Mindent megértek és mindent próbálok elfogadni, tényleg. Az emberek életében lehet száz és ezernyi történés, ami közbejön, ami akadályozza őket a munkavégzésben. De egy hét telt el és Minnie mouse-nak semmi nyoma nincs. Nem jött be dolgozni, nem telefonált, nem írt e-mailt, hogy mi az oka a távollétének. Elég feltörekvő lánynak éreztem eddig is ahhoz, hogy ilyen ziccert ne nézzek ki belőle. Mert nyilvánvalóan, ha nem ő vagy valamelyik rokona beteg, került kórházba és hasonlók, akkor az egy hetes szó nélküli távolmaradás a kirúgás felhőjét húzza élete egére. Így most nincs asszisztensem és jelen állapotomban ez nem tesz jót. Nem tudok ennyi felé egyedül figyelni, úgyhogy kénytelen voltam két napja már hívni valakit a helyére átmenetileg. Candice rendes titkárnő, csak nyilván eddig nem ezeket kellett intéznie. Kiborító a jelenség és ez most a nővérem, a sógorom, az exem mellé és után nagyon-nagyon-nagyon nem hiányzik. Már lassan ahhoz is kell egy tabletta, hogy képes legyek végigcsinálni egy napot anélkül, hogy félúton ordítani kezdenék.
- Hogy kit keres? - na erre felegyenesedem az asztalom mögött. - Milyen rendelőből? - kihangosítom a telefont, hogy legalább a Google a barátom legyen. Hm. Pszichiáter, nem is tudtam, hogy Minnie mouse járt pszichiáterhez. - Szóval nem jelent meg tegnap, a múlt héten igen? - mondjuk nem tudom miért adta meg az iroda számát, talán nem akarja, hogy a családja is tudjon erről? Ja, hogy azt sem mondta meg, hogy ez a munkahelye. Csalafinta egy liba annyi szent. Bontjuk is a vonalat, nekem pedig gondolkodnom kell egy kicsit. A tekintetem minduntalanul a képernyőre vándorol. Lehet, hogy nem ártana ezt a dokit felkeresni, hiszen múlt héten Minnie ott járt. Kicsit hazudtam a telefonban az asszisztensének, de manapság mindenki köpönyeget forgat, hogy elérje, amit akar.
Felveszem a táskám és szólok Candice-nek, hogy rendezzen el mindenkit, az irodába nem mehet be senki, kivéve apámat, de ő nem fog itt megjelenni,  tehát senki egyéb. Utána már csak le kell intenem egy taxit, hogy bediktálhassam a rendelő címét és reménykedni, hogy a doktor úr fogadni fog. Legalább nem egy kórházba kell berobognom, hogy még a betegfelvételnél is fennakadjak. Ráadásképpen már nem használhatom Lena iratait sem, pedig némileg talán megkönnyítené a dolgokat. Bár bízzunk abban, hogy Dr. Brewster nem olvassa a pletykaoldalakat.
Már-már feltűnően szép közeg fogad és jó illat is van. Semmi megterhelő, az ember a pszichiáternél pedig mindig a leszíjazott betegek sorát, a kényszerzubbonyt meg még ki tudja mit vár. Persze magamat azért megnyugtatom, hogy keresek valakit csak, tehát még nem kattantam meg és igazából na, kedvelem azt a lányt. Persze mehetnék a rendőrségre is, csak hát nem vagyok családtag és ez New York. Ha Minnie mouse esetleg eltűnt, kevés eséllyel fogják megtalálni. Mindenesetre, ha Dr. Brewster nem tud segíteni, akkor ők lesznek a következő állomásom. Talán hajlandóak is lesznek foglalkozni az aggodalmaimmal.
- Üdv, az imént beszéltünk telefonon! - köszönök kedves mosollyal az asszisztensnek, már amennyire a nullához konvergáló alvással töltött óráim és némi met mellett képes vagyok. Bár ebben a városban lassan inkább az a kérdés, hogy ki NEM szed valamit, hogy formában tarthassa magát? - Igen, én Sarah miatt jöttem. Dr. Brewster idejébe beleférnék esetleg egy pár percig? - csak három kérdésem van igazság szerint, de ha kell, akkor várok. Ezen nem múlik. Tanítottak jómodort, épp eleget.

~ ohgod ~  ★ ~

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Az ősz beköszöntével, a fák lehullajtják megsárgult fa leveleiket, az idő hűvösebbé és nyirkosabbá válik és egy kicsit borúsabbá a hangulat, ahogy a nappali időszakok is egyre rövidebbek. De az ősz nem csupán a természet halálát hozta el számunkra, hanem izgalmas kapcsolatokkal és különös eseményekkel bővítettem a napjaim a hetekben. Kissé ugyan frusztráló volt így elsőre, hogy egyszerre jött minden, de már nem bánom, sőt, mérhetetlenül örülök. Jeremyben remek társra leltem "hobbim" tekintve, és örülök, hogy végre osztozhatok valakivel ezen eszméimben, anélkül, hogy elítélne már az első pillanatokban. Autumn pedig a lehető legjobbkor sétált ki elém az útra. Állapotát kihasználva pedig mára igyekszem nem csupán kezelő orvosa lenni, de amolyan őrangyalaként is funkcionálni, s megvédeni mindentől és mindenkitől... nos, magamon kívül. Horatio megkörnyékezése és manipulálása még igen csak az elején jár, ráadásul Killian állandóan nehezíti a dolgom. S nem csak ő, de a kiiktatásának lehetősége is bonyolultabb, lévén, hogy az a két ostoba úgy döntött, rövid időre összeköltözik.
Egy újabb problémás, eltűnt beteg. Remek lehetőség, hisz aligha volna hozzá közöm, ölni sem ölt eltűnése előtt, így Terry gyanakvása is alább hagyhat egy kis időre irántam, bár legutóbb is pont emiatt váltunk el olyan kellemetlenül. Azóta sem keresett, s ez így van jól. Ne merüljön cápák közé, ha nem biztos a dolgában. Noha az is tény, hogy eddig eltűnt személyek keresésével csupán a rendőrség keresett meg, barátok, hozzátartozók még nem. Az időpont elég váratlanul jött, és bevallom, nem vagyok oda az ilyen rögtönzött órákért, de egy-egy alkalom belefér.
A titkárnő a folyosóról, illően az irodám ajtajához kíséri a hölgyet, noha tekintve, hogy magánpraxisban dolgozom az egész épületben ez az egyedüli helyiség, ahol végbemennek a munkafolyamatok. De ahogy kívülről sem mondaná meg senki sem, hogy egy orvosi rendelőről van szó, úgy se a folyosó nem adja vissza ennek képét, se az iroda, mely sokkalta inkább egy tágas, könyves polcokkal teli emelettel rendelkező társalgó, mint sem orvosi iroda. Nincsenek pszichológiai témájú plakátok, se fehérre meszelt fal. Ülőalkalmatosság is több van, sőt még kandalló is akad a nagy helyiségben. Megvárom a kopogást, bár a halk klasszikust hallgatván és elmerülve az írásban, amúgy sem figyeltem fel a kint zajló eseményekre. Így csupán akkor kelek fel és lépek az ajtóhoz, miután elpakoltam a kevésbé fontos holmikat az íróasztalról.
- Jó estét! - köszönök, hisz már korán besötétedett. - Dr. Brewster vagyok, Ön pedig? - kérdem, mert idő közben a titkárnő vissza is ment a helyére, így a bemutatásunk már rajtunk múlik. Kezet is nyújtok, s ha ezen apró illemen túl is vagyunk beljebb engedem. Miközben ő belép, én pedig becsukom utána az ajtót, gyorsan végig szemlélem. Nem az alakja végett - én nem az a fajta férfi vagyok -, egészen más okokból kifolyólag vizslatom végig. Fiatal. S azt hiszem nem épp a legfelelősségteljesebb, ha magánnyomozásba kezd egy eltűnt személy után, ahelyett, hogy az erre szakosodott embereket keresse fel. Persze lehetnek személyes okai is. Ezt pedig szeretném kideríteni.
- Miben segíthetek? - kíváncsiskodom, miután hellyel kínálom, és igyekszem én is vele szembe, vagy a közelébe ülni. Meg lehet, hogy beszélgetésünk elég rövidre sikerül, de magam ismerve, ha úgy adódik, képes vagyok elhúzni órákig. Még akár másfelé terelni is.

outfit || thx. || ambience || place

Talán teljességgel ostoba módon fogom meg ezt az egészet, mert lehet, hogy Minnie Mouse egyszerűen lelépett valahová és nem tervez visszajönni többé. De az a lány olyan törtető volt és minden lében kanál, szinte élvezkedett abban a székben. Kizárt dolog, hogy önként döntött úgy, hogy nem jön be többé és fel sem hív. Pedig a lelkes szorgalmáért szándékoztam megajándékozni is karácsonykor, erre most itt maradtam a balsejtelmeimmel. Biztos vagyok benne, hogy baj van és valahogy nem a rendőrség az első gondolatom. Akár otthon, itt sem túl hatékonyak eltűnési ügyekben és ehhez elég csak böngészni az interneten. Nem mintha magamat tartanám az új Holmes regények főszereplőjének, csak egyszerűen, mielőtt megteszem azt a bizonyos bejelentést, szeretnék meggyőződni róla, hogy valóban van miért aggódnom.
Dr. Brewster pedig talán a második a hülye lépések sorában, viszont mivel Minnie Mouse címe csak egy bérlemény és az adatai finoman szólva sem fedik a valóságot, egyszerűen nincs más támpontom, csak ő. Még úgy is, hogy a helyében haragudnék magamra, hogy rá készülök törni a rendelője ajtaját és rabolni szándékozom az idejét a kérdéseimmel. Viszont nincs más utam, csak ő és legfeljebb azt mondja, hogy forduljak is ki szépen az ajtaján úgy, ahogyan bejöttem.
Az asszisztense arcán pedig pont az a "maga megőrült" arckifejezés ül, mint amit én is gondolok magamról. Bizonyára megőrültem, egyszerűbb lenne felhívnom a rendőrséget és hátradőlni, hogy megtettem, amit ilyenkor kell. Csak valahogy mégis kevésnek érzem. Az a lány...akármilyen idegesítő sokszor, igenis megérdemli, hogy foglalkozzak vele. Mégis azt mondja, hogy a doktor úr fogad. Igyekszem ezen nem látványosan meglepődni és nem erőszakos sietségben kopogni az ajtaján bebocsátásra várva. Akár a Canossa-járás, bár nem érzem magam bűnös királynak és Dr. Brewstert sem gondolom haragos pápának, de az mellékes.
- Jó estét! Charlotte Dupont és nagyon köszönöm, hogy csak így fogad. - engedek meg egy mosolyt. Remélem ahhoz nincs elég jó szeme, hogy lássa a saját szétesettségem düledező lépcsőfokait, végtére is nem magam miatt jöttem, hanem keresek valakit. Ezzel persze el is fogadom a kézfogást és viszonzom, ahogyan kell. Igyekszem nem leroskadni az alkalmatosságra, amire mutat és szépen be is jönnek a tanult reflexek, egyenes hát, bokánál szépen keresztbe rakott lábak. - Valószínűleg meg fogja lepni a dolog, de az asszisztensemet keresem. Egy hete nem járt már a munkahelyén és nyoma sincs sehol. Az utolsó információ innen van, ami szerint legutóbb még megjelent Önnél. - nézek rá komolyan, bár ez így elég..vádlónak hangozhat, pedig nem az. - Remélem nem ért félre, nem vádaskodni jöttem. De sok minden zavaros Sarah körül, például az is, hogy ide jár. - ide, nem egy egyszerű pszichológushoz, hogy kitárgyalja a problémáit, hanem pontosan ide. - Az is, hogy eltűnik és még egy sereg más dolog. Mehetnék talán a rendőrségre, igen, de nem vagyok a rokona, nem fognak velem érdemben foglalkozni. - a családjáról pedig ugye nem tudni semmit. Marad hát ő, bár gyanúm szerint lehet, hogy semmit nem fog mondani, orvos-beteg viszony és titoktartások. - Elnézést, amiért így lerohantam ezzel, csak szeretnék bizonyos lenni, tenni valamit. - már-már az is sokkal megnyugtatóbb lenne, ha lelépett volna egy sugar daddy társaságában. Komolyan. El tudnám magamban könyvelni és erre az érzésre nekem egyébként is szükségem van. Gyűlölöm, ha valami lezáratlan és nincs rá válasz. - Biztos bolondnak gondol. - jegyzem meg kicsit kesernyésen, de jelenleg csak ő van, mint remény.

~ ohgod ~  ★ ~

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Árulkodó jeleket minden honnan összecsipegethetünk arról, akiről épp szükséges. Egy apró sóhaj, egy zaklatott szemrebbenés, egy különös szokás, ahogy ügyel a részletekre, a merev vagy épp túl lomha testtartás mind mind árulkodó. Ezekből persze még nem tevődik össze egyből a diagnózis, de a puzzle sem csak két-három darabból áll. A pszichoanalízis pedig ugyanúgy akkor is aktívan működik a legtöbb esetben, ha épp nem beteggel vagyunk. Már pedig itt egészen másról van szó. Sürgős látogatás volt, fontos információkkal, amit noha elutasíthattam volna, úgy gondoltam megér egy próbát. Már csak azért is, mert nem éppen egy öngyilkosságra hajlamos hölgyemén ül előttem és nem a lelki bántalmai miatt keresett fel.
Utólag örülök is, hogy, amiként felvilágosít itt létéről nem egy nyomozóval ülök szemben. Az már több, mint gyanús volna. Épp elegen gyanakszanak már, s ha semmi közöm nem is volna a keresett személyhez, akkor is erősítené a gyanút. Hát még abban a hibbant FBI nyomozóban. Őszinte érdeklődéssel hallgatom és mímelt aggodalommal, apró bólintásokkal próbálom kifejezni, mennyire borzasztóan hangzik mindez. Mintha mit sem tudnék a körülményekről. Mintha nem volna már réges-rég halott vagy elveszett. Lélekben is. Most még is úgy teszek, mintha azzal sem volnék tisztában, hogy pontosan melyik betegről is van szó, hisz... honnan is tudhatnám megannyi ember közül?
- Ez valóban elég szomorúan és különösen hangzik, bár nem vagyok biztos benne, hogy tudok segíteni. Úgy értem, vannak bizonyos szabályaink, amikhez tartanom kell magam, mint ugye az orvos-beteg titoktartás. - válaszolom, s egészen odáig meg sem fordul igazán a fejemben, hogy eme elszánt tekintet mögött valódi segítség rejtőzik, semmint kíváncsiság, esetleg bosszú. Fiatalság, ilyenkor könnyebben eluralkodnak rajtunk a nyersebb érzelmek. De minek után felhozza a rendőrséget, mint lehetőséget, már is mennyivel másképpen látom a dolgokat. Sajnálatomra. Abban egyetértek, hogy önmagában kevés volna, hogy komolyabban vegyék a dolgot. Maximum kapna egy több oldalas kitöltendőt, ami felkerülne egy poros, koszos, lekvár foltos kupac tetejére. Ám, ha közben bedobja a nevem is, nos, akkor már nagy eséllyel igen csak több figyelmet kapna. Többet, mint egy "átlagos eltűnés". Azt pedig ugye nem akarjuk.
- Igen, sajnálatosan a hatóságok keze is meg van kötve, és bár sokszor számunkra is teljesen logikátlanul döntenek ilyen helyzetekben, biztos meg van az oka. - bólintok párat, ahogy az őt fürkészése után tanakodó fejet vágva, sóhajtok egyet lepillantva az eddig megírt jegyzeteimre. Tudom mit akarok és tudom mit kell tennem, csak nem szabad elhamarkodnom, nehogy szemet szúrjon gyanúsan gyors reakcióm. Így hát úgy teszek, mint aki őrlődik, mennyire szegjen törvényt egy eltűnt személy miatt, egy páciense miatt. De azért azt se felejtsük el, hogy bár ez az én védelmemre is szolgál, ha adok, kapni is akarok. Felpillantok rá, ahogy elnézést kér és mentegetőzik, amire csak fej biccentve "legyintek".
- Nem, ez teljesen érthető. Egy ember érthetetlen és ilyen hosszú idejű eltűnése valakit kell, hogy aggasszon. Valakinek érdekelnie kell, akkor is, ha nem a szívünk csücske. Emberek vagyunk. És egyáltalán nem tartom bolondnak, sőt... azt hiszem inkább vakmerőnek. Nem mondom, hogy teljes mértékben támogatom, hogy a törvények alatt nyomozgasson, de azt is megértem, hogy tudván, hogy milyen választ kap, inkább megkerülné, mint sem, hogy beavassa őket. Könnyen bocsánatot kérni, mint engedélyt. - felelem, bár egy pillanatig sem éreztetem vele egyik lehetőséget sem még, nehogy előre elbízza magát. Várok még pár pillanatot, játszom az őrlődő dokit, még fél kézzel állam is megdörgölöm.
- Jól van. - pillantok fel rá ismételten. - Egy hét, borzasztó hosszú idő, ha eltűnésről van szó, s bár nem mondom, hogy bármit és minden mennyiségben hajlandó vagyok kiteregetni a beszélgetéseinkről, de segítek, amiben tudok. Ha így is megfelel? - de miért is ne felelne meg, hisz úgy adom elő az egészet, mintha semmilyen más lehetősége nem volna, ahonnan segítséget kaphatna. Ha nem olyan jártas a témában, akkor nincs miért aggódnom. Ha jártas, de szimpatikus neki az ajánlat, illetve én, akkor szintén jó dolgom lesz. Ha szemfülesebb és bizalmatlanabb, nos akkor leszek bajban.
Amennyiben rábólint úgy rá is térnék a magam módján az ügy felgöngyölítésére, illetve igyekezve kipuhatolni őt és a köztük lévő kapcsolatot.
- Elsősorban szeretném megkérdezni a kisasszony teljes nevét, hogy biztosan tudjam kiről is lehet szó. - mert hát honnan is tudhatnám, Sarahból pedig több is akadhat a páciensek közt. Nem követelőzöm, inkább a segítségét kérem, hogy segíthessek, ha pedig hozzájárul vezetéknevének elárulásához, kikeresem a naplózott beszélgetéseink és a hölgyemény adatait.
- Szavaiból úgy vettem ki, hogy nem gyakran szokott bejelentés nélkül eltűnni pár napra, esetleg késve értesíteni erről. De mire gondolt a "sereg más dolog" alatt? Milyen a kapcsolatuk? - érdeklődöm, és figyelvén a jelen időre, hisz nem tudhatjuk biztosan mi van vele.

outfit || thx. || ambience || place

Jobban belegondolva, bolond vagyok. Olyan ügyet akarok éppen felvenni a vállamra, ami teljességgel nem az én kompetenciám. Megtalálni egy embert ebben a városban nehezebb, mint hithű katolikust találni Iránban. Ráadásul pont a saját szétesésem közepén történik, amikor azzal sem vagyok tisztában néha, hogy hogyan kellene túlélnem egy napot. Tudom, hogy nem járok éppen stabil úton, de az igazságérzetem nem hagyja nyugodni Minnie Mouse. Még akkor is képes lennék higgadtan és normálisan kezelni a dolgot, ha végül kiderül, hogy tényleg lelépett valami sugar daddyvel. Akkor tudnám legalább, hogy él és rendben van. Mostanra viszont az agyam már mindenféle rémképeket legyártott és átépített egy önjelölt nyomozóvá. Tudom, hogy kevés az esély a sikerességre, de szeretném megpróbálni mindenképpen. Addig úgysem tudok megnyugodni. És, ha Dr. Brewster nem hajt el, akkor legalább részint megnyugodhatok egy kicsit.
- Tudom, hogy határt léptetnék át Önnel. - bólintok, mert ahogy kimondja...igen, valóban ostobaság. Meg akarok kérni egy orvost, hogy adjon ki részleteket egy kezelt betegről. Biztosan megőrültem, erre nincs jobb kifejezés. Hol marad az etikusság? Valószínűleg a kukába dobtam, igen. - De ezt látom az egyetlen útnak. - most kifejezetten szeretnék nyomozó lenni, akkor hivatalosan beszélhetnénk, de a küszöb alatt kell kúsznom előre és reménykednem a jóindulatában. A hatóságok is megfelelő opció lennének, csak a statisztikák szerint itt naponta több százan, vagy több ezren is eltűnnek. Tehát Minnie plusz egy lenne azon a túlságosan hosszú listán. Lehet, hogy tényleg baj érte és most egy jéggel teli kádban fekszik valami pincében, mert...jó, ezzel nem segítek magamon sem. - Okot kreálni a legkönnyebb az elvégzetlen munkára. - kicsit talán úgy tűnhet, hogy bírálom az itteni hatóságokat, pedig nem. Csak általában a hatóságokat. Az ég tudja, de őket valahogy tényleg nem érzem opciónak jelenleg. Egyébként is talán elég ritka, hogy pont a főnök kerestesse a rendőrséggel egy beosztottját. A végén még kikerekítenék, hogy én tettem vele valamit és csak a lelkiismeretem rosszalkodik.
- Ezt a mondatát azt hiszem, megjegyzem, Dr. Brewster. "Könnyebb bocsánatot kérni, mint engedélyt." - bólintok, valóban elmés gondolat. - Hálás vagyok a megértésért. - mert kezdhetett volna azzal is, hogy akkor menjek szépen a fenébe, orvosi etika és egyebek én meg legyek szépen törvénytisztelő polgár. Annak viszont örülök, hogy nem tart komplett bolondnak, amiért megkerestem. Mondjuk ez a rendelő volt az egyetlen nyomom.
- Tényleg? - az izgatottság úgy ugrik a tagjaimba, mintha megrántanának zsinóron - Nem is kérnék mindent, köszönöm! Jaj, tényleg köszönöm, Dr. Brewster! - és most engedjük el a lelkiismereti szonátát arról, hogy éppen arra vettem rá egy orvost, hogy megszegje a titoktartását. El se hiszem, hogy segít nekem! Mintha a jelképes sziklám legördülni látszódna. - Ha cserébe tehetek önért bármit, kérem szóljon! - és ez így jobban is hangzik, minthogy fizetnék neki ezért. Az teljesen úgy tűnne, mintha megvásárolnám őt, és ez nem így van. Azért segít, mert őt is aggasztja, tehát bizonyosan lelkiismeretes.
- Persze, a teljes neve Sarah Hall. - mint megtudtam ugye, azért ez is durva, hogy ilyeneknek is utána kell már manapság nézni, hogy biztos mindenki az-e, mint akinek kiadja magát. Mondjuk ezt pont én mondom, de az csupán egyetlen esetnek minősül. Nem rendszeresen csalok. Most viszont ez lényegtelen, nem azért vagyok itt, hogy a saját problémaköreimet feltárjam, hanem az asszisztensem miatt. Teljes figyelmemmel fordulok tehát az orvosa felé, és a hálás mosolyommal díszítve figyelem, amíg keresgél a gépen. - Nem, sosem fordult ilyen elő eddig. Persze mint kiderült, nem mondott igazat arról, hogy mi a neve, sem arról, hogy hol él a családja, de a Sarah Hall bizonyosan az a név, amivel ide is bejelentkezett. Nem tudom, mire volt az alakoskodása egyébként, vagy mi az, amit szégyell az életével kapcsolatosan. - pedig gondolkodtam rajta az elmúlt napokban, de nem vezetett semerre a dolog. Talán nem volt jóban a szüleivel, talán csak valaki más akart lenni és hátrahagyni mindent, amit visszahúzónak érzett. Ötletem sincs. - Már próbáltam ezt a részét megérthetővé tenni a magam számára, csak éppen sikertelen volt. De talán erről Önnek mondott valamit. - hiszen valamiért idejárt, van valami, amiért kezelésre szorult. - Nos, szerintem a kapcsolatunk jó. Nagyon ambiciózus személyiség, a munkájában precíz, és otthonosan mozgott idegenek között. Úgy értem nem rettent meg semmilyen feladattól. De nem mondanám mélynek az ismeretségünket. - megrázom a fejemet - Viszont éppen azért kerestem fel Önt, mert ez egyáltalán nem jellemző rá. Nyilvánvalóan már felhívtam a szüleit is, de nem hallottak róla jó ideje. Tehát egy nagy talány előttem ez a lány. - tudom, ezzel nem segítek valami sokat, de hát többet valóban nem tudok mondani. - Az meglepett, hogy pszichiáterhez jár. A sima pszichológuson mondjuk úgy, nem döbbentem volna meg, mert mindenkinek ajánlott lenne, előbbi azért más fokot mutat. Azt megkérdezhetem esetleg, hogy mivel járt Önhöz? - már, ha ez kiadható információ.

~ ohgod ~  ★ ~

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Mind ahogyan minden másnak ebben a mai cudar világban, a megértésnek is ára van. Nem is olyan kicsi. Főleg, ha hátsó szándékkal kapjuk vagy adjuk. Segítek én szívesen - még, ha a magam malmára is hajtva vele a vizet - de többszörösen visszafogom venni ennek árát, bár a legkevésbé sem pénzben vagy hírnévben. Az én prioritásom egészen másképp néz ki, mint a legtöbbünké.
Az izgatottság és a hála meg is mutatkozik Miss Dupont legtöbb mozdulatában, ami őszintének tűnik, lévén, hogy végre valaki segítő kezet nyújt neki. Ez jó. S a legkevésbé sem azért, mert annyira aggódnék az eltűntért.
- Egyenlőre még tényleg nincs igazán mit. Őszintén szólva abban sem lehetek biztos, hogy tudok segíteni, de igyekszem, s ha csak egy kicsit is előrébb tudom vinni az ügyet a szolgált információkkal, már akkor is örülni fogok. - felelem előzékenyen, mielőtt még túlságosan is beleélné magát. Nem is szándékszom felgöngyölíteni az ügyet, lévén, hogy az én kezem is benne van. De terelgethetem egy még járatlan, kavicsoktól nehezen járható, túl burjánzott növényektől eléggé átláthatatlan úton, aminek végén ki tudja mi vár rá. Ránk. Nem tűnik könnyen feltörhető tojásnak, ugyanakkor, mint orvos, tudok egy-két lehetőséget, milyen irányból közelítsem meg az ilyen jellemet. Ha pedig sikerül, miért ne élhetnék vele? A bizalommal kezdünk, aztán felállítva a személyre szabott csapdát, szépen beterelem, s mikor már nem lesz hova menekülnie, idővel ő is ráfog jönni, mi is történt Sarahval.
Miután kikeresem a nevet, pár pillanatra lefoglal a beteg jegyzeteinek átlapozása, hogy nagyjából tisztában legyek a dolgaival, s persze, hogy ennek látszatát is fenntartsam a kisasszony előtt. Aztán jönnek a kérdések, persze hátsó szándékkal. Sarahnál jobban érdekel jelenleg a velem szemben ülő kis Holmes. De óvatos vagyok, és igyekszem úgy megismerni, hogy ő végig abban a tudatban legyen, hogy Sarahról beszélgetünk.
- A látszat ellenére nem olyan ritka, ha valaki próbál egy számára elfogadható hamis életet élni avagy annak látszatát kelteni. Az okok persze mindig különböznek, de jobbára egy dologtól félnek. A lebukástól. Ha Sarah itt is hamis nevet használt, már pedig az elmondottak alapján így van, akkor épp úgy abban sem lehetünk biztosak, hogy amik itt elhangzottak általa, az valóban az igazság volna. Egy dolog, hogy segítségért fordult hozzám, de a bizalom az őszinteségen alapul, ott kezdődik. - vagy valami ilyesmi, mert ugye ezt én magamról nem mondhatom el.
- Szégyellni valamit számos okunk lehet, ahogy annak felfogásának mértéke is igencsak különbözhet. Lehet, hogy ami a mi számunkra érdektelen, Sarahban bűntudatot vagy szégyenérzetet kelt. - mint mondjuk a gyilkosság. Én szem rebbenés nélkül küldöm őket ölni, hogy aztán őket is megölhessem. - Viszont az, hogy végül ily módon kereset fel, jelenthette, hogy már nagyon kétségbe volt esve. Talán nem meglepő, de elsődlegesen depressziót állapítottam meg nála, bár nem egészen diagnózisként, mint inkább tünetként. Sajnos Sarah nem jelent meg minden alkalommal, és gyakran kért újabb időpontokat, ami szintén árulkodó volt. Nem arról, hogy trehány lenne, hisz az elmondottak alapján nagyon is pedáns hölgy. De ebből kiindulva, talán azért félt eljönni, mert bizonytalan volt. Nehéz megnyílni, még egy orvosnak is, ha mindenki elől rejtegetett titkaink vannak. - jegyzem meg, mint egy felmentve részben Saraht bármilyen bűne alól is, amit annyira óvhatott vagy szégyellt. Bár oda végül nem jutottunk el igazán, ő ugyanis könnyen manipulálható, szófogadó lány volt. Napok alatt ujjaim köré csavartam a félelmein keresztül.
Azon azonban eltöprengtem, ahogy Sarah körül írása közben kiderül, kapcsolatuk elég felszínes volt. Ő még is a nyomába eredt. Vajon ez mit árul el róluk? Róla. Talán neki is volna titkolnia valója ez ügyben, s tudni szerezné, hogy most már sosem derülnek ki? Vagy egyszerűen szereti beleütni mások ügyébe a dolgát, és esetleg inkább amiatt ideges, mert nem tudja, vegyen e fel valaki most vagy sem? Tény, tapintatlanság volna egy halott helyébe más valakit felvenni pár héttel később, de ha a munka ezt kívánja, az ízlést is felülbírálhatjuk.
- Az elmondottak alapján erős, határozott és kikezdhetetlen személynek tűnt. Pont olyannak, akibe nehéz lenne belekötni. Talán ez is volt a cél. Féltette a páncélján lévő réseket, ezért inkább úgy tett mások előtt, mintha nem is volnának. - ez bárkiről elmondható. Ráadásul a leírtak szöges ellentéte volt itt Sarah. Kétségbeesett, depresszióra hajlamos, gyenge és emberektől rettegő. Sóhajtok egyet, ahogy eltöprengek a válaszon.
- Ami azt illeti még nem sikerült teljesen megfejtenem a problémáját, mivel annak gyökeréhez sem jutottunk el igazán, de azt gondolom, a depressziós túl, paranoiás tévképzetei is lehettek. Ha nem is közvetetten, de említette, hogy fél attól, hogy ki ismerik, hogy rájönnek milyen is ő valójában. Akkor ott arra gondoltam, hogy attól fél, hogy rájönnek, hogy depressziós, de ezek szerint ennél bonyolultabb volt a dolog. - gondolkodom tovább az eseten, s közben összekulcsolom ujjaim is.
- Érdekelne, hogy miként viszonyult hozzá az első napokon, mikor először találkoztak. Adott okot rá, hogy Sarah viselkedése határozottabbá váljon, vagy mindig is ilyen volt, a kezdetektől? Voltak nézeteltéréseik? Vajon mi okból kifolyólag nem avatta be önt, ha ön szem látomást még is jobban aggódik érte, mint a szülei? Valahogy úgy érzem, hogy a "kapcsolatuk mélysége" egészen mást jelent neki és önnek is. Valaki kevésbé bízott meg a másikban, vagy a másik hitt vetett több bizalmat az egyikben. - vonom össze szemöldököm, nem egyértelműen, és nem is ujjal mutogatva, de finoman rá vezetve, hogy hazugság szagát érzem.

outfit || thx. || ambience || place

Dr. Brewster orvos, ráadásul a Google szerint is jó hírű orvos, tehát joggal kezelhető teljesen megbízhatónak. Nyilván, ha saját magam miatt volnék itt, megint más lenne a helyzet, akkor nem vonnám bele Minnie-t az egészbe. De az az igazság, hogy mint mindenki, aki cipel a lelkén ezt-azt, hajlamos magát mindenféle dolgoktól túlságosan is jól érezni, inkább kerüli egy pszichiáter társaságát. Félreértés ne essék, maximálisan felnézek a munkájára. De én csak pszichológusig jutottam anno, ahol azért megtanultam az önismeret néhány lépcsőfokát, azt hiszem pszichiáter karmai közé azért nem kerülnék szívesen. Az már talán túlságosan...komoly szint lenne. Ezért lepődtem meg annyira, hogy Minnie Mouse hozzá járt. Nem mintha munkaadóként mindennel tisztában kellene lennem, ami az alkalmazottak körül forog, na de, ha kezelést kapnak, az talán pont olyasmi. Akkor pláne, ha el is tűnnek.
Nyilván hajlandó lennék a doktor úrnak fizetni is, ha éppen arra kérne a segítségéért cserébe, de egyelőre itt még nem tartunk, és nem ajánlatos rögtön ezzel a részével kezdeni a történetnek. Már attól is nyugodtabban veszem a levegőt, hogy egyáltalán meglengette előttem a segítség lehetőségét is. Már ezzel is sokkal többet tett, mint mondjuk a rendőrség tenné ugyanebben az esetben. Végtére is nem vagyok a lány rokona, legjobb barátja, sőt...senkije sem vagyok, csak épp velem töltötte a napjait, és tőlem kapta a fizetését. A fenébe is, kedveltem őt, sokat vártam tőle, ez az eltűnés pedig pont eléggé nyugtalanít, egy egyébként is baromira megterhelő időszakban. Szerintem nem ördögtől való, hogy cselekedni kívánok.
- Igazából már az is nagy dolog, hogy legalább megadja az esélyt a segítségre. - felelem egy mosoly kíséretében, pontosítok, hálás mosoly kíséretében. Az ujjaimat összekulcsolom a térdem előtt, hogy ne dobolgassak az izgatottságtól (vagy a nem alvástól és pár stimuláns használatától sem). Egyszerűen most várnom kell, hogy belenézzen az aktába és döntsön, mi az, amit velem megoszthat, és mi az, amit nem. Nyilván az utóbbiból van több.
- Szóval Ön szerint fennáll a lehetősége, hogy itt is hazudozott? - végképp nem értem, hogy mit próbált ezzel az egésszel palástolni. Nem mintha én nem tettem volna meg, hogy más nevet használtam, de azért...az nem ez a kategória. Csupán egy személy életébe folytam bele, nem tákoltam össze egy komplett, hamis illúziót magamról mindenkinek. - Mondja, kapott gyógyszereket is? - tehát fennállt vajon ilyen komoly vonulat, avagy nem. De, ha nem volt valami ilyesmire szüksége, akkor miért nem egy mezei pszichológushoz járt el? Dr. Brewster magánrendelései azért nem éppen az olcsó kategóriába tartoznak. Elgondolkodom azon, amit mond. Hogy valamit szégyellt és ennyire. De, akkor minek kellett az orvos? Istenkém, annyira szeretném megérteni, s talán a megértés reptetne közelebb ahhoz, hogy mi történt azzal a lánnyal. - Depresszió... - mint tünet ráadásul. Nos, lassan úgy érzem, hogy képzetlen vagyok én egy ennyire komplex dologhoz, mint amibe páros lábbal sikerült beleugranom. - Ó! Azt hittem rendszeres páciens volt, valóban különös, mert a munkában sosem mulasztott. Semmit sem igazság szerint. - és most úgy beszélgetünk róla, mint szülő a tanárral a távol lévő gyerekkel kapcsolatosan. Kiaknázzuk, mit is tudunk, mert mindkettőnknek másmilyen arcát mutatta meg. Ráadásul ugyanúgy felületesen mozgunk a Sarah-Minnie talányban tán mindketten. Mert ezek alapján azt is megkérdőjelezem, amit a kérdéseimre válaszolt, akár az interjún, akár azt illetően, hogy hogyan issza a kávéját. Szórakozott mosollyal bólintok.
- Igen, amolyan törtető, minden lében kanál személyiségnek ismertem meg, aki pont azért olyan precíz magára, mert mindenáron szeretne előrébb jutni azon a bizonyos létrán. - bár nálam a közvetlen asszisztensemnél feljebb nem igazán léphetett volna, de erről persze még nem volt alkalmam vele beszélni. Jobban lekötött a dagonyázás a süllyesztőmben, minthogy figyeljek egy kicsit arra, mi is zajlik körülöttem.
- Tévképzetek? - muszáj visszakérdezésből elismételnem a szót. Hihetetlen, hogy tényleg semmit nem vettem észre. Sőt, néha kifejezetten idegesítő volt az, hogy mindenről tudni akart, mindenhol ott akart lenni. Ezért kezdtem rábízni pár dolgot, hogy akkor nosza, ugorjon bele a nagy intézkedésbe. - Nos, Dr. Brewster, ezek alapján már fogalmam sincs, milyen lehet az a lány valójában. - valahogy nem szeretnék rá múlt időben hivatkozni. Az..túlságosan is sok lenne. Nem szeretnék egyelőre negatív irányban gondolkodni, hanem azt remélem, hogy valahol - akárhol - életben van és jól van. Aztán ki tudja? Lehet, hogy személyiségzavaros, ezért láttuk mindketten másmilyen oldalát. Ugyan nem vagyok otthon az ilyen személyiségekben, de ki tudja? Néha azt sem ismerjük igazán, aki ténylegesen az életünk része.
- Igazság szerint... - huh ezen most nekem is el kell gondolkodnom egy kicsit - Meggyőző volt az interjún. Okosnak tűnt, ambiciózusnak, tudja olyannak, aki idővel amolyan pitbull jellemként átjut mindenen és mindenkin, hogy elérjük, amit kell. Tökéletesen megfelelt próbaidőben is, aztán ez a... - próbálok mutogatni a levegőben, míg meglelem a szavakat - lendülete már jóformán kérte, hogy bízzak rá komolyabb dolgokat is, amikkel több a munka, amiknek utána kell, hogy menjen. - bár ezek inkább szervezési feladatok voltak, sőt, voltak napok, amikor egyszerűen a céges mobiljára szaladtak át az én hívásaim. Ismét miért? Mert fetrengtem az önsajnálatban, amiért kiraktak. Komolyan...elképesztő. - Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Megszoktam a jelenlétét, és amennyire igényelte, megterheltem. De nem szoktam lelkizni a munkában. - apám sziluettje rögtön kirajzolódna az ablakomnál egy bárddal a kezében, hogy mégis mit gondolok. - Ha tőlem függ a megélhetése, ott nem játszhat szerepet baráti viszony. - ezt pedig szigorúan be is tartom és tartottam mindig. - Amikor nem jött be, eleinte csak idegesített, mert sok mindent átruháztam rá, ami rám is szakadt rögtön - hát csodálkozunk, ha használok ezt-azt?? - de pont az kezdett aggasztani, hogy nem ilyennek ismertem meg. - és oké, értem, furcsa és különösnek hathat, hogy valóban érdeklődöm utána, pedig nem vagyunk barátnők, szeretők, se semmi ilyesmik. De, ez akkor is így van. - Nem régóta élek ebben az országban, ő viszont kifejezetten szerette mondjuk egy-egy vendéglista, vagy kliens alkalmával elmondani, hogy miket olvasott, hallott róluk. Ez alapján feltételeztem, hogy ugyan nem tehetős családba született, de figyelemmel kísér elég sok mindent. De már kezdem magamat megkérdőjelezni őszintén szólva. - sóhajtva dőlök hátra. - Mondja, ugye semmi...öngyilkosságot nem emlegetett? - mert sajnos ez is ott van a lehetőségek között. Néha pont a bohócok a legszomorúbbak körülöttünk, és észre sem vesszük.

~ ohgod ~  ★ ~

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Fontosnak tartom a külsőségeket, mégha hangosan ki sem mondanám, ahogyan... sok mást sem. Kell a látszat, számomra elengedhetetlen, és örülök, hogy jó ideje ilyen jól fenntartom mindezt. Pedig vannak országok, ahol már köröznek, képpel, csak épp más néven. És akadnak személyek, akik állandóan a nyomomban vannak, de éveim során még egyszer sem kerültek olyan közel, hogy aggónom kelljen. Hát esetleg Autumn társa. De ő azóta már halott. New York viszont remek táptalajt adott az új élethez, ahol még az előtt is jó színben tűnhetek fel, aki személyesen nem is ismer, lévén, hogy az internet csupa szépet és jót ír.
Elmosolyodva bólintok egyet, bár igazán még semmit sem tettem, hogy kiérdemeljem háláját, amivel persze nem szándékszom élni. Aztán ki tudja... Sose árt jóban lenni egy-két fontosabb emberrel a városban.
Az orvosi szem elől azonban nem lehet titkolni megjelenésünk apróbb jeleit, miszerint éppen miként érezzük magunkat. Meg lehet, figyelmem jobbára a keresendő személy aktájában merül el, azért nem tévesztem szem elől, azon apróbb megmozdulásait Charlottenak, melyekből jól kivehető, hogy az izgatottságon túl, egészen más okból kifolyólag is megmozdulnak bizonyos izmai, melyeket szorgosan próbál elrejteni.
Meglátásokat osztok meg vele, olyasmiket, amikért azt gondolom nem üthetem meg a bokám.
- Az emberek hazudnak. Az, hogy hol és mikor, esetleg miért, pontosan nem tudhatjuk, de igen, látok rá esélyt, hogy valamilyen oknál fogva még a segítségem felkeresve is félt annyira, hogy megosszon velem bizonyos dolgokat. Legalábbis, hogy félrevezessen. - erősítem meg feltételezésében, bár ebben igazán nincs mit meglepődni. Én is hazudok. És biztos vagyok benne, hogy mióta kezet fogtunk a kisasszonnyal ő is hintett el hamis dolgokat. Ilyen az emberi elme. Következő kérdésére viszont finoman félrebiccentem fejem. Ez már olyan információ, amivel bárki visszaélhet, és nem örülnék, ha valamiképp akár Terry fülébe jutna, hogy elárulom másoknak, mindenféle engedély nélkül azt, milyen gyógyszereket kapott egy-egy betegem.
- Bár pszichiáterként lehetőségem van felírni receptre gyógyszereket, tudnia kell, hogy kezdetben és a kevésbé súlyos eseteknél, inkább a vitaminok és egyéb életmódra kiható változtatásokat szoktam javasolni. Ha nem is töretlen hűséggel, de az egészség híve vagyok. - válaszolom, kikerülvén annak lehetőségét, hogy esetleg eláruljam miket írtam fel neki. Bár erre nagyon nem volt példa, hisz még igen csak az elején jártunk a terápiának, a gyógyszerek pedig meggátolták volna, hogy manipulálhassam.
Bólintok. Manapság is népbetegség. Noha nála inkább tünetként jelent meg. Volt ennél komolyabb baja is.
- Volt már depressziós? - érdeklődöm, mintha csak példálózni szeretnék, vagy bevonni őt egy elgondolásba, pedig valójában az érdekel, mennyire lehet kiszolgáltatott a számomra. A depresszió nem gyógyítható, vissza-visszatérő probléma. Én pedig pontosan tudom, hogy indítsam el ezt a gondot másokban.
- Nem, nem volt rendszeres. Talán csak félt, hogy feltűnik majd Önnek, vagy bárki másnak. Esetleg annyi dolga volt, hogy nem tudott mindig időt szakítani. Számtalan oka lehetett, de ugye ezekre sosem tértünk ki igazán vele. - felelem nem is nagyon belemerülve a témába, mert idővel kénytelen volnék benne füllenteni, ami után nehéz volna mindent úgy előadni, ahogy kellene. Még a végén saját hazugságaimba zavarodnék.
- A törtetés még nem indokolja, hogy célját is éri. Mit gondol, volt rá esélye? Esetleg... tudott róla, hogy milyen lehetőségei vannak? - nem kérdek rá nyíltan, hogy csapták e be, mert az elég udvariatlan volna, de lássuk be, sokakat hitegetnek a mai napig az előrelépés lehetőségével, hogy "motiválják" a munkavállalót, aki aztán jobb esetben 10 év múlva megelégeli, hogy hülyére vették és még morgolódik is majd, hogy ennyi áldozat után csak egy tábla csokit kap végül. Ilyen helyzetben meg is értem, ha valaki kifordul önmagából egy nap.
- Voltak félelmei. - bólintok. Mint mindenki másnak. Csak van, akinél ez már ijesztő méreteket ölt. Mint Autumnnál a Hasfelmetsző, avagy én, mikor lelőtte a mosómedvét. A vicces az, hogy én mindeközben végig ott álltam mellette. - Önnek vannak félelmei? - kérdem kíváncsian, szintén, mint, aki épp rávezetni próbálná valamire, vagy megértetni vele Sara helyzetét.
Elszomorodó kijelentése nyomán felsóhajtok, de nem azért, mert ez most rosszabb színben tüntetné fel őt, hanem, mert nincs ebben semmi oly meglepő.
- Senkit sem ismerhetünk meg igazán, még ha egy életen át is tart ez az ismeretség. - válaszolom rá megerősítésképp, hogy emiatt ne búslakodjon. Ellenben kutakodjon még. Bár jobban örülnék, ha én ebből kimaradhatnék, de mit tehetnék...
Aztán kitértem a köztük lévő viszonyra is. Érdekelt miért olyan fontos neki ez az egész, ezek a válaszok pedig lehetnek árulkodóak.
- Minden bizonnyal azért vállalt annyit, mert tudta, hogy kap is érte aztán valamit, nem? Így volt? Vagy minden alkalommal csak újabbakat vállalt? - kérdezősködtem. Ha az ember folyton csak ad, de sosem kap, egy idő után elege lesz belőle és onnantól vagy nem ad senkinek, vagy elvesz mindenkitől. Az elmondottak alapján Charlotte szigorú, keménykezű volt a lánnyal. Sokszor használja a terhelés szót, eléggé távoliként festi le Sarat, mint ismerőst, kollégát. Nem olyannak, mint, akit tényleg érdekelne mi történt vele. Legalábbis, hogy idáig eljöjjön érte... Aztán ahogy kezdtünk mélyebbre ásni, valahogy úgy érződött, mintha a kisasszonyt nem is az érdekelné, hogy mi történt vagy miért történt az eltűnttel, hanem az bosszantja, hogy helyette kell dolgoznia. Ejnye. Finoman bólogatok rá. Hát igen, az ember akkor jön rá milyen jó is volt az ami, vagy aki, míg el nem veszti.
- Megbecsülte őt vagy a munkáját? - vonom össze szemöldökeim, most már nem kertelve, mert jobb, ha ezt most tisztázzuk semmint, hogy tévútra vigyen, ha esetleg valamit félreértettem. Mint mikor Horatio beszélt a szerelmi és szexuális érzéseiről Killian iránt. Aztán kiderült, hogy szó sincs róla. Igaz... azóta össze is jöttek... Annyira mégsem foghattam mellé akkor, pedig elég határozott nemet kaptam tőle, mikor rákérdeztem. Mindenki hazudik...
- Ha így lett volna, már pszichiátrián kezelnék. Az ilyesmi megnyilvánulásokkal mi is óvatosan bánunk és nem kockáztatnék én sem. De hallgatva önt és a kapcsolatuk érdekelne azért... csak játszunk el a gondolattal, hogy mit érezne, ha kiderülne, hogy végül még is ez történt? És mit tenne? - kíváncsi vagyok. Az eddig elmondottak alapján egy színesbe burkolt, de hideg válasz számítok, hisz nem voltak barátok, és csak a "jelenléte" számított. Érdekel, hogy mennyire érintené mélyen, ha kiderülne, meghalt, és lehet, hogy ő okozta mindezt. Nem szeretek elhamarkodottan dönteni, de azt gondolom Charlottenak van hajlama a pszichopátiára.

outfit || thx. || ambience || place

Kezd egészen értelmetlenné válni az egész lány személyisége. Most akkor minden igaz volt, vagy minden egy jól felépített hazugság részeként tekeredett körben a cégnél, netán valóban egy mentális problémákkal küzdő valaki volt, aki csak próbálta egyben tartani a hajóját, végül pedig az eltűnést választotta, mert éppen az volt a legkönnyebb? Talán tényleg nem kellene foglalkoznom az egésszel, végtére is életkorilag felnőtt, tehát szabad döntési joga az, hogy többet nem jelenik meg nálam, esetleg kidobja a telefonkártyáját, elhagyja az albérletét és egyszerűen felszívódik. Ez bizonyára tök hétköznapi dolog, és csak az én bolond agyam próbálja ezt megoldani, pedig esküszöm nem próbálok belőle krimit csinálni. Tényleg nem, de már komolyan mindenféle gondolat kergetőzik a fejemben. Ha Dr. Brewster tud nekem segíteni, talán már nem kergetőznek többé és egyszerűen elfogadom, hogy a lány eltűnt. Vagy legalábbis próbálom. Gyűlölöm, ha valaki egyszerűen csak felszívódik, mintha nem is létezne többé.
- Szóval, csak fogadjuk el, hogy hazudott mindenkinek mindenfélét, és mikor besokallt, egyszerűen eltűnt, mint a kámfor? - mondjuk ezt helyénvalóbb lenne feltennem egy zsarunak, nem pedig egy orvosnak. Ő nyilvánvalóan semmit sem tud csinálni, hogy megtalálja, nem is tisztje. Mégis az a telefonhívás nekem egy égi jelnek tűnt, hogy tessék, megoldás, fussak el érte. És én futottam. Hozzá. Egyébként is ki az istent hívhatnék itt fel?
- Akkor nem volt gyógyszer. Tehát a legális utas túladagolást mondjuk úgy, kihúzhatom a listáról. - mert természetesen ez is megjelent a fejemben. Mindenféle dolog megjelent már, mióta komolyan aggasztani kezdett az eltűnése. Ha esetleg a doktor úr is azt ajánlja, akkor elmegyek a rendőrségre, és bejelentem az eltűnést, aztán azt tesznek, amit tudnak. Ennél többet már tényleg nem tudnék csinálni egy ekkora városban. Szélmalomharc lenne, hiszen már most elég nyilvánvaló, hogy vagy nem akarja, hogy megtalálják, vagy már mindegy, hogy megtalálják-e valaha, vagy sem. Nagyot szusszanok, mindenféle végkimenetel lehetséges.
- Már én? - pislogok meglepetten. Nem szeretem ezt a szót, olyan..súlyosnak hat. Voltam mostanság magam alatt, de azt hiszem az érthető, mivel nem vagyok egy szívtelen-lelketlen dög, akinek az ingerküszöbét nem éri el, ha kidobják. - Nem. - nyilvánvalóan nem. A depresszió egy olyan mocsár, ami mélyre ránt, aztán sosem köp ki igazán, maximum néha feldob levegőt venni.
Elgondolkodva hallgatom, tehát ezt sem tartotta rendszeresen az a lány. A munkában viszont mindig ott volt, időben ott volt, baromira az év dolgozója cím győztese lehetne, ha egyáltalán létezne olyan. - Nem követem, hogy az alkalmazottaim mit csinálnak, ha lejárt a munkaidejük, szünetük, vagy épp szabadnapjuk van. - tehát nekem biztos nem tűnt volna fel, ha rendszeresen ide jár. Lévén, ha beül a fodrászhoz, a manikűröshöz, vagy elmegy ebédelni, éppen kitölti egy terápiás beszélgetés időtartamát. - Azt hittem az ilyen...kezelések szigorúbbak, már ami a rendszerességet illeti. Bár tudom, senki nem kötelezhető rá. - jobban mondva nem magánrendelési keretek között. De akkor meg mi értelme volt, hogy néha eljött ide? - Lehet, hogy maga iránt érdeklődött és ez volt az álca.. - hagyom nyitottan a végét, ami igazán nem hajlik sem kérdésbe, sem tényszerű kijelentésbe. Mert mint minden, Sarah kapcsán, ez is csak egy gondolat, ami szintén lehetségesbe fordul, semmi konkrétum nincs benne.
A pillantásom a falat kezdi pásztázni. Volt-e lehetősége? Dr. Brewster érdekes kérdéseket tud feltenni, annyi bizonyos. - Ha arra gondol, hogy van-e "létrás programunk" - gesztikulálok a kezeimmel -, nincs. A cég még új, tehát abszolút felépül a hierarchia a teljesítmények, egyéni készségek és képességek alapján. - meg mert már van HR részleg, aki ezzel foglalkozzon. De azt a lányt ÉN vettem fel, tehát engem rázott át teljességgel. Mondjuk kezdek rájönni, hogy baromira rossz emberismerő vagyok. Egyszerűen nem fejlődtek ki megfelelően a radarjaim a jelek szerint, nem csak vele kapcsolatban. - Az esélye annak, hogy valóban az asszisztensem legyen, megvolt, persze. - de ezt neki külön nem kellett kiemelnem. Vagyis szerintem nem. Talán bizonytalanságban tartottam? Nem, mivel nem is volt szó ilyesmiről. Sosem kérdezte, hogy egyáltalán létezik-e nálunk ilyesmi, vagy sem.
Bólintok, tehát valamitől tartott. Mondjuk mindent nézve lehet, hogy a túl sok hazugsága tette aggódóvá. Nem tudok azonban ezzel eljátszani, mert megint engem kérdez. Hát visszatér hozzá a tekintetem. - Mindenkinek vannak. - a felnőttek félelmeit nehéz összerakni, túl összetettek. Gyerekként sokkal könnyebb elmondani, hogy mitől félünk. Néha én is úgy érzem, hogy egyedül próbálok boldogulni a világban, ahol nem kellene ezt egyedül csinálnom. Már-már odáig jutok, hogy mégis önző vagyok a nővéremmel kapcsolatban, hogy talán megpróbálhatnék túllendülni a haragomon. Néha.
- Tudom, Doktor úr. Higgye el, ezt nagyon is jól tudom. - kesernyés a félmosoly, mert nem a jó értelemben okoztak nekem mostanság meglepetéseket az emberek. Úgy szeretnék pozitívan csalódni igazság szerint, de nem tudok. Magamban sem, ami azt illeti, de persze nem magam miatt vagyok most itt.
- Sosem kért semmit igazság szerint. Olybá tűnt, mint aki egyszerűen csak lelkiismeretes és szereti csinálni. Nem volt meg a megfelelő végzettsége igazából, de meggyőző volt az interjúnkon, azért vettem fel. - akkor még nagy mellénnyel úgy hittem, hogy jól be tudom lőni az embereket. Hát, a mellényúlásokból bizonyára mesterfokozatot szerezhetnék. Az újabb kérdés megint elgondolkodtat. Mit jelent ebből a szempontból, hogy megbecsülés?
- Nem igazán értem a kérdést. Úgy érti alkalmaztam-e pozitív megerősítést az irányában? Vagy kapott-e tőlem ajándékokat? - talán kérdésre kérdéssel nem illik felelni az etikett szerint, de most kénytelen vagyok áthágni ezt-azt. De gondolkodom, talán nem dicsérgettem körbe, mint egy háziját jól elvégző nebulót szokás, de ez egy munkahely, nem általános iskola és nem is valami baráti társaság, ahol egymás lelkét szupportáljuk.
Nagyot sóhajtok a folytatásban, tehát erről nem volt eddig szó. Jó, ez megint kihúz egy újabb tézist a listáról, bár nem gondolnám, hogy elmenne az öngyilkosságig. Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy vidám természet, aki valaki akar lenni. De, hogy mit éreznék, ha ezt tette volna? Jesszus, miféle kérdés ez? - Valószínűleg értetlenséget, talán némi dühöt is, amiért egy fiatal nő elhajította magától az életet. Nem szoktam érteni az öngyilkosságokat, doktor Brewster. - egészítem ki, hogy nem csak Saraht illetően van így, mindenki mással is így van, bár, ha közeli ismerős lenne, akkor megint más a helyzet. - Biztos mindnek van egy tényleges oka, de ettől még nem értem őket. - a környezetemben legalábbis senki nem lett öngyilkos ezidáig, így nem találkoztam a dologgal sosem. - De ön szerint van rá esély, hogy ez történt? - akkor hát megkérdezem egyenesen, hogy így van-e. Akkor egy nagy adag értetlenséggel fogok kisétálni a rendelőjéből. Üres értetlenséggel.

~ ohgod ~  ★ ~

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Fejem csóválom kissé vádlónak ható kérdése nyomán.
- Nem, én ezt nem mondtam. Nem kell beletörődni az eltűnésébe. Ugyanakkor azt gondolom nem elég a törött csésze darabkáit összeszedni, össze is kell ragasztani. Nyilvánvalóan segítséget várt a külvilágtól, amit nem kapott meg, hozzám is a legnagyobb kétségbeesésében jött el, de végül már nem hitt abban, hogy megkapja azt a segítséget, amire szüksége van. - felelem kissé bővebben felvilágosítva lényegében arról, hogy az aggodalom akkor igazán aggodalom, ha a felkutatás után, sem hagyjuk magára azt, aki azért ment világgá, mert az elfordult tőle. Mármint... nekem ezt kell beadnom mindenkinek. A gyógyszerre térve biztosítom, hogy nálam az is csak végső esetben fordulhat elő, és akkor viszont már a kórházba való beutalás is szóba jön. Persze... vannak kivételek. Olykor szemet hunyok a problémáik felett, hogy a hálómba csalhassam őket és végül azzá váljanak, amivé általam elrendeltetett.
- Nem tudom, mennyire volt e hajlamos rá, de ugye manapság elég könnyen hozzáférhetnek civilek is a receptre kapható erős gyógyszereknek. De nem szeretném az ördögöt a falra festeni, csak tisztában kell lennünk a feltételezések lehetőségeivel is. - pillantok rá, én a helyzethez képest nyugodtan. Végtére is, nem hiszem, hogyha nem is volna közöm hozzá, ha nem tudnám mi lett vele, más esetben bármilyen hasznos dologgal előrukkolhatnék, amivel megmenthetném. Én itt csak szavakkal tudok segíteni, az pedig ebben az esetben nem hiszem, hogy túlságosan előre vinné az ügyet. Pláne, ha valakinek nincsenek meg hozzá a megfelelő eszközei, mert hát mi van, ha valami olyasmit kellene kiderítenie, amihez rendőri engedély kell? Hogyan tovább? És itt ki is térünk rá. Mert engem ő érdekel. A hálóm nyitva, csak rá vár, nekem pedig közelebb kell csalnom. Bólintok egy aprót, megerősítésképp. Rövid és tömör, bár eltelt pár másodperc. Ha nem telt volna el is sokat mondó, így azonban válaszának ellenkezőjét sejtem. A depresszió könnyen magához ránt és borzasztó nehezen ereszt. Van, aki végül segítségül nélkül is kimászik a gödréből, van, akinek segítség kell és van, akinek az sem elég.
A következő témánknál, igen határozottan felel kérdésemre. Nem lep meg, sőt igazából valahol még egyet is értek vele. Semmi közünk a másik dolgához. Ugyanakkor az a tapasztalat, hogy a vezetők nagyon is szeretik tudni ki, mikor, hol és miért van. Ma már a helyek 99%-nál nincs mérlegelés nélküli szabadnap kiadás, hanem meg kell indokolni, hogy mire kell az a nap. Ráadásul a legszomorúbb, hogy ez által dönti el a munkáltató, hogy kiadja e azt a napot vagy sem. Fogorvos? Kap új időpontot. Bezzeg, ha jó cimbora kéri, mert este partiba vágná magát, azzal nincs semmi gond. S ezek után még én vagyok a rossz, amiért az ilyen emberekből készítem a vacsorát? Nem tudok mit eme válaszához mit hozzáfűzni. Kijelentette és pont, így újabbat bólintok. Nehéz közelebb kerülni hozzá, pedig amúgy sincs könnyű dolgom. Meglátására, ami a munkám és annak lehetőségeit illeti viszont fejem csóválom.
- Természetesen, nem. Ha borzasztóan veszélyes, azaz ön- vagy közveszélyesnek ítéltem volna meg, esetleg mindkettőnek, akkor jogomban állt volna kórházba utalni az engedélye nélkül. De a terápia önkéntes. Ő kér új időpontot, én csak javasolhatom. Ha lemondja, azt is ki kell fizetnie. Mégha ide is jár valaki, az élete akkor is a saját kezében. Ha a második alkalom után nem jön és kiderül, hogy öngyilkos lett, nem gyanúsítható meg az orvos, hiszen mi sem tudjuk egyből kinek mi a baja. - magyarázom, csak, hogy tisztán lássa eztán, hogy azért a mi kezünk is meg van kötve, mégha sok másban teret is kapunk.
A következő elgondolásra viszont elmosolyodva csóválom meg fejem. Bár hízelgő...
- Azt nem hinném. Ha én lettem volna az oka, még mindig ide járna. Én egy percig sem voltam vele elutasító, de éreztetni sem éreztettem vele, hogy orvos-beteg kapcsolatnál lehet több. Na ezt, szigorúan veszem. Sosem élnék vissza a betegeim kiszolgáltatott helyzetével... - jaj, csak a plafon ránk ne szakadjon.
Válaszára ismét bólintok. De nem érzem teljes az egészet. Úgy érzem, nem mond el mindent, vagy nem úgy, ahogy valóban van. Mintha csak gondolatban tenné hozzá, ami valóban lényeges volna. Ha aggódik a lány miatt, miért rejtegeti őszinte gondolatait? Mit számít a múlt, ha a jelenben van baj? Róla szóló kérdésemre viszont nem válaszol. Legalábbis nem kielégítően. Gyanút fogott? Aligha. Inkább csak rejtegeti magát. Mitől fél? Hogy elárulom? Nincs köztünk ugyan semmilyen aláírt fecni, ami ezt gátolná, de miért tenném? Nem ismerem, ő se engem.
Eltöprengek a válaszain, s közben folyamatosan igyekszem többet megtudni. Talán kissé indulatos kérdésnek hat ezért a kérdés, de kettősséget érzek belőle az eltűnt  lány irányába. Nagyon nem mindegy, hogy azért keresi, hogy tudja, felvegyen e valakit helyette, vagy mert valóban aggódik, s eztán jobban odafigyelne rá. Keresztbe teszem lábaim, és eltöprengek, miféle közérthetőbb választ adjak anélkül, hogy sértőn fogalmaznék. Mert nem ez a szándékom, ugyanakkor, meg lehet, hogy a szöveg környezet kissé sértő volna.
- Hallott már a szeretet 5 nyelvéről? Elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek és testi érintés. Azt gondolom ezek a dolgok ugyanúgy átvezethetőek a motiváció fajtájira is. Motiválás nélkül ugyanis az ember bizonytalanná válhat, magába fordulhat, esetleg hibáztathatja is magát teljesen alaptalanul. Mindenkinek fontos, hogy motiválják, egy munkáltatónak pedig különösen fontos, hogy munkavállalói mind motiváltak legyenek. Egy új dolgozó az új munkahelyén érthető, hogy motiváltan, lelkesen esik a munkának. De ön, motiválta bármivel is a felsoroltak közül, hogy Sarah érezze fáradozásainak eredményét? - igen, azt hiszem ez így jobban hangzik. Itt nem csak pénzről vagy egy fejsimogatásról van szó, hanem bármiről. Még én is motiválom az embereket, sőt, sokszor a bábként funkcionálókat is. Általában pozitívan, olykor pedig negatívan.
- Azt gondolom, az öngyilkosság egy legeslegvégső választása annak, hogy megszüntessünk egy problémát, amiből másként nem jutunk ki, vagy tovább. De ennek megértését, mi, akik még sosem követtünk el ilyesmit, nem érthetjük. Az viszont meglepett, hogy a szomorúságot nem sorolta fel. - vonom össze kissé zavartan szemöldökeim. Mondhatja, hogy az egyértelmű, de mégsem hintette el, ellenben a dühvel és az értetlenség érzetével.
- Amíg meg nem ízleljük a csokoládé igen sajátos és nagyon is kellemes ízét, addig elképzelésünk sincs, hogy mások miért rontják vele olyan előszeretettel a fogukat. - felelem egyszerűen, el is mosolyodva kissé. Nyilvánvaló, hogy Terry és az a milliónyi ember sem érti, miért teszem, amit teszek. De ha az én szememmel látnák, élnék át, megértenék, és szerintem sok követőm is lenne.
Nem kertel, mostmár ténylegesen tudni akarja. Mintha az én válaszom, ez a feltételezés bármin is segítene.
- Számításba véve, hogy lehetségesen hazugságainak áldozatai vagyunk, hogy egészen más arcát mutatta és, hogy eltűnt már pár napja, nos... nem vethető el. - bólintok egy aprót megkomolyodva, hiszen mégis csak valakinek a lehetséges haláláról beszélünk. Mindegy az, hogy én tudom az igazságot.

outfit || thx. || ambience || place

Egészen megdöbbenek, hogy hozzá már a végső kétségbeesésében jött el. Mégis mi történt azzal a lánnyal? Miért nem fogadta is el ténylegesen a segítséget? Hajh, az agyamnak nagyon nem tesz most jót ez a sok kérdés, amelyek a koponyámban keringenek, de semmi válasz nincs rájuk, mert az ember, aki válaszolhatna rájuk, eltűnt. Ráadásul, ha még a kezelőorvosának is hazudott, akkor végül is mit akarok én elérni? Talán tényleg rá kellene bíznom a rendőrségre, hogy az okos nyomozóik fejtsék vissza a történéssorokat, próbálják megtalálni az igazságot. De...a jelek szerint nem szeretek az egyszerű ösvényeken járni, sem a kézenfekvőkön. Nekem bozótvágóval kell nekiesnem a dzsungelnek, ahol talán félúton el fogok tévedni, és már azt is el fogom felejteni, hogy egyáltalán miért indultam neki.
- Magam sem tudom mihez kezdjek ezzel az egésszel. Tényleg nem láttam rajta ilyen jeleket. - csóválom a fejem, egészen belesüppedek a fotelbe. Mondhatnám azt, hogy köszöntem, kilépek az egészből. Mondhatnám, de mégsem tudom kimondani. Hiszen eljöttem ide, felhívtam, mert akarok valamit csinálni. Akkor most nem léphetek hátra és hunyhatom be a szemeimet. Az gyávaság lenne. Korunk nem kedvez az ártatlanoknak. És nekem még marha sokat kell tanulnom a jelek szerint. Nem mintha feltételeztem volna, hogy mindent tudok a világról....sőt. Ez a város, az ország...néha baromira azt érzem, hogy haza akarok innen menni, vissza a saját világomba. És ezt sem teszem meg.
- Mondjuk, még ha szedett is valamit, nem látszott rajta. Tehát, vagy segített neki, vagy ezt is túlságosan jól titkolta. - vagy létezik, hogy annyira bele voltam süllyedve a saját bajaimba, hogy egyszerűen csak nem vettem észre? Nem, biztosan nem. A munkámra azért odafigyelek, ennek pedig ő is a része volt. Legalábbis eddig. - Így viszont ez megint vakvágány, mert ha...nem is tudom, túladagolt, vagy rossz mellékhatás ütközött ki, akkor talán már tényleg nem él. - elhúzom a szám, főleg mert még lenne pár opció, amik hirtelen eszembe tudnának jutni. Nyilvánvalóan túl sok sorozatot nézek, talán azért.
- Tehát nem ítélte egyiknek sem. Viszont valamiért mégis...még, ha elszórtan is, de eljárt Önhöz. Szóval mégis segített neki valamiben. - igyekszem normálisan elmosolyodni, mert a tény, hogy már mindaz az érzés, kétségbeesés, ...valami, ami Minnie-t hajtotta, talán már a föld alatt van, vagy a Hudsonban...kicsit feszessé teszi a mosolyt. Talán tényleg tetszett neki a doki. Végtére is nem öreg, stabil egzisztenciája van, tehát pont Minnie Mouse esete.
- Nem feltételeztem, hogy bátorította őt bármilyen formában, Dr. Brewster. - emelem a kezeimet, bár nem védekezni próbálok. Nem vádolnék ilyesmivel egy orvost. Pláne nem egy pszichiátert, aki azért van, hogy segítsen rendbe jönni az embereknek. - De néha léteznek egyoldalú érzések is, amikhez még bátorítás sem kell a másik féltől. Csak úgy vannak. - oké, nem akarom görcsösen belemagyarázni ebbe, csak kutatok a sok színes cetli között a képzeletbeli táblán, amiken a megoldások sorakozhatnak.
Valójában lassanként úgy érzem, inkább nekem kellene ide bérletet váltanom, hogy rendbe tudjam szedni a fejemet, az érzéseimet, és szilárdabban lássam a helyemet a világban. Persze ezt nem mondhatom már neki, egyszerűen nem lenne helyes, ha úgy mennék el, hogy adjon nekem időpontot. Így már nem, hogy felkerestem Sarah ügyével.
Szeretetnyelvek...hát erről sem mostanában beszéltek nekem. Sőt, talán valamelyik barátnőm olvasott erről sokat, ugyanis mániákusan hitte, hogy a párkapcsolatai azért futnak zátonyra, mert nem egymás szeretetnyelvét beszélik. Na de egyikkel sem? Ugyanmár. - Kapott tőlem egy Louboutint, amikor 3 hónapja dolgozott nálunk. - és tartotta a frontot, amikor...huh, szóval amikor nehéz periódusban voltam. Azért háromszor költözni egyetlen hónapon belül, még nekem is kemény dolog. De ezen felül nem dicsérgettem külön. Engem nem így neveltek. - Nézze, nem vagyok én magam sem hozzászokva a dicsérgetésekhez, ezért valószínűleg nem veregettem meg a hátát azért, mert jól csinált valamit. Az a dolga végeredményben. - még ha ez most így talán túl keményen is hangzik, de a cégek akkor mennek jól, ha mindenki kidolgozza a lelkét is. Aztán jöhet a többi. - Ahogyan nekem is megvan a magam dolga odabent. De azt hiszem értem, hogy mit akar mondani, csak nem annyira hiszek ebben a szeretetnyelv dologban. - mert például minek nevezné a szakkönyv azt, hogy...mindegy. Erről nyilván nem fogunk beszélgetni. Érthető okokból.
- Nem tudom mennyiben lennék szomorú, úgy igazán. Ezért nem említettem. - és szerintem aki élből kijelentené, hogy szomorú lenne, az hazudik. Vagy tényleg olyan alkat, aki mindenkivel együttérez és mindenbe beleérez. Ezek szerint én nem ez a kategória vagyok, de legalább aggódni tudok. És inkább aggódom, minthogy szomorú legyek. - Ez a metafora kicsit....erős, nem gondolja? - húzom félmosolyra az ajkaimat. - Fenébe... - sóhajtok kelletlenül végül, nagyon-nagyon szeretnék rágyújtani, de mivel a leghalványabban sem érzek cigaretta szagot, így mellőzöm a kérdést is. - Akkor most mit csináljak Ön szerint? Mégis menjek el a rendőrségre? - kicsit fancsali az arcom, a kezeimet az ölembe ejtem, most értem el a tanácstalansági pontot. Ha valóban öngyilkos lett, ki tudja, hogy hol csinálta. Megtalálják-e egyáltalán valaha. Ugyanez igaz arra is, hogy eltűnt. - Köszönöm, hogy szánt rám az idejéből, és válaszolt a kérdéseimre! Megtenné kérem, hogy szól, ha esetleg valamiféleképp kapcsolatba próbál lépni Önnel? - tudom, már nemigen kérhetek tőle semmit. Már ez is több volt, mint kedves a részéről, de mégis...ha legalább őt keresi, akkor tudom, hogy életben van.

~ ohgod ~  ★ ~

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Megválaszolatlan kérdések tömkelegével tért be hozzám Charlotte. Ám nem vagyok biztos benne, hogy megkapta a maga válaszait, s nem e inkább még több kérdéssel fog távozni. Biztosan egyikünk sem tudhat, mégha az eltűnt lány őszinte is lett volna bármelyikünkhöz. Csak feltételezések vannak, amik pedig nem válaszok. Kételyeket ébresztenek, tán rosszabbakat, mint amiket előtte elképzeltünk. És most jelenleg itt is tartunk. Úgy érzem feszültebb, mint mikor tudatlanul eljött hozzám. Információkhoz ugyan jutott, de nem biztos, hogy ezek hasznosak is. Ráadásul nekem is ügyelnem kell rá, hogy félrevezessem, azon túl, hogy jó magam pontosan tudom, miként végezte a lány.
- Igazából bármelyik is, egyik sem lehet jobb a másiknál. Elvégre idáig jutott vele... - csóválom meg fejem kissé, mert azt mindketten beláthatjuk, hogy rossz döntés volt, bármelyik is legyen. A titkolózás talán kissé szomorúbb gondolat, lévén, hogy ezek szerint ezt a környezete okozta, mintha mondjuk maga nyúlt volna gyógyszerekhez. A meglátására viszont egyetértően bólintok egy aprót. Nem jutunk előbbre, hogy megtaláljuk. Csak feltételezhető rossz dolgokon rágódunk. Lényegében feleslegesen, mert ezeknek utána nézni nem tudnánk. Vagy nem szeretnénk...
- A legtöbb betegemből a kitartás hiányzik, amit már jóval azelőtt elvesztenek, mikor hozzám fordulnak. Pedig ahhoz is kellő erő kell, hogy eljárjanak. Senki sem várhat egy nap alatt csodákat... - felelem, mielőtt még úgy jönne ki, hogy bármilyen kis eséllyel is, de hozzá járultam volna a halálához... akarom mondani az eltűnéséhez. Így közben azt is tisztáztuk, hogyha más okokból kifolyólag is keresett fel, akkor sem biztattam semmire, és nem is éltem a lehetőséggel. Mármint... nem abban az értelemben.
- Igen, persze, óhatatlanul is. Ugyanakkor, én nem vettem észre jelét. Már csak azért sem feltételezném így utólag, mert mit is akarhatott volna, ha már hazugsággal kezdte az egész beszélgetést. Miért halmozta volna a problémáit...? - miért ne? Van, aki már bármibe belekapaszkodna. Ő is ilyen volt, és remek alapanyag egy új gyilkossághoz.
Még ha kissé döcögősen is, de kicsit kitértünk a kapcsolatukra. Pontosabban annak halovány mi voltára. Nem vártam sokat, végtére is nem barátok voltak, és elismerésem a drága jutalmazásért, de valahogy sántít az egész történet.
- Hinni? - vonom fel szemöldökeim meglepődve, majd megcsóválom a fejem, jelezvén, hogy el is engedhetjük a témát. Nem magyarázkodnék és erősítgetném, hogy ez létező dolog, nem elképzelés kérdése. Mindenkinek van szeretetnyelve, csak nem mindenki ismeri fel azt önmagában. Van, akinek több is, van, akinek csak egy.
- Elnézést. - kérek bocsánatot a furcsa hasonlat miatt. Igyekeztem nem túl borúsan fogalmazni, de így talán kevésbé volt szimpatikus, viszont annál érthetőbb. Tanácsom kéri, én pedig egy kis időre, színlelt fontolgatással pillantok le magam elé az aktára. Mintha nem tudnám mit akarok. Végül megcsóválom a fejem és felpillantok rá.
- Azt hiszem nem volna jó ötlet. Tán még maga kerülne kellemetlen helyzetbe. Egyenlőre ne. Ön volna az első, akire rá szállnának és faggatnák. Az elhangzottak alapján pedig könnyen megeshet, hogy nem a szigorú főnököt látnák magában, hanem a tettest, aki terelni akarja a gyanút. A rendőrség még egy átlagos embernél is paranoiásabb a sok fifikás eset végett. - felelem végül, majd némi szünetet tartva, megnyalva alsó ajkam, sóhajtok egyet, mint, aki épp most térne le kicsit helyes útjáról. - Nem tőlem hallja, de azt javasolnám, hogy próbálja meg más oldalakról megismerni a helyzetet, anélkül, hogy beavatná a rendőrséget. Ne indítson eljárást, mert ha a rendőrség elindul, és ön mégis útra kel közben, megütheti a bokáját. De az így nem feltétlen tilos, mint inkább nem helyes, hogy maga nyomoz tovább az ügyben. Szorgalmas vezetőként biztosan tudja, hogy sokszor állít minket a sors kihívások elé, semmint, hogy szerencsésen az ölünkbe hulljon minden. Éppen ezért ajánlom, hogy kérdezősködjön még. Kutasson a rokonok, barátok után, ha tényleg érdekli és mélyebbre ásná magát az ügyben. De előre szólok,nagy eséllyel tárulhatnak fel olyan titkok, melyek fájdalmat, dühöt vagy értetlenséget okozhatnak, kihatva erre jelenlegi életére. Viszont... nagy eséllyel kaphat választ kérdéseire... - ajánlok egy köztes utat, s egy olyat, ami legfőképpen nekem előnyös.
- De ezeket mind nem én javasoltam. - emelem fel ujjam figyelmeztetően, mintha attól tartanék rám keni majd a dolgot. Mondjuk, ha így is történik, okozhat némi kellemetlenséget számomra, lévén, hogy ezek egyből Horatioék majd Terry fülébe jutna. Megerősítené a gyanút, Terry pedig elégedett lehet magával kicsit. Pff, még csak az hiányzik.
Végül elérkezett a beszélgetésünk vége, ugyanis ez éppenséggel nem terápia volt. Fel is kelek lassan a székből, bár elsősorban, azért, hogy elpakolhassam a dolgaimat, mert ma már én is csak haza tervezek menni.
- Igazából fel is akartam ajánlani. - pillantok fel rá pakolás közben egy halovány mosoly kíséretében. - Utána telefonálgatok egy-két dolognak, persze csak ameddig legálisan elér az én kezem. Ha pedig érdemi információhoz jutok, felhívom önt, hátha segítség. - de ilyen nem lesz, mert miért vágnám magam alatt a fát, nem igaz?
Sajnálatosan túl sokat nem tudtam meg Charlotteról, bár gyanítom, hogy lesz még dolgunk egymással, ha nem is mostanában. Kell, hogy leüljön az ügy, hogy a keresés és annak terhei múljanak benne. Aztán egy szép váratlan napon, ismét egybe futunk, és akkor már nem lesz kibúvó. Nem kértem pénzt, se semmit. Főleg mert igazából nem is segítettem semmit, az ígéreteim pedig... ez esetben szinte mind üresek. Engem nem érdekelnek az elhunytak. Az élők viszont annál inkább. Ha nem volt miért maradnia tovább, felvéve kabátom, kikísértem őt, s magam is bezártam a rendelőm ajtaját, hogy végül ily módon intsünk egymásnak búcsút.
Nem vagyok túl elégedett önmagammal, többet vártam ettől a beszélgetéstől, de hiszem, hogy változhat ez még.

outfit || thx. || ambience || place