Általánosságban elmondható rólam, hogy céltudatos vagyok, a munkám az életem. Nem állok le sosem, otthon is állandóan megy valamilyen sport csatorna, sőt a lakásomban is, minden helyiségben van tévé, ahol több időt töltök. Igen, a fürdőben is, néha onnan nézek egy-egy közvetítést. Imádok mindenféle sportról beszélgetni, tényleg, még a darts, snooker, európai foci, úszás, és minden egyéb tekintetében is abszolút képben vagyok. Szeretem a blogomat, a cikkeket sportágak szerint töltöm fel, minden napkerül ki valami új, aktuális tartalom. Büszke vagyok rá, hogy a hétköznapi munkám (egy hetilapnak írok cikkeket) mellett már több, mint százezren követik és olvassák napi szinten. Sok munka van benne, de számomra ez inkább szórakozás.

Amit már sokkal kevesebben tudnak rólam, hogy amikor épp nem sportőrült, vagány csaj vagyok, olyankor nem sok önbizalmam van. Ha például valami buliba csöppennék, olyankor többnyire csendben vagyok, nem igazán a társaság lelke… különcnek tartanak, és talán az is vagyok. Párkapcsolatok terén többször találom magam a “barát zónában”, mint azon kívül, viszont a futó kalandok nem jellemzőek rám. Volt egy vőlegényem is, még az egyetem alatt, de azt hiszem, nem értette miért is olyan fontos nekem a hivatásom, és valószínűleg nem is fértem bele a klasszikus, konzervatív jogász családjába.

Rettentő béna vagyok a konyhában, nem tudok főzni. Egyáltalán. Melegszendvics az még megy, meg a mélyhűtött pizzák, de a többi az már nekem atomfizika. Jut eszembe, a matek se az erősségem. És nincs háziállatom, szerintem nem vagyok elég érett hozzá, hogy gondját viseljem egy élőlénynek.

Nem szeretem a pókokat, vagyis inkább félek tőlük. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ezen kívül amit még nem szeretek, az a meleg kávé vagy tea, még amikor beteg vagyok, olyankor sem tudok forró italokat szürcsölgetni. Viszont a levesekért oda vagyok. És szerintem csalás volt a Harry Potter első részében, hogy plusz pontokkal a Griffendél nyerte a ház kupát, és nem a Mardekár.

Kevesen tudják, de sose leszek mérges, ha valaki egy gyenge Minnie egeres poént enged el. Kicsi koromban annyit kaptam belőlük, hogy már immunis lettem, illetve még egy fontos tényező, hogy valójában szeretem a nevem is, és Minnie egeret is.

Ami a külsőmet illeti, inkább a kényelmes ruhákat szeretem, gyakran viselek farmert és kockás inget, és szinte mindig tornacipőben vagyok. Van belőlük vagy két tucat, mindenféle színben és mintában. Amikor épp nem dolgozok, hanem csak otthon lézengek, vagy kimegyek a parkba futni, gyakran különböző Disney figurás pólókban vagyok, vagy épp a rajongásig szeretett sorozatok egyik idézete díszeleg rajta. Amikor dolgozom természetesen csinosan öltözök, az alkalomnak megfelelően, és alacsony termetemet igyekszem jó magas sarkakkal ellensúlyozni. Szeretem a vörös rúzst, de csak nagyon kevesen láttak benne, talán a volt vőlegényem.

Az az igazság, hogy nincs bennem semmi különleges, egy átlagos, ambiciózus fiatal nő vagyok, tele komplexusokkal (utálom a térdem). Mégis, ha valaki közel kerül hozzám azt nehezen engedem el, rettentően tudok ragaszkodni a szeretteimhez.


- És a kék jön, és jön, és beveszi ezt a kanyart, és… jaj! Ott a másik, megelőzte őt a sárga! A sárga olyan gyorsan gurul, simán vette a pocsolyás akadályt, száguld keresztül a nagy ereszcsatorna alagúton, fej fej mellett a kék és a sárga, egyszerre mennek be a csatornába, és… és… éééés a kék jött ki előbb! Micsoda verseny, szinte hihetetlen, most mennek át a szívószálak alatt, igeeen, itt lassítanak, emelkedik a pálya a hosszú, nyújtott bal kanyar előtt. Kicsúszott! A piros közben elhagyta a pályát! Őrületes izgalmak vannak itt a Mitchell-ringen! - teli torokból kiabáltam, ugrálva a gyakorlatilag teljesen széttúrt kertben, ahol két napja építgettem, szépítgettem a kis versenypályámat. Üveggolyóknak készült, szupergyors szakaszokkal és nagyon menő akadályokkal. Sajnos délelőtt volt egy kis eső, emiatt gumicsizmában kellett toporognom, az anyukám pedig még egy idétlen rózsaszín esőkabátot is rám aggatott, hogy ne ázzak el a szemerkélő esőben. Ahogy a golyók mellett ugrabugráltam, bele-bele tottyant a lábam a pocsolyákba meg a sárba, de hát a “közvetítés” izgalma elnyomott mindenféle személyes higiéniával kapcsolatos kételyt és aggályokat.

Placcs! Placcs! Placcs!

Csak úgy tocsogott a talpaim alatt a sár, én pedig bármelyik tévés kommentátort megszégyenítően üvöltöttem fel diadalittasan az előkertben:

- ÉS NYERT A KÉK! Micsoda elképesztő futam, milyen zseniális pilóta! - lehajoltam, és felkaptam a sárból kék üveggolyót, amit megtörölgettem, de mivel még mindig túl koszosnak ítéltem, ezért egy jó nagyot köptem rá, és a nadrágomba dörzsölve szedtem le róla a maradék sarat.

- Apaa! Apa ne kamerázz! - hirtelen a semmivé foszlott a jókedv, a nagy lendület és vehemencia, amivel a “Mitchell-ring idei futamát” közvetítettem. Apa kamerázott, és engem ez olyan nagyon frusztrált, hogy mit sem törődve a pálya aprólékosan felépített részeivel, hanyatt-homlok szaladtam be a házba, végtelenül szégyellve magam az előbbi viselkedésem miatt. A lámpaláz az én keresztem, szégyellős vagyok de nagyon, a mai napig.

- Szóval, miért néztük ezt most meg? - fordultam gyakorlatilag rákvörös arccal az apám felé, aznap este amikor pedig az egyetemi jelentkezésemet kellett volna véglegesíteni. A lista kész volt, már csak a hivatalos nyomtatványra kellett volna rá másolni. Közgazdaság, jog, irodalom… Csupa érzelmektől mentes, "unalmas" szakma. Apa lassan állt neki elmagyarázni, hogy miért vette elő ezt az ezer éves videót a "Mitchell-ring-i" futamról. Nemes egyszerűséggel tépte atomjaira a gondosan megírt listámat, mondván, hogy ezek egyike se tenne boldoggá. Együtt kerestük ki a kommunikációs képzéseket, és minden egyebet ami közelebb vihet a sportriporteri pályához. Furcsán éreztem magam, de ma már egyáltalán nem bánom, hogy hallgattam rá, és a gyermekkori álmaimat hajszoltam tovább.


Az egyetemen kezdtem el blogot írni, mindenféle versenyről amin kint voltam. Gokart, motor, mindegy volt nekem, csak érezzem a benzin gőzt és elég közel tudjak kerülni a pálya széléhez, hogy estére beborítson a gumipor. Kevesen tudják, hogy a gokart versenyeken is nagyon kopnak a gumik, finom por lepi el a pályát és a környékét. Egyre többen olvasták az írásaimat, és mire megszereztem a diplomám, addigra már egy kisebb gokart bajnokság kommentátora és hivatalos tudósítója voltam. Egy New York-i sport hetilapnál voltam gyakornok, az autó és motorsport rovatban jelentek meg a cikkeim.

Utána kezdtem el a másik diplomát, mert nagyon érdekelt ennek az egésznek az anyagi oldala, a szponzorok, a PR és kommunikáció, marketing és természetesen a gazdálkodás is, hogy hogyan tudnak talpon maradni a kis csapatok is, és hogyan lehet őket akár egy-két szinttel feljebb emelni. Szóval, ez afféle manageri képzés, amit szintén élvezek, bár munka mellett már egy kicsit problémásabb a suliba járás.


Nemrég keresett meg egy kis csatorna, akik követték a videó blogomat is, és hallották, hogy hogyan közvetítem a gokart bajnokság futamait. Azt mondtam persze, próbáljuk meg. A nagybátyám is pont abban a ligában volt szerelő egy csapatnál, így kapva kaptam az alkalmon, hiszen nem titkolt álmom egyszer egy Forma 1 vagy Indy 500 futamot közvetíteni. Ráadásul ez már tévében megy, igaz nem valami nagy, országos csatornán de valahol el kell kezdeni, nem?

Bevallom, örültem neki, hogy az egyik csapattal jó kapcsolatot tudtam kialakítani a rokoni szálnak köszönhetően. Különös, hogy az egyik pilótát, bár nem is tudtam korábban, de látásból ismertem régről. Kislány koromban apa elvitt gokart versenyekre, és ott láttam egy srácot, pár évvel volt idősebb mint én, de nagyon ügyes volt, sokszor győzött. Tényleg örültem, hogy ilyen környezetben láttam Fredet újra, tehetségesnek tűnt. Minden jól ment, bár az első előben közvetített futamom előtt bevallom hánytam mint a lakodalmas kutya, úgy izgultam.

Minden jól ment. Legalábbis addig, amíg a tévé csatorna be nem hívott, hogy bár nagyon sok a pozitív visszajelzés, és az emberek többségének tetszik a munkám, de érkezett kritika is. Amiatt, mert nő vagyok, és a vezetőség szerint nem áll még készen a nézőink többsége arra, hogy egy ilyen férfias, technikai sportot női kommentátorok közvetítsenek. Összetörtem. Minden kemény munka, minden, amit tettem fölösleges, pusztán azért mert nő vagyok. Csalódott lettem, és bánatomban a nagybátyámat kerestem meg, aki gondolkodás nélkül adta a kezembe az újabb és újabb sörrel és egyéb alkoholos itallal teli üvegeket, és aztán haza is vitt de bevallom erre már nem emlékszem. Egy hónap telt el az eset óta, azóta csak saját videókat, interjúkat tettem ki a netre, és elkészült egy hosszabb cikk is, amit Fred eddigi pályafutásáról írtam, bár neki még nem mutattam meg, hogy hagyja jóvá mielőtt nyilvánosságra hozom. Barátomnak vagy inkább havernak tartom, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, hogy esetleg olyasmit tegyek közzé amit nem szívesen látna leírva.

Múltkor, amikor egy társaságban iszogattunk, szóba került, hogy láttam még nagyon nagyon rég versenyezni, sőt van egy olyan képem is, amin mind a ketten rajta vagyunk. Ő egy korosztállyal feljebb, a fiúk közt nyert kupát, én pedig életemben először és máig utoljára álltam a dobogón a lányok közt és vigyorogtam büszkén a harmadik helyért járó serleggel. Minden dobogós rajta van a képen, így nem valószínű, hogy emlékszik arra az izgága kis mócsingra, aki akkoriban voltam. De majd egyszer megmutatom neki is, ha jól emlékszem még valami fogadást is kötöttünk, hogy létezik-e az a kép egyáltalán.