Szerda tíz óra. Pont az a nap a héten és pont az az időpont amikor még se itt, se ott nem vagy. A hétvége még pont félúton, a délelőtt már alaposan benne járt a napban...szóval maradjunk annyiban, hogy a legrohadtabb napszak és óra és hétköznap. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy túl kell esnem két beadandón, és egy jelentés leadásán, a múlt havi gyakorlatomat illetően, azt hiszem világosan megállapítható, hogy teljes egészében megszívtam. Az egyetem főépülete előtti parkot körbeölelte a nagy szökőkút, amely kivált ilyenkor nyáron, a rekkenő hőségben egész kellemes vízpárát permetezett az ember lányára, ha a szélére ült. Persze módjával, hiszen nem úgy akartam kinézni, mint akivel most forgatják a Kishableány nyolcat, és amúgy sem vagyok az a nagy rajzfilmrajongó….de ettől függetlenül én is ott kontlottam sok más egyetemistával a kőülőkéken, egy óriási zöld színű faragott béka társaságában. Ha megcsókolom királyfi lesz belőle, vagy mi lenne ennek az egész kompozíciónak a lényege három méterenként így lepakolva? Erre még nem sikerült rájönnöm, de egy dologra mindenképp hasznos volt, legyűrtem a csúszómászók iránti félelmemet vele. Úgy félig-meddig.A telefonom prüncent egyet. Engem meg elkapott a frász tőle. Bár ehhez a generációhoz tartozom, rühellem a kütyüket, a falra mászom tőlük. Ettől még van, meg van mindenféle profilom a lényegesebb helyeken, mert érted kell a kapcsolatokat ápolni ilyen fronton is, mégsem maradhatok le semmiről. És mivel az ismerősök, haverok többsége a fél életét ezen a virtuális infúzión tölti, hát félig én is bekapcsolódom amolyan muszáj alapon. Carol villogott rám, hogy akkor este benne vagyok a házibuliba, amit Rhonda új albijában ünnepelünk Brooklyn-ban? Valami Tequila partiról nyekergett vasárnap, de azt hittem csak a sok piától és sajtos pufitól félrebeszél...ezek szerint nem. Visszaírtam, hogy okés, nálam ütközünk, aztán elcuccoltam a telót. Még le sem ért a táskám aljára, mikor megint zümmögött. Ó a tökömet már! Megint Carol. Komolyan belevágom a szökőkútba ezt a szart, hát miért nem lehet felhívni és megdumálni, egyszerűbb mint írogatni. Szóval tárcsáztam, és nagyjából tíz perc alatt lezsíroztuk, hogy hol és mikor tali, ki mit vigyen, mit vegyünk fel, hogy azért mégis passzoljunk a környezetbe, és ne járjunk úgy mint egy éve a beöltözős bulin. Beöltözős volt az, csak nem úgy ahogyan mi gondoltuk. Merthogy valami ógörög buleráj volt, és nem sima snassz farsangi parti, szóval kaptunk egy tógát és legyél vele boldog! Ha kioldódik akkor buktad. Egész este azt a nyamvadék lepedőt szorongattam, miközben egyre többet ittam, és egyre lényegtelenebb erővel markolásztam a tóga szélét, mire egy nagy roham közepén, úgy sutty, leoldódott rólam, és ott álltam a kaktuszfügefák árnyékában egy szál lila tangában és egy hasonló színű topban. Mit is mondjak? Csak kábé ötvenen látták, meg a kukkoló szomszédok. Szóval az ilyen bulikákat azóta ha lehet kerülöm, és a diszkrétebb tombolások felé hajlok.Pia, némi füvecske, pasik és persze jó zene. Ha ez megvan én már elvagyok, mint az aludt tej a dunsztos üvegben. Egyre melegebb lett, ráadásul megjelentek a kurva galambok, amiket némelyek előszeretettel etettek. Namost én nem vagyok egy ornitológus sem, de bajom sincs a szárnyasokkal (finomak azok vajon párolva jó kis fokhagymás pácban….nyammi) de a galambok azon csoportba tartoznak, amiket már a teremtéskor kihalásra ítéltem volna. Ezek meg valahogy érzik ezt és megpróbálnak nekem udvarolni, meg különféle hangokat kiadni a közelemben. Nem győzöm elzavarni őket. Szépen pakolgattam össze a papírjaimat, és készültem az induláshoz, amikor megint megzörrent a telefonom. Kezdte a lila köd ellepni az agyamat, hogy mindenki most talál be, és magamban azt hiszem már millió olyan helyre elküldtem Carolt, ahonnan a visszatérés lehetetlen, de ezúttal nem ő, hanem Blue volt az. Hogyaszongya segítsek már, és ugorjak fel hozzá ötkor, mert pasi vendége lesz, és szeretné ha még hat előtt lelépne, mert fél hétre egy másik faszi jön hozzá, kéne az alibi. Sóhajtottam. Hogy unom én ezt. Mindig ilyesmire használ, és bevallom, lassan már én sem tudom követni a pasi ügyeit, egy külön algoritmus kellene már rá, amit ha szépen néz Vér meg is ír neki. A lényeg, hogy legyek nála hatra. Amilyen hülye vagyok ezt is megígérem. Lassan azt hiszem be kellene vezetnem egy stoppot arra ki és mikor használhat ki. Szóval alibi Blue-nak pipa. Remélem ma már nem akar senki semmit tőlem, mert ha még egyszer megzavarnak, és nem tudok elindulni, akkor csúnya világ lesz. Na és ugye itt jön az a helyzet, ami filmeken látva rém vicces és röhejes tud lenni, de ha veled történik, akkor egyszerűen csak kurvaciki. A szép színes táskámban egyenként tűnnek el a jegyzetek, a dossziék, amelyek eddig mellettem hevertek. Valahol a második mappa tájékán kap telibe egy galamb, éppen a fejem tetején, de a hajam elég dús, hogy felfogja, és mivel szél sem fúj meg semmi, valahogyan fel sem tűnik. Teszem a dolgom, mintha mi sem történt volna, kvázi egy szép nagy fehér galambszarral a fejem búbján. A környezetemet sem érzékelem, pedig ha egy pillanatra felnéznék, akkor látnám, hogy egy párocska éppen előttem sétál el, és úgy röhögnek, hogy a kezükbe temetik a szájukat. Első nekifutásra kiosztanám őket, másodikra meg elkezdenék gondolkodni, hogy pár óra leforgása alatt nőtt rajtam valami iszonyat randa pattanás, vagy úgy lazán megcsúnyúltam, esetleg egy cetlit ragasztottak rám valahova...vagy nem tudok róla és tök pucér vagyok? Vagy mégis mi a picsán röhörésznek? De persze nem veszem észre. Úgy nagyjából tíz percig szenvedhetek így, és már majdnem el is pakolom az utolsó fekete mappát, amikor egy árnyékot érzékelek a közelembe. Baszki, támadnak a nyenyecek! Persze, nyilván, pont engem! Vagy kandi kamera, nem tudom, de amikor felpillantok, egy srácot látok, aki éppen felém közeledik, és nagyon néz, legalábbis innen úgy látszik, hogy engem. Vagy kancsal, és akkor tök égő lesz. Nem, ez a pasi kifejezetten engem néz, és felém tart. Gyorsan körbevizslátolok, hátha tévedés...de ez nem az. Csak jön. Mi a francot akar? Belelök a szökőkútba? Na azt adja meg neki a jóisten! Gyakorlatilag megakadok a mozdulattal, meg mindennel amit eddig csináltam, és félrebillenő fejjel csak a közeledőt nézem, aki megemeli a kezét, amikor érintésnyi távolságba ér, és a hajam felé nyúl. Na itt van az a pillanat, amikor a védekező mechanizmus bekapcsol, és arra gondolván, hogy egy félcédulás kattant akar éppen nekem rontani fényes nappal az egyetem előtt, félrehajolok mielőtt hozzám érne, és balból egy lengőt indítok meg felé. Az egész ha lassítva néznénk még viccesebb lenne, ha meg gyorsítva, akkor elég hülyén festene, de valahogy úgy történik az egész, hogy az összes mozdulat majdhogynem milimásodperceken belül történik, és majdnem egyszerre.A srác meg van győződve szerintem róla, hogy még valami felszólalásra is futja mielőtt hozzám érne, én meg úgy gondolom, hogy ez a lehetőség nálam bukó, szóval a hozzám hozott lendülete, meg a balomból küldött csapás viszi őt befelé a szökőkútba. Persze nem ezt akartam, csak kitérni előle, és nyomatékosítani, hogy hozzám ne érjen, mert bár kicsi vagyok, de kurvabátor….szóval amikor csobban a vízben azért engem is elkap a para rendesen.Gyorsban fordulok meg, és támaszkodom a kőre. - Úbazmeg! Ezt nem akartam. Minden oké?- kérdezem, és kicsit azért szégyellem is, hogy ilyen lendületesen támadtam vissza. De mégis mire számított, mit tapenol? - De hallod! Mi a picsát akartál tőlem?- ez az Tara! Csak kedvesen, nőiesen, egyem a zúzád! Szóval ott állok egy adag galamb kulával a fejemen, körülöttünk egy csomóan röhögnek - és nem csak az idegen srácon, hanem rajtam is, csak még nem tudok róla- és azon meditálok, hogy kezet nyújtsak neki kisegíteni, vagy inkább várjam meg amíg kievickél a bokáig érő vízből. Az utóbbi mellett döntök. - Belefulladni ugye azért nem fogsz?- teszem azért oda pofátlanul az utolsó kérdést. Hogy ebből mi lesz?
"Mindjárt péntek", ahogy a nővérem mondaná, legyen szó akár hétfő reggelről, vagy csütörtök délutánról. De ha azt nézzük, hogy mikor lesz már hétvége... egyelőre még befelé megyünk az erdőbe, viszont már küszöbön a szerda dél, és onnantól kezdve kifelé haladunk, kibírjuk ezt fél lábon állva is. Mondjuk ha most felbukkanna az edzőm és közölné, hogy hajrá, biztos visszaszívnám az egészet. Nem is értem, hogy miért várom annyira a hétvégét, amikor az óráimra így is csak elvétve járok be, többnyire csak azokra, amire nagyon muszáj, edzések meg hétvégén is vannak. Ja igen, megvan! Igaz, hogy se gyakorlatok, se szemináriumok nincsenek szombat-vasárnap, legalább olyankor egy árnyalatnyival halványabb a lelkiismeret furdalás miatta, hogy már megint ellógom, de sajnos tanulmányi osztály sincs, és mily meglepő, hogy mint valami rossz zarándok, lassan hetente látogatok el hozzájuk valami ügyintézés kapcsán. Lehet, hogy a tanáraim és a csoporttársaim közül még senki sem tudja a nevem, de az itteni dolgozók lassan már fejből vágják, ami, legyünk őszinték, nem-magyarok számára azért nem is rossz teljesítmény. Ma reggel is épp hozzájuk siettem, hogy még ebédszünet előtt odaérjek, mert akar a halál hivatalosan egy, gyakorlatilag majdnem két órát várni rájuk, hogy visszaérjenek az ebédről, kávéról, délutáni sziesztáról, vagy tudja a fene, mivel ütik el az időt olyankor, én mondom, jobb a boldog tudatlanság. Szerencsére azonban sikerült időben beesni, ráadásul nem is várakozott előttem 120 kilométeres sor, úgyhogy emberi időben, röpke egy óra alatt sikerült is elintézni, amit kellett. Elég korán ahhoz, hogy még a következő órámat is elérjem, és bár sok hangulatom nem volt hozzá, azért csak nem ártana ismerkedni az évfolyamtársakkal, legalább néha lássák a képemet, meg kipuhatoljam, kit érdemes majd a jegyzetekért fűzni vizsga előtt, ha már én nem látogatom az előadásokat, hogy jegyzeteljek... Bár, amilyen olvashatatlan a kézírásom, lehet azzal sem lennék előrébb. Nos, a szándék kivételesen megvolt, hogy megjelenjek az órán, még azt is tudtam, hogy melyik előadás lesz, és hánykor kezdődik, de hogy melyik teremben... épületben, vagy éppen bolygón, nos, abban már korán sem voltam olyan biztos, így előkerestem a mobilomat, és megpróbáltam annak a segítségével előtúrni a hőn áhított információt. Hogy aztán, miután megvolt a pontos cím, ismét realizáljam, hogy megint csak egy lépéssel vagyok közelebb a célhoz, hisz ennyi épület között halvány lövésem sem volt, hogy pontosan melyik is rejti a termet, ahol meg kéne jelennem... Épp a campus különböző épületeit szuggeráltam, hátha rájövök, mi alapján megy itt a számozás, amikor a hátam mögött visszafojtott röhögésre figyeltem fel, aminek igyekeztem semmi különösebb figyelmet nem tulajdonítani. De miután egy második, majd egy harmadik személy is elhaladt mellettem, hasonlóan jól szórakozva valamit, bennem is felébredt a kíváncsiság, hogy mégis, minek örülnek ennyire? Nem tagadom, ahogy kiszúrtam, az első reakció részemről is hasonló volt, mint az övék, mire sikerült némi komolyságot magamra erőltetnem. Hiába, minden vicces, amíg nem velünk történik, és magamban hálát adtam az égnek, hogy eddig sikeresen elkerültem a galambok szőnyegbombázását, itt sem kevésbé veszélyesek, mint odahaza. Ellenben látva, hogy hányan röhögnek szerencsétlen, pórul járt csajon, és egyikükbe se szorult annyi jó modor, hogy szóljon neki, végül csak megesett rajta a szívem, nem leszek olyan tapló nagyvárosi paraszt, mint a többiek. Apropó, érdekes, hogy eddig én is nagyvárosi gyerekként gondoltam magamra - egészen addig, amíg Szegedről New Yorkba nem költöztem... az azóta eltelt hetek óta egyre inkább olyan érzésem van, mint ha falun nőttem volna fel, legalábbis az itteni nyüzsgést, meg tömeget elnézve... Az előadás most várhat, az első óra kivételével úgy se jelentem meg egy alkalommal sem, ez az egy sem oszt vagy szoroz, legalább akkor másnak adjuk vissza az emberiségbe vetett hitét - legalábbis hittem én, naivan... Mert mindenre számítottam, csak épp arra nem, hogy a segítségemet egy bal egyenessel fogja meghálálni, ráadásul olyan sietősen, hogy még megmukkanni se volt időm előtte! Ahogy a lendülettől átesek a szökőkút peremén, egyenesen a vízben landolva, a kezdeti meglepettségen túllendülve már mondom is a magamét, válogatottan cirfa káromkodások formájában. Ilyenkor imádom az anyanyelvemet, hisz melyik másik nyelven lehet öt percig folyamatosan szentségelni úgy, hogy még csak szóismétlés sincs benne? Kár, hogy a kutya sem érti, így értékelni sem igazán tudják ezt a fajta tehetséget... - A rohadt életbe már, ha nem akartad, akkor meg mi a francért csináltad?! Mi van, ha eltörted az orromat?! - bukik ki belőlem a kelleténél egy fokkal talán ingerültebben, mire meghallom a következő kérdést, és nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek... kínomban. Amennyire sajog az orrom, meg egy-két porcikám így az esés után, egyik sem lenne túl kellemes, de keményebb fából faragtak annál, minthogy nekiálljak ezen sopánkodni, pont egy ilyen kislány előtt. - DNS mintát lopni, hogy aztán egy birodalmi hadseregre való klónt állítsak elő és világuralomra törjek az univerzumban. Szerinted? - mondom az első hülyeséget, ami eszembe jut, remélve, hogy veszi a lapot - valójában semmi hasonló tervem nincs. De aztán eszembe jut a macska esete a mikrohullámú sütővel, meg a hülye amerikaiak, akik kifogásolták, hogy nincs a dobozra írva, hogy "ne szárítsd benne a macskát, te nagyon idióta, mert feldobja a pacskert", és egy pillanatra elfog a félsz, hogy vajon tényleg mindegyikük ilyen ebihal értelmi szinten van? Vagy ez csak a krémje, és van remény még normálisabb személyekkel összefutni? - Azt hiszem, hogy most már világos, hogy a többiek miért csak biztos távolból röhögtek rajtad. Ha tudtam volna, hogy ilyen passzív-agresszív vagy, én se jövök a közeledbe, hogy szóljak... hogy amúgy a galambok támadást indítottak ellened, és nyerésre állnak, tekintve, hogy még csak nem is érzékelted. - kanyarodok azért vissza a tárgyra, miközben feltornázom magam ülő helyzetbe, és próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy most már ketten osztozunk a rivaldafényen, már ami a parkban lézengő emberek figyelmét illeti. - Miért, ha igen, akkor a segítségemre sietsz? Olyan Baywatch módra kimentesz, szívmasszázs, mesterséges lélegeztetés, 911, meg minden? Vagy erre rácsesztem, mert cukorból vagy, és felőled itt fulladhatnék meg, akkor sem mozdítanád a kisujjadat sem? - nézek fel rá, még mindig a vízben ücsörögve. Ha ő nem zavartatja magát, akkor én sem fogom, amúgy is nyár van, a víz is egész kellemes, még ha nem is pancsoláshoz öltöztem... azt meg nem kell tudnia, hogy én meg a víz valójában milyen jó barátok vagyunk, sőt... az lenne az irtó ciki számomra, ha ilyen kacsaúsztatóba fulladnék bele, mint a sportág legnagyobb lúzere, nevem évszázadokra fennmaradna az utókor számára. Mindenki jó valaminek, mást nem, elrettentő példának, és mondanám, hogy legalább híres leszek, de... ilyen áron inkább passzolnám. A vízzel nincs különösebb bajom, azzal viszont, hogy egy alig fél méter mély betonvályúba ugorjak fejest a két méteres medence helyett, nos, az ellen már lenne pár szavam... vagy lett volna, ha kérdeznek, de miután semmi ilyesmire nem volt idő, csak bumm, így szólni sem tudtam, hogy ez nem épp nyerő ötlet. Azt már most, néhány pillanattal később is érzem, hogyan csípi a klóros víz a tenyeremet meg az alkaromat, valószínűleg szépen sikerült lehorzsolnom esés közben, és az orrom is zsibbad egy kissé... Az meg egyelőre fel sem tűnt, hogy a vér is milyen szépen patakzik belőle így az esést követően.
Ha ez egy ismerkedős alaphelyzet lenne, azt mondanám, hogy kurvaszarul csinálom. Mondjuk úgy, hogy nem az, még úgy is.Persze ha engem kérdeznél akkor azt mondanám, hogy alaphelyzetben sem indult jól a napom. Aztán jöttek a megkeresések, és persze a szokásos “Tara lécci!!!” felszólalások, amelyben golyókat növesztek és megmentem a világot, mert ebben is jó vagyok. Mondjuk bármilyen nagy az egóm, azért ezt nem gondolom magamról, de tény, hogy ma az átlagosnál is többször jutottam el arra a pontra, hogy törlöm magam az összes közösségi oldalról, a telefonomat nemes egyszerűséggel kikapcsolom, és hamut hintek a fejemre, majd elvonulok a világtól. Legalább arra a kis időre amíg a fontosabb vizsgáimon túl nem vagyok.Amúgy az érdekes talán az egészben az, hogy egészen az utolsó másodpercekig nem szokott érdekelni egyetlen vizsga sem. Beszerzem a jegyzeteket, vagy én magam kutakodok kicsit utána a témának, aztán egy héttel az aktuális előtt kapcsolok, hogy húbaszki én még sehol nem vagyok, jól ellébecoltam az időt. Csak ha visszatekintek sosem tudom mire. Jah dehogynem. A hét hét napjából legalább ötöt totál átbulizva töltöttem. Úgy meg aztán nehéz tanulni ugyebár. Fáradt is vagyok, meg őszintén tele van a tököm az egész világgal, azzal, hogy még csak szerda van, és azzal, hogy egy csomó mindenre nem emlékszem, amit elvileg megígértem.Romlik a memóriám, ez nem jó jel. De nem ám! Szóval az egész hangulatom, meg úgy alapvetően a nyomoromban való tobzódás is közrejátszik abban, hogy nem veszem észre, lassan a fél világ rajtam röhög, persze diszkréten, vagy kevésbé diszkréten ez lényegtelen, de mégiscsak rajtam….én el vagyok foglalva azzal, hogy végre elinduljak - galambszaros fejjel- a dolgomra. Azért isteni vagy jobban mondva a beavatkozásnak köszönhető szerencse, hogy ezt nem tettem meg, mert akkor valószínű nem csak az egyetem de a fél város rajtam vigyorogna anélkül, hogy egykurva szóval figyelmeztetnének mi a szitu. Elég sok minden végigfutott az agyamon, amikor a közeledő srácot megláttam. Attól kezdve, hogy zsákot akar húzni a fejemre, és elrabolni -fényes nappal egy forgalmas szökőkút mellől. Úristen Tara, neked szedni kéne valamit paranoia ellen- egészen odáig, hogy csak simán és lazán ismerkedni akar. Mondjuk ez utóbbinál azért egy kicsit erős túlzás egy baszott nagy bal horgossal a tudomására hozni az elutasítást, de már nem tudok mit tenni.Mire észbe kapok mit csináltam a srác elég mérgesen és elég vizesen tobzódik a szökőkútban. Amikor meghallom a hangját és az idegen akcentust, valamint az angoltól elég eltérő nyelvezeten előadott kis performanszot, hirtelen arra gondolok, hogy tuti valami pokoli lény, és éppen a démonokat készül megidézni a világra. Jah, többet kéne aludni, és nem mindenféle szemét horrort bámulni hajnal kettőkor vegyelemzés tanulás helyett. Tudom, tudom ne is mondd! Szóval gúvadnak rendesen a szemeim,és már éppen szólnék, hogy okés, sajnálom meg minden szar, de légyszi ne hozd el a világvégét ezen az istentelen nyelvezeten...amikor abbamarad a szóáradat. Ekkor kapcsolok, hogy lehet nem is tud angolul….valami menekült. Bár nem tűnik se mexikóinak, se puerto rico-inak...de még csak egy kicsit sem kubainak...olyan átlagos feje van, már amennyit a víztől és a csapzottságtól meg a méregtől meg tudok állapítani. Végül csak megszólal számomra is érthető nyelven, és a magyarázat amivel előáll azt hiszem egy pillanatra lefagyasztja a gondolataimat. Csak nézek rá, mint aki nem is érti miről beszél -őőőő lehet, hogy tényleg nem- aztán persze kapcsolok, hogy csak szívat. Mit mondjak, megérdemlem, de most tényleg. Már kezdem bánni az egészet, ám nem vagyok képes meg nem történtté tenni, ugyanakkor rém mókás az egész...mindaddig amíg ki nem derül mi volt az oka annak, hogy olyan nagy lendülettel közeledett felém. A hajamhoz kapok, és sikerül belenyúlnom abba a bizonyos cuccba ami éppen a közepén díszeleg. Egy kiadós káromkodással fejelem meg a dolgot, amelyben a “fuck” nagyjából ötvenszer fordul elő, különböző kötőszavak kíséretében, megspékelve némi ízes ír tájszólással, ami gyakorta előjön, bár tököm sem tudja honnan, mert életemben nem jártam még Európában. Nagyapa szerint ez így a vérünkben van. Na az ilyen kifejezéseket nem igazán csípem tudósként, mert a vér jó párszor cserélődik az emberben élete során….na jó, ez túl tudományos maszlag, ne is menjünk bele. A lényeg, hogy már éppen adnám meg neki a választ, hogy persze szájból szájba, meg szerzek neki olyan helyes kis piros bikinit, szaladgálhat benne a plázson...és a cukros kérdésére is elég hamar megérkezik a felelet, mégpedig olyan formában, hogy egy nagy lendülettel hajolok át a szökőkúton, hogy a fejemet alaposan belemártsam a jéghideg vízbe. A kezemmel alaposan át is túrom a dús tincseket, hogy kellő gyorsasággal szabaduljak meg attól, amit úgy kaptam, hogy nem is kértem.Prüszkölök rendesen mint az ázott macska, amikor kiemelem a fejem, és megrázom azt, hogy a vizes hajam ezerfelé lebben. A szempilláimon megül a víz. Hogy mennyire volt higiénikus amit az előbb műveltem, több szempontból is, abba most úgy ne is menjünk bele. A kezemmel átdörgölöm az arcomat, majd megköszörülve a torkomat kicsit kihúzom magam, a büszkeségemet a fitos kis orrom hegyén egyensúlyozom. - Khm….izé...Kösz. Mármint a segítséget, és...hé, nehogy azt hidd, hogy ha tévedek akkor nem látom be, és nem próbálok rajta finomítani.- csak egy halovánnyit emelem meg a hangom, végül a táskám után nyúlok kicsit beletúrok, és az egyetlen váltás pólómat kiemelve belőle a srác felé lengetem azt. -Namármost választhatsz. Segítség gyanánt elfogadod ezt a neonzöld pólót, rajta egy viháncoló csőrikével.- fordítom magam felé az említett darabot, majd az idegen fiúra nézek megint, és majdnem kibukik belőlem a röhögés, mert elképzelem a pólómban. Diversity van, no para! -Vagy abbahagyod a lubickolást és feljössz velem a kémia szertárba, egy helyes fehér pólóért, meg pár törcsiért. Ha szerencséd van működik a meleg levegő befúvó, és mivel ismerem a kódját el is tudom indítani neked.- annyira magyarázok, hogy eltelik legalább fél perc hogy realizálom, az orrából is folyni kezdett a vér. Óhogybazmeg! Itt fog nekem mindenféle bacilust összeszedni.Nem gondolkodom. Félredobom a táskát, és a csőrikés pólóval felszerelkezve belehuppanok a szökőkútba, és a srác felé indulok. A víz nagyjából a combom közepéig ér és kurvahideg. De tényleg! Ezt így külön hűtik, vagy mi a tököm? Úgy megyek közelebb, mintha egy tonna iszapban kellene előre haladnom. Rém mókás amúgy. -Vérzik az orrod, hagy töröljem le! Nyugiiiii nem csinálok semmit, csak tartsd a pólót az orrodhoz egy kicsit. És döntsd hátra a fejed amíg eláll. A tarkódhoz teszem a tenyerem, támaszd meg rajta és legalább egy-két percig maradj így.Mondom, hogy döntsd hátra a fejed!Tartom, hidd már el. Nem vagyok az ördög menyasszonya vagy ilyesmi, csak….vágod, egyre közelebb jöttél, és csak néztél rám….szerinted mire gondolhattam volna? Ha csaj lennél...tessék ha csaj lennél te mire gondoltál volna? Ne...ne válaszolj, mert taknyodnyálad visszafolyik. Tartsd még a fejed!-szóval tartom, ha már ő nem beszélhet, beszélek én kettőnk helyett. -Na fasza! A könyököd is lehorzsoltad. Áááá...lezúzlak itt seperc alatt.Amúgy Tara vagyok. És tényleg ne haragudj, okés? Nem szokásom ez, hidd el! Én csípem a srácokat, nem szokásom kinyírni őket.Eddig legalábbis nem volt szokásom.Okés, most már visszahajthatod a fejed.- elveszem a kezem a tarkója alól, és a pólót is az orra elől. Kicsit piros és bohócosan feldagadt, de amúgy aranyos a srác. Komolyan egy ilyen cukorpofát akartam lecsapni mint a taxiórát? -Na feljössz velem a kémia szertárba?- öhm, ez csak nekem hangzott kétértelműen?
Hol az egyikünk, hol a másikunk pupillázik nagy értetlenül, mint hal a szatyorban, mielőtt még halászléként a bográcsban végezné. Elég meglátnom a tekintetét, máris tutira veszem, hogy most hall először magyar szót. Hiába, eddigi tapasztalataim alapján aki tud legalább egy kicsit, nagy eséllyel valami káromkodást sajátított el elsők között, és ha az előbbi színes repertoárból semmire se ismert rá... Nem is tudom, melyik, riadt arckifejezése látványa jelent nagyobb elégtételt számomra, amit a szitkozódások alatt öltött magára, vagy az, amikor közlöm vele, hogy milyen természetes hajbalzsam virít a feje tetején a galambok jóvoltából? Talán inkább az utóbbi, pláne így a fogadtatás után, elvégre magyar vagyok, a legszebb öröm a káröröm, abban aztán semmi irigység nincs! - Na ugye, hogy ugye? - nézek győzedelmesen, amikor pedig ő kezd rá a bősz szitkozódásra, csak lemondóan legyintek... ugyan, amatőr! Bár meg kell hagyni, az angolok szegényes szóhasználatához képest annyira azért nem rossz, bár irodalom szakosként a szóismétlésért jár a mínusz pont. Már épp megszólalnék, amikor belekezd a rögtönzött hajmosásba, én pedig végleg elkönyvelem magamban - igen, az amerikaiak tényleg zakkantak... Mondjuk tény, hogy nyár van, meleg van, hamar megszárad a haja, ha meg nem, akkor is esztétikusabb látványt nyújt, mint én bőrig ázva... na meg ez aztán még mindig hatékonyabb, mint ha egy zsebkendővel kezdené szétkenni a trutymót a haján, mint óvodás a mézes-lekváros kenyeret a nappali falán... - Nincs mit. Örülök neki, hogy jól sikerült a hajmosás, sőt mi több, én köszönöm, hisz nem volt elég alga, kajamaradék, rothadó falevél, meg egyéb trutymó a vízben, most már a galambszart is kipipálhatjuk a listáról. - mosolyodok el "roppant" hálásan, ám nem túl őszintén, miközben figyelem, hogy mégis, mit kotorászik a táskájában? Ám előkerül az a bizonyos póló, én meg csak értetlenül vonom fel a szemöldökömet. Mi ez, valami kandi kamera? - Igazán értékelem a figyelmességedet, Törpilla, de mégis, mihez kezdjek a pólóddal? Vigyem haza emlékbe, vagy... - kezdek bele, majd ha a becenévről nem kapcsolt volna, akkor jelentőségteljesen végig is járom a tekintetem rajta, hátha arról kapcsol, hogy nem igazán egyezik a ruhaméretünk. Amúgy is, ha már választani kell, inkább a tasmán ördög, vagy a kengyelfutó gyalogkakukk, de tudom, ne válogassak, nem vagyok épp olyan helyzetben. - Kémia szertár? Jut eszembe, remélem, nem vagy Breaking Bad rajongó. - igaz, az sem mai darab, ettől függetlenül ismerheti, de egész látványosan szemlélteti, milyen veszélyesek tudnak lenni azok az emberek, akik pengék kémiából, ha pedig a csajnak ilyen egyenes bejárása van a kémia szertárba, ahol mindenféle veszélyes szereket tárolnak... hmm, lehet mégis jobban járnék a csőrikés pólóval? Még lenne idő meggondolni magam. Ám újfent csak pislogok rá, hogy ugyan, mi ütött belé? Az előbb hajmosás, most meg bele is mászik a vízbe? Ennyi erővel akkor alá is merülhetne ő is, így viszont csak értetlenül nézek rá, miközben felém közelít. Most akar vízbe fojtani? Ha már elsőre nem sikerült? A kisördög azonban ott ücsörög a vállamon, nagy a kísértés, hogy egy jól irányzott karlendítéssel küldjek egy jó kis hullámot felé, látva, hogy meddig ér neki a víz, meg mennyire nem ilyen hőfokra számított, de aztán csak visszafogom magam - más se hiányzik, mint hogy a végén még tényleg itt a medencében kezdjük gyilkolni egymást. Mondjuk szemtanúkra nem lenne gond, az biztos. - Hogy mi? Kutya bajom, ki ne hívd nekem a mentőket, nem kell se... - kezdenék bele, bár úgy tűnik, sok beleszólásom nincs, már kapom is a pólót az orrom alá, a kezét meg a tarkómra, úgyhogy "ha nyugton maradok, előbb szabadulok" alapon jobbnak látom nem ellenkezni. Egyébként is, kinek lenne ellenére, ha így pátyolgatják a sérüléseit? Mondanám, hogy már ezért megérte, pláne, mert a másik sem egy Brünhilda alkat, hanem sokkal szemrevalóbb teremtés. Megadóan döntöm hátra a fejem, miközben hallgatom, és továbbra is igyekszem nem megfulladni. - Igenis, anyu. - morgom-motyogom az orrom alatt. Csak néztem rá... mégis, hova kellett volna néznem? Ellenben, ha már ilyen maradandó élményt jelentett számára, akkor most se fogom vissza magam, ha már lúd, legyen kövér. Én úgy is a vízben ücsörgök, ő meg mellettem áll, a tarkómat támasztva, olyan szép nagy, barna szemeket meresztek rá, az arcvonásait fürkészve, mint valami elárvult kölyökkutya, akit ott felejtettek az árokparton... Ha éppenséggel enne, akkor a kaját is gond nélkül nézném ki a szájából ezzel a nézéssel. - Honnan tudnám mi járt a fejedben? A férfiaknak évezredek alatt se sikerült rájönni, tőlem se várj csodát 10 perc ismeretség után. Ha csaj lennék? Nem vagyok, de valószínűleg nem azzal indítottam volna, hogy behúzok egyet a másiknak. - bánom is én, hogy elvileg nem szabadna beszélnem, hiába az előbbi kis beszólásom, szerencsére nem az anyám, fogja be a szám, ha nem tetszik neki. Úgy is csak egy mozdulatba kerül neki, ha meg a verekedésnél sem zavartatta magát, meglepődnék, ha ez megakadályozná. - Képzelem, te vagy az egyetem titkos fegyvere, ráküldenek valakire, aztán öt perc alatt leamortizálod az illetőt. - jegyeztem meg, veheti akár bóknak is, mert igaz, egyelőre nem vészes a sérülésem, de kinézem belőle, hogy megy ez neki jobban is. Mielőtt még felkelnék, azért még én is arcot mosok, biztos ami biztos, elég, hogy bőrig áztam, nem hiányzik még az is mellé, hogy nyakig véresen caplassak végig a folyosón... - Persze, én is ezt mondanám... eddig nem volt szokásod, de velem kezdesz? - cukkolom, csak hogy érezze a törődést, meg hadd nőjön az a fránya lelkiismeret-furdalás benne... már ha létezik nála olyasmi. Miután pedig sikeresen feltápászkodok a vízből, kezet is nyújtok felé, a bemutatkozás végett, lelkiekben már előre készülve, hogy vajon ez alkalommal hányszor kell elismételnem a nevemet? - Örvendek, az én nevem Balázs. - mutatkozok be, hogy ha aztán a szükség kívánja, akkor annyiszor ismételjem, vagy épp betűzzem el a nevem, amíg meg nem érti a másik. Legrosszabb esetben meg marad a Balu, azzal egész jól elboldogulnak az amerikaiak is. - Ejha, kapásból a kémia szertár? Jó nagyot lépett előre a kapcsolatunk ilyen rövid időn belül! Egyébként miért is ne? Olyanban még úgy sem jártam. Csak utánad, hölgyeké az elsőbbség! - azoknak a termeknek sem tudom a helyét, ahol órám lenne, nem hogy azokét, ahol nincs, így abszolút rábízom magam a másikra, remélve, hogy tényleg oda megyünk, amit mond, és nem járatja a bolondját velem azért, amiért folyamatosan szívom a vérét. Azt meg szimplán igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy hányan követik a párosunkat furcsálló tekintettel, vagy épp fordulnak meg utánunk, hogy jól látnak-e, helyette inkább az orromat kezdem óvatosan tapogatni, felmérve, hogy mekkora a kár. Nem rémlik, hogy hallottam volna reccsenni, annak ellenére, hogy eléggé sajog még mindig. Törni tuti nem tört el, remélhetőleg repedés sincs, de mást nem, a délutáni edzésnél úgy is kiderül, aztán ha gebasz van, este még végigturnézhatom a sürgősségit, a fül-orr-gégészetet, meg a fél kórházat, attól függően, hogy mennyire sújos. - Feltételezem, ha már az egyetem szökőkútja mellett ücsörögtél, akkor ide is jársz... te melyik szakon küzdesz a diplomáért? Elég lazának meg flúgosnak tűnsz ahhoz, hogy kémiatanár legyél, de azokkal van valami közös óránk, úgyhogy azt kihúznám a listáról... Vagy csak a galambokat etetni jársz ide unalmas óráidban? - terelem vissza a témát azok felé a pusztulásra érett kis dögök felé. Mondjuk ha megtudom, hogy még eteti is őket, ahelyett, hogy ritkítaná, esküszöm, letagadom, mint ismerősöm.
Ha a fejem tetejére állok, ebből a helyzetből már akkor sem jövök ki jól.Helyrehozni pedig még kevésbé van esélyem. Se Csőrikés pólóval, sem meleg levegő befúvóval...de még azzal sem, hogy ezerszer is bocsánatot kérek. Mondjuk nem neki csapta telibe a fejét egy nyamvadék madár. Akit amúgy egy merő jóindulattal sem neveznék madárnak, annak okán, hogy még énekelni sem énekel szépen. Szóval mihamarabb meg akarok szabadulni a többlettől a hajamban, és bevallom töredelmesen én ugyan meg nem néztem, hogy mi van még a vízben a srácon kívül. Mondjuk az sem éppen egy orbitálisan jó ötlet, hogy oda mosogatom a hajam ahol ő játszik hableányost az én jóvoltamból. Ezt pedig szóvá is teszi. Jogosan, jár az öt pont. - A galambszart, és a kókuszos hajbalzsamot is, hogy pontosak legyünk.- veszem fel a poéncukorkát és nyammogom el amúgy jóízűen és nevetgélve. Most mi a fenének húzzam fel magam a dolgon. Elég komoly lelkifurkát okoz nekem a gondolat, hogy egy helyes srácnak lezavartam egy lengőt merő jóindulatból. Mármint ez nem teljesen pontos meghatározás, de komolyan próbálom helyrehozni, ami az én esetemben azért nagy szó ám. Még a pólómat is felajánlom, nem törődve a méretbeli különbségekkel. Mondjuk tőlem nem nehéz nagyobbnak lenni, még úgy sem ha guggolna. - Most miért? Mellben kicsit szorít, feltéve ha sikerül átpréselni rajta a fejed!- replikázom vissza, és kihúzom magam, mintha az ugyan számítana. De igenis számít az a három miliméter is, amit a lelapuló hajam jelen pillanatban ellop tőlem. Aztán persze jön gyorsított eljárásban egy kis elsősegély, és alig bírom megállni, hogy ne röhögjem el magam, ahogyan rám néz azokkal a kutyamenhely nagy szemekkel. Pedig előtte tiltakozott ám rendesen, és éppen úgy ahogyan én tettem volna, mindenféle marhaságot dobált mondat címszóval egymás után. Szemeimet forgatom és miközben újra lenézek rá nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam, hogy még mindig óriási nagy szemeket mereszt rám. Jó lesz már komolyan...neked adom az uzsonnámat, ha még szebben nézel a dobozt is megeheted, de tényleg már! Végül marad a nagy piros orr, meg remélhetőleg nem eltörött orrcsont, és hát igyekszem kulturált beszélgetést kezdeményezni. - Tényleg nem szokásom. Na jó, egyszer mondjuk előfordult, de az még az elemiben volt, és mentségemre szóljon, hogy nyolc éves voltam. A pulykatojás képű Patric McMillet meg állandóan húzgálta a hajam. És hiába mondta anya, hogy a fiúk azért csinálják mert tetszik nekik egy lány...én valahogyan csak nem tudtam ezt megemészteni, így a szeretetet az én oldalamról azzal mutattam ki, hogy állon vágtam. Persze egy hétre eltanácsoltak a sulitól, és két hétig élvezhettem a szobafogságot...na de tényleg.- okés, na most van az a pillanat, hogy szegény srác felkötheti az alsóneműt, mert a maflásaimnál a beszélőkém jóval erőteljesebb fegyver. És ha nem menekül nem fogja megúszni. Reméljük szereti a vég nélküli fecsegést. Ha nem az sem fog zavarni. Én most a fejembe vettem, hogy jóvá teszem az egészet amit okoztam, szóval ha akarja ha nem velem kell tartania. A bemutatkozásnál azonban elég gyorsan padlót fog az állam, meg az agyam is. Feldolgozhatatlanul ömlik bele a kobakomba a neve, ahogyan ő kimondta. Mint egy méhkas...legalábbis a vége. Mi az a zsizsegés a végén? Bala...ddzzzzssss….zzssss úristen, ezt amerikai szájjal ki sem lehet mondani. Ez a pasas egy alien! Ilyen név nincs is. A nevéből eladták a feketepiacon a magánhangzókat, vagy mi? - Bala...báláá...sssszzzz- hát egy gyenge sziszegés lett a vége, pedig elég komoly küzdelmet folytattam, hogy ugyanúgy tudjak zümmögni meg dongani a végén mint ő. - Milyen név ez te?- kérdeztem végül meglepetten, és öt perc orális szenvedés után sem jutottam el odáig, hogy legalábbis minimálisan megközelítsem a kimondását. - Istenbizony ha tudom, hogy így hívnak, hát leharapom a saját kezeimet, mielőtt még lendültek volna. Húha, van valaki aki ezt ki tudja mondani? Báááláááá...ssszzzz- és nem bazmeg, egyszerűen képtelen vagyok a végén a zsizsegésre. Azt sem tudom milyen betű lehet az ott, és hamar kezd a fejemben körvonalazódni, hogy valami idegen kultúra idegen neve lehet. - Ez valami indián név? Vagy eszkimó? Alaszkai vagy?- próbálok tippelgetni, de hogy mennyire lövök mellé, az ebben a pillanatban még nem realizálódik bennem. - Az én európai ír rokonaim között is van pár kacifántos nevű, de a tiéd apám, mindet kenterbe veri. Mondjuk az a tévképzet él az emberekben, hogy minden második ír Sean meg Patrick….de hát ez nem így van.- vonom meg a vállam, miközben kievickélünk csurom vizesen a szökőkútból. Na ha eddig volt nézőközönségünk, most még inkább lett. Főleg azoknak festhetünk mókásan akik nem látták az előzményeket is, csak az tűnik fel, hogy két hülyegyerek mászik ki a vízből, mint Samara a kútból. - Ó kapcsolatunk már akkor fényéveket ugrott, hogy a csőrikés pólóm mullapként funkcionált az orrodon. Jöhet a következő szint...a kéééémiiaaaszertár!- olyan erotikus és kihívó felhangot adok az utolsó szónak, hogy az már röhejes, és el is nevetem magam. - Hát nem is úgy nézel ki, mint aki valamelyik természettudományos tanszékre jár. Már bocs. Semmi előítélet...Bálász.- nem és nem...pedig próbálkozom piszkosul, de annyira idétlenül hangzik a számból a neve, hogy istenbizony rákérdezek valami alternatív megoldásra, már ha van egyáltalán. - Ja, ide járok. A fő szakom a kémia, emelett pedig rendőri képzésre is járok. De nem tanárnak készülök, hanem rendőrségi laborosnak. Drogok. Mármint ez a fő kutatási területem.De nem nem élek vele, és nem foglalkozom sem előállítással, sem beszerzéssel.- nézek hátra, hogy jön e mögöttem. Összecsöpögtetjük a járdát, ahogyan haladunk, gyakorlatilag mindenünkből folyik a víz, de mindenképpen jó pontként írom a srác számlájára, hogy lelkesen jön utánam mint a kisliba az első személy után akit meglát.Engem meg rohadtul nem zavar hányan néznek, mindenkinek kell legyen egy jó napja, amit megoszt valamelyik közösségi portálon, szóval adom alájuk a lovat rendesen, néha még vigyorogva pózolok is egy-egy felemelt telefonhoz.Nem vagyok szívbajos, ez talán már lejött ennek a fura nevű fiúnak is. Becsörtetünk a folyosón, integetek az elképedt porti bácsinak, aki csak a fejét csóválja és odakiált. -Félresikerült kísérlet, Miss Thredson? Én meg csak a vállaim vonogatom és magam mögé mutogatok, hogy nem egyedül vagyok ilyen szerencsétlen. -Olyasmi. És van egy társtettes is. Felmegyünk az elsőre a kémia szertárba.Rendbehozzuk a sminket, ilyesmi. Ő meg itt aaaaaazzz évfolyamtársam és csoporttársam….Bálásszzz.Ne aggójon, minden rendben lesz. Egy órán belül már itt sem vagyunk, csak rendbe kapjuk magunkat.- Valószínű leeshetett a srácnak, hogy nem először járok ilyen kegyetlenül szerencsétlenül errefelé, bár többnyire az alagsorból jövök és sokszor nyakig valami trutymóban, ami kiömlött, felrobbant, kipárolgott, franc tudja. Aki vegytannal foglalkozik, annak számolni kell azzal, hogy az ilyen balesetek bekövetkezhetnek. Szóval mutogattam nagy lendülettel a fiúnak a lift irányába. -Inkább felvonóval megyünk. Kell a francnak, hogy eless a kövön, aztán a nyakad törd és beperelj!- mákunk van, a lift a földszinten, szóval a hívó gomb megnyomásával ki is nyílt az ajtó, én meg becuppogtam, nyomomban a sráccal. -Amúgy hallod már! Milyen név ez a Bálász? Gondolom ez a keresztneved. Nincs valami használhatóbb, amit én is ki tudok mondani, és nem hangzik úgy tőlem, mint aki nem tanult meg egész jól beszélni másfél évesen? Családnév? Gúnynév? Bandanév, ilyesmi?- közben megnyomtam a gombot és a lift meglódult az első emelet irányába. Nem kell több órás utazásra számítani. Fél perc nagyjából, és már mindketten a kihalt folyosón baktattatunk a végén lévő szertár irányába. -Tiszta olyan fílingje van a helynek, mint a Terminátorban, amikor mennek kiszabadítani Sarah Connort. Hehe.-vigyorogtam nagy lelkesen.De amúgy tényleg.Legyintettem. -Mindegy. Nem mindenki lehet olyan lelkes Terminátor rajongó mint én.
- Hogyan is felejthettem el! A galambszar csak a titkos hozzávaló. - csapok a homlokomra, nem kicsit rájátszva a helyzet komolyságára, mire az orromba ismét belenyilall a fájdalom én pedig magamban bölcsen elkönyvelem, ez nem volt éppenséggel jó ötlet. Magamat ismerve, a következő néhány napban biztos, hogy előjön valami allergiám, esetleg megfázok, és egyfolytában tüsszögni fogok, amíg az orrom helyre nem jön, ilyen az én formám! - Jah... mellben, vállban, meg úgy mindenben... mondanám, hogy legalább törölközőnek jó, de ezek a mai kínai, műszálas vackok már annak se. - követem a tekintetemmel az említett ruhadarabot, mielőtt még az orromon végezné. Mondjuk az is szép halál lenne, egy Csőrikés pólóval fojtanak meg, az egyetem medencéjében, de szerencsémre úgy tűnik, a leányzót nem fűti olyan gyilkos vágy, mint amilyen lendülettel orrba kent nem sokkal ezelőtt. Vagy csak a kölyökkutya-tekintetem mentette meg az irhámat már megint? - Akkor ezek szerint te is az a fajta vagy, aki reflexből üt, aztán válaszol... jó tudni, ha esetleg még a későbbiekben is összefutnánk, tartsam a három lépés távolságot tőled. Tiszta "Így neveld a sárkányodat" feeling. - legalább most már biztosra vehetem, hogy nem csak véletlen volt az előbbi, hanem nála olyan ösztönös reflex, mint a levegővétel. Hasznos képesség, nem mondom, még ha a másik oldalról nem is feltétlenül a legkellemesebb. Szerencsére nem kell túl sokáig a medencében rostokolni, én sem az orromon keresztül fogok elvérezni, ahogy pedig lekerül a pólója az orromról, a beszéd is nagyságrendekkel könnyebben megy, még ha az a kellemetlen, sajgó fájdalom nem is akar annyira gyorsan múlni. És mondhatnám, hogy meglep a reakciója a nevem hallatán, de az igazat megvallva láttam én már olyan cifra grimaszokat a nevemet elárulva, hogy egyelőre még rezzenéstelen arccal tűröm a próbálkozásait. - Az ott a végén nem "sz", nem is "s" hanem "zs". - lehet, hogy irodalom szak helyett inkább logopédusnak kellett volna mennem? Vagy csak nekem van olyan érzésem, hogy aki nem beszéli a magyart, vagy valami szláv nyelvet, azok egyszerűen képtelenek normálisan kimondani a számukra külföldi neveket? Az angolok legalábbis valami irtó bénák benne, igaz, a franciákat se kell alábecsülni. Bár nekik legalább a "zs" könnyen jön, amilyen raccsolós-duruzsolós a nyelvük. - Szép. Régi. - felelem büszkén, és így öt perc után már az én arckifejezésem sem sok komolyságot tükröz, ahogy hallgatom a próbálkozásait. Istenemre mondom, még szurkolok is neki, néhányszor egész jól nekifutott az elejének, kár, hogy a végére mindig beletört a bicskája. - Persze, hogy van. Anyukámnak gond nélkül megy. - vágom rá gondolkozás nélkül, elvégre mégis csak ő választotta, és akármilyen meglepő, a rokonoknak sem okoz különösebb nehézséget. Maximum a jelenlegi mostohaanyámnak, de neki meg nézzük el, nem beszél magyarul... - Nem, afrikai. Tősgyökeres kenyai név. - kamuzom be szemrebbenés nélkül, remélve, hogy veszi a lapot, a legkevésbé sem komolyak a szavaim. Egyébként is elég rám néznie, hát úgy nézek én ki mint valami afrikai bevándorló? Mindenesetre, akár elhitte az előbbit, akár nem, biztos ami biztos, csak pontosítok - Komolyra fordítva a szót, latin eredetűként szokták feltüntetni, de ez se biztos. De van egy rakás változata, szerb, francia, német, igaz, ez utóbbit nem állhatom... - megyek bele csodálatos nevem eredetébe, és inkább nem fárasztom azzal, hogy melyik nyelven hogy hangzik, valószínűleg úgy is csak elveszítené a lapot rövid úton. - Sean meg Patric? Meg a jó büdös francokat, az én nevem az ír nevek közelébe sem ér! Az egyik csapattársam is ír, és olyan neve van, huhh... Ha még kimondani sikerül is néhányunknak, de leírni? Caoimhín, vagy hogy is van, de mindenki csak Kevinnek hívja. - legyintettem rá, mert kiejtésre arra hasonlít leginkább és abba legalább nem törik bele az ember nyelve. A franciákra mondják, hogy A-t írnak és B-t mondanak? Aki kitalálta, biztos nem látott még echte ír neveket... - De amúgy Írország király hely, már párszor jártam arra is. - dicsekszek egy sort, igaz, túl nagy országjárás nem volt, elvégre csak meccs miatt fordultam meg arra, és csak egy gyors városnézésre futotta a szabadidőből az edzések mellett, de egyszer, ha tervben van, hogy majd, elutazok újra. Valamikor... - Te jó ég, mi jön még ezek után? Vasárnap együtt megyünk a templomba, gyónni meg szentmisére? - legalábbis abszurdabb találkahely most így hirtelen nem jut eszembe, bár ettől az egytől speciel pont nem félek. Én és a templomba járás... maximum olyankor fordulok meg, ha valami esküvőre vagyok hivatalos, és kötelező. Ami meg a gyónást illeti... nekem? Vétkeim? Ugyan már, olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány... - Nem-e? Bezzeg ha itt lenne nálam az okostojás-szemüvegem, egyből kinéznéd belőlem. Egyébként, csak úgy érdekesség gyanánt, az ikertesóm matek-fizika szakon kötött ki, szóval ennyit az előítéletekről. Csak úgy kíváncsiságból, nálam milyen szakra tippelsz nálam? - kíváncsiskodok egy sort, ami pedig a szakot illet, mázli, hogy nem edzésről jövök, mert akkor egyből lebuktatna a medence vízének köszönhető klórszag. Tök mindegy, hogy milyen tusfürdőt használsz, vagy hányszor zuhanyozol utána, attól nem szabadulsz még jó pár órán keresztül! - Rendőr? Na szép, választani én is tudok... bár a drogok még mindig érdekesebb témának ígérkezik, mint a büntetőcédulák osztogatása meg a kerékbilincsek felszerelése... Miért pont az a terület? Próbáltad már valamelyiket, vagy valami családi tragédia végett, esetleg puszta kíváncsiságból, mert ilyen kis laborpatkány vagy? - érdeklődök, miközben igyekszem tudomást sem venni a minket fotózó rajongóinkról. Most az egyszer örülök neki, hogy az amerikaiak többsége azt sem tudja hogy eszik, vagy isszák a vízilabdát, így nem félek különösebben attól, hogy holnapra valami pletykalapban díszeleg a képünk. Bezzeg, ha valami híres jégkorongozó, vagy kosaras lennék, fogadok, minden bokorban legalább három paparazzi dekkolna. - Társtettes, áldozat, nézőpont kérdése. - vonok vállat szerényen, miközben gondosan elraktározom magamban a másik vezetéknevét, biztos ami biztos, ám ahogy meghallom a saját nevemet, vagyis az újabb szerencsétlen próbálkozást a kiejtésére, bemutatkozok én is a portásnak. Nem mint ha sok reményt fűznék hozzá, hogy megjegyzi a nevem, de ki tudja, érhetnek még meglepetések. Talán neki sikerül helyesen kimondania. - Egy órán belül? Ejha, olyan messze van a szertár, vagy előbb még az ajtót is fel kell törnünk, hogy bejussunk? - kérdezek vissza kissé meglepetten, elvégre amilyen ódákat zengett a helyről eddig, azt hittem, hogy maximum 10 perc, aztán már megyünk is dolgunkra. Mondjuk nem mint ha annyira sietnék, de azért jó tudni, hogy ilyen hosszú távra tervez velem... - Köszi a bizalmat! Ennyire kétballábas lúzernek nézel? Vagy tudod mit? Inkább ne válaszolj... - vonom fel a szemöldököm, mert tagadhatatlan, a fejesem a medencében jó alap lenne rá, de a fenébe is... nem a saját lábamban botlottam meg! Ettől függetlenül, amint megérkezik a lift, szó nélkül szállok is be. Attól, hogy sportoló vagyok, nem jelenti azt, hogy megvetném az ilyen kényelmes megoldásokat, egyébként meg így is többet mozgok, mint az emberek többsége. Vagy egy átlag amerikai család összes tagja együtt. - Jesszus, még mindig ezen kattogsz? Ha a keresztnevemen így elvérzel, akkor a családnevem láttán egyenesen elvinne a szívroham, úgyhogy egyelőre megkíméllek tőle, a gúnynevek meg nincsenek. - kamuzom szemrebbenés nélkül, mert hülye lennék az orrára kötni az idióta beceneveket, amiket ki nem állhatok. - Viszont fogadni mernék, hogy nem tanultál franciául. Sem oroszul. - vagy ha igen, akkor olyan csapnivaló kiejtése lehet, hogy a kutya sem ismerné fel, hogy melyik nyelvről is van szó. - Jut eszembe, francia nyelv... a "bonjour"-t csak hallottad már? Vagy a "je t'aime"-et? A francia viccekben Jean, az inas neve? A dijoni mustárról csak hallottál már? Olyan szép duruzsolós "zs" hangnak ejtik a "j" betűt mindegyikben, na, az én nevem végén is hasonlóan kell. - csillogtatom meg francia nyelvtudásomat, ami kb. ennyiben ki is merül, közben pedig bőszen tornáztatom az agyam, hátha az angol nyelvből is eszembe jut valami példa, de naná, hogy amikor kéne, olyankor még csak véletlenül sem. - Hát, kövezz meg érte, de a Terminátor filmek valahogy kimaradtak az életemből. - vallom be némi kínos hallgatást követően, tudom, tiszta ufó vagyok ha filmekről van szó, de annyi "klasszikus" van, amit nem láttam... inkább pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy akad egy-kettő amit láttam is, nem csak hallomásból ismerek. - De ha már filmek... és végképp nem boldogulsz a Balázs névvel, akkor volt az a régi mese, ami még akkor ment, amikor kicsik voltunk. Sorozat, egy nagy darab szürke medvéről, aki pilóta volt, aztán azt a nagy sárga repülőt vezette... Balu kapitány? Nem tudom, angolul mi volt a címe pontosan, de a lényeg, hogy a Balázst is szokták Balunak becézni. - kanyarodok vissza az előző témához, érintve a filmeket is, ha pedig nem jutna eszébe, akkor elkezdem fütyülni neki az emlegetett rajzfilm zenéjét, hátha úgy előbb beugrik neki. - Vagy esetleg Blaise, az az angol változata. - ha viszont ez sem jó neki, esküszöm, hogy megeszem a kalapomat. Vagy visszafelé menet, most én lököm bele a medencébe, csak hogy érezze a törődést - Egyébként, csak így kíváncsiságból, a szertárat nem szokták zárni? Annyi veszélyes anyaggal odabent... vagy nem téma, neked külön bejárásod meg kulcsod van oda is? - bizonytalanodok el egy pillanatra, mert ha most, a zárt ajtóhoz érve jut eszébe, hogy a kulcsot meg a portástól kellett volna elkérni...
Lábjegyzetben szeretném leszögezni, hogy utálom a vizet. Mármint nem a fürdést, vagy a vizet, mint éltető folyadékot, hanem hal vagy delfin módra pancsikálni benne. Gyerekkoromtól kezdve rettegtem az összefüggő nagy víztükörtől, de még a tócsákban álló esőtől is. Nekem a bokáig érő víz már maga volt a mérhetetlenül mély óceán, szóval ha egy mód volt rá kerültem. A strandokat vagy egyéb állóvizeket, csónakázást és hasonló dolgokat is. Persze az évek alatt azért küzdöttem le rendesen ebből a vízfóbiából, de a mai napig nem vagyok hajlandó betenni a lábam példának okáért egy uszodába. Úgy biztosan nem, hogy rajtam is fürdőruha van és nem valahol hátul, a biztonságos nézőtéren, vagy padsorokon csücsülök. Ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor az nálam már az életem kockáztatásának minősül, hogy az eddig ismeretlen srác után vetettem magam, és bocsánatkérésem jeleként térdig gázoltam az annyira rettegett vízben. Tulajdonképpen fel sem tűnt a dolog, és nem kaptam pánikrohamot, ahogyan rendesen, más esetben szokásom volt ilyen helyzetben. Az is hozzátartozik a teljes képhez, hogy még a víznél is jobban gyűlöltem a galambokat, és egyenesen a személyiségi jogaim megtiprásának éreztem, hogy egy ilyen tollas senkiházi telibeküldte a hajamat. Tehát ha választanom kellett, hogy galambszaros fejjel grasszálom végig a campust, vagy csobbanok, gond nélkül az arielezést választom. Hogy aztán ebből mi következik, hogy a srácról kiderül olyan kimondhatatlan neve van, hogy külön büntetni lehetne vele a hozzám hasonlóakat, hogy amúgy az is kiderül, hogy van humora, és legalább úgy felvághatták a nyelvét, ahogyan az enyémet. Legalábbis a beszólogatásaimra ugyanúgy beszólogatással válaszol, ami külön emeli a fényét a szememben, és még inkább hülyén érzem magam azért a lengőért amit lezavartam neki.Mindebből egy furcsa és különös ismeretség következik. Kellemes módon, kellemetlen kezdettel. Sokáig fogok még ezen rugózni azt hiszem, mert az már tény, hogy egy helyes srácnál egy ilyen negatív hátszéllel indítani külön díjat érdemelne extra bénaságból. Az afrikai vonal megemlítésére, azért lefagyok egy picit mint az operációs rendszer az egymagos procin, de hamar kapcsolok, és még ha kicsit kínosan hülyén nevetgélek is, azért el kell ismernem, hogy majdnem megkajáltam a dolgot. Mondjuk ha ránézek mindent látok csak afro beütést nem, de soha nem tudhatja az ember. A genetika nagy kópé időnként. - Templomba nem jöhetsz velem. Az kéne még csak. Nagyanyám vetné a kereszteket mint az őszi búzát, McKinney tiszteletes meg bámulna ki a sokdioptriás szemüvege felett, és azon gondolkodna, hogy ki a jó büdös francot szedett össze a Thredson lány, mint a szifiliszt a meggondolatlan papnövendék az első kimenőjén?- jegyzem meg mintegy mellékesen, persze amilyen cuki boci szemekkel tud nézni juszt is vinném magammal, hagy egye a penész a langaléta Chiara-t, akinek a szája nagyobb mint a mellei, de nagyra van a három buktacukrozó diplomájával. Chicago nagyváros, de az ír közösség kicsi, és ott aztán semmi sem nagyon marad titokban. New York ilyen szempontból jobb. Könnyebb elveszni benne, igaz éppen ugyanez a hátránya is. Néha elgondolkodom, főleg a mama halála óta, hogy bár kurvasok haverom és reményeim szerint legalább ennyi barátom is van, vajon ki lenne az első akinek feltűnne ha hiányzom valahonnan? Észrevenné bárki mondjuk úgy még aznap, hogy nem vagyok sehol, hogy nem csicsergem körbe a fejét, hogy….szóval valakinek tudnék hiányozni? Néha vannak ám ilyen gondolataim is, és nem azért, mert belesüppednék valami letargikus búbánatba, vagy önsajnálatba, csak az ember már olyan, hogy tudni szeretné vajon kik azok, akik számára fontos, akik észreveszik nem csak azt ha ott van, hanem azt is ha nincs. Elgondolkodva nézek végig a srácon, és próbálom kitalálni, hogy vajon milyen szakra járhat. Bölcsésznek túl jólfésült. Mármint a legtöbbje mosdatlan hippi, és ez nem sztereotípia hanem tény. A legtöbb bölcsész introverált nerd, aki a tudásával és a műveltségbeli fölényével ápol bensőséges kapcsolatot. Természettudományi vonalon sem tudom elképzelni. Ahhoz meg láthatóan túl kisportolt. Mert megnézem ám, nem is feltűnésmentesen. Mit csináljak belőle ügyet? Hümmögök, jeleként annak, hogy nem fagytam le, hanem éppen gondolkodom hova is tudnám őt elképzelni. - Politológia. Talán, de ez egy nagyon gyenge talán, szóval ha mellé lőttem ne nevess ki! Utálom ha kiröhögnek, azért harapok. Szó szerint. Ne akard tudni!- nem tudom mennyire sikerül keményre a fenyegetésem. Nagyjából talán úgy lehetne elképzelni, mintha Alvin a mókus közölné héliumittas hangon, hogy ő Manson reinkarnációja. - Jártam egyszer egy politológus sráccal. Egy hétig. Ez alatt az egy hét alatt kétszer randiztunk, háromszor mondta le box edzés és két előadás miatt. Szóval, mivel testben egész formás vagy, és helyén van az eszed meg a beszélőkéd, erre tippelnék. Szerintem nincs olyan helyzet amiből ne dumálnád ki magad.- vonom meg a vállaim, és mindaddig egészen jó képet ápolok magamban róla, amíg nemes egyszerűséggel a laborpatkány jelző el nem hangzik a szájából. Megtorpanok előtte, de olyan hirtelenséggel, hogy úgy vizesen majdnem átesik rajtam. A magasságkülönbség miatt nem is lehetne ez olyan nehéz. - Na idefigyelj, Balasz!- durcásan mászok bele az arcába, jobban mondva annak vonalán haladva valahonnan mellmagasságtól bámulok rá fölfelé kis méregduda módon.Balasz és kész, nem fogok itt szarozni a nevével. - Nem vagyok laborpatkány! Azért a drogokat választottam, mert éppen elég nagy baj, hogy a hozzánk hasonló kis nyomingerek mindenféle szart beszednek mert azt hiszik attól minden heppi meg szánsájn lesz. Hát nem lesz! Szóval ha még egyszer laborpatkánynak nevezel...én...énn...ééééén- fúbaszki, most valami kurva frappánssal kellene előrukkolni, de perpillanat semmi nem jut az eszembe, szóval a legjobb poén az őszinteség alapon a képébe fújom, mint egy dühös kis macska. - Még nem találtam ki a méltó büntetésed, de komolyan fontolóra veszem, hogy pályázatot írok ki rá. Csörtetünk tovább, az önkéntes fotósok között, a lezajló pori bácsis jelenetet követően egy darabig még szenvedek a nevével, és a liftben végre megkegyelmez, és kapok valamiféle alternatívát. Persze egy darabig töröm rendesen a fejem, hogy miről is beszél, milyen meséről, de végül fények gyúlnak a szemeimben. - Talespin..és Baloo!- na ez már jobban a számra jön, hiszen bár egészen pici voltam, még az emlékeimben dereng a szürke medve figurája. - Bálu...Balu…- na a végére csak sikerül valamiféle módon megtalálni a lehetőségét annak, hogy ne törjön ki ezerszer a nyelvem, ha megkísérlem kimondani a nevét. - A Blaise-t ne emlegessük! Ipari kémiából háromszor kaszált el, mire sikerül megszereznem nála a továbbhaladáshoz szükséges krediteket. Szóval a Blaise álmaimban jöjjön inkább csak elő.- magyarázok, miközben a táskámból előkotrom a belépéshez szükséges chip kártyát. - Kulcs? Melyik bolygón élsz, ember? Már vagy tíz éve chip kártyás beléptető rendszer van a szertárakhoz. Mindenkinek aki kap, névre szóló, így rögzítik ki mikor lépett be és hagyta el a helyiséget. Szóval ha egy mód van rá ne piszkálj semmit, ne nyúlj semmihez amiről nem tudod mi az. És van egy olyan gyanúm, hogy nem nagyon fogod tudni. Örülnék ha csak annyi történne, hogy megszárítkozunk, felveszünk egy tiszta fehér pólót, tiszta fehér nadrágot, és már itt sem vagyunk. A terveim között nem szerepel a labor porig rombolása. Nevetgélve érintettem a kártyát a jobb oldalon álló leolvasóhoz. Egy halk pittyenés, pár másodperc és már nyílt is az ajtó. Én indultam befelé először. Nem az udvariasság miatt, hanem mert én ismertem a járást. Felkattintottam a lámpákat és az egész helyiség fényárban úszott. A fehér, a krómezüst és pasztelzöld uralkodott mindenhol. - Ez az én kedvenc helyem!- mondtam büszkén kihúzva magam és beljebb tessékeltem Balut. Én magam pedig hátrafelé indultam, hogy a kisebb helyiségben bekapcsolja a meleg levegő befúvót, az egyik kis szekrényt pedig kinyitottam, és benne szépen összehajtogatva fehér ruhák sorakoztak, meg pár törölköző. - Tessék, szolgáld ki magad! A szennyest majd elviszem és kimosom, amiatt ne aggódj!- magyaráztam miközben szépen akkurátusan kezdtem magamról lehámozni a vizes felsőt, amit félredobtam, a vizes nadrágot gombolgattam éppen, amikor felpillantottam. - Te nem vetkőzöl? Vagy mégis mire vársz még? Csak nem szégyellős vagy? Lányt nem láttál még meztelenül, vagy a látvány felkavaró?- nevettem el magam jóízűen, és közben tovább gomboltam a farmerom. Engem ugyan nem zavar a szitu. Vizesek lettünk. Átöltözünk. Én már láttam meztelen pasit, remélem ő sem szűz. Problem egy szál se. Remélem.
- Szifilisz? Most komolyan ez az első, ami eszedbe jutott az ötletet hallva? – kérem ki magamnak, mert már a gondolat is sértő, hogy pont ilyesmire asszociált rólam meg egy templomi látogatásról – Szóval ilyen ciki meg felvállalhatatlan vagyok Isten színe előtt? Lehet, meglepődnél, ha kiderülne, hogy nagyanyád mégse térne ki a hitéből, hanem büszke lenne rád érte, tudod, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Amúgy meg, lekopogom, az egyházzal eddig egész jó a viszonyom, olyannyira, hogy a keresztnevemben még a „szent” is benne van, az meg náluk már fél siker. – húzom ki magam büszkén, akármilyen röhejesen is festhet az összkép így, a medence mellett ácsorogva, bőrig ázva. Amúgy is, láttam én már templomot belülről – és nem csak esküvőn meg temetésnél – és hittan órára is jártam – amíg rá nem jöttem, hogy dög unalmas, és rendre ellógtam őket, hogy inkább úszásra menjek – szóval esélyesen még csak Tara hírnevét se rombolnám a porba 10 percen belül. Tudok én viselkedni, ha arról van szó, meg színészkedni is. Mondjuk, ettől függetlenül nem akarok túlzottan amellett kampányolni, hogy vasárnap ott koccanjunk, lehet, még vásárolni is előbb kísérném el, de inkább nem adok ötleteket neki. Ahogy eddig megismertem, az eddigi pár perc alapján, önállóan is egész kreatív tud lenni. - Politológia… ejj, már megint sértegetsz? – beveri az orrom, aztán egy nemi betegségként hivatkozik rám, erre most ez? Vajon mi fog még ezek után jönni? - Nem elég vastag a bőr a képemen hozzá, meg a nyelvem is rövid, nincs a bőröm alatt is pénz, szóval az már eleve felejtős… de mondjuk esélyesen én se hagynék ki egy edzést egy randi miatt. – igaz, részletkérdés az, hogy csak hobbi gyanánt jár az ember az edzőterembe, vagy főállású sportoló, ráadásul valami csapatsportot űz, ahol elég erősen kihat a csapat teljesítményére az, ha valaki elmókolja, vagy szimplán nem veszi komolyan az edzéseket. Arról nem is beszélve, hogy ha az edzőm fülébe jutna, hogy ilyesmi miatt lógok, szerintem utána egyből nyernék egy hét erősítést magamnak a medencén kívül, hogy olyan izomlázam lenne utána, hogy még nőre gondolni se lenne erőm, nem hogy másra… Szóval az edzés igenis komoly dolog! - Na mi történt már megint? – nem, nem esek át rajta, amikor minden előjel nélkül befékez, max. lendületből lökök rajta egy kicsit, de valószínűleg ennyivel még nem fogom levenni a lábáról. Ellenben a pattogása nem hat meg különösebben, akármennyire is jön a durcás, komoly, ijesztő figurával. Van egy pár húgom, meg egy nővérem is, kijutott már bőven az eddigi harminc évem alatt a női hisztikből, annyira legalábbis, hogy ne pánikoljak, vagy fagyjak le tőlük. - Mert ha drogokat vizsgálsz egy laborban, attól majd kevesebben fognak élni velük, vagy mi? Mert ha az a célod, hogy elrettentsd az embereket tőle, akkor szólok, pályát tévesztettél, inkább valami szociális munkás szakot kellett volna megjelölnöd, azok stresszelnek az ilyesmiken. – amúgy én sem preferálom különösebben a drogfogyasztást, de nem vagyok én Kalkuttai Teréz anya, sem a Mátrai Szeretetszolgálat, hogy az ő problémájuk legyen az én problémám is. - Ez most nagyjából olyan, mint ha azt mondanám, hogy én meg azért járok el úszni, mert itt a globális felmelegedés, olvadnak a sarkvidéki gleccserek, aztán emelkedik a vízszint, és ha így folytatódik, hamarosan a tengerparti nagyvárosok többsége víz alá kerül. – szomorú, igen, de attól, hogy hány hosszt tolok le a medencében naponta, nem hiszem, hogy különösebb összefüggés lenne köztük, pillangó effekt ide vagy oda. - Húúú, rettegek! – játszok rá a fene nagy ijedtségre, amikor a pályázatírást teszi szóvá – Csak nem kifogytál az ötletekből? Ne okozz csalódást! – sandítok még rá, miközben megszabadulunk az egyetemista paparazziktól, meg túljutunk Cerberuson is a portán, még jó, hogy Tara protekciós, már csak a liftbe nem kéne beszorulnunk. - Naaa, látod? Megy ez neked, ha akarod! – veregetem meg a vállát büszkén, amikor legalább a becenevemet kimondja hiba nélkül, mert legyünk őszinték, emberesen megszenvedett vele, jár a dicséret. Ettől függetlenül a vezetéknevemtől továbbra is megkímélném, addig jó az neki, amíg nem hallja. Inkább csak hallgatom, hogy a nevem angol megfelelőjéről milyen kellemes emlékek jutnak eszébe. - Szívem szerint a Tatooine-on laknék, de sajnos földi székhelyem az európai kontinensen található, annak is keleti, elmaradottabb részén… Chipkártya? Ugyan már, a főbb üdülőhelyek szállodáiban talán, de hogy ilyen állami intézményeknél, mint egy egyetem, már az is haladás, ha nem szakad a nyakadba a vakolat. – oké, annyira azért nem szar a helyzet, egész sok egyetem szépen fel lett újítva az elmúlt években, de hát no, akadnak elég ramaty állapotban lévők is. Az instrukciókat hallgatva, kíváncsian nézelődve sétálok be Tara után a csodák birodalmába. Igaza van, lövésem sincs, hogy a műszerek, vagy épp szerek milyen névre is hallgatnak valójában, és itt még az az átható naftalin-szag sincs, ami a gimis kémiaórákat meg a rosszul sikerült kísérleteket juttatná az ember eszébe. Vajon csak jobb a szellőztetés, vagy eleve nem tartanak raktáron? - Hát… érdekes ízlésed van, mit ne mondjak. Ha már választani lehet, én inkább voksolnék valami trópusi tengerpartra, szörfdeszkával meg hideg italokkal, mint egy kémiaszertárra, de ízlések és pofonok. – az előbbiek után egyértelmű, hogy nekem nyilván jobb az ízlésem, aki meg látott minket, lent az udvaron, tisztában lehet vele, hogy Tarát meg a pofonok terén nem kell félteni. - És, mit szoktál itt csinálni amúgy? Gondolom nem a gimis kémiakísérletekkel játszol… bejössz, és csak kísérletezel, melyik anyag mire hogy reagál? Vagy szimplán jobb itt tanulni, mint a könyvtárban, mert csend van? – sétáltam oda a szekrényhez, miközben óvatosan beletúrtam a ruhákba, találomra kihúzva egy pólót, ami már ránézésre is kicsinek tűnt, hát még amikor megláttam a benne virító XS címkét. Miért érzem úgy, hogy hiába a jó szándék, ez egy csöppet tovább fog tartani, mint sejtettem? - Előbb mondjuk megnézem, akad-e olyan ruha raktáron, ami méretben passzol. Mondd csak, Tara, csak csaj évfolyamtársaid vannak, vagy Amerikában mindenki ilyen kertitörpe növésű? – azzal eddig is tisztában voltam, hogy Európában magasabb az emberek átlag magassága, mint mondjuk Ázsiában, vagy Amerikában, de eddig még ennyire drasztikusan nem szembesültem vele. Na, egy L-es póló, jobb híján megteszi, de még nem adtam fel a reményt, hogy bujkál egy XL-es is valahol… - Hogy én? Persze, hogy láttam! Gimi? Biológia óra? Anatómiakönyv? Vagy az nem számít? – pillantok hátra a vállam fölött elveszett tekintettel, mert… ilyen hülye kérdésre mégis mit vár, ha nem hasonlóan hülye választ? - Amúgy a témára visszakanyarodva, nem, nem politológiát tanulok. Teológiát. – kamuztam szemrebbenés nélkül, hátha sikerül letörni a szarvait egy kissé az előbbi vagánynak hitt beszólásai után. Egyébként nem, nincs sem az a pénz, isten, vagy felsőbb erő, hogy én önszántamból, vígan és dalolva fogadjak cölibátust, szóval még viccnek is rossz az előbbi feltételezés. Még jó, hogy a másik nem ismer úgy, mint a tenyerét. Szégyellősen vissza is fordultam a ruhásszekrényhez, igaz, lassan már több ruha volt a földre kipakolva, mintsem benne, de a fenébe is, ha még mindig nem találtam olyan méretet, amilyet kerestem! Otthon azért belém se szorul ennyi hiúság, lekapom a legfelső pólót a kupac tetejéről, aztán csókolom, azzal el is van intézve. De úgy tűnik, rám mosolygott a szerencse, csak sikerült találni pólót is, nadrágot is, még ha alul is volt mindkettő… azzal a lendülettel még egy törölközőt is felmarkoltam, és én is elkezdtem megszabadulni a víztől tocsogó ruháimtól, az előbbi kis színjátékkal ellentétben a legkevésbé sem zavartatva magamat. Elvégre, amikor egy egész stadionnyi ember előtt mászkálsz-úszol egy órán keresztül a medencében egy szál úszónadrágban, ahhoz képest mi az az egy szem jelenlévő? - Egyébként nem, nem papnak készülök, annyira még messze nem rossz a helyzet. Edzőnek, úgyhogy ne aggódj, valószínűleg több alulöltözött embert láttam már életem során az uszodákban, mint te. – elég hülyén venné ki magát, ha szégyellős lennék, vagy inkább megfordítva… ha annyira az lennék, lehet mégis inkább politológusnak mentem volna. A törölköző után nyúltam, hogy elkezdjek megtörölközni, valahogy még mindig jobban bízok ebben a földhöz ragadt megoldáshoz, mint ahhoz a meleg levegős géphez, amiért Tara szíve ver olyan hevesen.
Kezdőlap
