dekorációt és az ezzel kapcsolatos szerelést meg bütykölést egész jól rám lehetett bízni. Egyébként csodaszép volt maga az esküvő, még a templom is tetszett. Mondtam is Balázsnak, hogy ha egyszer oda jutnánk, én is szeretnék egy ilyen szép és barátságos templomi esküvőt is. Szerintem nem rajongott a felvetésemért. A lagzi… te jó ég, a lagzi! Soha nem láttam még embereket így mulatni, ahogy ők mondják. Hát, érdekes tapasztalat volt annyi szent, és újabb meg újabb sokkot kaptam óránként. Nálunk otthon például ez az “eladó a menyasszony” dolog ez nem működhetne, sőt botrány lenne belőle a rabszolga árveréseket idéző felkiáltás miatt.
A lagzi után jött a fekete leves. Balázs kapott egy ajánlatot az egyik legjobb csapattól, hogy mivel otthon nem tud játszani a korlátozások miatt, egy kölcsönszerződéssel egy idényre igazolnák. Látták, hogy egyébként milyen sokat fejlődött, és szerintem már bánják, hogy egyáltalán elengedték az országból máshová. Persze a fizetés az jóval a New York-i alatt van, de a pénz nem számít igazán, ha végre azt csinálhatná amit szeret. Egy éve nem úszkált egy jót, szerintem érthető, ha még így is komolyan fontolóra vettük az ajánlatot. Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, de végül is, abban maradtunk, hogy mivel itt is jó meg otthon is, ezért (nagyon megfontolt felnőttek módjára) pénzfeldobással döntöttük el, hogy hazamegyünk.
Pontosan ezen az estén, amikor meghoztuk a döntést lettem olyan rosszul, hogy reggelre a kórházban kötöttem ki. Teljesen kiszáradva, hidegrázással, hasi görcsökkel. Azt hittem helyben meg is halok! Kiderült, hogy a stressz, aggodalom meg a nem éppen kímélő étrend taccsra vágta az emésztésem, így néhány napra ment tartottak, hogy megerősödjek. Szerintem legutóbb a világháborúban volt amerikai állampolgár, aki hasonló körülmények közé került egy egészségügyi intézményben. Sőt, talán még Vietnamban a tábori kórházak is modernebbek voltak, mint az én kényelmetlen vas rácsos ágyam meg a falon éktelenkedő ronda zöld olajfesték. Egy árva szavamat se értették, így életem egyik legrosszabb élménye kerekedett az egész gyomorrontásból, pedig Balu ott ült az ágyam mellett minden nap egészen addig amíg a nővérkék ki nem paterolták a látogatási idő végén.
Ezt viszont égi jelnek vettük, hogy maradnunk kell - senki ne kérdezze miért működünk ennyire fordítottan, normális ember ilyenkor menekülne! Így történt, hogy amint kiengedtek a kórházból, elkezdtünk lakást keresni a fővárosban. Bevallom, meglepődtem, hogy itt milyen kicsikék és ugyanakkor (otthoni szemmel nézve) olcsók a kecók, szóval rövid vita után úgy döntöttem/tünk, hogy irány a peremvidék, az agglomerációban még akár kertünk is lehet ahol Bagel tud rohangászni. Ennyi kényelem nekem is jár, ha már egyszer egy olyan országba csöppentem egy időre, ahol nem értem a helyieket. Szóval… így kerültünk ide, a KALLAX és HEMNES poklába, ahol lépten-nyomon imbuszkulcsra lépünk és a fölösleges tartalékcsavarokkal már egy fél fiók teli van. De legalább úgy tűnik, hogy az utolsó simítások is elkészültek a nappaliban, már ami a bútorzatot illeti, és Bagel is roppantul élvezi azt a kis barátságos hátsókertet, ami a mi területünk a társasházból.
- Biztos ne segítsek a helyére tolni? - érdeklődöm Balázsnál. Erős fiú meg minden, de azért mégse küzdjön már egyedül a komplett szekrénnyel. Még a végén megsérül aztán teljesen fölöslegesen jártuk az ikeát egy hétig. Legalább annyi jó dolog lett ebben az egész költözősdiben, hogy Balázs szerzett nekünk egy autót. Nem is akármilyet, hanem pontosan olyat amit mutogattam neki még Szegeden a városban fagyizás közben, hogy tetszik. Nem tudom, hogy vette, béreli vagy hogyan csinálta, de azt mondta használhatjuk ameddig és amire csak akarjuk. Mondjuk… ha nélkülem vett autót, azért szét is rúgom a hátsóját. Elvégre kettőnk közül az ilyesmihez még mindig én értek jobban. Jut is eszembe!
- Megnézem, hátha küldtek már e-mailt. - pattanok fel a parkettáról, és lépek a laptophoz, hogy csekkoljam a leveleimet. Nem mintha nem néztem volna meg tíz perccel ezelőtt. A héten beszélgettem valami fejessel, Balu intézte nekem, talán állást kaphatnék autóverseny témában. A Hungaroringen, ha minden igaz. Egészen jófej volt a fószer akivel beszélgettünk, azt mondta érdekes lenne együtt dolgozni egy amerikai sportújságíróval, és, hogy szívesen látná hogyan tudnék újítani a kommunikációjukban. A semminél több, és azt mondták majd írnak levelet, hogy pontosan mi az ajánla… - BALU!! Nem merem megnyitni! - sikkantok fel, amikor megpillantom a várva várt e-mailt.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

- Tudom, tudom… de így is szeretlek. - teszem hozzá, mert tényleg elég… specifikus az érdeklődési köre, de legalább már akkor sem csinált különösebben titkot belőle, amikor megismertük egymást. Amúgy meg mennyivel menőbb meg vagányabb már így, mint ha a különféle körömlakk- meg rúzs árnyalatokat kenné, vágná?
- Yupp. De van az is több helyen az országban. Kipróbálhatunk másikat is, van, ahol fedett szörfpálya is van mellette a rendes strandon. - ismerem már annyira, hogy Hajdúszoboszló nevével ne fárasszam feleslegesen, elég kacifántosak tudnak lenni a magyar településnevek a külföldiek számára, azt aláírom. Jelen esetben bőven elég úgy behatárolni számára az adott környéket, hogy észak, kelet, délnyugat, az ország közepe, a nyugati határ mellett, meg hasonlók.
- Nem, aláírom tényleg nem. De az elhanyagoltság sajnos igaz… oda-vissza. - sóhajtok fáradtan, mert imádom a családomat, és jó őket ennyi idő után újra látni, de amilyen sokan vagyunk, szinte sosincs olyan, hogy csak ketten lennénk, mindig akad még legalább egy személy, mint társaság. És azok után, hogy az Amerikába költözésem utáni idő nagy részét Minnie-vel kettesben éltem, hiányzik kicsit, hogy magunk is legyünk. Talán egy pár nap, aztán csak ráunnak a fejünkre egy kicsit, elmúlik az újdonság varázsa, visszatér mindenki a megszokott életéhez, vagy valami hasonló, és mi sem leszünk akkora szenzáció. Vagy tényleg elszökünk gyakrabban kirándulgatni.
- Az. Csak szólj, ha túl fárasztóak lennének. - adok némi kapaszkodót neki, aztán majd beszélek a többiekkel, hogy vegyenek vissza egy kicsit. Elhiszem, hogy ennyire örülnek, de no, azért fárasztó tud lenni ekkora adag érdeklődés és szeretet is néha.
- Ha nem vagy ott, akkor olyanról beszélünk, ha ott vagy, akkor nem… amilyen rég nem találkoztunk már, ne aggódj, bőven van miről diskurálni. Másfelől meg, a srácok úgy is kíváncsiak rád, elsőre el se akarták hinni, amiket rólad meséltem. - hogy vezetésben lazán lealázná bármelyiküket, milyen jól tud bütykölni-szerelni, vagy hogy semmi fárasztó, plázás shoppingot nem kellett végigkínlódnom vele, mióta ismerem…
- Igen, mert csak a reptéri biztonságiak miatt volt… - felelem óvatosan, elvégre emiatt a hülye járványhelyzet miatt még mindig folyamatosan változik, hogy ki, mikor, hogyan kelhet át szeretett kis országunk határán, és inkább jobb biztosra menni, mint hogy visszafordítsanak, a Budapest – New York kicsit nagy távolság ahhoz, hogy egyből kétszer tegye meg az ember.
- Na jó, nem tetszik ez a „csak mindegy”. - jegyzem meg óvatosan, amikor pedig az is kibukik a zsákból, hogy mi is a gond, ezúttal én vagyok az, aki némi értetlenséggel néz a másikra – A családomtól már csak nem féltelek… vagy azt akarod mondani, hogy történt valami?! - harapok rá egyből a témára, mert ha megtudom, hogy akár a szomszéd, vagy más csorgatja utána a nyálát, akkor lesz majd megint nemulass!
- Tudom, tudom… guruljon magától. Bár most, hogy mondtad a lábbal hajtósat… - csak jussunk el olyan helyre, az fix, hogy már csak a poén kedvéért is befizetem egy-két óra bringóhintós városnézésre. Hogy Hajdúszoboszlón, a Margit-szigeten, vagy máshol, az meg majd elválik még. Ahol először meglátom, hogy van rá lehetőség!
- Most miért? Bár látnád, milyen riadt arcot vágsz!- nevetek jóízűen a kiakadásán, ezek szerint akkor nem meséltem volna neki arról, hogy a nővérem is legalább annyira „csajos” csaj, mint ő? Vagy lehet, hogy a húgommal keverte, na, ő ha tehetné, tényleg beköltözne a plázába szerintem…
- Elvileg jönnek. Legalábbis eddig úgy volt. - igaz, volt valami kavar valami esküvőszervezős ügyintézés miatt, de azt hiszem, végül sikerült áttenniük más időpontra. Vagyis úgy emlékszem, remélem, nem csak poénból mondta anyu, bár hála az égnek, ilyesmivel nem nagyon szokott viccelődni.
- Ezt örömmel hallom. - nem tagadom, egy egészen icipici kis félsz volt bennem az első találkozás miatt, de reménykedtem benne, hogy minden rendben fog menni – eddig nincs is okom panaszra. Amikor viszont megint az alvás téma kerül terítékre, kínomban csak a tarkómat vakargatom.
- Nagyit ismerve? De… Bár reménykedek benne, hogy most leszünk olyan sokan, hogy nem lesz elég hely, hogy mindenkit külön pakolásszanak, nővérem pasijával meg isten bizony, hogy nem fogok együtt aludni… Mást nem, ha csak nem enged az öreglány, majd átszökök hozzád, ne aggódj. Egy estét kibírunk. - legyintek, ezen aztán végképp ne stresszeljen, valahogy majd megoldjuk. Múltkor úgy sem volt ilyen tömeg, meg amúgy is, mitől tartanak? A csapatot ismerve, a disznóvágás végére jó, ha mindenki lesz olyan józan, meg marad annyi ereje, hogy elmásszon a saját ágyáig… Nincs mitől „félni”.
- Ahogy gondolod, mégis csak te vagy egy szem „kislányuk”, akit „elraboltak” a világ másik felére. - cukkolom kicsit, és valahol büszkeséggel tölt el, hogy az útlevelében az első pecsétet pont Magyarország nyerte – Igen? Milyen jó fejek… - vigyorodok el, bár a szüleit ismerve simán kinézem belőlük, ők sem túl szívbajosak ilyen téren, szerencsére.
- Tudod, ez jó kérdés… annyi helyen laktam már, egy kicsit mindig hiányozni fog mindegyik. De egyszerre 5 helyen se lehet az ember… - vonok vállat, nem egyszerű, az biztos, de talán pont emiatt is, annyira kimondottan egy helyhez se ragaszkodok, hogy csak ott akarok élni, és sehol máshol.
- Inkább a család, a barátok, ismerősök szokott hiányozni, nem is annyira maga a hely. Ki tudja? Lehet egy pár nap, aztán te is megtudod. - fűzöm hozzá. Vagy nem. Van akinél egész erősen és lehengerlően tud jelentkezni az érzés, van akinek szinte meg sem kottyan, kíváncsi vagyok, Minnie melyik tábort fogja majd erősíteni.

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

- Tudod, hogy egy kicsit beszűkült az érdeklődési köröm. - vonok vállat némiképp szégyenlősen. Oké, hogy nem vagyok épp csajos, de az, hogy ennyire a különböző motorsportok szerelmese legyen valaki, az elismerem, hogy ritkaság. De nem árultam zsákbamacskát, tudta mire vállalkozik így nem panaszkodhat.
- Aquapark? - kérdezem már jóval bizonytalanabb hangon, és akaratlanul is össze szorítom még a lábujjaimat is mintha azzal meg tudnék kapaszkodni a szárazföldben. - Kis ország nagy kalandok vagy mi. - láttam egy reklámot amiben hasonló dolgot emlegettek. Tényleg szép és sokminden van relatíve kis helyen. Mint egy ország méretű Disneyland, ahová lépsz ott van valami program lehetőség. Mondjuk nekem a táj tetszik legjobban, erdők, szántóföldek, mezők, folyók és tavak. Balu azt ígérte, hogy majd megnézzük a Balatont is, errefelé az a legnagyobb tó, és szerinte olyan sekély, hogy abba biztos nem fulladok bele a partközelben. Majd meglátjuk.
- Jaj már, nem kuksolok egész nap a gép előtt, most ne add elő az elhanyagolt királyfit. - öltöm ki a nyelvem incselkedve. Az első pár napban még esténként beszélgettem a szüleimmel egy kicsit, de azóta csak néhányszor vettem elő a gépet, hogy dolgozzak mert valamiből élni is kell. Jut eszembe! Szerintem már meg kellett érkeznie az e-mailnek attól a családfa kutatós DNS oldaltól ahová poénból elküldtünk a nyálunkat, Balázs, én és Bo (azaz Robert Mitchell - szerintem még életemben nem hallottam a rendes nevét). Vajon mi derül ki? Milyen származásúak vagyunk?
- Kezdem megszokni, hogy a családodban mindenki ügyeletes mókamester. - jegyzem meg vigyorogva, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget. A múltkor például a nagypapájának mutogattam el, hogy megszomjaztam, kérnék egy pohár vizet, töltött is nekem egy műanyag palackból a pohárba víztiszta folyadékot amiről az első korty után derült ki, hogy pálinka… Nekik bizonyára szórakoztató, és lassan megszokom a dolgot, sőt már én magam is megvicceltem egyszer Balázs anyukáját.
- Jó, csak gondolom akartok majd fiús beszélgetni meg ilyesmi. Nem tudhatom, hogy miben zavarlak meg titeket. - vonok vállat. Akármennyire is egy cseppnyi lakásban élünk otthon, mégis tiszteletben tartom a privát szféráját. Attól még mert egy pár vagyunk és együtt élünk még lehet magánélete. Ha szeretne kicsit kanbulizni, nem fogok a nyakára mászni, majd elfoglalom magam: ha mást nem, Bagellel felfedezzük a környéket.
- Elég hamar levetted. - azért ez egy kicsit rosszul esik. Csak kamugyűrű volt meg minden, de akkor is, jól esett volna ha egy kicsit tovább magán tartja, és nem úgy szabadul tőle mintha valami bolhás pokróc lett volna.
- De, együtt szokták, csak… mindegy. Azt hittem még tart a területjelölő korszakod. Úgy tűnik elmúlt.- vonok vállat. Miután kiderült a felmondásom és annak konkrét oka, meg bevallottam neki, hogy Oliver meddig merészkedett, szerintem két napig megsült volna a tojás a kobakján. Utána egy ideig jóformán az utcán is kisérgetett, és ha véletlenül mégnézett volna bármilyen pasi is magának (szerintem csak hallucinált) akkor olyat szorított reflexből és önkéntelenül a kezemen, hogy egyszer a parkban át kellett masszíroznia a kézfejemet mert majdhogynem eltörte a csontjaimat. Szerintem féltékeny volt, nem is kicsit, és nekem furcsa, hogy ezen a hazai terepen ennyire hirtelen múlt el a dolog. Nem mintha hiányozna a balhé, csak jól esett volna ha ezzel is komfortál itt idegenországban, hogy jelzi mindenki felé, hogy összetartozunk. De ha nem, hát nem.
- Értem, értem. Akkor majd bérelünk olyat amilyen van. Csak ne valami lábbal hajtóst mert biztos elvisz az agybaj. - lóerő legyen, a többi nem számít! Utálnék csordogálni a forgalomban amiatt mert nem húz a szekér.
Csajos program? Inkább a halál! Hát mit kell még kiállnom nekem ezen a helyen? Erről nem volt szó!
- Bázmig Balázs, a frászt hoztad rám! - csattanok fel méltatlankodva. Hála égnek, hogy a tesója se egy rózsabimbó. Találkoztunk már egyszer, de azért abból pont nem tudja az ember megítélni, hogy milyen típus. Remélem tényleg nem torkollik valami groteszk filmes ruhapróbálós montázsba a vásárolgatás mert akkor elsírom magam.
- Nem is biztos, hogy jönnek? - csodálkozok el kissé, mert azért ilyesmi nálunk nem szokott előfordulni. De az utóbbi másfél hétben már annyi furcsaságot láttam, hogy ezen igazán kár lenne kiakadni.
- Tényleg kedvelem őket. - bújok egy kicsit. Őszintén kedvelem a családját, mert bár furák meg állandóan ugratják az embert, de mindenki kedves és tele vannak szeretettel még akkor is ha nem pont ilyen lányt képzeltek el Balázska mellé. - Nekem biztos hiányozni fognak. Mondjuk… ezt még a nagy Samu mészárlás előtt mondtam, szóval a hétvége után nem ér ezzel jönni. Tényleg, ugye nem kell külön aludnunk megint? - biggyednek az ajkaim máris. Már így is be vagyok zsongva, a hormonjaim az egekben tombolnak, de ha megint két különböző ágyba és szobába száműznek minket, biztos, hogy ki fogok borulni. Annak fényében, hogy hogyan jöttünk össze, meg, hogy alig néhány óra ismeretség után az ágyban landoltunk, szerintem jogos a frusztrációm. Működik a kémia, de mint minden kotyvalék előbb utóbb ez is eléri majd azt a pontot amikor robban ha nem vigyázunk rá.
- Kamerázhatunk velük ha van hozzá kedved, szerintem biztos szívesen látnának. Meg amúgy is, már napok óta nem beszéltem velük. De nem aggódnak, szerintük jól áll nekem hogy be vagyok tojva idegen terepen. - nevetem el magam. Kedves szüleim vannak, kifejezetten élvezik, hogy mennyire új és kicsit se komfortos nekem Európa. Egyáltalán nem aggódnak miattam, inkább jót szórakoznak.
- Neked nem hiányzik? - pillantok rá vissza őszinte kíváncsisággal - Mármint az otthonod. Nekem még sose volt honvágyam mert még sose voltam hozzá elég sokáig távol otthonról. - ez a hely hozza elő belőlem a merengést? Vagy mégis micsoda?

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

Egy szimpla vállvonással reagálom le azt, hogy nincsenek illúzióim, még Budapestet se nagyon lehet összehasonlítani New Yorkkal, nem hogy Szegedet… Meg a két ország sem épp egy kategória, de na, azért nem lóháton közlekedünk meg jurtában lakunk, annyira nem rossz a helyzet, Kelet-Európa ellenére. Sőt, például Szegeddel szerintem simán lekörözzük a nagy amerikai város némely városrészeit…
- Nem, mindbe nem tud, hála az égnek… mert jó részéről tényleg nem is tud, másrészt meg annyi ideig valószínűleg úgy se maradunk, hogy a végére érjen. De ha mégis, ne aggódj, fogadni mernék, hogy egyből kezdi előröl! - majd akkor panaszkodjon nekem, ha huszonötödszörre meséli neki az öreglány, hogy milyen aranyosan pancsikoltam kis szarosként a kerti pocsolyában egy eső után, vagy hogy akadtam fenn a kerítésen, miközben próbáltam kiszökni, hogy a haverokkal játsszunk.
- Persze, azért mondtam! Volt egy sanda gyanúm, hogy az egyből érdekelni fog… - vigyorodok el, ha már az Amerikához képest harmatos lepkepuki méretű kis országunkban ilyesmi található, még szép, hogy sort kerítünk rá. Igaz, magyar viszonylatban elég messze van anyuéktól, de New Yorkhoz képest? Átugrok a szomszéd városnegyedbe, körülbelül…
- A Hungaroring mellett amúgy is van egy Aquapark, ott még én se jártam… de a túra is jól hangzik, olyan az ország, mint valami rossz zsibvásár, van itt minden! - csak találja ki, hogy mire kíváncsi, vagy mit szeretne megnézni, aztán úgy lőjük be a GPS-be az úticélt. Az se baj, ha olyasmit látogatunk meg, amit már láttam, úgy is rég kirándulgattam már itthon, szóval igazából jöhet bármi.
- Jól van, ahogy gondolod. - hagyom annyiban a dolgot, nagy problémát különösebben nem csinálok belőle, inkább csak csodálkozok, amennyi programunk volt eddig, hogy bírt egyáltalán időt szakítani arra, hogy kamerázzon is.
- Jah, valami olyasmi. - adok igazat neki, mert ettől jobban én se tudom elmagyarázni, ez egy életérzés, na, át kell élni, megtapasztalni, hiába ír róla valaki könyvet, úgy sem ugyanaz.
- Igazából annyira nem vészes, bár értékeltem volna, ha nem felejt el PONT erről szólni… - vakargatom meg a fejem, mert na, amilyen kultúrsokk tud lenni egy disznóvágás annak, aki még nem járt ilyesmin korábban, nem árt, ha időben fel van készítve a másik és fel tudja rá készíteni csöpp lelkét. De ezt már buktuk, szóval valami más megoldás kell akkor, hogy Mini se szaladjon ki a világból, miközben a malac az udvar közepén vérzik el.
- Dehogy zavarsz! - nevetek jót a feltételezésen. Valahol azért vicces, hogy az előző barátnőkkel valahogy fel se merült soha ilyesmi… se őket nem érdekelte, hogy ilyen baráti iszogatásokra velem tartsanak, lévén úgy se nagyon van közös téma, se az edzések nem igazán hozták lázba őket. Esetleg, ha meccset játszottunk, talán…. Minnie-t valahogy nem féltem attól, hogy ne találná meg a közös hangot a többiekkel.
- Persze… még a vonatúton. - felelem némileg bizonytalanul, ezek szerint fel se tűnt neki? Más se hiányzott volna, mint a rokonok nyaggatása, így is jutott belőle, hogy valaki kezén még mindig ott virít… Az eljegyzésről tudtak, de esküvőről szó se volt eddig, sőt, ki is tagadnának, ha a család nélkül mondanánk ki a nagy „igen”-eket.
- Dehogy ezek, ne viccelj már! Nálatok azt nem együtt szokás kiválasztani? Ez csak valami  gagyi bizsu, megkértem a húgomat, hogy kerítsen valamit, ha a határon szívóznának a hatóságok. - osztom meg vele is a kulisszatitkokat, úgy rémlett, hogy neki is mondtam, de akkor ezek szerint csak akartam… hopsz.
- Hát, úgy, hogy… mások. Most tényleg konyhanyelven magyarázzam neked? Nézz ki az utcára, melyik szomszéd milyennel parkol, aztán egyből kapsz egy képet a kínálatról… - vagy benézhetünk valami szalonba is, de megnyugodhat, ott se a top kategóriás luxusautókat szokták általában bérbe adni, hanem a kis tucatjárgányokat. Remélem azért valamit csak sikerül keríteni ami elnyeri a tetszését, én se akarok Trabanttal hasítani végig az ittlétünk alatt, akármilyen buli is.
Látva azt a nagy grimaszt a csajos program említésére, alig bírom visszafojtani a vigyorgásomat, mielőtt azonban még rosszul lenne a gondolattól, igyekszem megnyugtatni – Annyit mondok, hogy tesóm matek-fizika szakon végzett… bár sokat nem jártam vele vásárolgatni, de arra mérget vennék, hogy a csajos program nálam se épp a tűsarkú, meg fidrifodri rózsaszín koktélruha vásárlást takarja… - oké, sminkelni azért szokott, de amúgy elég messze áll a plázacica kategóriától, talán találnak valami közös hangot.
- Aha, úgy volt, hogy jön a vőlegényével, remélem, hogy tényleg. Bár ebben a családban semmin se kell meglepődni. - vonok vállat, sokan vagyunk, valami mindig történik, unatkozni sosem szoktunk… Valahogy majd lesz, nem dől össze a világ.
- Hm? - nézek a másikra, mit szeretne, amikor pedig meghallom, akaratlanul is elmosolyodok, magamhoz is ölelem fél karral – Örülök, hogy így érzel. Nem mondom, hogy nagyon tartottam volna a találkozástól, de valahol mégiscsak megnyugtató érzés, hogy oda-vissza mindenki elfogadja a másikat, és nem szalad ki a világból. Én benne vagyok! Bár lehet, hogy mire hazaérünk, egy évre megint elég lesz a rokonokból… - na jó, attól valószínűleg előbb fogunk jönni, lévén ott a tesómék esküvője, de kíváncsi vagyok, néhány hét itt tartózkodás változtat-e majd bármit Minnie véleményén.
- Jut eszembe, anyudékkal ne kamerázzunk valamikor? Vagy nem féltenek, hogy egy szem kislányuk a világ másik felén dekkol épp? - mondjuk valamikor a jövőben egy olyan esemény se ártana, amikor a két családot összehozzuk élőben, legalábbis ha lesz egyszer esküvőnk, előtte nem ártana, de… egyelőre az online meeting is bőven megteszi, ha úgy van. - Vagy küldöd nekik a képeket-videókat folyamatosan, amit a sávszélesség elbír, elég az? - kíváncsiskodok, mert nekem sokszor kettőt szusszanni sincs időm, ha beindul a család aztán csak úgy özönlenek a kérdések, Minnie-nek talán egy fokkal több üres járata van még a szinkrontolmácsolásom mellett is...

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

- Jól van na, tudom hogy itt is van majdnem minden. De azért beláthatod, hogy tényleg teljesen más vidék mint otthon. - vonok vállat mert nem tagadom, hogy előítéleteim voltak. Kinek ne lennének? Amilyen furcsa dolgokat mesélt Balu, meg amit mi tudunk erről a tenyérnyi országról, az nem éppen a technológia csúcsát sejteti. Arról nem is beszélve, hogy amikor megérkeztünk egy nem éppen high-tech pályaudvarra vitt ahol egy csörög-zörög halálvagonnal zakatoltunk tovább a semmi közepére. Mert nincsenek illúzióim, ez a település amit ők városnak hívnak nálunk maximum falu lenne. Vagy az sem. Itt mindennek más a mértéke, a települések és az épületek kisebbek, az autók is mások, de azt elismerem, hogy az emberek többsége egészen kedves. Bár amikor a héten két latino kinézetű nő megállított az utcán, Balu gyorsan elhúzott tőlük és valamit mondott amire hevesen reagáltak. Azt mondta nem minden helyivel kell barátkozni, és ők amúgy se értették volna egy szavamat se.
- Nekem tetszik, hogy sztorizgatnak rólad. A nagyid amúgy se tud minden gyerekkori sztoriba beavatni, tekintve, hogy milyen sokat utaztatok. - hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a pasim mekkora világjáró volt régebben. Ezzel szemben én még New York államból se gyakran tettem ki a lábam, Európában se voltam még soha, ez az első alkalom. Van itt valami ősi, megfoghatatlan a környezetben, és rengeteg a több száz vagy ezer éves építmény. Ez nagyon is tetszik egyébként.
- Hungaroring?! Most ugye csak ugratsz? Elmehetünk? Légyszi! - csillannak fel a szemeim és lehetetlenség lenne leplezni az izgalmam. Azt megnézhetjük? Nincs túl messze? Valahogy az otthoni távolságokhoz vagyok szokva, és kicsit még furcsa, hogy ennyi minden van relatíve kis helyen összezsúfolva. Mármint a hazai viszonyokhoz képest. - De elmehetünk az állatkertbe is. Vagy akár túrázhatunk is, Bagel hátha élvezné. - veszek vissza a lelkesedésből, mert gondolom neki mennyi kedve lenne aszalódni a forró aszfalt mellett. Ettől függetlenül, ha még itt leszünk egy-két hétig lehet, hogy ráveszem majd egy Hungaroring látogatásra, hiszen ki tudja mikor lesz a következő lehetőség. Meg aztán, a fővárosukat is szívesen megnézném, amit láttam belőle az tetszett a maga ódon bájával együtt.
- Nem fontos, majd megnézem laptopról. Úgyis össze kellene már vágnom valamikor a következő videót. - nem is gondoltam volna, hogy a követőimet érdekelné egyáltalán egy “Mini menni magyarország” videó. Ehhez képest rengeteg komment érkezett amiben a fura kis országban átélt kalandokról kérnek élménybeszámolót. Már készül a magyar kaják videó, és ha minden igaz, lesz egy Trabant próbakör is… ha Balázs nagypapája kölcsönadja egy körre azt a kis füstokádó szörnyecskét.
- Szóval ez amolyan… szabadidő ruha volt gyerekeknek. - summázom a hallottakat. Praktikusnak tűnik, csak azt nem értem, hogy a felnőtteknek miért kell ilyesmi? Oké, mióta itt vagyunk én is többet koptattam a sportruháimat mint a csinosakat, de leginkább azért mert alkalmazkodtam a többiekhez. Ha mindenki mackó naciban van, én se parádézok a legszebb farmeromban, hanem inkább felveszek egy futónadrágot. Még ha nem is ugyanolyan mint a többieké.
- Ilyen súlyos a helyzet? - kerekednek el a szemeim. Nekem nincs tesóm így kicsit furcsa volt nekem, hogy Balu meg az öccse úgy köszöntötték egymást, hogy felváltva nyomták egymás fejét a hónuk alá mint a gyerekek, de az elgyepálás elég szarul hangzik. Akkor bizony Bálint valamint nagyon elcseszett, és nem osztott meg velem, amin esélyesen ki fogok borulni.
És ki is borultam!
- Ha nem muszáj nem vennék részt a mészárlásban. - csóválom a fejem egyetértve. Szegény Samu! Képtelen lennék végignézni ahogy feldarabolják, hiszen alig pár napja még vígan vakargattam a fülét meg adtam neki a húslevesbe kerülő zöldségek héját és karalábé meg káposzta leveleket. Nem vagyok valami nagy állatvédő de biztosan lenne valami humánusabb megoldás is.
- Nem baj. Örülök, hogy jól érezted magad. Legközelebb megyek veletek én is ha nem zavarok.- nem teszem hozzá, hogy amíg ő iszogatott a pajtival addig én Bagellel kucorodtam össze az ágyán. Otthon se szereti ha a kutya az ágyban hempereg, gondolom ez a hely se kivétel, de tényleg jól esett összebújni kicsit a tappancsossal. Ha már Balunak meg nekem nem sikerült amióta itt vagyunk… ezek a hülye vékony falak!
- Megyek és majd jól megnézlek titeket. - kacsintok is mellé, és sunyi mosolyra húzódik a szám. Ha van amiért érdemes vízilabdát nézni, az a sok izmos széleshátú pasi egy szál kisgatyában. Persze nekem Balu tetszik a legjobban, nem szoktam a többieket is stírölni, de ki tudja, talán itt az összes hapsi olyan szép formákkal rendelkezik majd mint a párom. Akkor aztán külön kínzás lesz, hogy nem haza megyünk ahol rávethetem magam. Nem mintha egy meccs vagy kiadós edzés után lenne ereje ilyesmire.
- Ezt megbeszéltük. - bólintok a dobálózásra. Jobb ha kihagyják, mert olyan jól úszok mint a fejsze nyél nélkül. - Miért? Te már meg is szabadultál a tiédtől? - pillantok a kezére, hogy csekkoljam a kamugyűrűt. Fura, de engem eddig nem zavart, sőt valahol megnyugtatott a fém karika. - Apropó, ezek lesznek a véglegesek vagy veszünk másikat? Csak mert ha ez már a végleges verzió akkor az enyémet be kell venni kicsit. - jelenleg egy ujjamon van a szép kövessel, azért, hogy le ne pottyanjon menet közben. Furcsa volt megszokni eleve egy ékszert is a kezemen, mert sose hordtam ilyesmit, de Balázs olyan szép gyűrűt választott nekem, hogy a látvánnyal nem volt semmi bajom, inkább azzal, hogy eleinte mindenbe beleakadtam vele.
- Hogy érted, hogy más? - pillantok körbe, és már tudom, hogy hülye kérdés volt. Itt tényleg jóval magasabb a kocsik átlagos életkora, és egészen mások is. Kisebbek, több a sedan, meg a számomra kevésbé ismert márka. - Hát… majd csak találunk valamit. - közelebb csalogatom az ujjammal, mert jár neki egy nagy puszi, hogy segítene nekem szerezni egy autót. Hiányzik a vezetés, ezt kár lenne tagadni, talán ezért is csillantak fel úgy a szemeim a Hungaroring említésére is.
- Csajos program? - szalad önkéntelenül is grimaszba az arcom. Fene essen bele, hogy itt mindenki azt hiszi, hogy én egy olyan kis csajszis tündibündi vagyok… kellett nekem szoknyás kis ruhácskában ide érkezni! Nesze nekem, jó első benyomás meg minden! - Majd megbeszélem vele, vacsira úgyis átjönnek, nem? - adom be a derekam, és magamban belül imádkozom, hogy a nővére ne akarjon elvinni fodrászhoz vagy ilyesmi. Egyébként aranyos csaj, furcsa, hogy ikrek mert annyira más a viselkedésük. Aztán lehet, hogy privátban ő is olyan mint Balázs, hogy tőből leordítja a fejed ha valami nem tetszik neki. Már csak az a kérdés, hogy az ajándékot hogy fogom akkor szállítani? Nem nagy dolog, sajnos semmi nagy nem fért el a bőröndökben idefelé a repülőn, de azért mégis csak, na. Elég feltűnő lenne ha két csörömpölő dobozzal flangálnék mellette, mert Balázs ajándékát is vinnem kell. Vagy azt adjam inkább privátban amikor ketten leszünk? Nem tudom itt mi a szokás. Meg amúgy is, elég félreérthető lenne a család számára, jobb ha inkább négyszemközt vagyunk, még a végén félreértenék a dolgot. Balázs egyik dobozában ugyanis egy kártya van, benne az ígéretemmel, hogy megtanulok úszni, meg egy fürdőruha a méretemben. Mindig azzal nyúz, hogy tanuljak meg, én pedig eddig még mindig nagyon ellenálltam mert félek a vízben. Ezen kívül persze kap rendes ajándékot is ami nem ilyen ciki.
- Egyébként… - nyelem le a fagyi maradékát is, hogy aztán séta közben hozzá bújjak egy kicsit - örülök neki, hogy elhoztál magaddal. Mindenki irtó cuki, jó, hogy végre találkoztam velük. Jöhetünk majd gyakrabban is, ha szeretnéd. - érdekes kijelentés ez tőlem, főleg annak fényében, hogy mióta itt vagyunk a vasbeton gyomromban alig marad meg valami, és még a családtagok közül sem tudok mindenkivel beszélgetni közös nyelv híján. Plusz még azt sem tudjuk mikor megyünk haza, tekintve, hogy engem nem várnak vissza az irodába, és neki sem igazán van dolga az uszodában. Így aztán lehet, hogy még hetekig itt dekkolunk, bár akkor valószínűleg nem úszom meg a csajos shopping napot, mert be kell szereznem némi ruhát. Még az a szerencse, hogy a bőröndök közül kettő is az ajándékokkal volt tele (nem akarok beszélni róla, hogy milyen tortúra volt átcipelni mindent a vámon), így van hová pakolni ha esetleg új ruhatárra lenne szükségem. Ismét végig szalad a tekintetem az utcán, de most az embereket azon belül is inkább a nőket nézem meg, hogy ha vásárlásra kerülne sor, mégis mik a lehetőségek? Elszomorító… valószínűleg keservesebb lesz, mint otthon ez a ruha vásárlás.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

- Neeem, manapság már nem az a jellemző. Áram is van, nem is lóháton közlekedünk, az Internetről is hallottunk már, meg a hűtőről, mikróról, meg egyéb csoda talámányokról. - sorolok fel színpadiasan néhány dolgot a teljesség igénye nélkül, amikre rá szoktak csodálkozni a külföldiek kis hazám kapcsán.
- Ó, igazán köszönöm! Ha kezded unni a családi fotóalbum nézegetést, szólj nyugodtan, aztán majd leállítom az öreglányokat. Vagy eldugom valahova az albumokat amíg itt vagyunk. - dobom be gáláns ajánlatomat, mert el tudom képzelni, egyszer még cuki, másodszorra is aranyos, százhuszadszorra meg már inkább kívánja a pokolba az ember az egészet.
- Áh, vagy úgy…! - bólintok lassan megvilágosodva, mert bár engem teljesen hatalmába kerített a gyerekkori nosztalgia, meg hogy ennyi idő után végre sikerült hazajutnom, de abba eddig nem igazán gondoltam bele, hogy az amerikai, nagyvárosi nyüzsgéshez képest milyen lehet ide csöppenni. Nekünk Szeged nagyváros, Minnie szemében képzelem, inkább valami nagy falu lehet…
- Nos, ha gondolod, elszökhetünk kirándulni valahova egyik nap, bőven van látnivaló az országban, attól függően, hogy mit néznél meg inkább… Állatkert? Aquapark? Cseppkőbánya? Hungaroring? - teszem fel a költői kérdést, mert sejtem, melyik indítja be ezekből a legjobban a fantáziáját… még ha személy szerint engem az hoz legkevésbé lázba az említett példák közül.
- Baseball? Huhh, azt nem hiszem. Vagyis… magyar TV csatornán valószínűleg nem fogunk találni, maximum megnézzük, anyuéknál akad-e a 120 milliónyi csatorna között valami külföldi. Azon még látok rá reményt. - gondolkozok hangosan – Úszás, vízilabda, kézilabda, kajak-kenu, kosár, foci, F1… többnyire ezek a felkapottak, a többit inkább elvétve lehet elcsípni.- vázolom fel neki gyorsan, aztán ki tudja? Lehet, hogy már ez is változott az elmúlt pár évben, az igazat megvallva, az utóbbi néhány évben jóval többet éltem külföldön, mint Magyarországon, akár lehet valami változás is.
- Huhh basszus, ez bonyolultabb lesz, mint hittem. - sóhajtottam fáradtan, az ég felé emelve a tekintetemet, mert… mégis hogyan próbáljon meg az ember körülírni egy életérzést? Azért egy próbát adok neki, aztán vagy átmegy belőle valami, vagy erre is legyintünk egyet, hogy inkább hagyjuk – Jah, valami olyasmi. Nem is annyira a házban, inkább kint az udvaron. Tudod, ott a kert, érik a cseresznye, fára másztunk, leettük magunkat, beleakadtunk mindenbe, fociztunk az utca végén akkor is ha épp esett az eső és sár volt… maradjunk annyiban, hogy néha úgy estünk haza a nap végén, mint valami csata túlélői. - gyerekként meg pont nem az foglalkoztatja az embert, hogy jajj! Nehogy koszos legyen a pólóm, vagy kiszakadjon a nadrág, miközben eltanyázol a bringával és végignyalod az aszfaltot…
- Na jó, azt hiszem, kijár egy testvéri elgyepálás a kisöcsémnek. - csóválom a fejem, mert nem hiszem el, hogy egy dolga lett volna, és azt is elfelejtette! Értem én, hogy poén, meg a meglepetés ereje, de ismerem már Minnie-t annyira, hogy tudjam, nála az nem épp mindig nyerő dolog. Lásd a medencébe dobás, vagy épp egy disznóvágás, pláne, annak fényében, hogy összespanolt a malaccal, amíg a nagyiéknál voltunk.
- Oké, tudod mit? Akkor maradhatsz a házban, nem kell segíteni, majd bekamuzzuk, hogy nem bírod a vér látványát. - próbálkozok más megoldással, mert ha már direkt megvártak minket, ciki lenne, ha én is kihúznám magam az egészből… másfelől, engem annyira nem érint érzékenyen a dolog, mondhatni, ebben nőttem fel, szóval simán vakarászom a malac hátát egyik nap, egy nappal később meg eszem a belőle készült rántott húst, mint ha mi sem történt volna. Hiába, a pörkölt meg az oldalas sem fán terem…
- Elbeszélgettük az időt. - felelem ártatlanul, meg kicsit el is iszogattuk, mondhatni, rég is találkoztunk, volt miről dumálni, szóval mondhatjuk, én sem siettem haza. Pláne, hogy Minnie ilyen hamar kidőlt, és ki tudja, mikor lesz lehetőségünk megint hazajönni?!
- Ugye? Úgy érzem, rám fér már egy kis mozgás! De akkor ezt megbeszéltük, jössz velem. - ha Minnie nem lenne ilyen vízfóbiás, tuti, hogy már kirángattam volna a holt Tiszához is úszni egyet, de így az valószínűleg kimarad… vagy mást nem csónakázunk egyet, még kitaláljuk, mi legyen.
- Persze, szólok nekik… Tudom, tudom, a vízbe dobás nálad válóok. Erről jut eszembe, a kamugyűrűt nyugodtan leveheted, az csak a reptéren kellett, hogy beengedjenek minket az országba. - vetek egy pillantást a kezére, miközben egy harapással eltüntetem a tölcsérem végét is. Bár ha őt nem zavarja a plusz egy gyűrű az ujján, akkor engem sem...
- Huhh… a Ford szerintem megoldható, abból van egy szalon a városban. Egy kis Ka-hoz mit szólsz?- dobom be poénból, hátha ismeri ezt a típust is - A Chevy azt hiszem már keményebb dió lenne…  De szólok előre, itt kiiiiiiicsit más autókkal nyomulnak az utakon, mint nálatok Amerikában. Mást nem ha hazaérünk, keresünk neked valamit, aztán holnap elintézzük. - érzem, hogy kicsit hosszabb program lesz, mint mással lenne, de ha ennyire hiányzik neki a vezetés, akkor ezen ne múljon. Én se akarom folyton anyumtól elkuncsorogni a családi Opelt…
- Hm, a malacra visszatérve, esetleg beszélek  a nővéremmel aztán később jöttök át, amikor már lemegy a durvább része a történetnek. A párjával megyünk a nagyiékhoz hajnalban, ti meg tarthattok csajos délelőttöt, ha valamit még venni kell, akkor legalább van kit ugrasztani, sőt, szerintem még a sofőr szerepét is örömmel átengedi neked, annyira nem hozza lázba a vezetés… Mit szólsz? - inkább most találjuk ki, ha valamit variálni kell a programon, és akkor esetleg engem sem akarnak élve megnyúzni érte, hogy az utolsó pillanatban kavarunk, amikor már minden lezsírozva. Bár, ha meg a nővéremmel fog grasszálni, akkor újabb probléma, hogyan csempéssze el az ajándékait a nagyiékhoz, de kreatív lány, majd megoldja!

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

- Egyszerűen csak fura. - ismerem már, ezért inkább csak nyalogatom tovább a hűsítő fagylaltot, hogy aztán amikor egy (szokás szerint) nagyobb falatot nyelnék le egybe, valami megakadjon a torkomon amire abszolút nem számítottam. MAZSOLA! Hát hogy kerül a puncsos fagylaltba mazsola, az ég szerelmére?! Némi rövid köhögés után csak sikerül lenyelni az összeaszott szőlőt is, így már kevésbé kigúvadó szemekkel nézelődök tovább.
- Igazából megnyugtató, hogy nem mindenhol olyan mint a nagyidéknál. Én arra készültem lélekben. - vallom be őszintén, hogy nagyon is előítéletes voltam ami az országban uralkodó állapotokat illeti. Képeket nézegettem, azokon mind olyan helyes kis parasztházak voltak mint amiben a nagyszülei élnek, és nekem meggyőződésem volt, hogy a többség ilyenekben él. Az anyukájáék 2000-es évek elején épített háza ehhez képest luxus a köbön! - Már láttam a csupasz baba sejhajodat, és meg kell mondjam, a korral nemesedsz mint a jó whisky. - kuncogok és végre megint egy kicsit szívom a vérét. De hiányzott már ez! Az anyukájának és a nagyijának is első dolga volt az orrom alá tolni a fogatlan kisBalázs képeit, láthattam a cseperedését az újszülött kortól egészen a gimis évekig. Ott ihatott valami gumibogyó szörpöt, mert hirtelen megnyúlt és vállas is lett, nem beszélve arról, hogy amint megjelent a pihe az állán máris felnőttebbnek nézett ki egy óvodásnál. Aranyos gyerek volt, meg kell hagyni.
- Nyugi?! - hüledezek egyet riadtan. Ennél is nagyobb nyugi?! Meg akar ölni vagy mi? Úgy csinál mintha nem tudná, hogy én kétszázzal pörgök alapjáraton is, ez a vidéki tétlenség meg “turistáskodás” teljesen kicsinál. - Én inkább már egy kis szórakozásra vágyok, ha már itt lenne rá lehetőség. - na nem éppen álmaim izgalma a helyi krimó, de csak jobb mint a kanapén üldögélni.
- Szerinted van rá egy minimális esély, hogy esetleg valahol baseball meccset adjanak? - érdeklődök, mert tényleg fogalmam sincs mennyire követik itt ezeket. Ha jól tudom épp ma játszik a Yankees, ha az időszámítást is figyelembe vesszük. Mást nem majd megnézem otthon a gépemről, amúgy is adósa vagyok a Vlog követőinek már egy újabb bejelentkezéssel. Amióta itt vagyunk még csak egy darab “becsekkolós” videót tettem fel, Balázs rokonai úgy elárasztottak programokkal.
- Otthoni viselet? És miért lennénk koszosak? - gyanús nekem ez az egész. - Mármint mondjuk suli után felvetted a kis susogós mackódat és abban voltál otthon? És mitől lesz valaki koszos a nagyiéknál? Tiszta a ház.- kíváncsiskodok tovább. Nekem is volt úgymond otthoni viseletem, egy kezeslábas amiben a garázsban bütykölgettem apámmal vagy Bo-val és tökig olajosan vettem le. Szegény anyám, fogalmam sincs milyen módszerrel tudta kiszedni belőle az olajat meg a többi koszt. De ha például csak simán pihentünk a lakásban akkor tök jól elvoltam farmerban is.
- Neeeem, miről nem szóltak nekem? - kérdezem gyanakodva. Azt már tudom, hogy Bálintnak még fele annyi esze sincs mint a kedves testvérének, és élvezettel nézi a bukdácsolásaimat a magyar gasztronómia rögös ösvényén. Simán megkóstoltatta velem a nyers fánk tésztát, mondván ez olyasmi mint a mochi csak magyar. Én meg csodálkozom ha fáj a hasam amióta csak itt vagyunk! De, hogy valamit nem fordított le nekem az új, sőt, kifejezetten aljas lenne, ki se néztem belőle!
- Miafa…. - esik ki a sokktól a tölcsér a kezemből. Most csak szivat. A kellemesen meleg idő ellenére is úgy sápadok el mint aki szellemet látott. Ne, ne ne ne ne kérem neee, nem akarok malacokat gyilkolászni és végig nézni se ahogy más teszi!
- Segíteni?! Balázs ha a szemem láttára gyilkolják meg szegény Samut én hazamegyek, esküszöm! - szinte gyűlnek a könnyeim is. Már megbeszéltük, hogy nem vagyok egy igazi parasztlány. Tegnap még simogattam szegény malac füle tövét, hát hogy várhatja tőlem, hogy feldaraboljam és megegyem? Komolyan mondom, ez az ország képes lesz a végén azt is elérni, hogy vega legyek.
Na jó azt talán nem. De tényleg, miért kell nekem oda menni? Meg segíteni? Mit tudnék segíteni egyáltalán?
- Inkább sokkoló. - mormolom az orrom alá a fejlemények után. Disznóvágás… pfujj.
- Elég későn estél be az ágyba, az igaz. - enyhülök meg kuncogva ahogy a haverjára terelődik a szó. Örülök neki, hogy jól érezte magát, így nekem is kevésbé van lelkifurkám amiért nem tudtam már moccanni se a hasfájástól. Így legalább nem ült mellettem unatkozva.
- Edzésre? Jól hangzik, legalább megnézhetem, hogy mit csinálnak itt másképp mint nálunk. Izgi!- Balu már amúgy is mesélte, hogy Amerikában teljesen más az edzés, és az otthoniak mellett jobban tudna fejlődni, de nem igazán értettem. Tekintve, hogy még úszni se tudok. Jut is eszembe! - De légyszi mondd meg nekik, hogy ne dobjanak be a vízbe, jó? - nem tudom, hogy terveztek-e ilyesmit de jobb ha kihagyják. Vagy ez a kamu karikagyűrű meg a Balázstól kapott szép párja megy a medence aljára velem együtt. Épp elég nagy balhé volt az első medencébe borításból is, nem hiányzik egy újabb.
Aztán jön megint a fekete leves. Megint a nagyiéknál alszunk, a semmi közepén. Komolyan, mintha valami tanyán élnének, akkora az az udvar! Próbára teszi a türelmem újra meg újra, és már nem tudom mit tehetnék, hogy jobban alkalmazkodjak.
- Szóval akkor ott lesz a szülinapozás, úgy készüljek a tesód ajándékával? - summázom a hallottakat. Még otthon vettem neki is meg a nővérének is ajándékot, de ha így állunk, akkor virágot is kellene szereznem. Arra meg mégse kérhetem a szintén szülinapos páromat, hogy furikázzon el egy virágüzletbe. Már bánom, hogy nem béreltünk kocsit, lehet, hogy a benzin és a motorzúgás hangja is hiányzik nekem.
- Hmm! Azon gondolkodtam, hogy esetleg mégis kölcsönözhetnénk valami kis járgányt. Nem kell valami nagy dolog, elég lenne egy Ford vagy Chevy ha van nekik… végső esetben még egy olyan hybrid Priust is elvezetek, csak már nagyon vezetnék! - vallom be neki, mit sem sejtve arról, hogy ezek az autómárkák azért itt nem annyira elterjedtek. Belegondolva, inkább régi autókat láttam az utakon, meg Suzukit és valami kelet-európai jószágot, talán škoda vagy mi a neve?
- Visszatérve erre a malac dologra. - kanyarodok ki a biztonságos vizekről megint a rafting pályára. - Az nem lehet megoldás, hogy csak később megyünk oda, és akkor lemaradok a legdurvább részeiről? - kezdem meg az elkudozást. Hátha sikerül elérni, hogy otthon maradhassak.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

- Olyan jó-furcsa, vagy rossz-furcsa inkább? - vonom fel a szemöldökömet, miközben még egy gombóc fagyi elpusztítva, ha a városban járunk, vagy valami fagyizó közelében, az sosem maradhat ki. Mert ki tudja, mikor lesz lehetőség megint túrós fagyit enni? Vagy levendulásat. Vagy csipkebogyósat. Madártejeset. Puncs… Kecskeméti barack. És még sorolhatnánk…
- Jó, hát nagyiéknál lenni felér egy időutazással a múlt évezredbe. Anyuéknál max. a gyerekkoromba… de az se annyira vészes. Talán. A gyerekkori fotóalbumokat már előszedte neked anyu? - kérdezek vissza, szerintem nincs olyan rokonunk, akinek ne nyomta volna az orra alá a pucér babakori fotóinkat, szóval meglepne, ha pont Minnie maradna ki a szórásból. Bár ha eddig nem volt, majd bepótolja, azon egy pillanatig sem kételkedek!
- Szuper! Akkor meg is van az esti program. Egy kis nyugi úgy is ránk fér. - igen, nekem is fárasztó tud lenni a saját családom, amikor hosszú időn keresztül nem látjuk egymást és mindenki egy rakáson mondja a magát, mesél, sztorizik, hangoskodik, és egy perc nyugta sincs az embernek. Szeretem őket, de azért fárasztóak, na!
- Hm, persze, nézhetünk valamit. Mondjuk lövésem sincs, mostanában milyen meccsek mennek, de jah, valószínűleg bármelyik kocsmában oda-vissza keni mindenki a témát. - gondolkozok hangosan, miközben fejben azt kutatom, melyiket kéne célba venni, ahol nem feltétlenül csak inni meg tv-t nézni lehet, hanem akad darts, bowling, billiárd, vagy valami. Egy rakás vén tatával kártyázni nem feltétlenül nagy buli, Minnie-nek legalábbis.
- Hm? Mondd csak! - nézek rá kíváncsian, mert nem szokott ő „engedélyt” kérni arra, hogy kérdezzen bármit is, szóval sejtem, hogy valami kényes téma lehet, valószínűleg egy újabb érthetetlen magyaros „valami”.
- Mert kényelmesebb abban mászkálni egész nap, mint farmerban… pláne nagyiéknál, ahol nap végére nyakig koszos lesz az ember. - kezdek bele óvatosan – Amikor gyerek voltam, mondhatni, az volt a normál, megszokott „otthoni viselet”. - nosztalgiázok kicsit, mert nem tudom, náluk mennyire volt ez az „iskolai viselet” meg „váltóruha otthonra” téma, legalábbis annyira szigorúan véve, mint nálunk.
- Várj, nem is szóltak neked? Azt hittem, Bálint fordított neked, amíg én anyunak segítettem a pincében. - torpanok meg egy pillanatra, de elég egyetlen pillantást vetni Minnie arcára, hogy nyilvánvalóvá váljon – nem, egy árva szóval sem meséltek neki arról, mi is vár rá holnap. Oké, értem én, hogy a meglepetés mindig nagyobbat üt, de tekintve, hogy néhány nap alatt milyen kultúrsokkot kapott a nyakába, ha nem muszáj, nem tesztelném tovább az idegrendszerét. Mármint… biztosra veszem, hogy így is lesz még bőven elég furcsaság, ennyire nem rúgnám be páros lábbal a mély vízbe.
- Megyünk disznót vágni. Az egyiket meghagyták télen, hátha… - haza tudunk jönni, és szerencsére nem is kellett túl sokat várni, Samu sem árválkodott sokáig az ólban magányosan.
- De ne aggódj, semmi gond, ha sose voltál még ilyenen, majd úgy is mondják, hogy mit kell segíteni. - ha akarja, szúrhatja a malacot, lehet tepertőt csinálni, hurkát tölteni, húst hordani, segíteni a főzésben – vagy abban inkább ne, őt ismerve – de valami biztos akad majd… Mást nem marad mint szemlélő, meg kóstoló, fogadok, Bagelnek nem lesz ellenvetése az utóbbi ellen. Mert hát van jobb, mint a frissen sült tepertő?
- Ugyan, nem kell mentegetőzni. Nekem is fárasztó néha a saját családom, képzelem akkor neked milyen lehet. - nálunk a szűk család fele is nagyobb, mint nála az egész, így, hogy ő egyke, nekem meg kapásból van 1 iker-, meg 4 féltesóm… Kettőhöz már New Yorkban volt szerencséje, a másik hármat meg megismerhette az elmúlt napokban.
- Az  jó volt, ezer éve nem találkoztunk, hajnalig úgy eldumáltuk az időt, hogy szinte fel se tűnt, csak az, hogy már pirkad… - vallottam be, részben ezért is aludtam ma majdnem délig. Vagyis aludtam volna, ha hagynak, de a reggelit így is kihagytam, inkább az alvás.
- Persze, úgy is volt róla szó, hogy összefutunk még, legközelebb majd valami emberibb időben, hogy te se legyél ennyire kimerülve. Vagy azt is beszéltük, hogy jövő héten beugrok hozzájuk valamelyik  nap edzésre játszani, ha már csapattársak voltunk, akár oda is elkísérhetsz, ha szeretnél. - dobom be ötlet gyanánt, mert bár tisztában vagyok vele, hogy a medencében lubickolás nem az ő világa, de a meccseket szereti. Még ha ez nem is valami hivatalos, csak egy sima mezei edzés lenne.
- Visszakanyarodva az előző témához, gondolom akkor azt is elfelejtette mondani öcsém, hogy megint nagyiéknál alszunk egyet? Vagyis anyuék hazaugranak, ő úgy se iszik szinte soha, viszont mi maradunk. Másnap ők is jönnek vissza, öcséimmel, meg nővéremék is jönnek, aztán nagy családi szülinapozás. - na jó, annyira talán nem, mint ha a kerek 30 lenne, de a 29 se rossz… amúgy is ezer éve nem ünnepeltünk együtt személyesen, ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetőség?!

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Ha bárki a véleményem kérdezné: Balázsnak elmentek otthonról. Már fél éve én is otthon vagyok, a kis lakásban mást se csinálunk csak egymás fejét bámuljuk naphosszat. Mármint persze, videózunk, a könyörgésemre hallgatva most már indított vagyis indítottunk egy főzős YouTube csatornát is, nekem is ott a vlog meg a blog, és közben még egy könyv készítésében is részt veszek. Egész jó kis képes album lesz ha minden igaz, a Le Mans-i 24 órás verseny történetéről. Kutatok, írok, valamennyi pénz jön a konyhára is. Nem értem miért épp most akart haza utazni, amikor már túl vagyunk az oltáson is és látszik a fény az alagút végén, szinte napok-hetek kérdése és újra mehetne a medencébe edzeni és talán még a bajnokság is beindulna. Mégis, azt hiszem a honvágy felül kerekedett rajta, és nagyon tisztességtelen módszerekkel (amibe most nem mennék bele) meg tudott győzni, olyan dolgokkal kecsegtetett amikre nem tudok nemet mondani.
Mire kettőt pislogtam már a reptéren nyomták a pecsétet az útlevelembe, aztán a hosszú repülőút vége felé még egy karikagyűrű is az ujjamra csusszant. Döbbenet döbbenet hátán, főleg amikor leszálltunk, és Balázs hosszasan győzködött egy határőrt arról, hogy kik vagyunk mik vagyunk, mit akarunk. Gondolom, hogy erről beszélt mert érteni nem értettem. Apropó! Ebben a különös kis országban gyakorlatilag senkit sem értek, pedig hónapok óta vergődök a magyar nyelvvel és még otthon azt hittem, hogy egészen jól állok. Aztán az aprócska reptér után jött is az első sokk.
A vonat. Meg a pályaudvar. A sok mogorva ember, a szagok a hangok, a rohanás, az utazástól még kissé bágyadt Bagel, türelmetlenkedés. Gyakorlatilag a pályaudvaron máris egy tökéletes összefoglalót kaphattam arról, hogy hogyan is mennek itt a dolgok: rohanunk mint az őrültek, egyik vágánytól a másikhoz mert mindig másikat írtak ki és mondtak be, majd mikor a szerelvény indulása előtt percekkel végre felkapaszkodtunk rá, bemondták, hogy 40 percet késni fogunk. Pedig még el sem indultunk de már késni fogunk (így is lett)! A zötykölődés sem vette el a kedvem a nézelődéstől, igaz magamhoz képest csendben voltam, és Bagelt ölelgettem aki már teljesen kikészült és látványosan zaklatott lelkiállapotban pislogott. Tetszett a táj, és meglepően… normális itt minden. Mármint minden, ami nem fura.
Kezdjük azzal, hogy amikor megérkeztünk, valamiért átmenetileg nem Balázs anyukájánál lettünk elszállásolva, hanem a nagyszüleinél. Ezzel sem lenne gond, ha nem tettek volna külön szobába, mármint engem szobába, Balut meg ki a kanapéra. Udvariatlanság vagy se, képtelen lettem volna nélküle aludni ezen az idegen földrészen, így addig nyafogtam míg be nem jött mellém, mellénk. Mert Bagelt is becsempésztem a szobába, más se hiányzik, mint, hogy az udvaron rohangáló két jegesmedve reggelre cafatokra tépje. Tökre nem barátságos jószágok.
Azóta minden nap csak egyre mélyebbre ránt, kultúrsokknak hívják de ez távolról sem írja le az érzést. A rokonok kedvesek, de furák, hangosak és az arcomba másznak, ölelgetnek, a vállamra támaszkodnak ha kell ha nem. Ráadásul “természetesen” nincs közös nyelvünk, így valakinek állandóan velem kell lennie, hogy fordítson. Ebből a szempontból Balu tesói se minősülnek túl nagy segítségnek, mert hiába mondom, hogy eszem ágában sincs inni még egy pálinkát, vagy enni egy fasírtot, zsíros kenyeret, zserbót vagy traubiszódát, valahogy ezek az élelmiszerek mindig előttem teremnek és “meg KELL enni/inni”. Az egész élmény-csomag szörnyen kimerítő, és bár kicsit élvezem is, többnyire elveszettnek érzem magam, ami nem jellemző rám. A tetejébe még a fél család Góliát méretű, mintha a süteményeket Alice csodaországából szerezték volna és mindenkit megnövesztett...
- Inkább az utóbbi. De még mindig nagyon furcsa minden. - vallom be, miközben a madártej (madár. tej. miaszar?!) ízű fagyimat fogyasztom. Már megettem a túrórudisat, még hátra van a puncs. - Mióta anyukádnál vagyunk már egy kicsit jobb. Otthonosabb. - mosolyodok el halványan, ahogy körülnézek az utcán, milyen üzletek vannak, mik vannak a kirakatban. Tény és való, Balázs anyukája szupercuki. Vele nem kellett küzdeni Bagel miatt, egyből vette a lapot, hogy a csóró kisállat keresi a helyét és jobb ha szem előtt van. Közös szobát is kaptunk, és bevallom jót mulattam Balu gyerekkori szobáján, a posztereken és egyéb apróságokon. A rendetlensége ismerős, bár mellettem már egészen kikupálódott ilyen téren, de olyan az a szoba mint egy időkapszula. Imádom!
- Jól hangzik! - kapok is az alkalmon. Tegnap láttam egy kis kocsmát amikor a városban nézelődtünk, és nagyon szívesen kipróbálnám azt a csocsó nevű valamit is! - De nem muszáj a parton üldögélni, beülhetünk valahová meccset nézni vagy ilyesmi. Igazából jó lenne egy kicsit szórakozni, a kertváros után. Ha nem gond. - próbálkozok be. Fel nem foghatom, hogy hogyan tudnak ennyire… békességben élni. Csend, madárcsicsergés, kakas kukorékolás, malac röfögés, tücsök ciripelés. Hol vannak a mentőautók, a dühösen dudáló népek, a dugó meg a tömegnyomor mint otthon? Itt akkora kertek vannak a házak mellett és mögött, ahová nálunk egész felhőkarcolókat húznának fel. Apropó, felhőkarcolók. Miféle főváros az, ahol egyetlen egy magas épület sincs? És nem, a panel nem számít, az ég szerelmére, olyan magasra még akár lépcsőn is felfutok mint annak a teteje.
- Kérdezhetek valamit? - pislogok fel rá ártatlanul, majd szinte meg se várva a választ, már bele is vágok. - Miért kaptam ma azt az idétlen melegítő szettet? És miért megyünk holnap a nagyszüleidhez már hajnalban, mit fogunk csinálni? - kevés dolgot tudok erről a helyről, de az nagyon gyanús, hogy gumicsizmát és susogós melegítőt nem adnak ok nélkül, ráadásul egyetlen egy program van amiről életem párja mesélt és hajnalban kezdődik, az pedig a disznóvágás. De az télen van, vagy nem?! Ne hozza rám a frászt, hogy ilyenkor is gyilkolják a malacokat?!
Már az utolsó gombóccal is majdnem végeztem, amikor ismét felé pislogok, mielőtt megszólalnék.
- Tényleg, tegnap hamar kidőltem, milyen volt a találkozás a haveroddal? Kár, hogy lemaradtam róla, ugye tudok majd vele máskor találkozni? - éljen az ételmérgezés, immár sokadik napja tart amióta csak az első “hazai” falat lement a torkomon. Pedig a gyomrom acélból van, de ezzel a mennyiségű zsírral és cukorral meg sóval aligha birkózik meg. Ma egész jól voltam, de a tegnapi baráti iszogatáshoz sajnos nem éreztem elég jól magam. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy miért szeretne ilyen nagyon beszélgetni Baluval az a pasi, mert a hangjából ítélve valami fontos lehetett.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

Teltek múltak az újabb hónapok, és bár nem mondanám, hogy visszaállt a régi rend, de legalább már kezdtek jelei mutatkozni. Ettől függetlenül még mindig nem igazán voltak vizes edzéseink – mert minek az egy vízilabdázónak, nem igaz?! - ráadásul így, hogy most Minnie is itthon tengette az idejét, megint, csak más okokból mint egy évvel ezelőtt… egy szó mint száz, jobb időt keresve se találhattunk volna a hazaúthoz. Hála az égnek most már nem lehetetlen küldetés bejutni kis hazámba, pláne így túl az oltáson, biztos ami biztos, aputól még kértem valami kamu-megbízási munkaszerződést, hogy ha kötözködnének a reptéren –  kötözködtek is - meg húgomat megbíztam, lejmoljon már valahonnan egy karikagyűrűt nekünk, persze mondanom se kell, hogy naná, hogy arra is szükség volt. Még jó, hogy leszállás előtt felhúztam az ujjára, és közöltem vele, egy szót se szóljon, bízza csak rám. Azt hiszem, életem egyik legjobb stand-up előadását adtam elő arról, hogyan házasodtunk Amerikában, és nem az én gondom az, hogy az ottani adatbázisokat nem tudják lekérni… A konzulátosra nem sikerült időpontot lőni, ha meg itt se engednek be az országba, hogyan jegyeztessük be?! Na ugye…. Azt végül nem tudom, hogy sikerült meggyőzni az illetékeseket, vagy szimplán csak unták a műsort, de egy a lényeg, Budapesten voltunk! Bejutottunk!
Igaz, anyuék felajánlották nekünk, hogy eljönnek értünk a reptérre, elvégre még át kell szelnünk az országot Szegedig, de én naiv, csak nagylelkűen leintettem, majd vonatozunk, addig is világot lát Minnie. Nos… lehet, hogy egy kicsit elhamarkodottan döntöttem, mert a vágányok között rohangálva a 120 kilós bőröndünkkel annyira hiányzott a nagyjából 3 órás vonatút a 12 órás repülőút után, mint kutyának a kamion. Apropó, ha már kutya, természetesen mindezt Bagellal kiegészítve, mint ha nélküle ne lenne bőven elég. Sebaj Balázs, visszafelé majd okosabbak leszünk.
Azt viszont mondanom se kellett, hogy a majd’ egy napos utazás meg rohangálás, időeltolódás, meg cipekedés után nagyjából arra maradt energia, hogy hazaérve köszönjünk a hazaiaknak, együnk, szóljunk Minnie szüleinek, hogy túléltük az utat, aztán egy fél napot végigaludjunk… hogy aztán másnap kezdődhessen a buli! Családolás, kaja, városnézés, és mindez folyamatosan ismételgetve. Meg nekem jó sok szinkrontolmácsolással kiegészítve, bár így, hogy legalább a két öcsém konyított valamennyire az angolhoz, már nagy könnyebbség volt, hogy nem minden rám hárult.
- Na, sikerült már megszokni valamennyire? Vagy legalább kiheverni a kezdeti sokkot? - fordultam Minnie felé, hazafelé tartva a délutáni csavargásból, némi fagyival kiegészítve. Jó dolog a család, de amilyen nagy, jóból is megárt a sok, néha muszáj kicsit nélkülük is kimozdulni valamerre, hogy bírja az ember a gyűrődést. Mondom ezt én, akik ismerem őket, és tudom, mire számíthatok velük, képzelem, akkor Minnie számára milyen lehet. Bár… legalább a felét se érti annak, amit mondanak.
- Mást nem ha van hozzá kedved, vacsi után is benézhetünk a városközpontba, esetleg kiülhetünk a Tisza-partra sörözni egyet. Ilyenkor este kivilágítva egészen hangulatos.- dobom be ötlet gyanánt, ha esetleg kezdené unni a családi nyüzsgést. Bár ha már most nem bírja, mi lesz itt még később?!