Ismét eltelt néhány hónap, miközben érdemben semmi sem változott a körülöttünk lévő diliházból. Még mindig tombol a járvány, és bár Minnie egész gyakran be-bejár dolgozni, én továbbra is csak itthon lógatom a lábamat. Még valamikor nyáron jelentették be, hogy az összes hivatalos vízilabda versenyt jövőre halasztják el, és bár akad az Államokban olyan hely, ahol engedélyezve van, New York sajnos nem tartozik közéjük ilyen lakosszámmal meg ennyi fertőzöttel. Ki tudja, talán valami eldugott indián rezervátumban, vagy Alaszkában szabad a pálya, kár, hogy itt közel s távol nincs semmi olyan hely, ahol zöld utat adtak volna a medencés sportoknak. Igaz, hetente azért van legalább egy edzés, szárazon, látjuk egymást a csapattársakkal, de a fenébe is, azért mégsem ugyanaz! Mégis milyen már, hogy idén szinte nem is játszottunk?! Meg hogy szinte húsvét itthon itthon rohadok?! Az elején még élveztem is a nyakamba szakadó, fene sok szabadidőt. A lazsálást, a délig alvásokat, hogy végre semmi izomlázam nincs, most meg lassan ott tartok, hogy csoda, hogy nem csavarodtam még be úszás nélkül… még úgy is több, mint elég a szabadidőm, hogy kivételesen az egyetemi előadásokat és beadandókat sem lebzselem el, szinte ahogy megkapjuk, már vetem is rá magam, legalább addig is van mit csinálnom. Ha Bagel épp itthon van, és nem tart Minnie-vel a melóba, akár több órás sétákra is kimegyek vele a parkba, hogy szerencsétlen kutya örül, ha hazajönni , meg a lépcsőn felmászni van még ereje. Így, hogy szinte folyton itthon vagyok, már majdnem az összes könyvemet újraolvastam, és azt kell mondjam, ez a 2020-as év egész hasonlít az orosz klasszikusokra – kész szenvedés az egész, a végén meg úgy is mind meghalunk. Legalábbis az életérzés nagyon adja magát, hogy idén semmi sem akar valahogy összejönni. Oké, ott volt a szülinapom, meg Minnie-é is nemrég, de azt leszámítva... Kezdve év elején a füstbe ment hazautunkkal, a tesómék esküvője is várat magára azóta is, Minnie-t még mindig csak webkamerán keresztül ismerik a hazaiak, és a szakmai előrehaladásom is egy nagy nulla eddig. Nem mint ha rajtam múlna, de néha-néha már megfordul a fejemben, hogy talán elő kéne keresni a tanári diplomámat, aztán ha a január-februári versenyeket is elhalasztják, inkább elmegyek orosz-tesi tanárnak valami közeli suliba nyüstölni a kölyköket. Már ha nem állnak át azok is távoktatásra idő közben… Ha szakmailag nem is sokat, gasztronómia téren annál többet haladtam előre. Minnie-nek már mondania sem kell, valami kaját mindig összedobok, mire hazaér, egy kezemen megszámolom, hányszor ért haza úgy, hogy még főzni sem volt kedvem. Lassan már az összes magyar klasszikust végigkóstoltattam vele, sőt, azóta már a nemzetközi vizekre is áteveztünk, hol valami olasz kajával próbálkozok, hol mexikóival, angol, ausztrál, szerb, orosz… vagy úgy bármivel, ami megtetszik neki, vagy nekem a netről, vagy a tv-ből látva… Több, kevesebb sikerrel. Lehet, hogy valami főzös vlogot kéne inkább indítanom, betársulva mellé a családi bizniszbe? Egy szó mint száz, túúúl sok a szabadidőm, ha pedig az embernek sok a szabadideje, akaratlanul is túl sokat agyal mindenfélén – bölcsész ártalom. Fejben újrapörgettem egy rakás szép emléket az elmúlt időszakból, a kisebb-nagyobb összeveszéseket, komolyabb beszélgetéseket… milyen hihetetlen, hogy már lassan egy éve, hogy együtt lakunk! Új rekord, meg egész kellemes meglepetés, pláne annak fényében, hogy ha az előző kapcsolataimat összeadjuk, lehet, hogy az összes együtt nem tett volna ki ennyit időben… Ahhoz képest meg tök jók vagyunk! Úgy meg pláne, hogy mekkora volt tavaly karácsonykor a riadalom, hogy az ideit már hármasban fogjuk ünnepelni… mondjuk így is elég családias a hangulat, mint ha nem is egy éve se laknánk együtt, hanem legalább tíz. Apropó, gyerekruha! Eddig fel sem tűnt, hogy eltűnt az anyuéktól kapott kis rugdalózó, ami egy csomó ideig ott virított az ajándékba kapott doboz alján, mígnem minden más eltűnt mellőle, csak egyedül árválkodott a ruha, csak épp nem tudtuk, hová pakoljuk el. Nos, úgy tűnik, Minnie talált neki helyet, megbékélt a gondolattal, hogy nem harap… Én meg úgy tűnik azzal, hogy a házasság nem az ördögtől való, pláne azok után, hogy nemrégiben kiderült, az asszonyt is jobban foglalkoztatja a téma, mint azt még ismeretségünk elején hangoztatta. Legalábbis egyre többször kapom azon magam, hogy mi lenne, ha… Úgy tartják, hogy lakva ismerszik meg az ember, és abból kiindulva, hogy idén mennyit voltunk összezárva, meg milyen jól vettük egymás hülyeségeit, rigolyáit, szerintem simán álltuk a próbát. Működik a kémia, szeretjük egymást, volt itt veszekedés, sírás, nevetés, békülés, egy zombiapokalipszist is lazán túlélnénk kettesben, ha úgy adódna. És ki tudja? Talán igaza van, és végre Oliver se csorgatná utána olyan látványosan a nyálát… És ki tudja? Lehet, hogy a nővéreméket is beelőznénk! Na jó, amilyen tűkön ülve várakoznak, azt talán nem… És igaz, úgy képzeltem, hogy előbb legalább a családnak bemutatnám, de elnézve a mostani évet… ránk férne valami jó is végre, na! Szóval a nosztalgiázásnak, meg az élet nagy dolgain való merengésnek végül az lett a vége, hogy egész hamar sikerült felspannolnom magam, úgy, hogy végül meg se vártam, hogy mikor kell edzés kapcsán megint kimozdulnom. Amikor következő alkalommal Minnie elment melózni, én a húgomat csörgettem meg, van-e kedve összefutni a városban, és segíteni nekem egy fontos döntésnél. Azt persze neki is csak akkor árultam el, hogy jegygyűrűvásárlásnál kéne némi segítség, amikor már az ékszerbolt előtt jártunk, elvégre mégis csak nőből van, több esztétikai- meg szépérzék szorult belé, mint belém – és nem utolsósorban, csöppet kis családom talán egyetlen tagja, aki tud titkot tartani. Úgy-ahogy. Nos… az üzletben nézelődve az ezer meg egy, első ránézésre nagyjából egyforma kinézetű gyűrű között, azt hittem, hogy az lesz nehéz, hogy találjak egy olyat, ami illene is Minnie-hez, meg tetszene is neki (remélem), de miután már hazaértem, rájöttem, hogy a neheze még csak ezután jön. Mégis, hogyan kéne feltenni a nagy kérdést? Vagy mikor? Az évfordulónkról már lecsúsztam, szülinapján biztos, hogy nem, az olyan klisés, ahogy a karácsony is, és az őszi ünnepek sem különösebben szimpatikusak. Menjünk valahova? Mondjuk így a járvány kellős közepén nem igazán van választék… Vagy valami romantikus vacsi mellé? Így is minden este én főzök vacsit, még ha különösebben nem is romantikus hangulatban telnek, és bár volt egy nekifutás a rozé kacsával az egyik este, de Minnie reakcióját látva inkább úgy döntöttem, hogy napoljuk a dolgot egy kicsit… Az egyik nap fellelkesülve, meglepetés gyanánt még egy nagy csokor virágot is rendeltem neki az irodába, de úgy érzem, azzal sem sikerült olyan átütő sikert elérni, hogy utána előkerüljön az a gyűrű. Lehet, hogy a múltkor mégsem gondolta komolyan azt a virág dolgot? Vagy nem az irodájába kellett volna? Inkább a cserepeset szereti, esetleg más a kedvenc virága? Most, így egy év együttlakás után... van egyáltalán kedvenc virága?! Azt sem zárnám ki biztosra, hogy csak szimplán megfeledkezett róla. A gáz viszont az, hogy lassan már egyfolytában azon rágom a kefét, hogy mikor fog véletlenül rábukkanni a gyűrűre, amit nem győzök hová rejteni előle. Nem mint ha turkálna a cuccaim között, de legyünk őszinték, többet pakolászik mint én, és idővel a rejtett édességkészleteimre is mindig rábukkan! Hazudni meg sosem tudtam jól (legalábbis ő valahogy mindig egyből átlát a szitán), úgyhogy kár lenne próbálkozni, meg már csak ezért se húznám az időt örökké… a fenébe is, az egész úgy indult, hogy történjen már valami jó 2020-ban, erre lassan itt az év vége! Így történt, hogy végül hagytam a cifrábbnál cifrább meg extrábbnál extrább ötleteket, és az egyik vasárnap délelőtt, amikor Bagellel indultam volna sétálni, az előszobában készülődve támadt egy ötletem. - Nincs kedved velünk jönni? Már arra se emlékszem, mikor mozdultunk ki utoljára hármasban valahová, és ilyenkor még tömeg sem szokott lenni. - ácsingózok az ajtófélfának támaszkodva, miközben Bagel már az ajtó előtt toporogva türelmetlenkedik, néha-néha hátranézve, hogy mi tart már ennyi ideig? Amúgy tényleg… az elmúlt hónapokban mindig vagy ő, vagy én vittem a kis négylábút sétálni, mióta megint többet dolgozik, többnyire én, hogy legalább annyival többet tudjon pihenni, ha hazaér. Szóval a hátsó szándékot leszámítva is éppen ideje, hogy felemelje a fenekét, és velünk tartson egy jó nagy csavargásra a friss levegőn! - Nem fogadok el semmilyen kifogást, egy-kettő, csipkedd magad! Majd út közben veszünk valami harapni valót, múltkor úgy is találtunk Bagellel egy szimpatikus kis kávézót mindenféle szendvicsekkel meg péksüteményekkel, legalább most kipróbálhatjuk, hogy milyen. - dobom be még ösztönzés gyanánt, ha a vasárnap délelőtti kutyasétáltatás magában nem lenne elég vonzó program.
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
Megdöbbentően jól működik ez a kapcsolat meg az együttélés is a Migránsommal. Már majdnem egy éve, hogy becuccolt a lakásba, és még mindketten, sőt hárman (meg esetleg a széthagyott cuccain, dugi-sütijein tenyésző bacik) életben vagyunk. Ez már bőven teljesítmény és eredmény, tekintve, hogy viszonylag sokat veszekszünk. Na nem azért, mert ne értenénk egyet a fontosabb dolgokban vagy mert ne szeretnénk egymást vagy ilyesmi. Szerintem pusztán amiatt tépjük egymás idegeit, hogy teljen az idő. Mégis mi másért ordibálna két felnőtt ember vasárnap reggel amiatt, mert “valaki” megette az utolsó adag csokis gabonapelyhet, és az üres dobozt vissza tette a szekrénybe. Hogy a kiürült csokistejes dobozról a hűtőben már ne is tegyek említést! Próbálom támogatni szegényt, mert már kezd teljesen becsavarodni otthon, legalábbis szerintem. Megértem a gondját, az a heti egy edzés nem elég, elvégre mivel profi sportoló, mérföldekkel több mozgáshoz van szokva. Az se feltétlen elegendő, hogy eljár futni, és emellett önállóan is edz. Én sem tudok segíteni rajta, mert azokon a napokon amikor sok munkám van, nem igazán vagyok vevő az egyéb alternatív “közös mozgás” jellegű közeledéseire. Mert sajnos mostanában sok a munka, a saját területemen kívül még vagy két másikat is kaptam, be kell segítenem a vizes sportok kapcsán (nem mintha történne ott bármi is), és még a futás témakörben is. Óriási átszervezések voltak a szerkesztőségben, fejetlenség a köbön. Tényleg, többet kellene foglalkoznom Baluval, elvégre szeretettel, vacsorával vár minden nap, és ha nem számoljuk a heti egy szárazföldi edzését gyakorlatilag a szomszéd boszorkányt kivéve én vagyok az egyetlen emberi arc akit lát. Sokat gondolkodom, hogy mivel tudná elütni az idejét, hogy hasznosabbnak érezze magát, elvégre kevés idegesítőbb dolog van, mint egy unatkozó férfi. Ő sem kivétel, állandóan gyártja az elméleteit mindenféléről, főként a kollégáimról, a csapattársairól, a rajongókról… szerintem már a fél világra féltékeny. Talán egy új hobbi, vagy az a főzős YouTube csatorna amiről a múltkor filozofált nekem? Igen, a főzőcskézés menni fog neki, van jó beszélőkéje is, jól néz ki, nem gyújtja fel a konyhát… ez lesz a megoldás! Amint időm engedi, beszélek is majd vele erről. Meg mondjuk arról is, hogy szép dolog a ragaszkodás meg egy bizonyos fokig a féltékenység is, de mondjuk néha egy virág vagy ilyesmi, igazán jól esne! Próbálkozik ezekkel a romantikus vacsorákkal, de valahogy annyira nem vagyok az az üljünk egymással szemközt és bámuljunk bárgyún típus, hogy leginkább a kaját értékelem ilyenkor. Az igyekezetet kevésbé, még ha tényleg aranyos is tőle. Aztán máskor meg jól kiakaszt! Múlt héten történt, hogy ebédidőben érkezett egy futár az irodába, és egy óriási rózsacsokrot hozott az egyik kolléganőnek - aki aznap bent se volt. Én lettem a szerencsés, aki elfuvarozta neki haza a virágokat, persze nem kicsit irigykedtem miatta. Bezzeg az én páromnak eszébe se jut virágot küldeni, pedig nem törne le a keze ha tárcsázná a virágbolt telefonszámát! Aztán hazaértem, és olyan édes volt ahogy várt, aztán meg valamiért elveszett kölyökkutya üzemmódba kapcsolt (biztos megint a honvágy), hogy inkább nem álltam neki a fejére olvasni, hogy meglehetősen lovagiatlan, hogy milyen ritka mifelénk a virágeső. Azt pedig, hogy az egyik barátnőm látta őt a városban valami fiatal csajszival ölelkezni, nem is akarom felhozni. Bulikál meg mindenféle nőcikkel találkozik amíg én az irodában vagyok, vagy mi?! Egész hétvégén kerülgettem a forró kását viszont egy elég komoly témában, csak nem tudom hogyan mondjam el neki. Nem vagyok benne biztos, hogy örülni fog a “nagy hírnek”, sőt valószínűleg vegyes érzelmekkel fogadja majd a dolgot. Mert hát vannak ugye ezek a nagy, szerkezeti átalakítások a cégnél. Balázs ebből csak annyit érzékel, hogy többet kell bent lennem az irodában, most már heti kétszer is legalább, és jelentősen megnövekedett a feladataim mértéke is. De az okát nem mondtam el neki. Oliver, a kollégám, akit amúgy is helyből, egyetlen csapással ki tudott volna ütni, már nem a kollégám. Már a főnököm. Ha pedig ez nem lenne elég, pénteken se véletlenül értem haza olyan nagyon későn. Nem igazán mertem hazamenni, a szeme elé kerülni, ezért is voltam olyan távolságtartó egész szombaton, meg ma délelőtt is. Pénteken délben ugyanis felmondtam, vagy kirúgtak, ez a része nem igazán tiszta. Összeszedtem a cuccaimat is, és a kocsiban bőgtem egész délután, amíg ki nem találtam, hogyan tovább. De elmondani, még nem volt erőm, hogy munka nélkül maradtam, az okát és körülményeit még annyira se merem. Még a végén Balázs valami butaságot csinálna! Csak nézem, ahogy készülődnek Bagellel, az ebéd előtti nagy sétára indulnak. Örülök, hogy jóban vannak a négylábúval, így azért mindenkinek könnyebb egy kicsit. - Nem is tudom, valahogy ma olyan furán érzem magam… Talán majd este veletek megyek, tudod milyen használhatatlan vagyok ebéd előtt. - már csak azért is jobb szeretnék otthon maradni, mert így fel tudnék készülni arra, hogy elmondjam munka nélkül maradtam. Meg egyéb elfoglaltságom is lenne, kicsi a lakás, csoda, hogy nem hallotta vagy nem ébredt fel egyszer sem, amikor az utóbbi hetekben néha rókáztam reggelente. Kikészített már ez a munkahelyi hercehurca Oliverrel, nem is bánom, hogy megszabadultam tőlük, hiszen a helyzet biztató, már van akkora hírnevem a szakmában, hogy valószínűleg hamar lesz másik helyem. Vagy írok egy könyvet, ilyen jellegű ajánlatot már kaptam is! - Jaj ne már! El tudnátok menni ketten is, Bagelnek nem kell nagy közönség ahhoz hogy oldalba pisiljen pár fát. - nyafogok látványosan, nem mintha annyival jobb lenne a kanapén depressziózni mint velük sétálni, de tényleg alig van kedvem kimozdulni. Látva azonban az arcát, tudom, hogy tényleg nincs menekvés. - Oké, legyen. Két percet kérek. - forgatom a szemeim, majd a hálószobába megyek, hogy az otthoni kényelmes nadrágot farmerra cseréljem, és felvegyek egy puha pulcsit is, hogy ne fázzak. Remélem nem szöszöltem sokáig, amint készen vagyok már megyek is az előszobába a dzsekimért, és a kis komódról elveszem az övtáska szerű tartót, amiben a sétához szükséges kutyás holmikat tartjuk. Jutalomfalat, kutyakakis zacskó, labda… Begombolom a kabátot, majd kérdő arccal nézek Balura. - Mehetünk, főnök? - kérdem játékosan, de már nyitom is az ajtót, hogy Bagel lelkesen kivágódjon a folyosóra. Ha jól sejtem, elég sürgető már a dolog neki, valószínűleg csak a kertig jut majd… Ha Balázs is bezárta már az ajtót a hátunk mögött, akkor a bal kezem nyújtom felé, elvégre a jobbomat már Bagel húzza teljes erőbedobással. Olyan mint egy rajzfilm figura, szinte egy helyben fut, a póráz nem engedi de ő már nagyon menne! - Mióta megtanultad beprogramozni a sütőt, feltűnően hosszúra nyúlnak a vasárnap délelőtti séták. De a süti jól hangzik, csak hozzuk inkább haza, ma legszívesebben egész nap egy pokróc alatt lennék. - és bőgnék, teszem hozzá de már csak gondolatban. Még csak két nap telt el, de máris szétestek a hormonjaim vagy mi? Egy dolog úgy otthon ülni, hogy az embernek azért van mit csinálnia, pénzt keres és dolgozik de meló nélkül? Egyáltalán, túlélné a kapcsolatunk, ha mindketten különösebb feladat nélkül üldögélnénk otthon? A gondolattól felfordul a gyomrom megint, így inkább elindulok lefelé, mielőtt még a kutyánk szégyenszemre a folyosót tisztelné meg.
- Hogy értve furán? Csak nem beteg leszel? Akkor meg pláne jót tenne egy kis friss levegő! Ha használhatatlan vagy, akkor is, nem kézen állva meg cigánykerekezve kell végigzúznod a parkon, elég, ha sétálsz. - legyintek a kifogásaira, ha már annyira itthon akarna maradni, akkor valami jobbat kéne kitalálnia. Akármi is ütött bele, némi oxigén nem fog ártani az agyának meg a tüdejének, az biztos. - Igen, persze, el tudunk… de szegény kutyát szinte csak én hordom sétálni, mióta ennyit túlórázol, és fogadni mernék, hogy már baromira unja a képemet, alig várja, hogy te is csatlakozz néha a csapathoz. - azért ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy én önként és dalolva ennyit fogok foglalkozni ezzel a négy lábon járó, ugató szőrgombóccal, tuti kiröhögtem volna. De lám, mit tesz a karantén, legalább addig is telik az idő, amíg Bagelt nyúzom. Még mindig értelmesebb társaság, mint a szomszéd boszorka. - Oké. Stopper indul. - vigyorodok el, amikor végre beadja a derekát, és bár stopper nincs nálam, a faliórán azért megnézem, mennyi az idő, csak hogy később legyen mivel piszkálni, ha mégis várni kéne rá. Már mint mint ha olyan hú-de-sokáig kellene rá várni általában, szerintem van, hogy kettőnk közül rám kell többet, mire megtalálom a telefonom, pénztárcám, kulcsot, iratokat, a lakás különböző pontjain… Hát még amikor Minnie előbb megtalálja őket, mint én! Persze ahogy felbukkan az előszobában, már nyomom is a kezébe Bagel pórázát, majd miután az ajtó bezárul mögöttem, már nyújtom is a kezem, hogy induljunk, a blöki úgy is olyan lelkesen teper, mint ha rakétából lőtték volna ki. Csodálkozok is néha, hogyhogy nem rántja fel Minnie-t pórázostól-mindenestől, amikor váratlanul kapcsol rá egyik pillanatról a másikra, néha kis híján még engem is sikerült neki… - Köszönd a karanténnak, ha nem ölne itthon az unalom fél napokon át, biztos nem kezdtem volna el azzal kísérletezni, hogy lehet beprogramozni… csak azt nem értem, miért kell úgy túlbonyolítani, hogy mérnök diploma nélkül szinte hozzá se mer látni az ember! - csóválom a fejem, mert abból kiindulva, hogy manapság a telefonok, számítógépek gond nélkül átállítják magukat egy-egy óraátállítás során, a sütő órája például az extra haladó szint… anélkül meg az időzítőt is macerás beállítani, szóval… maradjunk abban, hogy lefoglalt jó pár órára, mire kiigazodtam rajta. - Csak nem történt valami? Nem szoktál te ennyire magad alatt lenni. Ennyire leszív a sok túlóra? - kérdezek vissza, mert pénteken is úgy állított haza, hogy elég volt ránézni, és egy pillanatra elbizonytalanodtam, nem-e halt meg valakije, szombaton meg miután ugyanilyen letört és kedvetlen volt, legalább 10-szer megkérdeztem, hogy nem beteg-e, vagy nincs-e láza, mert annyira nem ez a jellemző. De se láz, se betegség, úgy tűnik, tényleg csak kimerült. De hogy ennyire, hogy egész hétvégén változatlan a helyzet? Nem túl biztató, bár ha hosszú távon se változik a helyzet, akkor úgy is szóba kerül még, az egyszer biztos. - A francba, várj! - épp, hogy elindulunk, még az utcasarokig sem jutunk el, amikor hirtelen megtorpanok, és kapkodva tapogatom végig a zsebeimet. A fenébe, a gyűrű! Tök jó, hogy sikerült rábeszélni Minnie-t a sétára, ha éppen pont a gyűrűt felejtem itthon, még szerencse, hogy időben észrevettem, nem akkor jutott eszembe, amikor már a nagy kérdést tenném fel a botanikus kertben – A lakásban felejtettem a maszkomat. Látszik nem sűrűn járok sehova… - fordítom ki az egyik üres zsebemet, hogy hihetőbbnek tűnjön, aztán mielőtt esetleg a mellettem sétáló rákérdezhetne a többi zsebre, egy „rögtön jövök, ne tűnjetek el!” után már sietős léptekkel indulok is vissza a lakásba. Maszk, persze… Szerencsére azonban nem kell túl sokat várniuk rám, talán 5 perc sincs – legalábbis én annyinak se éreztem - mire újra felsorakozok melléjük, ezúttal már a belső zsebemben a kis ékszerdobozzal… - Oké, mehetünk! De várj, de ne arra… - lassulnak megint a lépteim, amikor Minnie a közeli park felé indulna Bagellel, majd fejemmel a másik irányba intek, hogy inkább erre – Szinte mindig ide jövünk Bagellel, úgyhogy múltkor meguntuk és nekiálltunk alaposabban felfedezni a környéket. - na meg olyan snassz otthon a négy fal között megkérni valaki kezét, szóval valami jobb helyszín se árt - A a botanikus kert sincs túl messze, ráadásul feleannyi ember nem jár arra. Nem is értem, miért nem oda jártunk eddig! Együtt miért nem mentünk még sosem? - talán azért, mert amikor járvány nélkül mindkettőnk élete normális ütemben zajlott, egyikünknek sem volt se ereje, se ideje, hogy a negyed óra sétával messzebb lévő dzsungelbe hordja a kutyát, naponta többször is – Te jártál már amúgy ott? Egész szép hely, most meg így ősszel, hogy színesednek a falevelek, pláne sokkal látványosabb! Van egy egész pofás kis üvegház, meg kínai kert része is. Vagy japán, tudja a fene, annyira nem vagyok otthon a témában. - próbáltam meghozni a kedvét hozzá, mint ha kéne, bár abból kiindulva, hogy kimozdulni sem akart a lakásból, kinézem belőle, hogy csak gyorsan le akarná tudni az egész sétát a lehető leggyorsabb és legközelebbi módon. Viszont már kilépett a küszöbön, az fél siker, úgy is addig rágom a fülét, amíg be nem adja a derekát!
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
Utálok titkolózni Balu előtt, igazából nem is megy valami jól. Nem mintha eddig olyan gyakran megtettem volna, mert hát szinte azonnal kikotyogtam mindent. A fenébe is, egy születésnapi meglepetést nem tudok a “meglepetés” állapotában tartani egy napig se! Most mégis, már két teljes napja hurcolom a titkomat ami nyomaszt, mert nem tudom hogyan is mondjam el neki. Vagy mit váltana ki belőle? Talán jól fogadná, és támogató lenne, ez a legvalószínűbb. De mi van, ha begőzöl és elpáholja Olivert? Vagy mi van ha féltékenységében nem hiszi el nekem, hogy tiltakoztam? Pedig még ma el kell neki mondanom, különben nagyon furcsa lenne, hogy holnap nem állok munkába… - Balu, jelenleg a séta is meghaladja a képességeimet, tényleg. - nyafogok a pokróc szélébe elkeseredetten. Tök aranyos, de hadd sajnáljam már magam, csak egyetlen hétvége erejéig, elvégre éppen most veszítettem el az állásomat. - Utálom, hogy ez a bűntudat generálás mindig bejön. - mormolom az orrom alá, miközben elindulok, hogy átöltözzek a sétához. Sajnos igaza van, szegény Bagel az utóbbi hetekben kevesebbet látja a fejemet, vagy amikor mégis akkor is hiába hozza a játékait és nyomkodja őket a lábamhoz, többnyire elküldöm azzal, hogy dolgoznom kell. Néha örülök, hogy a páromnak mostanság elég sok a szabadideje, így legalább valaki foglalkozik szerencsétlen négylábúval, ha már a gazdájának nincs rá kapacitása. De majd most lesz! Hamar elkészülök, valószínűleg ha ők nem éppen indulni akartak volna, most nem rám kellene várni, hanem Balu keresgélné a szanaszét hagyott holmijait. Mégis, mi olyan nehéz abban, hogy a pénztárcát meg a kulcsokat a bejárat melletti komódon tartsa, miért kell mindig az összes koszos nadrág zsebét átkutatni érte? Bárcsak megszokná, hogy én szeretem, ha a dolgok a helyükön vannak, vagy egyáltalán van helyük. De most meg pláne nincs kedvem ezen vitázni, szerintem fölösleges is lenne. Bagel a tőle megszokott lelkesedéssel és lendülettel indul meg a lépcső felé, szó ami szó, egy kicsit elszoktam már tőle így majdnem sikerül elrántania, mert nem számítottam rá, hogy így megindul. Tyű, micsoda erő van ebben a kutyában! Talán megszokta, hogy Balázs erősebb nálam, őt jobban rángathatja mert feltételezem később telik be a pohár mint nekem, akit ha rosszkor ér egy ilyen rántás akkor lebucskázok a lépcsőn. Talán kutyasuliba kellene mennünk vele? De egyáltalán hová, jelen körülmények között? Működnek azok most is? - Imádom, hogy ennyire otthonosan mozogsz a konyhában! Már alig várom, hogy megint használd a grillezős funkciót és csinálj egy olyan fincsi sültet! - mosolyodok el halványan, mert ez tényleg egy nagyon nagyon jó tulajdonsága! Én alig-alig tudom bekapcsolni még a mikrót is, az egyetlen konyhai gép amit ügyesebben kezelek az a kávéfőző, azt is csak azért, mert szerintem sokkal több kávét iszok mint ő. Bár mostanában feltűnően jobban fogy a koffeinmentes is, szóval ki tudja? Lehet valami zugkávézó hóbortja lett itt a nagy bezártságban? Majd kiderül! - Hát, a túlórák is, meg igazából elég rossz napom volt pénteken. Próbálom túltenni magam rajta. - csepegtetem az infót, hátha kevésbé lesz számára kiakasztó, mintha egyből rá zúdítanám az egész sztorit. Hogy én mit fogok kapni ezért, azt tuti nem teszem zsebre! Mindenesetre részemről a téma átmenetileg lezárva, ezt jelzem is felé azzal, hogy a zebránál míg piros a lámpa, lehajolok és alaposan megsimogatom a tappancsost. Nálam ez a “nem akarok beszélni róla” kártya, párszor már kijátszottam. - Mi történt? - értetlenkedek, majd amikor a zsebeit tapogatja, már sejtem is: az a hülye maszk! Én is néha elfelejtem, annyira nem tudom megszokni, hogy mindig legyen nálam vagy rajtam. - Itt megvárunk. - bólintok, és nem firtatom a dolgot. Ha nincs ott ahol elsőre keresné, akkor valószínűleg otthon maradt. Addig is amíg Balázst várjuk, kicsit megszeretgetem a kutyust, aki hálásan nyalogatja meg az arcom a törődésért cserébe. Valahol jól esik, hogy bár mostanában a párom van vele többet, mégis én vagyok a kedvenc kétlábúja, ha vitázunk is, mindig mellém áll az eb. Szó szerint, hiszen nem egyszer volt már, hogy letelepedett elém, és komoly pofával bámulta Balut. Elég furcsa látvány volt, de megtörtént. Mikor ismét teljes a csapat, már mennék is tovább a park felé, hátha összefutunk Bagel valamelyik pajtijával a futtatóban. - Felfedezni a környéket? - pislogok értetlenül. Oké, ez azért nem Manhattan, és nem is annyira betondzsungel, de azért olyan sok felfedezni való nincsen, pláne kutya szemmel nézve. Utcák, házak, oldalba pisilhető tűzcsapok és kóbor magányos fák. Nem túl változatos a környékünk ebből a szempontból, legalábbis szerintem. Aztán ki tudja?! Lehet meg tudnak lepni! - Azt se tudtam, hogy van egyáltalán a környéken botanikus kert. Bajosan vittelek volna oda randizni vagy kutyát sétáltatni. - rázom meg a fejem döbbenten, amikor azt kérdezi miért nem mentünk el együtt oda. Mondjuk ha közel lenne, tuti oda járnánk, így azért valószínűleg kicsit odébb lesz… Bagel türelmetlenül menne már, szinte mindegy merre, csak menjünk már! Beadom a derekam, és komótos léptekkel elindulok hát a parkkal ellentétes irányba, hagyom, hogy Balu mondja az utat. - Ha szerinted érdekes, akkor nézzük meg. Egyébként valószínűleg japán, az ilyen helyeken szinte mindig japánkert van. Olyan kis mini fákkal meg zen tavakkal, hidakkal és ilyesmi. - adom meg magam, főleg, hogy így lelkesedik iránta. Igazából engem most az se vidítana fel ha hupilila csillámos levelek lennének a fákon, annyira rág belülről, hogy el kellene mondanom neki mi is történt péntek délelőtt. Tovább ront a helyzeten, hogy eleve már azt se mondtam el neki, hogy Oliver lett a főszerkesztő, mert nem akartam a duzzogást hallgatni. Már tudom, hogy ez hiba volt, de mégse bánom, mert akkor ez tűnt a jó megoldásnak. Néhány sarokkal (és az eb részéről lelkes szaglászásokkal) később úgy döntök, hogy óvatosan megpróbálom kipuhatolni milyen a hangulata, érdemes-e belevágnom egy komolyabb beszélgetésbe. - Amúgy az újságnál megint volt egy “szerkezeti átalakítás”. - jegyzem meg mintegy mellékesen. Meséltem már neki erről vagyis ilyesmiről, szóval eddig valószínűleg nem lesz újdonság számára sem. - Kinevezték az új főszerkesztőt. Pár hete már Oliver ül abban a székben, de a héten lett hivatalos, emiatt nem mondtam mostanáig… Aznap jelentették be amikor egy futár egy nagy kazal rózsával állított be a szerkesztőségre. - eddig és nem tovább merem mondani a dolgot. Persze gondolom sejti, hogy van még tovább, elvégre megvan a magához való esze, és szerintem tudja jól, hogy optimális esetben ez akár még jó hír is lehetne a számomra. Elvégre ha kedvel a főnök az mindig jó. Észre sem vettem, de ahogy fogom a kezét, kicsit jobban szorítom mint eddig. Elgondolkodva biccentem oldalra a fejem. Tulajdonképpen a virágcsokorról se meséltem neki, mert annyira pipa voltam rá, hogy egy év után tényleg, hacsak nincs valami különleges alkalom eszébe se jutna valami gazt hozzám vágni. Meg az is kicsit bántott, hogy mivel én lakok a legközelebb a csajhoz aki kapta, Oliver engem kért meg, hogy vigyem el neki. Felemelő élmény volt a kocsiban utaztatni egy ilyen szép meglepetést, aztán látni a kolléganő boldog arcát miközben az én páromnak eszébe se jutna ilyesmi... - Szerinted abban a botanikus kertben vannak tavirózsák? Vagy az ilyenkor már nem virágzik? - nem vagyok valami nagy kertész, sőt a virágokhoz sem igazán értek. Fura, hogy talán még nem is mondtam neki, hogy mennyire vonzanak ezek a kölönleges növények. Mármint, ha már választani kell, nem találok semmi izgalmasat a szegfűben példának okáért. Már ha egyáltalán az a neve annak az izének, amire most kapásból gondolok. Jobban belegondolva, nem tudom miért vártam el, hogy virágot küldjön nekem Balázs. Mostanában kissé elhanyagoltam, ez tény (már ha el lehet valakit hanyagolni úgy, hogy nonstop össze vagytok zárva), és ennek ellenére mégis mindig csinál valami kaját, foglalkozik az állatommal, egy rossz szavam nem lehet a modorára vagy arra, hogy támogat a munkában, és egyébként amikor beszélgetünk egész rendes fazonnak tűnik még ennyi idő után is. Lehet, hogy igazságtalanul nagyok voltak az elvárásaim vele szemben, miközben én kábé egy hónapja nem igazán tettem oda magam ebben a kapcsolatban? Meg is torpanok egy pillanatra séta közben, de a négylábú gyalogszőrös már húz is tovább, így inkább próbálom felvenni a tempóját. Látszik, hogy mostanában Baluval sétálnak, mivel ő magasabb, gyorsabban halad nálam és ezt szokta meg a kutya is. - Bocs, ha mostanában nem foglalkoztam eleget veled meg folyton fáradt és nyűgös voltam. - bököm ki ezt a meglehetősen sovány bocsánatkérést. - Valószínűleg a munka és egyéb körülmények elvonták a figyelmemet arról ami igazán fontos lenne. - de legalább beismerem. Ennyire már ismer, ha úgy érzem igazam van, akkor harcolok érte, néha hangosan néha vehemensen is. De amikor elrontok valamit és tudatosul bennem, azért bocsánatot szoktam kérni mert ez így fair.
- Neked? Ugyan már, te, aki jobb napjaidon a kisujjadból rázol ki egy futóversenyv vagy egy félmaratont? Nem kell túldrámázni a témát. - nem mondom, nem igazán sikerült még dűlőre jutnom, hogy inkább furcsa ennyire kedvetlennek látni, vagy inkább félelmetes, pláne, mert kettőnk közül többnyire rám jellemzi az, hogy egy-egy meccs vagy edzéssorozat után ilyen „lemerült az elem” állapotban tespedek a kanapén. - Ó, pedig a tesitanáros motivációs énemet még be sem vetettem! - bár amilyen motiválókat tudnak lenni a tesitanárok, miközben biztatnak például a gyorsabb futásra, nevezhetjük ezt is bűntudat generálós, vagy szimplán baszogatós stratégiának. Mondjuk elnézve, hogy ennyire platty hangulata van, ezt a vonalat most inkább mellőzném, nem hiszem, hogy olyan jól venné a lapot, mint egyébként. De ha minden kötél szakad, még mindig be tudok társulni az elárvult kölyökkutya tekintettel Bagel mellé a sorba. Annak már csak nem tudna nemet mondani! Szerencsére azonban ennyire nem rossz a helyzet, remélem, hogy nem is lesz, így aztán az ajtóban toporogva várjuk, hogy Minnie is csatlakozzon sorainkhoz, és induljunk levegőzni egy nagyot. Csak néha-néha szólok rá Bagelre, amikor meg-megindul, és annyira nem bír magával, hogy megfeledkezik róla, hogy ki van a póráz másik végén, mert hé! Ezért gyakoroltuk annyit, hogy kell szépen sétálni? Attól, hogy most nem az én kezemben van a póráz, nem kéne egy csapásra mindent elfelednie, pláne úgy, hogy velem már egész szépen és kulturáltan tud sétálni, nem próbál meg felrántani, vagy épp rohangálni, amíg meg nem érkezünk a futtatóba és le nem kerül róla a gyeplő. Ennyire sürgős lenne neki? - Kellett valami új hobbi, ha már ennyit itthon vagyok, ennek meg több értelme van, mint ha terepasztalt építgetnék egy kisvasúthoz. Örülök, hogy ennyire bejött, ha szeretnéd, csinálhatok jövő héten is valamelyik nap. - mosolyodok el. Menő hobbi lenne a terepasztalozás is, nem tagadom, lehet, még neki is bejönne, de amellett, hogy csak úgy nyeli a pénzt, meg helyünk sem igazán lenne egy terepasztalhoz, maximum akkor, ha Minnie az udvaron parkolja a játékautójával… a főzésnek azért több haszna meg értelme van, pláne hosszú távon, és bár eddig sem haltam éhen, ha magamnak kellett főzni, de azt hiszem, mondhatjuk, hogy idén léptem pár szintet azóta gasztronómia téren. - Szeretnél beszélni róla? - kérdezek vissza, amikor szóba kerül a pocsék péntek, de ahogy Bagellel kezd babrálni, veszem a lapot, és nem is firtatom tovább. Előbb utóbb valószínűleg úgy is felhozza majd, csak idő kell hozzá – Oké, vettem a lapot, akkor nem. - hagyom is annyiban, mielőtt még kapcsolnék, hogy banyek… hiba csúszott a gépezetbe, ráadásul elég nagy, így aztán gyorsan behúzom a kéziféket, és már igyekszem is vissza a lakásba a gyűrűért. Szép is lett volna, ha a parkban derül ki, hogy otthon maradt! Annak ellenére, hogy amúgy mindent hajlamos vagyok szanaszét hagyni, szerencsére az ékszeres dobozka helyével pontosan képben vagyok, még úgy is, hogy nem győzöm rejtegetni Minnie elől, csodálom is, hogy eddig nem bukkant még rá! Már csak ezért se kéne túl sokáig húznom az időt, amilyen az én formám… - Ühüm. - bólintok, majd összevont szemöldökkel kérdezek vissza – Hány éve is élsz itt? Azt ne mondd, hogy sosem érdekelt, hogy mik vannak a közeledben. - vagy csak nálam ilyen becsípődés, hogy minden lakhelyem környékét felderítsem? Néha egészen jó helyekre lehet így bukkanni, ha nem a megszokott utcán baktat hazafelé az ember, hanem egy másik útvonalat választ! - Bezzeg fogadni mernék, hogy az összes műszaki boltot, autószerelőt, meg kajáldát úgy ismered a környéken, mint a tenyeredet… - csóválom a fejem, bár ettől nagyobb gondunk sose legyen, mint hogy nem csak az a park van a közelben, ahová jártunk, hanem akad más is a közelben – Igen, valami olyasmi. De hogy japán vagy kínai… Európai szemmel olyan egyforma mindkettő. Alacsony, sárga, húzott szemű, és rizst eszik pálcikákkal, nagyon leegyszerűsítve. - vonok vállat, nem tudom, hogy az amerikaiak hogy vannak vele, lehet, bár abból kiindulva, hogy az ő szemükben meg minden kelet-európai vagy maffiózó, vagy valami pusztalakó kecskepásztor, valószínűleg Ázsiával sincsenek jobban képben. Mint az ENSZ viccben, „az USA-ban pedig nem tudták, mit jelent a ”világ többi része.”. Persze kivétel erősíti a szabályt… - Megint… vagy még mindig tart? Ennyire nem tudnak dönteni? Vagy most nálatok is mennek a leépítések a járvány miatt, aztán azért kellett újra átvariálni a ranglétrát? - kérdezek vissza merő kíváncsiságból, mert egy ilyen átalakításnak lehet több oka is, akár valaki felmondott vagy nyugdíjba ment, és miatta borul az egyensúly, optimalizálni akarják a munkát, egy esetleges PR botrány, vagy bármi egyéb! - Oliver… ilyen hosszú nyelvet növesztett a karantén alatt? - húzom a számat, titkolni sem próbálom, mennyire nem szimpatikus az az alak, pláne, hogy Mini is tisztában van vele. Még ha nem is díjazza túlságosan az érzéseimet, de sajnálom, ez van, minél több mindent tudok meg róla, annál rosszabb a véleményem is. Nem igaz, hogy nem volt alkalmasabb személy arra a pozícióra! Bár a másik oldalról nézve meg, lehet, inkább sajnálnom kéne a többieket… - Igen? Azt ne mondd, hogy Oli is kapott egy csokrot az előléptetése sikereire.- kapom viszont fel a fejem a rózsákat hallva, mert mióta a futár kiszállította, ez az első eset, hogy Minnie-től bármilyen utalást hallok felőle. Nem mint ha azt vártam volna, hogy hazaérve a nyakamba borul a meghatottságtól, de azért legalább egy köszi nem esett volna rosszul. Vagy annyi, hogy „legközelebb inkább liliomot küldj”, ha esetleg a rózsákat annyira utálná. - No de mit szóltál hozzá? - sürgetem vissza kíváncsian, ám az le sem esik első körben, hogy mennyire kétértelműek a szavaim, és ugyanúgy lehet érteni a virágokra is őket, mint Oliverre. Persze engem most az előbbi sokkal inkább foglalkoztat, szóval ha Minnie esetleg az új főnökére értené a kérdést, akkor gyorsan javítom is magam, most inkább a csokor miatt lennék kíváncsi a véleményére. - Tavirózsák? - kérdezek vissza némileg meglepetten, miközben próbálom felidézni, hogy hogyan is nézhetett ki a tó tegnap, amikor utoljára ott jártunk – Tavirózsa biztos, hogy volt… Úgy emlékszem, hogy itt-ott még akadt virág is rajta, még ha nem is sok. - elvégre már jócskán benne járunk az őszben, lassan itt a tél, gondolom, csak a meleg, napos időnek köszönhető, hogy egy-egy kósza virág úgy döntött, hogy most akar kinyílni – Csak nem szereted őket? Ha egyszer sikerül végre eljutnunk Magyarországra, neadj’Isten nyáron, vagy amikor jó idő van, kirándulhatunk is egyet majd a környéken. Szeged környékén egész sok helyen vannak hasonló vízi virágok a Holt-Tiszánál. Ilyen fehér tavirózsa is, meg valami kisebb, sárga színű… - dobom fel ötlet gyanánt, bár amennyi mindent terveztünk már megnézni, ha egyszer hazajutunk, hogy szerintem ha egy hónapot otthon lennénk, akkor is minden napra jutna valami! Hiába, amilyen kicsi az ország, olyan sok a látnivaló benne. A bocsánatkérésével sikerül egy kissé meglepnie, pláne, mert végképp nem számítottam rá, de azért valahol jól esik a lelkemnek, az tagadhatatlan. Még úgy is, hogy igazából nem nehezteltem rá egy percig sem, inkább csak tudomásul vettem, hogy most ez egy ilyen időszak az életében. - Előfordul az ilyesmi, szerencsére semmi sem tart örökké, úgyhogy remélhetőleg hamar visszaáll a rend nálatok, aztán minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. Ha nem függesztettek volna fel minden versenyt jövő februárig, valószínűleg nálam is hasonló lenne a helyzet. - hisz a meccsek miatt sokszor napokra elutazunk és távol vagyunk, akár országon belül, akár külföldre. Minnie annyira még nem is tapasztalta meg a munkámnak ezt a részét, hisz miután összeköltöztünk, ott voltak az év végi ünnepek, amikor amúgy is megáll az élet az egész világban, nem sokkal később meg beütött az apokalipszis… És sajnos abban is csak reménykedni lehet, hogy februárban újra indul majd az élet vizes berkekben is. Inkább gondolni se akarok rá, hogy mi lenne, ha nem.
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
Szerencsére Balu nem veszi észre, de egy pillanatra elfutják a szemeimet a könnyek amikor azt mondja, hogy “nem kell túldrámázni” a témát. Mióta csak ismerem, nem voltam depressziós, legalábbis nem ennyire. Meglep, és kicsit rosszul is esik, hogy most úgy csinál mintha ez csak valami női hiszti lenne, amire eddig amúgy nem volt egyáltalán példa. Inkább csak grimaszolok, majd beadom a tekintetem mielőtt még megint bömbölni kezdenék minden látszólagos ok nélkül. - Más se hiányzik mint egy jó kis motivációs hegyibeszéd, tesitanár módra! Inkább megyek magamtól. - forgatom a szemeim egy kicsit. Volt már hozzá szerencsém, egyrészt a suliban másrészt már Baluval is, hogy piszkált piszkált és baszogatott addig amíg meg nem emeltem a seggem és neki nem álltam az edzésnek. Nem mintha könyörögni kellene érte, elvégre én magam is szoktam érezni, hogy valami nem jó, amikor egy-két nap edzés kimarad. Egyrészt ingerlékenyebb vagyok, másrészt hajlamos a túlpörgésre, harmadrészt meg a fölösleges energiákat veszekedésre használom. De most nem. Még akkor se borul el az agyam, amikor Bagel negyedszerre ránt rajtam egy nagyot, pedig általában már kettő után rá szoktam szólni, hogy szépen viselkedjen. Megteszi helyettem Balu, az eb pedig máris szépen, felcsapott farokkal baktat mellettem. Tényleg elég sokat vannak együtt mostanság, ha a kutya már az első szóra így behúzza a féket. - Menő lenne a terepasztal is, bár sokkal kevésbé hasznos. És nem is igazán tudnánk hová tenni. - elgondolkodok egy kicsit, mert már beszéltünk róla, hogy ha marad ez a karantén helyzet akkor érdemes lenne egy nagyobb/kényelmesebb lakás után néznünk, de jelen körülmények közt… nem igazán van pénzem nagyobb lakásra, sőt, örülhetek ha ezt meg tudom tartani. A hitel, az adók meg a rezsi még akkor is sok, ha az utóbbiba Balázs is beszáll. Ha nem találok ki valamit, lehet, hogy komolyan el kell beszélgetnünk a költözésről, csak épp nem úgy mint eredetileg terveztük? Na akkor biztos, hogy depressziós lennék a javából! - Csinálhatsz majd valamikor, de igazából majdnem mindent szeretek amit főzöl. Ebben IS szuper vagy. - mosolyodok el, és jó alaposan megnyomom az “is”-t, mert nem csak emiatt estem belé mint vak ló a gödörbe. Vicces, empatikus, egész jól kezeli a dilinyóimat, ő is energikus jellem és rengeteg mozgásra van szüksége, szeret enni, érdeklik a világ dolgai, és akkor még számos egyéb tehetségéről és jó tulajdonságáról nem is tettem említést mert nem kifejezetten publikus. Ja, és olyan jól néz ki, hogy az összes barátnőm (az a kevés aki van) minden egyes beszélgetés alkalmával megkérdezi, hogy biztos nem pasi-e az ikertestvére… - Kicsit később. - zárom rövidre a témát, majd türelmesen várok amíg visszamegy a maszkért a lakásba. Nem vagyok benne biztos, hogy egy botanikus kertbe kötelező lenne, de jobb a békesség. Hátha van valami lepkeház vagy ilyesmi, ahol fel kell venni. Addig is a tappancsossal foglalom el magam, tovább ölelgetem, és megbeszélem vele, hogy mostantól viselkedjen kicsit megértőbben, ne ráncigáljon mert most nincs hozzá kedvem, hogy rászóljak. Szerintem megértette, de majd kiderül, ha végre folytatjuk az utunkat. Séta közben aztán elkezdem felvezetni a pénteki rémes nap részleteit is, igaz, ehhez kicsit messziről kell indítanom a történetet. - Még csak két éve élek itt, ebből majdnem egy egészet bezárva töltöttünk. - gondolkodok el egy kicsit a dolgon - Előtte pedig, elég ciki de olyan sokat dolgoztam, hogy nem igazán volt időm nézelődni. És ahová csak lehet, autóval mentem, tudod mennyire szeretek vezetni. Amíg nem volt meg Bagel, nem kellett a környéken sétafikálnom, a futókör meg úgyis a parkban van. - jövök zavarba, mert hát ez azért elég ciki. Nem tudom, hogy ott ahonnan ő jött mi a szokás, de az én családomban mindenki autóval vagy motorral járkál, apám egyszer azt mondta, hogy Bo a klotyóra is kocsival menne, ha beférne az ajtón… - Igen, a kajáldákat ismerem. De te is ismered őket, azért néha jobb kaját rendelni és mással hasznosabban eltölteni az időt amit főzésre pocsékolnánk. - kacsintok huncut mosollyal, mert az első hónapokban amikor beköltözött, elég sokszor rendeltünk valami harapnivalót, hogy addig se kelljen kimozdulni a lakásból vagy az ágyból. Régi szép idők! - Igazából én se tudom megkülönböztetni őket, csak ha más a sisakjuk mintája. - dobok be egy gyenge poént. Tényleg jó ötlet volt kimozdulni, így legalább már nem rágódok egyfolytában azon, hogy mi is történt az irodában. Vagy azon, hogy mi lesz hétfőn reggel… - Tulajdonosváltás volt, ha jól tudom, aztán kicsit átrendezték a székeket és a benne ülő embereket. - húzom el a számat, mert már nekem is elegem van ebből a vírus miatti átrendeződésből. Minden a feje tetején áll, azt se tudni kinek mit mondhat az ember, mindenki túr-fúr és tapos. Főleg Oliver, mint kiderült. - Ne is mondd! Teljesen kifordult magából, vagy csak én nem láttam eddig az igazi arcát, mindenesetre alaposan kimutatta a foga fehérjét. - grimaszolok hozzá hasonlóan. Nem azt mondom, hogy a párom a világ legjobb emberismerője, de, hogy Olin hamarabb átlátott mint én, az biztos. Sunyi, törtető, erőszakos alak, és akkor ez még a legkedvesebb amit mondani tudok róla. - Nem, Joanne kapta, az a csajszi a spinning-fitness rovattól. Tudod, a Barbie baba. - jobban belegondolva, egy olyan csaj mint Joanne persze, hogy kap virágot a pasijától, gondolom a fazon foggal-körömmel ragaszkodik egy ilyen élő barbie babához. Szép az arca, a haja, tökéletes az alakja (erről mondjuk a szilikon cicik is tehetnek) és olyan kis csilingelős hangon beszél. Bájos teremtés, nem olyan tenyeres-talpas kis tuskó mint én, ő salátát ebédel és lepkefingot iszik, én meg maszatos oldalast és sörrel öblítem le ha tehetem… - Szép csokor volt, tetszenek a rózsák. Kedves figyelmesség. - vonok vállat, és részemről le is van zárva a dolog, mit beszéljek a kolléganő virágairól ennyit? Ha annyira tudni akarja, hogy mit szólnék egy virágcsokorhoz, miért nem küld nekem egyet? - Aha. - bólogatok, hogy jól hallotta - Mindegy, ha nincs is rajta virág, a leveleket is szeretem. Olyan jópofa kis kerek izék, ahogy lebegnek. Főleg ha üldögél rajta egy béka. - mosolyodok el szélesen. Ahogy arról beszél, hogy náluk is van tavirózsa, el is tűnik a mosolyom. Szegénykém, olyan rég volt már otthon, a családjával meg az anyukájával! - Már alig várom, hogy elmenjünk végre. Ha tovább tart ez a határzár, ki kell találnunk valamit, hogy egy kis időt el tudj ott is tölteni. Végül is azt mondtad, hogy azért nem halnék éhen, sokan beszélnek angolul, szóval… akár egy hosszabb út is belefér. Csak ki kell nyomozni, hogy milyen vízum kell hozzá, meg Bagelt miként vihenténk. Persze nem örökre! De olyan rossz ez így, szeretném, ha haza látogathatnál. - most, hogy nincs állásom, könnyebben utazok én is, elvégre nem kell a meló miatti kötöttségekkel számolni. Meg aztán, ha valami balul üt ki, nem szeretném ha Balázzsal külön országokban rekednénk ki tudja mennyi időre. Nem viselném el, az az igazság, hogy magamnak is furcsa bevallani, de borzalmasan hiányozna. Jobban, mint amit el tudnék viselni. Akkor már inkább megyek én is, annyira csak nem lehet borzasztó hely! Áram és wifi bizonyára van! Ahogy eszembe jut, hogy mennyire nem könnyű az ő helyzete sem, és mégis milyen türelmes velem, úgy érzem tartozom egy bocsánatkéréssel. A sok munka meg a feszültség miatt is, meg azért is mert talán túl sokat vártam tőle. Minek nekem virág, ha egyszer már a gondolattól is lever a víz, hogy besokall, és hazaköltözik Európába? - Na igen, előfordul, deee… szóval, mindenképpen lesznek változások ami azt illeti. - jövök zavarba, aztán eljutnak az agyamig a szavai - Mármint úgy érted, hogy az lenne az általános, mint januárban, hogy alig voltál otthon? - kerekednek el riadtan a szemeim. Hol Washingtonban voltak, hol Miamiban, San Francisco, Austin… fel és alá repkedtek az országban a bajnokság miatt. Bevallom, nagyon tudott hiányozni a gyagya feje, bele se gondoltam, hogy ilyen lenne az életünk hosszútávon is, hogy állandóan úton van. - Mindig egyedül kell majd menned, vagy azért párszor elkísérhetlek? - már látom a kert bejáratát, de épp ezért megtorpanok, majd Bagellel szinkronban, előadom az árvakutya pilla rebegtetést - Ugye néha veled mehetek majd? Drukkolni! Légyszi! - extra ragaszkodó lettem ezen a hétvégén, de az vesse rám az első követ, aki nem lenne a helyemben éppen ilyen kétségbeesett. Belegondolni se nagyon merek, hogy mihez kezdenék az adott körülmények közt Balázs nélkül. Tényleg nem húzhatom tovább, képtelen vagyok tovább titkolózni előtte, amikor éppen ennek a hülye helyzetnek köszönhetően rádöbbentem, hogy mennyire fontos nekem. - Menjünk be, és keressünk egy kényelmes padot vagy ilyesmit, mondanom kell valamit. - nyújtom a kezem, de az ujjaim vége és a szám sarka nem a boldog izgatottságtól remeg meg. Aggódok, hogy mit fog szólni ehhez az egészhez, hogy nincs munkám és miért alakult így. Nem hiszem, hogy rám haragudna, legalábbis nem amiatt, hogy munkanélküli lettem. Azért már lehet, hogy pipa lesz, amiért rengetegszer veszekedtünk Oliver miatt, és én mindig a védelmembe vettem, mondván, hogy ő csak közvetlen, és jó barát. Kicsit el is kalandoznak a gondolataim, fel se fogom igazán, hogy hogyan jöttünk be a kapun, vagy merre indultunk. Amikor látok egy szimpatikus kis hidat, valami japánkert közepén, elindulok felé. - Az az igazság, hogy sokminden történt mostanában, de nem igazán tudom, hogyan mondjam el… Nem tudtam hogyan fogadnád a dolgot, vagy mit éreznél, elvégre ez téged is érint nem is kicsit. Nem akartam titkolózni előtted vagy hazudni neked, de pénteken történt valami, ami miatt minden felborult, és… hát, remélem, hogy megérted majd a döntésemet. Nem igazán volt más választásom, véget kellett vetni ennek a kapcsolatnak, örökre. - mondom eléggé zavartan, itt-ott megremegő hanggal. Bár volt rá két napom, mégse tudom, hogyan mondjam el ezt az egészet neki. Vagy lehet, hogy rosszul fogtam bele, vagy nem pont arra gondol mint ami valójában történt? A fenébe! Ahogy átgondolom, hogy mi is jött ki azon a buta szájamon, már kapcsolok is, és mielőtt még infarktust kapna itt nekem, hogy vele akarok szakítani, a kezem a szájára tapasztom hirtelen. - Azonnali hatállyal felmondtam, Oliver miatt.
Látva, hogy elégnek bizonyulnak az eddigiek is, takarékra teszem magam és az előszobában várakozok Bagellel, amíg Mini is csatlakozik hozzánk, úgy sem kell sokat várni rá, néhány perccel később már az utcán baktatunk a botanikus kert felé. - Te sem vagy kevésbé szuper, hogy mindent ilyen lelkesen megkóstolsz, akkor is, ha korábban sosem volt szerencséd hasonlóhoz. - mosolyodok el, mert legyünk őszinték, így aztán külön élmény főzni, nem pedig csak elpocsékolt idő. Mondjuk én amúgy is ennék belőle, de mennyivel jobb érzés látni, hogy esetleg Minnie-nek is bejön, amit kotyvasztottam, és nem csak ránéz és közli, hogy köszöni, inkább marad a salátánál… Vagy szólja le, illeti mindenféle jelzővel úgy, hogy meg se kóstolja. Azt hiszem, már kezdem kapisgálni, hogy azelőtt miért nem főztem annyit a szabadidőmben… Nos, az már kiderült, hogy valami rányomta a bélyegét a hangulatára, azért van így letörve, mint a bili füle, azonban az, hogy miről van szó, egyelőre titok marad, csak egy bólintással nyugtázom a dolgot. Nem is próbálok meg magamban sem találgatni, mert valószínűleg úgy sem találnám el, feleslegesen meg minek rágódjak olyan problémákon, amik valójában nem is léteznek? Majd ha szóba kerül, ráér akkor. Viszont ez az a pillanat, amikor kapcsolok, hogy valami nagyon fontos otthon maradt, így, hogy Minnie is csatlakozott a sétához, szóval nyomok is egy gyors kitérőt haza, hogy aztán zsebemben a gyűrűs dobozzal térjek vissza, és folytassuk az utunkat tovább. - Milyen furcsa belegondolni, hogy mennyire gyorsan elrohant ez az év… - hisz már több, mint egy éve, hogy találkoztunk, és karácsonykor pedig már egy éve fogok vele lakni. Még ha a bezártság miatt néha úgy is tűnt, hogy megállt az idő, azért félelmetes belegondolni, hogy egyáltalán nem tűnik soknak ez az idő – Mindegy, csak egyszer érjen véget ez a járványos diliház, majd bepótoljuk! - vonok vállat. Vagy nem, ha nem igazán hozza lázba a dolog, akkor majd Bagellel kettesben, én mindenesetre szeretem ismerni a környéket, ahol lakok, valahogy jó érzéssel tölt el, arról nem is beszélve, hogy egész klassz helyekre lehet bukkanni! - Még jó, hogy jobb! Attól, hogy szeretek főzni, nem jelenti azt, hogy minden nap órákat ott akarok elcseszni az életemből. - arról nem is beszélve, hogy edzés, meccsek, egyetem meg tanulás mellett időm se lenne annyi, mint most, lábat lógatva, távoktatással, itthon… másrészt pedig nem mindegy, hogy valaki valamit kedvtelésből csinál, vagy muszájból. Meg legyünk őszinték, olyan pizzát, ha a fejem tetejére állnék, se tudnék itthon készíteni, mint amit két tömbbel arrébb, a kedvenc pizzázónkból szoktak hozni! - Jajj… azok többnyire nem szoktak jók lenni. - kivétel erősíti a szabályt, de abból kiindulva, hogy a jól megszokott rend borul, az újonnan felkapaszkodottakban túlteng a bizonyítási vágy, meg teljesen el vannak szállva maguktól… - és még lehetne sorolni, mennyi kellemetlen hozadéka szokott lenni egy-egy ilyen átrendeződésnek. Kár is ragozni, könyvet lehetne írni a témáról, annyit lehetne beszélni róla. - Igen? Mit alakított az a gyógyegér? Vagy csak előjött az istenkomplexusa? - kíváncsiskodok tovább, mert bár nekem sosem volt különösebben a szívem csücske, Minnie-vel azért csak éveken át kollégák, meg barátok voltak, és azért valahol rossz hallani, hogy attól, hogy mi nem csíptük egymást, nekik a barátságuk is megsínyli ezt az egész átrendeződést. Bár, ha ezek után kevesebbet sündörög Minnie körül, akkor talán annyira nem is bánom… - Joanne? - nézek felé segítségkérő tekintettel, mert tudhatná már, hogy nekem a nevek nem sokat mondanak, a már sokat emlegetett Oliverünket leszámítva… valahogy ezek a ráaggatott becenevek hamarabb megragadnak – Ja, hogy ő! Akkor azt mondd! - világosodok meg, ahogy sikerül arcot társítani a névhez. Vele még személyesen is találkoztam, amikor egyszer ebédszünetben beugrottam hozzájuk az irodába… de apropó, ha azt a csokrot a Barbie baba kapta, akkor hová a búbánatos istennyilába tűnt az, amit én küldtem?! Mert a futár szerint az is kézbesítve lett. Mégis kinek?! - Ő is pont rózsákat kapott? - vonom fel a szemöldökömet, mert nem mint ha olyan hú-de-különlegesen-ritka növény lenne, de mégis, bosszant ez a sok egybeesés. Pláne azok után, hogy hányszor a fejemhez lett már vágva, hogy sosem kap tőlem virágot, egyszer teszem oda magam, de akkor is, minek?! - Biztos, hogy neki küldték? Nem volt valami kis kártya hozzá? Vagy ki vette át? Mert nem csak neki kellett volna virágot kapnia. - kötöm az ebet továbbra is a karóhoz, mert nem fér a fejembe, hogyan tűnhetett el egy akkora csokor csak úgy szőrén-szálán. És legyünk őszinték, a Minnea név sem igazán hasonlít a Joanne-ra… még egy diszlexiás számára sem. - Attól tartok, békák már nem nagyon fognak ücsörögni rajta, ahhoz egy kicsit hűvös az idő. - szólalok meg, mert mégis, csak ősz van, szerintem a kis brekegők már eltették magukat télire. Bár, ki tudja, lehet ezek az amerikai békák jobban bírják a hideget, nem vagyok biológus, amikor pedig múltkor Bagellel erre jártunk, nem igazán a békák kötötték le a figyelmemet, úgyhogy felőlem akár brekeghettek is, nem emlékszek rá. - Ne is mondd, tiszta hülyeség az egész. Határzár, karantén, teszt… még ha meg is keresnénk a kiskapukat, és hazamennénk, nem úgy akarok, hogy két hétig a házból se tehetem ki a lábam! - mert nyilván, ha egyszer végre hazajutnánk, ezer meg egy hely lenne, amit meg akarnék mutatni Minnie-nek, csavarogni, kirándulni, és mivel nem hónapokat tervezünk ott lenni, két hét azért elég húzós lenne egy helyben ülve. - Ne aggódj, ha valamit, hát éhen tuti nem… anyu meg a nagyim mellett? Majd köthetünk előtte fogadást, vajon hány kilót szedünk fel, amíg ott vagyunk? - vigyorodok el, amikor pedig a vízumot emlegeti, meg Bagelt, csak aprókat bólintok – Végül is, a vízumnak utána lehet járni, úgy is idő, amíg elkészül, meg nem is kell egyből holnap igényelni. Ezek szerint Bagelt is hozni szeretnéd? Azt hittem, hogy Bo pesztrálná addig. - jegyzem meg kissé meglepetten, nem mint ha lehetetlenség lenne elintézni, hogy ő is jöjjön, de… na jó, azt hiszem, nekem is hiányozna a kis szőrmók energiabomba. Meg megnézném, mit alkotna mondjuk nagyiéknál, falun, terepen… - Én is. Meg azt is szeretném, ha egyszer végre megmutathatnám, hol nőttem fel, de úgy tűnik, elég döcögősen akar összejönni. De sebaj, előbb vagy utóbb, de sort kerítünk rá! - biztosítom felőle, mert csak csillapodjon ez a járvány mizéria… azt nem mondom, hogy utána évente többször, menetrend szerint hazautaznánk, de na! Tényleg jó lenne, ha végre megismerhetné a család másik felét is, az ottani életérzést, meg úgy mindent. Az valahogy meg se fordul a fejemben, hogy egyedül menjek, akármennyire is rég jártam már otthon, vagy hiányozzon… - Igen, mondhatni… Pont most kezdődne a szezon, november környékén, ha nem lenne lefújva minden a vírus miatt, aztán nyárig hol a helyi versenyek, országos- meg nemzetközi bajnokságok mennének, mikor melyik. - mondjuk így, amerikai színekben játszva az EB most nem érint, de még így se unatkoznék. Kár, hogy idén fuccs volt szinte az egésznek, szerintem az elmúlt 5 évben nem voltam annyit itthon, mint most idén. - Szerintem megoldható. - mosolyodok el, mert bár nem én szoktam az utakat szervezni, de valószínűleg nem dőlne össze a világ, ha megkérném az illetékest, hogy eggyel több helyet foglaljon a repülőn meg a szállodában, ha meg éppen busszal megyünk, pláne… Vagy ha nem, majd addig beszélek lyukat valaki hasába, amíg rábólintanak. - Oké, menjünk! Úgy is akartam én is kérdezni valamit, de kezdd csak te. - bólintok, majd már nyújtom is a kezem, és próbálom fejben felidézni, hogy merre is vannak azok a padok, amik nem 0-24 foglaltak… igaz, végül csak nem azoknál kötünk ki, mert ahogy haladunk, Minnie egyszer csak irányt vált, és a japánkert felé veszi az irányt. Vagy kínai, egy kutya, inkább csak hallgatom. Hallgatom és hallgatom, de akaratlanul is valami kellemetlen érzés lesz úrrá rajtam, ahogy szó szót követ, mellé pedig látva Minnie ideges zavarát. Mire pedig a végére ér, én csak úgy állok mellette, mint akit leforráztak, még fel se fogtam igazán, amit hallottam, így kell némi reakcióidő, mire valamit sikerül kiböknöm rá. Vagyis próbálnék, ha nem fogná be a számat, ám amikor szóba kerül a felmondása, meg Oliver, akkor sem igazán érzem jobban magam. Még ha esetleg olyan szándékkal is teszi hozzá. Vagy csak mint a ragtapaszt, gyorsan essünk túl mindenen, kevésbé fog fájni? - Hát… mit is mondjak, őszintén szólva, erre nem igazán számítottam. - szólalok meg végre, ha elveszi a kezét – Ezek szerint ennyi volt? Vége? Csak így, lazán? Ha emiatt voltál olyan letört egész hétvégén, nyugodtan mondhattad volna egyből, ahogy hazaestél. - mást nem, akkor a hétvégén összecuccoltam volna, aztán kalap kabát, legalább nem zavartam volna a jelenlétemmel tovább. - És nem, egyébként nem igazán értem. Úgyhogy elárulnád, hogy mégis miért? Vagy erre értetted azt, hogy Oliver miatt? Már nem vagytok kollégák, így nincs probléma? - kérdezek vissza, miközben továbbra is azon kattogok, hogy ez most mégis miért, ilyen derült égből villámcsapásként? Besokkallt, hogy ő mostanában ki sem látszik a túlórákból, én meg itthon lógatom a lábam szinte egész évben, és mégis ugyanúgy kapom a fizetésem? Vagy a múltkori miatt, hogy nem pakoltam el magam után? Nagyobb felhajtást szeretett volna a szülinapja alkalmából? Nekem úgy tűnt, hogy egész jól megvagyunk… vagy csak ennyire elkerülte a figyelmemet valami? Lehet, hogy mégse a munka miatt volt fáradt, hanem emiatt volt olyan távolságtartó is az utóbbi időben? Vagy mert múltkor nem hagytam neki tejfölt…? Áh, az azért elég röhejes szakítóok lenne, bár ha kajáról van szó… lehet mégis jobb lenne komolyan venni? - És van valami elképzelésed, hogyan tovább? Hétfőn elugrasz a cuccaidért, aztán mire hazaérsz, én is tűnjek el? - vagy nem tudom… sikerült úgy sokkolnia, hogy még nem sikerült felocsúdnom belőle, csoda, ha nem forognak annyira azok a fogaskerekek?!
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
- A kaja az kaja. Miért ne kóstolnám meg? - vonok vállat, mert hát ismerhetne már. Mikor mondtam én nemet bármiféle ételre? Néhány nagyon durván extrém esettől eltekintve, mint például az a fura “hurga” nevű kolbász formájú cucc amit egy hungarikum boltban vett. aminek jó az illata és nem végtelenül hátborzongató az alapanyaga vagy a kinézete, az ellen nincs kifogásom. Persze vannak amikkel meg nem etet, például ez a fura kolbász szerű dolog, de nem lehet rám sok panasz. Egyszerű lélek vagyok. Türelmesen várom meg Balut amikor visszamegy a lakásba, bár nem igazán értem, miért lenne szüksége maszkra. Hacsak nem tényleg egy kávézóba is be akar menni, de akkor meg minek készít otthon kaját? Nem értem, de inkább nem piszkálom ezzel, valószínűleg tudja mit miért csinál. Valószínűleg, mert biztos azért nem vagyok benne, tekintettel a körülményekre. Simán becsavarodhatott otthon bármelyikünk ennyi bezártság után! - Elég gyorsan eltelt, annak ellenére, hogy nem különösebben volt tele izgalmakkal. - bólintok. Egy kicsit halkabb volt az első évfordulónk megünneplése mint amire számítottam, de erről valószínűleg a körülmények is tehetnek. Semmiféle meglepetéssel nem könnyű készülni, ha a másik állandóan otthon van és a közelben sertepertél. Persze nem számítottam tüzijátékra vagy ilyesmi, de más körülmények közt biztosan elmentünk volna egy étterembe, vagy akár egy hosszabb hétvégére valahová vidékre. Ki tudja? Így a rózsaszín kacsánk reprodukciója aranyos volt tőle, és értékelem is, mégis maradt bennem egy kis keserűség. Nem vagyok túl romantikus alkat, de azt hiszem ennél azért többet érdemeltünk volna. - Pedig azon gondolkodtam, hogy talán ez lehetne egy új irány neked. Még mindig érdekelne egy főzős vlog? - érdeklődök. Egy dolog, hogy most azt mondja nem rajong annyira azért, hogy órák hosszat a konyhában pepecseljen, egy másik meg az, hogy lehetne ebből pénzt is keresni. Persze csak ha szeretné, erőltetni nem fogok semmit sem, de azt már látom, hogy szeret szerepelni és érzéke is van hozzá. Nem utolsó sorban jóképű, vicces és ami a siker előszobája lehet: európai. Érdemes lenne átgondolni ezt az irányt is a karrierben, mert bár most még fiatal, azért élsportolóként nem a medencéből fog nyugdíjba menni. Jobb, ha felkészülünk erre is, de azt hiszem jobb, ha ezeket a dolgokat majd otthon osztom meg vele. - Ez az istenkomplexus nem is olyan földtől elrugaszkodott megnevezése a dolognak… - jövök egy kicsit zavarba, de a “gyógyegér” becenév most is mint mindig megmosolyogtat. Féltékeny típus, szó se róla, de leginkább akkor amikor a kollégáimról, azon belül is egy konkrét “gyógyegérről” van szó. Pedig igazán tudhatná, hogy semmi oka rá, én egy dobozból nézem a világot, az aprócska nyíláson keresztül pedig csak őt látom. Tetszik neki vagy sem, ez van! - Igen, állítólag a barátja elég komolyan veszi az udvarlást. Folyton ajándékokat kap tőle, ezt már mondta nekem is, mikor legutóbb bent volt. Még egy olyan izét is vett neki, tudod olyan fityegős karkötőt. - nem tudom miért avatom be ebbe, a csajos csacsogás amúgy se erősségem. Kábé állandóan forgattam a szemeim mikor Joanne mesélt nekem az ajándékokról meg a nyálas romantikus filmezésekről és ilyesmiről. - Mi? - kapom fel a fejem. - Rózsát, ha mondom. - értetlenkedek egy sort, majd amikor továbbra se száll le a témáról, megtorpanok és kerek perec rákérdezek: - Mire célozgatsz ezzel? Neki küldték, és nem kellett hozzá cédula se, tekintve, hogy ő szokott ilyesmit kapni a pasijától. - nem úgy ugye, mint egyesek… Ha viszont arra akar utalni, hogy ő is küldött nekem virágot, jobb ha tisztázzuk a dolgot, mert akkor valahol valaki hazudott egy nagyot! - Én is úgy gondolom, hogy nem csak neki kellett volna virágot kapnia, de mi köze ennek ahhoz, hogy ki vette át? Oliver volt a közelben, átvette a futártól, és mivel nekem esett útba, én elvittem Joanne-nek. Lapozhatnánk végre a kolléganőm virágairól? - harci puffancs lettem, nem tagadom. Eleve rossz kedvem van, de ez az értetlenkedés sokkal jobban kihozott a sodromból mint az optimális. Lehet, hogy ma mégse kellene inkább semmiről se beszélgetnünk? Kicsit agresszív vagyok, azt hiszem. A tavirózsák meg a békák kicsit lenyugtatnak, inkább próbálom elterelni a beszélgetés apró patakját békésebb vizekre. Már amennyire békés téma az, hogy csórikám nem jut haza már több mint egy éve. Ezek a telefonos meg számítógépes ünnepek pedig teljességgel elkeserítőek, ezt be kell ismernem. Megoldás kell, de talán pont egy kis környezetváltozásra van szükségünk. Talán jót tenne egy hosszabb utazás, ki tudja? Persze ennek van mindenféle vonzata, például nem biztos, hogy most nekem beleférne anyagi szempontból egy hosszabb európai túra. Balázstól meg nem lenne pofám elvárni, hogy ő állja az egész kirándulást. Egyáltalán, mibe kerül ott az élet? Lenne rá pénzünk, hogy eltöltsünk az országában pár hetet, vagy csórók vagyunk egy ilyen egzotikus országhoz? Jó lenne tudni, hogy mibe kerül ott egy kenyér vagy egy hamburger. - Erre biztosan van megoldás, talán anyukád tudna segíteni, hogy hogyan rövidíthetünk a karanténon. - dobom be az ötletet, mert hát az anyukája eddig elég talpraesettnek tűnt, hátha erre is talál valami megoldást! Jó lenne, mert a két hét szobafogság borzasztóan hangzik, és bár egész jól vizsgáztunk összezártságból, lehet, hogy ez betenné a kiskaput. És még haza se tudnék szaladni! - Jaj, hízni ne! - sápadok el hirtelen - Nem merek többet, tudod jól! - már így is sokkal többet mutat a mérleg mint amikor megismertem. Hiába a sok futás, edzés meg minden, valahogy partnerre leltem a zabálásban is, és néha hajlamos vagyok egy kis bújásra cserélni a testedzést. Sovány vigasz, hogy Balu kockáira is telepedett egy fél centis takaró réteg, már nem olyan szálkásan rajzolódnak ki, mint azelőtt. Az én kockáim eltűntek. Puff, volt nincs! - Természetesen Bagel is jönne. Ebben a helyzetben mikor ki tudja mikor jöhetnénk haza, nem szívesen válnék el tőle. - ahogy ezt mondom, az emlegetett szőrmók boci szemekkel bámul fel rám. Na, hát többek közt emiatt se tudnám magára hagyni! - Nemsokára megmutathatod, ígérem. Most úgyis lesz majd egy kis időm, megpróbálom kinyomozni hogyan tudnál hazamenni egy időre. Hm? - megdörzsölöm a karját kicsit biztatóan. Kíváncsi is vagyok, de leginkább rossz nézni a szenvedéseit. Bárcsak lenne rá megoldás, hogy találkozzunk végre a családja másik felével is! - Szóval igazából örülhetek ennek a vírus mizériának mert így legalább velem tudsz lenni? - jó, hát nem biztos, hogy kedves kérdés, de még sosem gondoltam bele abba, hogy akár heti öt napot is távol lehet tőlem. Vagy még többet. Ez ijesztő, egyáltalán nem voltam felkészülve ilyesmire. Már úgy megszoktam, hogy egymás nyakában lógunk, szinte szó szerint pánikkal tölt el a gondolat, hogy napokra vagy hetekre, ne adj isten hónapokra elkerüljön mellőlem. Vele mehetnék? - Kicsi vagyok, beférek egy bőröndbe is, leszek a kézipoggyászod! - ajánlom lelkesen. Eszemben sincs otthon ülni a seggemen és várni míg hazajön! Még mit ne! - Hátha a tiéd fontosabb, kezdd te ha szeretnéd. - ajánlom fel, de aztán már oda is érünk a kis hídhoz, én meg nem tudom magamban tartani a mondandómat. Napok óta kínoz, nem tehetek róla, hogy kibukott. Szeretem őt, és nem szoktam titkolózni, már eleve ez is megviselt. Hát még a történtek! Bevallom, egy kicsivel több támogatásra számítottam, mert Balu úgy néz rám mint egy partra vetett hal. Ennyire haragszik? Vagy… rosszul mértem fel a kapcsolatunkat, és ezt már nem bírja el? - Tudom, hogy váratlan, de… - belém is ragad a szó, ahogy folytatja. Oké, akkor ezek szerint érti amit mondok, csak nem tetszik neki. De mit felelhetnék én erre? Egy kicsit… több támogatásra számítottam, tényleg. - Ennyi volt, igen. Azt hiszem igazad volt végig, te már hónapokkal ezelőtt pontosan láttad, hogy mi lesz ennek a vége. Nem mondtam el korábban, mert nem volt könnyű, elhiheted. - sóhajtok csalódottan. Nem csak a munkám, hanem az egyik legjobb barátomat is elveszítettem. Tényleg olyan padlót fogtam most, amilyet eddig még sosem. Hogy mi vaaan?! Most rajtam a sor, hogy úgy álljak ott mint akit leöntöttek jeges vízzel. Szóval fontosabb volt az, hogy legyen munkám, mint az, hogy közben Oliver hogyan viselkedett velem? Végig így gondolta? - Én nem, én… - legördülnek a nagy könnycseppek a semmiből. A francba! - Nem így akartam, esküszöm! Nem tehetek róla. - letörlöm az arcom, mert mégis csak beszélgetünk, nem ér sírni akármennyire is olyanok voltak a szavai mint egy jólirányzott gyomros. - Csak megtörtént, hirtelen jött az egész, nem gondolkodtam. Azt hittem majd megérted! - a hangomban szinte vágni lehet a keserűséget. Olyan nagyon szeretem, miért csinálja most ezt velem? Azt hittem, szeret ő is, és igazából azt vártam, hogy majd örülni fog neki, hogy Oliver eltűnik a képből. Erre kiderül, hogy csak a pénz miatt volt velem, a kapcsolataim meg a lakásom kellett?! Tényleg?! Pedig én már azt hittem, hogy ez a dolog komoly köztünk, és nem vártam el, de reméltem, hogy talán egyszer megkér vagy ilyesmi. Elvégre annyi minden van mögöttünk! Végig hazudott? Kizárt, egyszerűen nem hiszem el, hogy csak megjátszotta volna magát! - Te-te képes lennél eltűnni? Csak úgy? - kész, végem van. Sokkot kaptam! Megkapaszkodok a korlátban is, mert forog velem a világ. Mi a szar?! El akar hagyni? Könyörgöm, hiszen még csak három napja nincs állásom! Ezt egyszerűen nem hiszem el, képtelenség, hogy igaz legyen! Ennyire még soha senki nem bántott, mert még sosem szerettem senkit annyira, hogy így fájjon. Ordítani akarok, de egy árva hang se jön ki a torkomon. Egyre csak azon kattog az agyam, hogy ez az egész olyan mint egy rémálom. - Azt hiszem az lesz a legjobb, igen. Nem akarlak látni sem többet. - amíg nem számít rá, elveszem a kutya pórázát, és határozottan kezdem el húzni magamhoz, de ő lecövekel Balu mellé. Mintha én lennék itt a rosszfiú, úgy néznek rám mind a ketten. Hát mindenki megbolondult?! - Nem ezt vártam tőled. Azt-azt mondtad mindenben mellettem leszel! Hazudtál? És még miről? Valami zsiráfasszony miatt? Neki vettél a múltkor abban az ékszerboltban valamit, mi?! Az egyik kollégám látott valami fiatal macával! Azért nem érdekel az egész, azért mennél el máris anélkül, hogy megbeszélnénk vagy esélyt adnál nekem. Mert mással akarsz lenni. - már az se érdekel, hogy megjött a hangom, és szerintem a fél park hallja amit épp a fejéhez csapkodok verbálisan. Az se érdekel! Padlón fekszek és még belém is rúg? Majd adok én neki! - Miattad csináltam az egészet! Mikor Oliver hozzám ért, felfordult a gyomrom, csak az járt a fejemben, hogy veled akarok lenni. Megütöttem, felmondtam, hogy látnom se kelljen őt többet erre te… elhagysz, mintha csak egy airbnb szállás lettem volna. - közben próbálom Bagelt magam mellé parancsolni, de hiába is rángatom, el nem mozdulna a “gazdája” mellől. - Gyere már Bagel! - kiabálok rá is, mire csak lesunyja a füleit, de meg se moccan. A teljes összeomlás szélére sodort ezzel, mégis hogy éljem túl ezt az egészet? Balázs nélkül, barátok nélkül, Bagel nélkül? Még a szüleim is többezer mérföldnyire vannak, mégis mihez kezdjek most? Úgy húzta ki a talpam alól a talajt, csoda, hogy még nem ájultam el. Nem túl sokat ettem az elmúlt napokban, nem lenne meglepő.
- Vannak akik ódzkodnak mindenféle újdonságtól. - felelek a kérdésére, példának okáért a nagyszüleimet se lehetne soha rávenni, hogy példának okáért megkóstolják a pizzát, vagy egyenek egy hamburgert, maradnak a jól bevált magyar- és szerb konyhánál, arról nem is beszélve. Arról nem is beszélve, hogy az exek között is akadnak többen, akik csak salátán meg napfényen éltek. Oké, tudom, Minnie nem ez a kategória... - Nem feltétlenül rossz az, ha nincs mindig pörgés, vagy történik valami. - oké, ez az otthon esz a penész állapot nekem se nagy kedvencem, de tekintve, hogy épp egy világjárvány kellős közepén dekkolunk, még mindig inkább legyen ez, mint ha havonta kapnánk valami rossz hírt, ki került kórházba, lélegeztetőgépre, kapta el, van rosszul a szeretteink közül, meg hasonlók… Egyszer legyen vége, aztán majd szervezünk több izgalmat, kirándulást, utazást, meg miegyebet magunknak, ami most a négy fal között kivitelezhetetlen! - Érdekelni érdekel, de inkább a vízilabdával akarok karriert csinálni, nem a csirkepaprikással. Másfelől viszont, ha a következő szezonnak is keresztbe tesz a járvány, valami kelleni fog, hogy ne csavarodjak be, és még talán mindig több izgalom van ebben, mint ha oroszból korrepetálnék. - gondolkozok hangosan, arról nem is beszélve, hogy ha újra beindulnak a versenyek, meg az egyetem sem csak ilyen távoktató stílusban megy, akkor az én szabadidőm is töredéke lesz a mostaninak. Röviden-tömören, ha most lenne is időm rá, már jóval ritkábban… és csak nem tart már soká ez a diliház! Nocsak, csak nem történt valami? Általában rosszalló nézés a jutalmam, akárhányszor Olit szapulom, már ha nem szól rám Minnie, de hogy csak némi zavart mosoly legyen? Ez furcsa, bár van most fontosabb téma is, ami érdekel, mint Oliver, úgyhogy inkább a kolléganő bizonyos csokráról faggatom. - Ó, te jó ég… Nem is tudom, melyiket sajnáljam jobban. - a csajt, hogy egy ilyen túlbuzgó pasit fogott ki? Vagy a srácot, ha ez az elvárt, hogy egyfolytában ajándékokat vegyen a másiknak? Vagy mindkettőt, ha ez kell ahhoz, hogy működjön a kapcsolat…? Elég szülinapra, karácsonyra, meg évfordulóra előrukkolni valamivel, be is kattannék, ha hetente ezen kéne rágódnom, hogy ugyan mit! - Arra célozgatok, hogy furcsa ez az egész. - dönnyögöm az orrom alatt, ám miután kiderül, hogy pont a sokat emlegetett Oliver barátunk vette át, még gyanúsabbá kezd válni a dolog – Csak annyi köze van, hogy tényleg nem csak neki kellett volna virágot kapnia, és nem mondom biztosra, de valószínű, hogy ha nem a kedves főnököd veszi át, akkor te se Joanne-hoz vitted volna, hanem haza. Egyébként is, nem a titkárnők dolga a posta meg a csomagok kezelése? - kérdezek vissza, mert milyen már, hogy a főnök szarakodik ilyesmivel? Biztosan jóóó sok dolga lehet – Mindegy, lapozzunk… majd utánajárok akkor, hová keveredett a csokrod. - vonok vállat, mert a futár szerint kézbesítve lesz, mást nem visszamegyek megérdeklődni a dolgot, aztán legrosszabb esetben így az ünnepek előtt megkínálom Olivert valami jó kis lopás miatti feljelentéssel. Ha már a boltokban egy szelet csoki miatt is simán mehet, akkor itt miért ne? Szép, nagy, drága csokor volt… De akkor ezt majd később, inkább koncentráljunk a jelenre, ha már sikerült Minnie-t kirobbantani a kanapéról, olyannyira, hogy a szokásos park helyett idáig is hajlandó volt elsétálni velünk. - Majd rákérdezek, de sok reményt nem fűzök hozzá. Sajnos nem rajta múlik, hanem hogy éppen milyen intézkedéseket hoznak az országban. Abban sem vagyok biztos, hogy most külföldi állampolgárokat beengednek-e… Mármint ha házasok lennénk, akkor nyilván, mert családtag lennél, de ne ezért házasodjon már az ember! Majd utána kell járni ennek is, bár nem tudom mennyi értelme van úgy, hogy sokszor naponta változik a helyzet. - sajnos úgy tűnik, a legjobb taktika egyelőre még mindig az, hogy várunk… Hacsak nem akarunk tényleg hetekre, vagy hónapokra hazalátogatni. Nálam még csak-csak megoldható lenne, így, hogy alig van edzésünk, de Minnie-nél? Így, hogy nyakig ül a munkában? Abban sem vagyok biztos, hogy 1-2 nap szabit engednének neki, nem hogy 1-2 hónapot… - Akkor jobban jársz, ha elkezdesz fogyózni, mert ezer százalék, hogy úgy is fogunk. - ez a szomorú valóság, sajnos nem akarás kérdése, hanem tény. Ilyen az, ha az ember anyukája, meg nagymamája jól főz, ráadásul tukmálják is beléd a kaját megállás nélkül! „Welcome fasírt”, „Egyél még egy kis töltött káposztát, neked csináltam!”, „Nem repetáztál belőle… talán nem ízlik?”, „Direkt a kedvencedet sütöttem, nehogy már megmaradjon…”, és még folytathatnám, milyen „lelki terrort” alkalmaznak kis hazámban, ha kajáról van szó. - „Tudnánk”. Mindketten. - javítom ki, mert nálam most még so-so megoldható lenne, a probléma eddig is az volt, hogy ketten szeretnénk menni – Rendben, akkor visszük Bagelt is. Kíváncsi vagyok, hogy jön majd ki anyuék új kutyájával. - gondolkozok hangosan, azt meg csak gondolatban teszem hozzá, hogy majd kiélheti magát a nagyiéknál is, a hatalmas kertben rohangálva… - Oké, ha nem lenne vírus, akkor se lennék kőbe vésve minden héten napokat távol. De igen, így azért sokkal többet vagyok itthon, mint egyébként lennék. - pontosítok egy kicsit, bár a lényegen attól függetlenül nem változtat. Mindenesetre azon jót mosolygok, mennyire jöhetnéke van, ha egyszer újra beindulnak az országos és nemzetközi versenyek. - Nem, kezdd csak te, hölgyeké az elsőbbség. - legyintek, élve a lehetőséggel, hogy tovább húzzam azt a maradék kis időt, ami maradt a nagy kérdés előtt. Persze azt a fene se gondolta volna, hogy kicsit nagyobbra sikerül az időhúzás, mint arra számítottam, mert amint, hogy elkezdi Minnie ecsetelni a helyzetet, hirtelen köpni-nyelni, szóhoz jutni sem tudok a hallottaktól. Én meg akarom kérni a kezét, ő meg szakít velem…? Ez most valami vicc, vagy komoly? Az arcát elnézve azonban inkább az utóbbi, nem úgy néz ki, mint aki olyan vicces kedvében lenne… Bár ez annak is szar lenne. - Hát ennek aztán nagyon örülök. Inkább lett volna ötösöm a lottón… Hallgattál volna rám, vagy mondtad volna el egyből, akkor legalább nem pazaroltuk volna az időt. - morgom az orrom alatt, miután rátalálok a hangomra, mert a fenébe is! Inkább vágja egyből hozzám, ha baja van, még ha rosszul is esik, mint valami kegyes hazugsággal áltatni, hogy aztán úgy is ez legyen a vége. - Az ég szerelmére, nehogy most kezdj el nekem bőgni! - szívom fel magam, mert nem, egyszerűen nem fair, egy ilyen szituáció kellős közepén krokodilkönnyeket bevetni! Egyszerűen övön aluli húzás - Ha nem te, akkor mégis ki tehet róla, hm? Azt ne mondd, hogy én. - horkanok fel, majd az újabb magyarázkodás hallatán csak a szememet forgalom – Csak megtörtént, olyan hirtelen, mi? Persze, képzelem, az ilyesmi már csak úgy szokott. Pedig lehet, hogy néha tényleg nem ártana gondolkozni. - nem, nem értem meg, annak ellenére, hogy sajnos én is ez az „előbb cselekszek, aztán gondolkozok” típus vagyok. De azt ne akarja már bemagyarázni nekem, hogy ez az egész egy szempillantás műve volt, amikor Oli azóta csorgatja utána a nyálát, meg próbálkozik nála, hogy megismertük egymást! - Mert, mégis mi szükség lenne még rám ezek után? Te sem gondolhatod komolyan. Majd eltartalak, Oli meg röhög a markába? - vágok vissza, mert ha Oliver kell neki, eszem ágában sincs maradni meg tartani a gyertyát nekik. Meg amúgy is, mégis mit akarna még tőlem ezek után? Nem fér a fejembe. Maradjunk barátok? Vagy lakótársak? Bejáró szakács? Önkéntes kutyasétáltató? Persze, még mit nem! - Ezt legalább gyorsan megbeszéltük. - bököm ki rezzenéstelen arccal, bár még mindig alig tudom elhinni, hogy ilyen lazán és könnyedén kirakta a szűrömet, mint a macskát szarni… Eddig azt hittem, hogy minden rendben van köztünk, legalábbis amíg ez a mostani bili ki nem borult, de úgy tűnik, tévedtem, nem is kicsit. - Igen, az észszerűség keretein belül! Azt azért te se várhatod el, hogy pont én támogassalak ebben az egészben! - Hol van az a Minnie, akit én ismerek? Ki ez, és mit csinált vele?! A pórázt szó nélkül engedem át, mégis csak az ő kutyája Bagel, de tekintve, hogy ő sem mozdul tapodtat sem, valahol talán mégis igazam van. A kutyák ugyebár jó emberismerők. - Mi van, már kémkedsz is utánam?! Mert akkor elég ramatyul megy. - kapom fel a vizet most már én is, mielőtt lefagynék egy egészen röpke pillanatra. Ezek szerint valami kollégája látott? Mikor? Hol? Csak nem az volt az, aki az üzletben is bent járt? Nem rémlik az arca, de az semmit sem jelent, valószínűleg engem több kollégája ismer, mint fordítva… Legalább az nyugtat, hogy úgy se értett egy mukkot se a magyarból, de a fenébe is, mi van, ha tényleg látta, hogy épp a gyűrűk között válogatunk? Elmondta volna Minnie-nek? Ezért most ez az egész?! - Arra a fiatal macára gondolt a kollégád, aki úgy egy fejjel magasabb mint te, karcsúbb, meg hosszú, szőke haja van? Hm? - faggatózok én is, ha már így játszunk , de ha nem reagál semmit rá, akkor is folytatom – És történetesen ugyanaz a vezetékneve, mint az enyém…? Ha már annyira kíváncsi vagy, nem, képzeld, nem neki vettem, hanem... - teszem fel a pontot az i-re, mert neki is volt már szerencséje az idősebb húgomhoz, azt meg ne várja már, hogy engedélyt fogok kérni, hogy találkozhassak vele. A kezem ezalatt már a zsebemben a kis ékszeres doboz után kutat, hogy tettre készen vágjam a képébe, vagy a tóba, vagy csak valahova el a fenébe, repül amerre repül, ám ekkor sikerül kizökkentenie a veszekedésből egy pillanatra. - Még hogy miattam? Nem vagyok rá kíváncsi, hogy miket műveltetek egymással, és ki ne találd már, hogy… - amilyen szép csendesen, kulturáltan kezdtük a beszélgetést, szinte fel sem tűnik, hogy már én is rég hasonló hangerőn vágom a fejéhez a mondandókat, mint ahogy ő mondja a magáét, szerencsétlen Bagel meg szokás szerint nem érti, hogy mi van. Meg az a néhány járókelő sem, aki a parkban lézeng, gyorsan tovább is állnak inkább. Amikor viszont a szavai elérnek az agyamig, megakad egy kicsit a korábbi heves lendület – Várj, mi van? Felfordult a gyomrod? Megütötted? Ezt most nem értem. - pislogok rá értetlenül, várva, hogy kicsit részletezze, hogyan is gondolta komolyan. Aztán annak függvényében vagy tovább marjuk egymást, vagy… lehetséges, hogy szokás szerint csak félreértettük egymást…?
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
Egy kicsit meglep, hogy ilyen elutasító a főzéssel kapcsolatban. Megértem, hogy inkább a sportra fókuszálna, elvégre ezt szereti csinálni, és emlékeim szerint nagyon is jól csinálja! Mégis, talán érdemes lenne más módon is, más célközönséget is elérnie, és talán még sikeresebb lehetne a medencében is. Minél ismertebb és népszerűbb annál jobb csapatokhoz kerülhet, nálunk nem elég, ha jó játékos, vonzania kell a médiát és a szponzorokat is. Náluk ez biztos másképp van. - Csak arra gondoltam, hogy talán jó lenne valami hasznos elfoglaltság, amivel sikereid lehetnek addig is amíg itthon vagy. De ha nincs kedved, megértem… akkor igazából velem sem szeretsz a videókban szerepelni? - kérdezem érdeklődve, mert ha ellenére lenne, arról jobb ha tudok. Nem akarom kényszeríteni semmire sem, amit nem akar, bár tény, hogy eddig örültem a támogatásának. - Én a pasit sajnálom, borzasztó sok pénzt szór ki az ablakon mindenféle hülyeségre. - vágok egy grimaszt, mert megvan a véleményem az ilyesmiről. Nekem többet jelent egy közös kutyasétáltatás, mint ha venne nekem valami kacatot. Amúgy se viselek túl sok készert, de Balu megtalálta az utat a szívemhez. Nem fölösleges holmikat kapok hanem finom vacsorát. Hát nem sokkal jobb így? - Nincs titkárnőnk, tudod jól. Ő volt az ajtóhoz legközelebb. - mondom halkan, teljesen semlegesen. Az a sunyi szemétláda! Egy percig se kételkedek abban, hogy Balázs küldött nekem virágot, csak épp Oliver azt hazudta, hogy más kapta. A mocsok! Nem akarom elhinni, hogy képes volt még erre is, és én észre se vettem! - Biztos megérkezett, csak történt valami félreértés. De a félreértéseknek már vége, több ilyen nem lesz. - sóhajtok egy nagyot, majd egy apró, bocsánatkérő mosoly költözik a szám sarkába - Gyönyörű volt a csokor, irigykedtem is miatta. - még most is milyen nagy károkat tud okozni Oliver. Még most is miatta veszekszünk, egyszerűen döbbenetes, hogy milyen manipulatív seggfej! És Balázs végig tudta róla, csak én voltam vak. - A házasság amúgy se volt nálunk napirenden, hiába könnyítene a dolgon. Akkor majd valami mást kell kitalálnunk, kell, hogy legyen megoldás. - rázom meg a fejem, mert egyrészt így se tűnik piskótának a beutazás, másrészt meg olyan messze vagyunk egy esküvőtől mint “Makó Jeruzsálemtől” ahogy azt a párom mondani szokta. Amúgy se segítene rajtunk, annak fényében amit Balu mond. Jelenleg szinte lehetetlen lenne bejutnunk oda, mintha leprásak lennénk vagy ilyesmi. - Akkor előtte kell diétázni. Nekem személy szerint nem lenne vele bajom, ha finom kajákat ennénk, de… - az ajkamba harapok inkább zavaromban. Volt már egy beszélgetésünk ami oda futott ki, hogy ha például egy terhesség miatt túlságosan elhíznék annak nem örülne. Bevallom, azóta egy kicsit paranoiás vagyok, ha a mérlegre állok vagy éppen egy szál fehérneműben (vagy anélkül) láthat engem Balu. Hogy még tetszem-e neki, vagy már túl dagi lettem? - Az a kis aranyos szőrmók, aki néha bele szokott ugrálni a képbe? Biztos jól kijönnek majd. - érdeklődök lelkesen. Olyan mint egy kis jegesmedve, de elfelejtettem mi a neve a fajtának. Valami magyar dolog, természetesen. Még sose láttam olyan népet ahol ennyi dolog lenne amihez ragaszkodnak és amire büszkék. Persze mi amerikaiak se vagyunk piskóták, de ők túltesznek rajtunk. Szerintem. - Hát, majd csak lesz valahogy. Az az egy biztos, hogy én támogatni foglak, akár itthon lesz meccsed, akár máshol. - bár semmi jóban-rosszban ígéret nem esett köztünk, azért remélem tudja, hogy rám számíthat. Fontosnak tartom, hogy elérje azokat a sikereket amit csak lehet ebben a sportban, és legjobb tudásom szerint segíteni is fogom ebben. Nem azért mert a pénzére hajtanék vagy ilyesmi, hanem azért mert szeretném ha sikeres és ezáltal boldog lenne. Fontos, hogy mindenki szeresse a munkáját. A kis hídhoz érve végre úgy érzem megkönnyebbülhetek, legalábbis egy rövid ideig ezt hiszem. Aztán persze, ahogy szokott minden a dugájába dől. Szokatlan ez a reakció Balázstól, sőt nem csak szokatlan de teljességgel váratlan is. Bevallom arra számítottam, hogy majd örülni fog neki, hogy Oliver kiesett a képből. - De hát nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Hogyan mondtam volna el előbb? - fel nem foghatom, hogy most mi ez az egész. Miért lett ilyen ellenséges, elvégre tulajdonképpen megkapta amit akart, a pasi akire féltékeny amióta csak megismertem, végleg távozott a képből. Örülnie kellene, nem pedig támadni. - Nem bőgök! - vágom rá haragosan. Nem szoktam túl gyakran sírni, ezzel aztán főleg nem vádolhat. Még ha el is pityeredek, általában nyomós okom van rá. Hiába is kapaszkodok a haragomba, hiába minden akaratom, hogy ne “bőgjek”, amiket mond… komoly önuralom kell már ahhoz is, hogy álljam ezt a végtelenül haragos tekintetet. De hős vagyok, épp csak a szám remeg, a könnyeknek már nyoma sincs. - Balu, tényleg nem tehetek róla. Ha vissza tudnám csinálni, az első perctől fogva hinnék neked. Ha láttam volna, hogy mire készül Oliver… - belém ragad a szó, ahogy rá pillantok ismét. Úgy csinál, mintha szándékosan megcsaltam volna. Mintha az egész az én hibám lenne. Igen, bűnös vagyok mert nem vigyáztam eléggé, és mert hittem egy olyan ember tisztességesnek tűnő szándékaiban, aki korábban nem mutatott irántam érdeklődést. Naiv voltam, de ennél többet nem olvashat a fejemre. De az, hogy csak úgy, le akar lépni emiatt? Teljesen a padlóra küld. Mázsás súllyal tehénkedik rám a felismerés, hogy számára egészen mást jelentett a kapcsolatunk, mint nekem. Soha nem feltételeztem volna, hogy ilyen könnyedén képes lenne elhagyni, ez bennem fel se merült eddig. Pláne nem egy ilyen banális ok miatt, annál is inkább, mert a YouTube csatornából és egyéb magán jellegű munkáimból legalább ugyanakkora a havi bevételem, mint amit fizetésként kaptam. Mégis, emiatt képes csak úgy kisétálni az életemből? - Igenis szükségem van rád! Sosem kértem, hogy tarts el, te is tudod. Meg fogom oldani ezt is. De a legjobb barátom vagy, nem csak egyszerűen a pasi akivel együtt élek. - elcsuklik a hangom, de azért, hogy ne lássa a keserűség újra felszínre törő aljas áruló testnedveit, elfordítom a fejem, és a korlátot markolom teljes erőmmel. Nem hazudtam, ő sokkal több mint a pasim. Ahogy azt már egyszer megbeszéltük, ő a másik, a jobbik felem. A támaszom, ha elbizonytalanodnék, vagy csak egyszerűen nem látom magam előtt az utat. A legjobb barátom is lett, hála az együtt eltöltött rengeteg időnek. Többet tud rólam mint bárki a világon, és mostanáig úgy tűnt, hogy amit látott, és akinek megismert az ellen nincs kifogása. Hogy lőhettem ekkora bakot már megint?! Már megint egy pasi, aki csak kihasznált, ez kész röhej! Hogy én mit fogok kapni anyáméktól… ők megmondták előre, tudták jól, hogy egy külföldivel ne álljon össze az ember mert csak a zöldkártyára hajt. Azt hittem Balázs más. - Te akartad, hogy így legyen. - felelem egészen fagyosan. Nem én mondtam, hogy költözzön el, ő mondta, hogy holnap összeszedi a cuccait és bottal üthetem a nyomát. Ne csináljon még magából mártírt, mert beverem az orrát. Nem fogok könyörögni, hogy maradjon velem. Ha menni akar, felőlem Kamcsatkáig meg se álljon. - Ki mástól várhattam volna, hogy támogasson ebben a helyzetben? Mondd meg! Kitől?! - kiáltok vissza, mert azért úgy csinálni, mintha földtől elrugaszkodott dolog lenne az elképzelés, hogy a pasid egy kis megértést mutasson amikor elveszíted a melód, elég groteszk. Ezzel az emberrel éltem én egy évig? Hát totál hülye vagyok vagy mi?! - Nem kémkedtem, véletlen volt. Bocs, ha nem jött össze a kis titkos találkád, mert valaki felismert. Szar ügy. - vágok vissza hasonlóan indulatosan. Az észérvek elfogytak, és minden bizonnyal telibe trafáltam. Mi másért lett volna egy ékszerüzletben egy nővel, ha nem valami ajándékot sírt ki magának a zsiráfasszony? A kollégám szerint feltűnően csinos volt a csaj, és felettébb jó hangulatban beszélgettek éppen. Ő a feleségének vásárolt egy fülbevalót, azért hallhatta meg a (most már valószínűleg ex) barátom hangját. Mikor látta, hogy egy másik nővel van, nyilván nem köszönt neki oda. Eddig nem akartam hinni neki, azt mondtam biztos összetévesztette mással, mert semmi okom nem volt rá, hogy kételkedjek Baluban. - Kösz, hogy még pontos személyleírást is adsz róla, gondosan ügyelve rá, hogy engem ledagadtozz közben. - mormogom az orrom alá. Ez az, forgassa csak azt a kést. - Ki ne találd, hogy a hugoddal voltál, mert kiröhöglek. Mégis minek mentél volna oda éppen vele? Ne nézz madárnak, legalább most ne. - ha már eddig olyan ügyesen kihasznált és én voltam az ingyen szállás majdnem egy évig, igazán lehetne benne annyi, hogy amikor lebukott legalább bevallja a dolgot. De nem, neki most is mint mindig, van valami kifogása. - Mert mégis ki más miatt?! Tudod mit, ezért nem mondtam neked semmit, mert tudtam, hogy úgyse értenéd meg! De az, hogy ennyire félreismertelek, nekem is újdonság. - méretemet megszégyenítő ez a hangerő, nem tagadom. Azon se kell csodálkozni, ha Bagel inkább szobornak álcázza magát, és nem mozdul, pedig most eléggé a tűzvonalra szorult szerencsétlen pára. Akkor se adom Balázsnak, ha bele gebed! Addig-addig cibálom a pórázt míg végre elindul, még ha meglehetősen vonakodva is. - Te mondtad, semmi közöd hozzá, hogy mit műveltem vele. Mit érdekel az téged, hogy fogdosott meg ledugta a nyelvét a torkomon? Miért is érdekelne? Az sokkal jobban izgat, hogy most nincs állásom, meg, hogy emiatt olajra lépj. Nem igaz? Tudod talán az egész történetben groteszk módon nem is Oliver a legnagyobb seggfej hanem te. - fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk idáig ennyire rövid idő alatt. Öt perce még arról beszélgettünk, hogy majd vele mehetek a meccsekre, most meg válogatott sértésekkel bombázzuk egymást. De ha már idáig jutottunk, igazából akár ki is mondhatjuk a végét, már ha az eddigiek nem lettek volna épp eléggé egyértelműek.
- Dehogyis, nem erről van szó! Csak más az, hogy a te videóidban beugrok pár percre vendégszerepelni, mint az, hogy az egész videót, koncepciót, minden tennivalót én magam találok ki meg intézek. - mert nyilván, a videót még nem elég felvenni, ott a vágás, a hangok, fények, meg ezer meg egy apróság, amire figyelni kell, és fogadok, eszembe se jutna, amíg nem kezdenék el komolyabban foglalkozni vele – Másfelől viszont… lehet, hogy igazad van, és nem ártana valami. Apám úgy is mindig azt hajtogatta, hogy jobb minél több lábbal állni a földön, ha valami történne. - aztán a mostani helyzetet elnézve, tényleg elég bizonytalan, hogy meddig tart, vagy utána hogyan is változnak a dolgok. Mást nem elkezdem, aztán legrosszabb esetben kiderül, hogy mégse az én műfajom. - Na igen, az sem utolsó szempont. Ha már ennyit költekezek valaki miatt, akkor inkább legyen valami hasznos meg praktikus valami, mint egy rakás porfogó. - hiába, a díszgyertyák, plüssök, meg mindenféle egyéb kacatok sosem hoztak különösebben lázba, nem is nagyon vennék, hacsak nem tudom az ajándékozottról, hogy oda meg vissza van az ilyenekért. Bár akkor se heti szinten! Akkor már inkább menjünk el közösen nyaralni, vagy valami kalandparkba, kipróbálni valami újat, mint a falmászás, vadvízi evezés, vagy bármi hasonló. Csak csendben morgolódok azon, hogy egyszer akarok virágot küldeni meglepetés gyanánt, erre ott is beleköp ez az elmeroggyant a levesünkbe… Hú istenem, csak egyszer fussak össze vele, biztos nem fogja zsebre tenni, amit kapni fog! Legalább az sovány vigasz, hogy amúgy a csokor tetszett volna Minnie-nek… - Na igen, én is azért mondom. Maximum majd apumnál rákérdezek, hátha tud segíteni valamit ez ügyben. - dobom fel ötlet gyanánt, mert mégis csak diplomata, külügyekben meg jogban jobban otthon van mint én, hátha van valami olyan megoldás, amit nem reklámoznak különösebben. Ha meg nincs, maximum tovább várunk, abba már úgy is egész belejöttünk. - Ezen ne múljon, majd főzök akkor úgy, mielőtt megyünk. - ha már úgy is volt korábban a csodálatos „Sportágspecifikus táplálkozás” nevezetű tantárgyam, legalább a gyakorlatban is tesztelhetjük az ott tanultakat. - De…? - kérdezek vissza a félbe maradt kérdésére, de elég csak egy pillantást vetnem az arckifejezésére, hogy sejtsem, miről lehet szó – De már megint azon rágódsz, hogy túl kövér vagy? -sóhajtok egyet, majd mielőtt még válaszolhatna, folytatom is – Tudod mikor aggódj emiatt? Ha ezzel a magasságoddal az én testsúlyomat kezded közelíteni, na, majd akkor. Addig felesleges. - rázom rövidre a témát, mielőtt még ezért lennének álmatlan éjszakái. Bár lassan kezdek igazat adni a „bölcseknek”, miszerint a nőknek mindegy, mit mondasz a súlyukkal kapcsolatban, úgy is a legrosszabbra gondolnak róla… - Azt én is remélem. De nem hiszem, hogy gond lenne miatta. - mosolygok jót magamban, azt viszont már nem teszem hozzá, hogy az az aranyos kis szőrmók, akit múltkor látott kamerázás közben, egy éves korára akkora lesz, hogy két lábra állva simán magasabb, mint ő maga… Maradjon valami meglepetés is, mire megyünk! Viszont tekintve, hogy a blöki még kölyök, Bagelben meg alapból túlteng az energia és sosem mondana nemet némi játékra, nem lesz itt gond! Hálás mosollyal köszönöm meg a támogató szavakat, épp, mielőtt még lezuhanna közénk a legújabb atombomba, és fordítana mindent a feje tetejére. Az egyik pillanatban még azt hallgatom, hogyan támogat majd mindenben, mellettem állva, két perccel később meg már amiatt megy a magyarázkodás, hogy szakít velem, mert Olivert választotta? - Nem, hát hogyne. - morgom az orrom alatt. Ezek szerint csak azért kellettem, hogy féltékennyé tegye azt a barmot, hogy az végre felfigyeljen rá? Hát, gratulálok hozzá, ügyes kivitelezés… Pláne ha azt nézzük, hogy majdnem egy év együttélés kellett hozzá. - Láthattad volna, ha kicsit is akarod. - közlöm a véleményemet, mert ne jöjjön nekem azzal, hogy ha vissza lehetne tekerni az idő kerekét. Nem lehet, és nem hiába, úgyhogy kár is ilyeneken lamellázni, hogy mi lett volna, ha… - Ezek után? Mégis mire? - kérdezek vissza, ám ahogy meghallom az okát, akaratlanul is felnevetek – Más körülmények között biztos oda meg vissza lennék a meghatottságtól, hogy sikerült Olivertől elkobozni ezt a címet, de így, a történtek fényében… bocs, nekem ez nem megy. - még hogy legjobb barátként én támogassam úgy, hogy pont azzal szűri össze a levet akit ezen a nyomorult kontinensen a legjobban gyűlölök? Inkább maradt volna Oli a legjobb barátja, ha közöttünk meg minden marad ugyanúgy, mint eddig volt. De hát ahogy mást se, már ezzel se nagyon lehet mit kezdeni. - Jah. - bököm ki, csak hogy mondjak valamit, mert nem én akartam, hogy ez legyen, ide lyukadjunk ki, ő kezdte az egészet, amikor közölte, hogy ennyi volt. De ha már magában úgy is döntött, akit számít bármit is, hogy én mit akarok? Akármennyire is szeretnék valamit a fejéhez vágni, erre sajnos nem igazán tudok mit. Tekintve, hogy nincs egy rakás pletykás barátnője, már kollégái se, a szülei az ország másik felében, most már a legjobb barát titulust is rám aggatta, a nagybátyjával meg nem tudom, mennyire szeret a pasiügyeiről mesélni… így csak jobb híján Bagelen állapodik meg a tekintetem, mint ha áttukmálhatnám rá a mostani helyzet „támogatói” szerepét. Minnie vigasztalásában már úgy is van gyakorlata, úgy is mindig előbb köt ki nála, mint nálam, ha gond van. Lásd az idefelé vezető sétát is. - Jah, én is azt mondanám. - mert mégis, mennyi az esély rá, hogy az edzéseket meg bevásárlásokat egyszer mozdulok ki egy hónapban a városba, akkor is pont felismer valami kollégája? Egy ilyen böszme nagy városban?! - Te mondtad, nem én. - vonok vállat, belefáradva abba, hogy meggyőzzem, attól, hogy nem vasággyal 50 kiló, még nem kövér. Mostantól győzködje Oli vele, hátha ő több sikerrel jár, engem már nem érdekel – Akkor röhögj! Még az is jobb, mint ha porig alázol a kis munkahelyi afféroddal. - gurul tovább az én gyógyszerem is, a legkevésbé sem zavartatva magam amiatt, hogy néhány perc alatt szinte mindenki elpárolgott hallótávolságon belülről. - Azt hiszem, ez az egy legalább kölcsönös. - utalok a félreismerésre, elvégre legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer még így felültet. És én még meg akartam kérni a kezét! Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha én kezdtem volna a vallomásokat, vajon igent mondott volna, aztán utána borítja a nyakamba ezt a szarlavinát? Vagy lett volna benne annyi együttérzés, hogy legalább nem vesz ennél is jobban hülyére? - És tényleg kíváncsi vagy rá, hogy mégis ki miatt? - kérdezek vissza némi fáziskéséssel. Elsőre nem akartam a képébe vágni, mint ha még számítana bármit is, de már úgy is mindegy, nem? Rúgjunk egymásba párat, hadd fájjon, úgy az igazi, aztán kalap kabát, jó kis búcsúajándék. Úgyhogy amíg amíg mondja a magáét, annak – nem éppen - rendje és módja szerint veszem elő a kis ékszeres dobozkát a zsebemből, és vágom le mellé a híd korlátjára, nézze csak meg, ha nem hisz nekem, vagy annyira tudni akarja, hogy mégis mit kerestem egy ékszerboltban. Ám amiket ezalatt mond, csak mostanra jut el a tudatomig, én meg ismét olyan megszeppenten és értetlenül pislogok rá, mint valami hal a szatyorban, miközben a gyűrű továbbra is ott dekkol a dobozkában a korláton, ha egyszer előszedtem, akkor már ott marad! - Olyannak ismersz, mint akit annyira zavar az, ha munkahelyet váltasz, vagy emiatt nem dolgozol? Nem vagyok se munkaügyi hivatal, se nyugdíjpénztár… - emlékeztetem rá, mert jelen pillanatban pont ez érdekel legkevésbé – Nem ezért lépnék le, hanem mert pont te mondtad az előbb, hogy véget kell venni ennek a kapcsolatnak. Oliver miatt. Nem azért mondtál fel, hogy ne legyen gond egy esetleges munkahelyi kapcsolatból? Vagy akkor mi a fenéért estünk egymás torkának az elmúlt úgy negyed órában? - nem, még mindig nem sikerült lehiggadnom, bár az előbbi szavai sikerült meglepnie és kizökkenteni, hogy már pár fokkal emberibb hangnemben szóljak hozzá, ne úgy, hogy két utcával arrébb is hallják.
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
Egyelőre ennyiben hagyom a videós témát, úgy látom akarja is meg nem is. Majd egyszer, amikor olyan kedve lesz, átbeszéljük a lehetőségeket. Igazából nem kell marha profi dolgokra gondolnia, láttam pár egészen jópofa videós megoldást, amit még én is meg tudok csinálni, vagy adott esetben vannak grafikus haverjaim is akik szívesen segítenének. - Azért… nem muszáj mindennek hasznosnak lenni. - vetem fel, mert tény, hogy egy csomó kacatnak én se örülnék, de néha napján valami apróság, az jól esne. Mondjuk az a kis fityegős karkötő amit a Barbie baba kapott, egész aranyos. De nem várok inkább ilyesmit Balutól, ennyire nem romantikus típus. Néha egy vacsi még oké, meg tud tök aranyos is lenni, de azért csodákat nem várok. Azon kicsit meglepődök, hogy küldeni akart nekem virágot, sőt ha minden igaz küldött is. Oliver kezét érzem a dologban, és ha még nem tettem volna meg, ezért egész biztosan összevesztem volna vele. Ebből is látszik, hogy Balu mennyivel jobb ember nála! - Ez jó ötlet! Szerintem biztos, hogy tudna segíteni! - lelkesedek fel, majd alább is hagy a lelkesedés - De mi van, ha együtt nem tudunk utazni? Ha engem nem engednek be, ha mondjuk nem kapok vízumot? - nem tudom mennyire bonyolult ebbe a rántotthús formájú országba bejutni. Talán be se engednek valami miatt? Ennek jó lenne ha az apja utána járna, nehogy később koppanjunk. - Ha salátával akarsz tömni, inkább kiugrok az ablakon - grimaszolok. Egyszer már megpróbált ilyesmivel szivatni, abba is majdnem belehülyültem. Álmomban rágcsáltam a karját, ha jól emlékszem, én képtelen vagyok hús nélkül létezni. - Ühüm. - adom meg magam, mert tényleg ezen rágódok, hogy esetleg dagi lettem-e az ízléséhez képest. - Inkább majd beiktatok egy reggeli futást is, meg vissza állok a fehérje turmixra a kiadós reggeli helyett. - kezdem el a gondolkodást, hogy mégis hogyan tudnék lefaragni néhány kilót, amit magamra pakoltam. Hiányzik a halványan kockás hasam, de ezt sose fogom neki bevallani. - És a családod? Szeretni fognak? - teszem fel ezredszerre is a kérdést. Elég gyakran aggódom ezek miatt, hogy mit fog szólni az anyukája, a nagymamája meg az egész családja hozzám. Azok alapján amiket mesél eléggé nehéz lehet külföldiként beilleszkedni abban az országban, amit meg is értek. De remélem a családban nem leszek majd kívülálló. Ami viszont ezt a barátságos beszélgetést követi, arra végképp nem számítottam. Nem tudom hová lett az a pasi akit megismertem és akivel együtt éltem egy éve, de teljesen más áll most velem szemközt. - Tényleg nem. - sóhajtok és a morcosságát látva csak megszeppenten állok ott. Nem ekkora tragédia, hogy nincs már állásom, legalábbis eddig azt hittem. - Igazad van, láthattam volna. De nem láttam, most már mi a fenét tudok csinálni ezzel? - úgy tűnik hiába próbálok mentegetőzni, a féltékenység megint az agyára ment… vagy még mindig. De mi a fenéért?! Most mondtam, hogy vége van, soha többet nem kell hallania se Oliverről. Süket vagy mi? - Hogyhogy mire? - pislogok akkorákat mint egy makákó. Amikor nevet, végképp kihúzza a lábam alól a talajt. Úristen, mi a fene folyik itt? - A történtek fényében? Szerinted mit kellett volna tennem? Ott maradni, neked sem mondani semmit, hanem úgy tenni mintha minden normális lenne, mintha semmi sem történt volna? Komolyan ezt várnád el tőlem? - szegezem neki a kérdéseket, de úgy tűnik hasztalan. Az, hogy azonnal el akar költözni egy olyan fordulat amire nem számítottam. Azt hiszem, csalódtam benne. Meg sem próbál meghallgatni, alkudni, vagy esetleg tárgyalni, egész egyszerűen kiszáll a hintából. Szerettem, sőt most is borzasztóan szeretem, de ez amit velem csinált most, ezzel nem tudok mit kezdeni. Szó nélkül azonban nem tudok elmenni a dolog mellett, azért elmondom neki, hogy ha ő meg van sértődve a felmondásom miatt, nekem is van okom miért mérgesnek lenni. Például az új csaja miatt! - Viseld férfiasan. - vonok vállat meglehetősen provokatívan. Igen, lebukott. Jobb lenne, ha elfogadná a tényt. Csak megint elkerekedő szemekkel bámulom, amikor elismeri, hogy kövérnek tart. Legszívesebben állcsúcson verném. - Afférommal? Te tiszta hülye vagy! - kiabálom az arcába teljesen felháborodva. Megőrült! Teljesen elment az esze, ha azt hiszi, hogy Oliver és köztem ez egy “affér” volt. De nem fogok magyarázkodni, még csak az kéne! Neki lenne mit magyaráznia, mondjuk, hogy kivel volt az ékszerboltban és miért. - Igen, tényleg az vagyok. Most már mondjad! - vágok vissza. Igen, akarom hallani az igazat. Szerintem jogom van tudni, ha becsajozott, elvégre mostanáig velem élt egy fedél alatt. Amikor viszont a zsebében kezd el kutatni, nagyon rosszat sejtek. Amikor indulatosan a korlátra csapja, akkor összerezzenek, már a mozdulattól is, és attól is, hogy látom mi az. Egy kicsi bársony ékszeres doboz. Basszameg! Ezt most miért kellett? Miért dugja az orrom alá, hogy meg akart kérni, ha egy ennyire apró döccenő hatására meg elhagy? Nesze neked, ha még lenne melód, lehetne egy férjed is? Vagy mi? Összeszorul a szívem, mert más körülmények közt boldogan mondtam volna igent, a lehető legboldogabban. Nem érek a dobozhoz, amíg újabb ostobaságokat nem mond. Akkor viszont óvatosan megfogom, és az ujjaim közt forgatom. Nem sok hiányzik, hogy a tóba hajítsam, aztán ha olyan nagyon számít neki a pénz, menjen és ússzon le érte! - Soha nem hittem, hogy neked bármennyire is számít a pénz, vagy emiatt lennél velem. Nem olyannak ismertelek meg, de elég sokminden kiderült ma mindkettőnkről, amit elképzelni se tudtunk, nem igaz? - kérdezem már egy hangyányit higgadtabban. Visszateszem a korlátra a dobozt, még ha eléggé fájdalmas is most ez az egész. A kérdéseiből végre leesik a tantusz, hogy csak egy fatális tévedés volt a vitánk kirobbantó oka, de már késő. Már megtörtént, és nem elég nekem ami történt, még ő is nagyon mélyen megsebzett azzal, hogy egyáltalán feltételezi rólam, hogy megcsalnám. Ismerhetne már, soha nem tennék ilyesmit, nem csak vele, senki mással sem. Egy ideig hallgatok, megint a dobozra nézek, aztán már teljes nyugalommal vissza rá. - Nem hiszel nekem. - rázom meg a fejem lassan. - Nem bízol bennem. Olyan nagyon nem bízol bennem, hogy még azt sem fogtad fel, amit mondtam neked. A féltékenységtől nem hallod a szavaimat és olyasmiket feltételezel rólam, amivel nem csak megsértesz, hanem meg is sebzel. Ami a legrosszabb, hogy nem csak engem hanem saját magadat is. - felé nyúlok, hogy a tenyerem az arcára simítsam, ha hagyja. Ha nem, akkor vissza húzom a kezem, és úgy folytatom. - Hiába mondanám el neked, hogy mi történt, hogy Oli erőszakoskodott velem, úgyse hinnéd el. Akkor megkérdezem még egyszer. Mit érdekel az téged, hogy mi történt, ha egyszer úgyis van egy elméleted? Te egy percig is azt hitted, hogy bárki mást választanék helyetted? Akkor vagy a saját értékeiddel nem vagy tisztában, vagy rólam feltételezel olyasmit ami tudhatnád, hogy nem vagyok. - magam mellé hívom Bagelt, aki ez alkalommal jön is szó nélkül. - Majd otthon találkozunk, azt hiszem ránk fér egy kis gondolkodás. Bántottuk egymást a semmi miatt, nem tudok mit mondani most.- hacsak nem szól közbe vagy nem állít meg, akkor az ebbel elindulunk visszafelé. Nem szándékozok még hazamenni, inkább itt sétálgatnék vele, a szép fák és bokrok közt, a kutyának is jó lenne meg nekem is. Tényleg gondolkodni szeretnék, elvégre van miről, már megint a bolhából csináltunk elefántot, de ezúttal meg is sebeztük egymást, amire eddig nem volt példa. Ő azt hitte, hogy képes lennék megcsalni, én meg azt, hogy képes lenne a pénz miatt elhagyni. Micsoda őrültség, hogy egyáltalán ilyesmit feltételeztünk egymásról!
Csak hümmögök egy sort Minnie szavaira, a csokor is épp ez a kategória lett volna, elvégre néhány napnál tovább úgy sem bírja a vágott virág, vázában sem, aztán tessék, mi lett belőle! Mondanám, hogy semmi, de helyette félreértés meg veszekedés, szóval ha úgy nézzük, még rosszabbul is jártam vele, mint ha nem is küldtem volna. Igaz, ez most Oli sara, de akkor is, ilyen az én formám! - Ugye? Esetleg a konzulátusok honlapján körbenézek, hátha írnak valami okosat. Ha meg nem tudunk együtt utazni, akkor utazunk máskor, ennyi. - nyilván nem vállalkoznék olyan nagy útra, hogy csak a szerencsében bízva, megfelelő papírok nélkül nekivágnánk, reménykedve, hogy majd csak bejutunk valahogy… Kicsit időigényesebb meg drágább buli lenne, mint egy Szeged-Szerbia táv. - Nem, dehogy, Isten őrizz! Mindenevő vagy, megjegyeztem, ha növényevésre akar kényszeríteni az ember, akkor meg előtörnek belőled a kannibál hajlamok. Azzal meg így összezárva inkább nem szórakoznék. - meg legyünk őszinték, akarom én, hogy ennyire kiforduljon magából az, akivel együtt élek, egy nyomorult diéta miatt? Naná, hogy nem, nem vagyok én se hülye, hogy saját magam alatt vágjam a fát! - Ne aggódj, azok maximum a balett táncosok, a sportolók körében kevésbé népszerű a vegán életmód… - nyugtatom meg, elvégre nem arról van szó, hogy nem lehet húst enni, inkább arra kell odafigyelni, hogy mit eszik az ember, meg mennyit. Nyilván nem pörkölt pörkölttel, hacsak nem szumó birkózói babérokra akarsz törni, és az a lényeg, hogy minél nagyobbra hizlaljanak. - Egyenesen oda meg vissza lesznek tőled! Ebben egy percig sem kételkedek. - nyomok egy puszit a homlokára, mert bár elsőre volt némi fenntartásuk, amikor először hallottak Minnie-ről, hála a számos, nem túl hízelgő amerikai sztereotípiának, de miután már többször is volt alkalmuk beszélni egymással a szokásos kamerázások alatt, megnyugodott mindenki lelke, hogy nem az a „mikróban szárítom a macskát” típus. Maximum a kommunikáció terén akad majd némi zökkenő, lévén, az idősebb korosztálynak nem igazán erőssége az angol, de majd megoldjuk azt is! Vannak elegen a családban, akik tudnak fordítani, ha úgy van. Arra azonban, hogy néhány percen belül milyen 180 fokos fordulatot vesz a beszélgetésünk, abban a legvadabb álmomban sem gondoltam volna. - Hát így ezzel már semmit. Maximum vállalni a következményeket, vagy találni valami megoldást rá. - bár így elnézve, épp azon lenne, csak úgy tűnik, nem épp úgy haladnak a dolgok, ahogy azt ő elképzelte. Nem is értem, mire számított?! - Oké, igazad van. Az még ennél is alantasabb megoldás lett volna. - adok igazat neki, értékeljük legalább az apró dolgokat. Még mindig inkább ez, mint hogy heteken vagy hónapokon keresztül hülyére vegyék az embert, vagy megcsalják a háta mögött, nincs is annál szarabb, mint amikor az ismerősök közül te értesülsz egy ilyen, veled kapcsolatos hírről utoljára… Amikor közli, hogy viseljem férfiasan a lebukásomat, csak felnevetek kínomban, mert erre mégis mit lehetne mondani? - Mert szerinted ha tényleg valaki más lenne a képben, ezek után nem vágnék vissza a ténnyel szemrebbenés nélkül?! - legalábbis sok értelmét nem látom, miért is kéne titkolóznom azok után, hogy ő meg szemrebbenés nélkül kérked itt előttem Oliverrel. Kár, hogy nincs mit az orra alá dörgölni. Vagyis… Éppen lenne mit, szinte már viszket a tenyerem a kis ékszerdoboztól. - Miért, akkor minek neveznéd? - teszem fel a költői kérdést, bár igazából választ sem várok rá, nevezze, aminek akarja, a lényegen az sem változtat. Helyette inkább előveszem a gyűrűs dobozt, hogy egy pillanattal később már a korláton díszelegjen. Miközben pedig ő is közelebbről szemre veszi, csak az jár a fejemben, hogy milyen röhejes az élet… Én meg akartam kérni a kezét, ő meg lapátra tett a hátam mögött? Vajon ha én kezdem előbb a mondandómat, és nem ő, most akkor is itt tartanánk? Csendben sóhajtok Minnie szavaira, immár jóval higgadtabban, és szívem szerint egyből magyarázkodni kezdenék, hogy csak félreértés történt, megint sikerült elbeszélni egymás mellett, de ettől függetlenül még kénytelen vagyok belátni, hogy igaza van… ezúttal tényleg sikerül jó nagy lendülettel, meg jó mélyen belegázolni a szarba, aminek meg is lett az eredménye. - Várj, én nem úgy gondoltam… - kezdenék bele, amikor meghallom az újabb vádakat, ám miközben folytatja, csak idegesen masszírozom a halántékomat – A fenébe is Minnie, máskor is volt, hogy összekaptunk, most tényleg mindent újra a fejemhez vágsz, ami a vita hevében elhangzott? - mert ha mindig, minden egyes összekapás után ezt játszanánk, szinte másból se állna az életünk, csak veszekedésből, arról nem is beszélve, hogy sajnos mindketten hajlamosak vagyunk előbb beszélni, aztán gondolkozni. Így valahol övön alulinak érzem, hogy most pont ezzel akar visszavágni, de talán pont azért, mert valahol én is érzem, hogy a többi veszekedésünkkel ellentétben ez most nem valami felszínes összekapás volt, hanem most tényleg sikerült mélyebben megforgatni a másikban azt a bizonyos kést. Akár félreértés miatt indult ez az egész, akár nem. Így hát csak szó nélkül tűröm, amikor az arcomra simít – végül is, nem lekevert egyet, talán nem menthetetlen a helyzet – ahogy akkor se szólok semmit, amikor folytatja, csak azon rágódok magamban, hogy hogy a fészkes fenébe sikerült ennyire félreérteni, amit mondani akart? - Igen… én is azt hiszem, az lesz most a legjobb. Van bőven min gondolkozni. - hagyom végül annyiban a dolgot, mert talán tényleg jobban járunk mindannyian, ha előbb magunkban helyretesszük a történteket, mielőtt esetleg még jobban elfuseráljuk, amit még eddig nem sikerült. Egy darabig csak szótlanul figyelem Minnie és Bagel távolodó alakját, mielőtt ismét a zsebem mélyére süllyeszteném az ékszerest dobozt, és én is elindulnék – csak épp a másik irányba. Még nem igazán akaródzik hazamenni, viszont az előbbi összekapás után már a botanikus kert sem tűnik olyan szimpatikus és kellemes helynek, mint azt korábban gondoltam. Így hát aztán a kertet az egyik lehető legrövidebb útvonalon elhagyva el is indulok, céltalanul bolyongva a környéken, miközben fejben újra és újra lepörgettem a korábbi veszekedésünket. Nem, a kedvemen nem sokat javított, sőt, minél többször gondoltam végig, annál nagyobb idiótának éreztem magam, ám akármennyire is agyaltam azon, most hogyan tovább, mégsem jutott eszembe semmi jó. Bár… talán annyira mégsem nagy probléma, abból kiindulva, hogy erre a mai délutánra is mennyit készültem, aztán mennyi eredménye lett! Nem is figyelem az órát – pláne, mert a telefonom is lemerült idő közben, hiába, nem terveztem, hogy ilyen sokáig távol leszek - vagy hogy épp merre csavargok az utcákon, csak az zökkent vissza a valóságba, mennyire elrohant az idő, hogy szép lassan sötétedni kezd körülöttem, és felgyulladnak az utcai fények. Ideje lenne hazafelé venni az irányt, pláne annak fényében, hogy az isten tudja, milyen messzire sétáltam el idő közben… Szerencsére ismerős a környék, de végül csak csaltam egy kicsit, és busszal jócskán lerövidítettem a távot. Az igazat megvallva, nem sok kedvem volt hazáig gyalogolni úgy, hogy valamikor késő éjszaka érnék vissza – jó esetben. Bár a gondolat valahol vonzó, hogy addigra Minnie talán már aludna, és megúsznánk egy újabb veszekedést, vagy egy kellemetlen beszélgetést, de egy ilyen nagy félreértés tisztázása nélkül sem lenne sokkal jobb egyszerűen ágyba bújni és aludni… Mint valami ragtapasz letépése, jobb mielőtt túlesni rajta. Mielőtt azonban még hazaérnék, teszek egy rövid kis kitérőt az egyik közeli virágbolt felé, hogy ha nem is ugyanolyan csokorral állítok haza, mint amilyet múltkor akartam küldeni neki, de ne is érkezzek üres kézzel. Ha már a múltkori úgyse ért célba, legalább ez igen. - Minnie? Ébren vagy még? - igaz, nincs még csak valahogy vacsoraidő környékén járunk, de sose lehet tudni, amilyen napunk volt, nem lennék meglepődve, ha már az ágyban gubbasztana egy doboz jégkrémmel, a tv-t nézve… ha viszont érzékelem, hogy a lakás melyik pontján tartózkodik, akkor óvatosan el is indulok felé, első körben először is azt figyelve, hogy a hangulata vajon mennyit változott a délelőtti séta óta? Ha pedig nem vág hozzám valamit szó nélkül, amint meglát, akkor lassan bele is kezdek a mondandómba: - Első körben azt hiszem, szeretnék bocsánatot kérni. Sikerült nem csak félreérteni, amit mondani akartál, de jócskán túl is reagálni, ráadásul olyasmi kapcsán, ami így utólag, higgadt fejjel végiggondolva a fejembe se fér, miért… Mindenesetre a későbbiekben, ha valami hasonló fontos dolgot szeretnél bejelenteni, lehetne, hogy egyből a lényeget mondd, és ne ilyen többszörösen összetett barok körmondatokban vezesd fel a témát? Oké, hogy irodalom szakon végeztem, de na, csak pasiból vagyok, látod, mi lett a vége… Mondanám, hogy a napokban kicsit idegesebb voltam, de igazából ezek sem lennének igazi mentségek, úgyhogy… sajnálom. Ezt neked hoztam. - csendül őszintén a hangom, miközben felé nyújtom a csokrot.
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
Ez az egész veszekedés már túlmegy minden ép ésszel felfogható határon. Fogalmam se volt róla, hogy ez lesz belőle, ha csak a töredékére is számítottam volna a perpatvarnak akkor előbb leharapom a nyelvem, mint hogy felhoztam volna. Vagy legalábbis otthon, és nem itt a botanikus kertben, nagyközönség előtt. - Éppen azt tettem, vállaltam a felelősséget, ami egyébként nem is engem terhel ebben a helyzetben. - fogalmam sincs mi a baja. Most tényleg azon pörgött fel ennyire, hogy felmondtam az újságnál? Ő tudja a legjobban, hogy ráfordított energia - bevétel tekintetében sokkal jobban járnék, ha teljes állásban gyártanám a videókat vagy legalábbis a magam útját járnám. Azért a szerkesztőségi, újságírói melóért nem fizettek halálra. - Nem pont ezt a kifejezést használtam volna, de igen. Sokkal kellemetlenebb lett volna mindenkinek. - ebben az egyben legalább egyetértünk, hogy jobb az őszinteség még ha most kicsit kellemetlenebb is. Utána majd jobb lesz. - Balázs most már tényleg kezdesz átlépni egy határt. - húzom fel magam de nagyon. Mit jelentsen az, hogy visszavágni?! Elment az a maradék esze is? Kimarta a klór az agyát vagy mi? Most már teljesen egyértelmű, hogy azt hiszi megcsaltam Oliverrel, de ennél jobban mellé nem is lőhetett volna. Ahogy én sem, mert amint előkerül az ékszerdoboz már nekem sincsenek kétségeim, hogy a tesójával járt az ékszerboltban. Hát úgy tűnik mindketten lőttünk ma délelőtt néhány bakot, de legalább nekem már lehült az agyvizem egy kicsit, és képes vagyok normális hangerőn megosztani vele, hogy ezt jó alaposan elcsesztük. - De, úgy gondoltad, mert azt hitted igazad van. - megcsóválom a fejem. Ez most már eső után köpönyeg, és legalább kiderült, hogy mit is tenne, ha tényleg megcsaltam volna. A fejemhez vágta még a jövő hetet is, csont nélkül. Na nem mintha én másképp tettem volna fordított helyzetben. - Semmit nem vágtam a fejedhez. - forgatom idegesen a szemeimet néhány pillanatra. Már megint kezdi, komolyan, ez a csőlátás fog a sírba vinni, hogy még mindig nem a kép egészét nézi hanem leragad ott, hogy én kötözködök. Pedig most épp nem is, vagy legalábbis nem annyira mint amennyire terveztem. Jobbnak látom, ha Bagellel megyünk még egy kört, és miután Balu nem tiltakozik, el is indulok az ebbel a kertben, kicsit még maradunk nézelődni, gondolkodni. A tappancsos ugyan kicsit értetlenkedik, de örül neki, hogy szaladgálhat néhány plusz kört, találunk egy kutyafuttatót is, ahol lekerül róla a póráz, és dobálom neki vagy fél órát a lasztiját. Amíg ő nyargal fel és alá, én is átrágom magam a történteken. Igen, fogalmazhattam volna egyértelműbben is… javarészt az én hibám, hogy ide jutottunk, elvégre ha másképp mondom el ami történt akkor Balázs sem érti félre a dolgokat. Tanulság ez nekünk, hogy TÉNYLEG két külön nyelvet beszélünk, és minden fontos vagy legalábbis mérsékelten fontos infót a lehető legegyszerűbben, egyértelműen kell megfogalmazni. Aztán ahogy elkezdett fájni a karom a sok labda dobálástól, rá kellett jönnöm, hogy butaság volt eddig titkolni a felmondást is, meg az okát is. Egy hatalmas bocsánatkéréssel kellett volna kezdenem, elvégre Balu a kezdetektől átlátott a szitán, és tudta, érezte, hogy Oliver szándékai távolról sem tisztességesek. Miután ezt is tisztáztam magamban, és a kutya is elfáradt, hazafelé vettük az irányt, hiszen ebédidő van már, biztos kész a kaja is, és ha Balu még nincs is otthon, hamarosan hazaér és meg tudjuk beszélni a dolgokat immár higgadtan és felnőttek módjára. Hazafelé megálltunk a közeli kávézónál, vettem némi sütit, Balázs kedvenceiből is, mert bőveb van miért engesztelnem. Már majdnem egy óra volt mire felértünk a lakásba, de bevallom nem erre számítottam: a páromnak ugyanis se híre se hamva. egy ideig türelmesen vártam, és vártam, a telefont és az ajtót felváltva bámulva de semmi. Megpróbáltam felhívni, de a mobilja ki van kapcsolva, és ez viszont már begyújtotta az agyam pánikolós rakétáit. Egymás után gyártottam az elméleteket, hogy hol lehet, mit csinálhat éppen. Elvégre feltételezem egy gyűrű lett volna abban a rohadt dobozban, és ő se véletlenül akart elcsalni arra a szép helyre. Nem vagyok hülye, sejtem, hogy milyen tervei mentek füstbe… És ha ez a dolog jobban megviselte mint hittem? Ott kellett volna maradnunk a parkban és tisztázni a dolgokat. Ki tudja milyen hülyeséget csinálhatott már ennyi idő alatt, ráadásul el sem érem sehogy. Mire besötétedett már teljesen bepánikoltam, saját magam hergeltem bele a tragikusnál tragikusabb gondolatokba, mert nem jött haza és nem is veszi fel a telefont. A metró alá ugrott, vagy le a Brooklyn hídról. Legjobb esetben is keresett valami nyitvatartó kocsmát és leitta magát, aztán ki tudja melyik árokban fagy majd halálra az éjjel! Az aggódós-pánikolós gondolatcunamiban még a legenyhébb verzióban is véletlenül elgázolta egy biciklis futár… Vonakodva és nem szívesen kezdtem el felhívni a húgát, és az apját, és az egyik csapattársát, hogy nem látták-e, nem találkoztak-e vele. Sajnos nem ment oda sem, cserébe kaptam a hülye kérdéseket, hogy miért kérdezem, összevesztünk-e. Be kellett hát vallanom, hogy kicsit összeszólalkoztunk, de ennél többet nem mondtam senkinek sem. Végső elkeseredésemben Bo-t is felhívtam, neki már el is pityeredtem a telefonba. Ha oda se ment, végképp nincs tippem, hogy merre járhat. - Biztos, hogy nem láttad? Nem találkoztatok? - teszem fel szipogva harmadszor is a kérdést - Nem baj, ha kibeszéltetek a hátam mögött csak mondd el kérlek, ha együtt vagytok, hogy tudjam nem esett baja. - Nincs. Itt. - mondja nagyon tagoltan - Mitchell, szerinted pont hozzám jött volna rád panaszkodni? - kérdez vissza a bácsikám a tőle megszokott nyugalommal és halovány cinizmussal. - De ha felbukkan, ugye azonnal szólsz nekem? Mondd meg neki, hogy jöjjön haza! - hüppögök egy sort, majd újra előveszem a pánikolós énemet. - De ha nincs nálad, akkor… hol keressem? Ha megsérült? Hívjam a kórházakat? - Legyen már eszed, nincs semmi baja, egyszer csak hazaér. - kezdem kihúzni nála a gyufát ezzel a hisztivel, hallom a hangján, hogy már nagyon idegesítem. Mégse tudok leállni. - Szerinted kezdjem keresni a parkok környékén? Kocsival gyorsabb lenne, ugye? Mi van ha nem is akar visszajönni? - Mitchell! Szedd már össze magad, az agyamra mész! - majd fogta és rám is csapta a telefont. Bo mindig is nehezen kezelte a hisztit, és én meg most eléggé hisztériás vagyok, ezt elismerem. Mitchell-nek is akkor szólít amikor már tele van velem a bakancsa. Mégis, valamivel több támogatásban reménykedtem, ehelyett még ő is itthagy a szószban. Fel sem tűnt telefonálás közben, hogy akit égen-földön keresek az tulajdonképpen már ott ácsorog az előszobában. Nem tudom, mennyit hallhatott a beszélgetésből, Bagel megrágta még a múltkor a fülhallgatómat, én meg utálok fülemre szorított telefonnal beszélni, szóval ki volt hangosítva. Csak az a kérdés, hogy mikor ért az ajtó elé, a házban ugyanis szinte papírból vannak a falak. Megszeppenve térdelek a kanapén, mellettem a bundás hortyog bőszen. Meghallgatom, amit mond, de közben a pulóver (amit természetesen az ő szekrényéből kölcsönöztem) ujjával gyorsan megtörlöm az arcom, hogy legalább egy kicsit kevésbé tűnjek kétségbeesettnek. Már hét is elmúlt, órák óta várom ami alatt már többször is szó szerint a legrosszabbra gondoltam. A virággal nem tudok mit kezdeni, sután veszem el, de igazából meg se nézem, csak Balázs látványával próbálok eltelni. Hazajött és nem esett semmi baja, jelen pillanatban hidegen hagy ez a nagy kazal gaz. Az a lényeg, hogy itt van. A történtek után pedig úgy érzem nem érdemlek virágot, elvégre én is csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. - Hiányoztál. - motyogom válasz helyett, miközben a virágok szárát piszkálom. - Kicsit… megijedtem, hogy már haza se jössz. - vallom be a nyilvánvalót, majd a csokrot az asztalra teszem, utána pedig a kezem nyújtom felé. - Én is hülye voltam. Nem így kellett volna elmondanom, csak annyi minden kavargott a fejemben, hirtelen azt se tudtam melyikkel kezdjem és így minden összezavarodott. Nehéz volt beszélnem az egészről, azt hiszem szégyellem magam a történtek miatt. - jó nagyot sóhajtok, mert az elmúlt órákban bőven rájöttem, hogy a veszekedés kirobbanása legnagyobb részben az én saram. - A körülményeket figyelembe véve, tekintve, hogy hónapok óta ki voltál hegyezve Oliverre, megértem, ahogy reagáltál. - újabb sóhaj - Ettől függetlenül, azért egy kicsit jobban bízhatnál bennem. Amint az én lassú felfogásomnak is leesett, hogy ő nem csak barátkozik, visszautasítottam minden közeledését, de nem értett a szép szóból. Rossz ember, hallgatnom kellett volna rád. Ezentúl én is jobban fogok bízni benned, ha valakivel szemben kifogásod lenne. - nem tudom mit mondhatnék még, így csak őszintén fürkészem a vonásait, hátha le tudom olvasni mi jár a fejében. De most is mint mindig, teljes sötétben tapogatózok. Bármit is tervezett ott a botanikus kertben, én a helyében már meggondoltam volna magam.
- Én kezdek határt átlépni? - pislogok rá úgy, mint ha arról próbálna meggyőzni épp, hogy ha Föld valójában lapos. Ha én átlépek, ő mit csinált ezzel az Oliveres döntésével? Távolugrással átrepült felette, vagy mi a szösz?! - Oké… de csak azért, mert félreértettem azt, amit mondani akartál. - feszülök meg egy pillanatra, és inkább nem kezdek azzal példálózni, hogy fordított esetben ő mennyire fogadva volna jól a helyzetet? Mondjuk ha kiderült volna, hogy történetesen Jessicával voltam az ékszerboltban, én nem a húgommal. De úgy tűnik, mindegy, mit mondok, túlságosan is hajthatatlan, mondhatom ennyi erővel a falnak is. Amit valahol megértek, elég súlyos vádak repkedtek itt még néhány perce a levegőben, másfelől viszont az isten szerelmére… félreértés volt! Így hát, amikor közli, hogy téma lezárva, otthon találkozunk, csak szó nélkül figyelem, ahogy Bagellel útnak indul,én sem látom sok értelmét bármivel kapcsolatban győzködni, amikor ennyire elhatárolódik mindentől a sértettsége közepette. Igaza van, talán némi friss levegő, meg némileg kitisztult fej jót fog tenni. Indulok is, hogy kiszellőztessem a sajátom… Ami aztán olyannyira jól sikerül, hogy fel sem tűnik, mennyire elszaladt az idő, csak amikor már kezd sötétedni, én pedig magamban csendben megállapítom, hogy több órányi gyaloglás után jó messzire jutottam otthonról. Egy pillanatra talán megfordul a fejemben, hogy lehet, egyszerűbb lenne valamelyik csapattársamnál megszállni estére, vagy akár hazaugrani apuékhoz, de hiányzik ez nekem? Hogy utána meg ezért zúdítsanak ezer meg egy kérdést a nyakamba? Na ugye, hogy nem, és akármennyire is tartok a ránk váró beszélgetéstől, mégis úgy illik, hogy essünk túl rajta. Olyan vészes csak nem lehet, mint a parkban, csak elkezdeni nehéz… Ez az érzés pedig egyre inkább nő bennem, miközben az emeletre sétálok fel, de miután benyitva a lakásba sikerül elcsípni Minnie és a nagybátyja beszélgetésének egy részletét, akaratlanul is meghatódok a hallottaktól. Na persze nem Bo-ra gondoltam… - Te mondtad, hogy itthon találkozunk. - szólalok meg óvatosan, mert a veszekedés ellenére, ez volt az egyik fő ok, amiért most itt vagyok. Azok után, hogy a nagy vitázás közepette az is felmerült, hogy lelépek… nos, reméltem, hogy miután kiderült, hogy félreértésről van szó, nem ragaszkodik hozzá Minnie. Oké, hogy én hoztam fel a témát, de azért fájt volna, ha tényleg egy legyintéssel kiadja az utamat ahelyett, hogy megpróbálnánk tisztázni a félreértést. - Tudom, tudom… igyekszem.- sóhajtok fáradtan a bizalom témára – Attól, hogy némelyik exem hülye volt, nem következik, hogy te is mindenáron a nyomdokaikba lépnél, pláne annak fényében, hogy neked is megvan a saját rossz tapasztalatod. - igaz, szerencsém nem volt hozzá – szerencséjére – de attól néha-néha szóba került, legalább annyira, hogy nagy vonalakban képben legyek a történtekkel. - Köszi. Mondanám, hogy azért az én fene nagy emberismeretemben sem kell vakon megbízni, attól, hogy ezzel a szerencsétlennel pont beletrafáltam, sokan másokkal nekem is sikerült már beletenyerelni a tutiba, de azért értékelem a gesztust. Mindenesetre… akarod, hogy beverjem az orrát? Vagy elkérhetem a szomszéd öreglány baseball ütőjét, hogy kipofozzam egy kicsit az autóját, ha szeretnéd. - mosolyodok el, majd ha hagyja, akkor közelebb lépve magamhoz is ölelem a béke jeléül. - Bocs, hogy így tönkre vágtam a délelőttödet. Meg a sétát a parkban… meg úgy az egész napodat a veszekedéssel, vádaskodással, az elbaltázott lánykéréssel, idegeskedéssel, meg úgy mindennel. - fújom ki lassan a levegőt, mert minek úgy tenni, mint ha nem történt volna meg? Gondolom, ha nem is tudja, de biztosan sejti, hogy mi lapult abban az ékszerdobozban, még ha nem is épp úgy szerzett tudomást róla, ahogy terveztem. - Amúgy, ha legközelebb keresnél, parkok helyett az uszodákat ajánlom, igaz, azok most felejtősek… Vagy valami kocsmát, de egyedül inni meg nem az igazi. A kórház nem valószínű, szerencsére elég nagyra nőttem ahhoz, hogy ne nagyon akarjon senki belém kötni az utcán, de ha mégis ott kötnék ki, akkor ne aggódj, az irataim között téged is megadtalak kontaktszemélynek, de ha mégsem téged értesítenének első körben, kis családom biztos szólna, hogy történt valami… - gondolkozok hangosan, ezzel együtt nyilvánvalóvá téve, hogy a bácsikájával való beszélgetésből is sikerült elcsípnem valamennyit, még ha nem is az elejéről le is késtem – Azért aranyos tőled, hogy ennyire aggódtál értem. Ha tudtam volna, hogy ilyen későn érek haza, nem rögtön séta után, akkor tuti, rádobtam volna a töltőre a telefonom. - ismerem be, de hát a fene se gondolta volna, hogy ilyen színházat nyomunk a parkban! Vagy hogy nem együtt fogunk hazaérkezni utána. - Jut eszembe… csak Bo-nál kerestél, vagy a családomnál is? Mert akkor holnapig be se kapcsolom a telefonom, inkább tudni se akarom, hány üzenet várhat tőlük. A mai nap után valahogy nem hiányzik, hogy még nekik is magyarázkodjak. - dünnyögöm az orrom alatt, miközben előtúrom a lemerült készüléket a zsebemből, és a kanapéra ejtem. Attól, hogy bekapcsolni nem feltétlen akarom, a töltőre még rá lehet rakni... - Az elmúlt pár óra aggodalmaskodást meg stresszt leszámítva, amit ma okoztam neked, legalább jobban érzed magad, mint reggel? Vagy szeretnél beszélni róla? – kanyarodok vissza egy korábbi, ám nem kevésbé fontos témához, mert igaz, hogy a veszekedésünk fényében eléggé háttérbe szorult, de nem feledkeztem meg róla, hogy mennyire letört bilifül üzemmódban tengődik néhány napja…
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
Nem tévedtem, tényleg a lehető legjobb ötlet most egy kicsit mindkettőnknek magába szállni. Otthon a négy fal közt erre kevés lehetőség lenne, amilyen kicsi a lakás, lehetetlenség elvonulni anélkül, hogy túlságosan is duzzogás látszata lenne. Az meg csak további vitákat szokott szülni míg már azt se tudjuk eredetileg miért is kezdtünk el ordibálni egymással. Szóval, inkább sétálunk egy kicsit Bagellel, jobb ha átgondoljuk mi is történt és mit szeretnénk a jövőre nézve. Így is jócskán ebédidőben vagy az után érünk haza, hála a cukrászdás kitérőnek meg annak, hogy Bagel mennyire bele lendült a játékba. Valahogy a séta, meg az, hogy a tappancsossal lehettem nyugalomban teljesen el is párologtatta a haragot és a sértettséget, így a magam részéről higgadtan léptem be a lakásba, készen arra, hogy helyére tegyük amit kell. Csakhogy Balu nem volt még sehol. Egy darabig elfoglaltam magam, rendet raktam, összeszedtem a szennyest (igen még az ágy alá rugdosott fél pár óriási zoknikat is), és csak türelmesen vártam. Olyan alázattal ültem a konyhaasztalnál, előttem az érintetlen finomnak tűnő ebéddel, amit kiszedtem a sütőből, hogy egy gésa is megirigyelt volna. Aztán besötétedett. És a kedvem is szép lassan váltott türelmesből aggodalmasra. Mi történt vele, miért nincs még itthon? Haza akar még egyáltalán jönni, vagy önszántából marad távol? És ha nem? Ha jött volna, csak valami baleset érte? Nem a kórházakkal kezdtem a telefonálgatást, hanem az ismerősökkel. Balázs húga, az apja, és két csapattársa, akiknek tudtam a számát. Aztán Bo. Bár nem tartom valószínűnek, hogy éppen oda ment volna, de mivel már hét is elmúlt, nem maradt más választásom: vagy a bácsikámat hívom fel, vagy a kórházakat és a rendőrséget. Meglep, hogy amikor vége a hívásnak, akkorra Balu már az előszobában ácsorog. Annyira megszeppenek tőle, hogy néhány hosszú másodpercig csak bámulom, és szinte hallom ahogy a sziklák egyesével landolnak a földön annyira megkönnyebbültem. Nem esett baja, már ez megnyugtató. - Igen, én mondtam. Vártalak is. - bólintok magam is óvatosan, ahogy elveszem a csokrot. Miért hozott virágot? Nem szokott… mondjuk én sem szoktam sütit venni neki, valószínűleg ugyanaz a gondolat vezette őt a virágboltba mint engem a cukrászdába. Egy nagy adag bűntudat és megbánás, meg némi elkeseredett vágy, hogy a veszekedésünket meg nem történtté tegyük. - Tudom, hogy igyekszel. Csak azt nem értem, hogy egyáltalán mi okod van a féltékenységre? Én nem tettem semmit ami okot adna rá, legalábbis szándékosan nem. Meg aztán Oliveren kívül nem nagyon tolonganak a jelentkezők a kis Minyonodra. - grimaszolok amolyan keserédes módon. Kétlem, hogy például a csapattársai akikkel már találkoztam olyan marha irigyek lennének rá. Mikor még a bezártság előtt egyszer-kétszer beültünk velük egy italra valahová, hát eléggé topmodell csajok szürcsölték mellettük a rozét. Egyedül Balázsnak kellett szégyenkeznie a nagypofájú töpszli barátnője miatt aki a fél bagázst elverte biliárdban. Leeshetett volna már neki a tantusz, hogy nem én vagyok a főnyeremény, nincs miért aggódnia, senki nem akar lecsapni a kezéről. Tudtommal. Jól esik hozzá bújni, és bár mosolyog, meg a kérdést viccesen tette fel, tudom, hogy örömmel rendezné át az ex főnököm ábrázatát. - Más terveim vannak vele. Ott ütjük ahol az orránál egy kicsit jobban fáj. Nyilván pletyka lett a cégnél abból ami történt. Mikor Brad, a hírolvasó srác megtudta, hogy felmondtam és azt is, hogy miért, azonnal megadta egy szuperjó munkaügyi jogász elérhetőségét. Azt mondta, pereljem be Olivert és a céget szexuális zaklatásért. - motyogom úgy, mintha éppenséggel én lettem volna az elkövető, és nem a dolgok elszenvedője. Szégyellem magam, hogy ilyesmi megfordult a fejemben. - Még gondolkodom rajta, de hajlok rá, hogy ez lenne a helyes lépés. - a kolléga aki az ügyvéd elérhetőségét adta már sok éve jóbarátom. Egy elég rövid ideig jártunk is még az őskorban, de ő túl egocentrikus volt én meg túl hiperaktív, így inkább megőrizve a barátságos hangvételt elváltak útjaink. Azon kevesek egyike, akikre tényleg számíthatok, és mint a mellékelt ábra mutatja, tényleg mindenben segít. Vele kapcsolatban eddig még nem emelt kifogást Balu, és remélem ez így is marad. Épp csak egy pillanatra merevedek meg az ölelésben, amikor kimondja a lánykérés szót. Oké, akkor nem kombináltam túl, tényleg egy gyűrű volt a dobozban. A fenébe! - Én is tönkrevágtam a te napodat. Tudom milyen nehéz volt kicsalogatni a parkba, és jól elszúrtam a romantikus terveidet. De igazából nem láttam semmit, meg gondolom már meggondoltad magad szóval nem számít. Az a lényeg, hogy itthon vagy velem. - kicsit megsimogatom a hátát, mert korábban beszéltünk már arról, hogy milyen is a családi háttere, mennyire nehezen szánhatta el magát egy ilyen döntésre, erre én elpuskázom ezt is. Megérteném, ha az a doboz úgy ahogy van menne be egy fiókba, és sose kerülne elő. Vagy legalábbis nem mostanában. Megint kapott egy próbatételt a kapcsolatunk, de ezen most még nem tudom, hogyan vizsgázott. Átlépjük-e vagy mint a társasjátékokban, három mezőt vissza kell lépni? - Inkább ne tűnj el és akkor nem kell keresgélnem. - elgondolkodva húzom el az orrom - Biztos, hogy engem akartál megadni kontaktszemélynek? Tudod milyen pánikolós vagyok, ha engem hívnak tőlem senki nem tud meg semmit mert csak pörögnék egy helyben mint a búgócsiga. - mondjuk ezzel nem számoltam, hogy már szerepelek az “értesítendő” rovatban. Nálam még mindig a bácsikám van megadva, de csak azért mert lusta voltam intézkedni, és Balázst is felvenni a listára. Ezen változtatni kell méghozzá sürgősen. - Jó hát senki nem tervezte, hogy ilyen sokáig leszel távol. Én is túlreagáltam a dolgot. - kár is lenne úgy tenni mintha nem éppen arra esett volna haza, hogy éppen bömböltem kétségbeesésemben. Tényleg örülök neki, hogy egy ekkora veszekedés után nem ment inkább világgá. - Majd írok mindenkinek, hogy hazaértél és ne aggódjanak. - vörösödök el a fülem hegyéig. Ja, hát valószínű, hogy várni fogja néhány üzenet és nem fogadott hívás ha bekapcsolja a telefonját. Egy egészen kicsit valóban túlizgultam a dolgot, de inkább ez mint ha már zárat cseréltem volna! Vonakodva húzódok el, nem akaródzik pont most elengedni, de ha már ilyen komolyra vettük a témát megint, akkor nincs menekvés. Tényleg beszélnünk kell róla. - Megkönnyebbültem. Sokkal jobb így, hogy már legalább nem nyomaszt a dolog, így, hogy te is tudod. - vissza ülök a kanapéra, és egy ideig csak bámulom a polcokat, rajtuk a sok-sok kupával, éremmel és egyebekkel. Mire mindketten kitettünk minden fontosabb vagy kedvenc ereklyét, megteltek a szabad helyek. - Valahogy olyan… üresnek érzem magam, nem tudom mit kellene éreznem. Legyek dühös, vagy bőgjek egy sarokban? Nem tudom. Nem tudom mit kell ilyenkor tenni, még azt se tudom, hogy mit kell ilyenkor érezni. - megrázom a fejem, és szándékosan kerülöm a tekintetét. Valahogy nem tudok a szemébe nézni, nem tudom megmondani miért. - Azt hiszem nem tudok még beszélni róla. Egyikünknek sem lenne jó, te dühös lennél, én depressziós. Az egészből csak Oliver járna jól, mert mi ketten jó szarul éreznénk magunkat. Ha nem baj, inkább holnap venném elő újra ezt a témát, mára épp elég volt belőle. - sóhajtok egyet, majd lendületből próbálok felkecmeregni a kanapéról, hogy vízbe tegyem a szép virágokat mielőtt még idő előtt kinyírnám őket. Nem mintha ne lenne megpecsételve a sorsuk, tekintve, hogy már kinyírták őket amikor levágták őket. Erre a borzalmas lelkiállapotra vajon jó gyógymód lenne, ha beperelném az egész pereputtyot? Majd holnap beszéljünk inkább erről, ma már nem rongálnám még jobban mindkettőnk hangulatát. Inkább amíg a virággal babrálok, majd a vázát lerakom a konyhaasztalra. Tényleg szépek, és egyben ekkora csokrot azt hiszem még sosem kaptam. Ha Balu még a nappaliban van, akkor mögé osonok, és egy puszit nyomok az arcára. - Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha szednénk magunknak egy adag fincsi kaját, és bekucorodnánk ide megnézni egy filmet. Mit szólsz? - próbálom kicsit engesztelni, elvégre nem csak nekem volt tré napom, neki is füstbe mentek a tervei. Sőt, bizonyos szempontból neki talán több oka is lenne begubózni. - Mit szeretnél csinálni? Hoztam neked sütit is, a sarki cukiból.
Ha tudtam volna, hogy ennyire aggódott értem, akkor valószínűleg már előbb hazafelé vettem volna az irányt, de az igazat megvallva, jól esett most ez a kis csavargás, még úgy is, hogy valójában semmi extrát nem csináltam, csak sétáltam egy nagyot, magamban átgondolva a dolgokat. Ha nyitva lennének az uszodák, valószínűleg a séta helyett úszás lett volna, elvégre ilyen szempontból az is tökéletes, még annyira sem zavarja az embert a külvilág, mint a városban kószálva, de hát a jelenlegi helyzetet elnézve, szegény ember vízzel főz… Abban meg igazat kell adnom neki, hogy valószínűleg mindketten előbb, meg jobban lenyugodtunk így, mint ha a csöpp lakás két sarkában igyekeztünk volna levegőnek nézni a másikat. - Nem tudom. - vallom be – Utólag átgondolva én is mindig belátom, hogy mennyire felesleges volt, de a pillanat hevében… Rossz emlékek, rossz beidegződés… - szívesen visszakérdeznék, hogy ha kiderülne, hogy a húgom helyett mondjuk Jessicával találkoztam az ékszerboltban, ő mennyire tudta volna megőrizni a hidegvérét, de épp békülni próbálunk, úgyhogy inkább nem bosszantom ilyesmikkel – Cöhh, még szerencse, hogy a többség túlságosan idióta ahhoz, hogy észrevegyen… Oliver meg egymagában is elég szart kavart, nem hiányzik még az erősítés is neki. - mormogom az orrom alatt, mert más se hiányzik, mint hogy minden második pasi utána csorgassa a nyálát. Be is kattannék tőle, az biztos. Bár mondjuk Oli esetében is vicces, hogy azután kapcsolt így rá, hogy én is képbe kerültem, holott előtte lett volna ideje meg lehetősége számtalanszor. Régebb óta ismerik egymást, mint mi. - Hmm… végül is, megoldásnak ez sem rossz. Igaz, hogy a fenének se hiányzik a nyakába egy ki tudja meddig húzódó pereskedés, meg a vele járó felhajtás, de legalább megtanulná egy életre, hogy mi a pálya, meg remélhetőleg másoknál se próbálkozna a jövőben. - ingatom a fejem, bár csak nem akar alább hagyni az a késztetés sem, hogy beverjem az orrát, ha legközelebb látom. Mondjuk ha véletlenül pont a munkahelye felé sétálok akkor, amikor végez… Vagy ez csak az ő malmára hajtaná a vizet, ha végül Minnie tényleg a per mellett döntene? - Hát, ha tudtam volna, hogy milyen heted volt, akkor valószínűleg nem erőltettem volna én sem a dolgot. - vallom be, mert legyünk őszinték, ennél szerencsétlenebb időzítést keresve se találhattam volna, szóval sikerült megint istenesen beletenyerelni a tutiba – Nos, a dobozt nem vágtam bele a tóba, miután leléptél, és az ékszerészhez se vittem még vissza… - dünnyögöm a hátsimogatás közepette, már ha érti a célzást… nyilván, ha bármi jelét adja, hogy hallani se akar róla mostanában, akkor én is hagyom annyiban a témát, és felfogom annak, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni. Mást nem majd pár év múlva visszatérünk rá, ha úgy van, addig meg vagy csellenghet valamelyik fiók alján a doboz, vagy megy vissza, ahonnan jött. - Igyekszem. Meg úgy mondod, mint ha amúgy olyan hú-de-sokszor eltűnnék. - szólalok meg, mert normális esetben még talán megérteném, de így? Hogy szinte egész nap itthon dekkolok, a Bageles sétákat, meg azt a heti 1-2 edzést meg bevásárlást leszámítva? Mindenesetre nem áll szándékomban, hogy rendszert csináljak belőle, pláne, hogy úgy sincs semmi különösebb titok abban, hogy merre járok. Maximum ha valami kajáldában is megfordulok úgy, hogy elfelejtek neki is hozni valamit… De hát miért fájdítsam a szívét feleslegesen? - Végül is, már lassan egy éve együtt élünk, bátorkodtalak megadni téged. Ha nem tudsz semmit, akkor is pánikolsz, nem? Így legalább nem a tudatlanság miatt, meg ha kórházban lennék, valószínűleg úgy is le lennék annyira szedálva, hogy ne zavarjon a pörgésed, a lényeg, hogy ott lennél. De ne aggódj, csalánba nem üt a ménkű. - vonok vállat, szerencsére eddig is egész jól elkerültek a balesetek, adja az ég, hogy ezek után se sokszor kelljen kórházban megfordulnom. Emlékszik még rá, milyen volt, amikor legutóbb ledöntött a nátha, meg belázasodtam, szorozza fel tízzel, időben, meg súlyosságban is… kell ez neki? Na ugye, hogy nem! - Az elkerülhetetlentől úgy se fog megmenteni, de… azért köszi. - mosolyodok fel újfent, és látva, hogyan vörösödik el, már lelkileg készülök a sok magyarázkodásra. Azt hiszem, ráér majd holnap bekapcsolni azt a telefont, most a hátam közepére se kívánom most az egészet. - Az is valami, a semmitől legalább több. - jegyzem meg, bár abból kiindulva, hogy milyen friss az élmény, nem csodálkozok rajta, hogy egyelőre még ő se nagyon tud mit kezdeni vele- Hmm, ezt neked kell tudni… amelyik jól esik? Miattam ne zavartasd magad! Vagy ha van bármi, amiben segíteni tudok, akkor csak szólj! Nézhetünk filmet bekuckózva, elmehetünk futni egyet, keríthetünk valami társast, összedobhatok valamit a konyhában… amit szeretnél. - vonok vállat, mert ha ennyire nem tudja ő sem, hogy mit szeretne, akkor én még annyira se, maximum tippeket adni, aztán hátha akad közte olyan, ami segít neki elterelni a figyelmét, vagy megnyugodni egy kicsit – Rendben, ahogy gondolod. Ha akarod, holnap, ha nem, akkor egy hónap múlva, vagy amikor úgy érzed. Úgy sem szándékozok eltűnni. - felelem csendesen, ez tényleg rajta áll, kivételesen nem is sürgetem, hiába, hogy egyik felem tudni szeretné, hogy mi is történt pontosan… de ismer már annyira, hogy ha azt mondja, dühös lennék, ha most mondaná el, higgyek neki, úgyhogy nem is forszírozom tovább a dolgot. Nem mint ha máskor nem lennék ugyanolyan dühös, valószínűleg, de más nyugodt körülmények között megbeszélni, mintsem a mai nap ezzel tenni fel a pontot az i-re. Szótlanul figyelem, ahogy a konyhapulthoz sétál, vázát keres, a virággal pepecsel… hmm, lehet, hogy inkább cserepeset kellett volna venni? Mondjuk azt nagyobb szívás lett volna hazacipelni ilyen időben, gyalog, úgy, hogy ne fázzon meg, meg így belegondolva, amit még hónapokkal ezelőtt kapott poénból, kis cserepes kaktuszt, azt se láttam már egy jó ideje… vajon életben van még? Egy ideje már nem láttam… vagy csak nem kerestem, és azért nem szúrta ki a szemem, hogy mondjuk a kupák mellett van a polcon? Oda is pillantok, de nem, nincs ott, ha él még, akkor máshol lesz az, Minnie biztos tudja… Erről pedig akaratlanul is eszembe jut, hány különböző helyen próbáltam rejtegetni a gyűrűt is az elmúlt napokban, hetekben, csodálom is, hogy nem bukkant rá. Akkor ezek szerint folytatódik tovább a játék? De mégis mennyi ideig? Pár hét? Hónap? Év? Bahh, be is diliznék, ha így folytatjuk, a gyomorfekély fog elvinni a sok idegeskedéstől, nekem meg van jobb dolgom is… Vagy a fenébe is, a mai felvezetés után lenne egyáltalán értelme? Úgy is csak két esélyes a dolog, vagy sikerrel zárjuk a napot, vagy alszok a kanapén (rosszabb esetben Bo házában), esetleg két havonta újra felteszem a kérdést, „egyszer majd csak megunja” alapon... - Hm? Mondtál valamit? - pislogok megszeppenten a puszi után, hol Minnie-re nézve, hol a konyha, meg a virágcsokor felé kapva a fejemet – Ja, persze, simán, jó ötlet, menjünk! - válaszolok szórakozottan, bár igazából fel se fogtam, hogy mi a kérdés, csak követem a konyhába, ha elindul. - Sütit? Nekem? Ó, köszi! Milyen? - kérdezek vissza azzal a lendülettel, ám néhány lépés után csak elfogy a lendület, és megtorpanok a nappali és a konyha között félúton. - Na jó, ez így nem mehet tovább… - sóhajtok egyet, majd ha rám figyel, megemberelve magam, folytatom is – Minnie! Hozzám jössz feleségül? - böktem ki végül, igaz, reggel még nem így terveztem, se a helyszínt, se a módot, Bagel is kidőlt idő közben, de hát ember tervez… Legrosszabb esetben nemet mond, aztán mehetünk vacsorázni.
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
- Elég rossz beidegződés, azt meg kell hagyni. - húzom kicsit a számat, de nem vitatkozok. Oké, ha mondjuk én találtam volna őt egy csajjal félreérthető szituációban valószínűleg nekem is felforrt volna az agyvizem. Pár évvel ezelőtt meg nagy eséllyel konkrétan üldözési mániám lett volna. Én már túltettem magam egy megcsaláson, nem volt egyszerű, de már sokkal jobban tudok bízni az emberekben, és így benne is. Valószínűleg nála még nem telt el elég idő ahhoz, hogy ezek a beidegződések eltűnjenek. - Tény. Bőven elég volt egy is belőle, nem hiányzik még másik is. - most inkább elegánsan nem hozom fel, hogy bár a közvetlen környezetünkben nincs más pasi akinek kifejezetten bejönnék, van épp elég zakkant rajongó a YouTube oldalon. Fene se tudja, hogy rájuk miért nem harap ennyire Balu, valószínűleg azért mert ők ismeretlenek, kvázi láthatatlanok. - Nem csak emiatt vágnék bele. - próbálom finoman adagolni neki a dolgot - Ha most ezt szó nélkül hagyom, akkor akár el is kezdhetem árulni a lakást. Túl azon, hogy amit csinált az megbocsáthatatlan, és igen, akarom, hogy megbűnhődjön, de miatta oda a megélhetésem is. Ki tudja, hogy ebben a bizonytalan helyzetben mikor találok melót, ezért valakinek fizetnie kell. És akkor már miért ne a bűnös? - igen, talán túlreagálom vagy gonosz vagyok, de az elmúlt napokban volt időm átgondolni a dolgokat. Az az igazság, hogy a heteken át tartó célozgatások, meg a sok túlóra amivel “büntetett”, aztán az, hogy átlépte a határt… ha nem teszek semmit akkor ezt az egészet mással is megteheti bármikor, meg még én is szarul járok. Hétfőn majd beszélek az ügyvéddel akit ajánlottak, aztán meglátjuk mi legyen. Nincs kedvem beleállni egy olyan perbe amit esélyem sincs megnyerni. - Minden hetem szar volt az elmúlt két hónapban, érthető ha megpróbáltál javítani rajta. És majdnem sikerült is, ha nem cseszem el. - a terve egész jó volt, csak sajnos elrontottam. Ha nem avatom be a történtekbe akkor nem értjük félre egymást, nincs ez a veszekedés és most nem ülnénk itt ilyen bűnbánóan. Mea culpa, de legalább mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ki rontotta el az egészet. - Hmmm - mormolom a vállába miközben a hátát simogatom vigasztalóan. Nem dobta a vízbe, és még valahol nála van ezek szerint. De azt nem tudhatom, hogy végül is meggondolta-e magát vagy még tervei vannak a dobozzal így csak óvatosan válaszolok. - Az jó, ha még megvan. Kár lenne érte, ebben biztos vagyok. - a tesójának olyan szép holmijai vannak, hogy majdnem biztos vagyok abban, hogy egy igazi gyönyörűség lapul a dobozkában. Bízom az ízlésében meg abban is, hogy Balázs elég jól ismer, így valószínűleg nem valami csilivili rettenet hanem olyasmi ami nekem is tetszene. Talán egyszer majd megmutatja nekem, amikor készenáll rá. - Hát mostantól már tudni fogom, hogy az uszodák környékén keresselek, és nem épp Boval piálsz valahol. Biztató! - mosolyodok el szélesen. Tény, hogy nem szokott lelécelni órákra, de épp ezért ijedtem meg most egy kicsit. Kicsit nagyon. Nem állt bennem össze a kép, hogy csak sétálgatott egy ilyen veszekedés után. Úgy tűnik az ő agyvizének több idő kellett, hogy kihüljön. - Azért ez édes tőled. Logikus, de aranyos is. Majd én is követem a példád. - ismerem el, miközben valamennyire elönt az a kellemes érzés, hogy talán nem véletlenül hurcolta magával azt a kis dobozkát. Még emlékszem a tavaszi náthára, annak a harmadik napján már komolyan gondolkodtam a váláson (annak ellenére, hogy még csak házasok se vagyunk). Tudom milyen amikor beteg, épp ezért esik jól, hogy még baj esetén is szeretne maga mellett tudni. Azt hiszem én is az ő számát adom meg mint baj esetén értesítendő, így legalább ő is üldögélhet majd a kórházi ágyam szélén, és rághatja a kefét. - Bocsi. Nem kellett volna telefonálgatnom, csak aggódtam érted. - hát ezzel most kapott egy ütőkártyát a kezébe a következő vitára, de a baj már megtörtént. Maximum annyit tudok tenni, hogy ha még egyszer nyoma veszne akkor nem hívogatom fel a fél családját meg a barátait. Vagy legalábbis megpróbálom nem hívogatni őket. - A filmezés jól hangzik. Meg a bekuckózás is, egy kis sütivel. - nem tagadom, hogy eléggé el vagyok anyátlanodva, de szerencsére már van hozzá egy kis támogatásom, így valószínűleg hamarabb túl leszek a dolgon. Ahogy lassan csordogálnak az események, azért rá kell jönnöm, hogy hiába nem akarok beszélni a dologról, Balu valószínűleg elég ideges lehet a nagy tudatlanságban. - Igyekszem a napokban beavatni, de addig is remélem hűt egy kicsit az agyvizeden, hogy van egy határ amit nem sikerült átlépnie. Mondjuk nem rajta múlt de hagyjuk. - húzom el a szám eléggé bosszankodva. Mindig tudtam, hogy van értelme az önvédelmi tanfolyamnak, de sose gondoltam volna, hogy egyszer majd egy állítólagos barátomat rúgom tökön… - Focis hasonlattal élve: megpróbált közelebb kerülni a kapuhoz de még a tizenhatosnál kirúgta alóla a lábát egy hátvéd. Valószínűleg még most is mirelit borsót szorongat nemesebbik testrészére, és Mikiegér hangon kommunikál. - nem mondom, hogy nem próbálkozott Oliver. Még csak nem is kedvesen, mert miután elutasítottam az egyértelmű ajánlatot megpróbált visszaélni a fizikai fölényével, csak szerintem nem számolt se az adrenalinnal se azzal, hogy Balázs nem éppen kis darab, már megszoktam az óriások közelségét és nem esek pánikba tőle. Aztán inkább a virággal foglalkozok, elvégre ráférne egy kis víz. Az már teljesen egyértelmű, hogy ez a nap jobban el se lehetne baltázva, de azért hátha van még esélyünk egy nyugalmas befejezésre. Őszintén nem igazán vágyok másra. Nagy megkönnyebbülés, hogy egyáltalán hazajött, ez bőven elég ahhoz, hogy átértékeljem magamban is a dolgokat. Nem kell se virág se gyűrű se kutyafüle, csak az én gyogyósabbik másik felem. Meg talán némi kaja, amire a pocakom mérsékelten diszkrét korgása emlékeztet éppen. Meg kell hagyni, irtó guszta a kaja amit bekészített a sütőbe, és tényleg nagy önuralom kellett hozzá, hogy csak egyetlen egy falatkával kóstoljak belőle amikor kiszedtem a sütőből. - Min agyalsz? Valami baj van? - nem vagyok vaksi, látom, hogy valamin elmerengett. Remélem most nem gondolja meg nekem magát, hogy mégis inkább lelépne. - Hogyhogy milyen? Naná, hogy a kedvenced. Meg még néhány szeletke ami megtetszett. Volt ilyen kis málnás kosárka, meg triplacsokis szelet, meg valami citromhabos bigyó is. Ééés, a kis cukrász tanonc lánnyal is beszélgettünk. Kiderült, hogy szeret fotózni, és Bagel nagyon tetszik neki, szóval… biztos minden oké?- megtorpanok a meséléssel egy kicsit, ahogy látom a bizonytalan lépteit, pedig már épp azt akartam mesélni, hogy a cukrász csajszi csinál majd neki Dobos tortát, vagy legalábbis megpróbálja, ha cserébe elmegyünk majd vele a parkba, hogy készítsen pár fényképet Bagelről valami pályázatra. - Tudtam, hogy van még valami. - sóhajtok fáradtan, mert sejtettem, hogy ilyen könnyen nem fogja elengedni a haragját. Csak nézek rá “ne kímélj” arckifejezéssel, amikor felteszi a kérdést. Az, hogy köpni-nyelni nem tudok a meglepettségtől enyhe kifejezés. Nem számítottam rá, legalábbis ma már nem, azok után ahogy keresztül húztam a számításait. - Ööö. Aha? - oké, talán sokkot kaptam, de a kérdés attól még normális választ érdemelne. - Igen! Naná, bármikor! - észre se vettem, hogy menet közben kiült az arcomra a hülye vigyor. Mintha egyszerre nyert volna az összes pilóta, baseball csapat, foci csapat, meg Balázs vízilabda csapata világbajnokságot. Ha nem lenne fülem, körbe vigyorognám a fejemet is. Nem is nagyon gondolkodok, csak neki iramodok, hogy lendületből ugorhassak a nyakába ahogy szoktam, belül kicsit reménykedve, hogy nem borítom hanyatt nagy boldogságomban. - De lökött vagy. - kuncogok amikor már odaértem, és a nyakába csimpaszkodok (már persze ha nem kötöttünk ki a padlón mindketten). - Azt hittem meggondoltad magad, most nagyon megleptél. - tiszta dilis. De erre is csak ő képes, hogy a létező legjobban elcseszett pillanatokból csinálja a legjobbakat. Oké, nem olyan romantikus a helyszín mint a botanikus kert, meg valószínűleg nem így tervezte. Az viszont tény, hogy a napok óta tartó rosszkedvet és szomorúságot sikerült kitessékelnie az ajtón. Már kicsit se érdekel, hogy mi történt a munkahelyen vagy, hogy sikerült majdnem összevesznünk. A korgó pocakom viszont újra emlékeztet rá, hogy ma még csak egy soványka reggelit sikerült ennem, így némi árvakutya pillantással húzódok el egy kicsit. - Vacsizunk? Már kopog a szemem. - pislogok hol Balura hol az asztal közepén várakozó finomságra. Mert hát nem én lennék, ha még a romantikus pillanatokban is nem a kaján járna az eszem egy morzsája.
Ezzel nem vitatkozok, tényleg elég rossz beidegződés, de mit lehet tenni ellene? Dolgozok rajta, nem megy csettintésre, remélhetőleg idővel majd nálam is kikopik… Ámen. Azért meg hála a magasságosnak, hogy Oliból nincs kettő, egy is elég nagy szart kavart nekünk, belegondolni se akarok, hogy kettővel milyen lett volna. - Végül is, ebben van ráció. - értek egyet vele, hisz ez sem elhanyagolható szempont, az az istenverte járvány még mindig nem úgy tűnik, mint ha mostanában befejeződne… Ilyen szempontból szerencse, hogy bár csak itthon lógatom a lábam, de legalább a szerződésem még él, szóval éhen halni nem fogunk akkor se, ha Minnie számlája nullázódna idő közben – Max mielőtt fejest ugranál a pereskedésbe, beszélj egy ügyvéddel, mielőtt nekiállsz a tengerbe vizet hordani. - aki ilyen körökben mozog, csak jobban képben van azzal, hogy reálisan mennyi esélye van egyáltalán pert nyerni ez ellen az egysejtű ellen. Ha nagyon lehetetlen küldetés lenne, akkor még mindig kidekorálhatjuk az autóját egy baseball ütővel, vigaszdíj gyanánt… - Néha olyannal is sikerül elbeszélni egymás mellett, akivel közös az anyanyelvem… Ezek után azt hiszem nem meglepő, hogy velünk is előfordul, így, hogy a tiéd az angol. - vonok vállat, hisz nem az első ilyen eset volt, valószínűleg nem is az utolsó, csak ez a mostanit valami ritka szerencsétlen körülmények között sikerült összehozni. Tudom, szeretek rekordokat dönteni, de remélem, ez kimarad a jövőbeli szórásból. Mindeközben csak jólesően hümmögök a hátsimire, ahogy a gyűrűre tett megjegyzésére is. - Jah… kár, hogy az isten se tudja, mikor nyitnak végre újra. - nem mint ha különösebben tervben lenne, hogy bármikor is órákra eltűnjek a közeljövőben - Ami meg a Bo-val piálást illeti, valahogy nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy mit iszunk, aztán csak úgy szó nélkül beesni hozzá és az ő készleteit megdézsmálni… - grimaszolok egyet, mert bátor húzás lenne, na! Ha még a kocsmák nyitva lennének, és be lehetne ülni valahova, az megint más téma, de akkor is esélyes, hogy nem pont neki panaszkodnék, ha épp Minnie-vel akad valami nézeteltérésünk. Egyrészt, mert mégis csak az unokahúga, másrészt, mert csak úgy árad az egész emberből az együttérzés és megértés… Csak szótlanul elmosolyodok a szavain, bólintva, hogy oké… ha már együtt élünk, vicces lenne, ha mondjuk a szülei előbb tudnák az ország másik felében, ha kórházba került, mint én, akivel egy fedél alatt él. Bo meg… ahogy már az előbb is megállapítottam, nem épp az a Teréz anyu típus. - Sebaj, fátylat rá. - vonok vállat, végül is, nem fog összedőlni a világmindenség, mert körbekérdezősködött, meg maximum pár nap, és valószínűleg már a kutyát se fogja érdekelni, miért is hívta őket. Lehet, hogy teljességgel ignorálni kéne addig a telefonokat? Majd elülnek a kíváncsiság lángjai maguktól is. - Akkor ezt megbeszéltük. - már csak azt kell kitalálni, hogy mit nézzünk, bár a mai nap után, ha a dél-amerikai csincsillák életéről szóló dokumentumfilmet választ, nekem az is jó… Maximum hamar bealszok rajta. - O-ké… - mondom némileg bizonytalanul, mert mégis hogy lehetne olyasvalamire értelmesebben reagálni, amiről azt se tudom, hogy pontosan mi-hol-merre-mennyi-mi történt? Mindenesetre valahol megnyugtató a tudat, hogy annyira még sem szar a helyzet, amennyire a legelcseszettebb forgatókönyv szerint lehetne, aztán magamat ismerve, úgy is felhúzom majd azon is magam, ami a valóság. Legfeljebb igyekszem addig is hűteni az agyvizem, ami nem párolog el addig… - Áucs. Bár együttérzés nélkül, ok nélkül belőled sem szokott előtörni a zsebtigris, szóval örüljön, ha ennyivel megússza. - oké, nyilván jobb lett volna, ha sor sem kerül ilyesmire, meg Minnie-nek sem kell mindezt átélnie, de… mondtam már, hogy amúgy bírom, amikor az asszonyból előtör az állat és nem én vagyok a helyben hagyott szerencsétlen? Elengedem és csendben figyelem, ahogy a virággal pepecsel, vázát vesz elő, közben pedig egészen elkalandoznak a gondolataim, másabb vizekre erről az egész, Oliveres problémától. Meg sem hallom, hogy közben a lakótársam szeme már kopog az éhségtől, csak az billent ki kissé a merengésből, amikor néhány kérdést szegez nekem. - Baj? Nem, dehogy, semmi. - rázom a fejem, hogy meggyőzőbb legyek, de képzelem, mennyire veszi be, így inkább gyorsan a sütiről kérdezem. Mert rémlik, hogy mint ha az előbb azt emlegette volna még a filmnézéshez. Vicces, de hiába az „én kedvenc sütim”, hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy a sokból pontosan melyik is… akad egy pár, minden környékbeli cukrászdában más, az meg már ki is ment a fejemből, hogy melyikbe ment be hazafelé menet. Mindegy is, valamelyik kedvencem, az rossz csak nem lehet, meg a csokit is szeretjük, a citromot is… így belegondolva igazából szinte mindenféle sütemény jöhet, nem vagyok én válogatós, arra meg pláne sose mondanék nemet. - Aha. Minden okés. - bizonygatom, miközben úgy nézek rá ártatlan tekintettel, mint ha tényleg a legkisebb probléma sem lenne sem az életünkben, sem a környezetünkben, minden szép, és jó lenne, és… a fenébe is, csak nem bírom már idegekkel, meg megállni, hogy ne tegyem fel a kérdést, amin már hetek óta rugózok! És nem mondom, ahogy túlesek rajta, egyből egy kisebb kő zuhan le a szívemről, olyan nagy megkönnyebbülés, legalábbis úgy öt másodpercig, amíg meg nem látom Minnie meglepett arcát, meg hogy hirtelen meg se tud mukkanni. Na jó, lehet, hogy annyira mégsem volt nyerő ötlet? Mire azonban még túlságosan belemerülhettem volna a megbánásba, hogy nem bírtam várni még legalább pár napot – hisz ennyi idő után mit számított volna?!- csak reagál ő is, a válaszát hallva pedig én sem bírom megállni, hogy ne vigyorodjak el. Szerencsére pedig volt köztünk annyi távolság, meg nem rozsdásodtak be annyira a reflexeim, hogy ne kapjam el, amikor a nyakamba ugrik. Arra, hogy lökött lennék, csak vállat vonok, megszokhatta már, helyette inkább jól megölelgetem, nyomva néhány puszit az arcára. - Ugyan, ahhoz azért több kell, hogy eltántorítson. - mormogom a nyakába, és ha azt hittem, hogy csak a kérdés feltevése kész megkönnyebbülés, arra, hogy igent mondott, szavakat sem lehet találni. Végtelen öröm, boldogság, nyugalom különös keveréke, a legszívesebben el se engedném, ölelgetném itt egész este, ha ezúttal meg nem hallanám a pocakját, és… igen. Ez olyan tipikusan ő… - Persze, vacsizzunk. Más se hiányzik nekem, mint hogy éhen halj. - engedem vissza a földre, a fejem csóválva, majd amikor az asztalon sorakozó ennivalóra vándorol a tekintetem, akaratlanul is felvonom a szemöldököm. - Azokat már rég kész voltak ebédidőre, de nem is hiányzik belőle. Akkor mit ettél egész nap? A fotoszintetizálás nem épp a te műfajod. - kérdezem értetlenül, hisz más főtt kaja nem igazán van itthon, szóval maximum valami szendvicset, vagy gabonapelyhet tudott volna bedobni helyette, de őt ismerve, azokból meg nem kis mennyiségre lenne szükség. - Na mindegy is, spuri, tempó, szedjél gyorsan! - noszogatom az asztal irányába, miközben én is követem. Nem mondom, hogy ne bírnék enni, ritka az, amikor tényleg nem bírok, de azért ettem hazafelé jövet, szóval nem fenyeget az éhen halás veszélye, mint őt.
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
- Nem kellett volna felmondanom. Tudom. Dühös voltam, nem gondolkodtam. - sóhajtok egy nagyot. Magam sem tudom mit kellene most tennem. Egy részem vért kíván, és szívesen járnék el egy jó kis csattogós ír step táncot Oli golyóin. Másrészt magamat is hibáztatom mert láthattam volna már korábban is, hogy ez lesz a vége. Harmadrészt meg… nos, nem kellett volna se megütni se felmondani, ezek eléggé elhamarkodott dolgok voltak de mégis mi mást tehettem volna? Üljek a seggemen és tűrjem a molesztálást aztán meg hallgassak? Az nem én lennék. - Mindenképp beszélek vele, és csak utána lépek. Meg te is csak utána lépj, addig ne csinálj hülyeséget, jó? - ahogy ismerem már legalább ezer forgatókönyve van arra, hogy Oliver miként kerüljön teljesen VÉLETLENÜL az eltűnt személyek listájára. Vagy legalábbis egy alapos megcipőzésben lenne része. De az se lepne meg ha gyújtogatást vagy közönséges vandalizmust forgatna a fejében. Esetleg egy kis fazonírozás a kocsiján vagy egy rakomány tehéntrágya a medencéjébe? Ki tudja, mindenesetre amíg nem tudjuk, hogy van-e legális bosszú kár lenne elropogtatni minden patront. - Nem ez lenne az első alkalom. - egy elég fura hang jön ki a számon kíséretnek. Félig rövid nevetés, félig röfögés, talán erre mondják, hogy horkantás? Olyan gyakran beszélünk el egymás mellett, hogy megszámolni sem tudom már hányszor fordult elő. Apróságokban, és igen. Néha nagy dolgokban is mint most. Jól esik az ölelés, kicsit olyan érzés mint gyerekkoromban. Egy ideig meggyőződésem volt, hogy még a legrondább betegségeket is biztosan gyógyítja egy-egy ilyen ölelés. Ha a lélek fájdalmán segít, a testünkben tomboló bacikkal is simán elbánik, nem? - Nemsokára. - sóhajtok együttérzően. Több mint fél éve mondogatjuk ezt. Nemsokára mehet edzeni. Nemsokára megint lesznek meccsek. Nemsokára visszatér az életünk a normális kerékvágásba. Vajon amikor megtörténik, még ugyanazok az emberek leszünk? Tudni fogjuk egyáltalán még, hogy milyen volt a “normális” élet vagy már csak egy halovány emlék lesz? Mindig görcsbe rándul a gyomrom amikor erre gondolok. - Pfff! Szerintem egy csepp pia sincs nála otthon. Nincsenek készletek amiket dézsmálhatnál.- nem azért mert ne szeretné az alkoholt. Éppen ellenkezőleg! Szerintem ha vesz egy üveg vodkát hétszentség hogy másnap már a szelektív gyűjtőben van az üres üveg. Hogy hogyan nem halt még meg alkoholmérgezésben azt nem tudom! Meglepően ügyesen átrágjuk magunkat a baj esetén értesítendők telefonszámán és az én telefonbetyárkodásomon is. Mennyire jó lenne, ha mindig ilyen összhangban lennénk! Csak viccelek. Két perc alatt jutnánk odáig, hogy a saját fejünket verjük a falba, mert rommá unatkoznánk magunkat. Ismerem őt is és magamat is. Vannak azok a párok, akik halál cukik, tök jól elvannak, akkor sincs köztük vita amikor az esti filmet választják ki és akkor sem amikor már csak egy szem csokis keksz van a dobozban amiért egyszerre nyúltak. Mi nem ilyenek vagyunk. - Elvileg lesz egy Knicks meccs ma este, ha gondolod…csinálhatunk popcornt is. - próbálom feldobni, bár nem igazán reménykedek benne, hogy bejön neki az ötlet. Szerintem a kosárlabda nem a szíve csücske, szóval ha ajánl valami jobbat én se fogok tiltakozni. Egy kicsit megkönnyebbülök amikor legalább nagy vonalakban beavatom abba ami történt. Utálok titkolózni előtte, így nem csoda, hogy sokkal jobban érzem magam amióta nem kell találgatnia a rossz kedvem okát. - Szerintem minden okom megvolt rá és örüljön neki, hogy csak én láttam el a baját és nem veled állt szemtől szemben. - felelem miközben az orromat magasra emelem. Balázs helyből letépte volna a golyóit és egy madzagon a nyakába akasztja. Nem igazán vannak illúzióim, amilyen hirtelen be tud gurulni. Ahogy a virággal babrálok, egyrészt próbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. A ma este is, meg úgy általában minden. Oké, még nem kenyérre kell a pénz (hanem húsra), de eljöhet az a nap. Nem igazán szoktunk beszélni pénzügyekről, eddig valahogy minden olyan természetesen jött, automatikusan és viták nélkül. De vajon ha elfogy a tartalékom, megmarad-e ezen a téren a harmónia? Semmi kedvem hozzá, hogy Balu eltartson vagy, hogy a barátai azt mondják rám, hogy aranyásó vagyok vagy ilyesmi. Sose mondtam neki, de valahol örültem, hogy a fizetésemmel és a YouTube csatornával együtt már legalább megközelítettem az ő profi sportolói fizetését. Ez egy kis önbizalmat adott, hogy talán de csak talán lehetek egy ilyen szuper pasihoz passzoló csaj. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz ha elszegényedek, de tényleg. - Ha te mondod. - természetesen nem hiszek neki. Inkább megpróbálom elmesélni neki, hogy milyen új barátságot kötöttem, és talán hozzá tudunk jutni a Dobos tortájához is idővel. Csak egy pár fotó az ára, Bagel meg amúgy is igazi kis topmodell, egész ügyesen pózol. - Engem akarsz átverni vagy magadat? - az egyik szemöldököm egész a homlokom közepéig szalad. Látom, hogy elnyelték a gondolatok. Fene esne bele, miért kell most már megint agyalnia? Tényleg ennyire el kell baltázni ezt a napot? Ó… Ó! Hát, tényleg sikerült meglepnie, de annyira, hogy az agyamban kutatnom kellett mire tisztességes választ kapott a kérdése. Inkább a nyakába ugrok, és kifejezetten tetszik ez az érzés. Nem vagyok túl vallásos, de ez az “igazság szabadokká tesz titeket” dolog ez lehet, hogy nem hülyeség. Rajta is egyfajta megkönnyebbültséget is érzek, szerintem feszült lehetett bár nem értem miért. Felmerült volna benne a lehetőség, hogy nemet mondok? Már csak nem néz ki belőlem ilyen butaságot! - Nem szeretném feszegetni a határaidat. - mosolygok rá, mert bár ez a néhány baki nem szegte kedvét, de ki tudja mikor telik be a pohara. Remélem sose, vagy legalábbis nem fogok olyasmit csinálni, amitől borul a bili. - Igyekszem nem éhen halni, de már nem sok választ el tőle. - egy ember több napig is kibírja étel nélkül. Egy átlagos ember, de nem én. Elég csak az asztal felé pislogni, és máris érzem ahogy gyűlik a nyál a szájamban. Fene vigye el! - Nem, az nem az én műfajom. De néha megesik. - jövök zavarba, aztán olyan alaposan elvörösödök, ahogy még az első randinkon se. - Nem tudtam enni mert nem voltál itthon. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy haza gyere.- vallom be az orrom elé motyogva. Szerintem ilyen őszinte és igaz szerelmi vallomást még nem hallott tőlem. - Szedek, már megyek is! - nem kell kétszer szólnia, már az asztal mellé is lépek, hogy egy szép adagot szedjek a tányéromra. Nyami! Majdnem annyira szeretem a főztjét mint amennyire őt, és ez nagy szó! Gyorsan bedobom a mikróba, és amíg várok csak nézek rá jókedvűen. - Oké, eddig úgy csináltam mintha nem enne meg a kíváncsiság, de megmutatod? Léccii! - pislogok fel rá izgatottan. Naná, hogy a gyűrűre gondolok. Így is nagy önuralom kellett hozzá, hogy ott a botanikus kertben ne nézzem meg, és utólag egyáltalán nem bántam meg a dolgot. Nem lett volna helyes abban a helyzetben, de most már szétfúrja az oldalam a kíváncsiság. Amúgy is imádom a meglepiket. Persze, tudom, már kaptam egyszer egy gyűrűt. Egy másik férfi adta, teljesen más szándékkal mint Balu. Ő a saját tetszésére akart volna formálni, de ezt szerencsére nem mondhatom el erről a kis gazdasági migránsról. Néha még én magam sem tudom, hogy ki vagyok, de olyan mintha Balázs pontosan tudná. Az első gyűrűm egy nagy, puccos, csillogós drága de üres kacat volt. Visszaadtam. Tudom, hogy bármi is lapuljon abban a kis dobozban azt sose kell visszaadnom, mert Baluval nem csak a jobb napokon vagyunk ott egymásnak, hanem a bajban is. Legalábbis ezt bizonyítjuk már amióta csak együtt vagyunk.
- Azt mondjuk megértem, hogy ilyen helyzetben nem a „gondoljuk végig higgadtan” stratégiát követted. - már csak azért is, mert nem épp az erősségünk, még úgy sem, hogy normális tartományban mozog a vérnyomásunk. Inkább büszke vagyok rá, hogy nem a rendőrségre kellett menni érte, mert hátba szúrta a másikat egy golyóstollal… fordított helyzetben én lehet, egy csöppet hevesebben reagáltam volna, mint egy szimpla felmondás. - Én? Hülyeséget? Ugyan már, olyannak ismersz? Ne válaszolj inkább… - pislogok igazi ma született bárány ártatlansággal, mint ha aljas rágalom lenne már csak a feltételezés is, hogy én is beszálljak az ügyintézésbe. Pedig már szinte viszket a tenyerem a telefon billentyűin, hogy szóljak a srácoknak is, buli van! Biztosra venném, hogy igencsak kreatívak lennénk, ha újra összeállna a csapat, pláne ha azt is megtudnák, hogy mi okból. Igazi csapatépítő tréning! Nos, úgy tűnik ezen nem fogunk összeveszni, mármint ami a tények beismerését illeti, hogy szuperül el tudunk beszélni egymás mellett, legyen szó akár komoly, vagy bármilyen komolytalan témában. Arra mondjuk kíváncsi vagyok, idővel túl fogunk-e lépni ezen, vagy nyugger korunkig ez lesz a fő vitaforrásunk? Meg hogy ki zabálta meg az utolsó szelet sütit a másik háta mögött? - Jah, nemsokára… Még két hét. - teszem hozzá ironikusan, mert mióta kitört a járvány, szinte folyton ezt halljuk a hírekben. „Még két hét.” Akkoz képest, már egy év is eltelt azóta, és még mindig a két hétnél vannak leragadva… vajon hány két hetet kéne még kibírni, mire elkezdi megközelíteni az élet azt, ami még 2019-ben volt? - Mondasz valamit… akkor meg: Így vágódjon be hozzá az ember piálni? Hogy még az alkoholt is nekem kell vinni hozzá?! - csóválom a fejem, szóval erről ennyit, többszörösen is elvérzett a „miért nem éri meg Bo-nál piálni” téma. - Ha ezt szeretnéd, nekem jó. Azt mondjuk nem ígérem, hogy nem alszik be a végére, de most nincs erőm órák hosszat a Netflixet böngészni, mire találok valami olyat, ami mindkettőnknek jó. Viszont a popcorn jöhet! - vonok vállat. Nem épp a szívem csücske a kosárlabda, de még mindig több az izgalom benne, mint az autóversenyekben, szóval inkább nem állok le vitázni. Amúgy is, ami sportokat szívesen néznék, azok egyelőre úgy is parkolópályán vannak a járvány miatt, amelyik meg mégse, azt nézni se igazán érdemes… - Az biztos. Lehet, hogy hozhattad volna a sütit utánam a sittre… - felelem eltűnődve, mert valószínűleg mostanra már kórházban ücsörögne… bár nyilván, ha ott lettem volna, akkor meg esélyesen úgy se lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy Minnie-t zaklassa. No meg én se tölthetem minden időmet az irodájukban, attól függetlenül, hogy itthon lógatom a lábam többnyire. - Mármint, hogy érted? - kérdezek vissza szórakozottan, de mielőtt még nagyon belemerülhetne az újabb kavarásba, inkább kibököm a nagy kérdést, ami már hetek óta nem hagy nyugodni. Utánam a vízözön… De hála az égnek, ezúttal sikerült javítani valamit a hangulaton, nem a sárga földig legyilkolni azt a keveset, ami túlélte a mai napot. - Helyes, ne is! - vigyorgok vissza, elég az, ha saját magamnak feszegetem, ebben nem igazán van szükség erősítésre. Amúgy meg képzelem, úgy sem fogom megúszni, maximum egy rövid időre, mert képtelenek vagyunk megállni, hogy ne akasszuk ki a másikat időről időre valamivel. De legalább cserébe sosem öl minket az unalom! - Oké, vettem a lapot. Csodálom, hogy sikerült eddig kitartanod. - felelem némi elismeréssel, mert ismerve, hogy milyen étvágya van, tényleg nem semmi teljesítmény, hogy reggel óta szinte semmit sem evett. Azt mondjuk nem értem, hogy miért, de hamarosan elárulja az okát, én pedig csak meglepetten pislogok, hirtelen szóhoz sem jutva a… nem is tudom, mitől. Talán meghatottságtól? Tényleg jó sokat idegeskedhetett a távollétem miatt. - Ha ezt tudom, akkor előbb visszaindultam volna. - vallom be, az persze más téma, hogy lemerült telefonnal mégis hogyan jutott volna tudomásomra, amikor azt se tudta, hogy merre járok. Küldjön postagalambot? Mindenesetre már terelem is a konyha felé, más se hiányzik nekem, hogy éhen haljon, nagyjából 5 perccel az után, hogy igent mondott, itt vinne el az agyban, az egyszer biztos. - Hm? - nézek rá először értetlenül, mielőtt leesne, hogy mire is gondol, a homlokomra is csapok, jelezve, hogy igen, megvan, nem kell bővebben kifejteni – Persze, a gyűrű… - nem kell kétszer mondani, már megyek is az előszobába, hogy egy perccel később a kis ékszeres dobozzal a kezemben térjek vissza, majd mint aki jól végezte dolgát, helyet is foglalok a helyemen, látványosan várva, hogy szabaddá váljon a mikró. - Majd ha befejeztük a vacsit, megmutatom. A végén még kétszer kéne melegíteni. - felelem gonoszan a tányérja felé biccentve, csak azért is húzva a másik agyát még egy kicsit. Vajon több önuralma lesz mint Bagelnak a kekszekkel? Mondjuk, az erősen a nullához közelít, szóval nem nehéz túlszárnyalni, talán menne neki, ha már a botanikuskertben is meg bírta állni… ez a pár perc mi lenne ahhoz képest? Mindenesetre, különösebben nem akarom kínozni esti levezetés gyanánt, így ha kicsit is látom rajta, hogy nehezményezi az előbbi válaszomat, akkor már pattanok is fel a helyemről, hogy közelebb lépve kinyissam előtte a dobozkát.
Women are simple. Their yes means yes, no means yes and no means no & no means maybe. But maybe means yes & maybe means no
Sokmindent megtanulhattunk egymásról ezalatt a néhány hónap alatt. Olyasmit is, amit más esetben lehet, hogy évekbe telt volna. Azt hiszem talán azért is gyorsult fel úgymond a tempó annyira, hogy meg akarta kérni a parkban a kezemet, mert így összezárva néhány hónap, több évnyi szimpla járással egyezik meg. Mind az információk mind a veszekedések terén. Ismerem, és tudom, hogy pont olyan heves természet, mint én. Tudom, hogy ő is épp olyan dühös a tehetetlenség miatt, mint én, és azt is, hogy legszívesebben nem csak Oliver fejét verné szét de simán rágyújtaná a házat (ahogy én is). Tudom, hogy csalódott még mindig a bezártság miatt, és valahogy belül sejtem, hogy ő az elmúlt órákban számolt olyan alapvető szükségletekkel mint az éhség, velem ellentétben. - Együtt vagyunk, és ez a fő. Jól megleszünk még egy kis ideig itthon. - tovább simogatom a vállát, aztán kicsit - Majd gyakrabban csinálok neked valami desszertet és akkor biztos nem fogunk unatkozni. - ja, hát a desszert az lehet valami huncutkodás a hálóban vagy akár tényleg megpróbálkozhatok megint egy muffinnal. Mindkettőben van izgalom, csak épp másképp. - Ebből az a tanulság, hogy nem kell piálni. - mintha ez menne bármelyikünknek is. Én is bedobok néha egy-egy sört, Balu is issza azt a motor tisztító folyadékot (páilkát vagy mit), Bo-ról meg inkább ne is beszéljünk. Ha tippelnem kellene, már egy közepes méretű manhatteni lakás árát elitta az elmúlt… öt évben? - Jóó, akkor ha szerzel nekem rá angol feliratot, megnézhetünk valamit a te filmjeid közül. - tudja fene miért szereti őket, de egy csomó magyar filmet néztünk már. Mondjuk ez az Aranyélet című sorozat nem lett volna rossz, még ha kicsit kisstílűnek is tűnt, meg egy-egy epizód után már fájt a fejem az idegen karattyolás miatt. Csak a felirathoz ragaszkodom, mert Balu egyszerűen borzasztó szinkrontolmács. A kedvéért most sokmindent bevállalnék, csak ne legyen letörve mint a bili füle. - Gondolod, hogy sütit vittem volna? A szomszéd cellában dekkolnék és ordibálnék mindenkivel. - ez inkább vallana rám, nem vagyok az a higgadt típus, ha Balu verekedne, én is beszállnék a bunyóba. Ketten üldögélnénk a dutyiban. - Úgy, hogy valamit sunnyogsz. - de nem piszkálom tovább. Mint kiderült nem is kell, mert egyszer csak kibukik belőle egy kérdés. Pontosabban A kérdés, de ebbe most kár is lenne belemenni. Alaposan összezavar vele, mert megmondom őszintén, azt hittem ma már nem kerül elő ez a téma, de méginkább talán soha. - Tudod, hogy úgyis megteszem. - ja, hát egy dolog, hogy nem szeretném húzgálni az oroszlán bajszát, az meg egy másik, hogy úgyis fogom. Szeretek vele nem egyetérteni, megvan a maga bája. Talán az egyik első dolog amiért megtetszett az az, hogy felveszi a kesztyűt és nem hagyja magát, kiáll magáért ha kell velem szemben is. Tudom ez nem helyes, hogy mindketten győzni akarunk, és néha isszuk is a levét vastagon. De amikor nem egymás haját tépjük, akkor a közös ellenségre rontunk rá, és ezt a hülye vírust nem számolva nem volt még olyan aki erősebbnek bizonyult nálunk. Kivéve az éhséget. Az éhség is nagyobb úr még az örömnél is, a jelek szerint. - Igazság szerint mostanáig nem is gondoltam rá, hogy éhes lennék. - motyogom az orrom alá szégyenkezve. Fölösleges piszkálnia, aggódtam és a jelek szerint sokkal jobban szeretem mint a pocakomat. Ebből még később probléma lehet, de ez már egy másik nap problémája. - Jó hát most már tudod, és remélem elégedett vagy magaddal amiért úgy meghülyítettél, hogy még a hasam korgása se hat rám. Egy hosszú éveken át jól működő kapcsolatot tettél tönkre. - dugom ki a nyelvem, miközben a konyha felé masírozok. A pocak jelez, én bele helyezem az ételt és mindenki boldog. Úgy tűnik most már a jelzést felülírja a Balázs miatti aggódás. Szeretem amikor husit süt, és ez mellé került némi krumpli is, meg (gondolom az egészséges életmód miatt) pár zöldségféle is. Egye kukac megeszem a fotoszintetizálót is, nem csak a kérődzőt, csak kerüljön már valami táplálék a számba! Mire a kaja a mikróba kerül, már képes vagyok más dolgokra is gondolni, többek között arra, hogy vajon milyen lehet az a gyűrű amit választott nekem a szuperpasim? Nem mintha számítana. De azért mégis, esz a kíváncsiság egyrészt mert meglepi amit imádok, másrészt meg azért mégis csak egy jelzés, hogy mennyire ismer. Izgatottan lesem, ahogy a kabátjához sétál érte, és alig várom, hogy végre idehozza. Amikor viszont visszaér, csak a döbbent lemúr fejre futja tőlem. - Most tényleg? Képes lennél itthagyni kétségek közt? Nem mintha számítana, hogy befőttes gumi van benne vagy valami más. - próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne a dolog, de aztán még mielőtt megölne a kíváncsiság, kinyitja a dobozkát. Hiába csipog a mikró, csak szótlanul bámulom a gyönyörű ékszert, próbálom szavakba önteni amit érzek de nehéz. Nem azért, mert látszik, hogy a zsebébe nyúlt érte, az kicsit se érdekel. Azért vagyok hálás, mert nem giccses. Nem cicomás. Nem valami hivalkodó féltégla, hanem olyan amilyet én is választottam volna magamnak, vagy valószínűleg még annál is szebb. Bizonytalanul nyalom meg a szám sarkát mielőtt megszólalnék. - Tudod, nagy seggfej vagy ám ilyenkor. Nem sírtam még eleget ma miattad? - dörzsölöm szét az arcomon a szemembe kúszó meghatottság könnyeit. Dilinyós mamlasz, de minden jel szerint az én mamlaszom. Talán a hormonok zavarnak be, vagy már lelkileg mindketten teljesen feléltük a tartalékainkat az elmúlt napokban, de hacsak nem gátol meg benne, akkor jólesőn vackolom magam be a válla alá, a helyemre. Most már biztos, hogy éhen fogok dögleni, de már ez se érdekel, elvégre engem is megtaláltak a karantén kilók, nem árt ha ledobok párat. Végül aztán néhány perc múlva csak feladom a harcot, győz az éhség, és inkább kiveszem a mikróból az ételt, hogy aztán úgy vessem rá magam mint valami éhező oroszlán az első cafat húsra. Nem lehet túl szép látvány, ahogy a húsból kisült szafttól maszatos szájjal vigyorgok, de eméssze meg a dolgot. Egy haspókot készül feleségül venni - ha még nem gondolta meg magát.
Kezdőlap
