Néhány ember számára elképzelhetetlen nagy kihívásnak tűnik az, hogy naponta sportoljon. Számomra az érne fel egy kínzással, ha nap mint nap a négy fal között kéne sínylődnöm, valami irodai munkát végezve. Nem hiába lettem sportoló, és épp ezért nincs is semmi különös abban sem, hogy ilyen ráérősen gyűröm az egyetemet. A fejem megvan hozzá, nem is az a gond, inkább az idő meg az energia szokott a szűk keresztmetszet lenni esetemben, arról nem is beszélve, hogy a prioritásokat tekintve sem az áll a dobogó legfelső fokán. Elvégre úgy sem az a célom, hogy minél előbb kezemben legyen a papír és azzal kereshessek munkát, inkább csak B tervként küzdök érte, ha beütne valami gebasz.
Igaz, gyakran hallani, hogy az élet nem valami verseny, mégis tagadhatatlan, hogy sokkal érdekesebbé tudja tenni azt. Rám abszolút igaz, ha olyan hangulatom van, minden mindennel és mindenkivel képes vagyok versenybe szállni. Apropó, ha már hülyeségek... sajnos egész jól működik nálam a fordított pszichológia, és akármennyire is vagyok tisztában ezzel a jelenséggel, mégis, az esetek többségében  fel sem tűnik, vagy csak későn... Hogy a legtipikusabbat említsem: "Fogadjunk, hogy nem mered..." Becsületemre legyen szólva, jó csapatjátékosként legalább igyekszem mást is belerángatni a hülyeségekbe, ahelyett, hogy egyedül égetném magam.
Emiatt pedig gyakran meg is kapom, hogy ennyi idősen lehetnék komolyabb, de őszintén... mit ér az élet humor nélkül? Tudok én komoly lenni, ha akarok, ahogy igenis komolyan veszek sok, számomra fontos dolgot, aminek van jelentősége. Például a sportolást. Még ha körülöttem minden változik is, legalább a sportok iránti szerelmem állandónak bizonyult már gyerekkorom óta, akármennyire is tűnt kilátástalannak minden más, legyen szó akár válásról, költözésről, vagy bármi másról. A mai napig talán az úszás az, ami a legjobban kikapcsol, elvégre elég fejest ugrani a vízbe, és egy szempillantás alatt megszűnik minden zaj és zavaró tényező az ember környezetében és nem marad más, csak az ember, meg az ő gondolatai.
Amúgy szeretek jókat enni, mostanra már egész ügyesen tudok főzni, csak ne nekem kelljen rendet rakni utána, mert az nagyon nem a szívem csücske, nem csak a konyhában, úgy általánosságban. Jól bírom az alkoholt, 7 nyelven beszélek folyékonyan, de néhány pálinka után már bármelyiken, a vízen járásról nem is beszélve, huszonöt éves koromra már jártam a Föld minden országában, képes vagyok kézrátétellel gyógyítani, olyan sokoldalú vagyok, hogy az már gömb, és bármi egyebet állítanék magamról egy idegennek,  úgy sem tudná meg senki, hogy mi igaz belőle, és mi nem... Egy tett többet mond ezer szónál, úgyhogy... ha meg akarsz ismerni, ahelyett, hogy önéletrajzi regényt írnék magamról, miért nem ülünk be inkább egy italra, vagy megyünk el együtt valahová?

Ha nem lennének utolsó pillanatok - állítják a "nagyok", soha semmi nem készülne el a világon. Ahogy azzal is egyet tudok érteni, hogy a rendrakás csak a kisemberek mániája, a zseni átlát a káoszon.
Igaz, ez még nem az utolsó pillanat, de az óráim már így is meg vannak számlálva, ahogy a lakás közepén a szőnyeg közepén ücsörgök, egy rakás kartondoboz társaságában, és kezdem belátni, hogy kissé túl nagy káoszt teremtettem a költözés óta, a végén még lehet, hogy rajtam is kifog? Na nem, valami megoldásnak lennie kell! És nem, még mindig nem volt időm kipakolni, mindennek helyet találni és berendezkedni, hiába költöztünk már hosszú hetekkel ezelőtt a városba, ebből kifolyólag pedig úgy nézett ki az egész albérlet, mint ahová bomba csapott be. Egyébként is, minek sietni a pakolással? Mire kettőt pislogok, apámat már úgyis egy újabb országba rendelik ki, mi pedig kérdezés nélkül követjük. Legalábbis eddig ez volt, részben, mert a válás után úgy döntött a bíróság, hogy míg a nővérem anyával, addig én apám mellett maradok. Eleinte nem is nagyon volt beleszólásunk, amíg a 18-at be nem töltöttük, aztán meg, hova sietni? Nélküle ki tudja, mikor jutottam volna el Ausztráliába, meg egyébként is, nem kényelmesebb bejárni az egyetemre néha, "tanulás" címszóval, mintsem hogy az ember minden nap 8-10 órát valami meleg, állott levegőjű irodában poshadjon? Nem is kapkodtam el a dolgot, a négy éves egyetemi képzést végül csak sikerült befejeznem laza kilenc év alatt.
Nem mint ha annyira vonzott volna, hogy az iskolapadot koptassam, az valahogy a nővéremnek mindig is jobban ment, míg ő a különféle végzettségeket és papírokat gyűjtötte az évek alatt, engem inkább vonzott az, hogy az érmeim számát gyarapítsam. Szép is ez, úgy tartják, hogy az ikrek általában milyen félelmetesen hasonlítanak egymásra, legyen szó akár kinézetről, akár jellemvonásokról. A kinézet esetünkben még talán, annyira mindenképp hasonlítunk, mint két testvér, igaz, idegenek nem igazán szoktak arra gyanakodni, hogy egy napon születtünk. De ami a belső tulajdonságokat illeti? Különbözőbbek akár nem is lehetnénk! Bár az is lehet, hogy ez is a kettőnk között lévő, születésünktől tartó versengésnek az eredménye. Három perc - ennyin múlott az, hogy nem én vagyok a legidősebb a gyerek a családban, és igaz, semmi érdemi előnye nem származik belőle, mégis mindig előszeretettel dörgöli az orrom alá, ha csak teheti, mert tudja, hogy mennyire bosszant vele. Éljen a testvéri szeretet! Csodálkozik ezek után bárki azon, hogy mindenben igyekszünk lekörözni a másikat, mindent, de tényleg mindent képesek vagyunk versenynek felfogni? És mindebben az sem akadály, ha épp két különböző országban élünk, ha nem is napi szinten, de tartjuk a kapcsolatot, meg meg is látogatjuk egymást lehetőségeinkhez mérten.
Kár, hogy ha a szüleim sok mindenben nem is értettek egyet, abban azonban még a válás után is határozottan egy véleményen voltak, hogy a sportkarrier mit sem ér magában, legyen akármilyen sikeres is az ember, elvégre elég egy óvatlan mozdulat, egy rossz pillanat és máris bekövetkezik a baj. Vége a karriernek, és akkor hogyan tovább? Akármennyire is szeretnek és támogatnak, amiben tudnak, ők sem élnek örökké - meg egyébként se vagyok ilyen keselyű, hogy már most a fogamat fenjem az örökségre, ami, mellesleg, figyelembe véve, hogy hány felé oszlana, annyira nem is lenne nagy szelet a tortából. Na meg amúgy sem árt idővel saját lábra állnom. De még ha hamar sikeres sportoló válik is belőlem, nem olyan ez, mint egy jogász karrier, vagy valami üzletember pályafutása, hogy még a nyugdíj küszöbén állva is gond nélkül űzheti az ember, sőt, a megannyi tapasztalat csak még inkább az ember hasznára lesz, értékesebbé teszi! Egy pár év, vagy ha szerencsém van, még egy bő évtized, aztán így is, úgy is leáldozóban lesz a karrierem - hacsak nem tanulok, és kamatoztatom a sportban megszerzett tudásomat a pályán kívül is. Szóval, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposztából is maradjon, így kötöttem ki végül a tanárképzőn, azon belül is tesi és orosz szakon. Lehet, nem épp ilyesmire számítottak a szüleim, de végül is áldásukat adták rá, csak valami papírt tudjak felmutatni idővel... Én se mondanám, hogy annyira el tudnám képzelni magam tanárként, de egyszerűbb volt ezt beírni, mint még hónapokig meditálni, hogy mi lenne jobb helyette, és hé, ez úgy is csak egy "B terv" lenne, ha valamiért meghiúsulna a vízilabdás karrierem! Ezek után a testnevelés szak ésszerű és potya megoldásnak tűnt, ahogy azonban egyik szemeszter múlt a másik után be kellett látnom, hogy ez is csak egyfajta urban legend... Se a tanárképző nem annyira büfé szak, mint azt állítják, sem a tesi nem olyan "kisujjból kirázom" fajta, az meg már csak a hab a tortán, hogy az orosz szakkal is hasonlóan fájdalmas volt a felismerés... Miután az anyai felmenőim vajdasági magyarok, és anno a nagyszüleink udvarán rohangálva a koszon kívül némi szerb nyelvtudás csak ragadt ránk nővéremmel, egész jó választásnak tűnt az orosz nyelv és irodalom szépségeiben elmerülni. Igaz, nem teljesen olyan, mint a szerb nyelv, de mégis csak világnyelv, meg azonos nyelvcsalád, közelebb áll egymáshoz, mint mondjuk a magyar meg a kínai. Hát, később nem csak tapasztaltam, hanem egészen mély részletekbe mászva meg is tanultam, közelebb állnak egymáshoz, az tény, de miután a nyelvcsaládon belül teljesen más csoportba tartoznak, azért távolról sem ugyanaz a kettő... Pech. Ilyen az én formám, de legalább volt benne kihívás, meg sikeresen meg is birkóztam mindkettővel, még ha nem is azokkal együtt vettem át tavaly a diplomámat, akikkel anno a gólyaként kezdtem.
És hogy miért ültem be ennyi év után megint az iskolapadba? Nagyon jó kérdés, néha, amikor egy-egy nap végén, edzés, meccs, pár szeminárium meg egy csomó rohangálás után hulla fáradtan bezuhanok az ágyba, nekem is megfordul ugyanez a kérdés a fejemben, de csak arra tudok gondolni, hogy biztosan nem voltam teljesen józan, amikor kitöltöttem a jelentkezési lapot. Ha meg valami rokon kérdezi, a hivatalos válaszom többnyire az, hogy ennyi év alatt sikerült rájönnöm, hogy nem akarok általános iskolás tanárbácsi lenni... középiskolás meg még annyira sem, már csak abból kiindulva, hogy mi milyen égetni valóan rossz kölykök voltunk annak idején - egy párral is elég elbírni, de hogy egy egész osztállyal?! Ha már tanítás, inkább maradnék a sport vonalon, és próbálnék egy rakás sportolóból csapatot faragni, gyerekből bőven elég a sok tesó, amilyen korkülönbség van köztünk, egész gyakran fel lehet fogni azt is nevelésnek...
Mert hogy akad abból is bőven, egy ikertesó, meg négy féltesó, akikből három a tinédzser éveit tapossa, a legkisebb pedig olyan fiatal, hogy ha együtt látnak minket, 10-ből 10-en hiszik azt, hogy a lányom, nem pedig a húgom. Szép is a nagy család, az viszont elég sok feszültséggel tud járni, hogy a miénk azért ekkora, mert anya kétszer ment férjhez, apa meg háromszor nősült...  Kérdezik is a rokonok szinte minden alkalommal, amikor nagy ritkán látjuk egymást, hogy én mikor fogok? Őszintén? Ilyen tempóval, szerintem soha...
Viszont nézzük a dolgok jó oldalát, egy tesó mégis csak tesó, nála jobban senki sem értené meg a szülők hülyeségeit, arról nem is beszélve, hogy legalább mindig számíthatunk egymásra a bajban. Amikor este realizáltam, hogy nagyobb a gáz, mint hittem, és nyakamon a határidő, túl az első egy-két órányi kétségbeesett keresgélésen, miután rájöttem, hogy ide én kevés vagyok, szintén a tesóm száma volt az, amit kikerestem  a telefonból. Alapból Blankát, a nővéremet szoktam ugrasztani ilyen helyzetekben, de mivel ő épp az esküvőjére készül Európában, így másik megoldásként a nagyobb húgomra esett a választásom - lévén a legkisebb igaz, hihetetlenül cuki, de még csak óvodás lesz, az öcséim meg anyával élnek Magyarországon.
- Mit is keresünk pontosan? - néz rám tanácstalanul Luca, miközben jobb híján, az egyik nagyobb, masszívnak tűnő kartondoboz tetején foglal helyet. Van kanapém is... de jelen pillanatban az is dobozokkal van tele. Mily meglepő, nemde?
- És apuék még engem nyaggatnak, hogy hogyan néz ki a szobám. Jártak már itt? Várj, hadd találjam ki, nem? - csendül némi számonkérés a hangjában, ahogy végigjáratja a tekintetét a nappalin, a lábával meg óvatosan arrébb tol egy földön heverő pólót, az én szívemről pedig nagy kő esik le, hogy annak ellenére, hogy küzdhetek egy saját albérlet minden velejáró bajával, legalább nem kell napi szinten hallgatnom a hasonló agymenéseiket. Azt hiszem, valamilyen szinten talán ő volt az oka annak, hogy végül én is Amerikába költöztem, holott már rég nagykorúnak számítok ezen a kontinensen is. Járhattam volna a saját utamat, de egyrészt Amerika mégis csak Amerika... másrészt viszont Luca apám második házasságából született, és mivel az édesanyja pár évvel ezelőtt meghalt, kiskorú révén, nem sok beleszólása volt abba, hogy hol, vagy kivel szeretne élni. Kizárásos alapon jönne kellett, még ha ugyanannyira utálja is apa új feleségét, mint amennyire én. Legalább mindig van közös témánk! Hiába, "szép" is az, amikor újdonsült mostohaanyánk alig néhány évvel idősebb/fiatalabb tőlünk...
- Ha nem tetszik, bármikor haza mehetsz. Egyébként az egyetemi papírjaimat még az otthoni egyetemről. Egyszer már leadtam a fénymásolatokat az elfogadtatáshoz, de úgy tűnik, hogy a tanulmányi osztály elkavarta őket valahová, nekem meg teljesen kiment a fejemből, hogy holnap van a leadási határidő a tantárgy-elfogadási kérelemhez... - pontosabban nem ez ment ki a fejemből, egyszerűen csak úgy emlékeztem, hogy az éjjeliszekrény gyanánt használt, másfél tonnás dobozban lapulnak a hasonló irataim. De tévedtem, abban csak könyvek voltak, olyan igazi vaskos, önvédelmi eszköznek is beillő fajták, úgyhogy igazából szabad a gazda, merre bujkálhatnak azok a fránya papírok.
- Csodálom, hogyan találsz meg bármit is ekkora disznóólban. - jött az újabb elejtett megjegyzés, miközben óvatosan belenézett egy újabb dobozba. Kupák, érmek, oklevelek... ez se nyert.
- Láthatod: pont így... Mit gondolsz, miért hívtalak, hogy segíts?
- Azért, mert pasi vagy, és ha az kiszúrná a szemed, akkor se vennéd észre? Mondjuk ebből kiindulva... amikor bejöttem, láttam van néhány irat a konyhapult szélén. Nem azokat keresed? - intett fejével a konyha felé.
- Milyen iratok? Hol? - kaptam a fejem az említett irányba, és már pattantam is fel a helyemről, hogy a kajás dobozok között megkeressem a szóban forgó papírokat, ám nem kellett hozzá sokat pakolászni, egészen hamar kiszúrtam őket - és megvilágosodtam.
- De... pont azokat. - temettem lassan a tenyerembe az arcomat, hisz belegondolva, hogy hány órája túrom ezeket a nyamvadt dobozokat, holott még múlt héten készítettem őket oda, direkt azért, hogy meglegyenek... Tipikus, jár a vállon veregetés. Akkor meg pláne, amikor a húgom mellém szambázva és a papírokba belelesve, néhány pillanattal később vigyorogva közli, hogy mellesleg, nem holnap van a leadás. Elnéztem a dátumot, még van egy hónapom. Vajon addig hányszor fogom még elkavarni azokat a papírokat?
Inkább bele se merek gondolni.