“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
Úgy tűnik, kedvelnek minket az égiek. A karácsonyt is túléltük, Balu beköltözését is, és jó hír a köbön! Még a legyet se kaptam be! Ennyi mázlit egy csapásra, túl szép is lenne, hogy igaz legyen! Mert nem is volt az. Az együtt élés messze nem olyan zökkenő mentes mint amilyennek reméltem, Bagellel kiegészülve pedig, aki igazi kis dömperként pusztít a lakásban, az egész néha olyan mint egy horror-szappanopera. Nem, csak semmi túlzás, kérem! Legtöbbször az ebem a konfliktusaink forrása. Bagel miért rágta meg a cipőt, miért szőrös a fürdőgatya? Miért a köntösön alszik, és különben is miért nyüsszög, amikor épp filmet néznénk? Számtalanszor elmondtam már életem választott párjának, hogy az van, hogy ez ez kutya. Nem egy szobanövény. Ha szanaszét hagyja a holmiját, bizony Bagel meg fogja tréfálni. Ezt (és a rendszeres ordítást ami miatt a szomszéd néni szokott hisztizni) egész jól összeálltak a mindennapok. Ki viszi le reggel a kutyát (én), ki főzi a vacsorát (Balu)... szerencsére nap közben többnyire velem van a négylábú, így neki nincs gondja rá, nem kell egész nap pesztrálnia. Nálunk meg működik a dog-office, így a lábamnál heverészik míg bent senyvedek az irodában. Az estéink viszont csendesebbek, otthon ülős uncsi pár lettünk, mert valakinek otthon kellene lennie vele. Néha elmegyünk moziba vagy étterembe, de hosszabb távollét nem megoldható. Sajnos valami miatt kimaradt a januári családlátogatás is Balázs országába, pedig őszintén kíváncsi lettem volna rá. Annyit mesélt már róla, hogy tényleg tudni akarom milyen szaga van egy Trabantnak! Sőt! Ha még nem esett szét és a nagypapája megtartotta… nos, naná, hogy vezetni is akarom! Remélem hamarosan mehetünk, mert már videóchaten egész jól összebarátkoztam a tesóival. Kedves népek, olyan igazi nagy-nagy szerető család. Vagy annak tűnnek. Az biztos, hogy jó hangosak! Ma hosszabb napom volt, ami abból az egyetlen szempontból jó, hogy már tutira várni fog valami vacsora szerűség, mire hazaérek. Ha minden igaz pörgöld meg az a créme fraiche amit téjifföl-nek hívnak. Balázs ezzel hitegetett, és mivel tudja mennyire imádom…! ajánlom, hogy ne verjen át a palánkon! Egész nap erre készítettem a kis gyomrom! Bagel lelkesen ugrándozik fel a lépcsőn, már a pórázt is levettem róla, elvégre itthon vagyunk- mi baj lehet? Lentről felkiabáltam, ahogy szoktam, hogy Balu nyissa az ajtót neki - Balúúú! Hazaértünk! - kiáltottam, és én is futottam fel a kutya után. Majd az orrom majdnem koppant is a csukott ajtón. Na? Hogyhogy nem nyitja? - Balu! Itthon vagy? - kopogok be, miközben a kulcsom keresem… még ez is! persze, hogy a táska legalján kóborol, Bagel meg kapargatja az ajtót, hogy frusztráljon… - Jól van, nyitom már kiskutya!
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
Az egész úgy kezdődött, hogy… Kiderült, hogy a karácsonyi meglepetésből mégse lett semmi, úgyhogy hála a magasságosnak, egyelőre nem nő az egy lakcímre bejelentettek száma – amit egy pár pillanat erejéig egész megsajnáltam, mert mire sikerült két ünnep között eljutni a dokihoz, már egész beleéltem magam! De amennyit cukkoltam utána Minnie-t, talán jobb is így, van egy gyerek nélkül is bőven elég bajunk, meg legyünk őszinték… elnézve a mostani életstílusunkat, lehet, hogy szerencsétlen lurkó hamar megállna a fejlődésben ilyen szülők mellett. Csodálom, hogy Bagel még nem jutott hasonló sorsra. Dolgozunk a haverkodáson, és néha, amikor mindketten jó kedvünkben vagyunk, lekopogom, egészen jól kijövünk egymással – legalábbis addig, amíg szét nem rágja valami újabb cuccomat, vagy döbbenek rá, hogy szinte mindent kutyaszőr borít a lakásban. Jó lenne rá fogni, hogy a januári hazaút is miatta ment a lecsóba, de az igazsághoz sajnos hozzátartozik az is, hogy nekem is sikerült ebben a takony téli időben valami durva vírust benyelni, hogy örültem, ha a fürdőig sikerül elmásznom, kajára meg egyenesen nézni se bírtam. Jó egy hétig lebegtem élet és halál között, mondtam is Minnie-nek, hogy hívhatja a papot, de persze nem vette komolyan a dolgot, ami aztán, hogy jobban lettem és visszatért hozzá az erőm, újabb vitára adott okot. Viszont kellemes csalódás, hogy a kutyába meglepően sok együttérzés szorult, korábbi nézeteltéréseink ellenére is! Februárban aztán az egyre sűrűbbé váló edzések, meg az új szemeszter miatti huzavona miatt vált lehetetlenné a Magyarországra való út, március óta meg ez az istenverte világjárvány lehetetleníti el az ember életét. Nem elég, hogy szinte minden sporteseményt, így az edzéseinket is lefújták, de még az egyetem is csak fél gőzzel megy, távoktatásban, így korábban amilyen sokat jöttem-mentem a városban, most már az is felüdülésnek számít, ha elugorhatok boltba, vagy én viszem le a kutyát sétálni. Persze tipikus, hogy amennyire rákényszerül az ember, hogy otthon üljön a négy fal között, annál inkább mehetnékje van! Még jó, hogy legalább a mai technológiának hála semmiből nem tart telefonálni, vagy videóhívást kezdeményezni valakivel, különben már rég becsavarodtam volna. Pláne, hogy Miközben lassan minden visszatér a normál kerékvágásba munka téren (Minnie és Bagel is visszatértek az irodába), a vízi sportok még mindig valahol a lista végén kullognak prioritást tekintve. Most őszintén, amennyi klórban szoktunk lubickolni a medencében, rajtunk kívül kevés dolog élné túl, pláne olyan kis valami, ami csak mikroszkóp alatt látható! És természetesen még mindig nem tudunk hazautazni, mert egyrészt ki akar heteket karanténban rostokolni, másrészt meg, kettőnk közül is csak engem engednének, Minnie-t pakolnák is vissza az első visszafelé tartó járatra, úgy meg mi értelme? Pedig a tesómék esküvője is közeleg – elvileg – és ciki lenne, ha pont én nem lennék ott. Miközben ez, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, nekiálltam, hogy összedobjak valami kaját, részben, mert legalább addig is halad az idő, részben pedig, meg megígértem, legalább nem este kell vele bíbelődni, és marad némi idő másra is – már ha persze őnagysága Bagel is úgy gondolja és engedélyezi. Már majdnem kész is voltam, amikor szól a csengő, ám mire ajtót nyitnék, már sehol senki, pusztán a postaládában vár egy cetli, hogy csomagom érkezett. Mivel nem voltam itthon, és nem vettem át (kac-kac, nem csípem a csomagfutárok humorát az elmúlt hónapokban), személyesen megtehetem a legközelebbi postán. Viszont, mivel nem várok csomagot, így hacsak nem Minnie rendelt valamit, akkor az az életmentő csomag lesz az, amit még anyumék adtak fel otthonról, valamikor karácsony tájékán, és számtalan telefonálást követően már legalább húsz milliószor lemondtunk róla, hogy valaha is előkerül. Hagytam is a fenébe a főzést, bőven lesz még időm befejezni, mire hazaér az asszony, úgyhogy miután kikapcsoltam a tűzhelyet, már indultam is a kabátomért, hogy aztán… - Ó, hogy az a jó édes …! – morogtam egy sort az orrom alatt, ahogy a lakáskulcs az első fordításra beletört a zárba, ráadásul úgy, hogy az ajtó még mindig zárva volt, én pedig ha akarnék, se tudnék kimenni. Nekiálltam valami szerszámot keríteni, piszkálni, a végén még a konyhában is körülnéztem, hátha akad valami amivel kipiszkálhatnám a beletört darabot, de a fenébe, hogy Minnie múltkor vitt vissza minden normális szerszámot a garázsba! Ráadásul úgy tűnik, hogy ezúttal a Google sem a barátom, és akárhogyan is igyekeztem, elég veszett ügynek tűnt a helyzet, így aztán jobb híján marad a „B” terv: ki az ablakon, valahogy átvergődni a szomszéd néni teraszára, aztán addig dörömbölni – és reménykedni – amíg ő be-, majd kienged. Hála a magasságosnak, otthon volt, igaz, elég furcsán nézett rám, hogy ugyan mi szél fújt az ő teraszára, de miután elpanaszoltam neki a problémámat, együtt érző sóhajjal nyomott egy baseball ütőt a kezembe, miközben a lelkemre kötötte, hogy mindenáron hozzam vissza neki! Ugyan mihez kezdene, ha valaki be akarna törni hozzá? Elég röhejes megoldásnak tűnt, de miután annyira erősködött az öreglány, végül csak megköszöntem aztán magammal vittem azt az ütőt, biztos így akarta kifejezni háláját azért, hogy már nagyjából 24 órája semmi veszekedés, vagy ordibálás nem zavarta meg a pihenését miattunk. Szóval fogtam a baseball ütőt, megsétáltatva a postára, hogy miután hazafelé jövet a garázst is végigtúrtam, belássam, hogy annyira talán mégsem röhejes. Legalábbis egyre hatékonyabbnak tűnik, mint a mindenféle szerszámokkal bíbelődni úgy, hogy nem vagyok szerkezetlakatos. Azért valami vékony drótfélét találtam, meg pár tűre emlékeztető kis bigyót, amikkel talán sikerül kipiszkálni azt a vackot, meg visszamászni a lakásba, mielőtt a többiek hazaérné… - Minnie?! Ti meg hogy a francba kerültök ide? – torpanok meg a lépcsőn, ahogy meglátom, hogy Bagellal együtt ott toporog az ajtó előtt, majd azzal a lendülettel, igyekszem is a hátam mögé rejteni az ütőt, miközben a másik kezemben ott az a bizonyos régóta elveszettnek hitt, és eléggé megviselt csomag – Akarom mondani, huhh! Ilyen hamar hazaértetek, drágám? Úgy hiányoztatok! Fel se tűnt, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő! Milyen napotok volt? Nincs kedvetek elugrani valahová csavarogni? Bagel úgy is mindig vevő a sétára, és a szomszéd említett valami új kajáldát a környéken… - kezdek bele ösztönösen a terelésbe, hogy némi időt nyerjek magamnak, csak épp abba nem gondolok bele, hogy hiába megyünk hármasban sétálni, a törött kulcsdarab addig sem fog eltűnni a zárból…
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
Hogy milyen az élet Balázzsal? Mondjuk úgy, hogy kalandos. Tény, hogy nem unatkozom mellette soha, egy árva percre sem, mert vagy minden tök jó, vagy szó szerint ordítunk egymással. És a két állapot közt néha nincs tíz másodperc sem… Van, amikor egy mozgó jármű alá lökném legszívesebben, vagy kidobnám a csukott ablakon, és nincsenek illúzióim, tudom, hogy ő pontosan ugyanígy érez velem kapcsolatban az esetek nagyon nagy többségében. Hogy miért vagyunk együtt mégis? Halvány lila fingom sincs. Talán mert a magunk beteg módján odavagyunk egymásért. Az együtt töltött időben kiderült, hogy mindketten impulzív személyiségek vagyunk, az érzelmeket a maximumra járatjuk, és nincs megállás, ha elkaptunk egy csontot. Banális dolgokon szoktunk percekig üvölteni, mint például, hogy ki hol hagyta a chipses zacskót (Balu), vagy ki járkál úgy a lakásban mint egy elefánt, hogy nem lehet tőle tanulni (én). Ugyancsak hamar kiderült, hogy a mozgás rettenetesen hiányzik mindkettőnknek, és a rengeteg felgyülemlett energiát is egymáson vezettük le. Ezért is került egy futópad és néhány súlyzó a garázsba, hogy el tudjuk egymást viselni. Bár ez úgy hangozhat, mintha kín és szenvedés lenne az egész kapcsolatunk, egyáltalán nem így van. Az a jó abban, hogy hirtelen személyiségek vagyunk, hogy ezek a balhék amilyen gyorsan jönnek olyan hamar mennek is, napi néhány perc, és már rendben is vagyunk. Amikor pedig éppen nincs valami hiszti, be kell valljam, hogy halálosan édes tud lenni, a maga módján. Imádom, ahogy magyaráz, hogy lehet vele beszélgetni, érdekes történetei vannak és ő maga is érdekes ember, jókat enni, hogy nem akad ki amiért van ez a sport mániám, jófej a családja és ő is, segítőkész, számíthatok rá a bajban, szuperszexis kábé minden egyes testrésze, és odáig vagyok a nevetése hangjától. A többi jó tulajdonságát pedig inkább nem állnék neki ecsetelni, ahhoz elég magas korhatáros karikát kéne a képernyő sarkába biggyeszteni... Még sosem jártam senkivel, aki nem amerikai. Még ír vagy olasz ősökkel rendelkező pasikkal se, pedig azokból aztán van dögivel az országban. Szóval, számomra leginkább a kulturális különbségek a meglepők, nehezen fogadok el dolgokat, amik neki természetesek és fordítva. A környezetünkben továbbra is sok a negatív hang, jut belőle mindkettőnknek bőven: őt szekálják amiért egy amerikai lánnyal van, engem meg, hogy egy kelet-európai migránssal. Szép az élet! Ami a karácsony utáni időszakot illeti, fél pillanatig nem volt kétségem afelől, hogy a tipikus férfinátha tüneteit produkálja. Oké, elég szarul festett, de teljesen jól túlélte a dolgot anélkül is, hogy elmentem volna neki a kerület túlsó végében lévő magyar étterembe “húzslevesz”-ért meg “tojászonokli”-ért. Bár ez utóbbit, ezt a kis tojásba hempergetett tésztácskát én is szeretem, friss fejes salátával. Nem tudom miért kellett még hetekig az orrom alá dörgölni, hogy “felőled akár meg is dögölhettem volna!”. Kapott konzerv csirkelevest, anyám mindig ezt adta ha beteg voltam, és lám, meggyógyult így is! Ráadásul Bagel is őrizte éjjel-nappal, mintha tényleg a halálán lett volna… Egyébként egész jól kijönnek már a szőrmókkal. Bagel, ez az oktalan kis szőrcsomó megtanulta, hogy mi a falkán belüli dominancia rendje, és beilleszkedett. Csak egy kicsit zavar, hogy Balut fogadja el falkavezérnek, néha mikor rászólok, ránéz erre a nagy melákra, hogy szót kell-e nekem fogadni? Arról nem is beszélve, hogy sétáltatásnál Balu könnyedén behívja őt, ha elszaladgál, én meg sprintelhetek utána ha naivan azt képzeltem, hogy levehetem róla a pórázt. Bezzeg Balázs mellett simán, póráz nélkül szép szabályosan sétál. Beszarás! Azért inkább elviszem magammal az irodába az ebet, amikor hetente kétszer be kell mennem ügyeletet tartani. Olyankor a folyosón dobálom neki a lasztit, meg szaladgálhat az óriási üres irodában… Bár ma pont nem voltunk kettesben, Oliver is bejött, azt mondja már megzöldül otthon. Egész jól elvoltunk, és mivel sport események még mindig nem igazán vannak, ezért meló se volt annyi. Inkább vicces YouTube videókat néztünk, amíg nem jött egy számomra szívderítő hír: véglegesedni látszik az F1 idei versenynaptára, hamarosan hivatalos is lesz! Már ültem is le megírni a cikket, közben csörögtek a telefonok, hirtelen nálunk is mozgolódni kezdett az autósport népe, így az ebéd utáni csendes pihiből nem lett semmi. De őszintén boldoggá tett, hogy végre dolgozhatok! Már untam a régi futamok elemzését, az értelmetlen és bugyuta statisztikák és összehasonlító cikkeket, meg a technológiai háttér fejtágítót. Valódi sztorit kaptam! Naná, hogy rá is pörögtem, szóval délutánra jól elpilledtem, éhes is lettem (pörgöld, créme fraiche és az a nokli nevű cuccos gondolata motoszkált az agyam minden szegletében), szóval alig vártam, hogy hazaérjünk. Erre koppantam az ajtón annak rendje és módja szerint. - Mi a bánatos jó büdös fa… - kezdtem a jól megérdemelt értetlenkedő káromkodást, amikor a szomszéd néni ajtót nyitott váratlanul, így inkább lenyeltem a mondandóm többi részét. - Csókolom! - köszönök neki megszeppenve, és már hívom is a kutyámat magamhoz mielőtt letámadja az imádott szomszéd nénijét akitől mindig kap valami finom falatkát. - Jaj, de jó, hogy hazaértél Minnie! Az a szegény fiú kizárta magát az erkélyre… Borzasztó állapotban van! - bámulok rá. Bambán. Nekem nem tűnt fel, hogy Balu az erkélyen raboskodna, pedig tuti, hogy szóvá tette volna a dolgot, hogy siessek fel, és nyissam ki az ajtót. A néni közelebb hajol, mintha valami titkot osztana meg velem - Átmászott a teraszomra. A frászt hozta rám! - Ó, hát… Sajnálom, nem tudtam erről a dologról. De ezek szerint kiszabadult onnan? - kérdezem érdeklődve, mert kezd érdekelni a néni sztorija. - Ki, kiengedtem a szegény Blaire fiút, hadd menjen az útjára! - bólogat, majd miután a kutyám alaposan képen nyalta vissza is siet a lakásába. Nem tettem rá megjegyzést, hogy még mindig Balázs a neve, ahogy a postaládán is olvasható, és nem Blaire vagy Blake vagy Benji. Vagy elég durva cuccot tol az öreglány, vagy valamit félreértett, esetleg szenilis vagy demenciás, mindenesetre kíváncsi vagyok Balu verziójára is, hogy helyre tegyük ezt a zárt ajtó meg szomszédnénit riogatós témát. De hol a francba van már a kulcsom?! - Bázmig Balázs! - ugrok egy hatalmasat, mert épp a táskában voltam elmélyülve, a kulcsok után kutakodtam. Hogy a bánatos francba tud így osonni?! - Itt lakunk mi is, ha nem tűnt volna még fel. - vonok vállat, egy összehúzott szemöldök mellett, mert mégis mit gondolt? Mi a fenét keresnénk a lakás ajtaja előtt, ha nem épp haza igyekszünk? “Drágám” A szó, ami eddig kábé kétszer hagyta el a száját. Egyszer amikor vigasztalni próbált a terhesség miatt (ami ugye téves riasztás volt), meg egyszer amikor összetörte a kedvenc James Hunt idézetes bögrémet veszekedés közben. Szóval ekkora a szar?! Jó nagyra kerekedett szemekkel pislákolok rá felfelé, gyanakodva. Ebből öcsém infó nélkül aztán ki nem jössz! Aztán ez a sületlenség, hogy annyira hiányoztunk, hogy csak úgy elrepült a nap?! A fejére esett miközben a szomszéd nénit kukkolta, vagy mi? Bagel alaposan elpilledt a sok délutáni játék miatt, így csak fáradtan nyúlik el a lábam mellett, hogy neki tökmindegy, ő köszönte szépen otthon van és szunyálna. - Kicsit elfáradtunk, sűrű nap volt. - felelem, majd ahogy a sétát meg az éttermet ajánlgatja, teátrálisan mutatok előbb a kutya felé, majd a hasamra. - Lemerült, kiürült. Most nem tudjuk elvinni sétálni, Oli lefárasztotta délután, sokat labdáztak, kicsit pihennie kell. Meg amúgy is, vacsit ígértél, egész nap ez tartotta bennem a lelket. - végre a kezembe akad a kulcsom, és tovább teszem a hülyét, mintha mit sem sejtenék arról, hogy a szomszéd néni teraszán is héderelt a mai nap folyamán. Mert valahogy a dolog minden abszurditása ellenére kezdek hinni az öreglánynak! Nem véletlen, hogy felhozom a kollégámat, az első találkozás alkalmával is majdnem verekedés volt, a helyzet pedig azóta változatlan. Ráadásul, Oliver lett a teljes vizes részleg vezető szerkesztője, így lépten-nyomon találkozni is fognak, egyre gyakrabban. Meg én se tettem lapátra a haverom, legyünk őszinték, egy hiszti miatt? Oké, Balu féltékeny rá, de ezért nem fogok elvágni minden baráti szálat akármennyire is dünnyög miatta. Sőt, ismervén azt a furcsa paprikás temperamentumát, tudom, hogy Oli puszta említésére is olyan idegállapotba kerül, hogy simán elszólja magát, már ha van mit titkolnia. - Te merre jártál? Mi van a kezedben? - kérdezem, mielőtt még a kulcsommal a zár felé közelítenék. Nézem, nézem, de sehogy nem áll össze. Baseball ütő? Mi a…? - Balu miért van nálad a szomszéd néni baseball ütője? - szegezem neki szemtől pofába a kérdésemet. Felismerem az ütőt, már nekem is tukmálta az öreglány nem is egyszer.
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
- Jól van na, nem azért mondtam, nem kell egyből leharapni a fejem! – válaszolom reflexből a letolásra, azt meg, hogy mennyire ijedt meg attól, hogy az ajtó ezen oldalán talált, inkább nem is teszem szóvá. Csak nem valami probléma akad a lelkiismeretével?! Helyette inkább bevetem magam, bármit, csak ne akarjon bemenni, nyerjek pár percet mielőtt robban a következő bomba, azt meg, hogy addig hogyan kéne megoldani ezt a „beletörtem-a-kulcsot-a-zárba” problémát, inkább hagyjuk, az a jövő problémája. Legyen szó akár öt percről, vagy ötvenről. - Mitől volt olyan sűrű? Eddig minden nap úgy jöttél haza, hogy ölt bent az unalom. – vonom fel a szemöldökömet, mert ahogy eddig mesélte, szinte mindent csináltak bent, csak dolgozni nem dolgoztak, azon egyszerű okból kifolyólag, mert alig volt munka. Ezek szerint náluk kezd újra beindulni az élet? Bár nálunk is úgy lenne a vízilabdával, már kezd a könyökömön kijönni a futás meg a szárazföldi edzés. Vizet akarok! Egy medencényit, és nem csak egy fürdőkádnyit! - Oké, vettem a lapot. – vetek egy pillantást Bagelre, majd a hasára. Meg kell hagyni, a blöki tényleg meglepően nyugodt, mármint, arról már sikerült egy ideje leszoktatnom, hogy nem Minnie vagyok és nem tehet meg velem mindent, amit vele… ugrálás, rendetlenkedés, össze-vissza nyalogatás, de hogy ennyire semmibe vegyen, azért az is új. Egész jól sikerült lefárasztani az irodában. - Oli. – ragadom meg az egészből a lényeget, miközben gyanakvóan felszalad az egyik szemöldököm – Nem úgy volt, hogy egyedül leszel bent? – kérdezek vissza, mert miközben a reggeli palacsintát pusztította bőszen, még valami olyasmit magyarázott, arra viszont határozottan emlékszem, hogy Oliverről nem esett szó reggeli közben, arra határozottan emlékeznék. Vagy már akkor is tudta, hogy ő is bemegy dolgozni, csak előlem akarta elhallgatni? - Ahhoz képest véletlen egybeesés, hogy a sok kollégád közül pont ő volt az, aki betévedt az irodába, amikor te is ott vagy. – oké, értem én, hogy elvileg „barátok”, de mégis csak kollégák, látják egymást amúgy is eleget, ha épp nincs járvány miatti világvége… vagy ennyire nem bírnak ki néhány hónapot egymás nélkül? Tudtam én, hogy be kellett volna törni az orrát, figyelmeztetés gyanánt, bár ami késik… Lehet, hogy valamikor beugrok majd hozzájuk, nálam még úgy is tart a kényszerpihenő. Előkerül a kulcs, én pedig akaratlanul is feszült fészkelődés közepette helyezem át a testsúlyom egyik lábamról a másikra, miközben várom, hogy rájöjjön, mit is keresek itt valójában. Vagy nem, mert úgy tűnik, ő is gyanút fogott, ha már itt a küszöbön kapom a vallatást ahelyett, hogy odabent beszélnénk meg kaja közben… apropó! A fenébe, azt is be kéne még fejeznem, mielőtt lefejez. - Izé, emlékszel még? Még korábban mondtam, hogy anyuék két ünnep között feladtak nekünk egy csomagot, ami miatt annyit telefonáltunk, és azt hittük, hogy már végleg elveszett… Na, úgy tűnik, hogy csak előkerült! De a postás szokás szerint csak a cetlit dobta be, a csomagot meg se próbálta kiszállítani, úgyhogy gondoltam, elugrok érte, ennyi levegőzés úgy is rám fér. – emelem meg a méretes kartondobozt, a súlyából ítélve pedig jó sok minden lapulhat benne. Nagy a kísértés, hogy meg is rázzam, mint valami kisgyerek a karácsonyi ajándékot, de esélyesen rázkódott ez eleget a hosszú út során, ha pedig van benne olyan dolog, ami eddig nem tört el (remélem, hogy az az egy-két üveg pálinka is ide tartozik), akkor nem most akarom leamortizálni, ha lehet. - Ja, hogy az? Kölcsönadta. – vonok vállat, feladva a rejtegetést. Nem is értem, miért hittem, hogy nem fogja észrevenni. Részemről ezzel le is van tudva a válasz, így csak az „olyan-ártatlan-vagyok-mint-a-ma-született-bárány” tekintetemmel pislogok rá vidáman, mint aki jól végezte dolgát, remélve, hogy téma lezárva, lapozhatunk is… ám ahogy telnek-múlnak a másodpercek, és csak nem nyílik az ajtó, sőt, ő se mozdul, csak olyan csúnyán farkasszemet néz velem, végül egy fáradt sóhajjal csak beadom a derekamat. - Tudhattam volna, hogy az a pletykás vén szatyor úgy se tud lakatot tenni a szájára… fogadok, hogy egész délután azt leste, mikor jössz haza, csak hogy elújságolhassa neked, mint a nap hírét! – grimaszolok egyet, majd miután már nem igazán jut eszembe más, amivel húzhatnám az időt, a végén csak kibököm: - Beletörtem a kulcsot a zárba. Belülről. Telefonon egy szakembert se sikerült elérni, mind be van táblázva, aki meg nem, az nem vállalta, mert te vagy a tulaj, nem pedig én. Viszont a szerszámaid a garázsban vannak, a csomagért is el kellett ugrani, szóval jobb híján kimásztam az ablakon. Az emelet kissé magasan van és nem volt kedvem pókemberest játszani, mielőtt kitörném a nyakam, egyszerűbb volt átmászni öreglány erkélyére, az úgy is mindig otthon van, aztán ő kiengedett. Elmondtam neki, hogy jártam, aztán akkor adta a baseball ütőt. Amin először csak nevettem, de miután sehogy se bírtam kivarázsolni azt a nyamvadt törött darabot a zárból, egyre vonzóbb ötletnek tűnik az ütő… - veszem elő a nagy őszinteségi roham közepette, majd meg is lóbálom, mint ha csak épp bemelegítenék, hogy lesújtsak vele a zárra. - Arrébb állsz? Meg megfognád a csomagot? Két perc, aztán majd holnap kerítek valami lakatost. Ha meg nem, úgy is van házőrzőnk. Lásd, kivel van dolgod, cserébe csinálhatsz egy olyan „unboxing” videót a rajongóidnak a csatornádra. – ajánlom fel nagylelkűen, ahogy intek neki a fejemmel, hogy arrébb. Úgy tűnik, hogy Bagel már veszi is a lapot, ahogy komótosan feltápászkodik, és két lépéssel arrébb, a fal mellett döglik le pihenni, már csak a kedves gazdájának kéne arrébb vinni azt a csinos popóját.
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
- Nem haraptam le a fejed, csak megijedtem. Már a szomszéd nénire se számítottam, rólad meg azt hittem itt vagy bent - mutatok az ajtó felé egy vállvonás kíséretében - Persze, hogy megijedtem. - részemről ez a téma lezártnak tekinthető, legalábbis nem áll szándékomban még többet káromkodni miatta. Legalábbis ami az ijesztgetést illeti. Mert abban amúgy nagyon profi, napjában kétszer is úgy a frászt rám tudja hozni, hogy azt hiszem helyben elpatkolok hirtelen szívmegállásban. Pedig csak mondjuk kijött a konyhába ő is egy pohár vízért, csak éppen olyan kis bársonytalpú, hogy meg nem hallja élő ember fia! Hát még a lánya! - Rám mosolygott a szerencse. Képzeld, egy hónap és beindul az F1 európai oldala, a további futamokról még egyeztetnek. Volt miről írni, mert ezzel párhuzamosan nálunk is elkezdtek mozgolódni, úgy néz ki lassan lehet már egyáltalán tárgyalni róla, hogy mikor induljanak újra a technikai sportok. Ezek az e-futamok rémesen unalmasak voltak, nem is bánom ha már nem lesz több ilyen. Túl sok. - grimaszolok, mert bár (más kommentátor híján) nálunk én voltam a versenyek “házigazdája”, azért egy szimulátoros autóversenyt nem ugyanaz az élmény közvetíteni mint egy igazit. Akárhonnan is forgatjuk. Szó sincs arról, hogy le akartam volna rázni, mert egyáltalán nem. Szívesen mennék sétálni, de egyrészt előbb szeretnék hazaérni, zuhanyozni, lemosni magamról a város porát, aztán ennék is, meg szívesen megölelgetném már őt is… aztán ha marad energiánk még bármire is, utána felőlem sétálhatunk. Az esti/éjszakai utolsó kutya séta az övé úgyis, csak ide a kertbe kell lefutni az állattal, hogy elvégezze a dolgát és kibírja reggelig - lehetőleg bepisilés nélkül. - De úgy volt, csak aztán mégis bejött. Jobb volt így, már vagy két hónapja nem láttam a fejét, jó volt megint hülyéskedni. - vonok vállat. Hogy is ne tudnám, hogy mennyire plafonon van már attól a névtől is, hogy Oliver! Hát még ha elmesélném neki, hogy Bagel szinte extázisba került amikor meglátta, felugrált rá, nyalogatta, nyomkodta hozzá a nyálas játékait, csaholt és lihegett boldogan. Esküszöm, még nekem se örült ennyire az állatom soha… - Jaa, tudta, hogy bent leszek. - rántok egyet megint a vállamon, miközben már a háta mögé próbálok pislogni ahol egy méretes kartondoboz és még valami található. - Rám írt délelőtt, hogy zavarna-e ha ő is beugrana, mert már unatkozik otthon egyedül. Amúgy se tudtam még neki gratulálni személyesen is az előléptetéshez. Legközelebb te is bejöhetnél, hogy dumcsizzatok, hátha neki van infója arról, hogy mikor lesznek nektek is újra meccsek meg normális edzés. Egész jók a kapcsolatai. - nem mintha elszámolással tartoznék neki arról, hogy melyik kollégámmal vagy barátommal miről beszélgetek. Én is bízok benne (más kérdés, hogy a zsiráfasszonyokban annál kevésbé), remélem ő is bízik bennem. Oké, egy kicsit hirtelen jöttünk össze, és eléggé könnyűvérűnek tűnhettem az első “randinkon”, de azóta már ismer és tudhatná, hogy nem csalnám meg soha. Akár Oliverrel akár bárki mással, nálam ez elvi kérdés. Az meg, hogy barátok vagyunk, és néha megölelget (meg amiket még Balu nem lát, például amikor a nyakába ültet, hogy kicseréljek egy villanykörtét), szerintem teljesen rendben van. Vagy nem? Persze tudom, hogy amikor csak lehet kerülik egymást, a beszélgetésre pedig nem fog sor kerülni, főleg az én féltékeny párom, meg a nyomulós kollégám miatt... Ha már ő itt elkezdett inkvizítorkodni, én is felteszek egy-két kérdést. Például, hogy mi a monyó van a kezében?! A szokatlanul hosszú válasz közben már bólogatok. Persze, hogy emlékszem a csomagra, röpke fél éve ment a találgatás, hogy vajon valaha is látja-e még bárki élő ember. - Komolyan mondom, panaszt fogok most már tenni a postán! - méltatlankodok egy sort én is, mert az ember nem azért nem jár el otthonról boltba, hogy vásároljon, hogy aztán a zsúfolt postára mászkálhasson a rendelt csomagjaiért. Mert bizony ez nem az első eset volt, és őszintén tele van a bakancsom már az egésszel. Most, hogy sokkal több dolgot kell online megvásárolnunk, mert a bolt vagy zárva van vagy nem akarunk kimozdulni, viszont csomó mindenre szükségünk van. Többnyire kutyás cuccokra, meg… baromságokra, amikért egy csomó pénzt fizettünk. Mint az a játékkonzolhoz kapcsolható világítós műanyag lepedő, amin táncolni lehet… na, annak se sok értelme van, és még a postára is kellett miatta zarándokolni. - De minek fogadtad el? - kérdezek vissza értetlenül, amikor a baseball ütő sorsa kerül napirendre. De tényleg?! Mi a kénköves fenéért hozta el a vén boszorkány baseball ütőjét? Aztán őszintén mondom, minden erőmre szükségem van, hogy tartsam magam, és ne vigyorogjak, ne nevessek. Imádja a szomszéd nénit! De tényleg! - Mert te magadtól elmondtad volna, hogy a szomszédnéni teraszán hesszeltél? Ugyan már… legalább… rajtad tartom a szemem - mutogatok is mellé, hogy “rajta tartom a szemem”, de már nem bírom nevetés nélkül, épp csak zeng bele a fél lépcsőház, miközben a kálváriáját mesélné szegénykém. Tényleg meg akartam már olajozni a zárat, mert nehezen fordult a kulcs, de bele törni? Belülről?! Azért lássa be, ez tényleg vicces! - Ha tönkrement a zár, holnap hívok lakatost. Úgyis itthon leszek, akkor már csak kijönnek ha én hívom őket. Úgyis meg kellett volna már olajoznom, csak mindig elfelejtettem. - próbálom megnyugtatni, hogy azért ez még nem a világvége. Inkább örüljön neki, hogy nem jönnek ki csak úgy mindenféle lakatosok feltörni az ajtót, ha nincs jelen a tulajdonos! - Nagylelkűséged határtalan, drágám! - bár a kezembe nyomja a dobozt, már az első pillanatban látom, ahogy odaáll az apró réshez, hogy ebből nem lesz semmi… De hagyom szenvedni egy ideig, inkább csak teátrális sóhajokkal és ide-oda billegéssel helyezek rá némi nyomást. Hadd érezze magát férfinak. Aztán, úgy öt percnyi próbálkozás után unom meg a dolgot, meg a doboz is nehéz. - Na, akkor most fogd meg te a dobozt. - nyomom a kezébe, aztán mint egy kis gumilabda leszaladok a garázsba némi kenőanyagért. Télen kicsit vacakolt a kocsi, így pont van zárakhoz való olajam is, ezzel és még egy-két szerszámocskával felszerelkezve sietek vissza a lakáshoz. Felfelé menet megcsörren a telefonom, ezerrel üvölti a “Hakuna Matata”-t, így jókedvűen fel is veszem amint előtúrtam a zsebemből. - Szevasz Papesz! Sírhatod a bánatod! - nyaffantom a telefonba, hiszen Oli hívott, szeretem ezzel szívni a vérét, hogy idősebb nálam valamennyivel. Azt kérdezi, lenne-e kedvünk valamikor megfuttatni Bagelt Jersey-ben, az anyjáéknak van valami házuk nagy kerttel, grillezhetnénk délután, a kutya is jól járna... bla-bla, tudom ám, hogy csak bejön neki a formás seggem és egyéb kerekded testrészeim. - Jól hangzik, de Baluval is meg kell még beszélnem, lehet, hogy van már programunk. - jó nagyot horkant, és közli, hogy konkrét napot még nem mondott, így eléggé lerázás szagú a kifogásom. Grimaszolok egyet, majd alaposan végig nézek az én kis Aquaman-emen, és bárgyú vigyor ül ki a pofámra. Gondoljon amit akar Oliver, teszek rá! - Nézd, tényleg szívesen mennék, de az van, hogy ő bármikor föléd tud ígérni… aaahhamm! Azzal is, ha csak otthon ülünk, ha te így szoktad mondani. … oké, majd beszélünk. - és már nyomom is ki a telefont, mert további férfi hisztire meg drámára egyiküktől sincs szükségem. - Oliver elhívott minket grillezni de passzoltam. - nem kommentálom bővebben a dolgot, a lányeget látta és hallotta, csak vissza csúsztatom a telefont a zsebembe, majd fejemmel az ajtó felé biccentek. - Mondd csak, Lancelot! Legyőzted már a sárkányt, vagy még várnia kell a királylánynak a vacsira? - kicsit nyújtózkodok is, hogy a szájára biggyesszek egy puszit, mármint ha közreműködik és hajlandó lehajolni, hogy megtehessem. A válaszától függően vagy kinyitom az ajtót és bemasírozok, vagy magam veszem kézbe a dolgot, és némi olaj fújkálást meg piszkálgatást követően a kulcsommal kipöckölöm a törött darabkát, ami odabent koppan. - Tudod miért szeretlek? - teszem fel neki a kérdést, miközben már odabent pakoljuk le a holmmikat. - Mert megpróbáltad megoldani egyedül. És képes voltál átmászni a vén banyához is, csak, hogy ne jöjjek rá a turpisságra. - sejtem, hogy nem leszek népszerű, de tényleg imádom benne, hogy annak ellenére, hogy mennyire nem… műszaki beállítottságú, minden felmerülő problémát a ház körül megpróbál ő megoldani. Aminek többnyire kalapáccsal ujjra verés, csavarhúzóval ujjba szúrás, villanykörte csere esetén enyhe égési vagy elekrtomos kisülés okozta sérülések a vége, de ezzel együtt is imádom. Mert amikor viszont az van, hogy nem érek el valamit, vagy csak simán trágya napom volt, segít nekem. Vagy becsomagol egy nagy pokrócba, hogy moccanni se tudjak, és addig ölelget amíg le nem nyugszok. - Sejtésed legalább van arról, hogy mi lehet a dobozban? - érdeklődök, mert szép nagy darab, az is biztos!
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
- Tudod, hogy erre mit szoktak mondani, hinni a templomban kell, ott is az első sorban… Legalábbis felénk otthon ezt szokták mondani. – az meg más kérdés, hogy az angol nyelvjárásban erre milyen nyakatekert kifejezés van. Mert ami nekünk magyaroknak kínai, az nekik görög, meg van még pár hasonló szólás, amikor csak pislogunk egymásra nagy szemekkel, hogy mit akar a másik. Amíg ki nem derül, hogy ja… a másik anyanyelvén ezt kicsit másképp mondják. Viszont nem éppen olyan személynek ismertem meg őt sem, hogy olyan hú-de-gyakran járna templomba, sőt, megkockáztatom, mióta ismerjük egymást, azóta se tudok róla, hogy lett volna példa ilyesmire. - Te piszok mázlista, remélem, tudod, hogy azért most nem kicsit irigykedek! – teszem hozzá szórakozottan, és még csak nem is hazudok vele. Mert nyilván tisztában vagyok vele, hogy neki is ugyanúgy az agyára ment ez az itthon ülős, semmit tevős, munka nélküli karanténban tespedés, mert bár jó az, ha egy kicsit nem kell az embernek dolgozni, de amikor hetekre, hónapokra borul fel a rend… meg sóznak mindenféle egyéb „csak hogy csinálj valamit addig is” szarokat az ember nyakára…! Bezzeg a vízi sportok felől még mindig csend és hullaszag, hogy mikor támadna fel újra az élet. Remélhetőleg hamarosan, mert az én hócipőm is igencsak tele ezzel az otthonülős témával. Még az egyetemi dolgaimmal, beadandóimmal, kötelezőimmel is utolértem magam, annyira unatkoztam! Pedig volt nem kevés lemaradásom belőle… - Jó, hát tudod, hogy erről mi a véleményem, meg a többi online sportról… - forgatom a szemeimet, mert pár éve még azon tikkeltünk, hogy a sakk és a póker is hivatalos, olimpiai sport lett, manapság meg? Már nem egy számítógépes játékot is sportnak minősítettek, holott épp, csak a kisujját mozdítja hozzá az ember! (Vagy az egérkattogásnál a mutatóujját, részletkérdés.) Amúgy meg már attól is halálán van az illető, ha lift nélkül kell fellépcsőznie a 4.-re. Hát sportoló az ilyen?! - Aha, szóval hülyéskedni. Mert unatkozott. És csak miattad ment be… Akkor a munkába most sem szakadtatok bele. – vonom le a fő következtetést, miközben nem kevés választ el attól, hogy elkezdjek tikkelni. Mindenesetre a verőér az már kezd dudorodni a halántékomon, ahogy Minnie tovább folytatja a mesélést. Mondom én, hogy érik az a nyakleves kedves Oliver barátunknak! - Persze, milyen jó ötlet! Minden vágyam vele cseverészni, bár ha így folytatja, lehet tényleg nem ártana időt szakítani rá. – hogy helló kispajtás, ennyire feltűnően nem kéne az asszony után koslatni! – Nem is tudom. Szerintem nekünk előbb lesz tudomásunk róla, akik a sportot űzzük, mint neki, aki csak ír meg tudósít róla, már ha épp nem a kutyáddal labdázik meg téged szórakoztat munka közben. – gondolkozok hangosan. Bízok én Minnie-ben, szó se róla, eddig egyszer sem adott okot az ellenkezőjére, de sajnos a kedves kollégájáról már annál kevésbé mondható el a dolog. Pláne, mióta ilyen látványosan sündörög körülötte. - Rájuk férne, bár kétlem, hogy bármi változást hozna. Ilyen szempontból egész emlékeztet az otthoni postára, az is hasonlóan minőségi. De azért ne kíméld őket, érezzék csak a törődést! – adom alá a lovat, mert hátha… hátha itt nem csak bevágják a fiók mélyére rohadni a panaszlevelet, hanem kezdenek is vele valamit. Mondjuk nap közben a városban jövés-menés közben egyszerűbb a postát is útba ejteni, amikor normálisan zajlik az élet, de ez a mostani év eddig minden, csak nem normális. Oké, hogy amit lehet, inkább rendelj meg, minthogy a boltba kelljen elmászni vele, de attól már csak az lenne jobb, ha ki is szállítanák, nem kéne utána majdnem mindenért a postára zarándokolni. - Ugyan már, ne mondd, hogy nem tudod! – nézek rá hasonlóan értelmes fejjel, de úgy tűnik, tényleg nem vágja – Mert akkor előbb szabadulsz. Ezek a vén banyák már csak ilyenek. – legyen szó akár sütiről, akár baseball ütőről… Nem egyszerűbb szó nélkül elfogadni, aztán már menni is? Legalább ő is boldog lesz, hogy megvolt a napi jó cselekedete, nyuggerként meg is van a heti beszédtéma a többi öreglánnyal. - Ha egy fél órával később érsz haza és addigra a baseball ütővel már levertem volna a kilincsedet, mint vak a poharat, akkor úgy sem úsztam volna meg, hogy ne meséljem el ugyanúgy, elejétől a végéig a történetet. Vagy tévedek? Hé, nem ér kiröhögni! – szólok rá, de közben már én is vigyorgok ezerrel, és ha lenne szabad kezem, még egy barackot is nyomnék a fejére, így azonban marad későbbre a dolog. - Oké, ezt meg is beszéltük. – könnyebbül meg a lelkem, azzal már nyomom is a dobozt Minnie kezébe, hogy közelebbről szemügyre vegyem a zárat, erről az oldalról is, immár szerszámokkal felszerelkezve. Annyira bátor azért nem vagyok, hogy kapásból a szeme láttára trapára verjem a baseball ütővel – pláne, mert ha nekem nem megy, jó eséllyel az ő kezei közt még mindig menthető a dolog, no meg hazaért, tudja, mi a szitu, nincs mit titkolni. Elő is kerülnek a mindenféle csavarhúzók, drótok, meg egyéb kis ki tudja milyen szerszámok, amiket odalent a garázsban hasznosnak gondoltam, de nem kell hozzá sok idő, hogy bebizonyosodjon, egyik sem az igazi. Épp ezért, amikor a doboz visszakerül hozzám, Minnie meg elnyargal a garázs irányába, egy szóval sem tiltakozok ellene. Én megpróbáltam… Annyira talán nem ciki belátni, hogy nem megy, vagy hogy még mindig csukott szemmel, fél kézzel, röhögve lepipál az ilyen szerelős műfajokban. - Papesz? – fülelek értetlenül a lépcsőház irányába, mert mi a szösz, csak nem a nagyapja hívja? Az ilyenkor nem sűrűn szokta, meg az se rémlik, hogy az apját így köszöntené a telefonba, így aztán csak kagylózok tovább, hátha a beszélgetésből sikerül rájönni, hogy kivel is beszél. Na meg nem is épp ilyen stílusban… - Csak így? Minket? Rá sem ismerek! Na mi az, nap közben kiment a fejéből, amíg „dolgoztatok”? – kérdezek vissza, mert sejtem ám, más se hiányzik Oliverünknek egy grillezésről, mint én, de nem is rágódok tovább a dolgon. Igaz, az kissé meglep, hogy Minnie kapásból passzolta, hisz eddig se hisztiztem különösebben, amikor a haverjaival ment bárhová, de azt se mondom, hogy nagyon bánnám a dolgot. Haverokkal iszogatni mégiscsak más, mint vendégségbe menni valamelyik kollégádhoz… egyedül. - A királylánynak így is, úgy is várnia kell sajnos a vacsira még egy kicsit. De addig levezetheti a sárkányon a feszkóját, Lancelot bicskája ma már egyszer beletört. Jobban jár mindenki, ha nem tör bele még egyet. – így még talán boldogul vele és megússzuk lakatos nélkül, feleslegesen meg inkább ne vágjam magunk alatt a fát, mi? Jó lenne már végre bejutni, és nem az öreglány teraszán keresztül. Mielőtt átadnám neki a terepet, lehajolok, hogy viszonozzam – bezsebeljem a mai „üdv itthon” – puszit, majd megkapja azokat a szerszámokat is, amiket én csakliztam el a garázsból. Csak mielőtt nálam maradnának aztán úgy elkavarnám őket valamerre, hogy sosem látná őket viszont… - Baszki ezt nem hiszem el! Most szívatsz?! Ennyi?! Komolyan? – koppan az állam valahol a pince padlóján, miután alig pár perccel később már nyílik is az ajtó, úgy, hogy még csak meg sem izzasztotta különösebben. - Na, számos csodás tulajdonságom közül most melyik miatt? – poénkodok, miközben beljebb mászunk a házba, aztán kíváncsian nézek rá a dobozomat támasztva. - Tudod erre mit szoktak mondani, a cél érdekében bármit! Mondjuk megoldani azt nem sikerült, mire hazaértél, de végül is csak jó véget ért a történet, nem igaz? – oké, a vacsi még nincs kész, de előkerült a régóta várva várt csomag, ráadásul Bagelnek se kell felcsapnia éjszakára házőrzőnek, így, hogy Minnie megmentette a zárat. - Remélem, hogy pálinka az van, és túlélte az utat. Az itthoni készletek igencsak megcsappantak. - szívem szerint megráznám a dobozd, mint a filmekben a kisgyerekek karácsonykor a fa alatt, de ha valami túlélte ezt a több ezer kilométert, akkor ne most törjem már össze – Abból kiindulva, hogy még valamikor karácsony környékén adták fel anyuék… szarrá száradt mézeskalács – mást nem jó lesz Bagelnek kutyakeksznek, esetleg pár szaloncukor? Remélem, őrölt pirospaprikát is küldtek, mert mondtam nekik, hogy itt képtelenség normálisat venni... És biztos, hogy van még más is, a súlyából ítélve, de ötletem azt meg majd meglátjuk. – vonok vállat, majd elválik, ha kibontjuk, a kérdés csak az, hogy most rögtön, vagy várunk még vele kicsit? - Egytől tízes skálán mennyire vagy éhes? Bontsunk előbb csomagot, vagy inkább vacsi után? – fordulok Minnie felé a költői kérdésemmel, és már indulok is a konyha felé, mert abból ítélve, hogy az előbb már odakint éhen akart halni…
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
Tudom, hogy szegény emberem kezd megzöldülni itthon, hiszen egész a mai napig én is hasonlóan voltam. Ez a home office azoknak van kitalálva, akik amúgy is nyugisabbak mint mi, viszont nálunk Balázs is és én is állandó mozgásban vagyunk. Persze, szoktunk itthon is lenni, de szívesebben megyünk el étterembe vagy a parkba, mindenféle programokat csinálunk magunknak a kutyával vagy nélküle. Minket bezárni egy lakásba… idegbaj a köbön. Ezért is mondtam neki, hogy amíg nem tudnak rendesen edzeni jöjjön el velem is futni, és próbálja ki a trambulint is. Utálom, hogy még ebben is ügyes, egyedül a bátorságom miatt vagyok egyelőre még én a jobb ebben a műfajban. Olyasmit is bevállalok, amit teljesen egyértelműen nem kellene, pusztán azért, hogy bebizonyítsam: én vagyok a tökösebb gyerek kettőnk közül. Nem mintha ez így lenne, de kell az illúzió néha nekem is. - Tudom… és annyira drukkolok, hogy te is mehess végre úszkálni! - pislogok felé együttérzőn, mert sajnálom szegényt. Bárcsak kertes házban laknánk medencével, és lenne lehetősége legalább egy kicsit megmártózni a klórszagú vízben! Szó sincs róla, hogy kikezdte volna az idegeimet, egyszerűen csak látom, hogy szenved. Okos pasi, de tisztában vagyok vele, hogy a sport és a versengés az ami meghatározza az életét, és ha nem mehet hamarosan a medencébe lenyomni valakit a víz alá… nos, inkább nem gondolok bele, hogy mi lesz akkor. - Tudom. De bezzeg a FIFA az tetszik az XBoxon… - öltöm rá a nyelvem, mert mostanában elég sokat szoktunk konzolon is játszani (jobb híján). Nekem a kedvenceim az autós játékok, de szívesen játszom osztott képernyőn is egy-egy ellen valami játékkal. Mindegy, csak teljen az idő! - Nem miattam jött be, hanem mert unatkozott otthon. A múltkor te is bejöttél velünk mert addig se zakkantál meg itthon egyedül. - forgatom a szemem egy kicsit. - Hé, most mondom, hogy meló az éppenséggel volt elég! - a lényeget nem hallotta csak meg, hogy egész délután pörögtem mint a búgócsiga, és egyik telefon a másikba ért. Nem… csak az a lényeg, hogy Oli miért volt bent az irodában és különben is, miért nem fulladt még meg önállóan és önszántából egy kanál vízben? Pasik! - Nem mintha kötözködni akarnék, de régen ő is űzte a vizes sportokat. És benne van a városi klubokat tömörítő szövetségben is. Ráadásul épp ma mesélte, hogy ő lett az egyik olyan személy, aki a járványügyisekkel egyeztet, hogy mikor lehetne biztonságosan üzembe helyezni az uszodákat. Szóval… - vállat vonok - Tényleg nem ártana ha jóban lennél vele, mert jelenleg ő is az egyik íróasztal mögött ülő fatökű, aki megmondja, hogy mikor mehetsz vissza a vízbe. -megsimogatom a mondandóm végére Bagel fülét, mert érzi a feszkót és bár eléggé kivan mint a csiga szeme, ha veszekedést szimatol, máris jön békíteni. Vagy bepisil, ez még opcionális nála. - Szóltam pár szót az érdekedben, de szerencsére ő is unja a statisztikákat meg az ismétléseket így azon lesz, hogy mielőbb újra kezdődjenek a bajnokságok. - részemről az ügy lezárva, nem szeretnék mélyebben bele menni Balu és Oli farokméregetésébe. Tudom amit tudok, és még úgy is Balázsra szavazok, hogy csak az ő paramétereit ismerem. Oliver nagyon édes, nagyon jóképű, sármos pasi, de későn érkezett. Mármint, majdnem két éve kollégák vagyunk, mostanáig miért nem udvarolt, ha ennyire tetszek neki? Balu jött, látott, győzött. Amint megismerkedtünk, nem lopta az időt fölösleges körökkel, és nekem ez a fajta határozottság tetszik. Nem a sunyi taktikázás meg az “unatkoztam otthon”. Én se vagyok hülye, tudom ám, hogy miért épp ma unatkozott olyan nagyon. - Egyszer olyan balhét csaptam, hogy fél évig sorszámot se kellett húznom a csekkbefizetéshez. - bólogatok elszántan, hiszen nem állapot, hogy egyetlen egy csomagot se tudunk megkapni normálisan, hanem mindenért a postára kell szaladgálni. Bár jól esik ennyire is kimozdulni a lakásból, de túlzásnak érzem. Elég lusta lehet az a kézbesítő, és kicsit sem furcsa, hogy bár mindig otthon vagyunk, ő sosem talál minket itt. Na majd elbeszélgetek én velük! - Majd holnap visszaadom neki. - felelem, majd amikor megint belekezd a vén boszorkányozásba, lepisszegem. - Cssss! - Az öreglánynak olyan füle van mint egy denevérnek! Más se hiányzik, mint hogy meghallja Balu miket mond róla! Utána meg majd jól átkopog a falon ha Bagel unatkozik és vakkantgat, vagy ránk hívja a rendőröket ha veszekszünk. Jobb a békesség. - Tény. De akkor se magadtól mondtad volna el, hanem azért mert elkerülhetetlen. Egyébként meg, az ütő előbb esett volna szét mint az ajtó. - acél ajtónk van, öt centi vastag, szóval ha ezt átüti egy fa baseball ütővel, személyesen gratulálok neki a teljesítményhez! Ennyire ő se lehet jó kondiban! Inkább nevetek az eseten, hisztizni úgyse lenne értelme. Nem tehet róla, hogy beletört a kulcs a zárba, emiatt nem fogok balhézni vele. Türelmesen nézem, ahogy szenved a zárral, de teljesen látom minden mozdulatán, hogy kudarcra van ítélve. Azért hagyom szenvedni, hogy érezze csak magát férfinak, megküzdhet a mammuttal, ha nagyon szeretne. De aztán (mivel elég éhes vagyok), lemegyek a garázsba még néhány holmiért, hogy mielőbb bejussunk a lakásba. Oliver hívása egy kicsit meglep, de tényleg csípőből utasítom el. Tudom, hogy Balunak már az is rosszul esne, ha egyáltalán felvetném neki a dolgot, vagy ha azt mondanám, hogy amúgy szívesen szakadnék ki a városból és vinném el az ebet rohangálni egy kertbe… Ő a párom, és tekintettel vagyok az érzéseire legalább ilyen szinten, hogy fölöslegesen nem hergelem, nem akarok emiatt vitákat köztünk. Főleg, hogy amúgy is szoktunk veszekedni, és pontosan ez lenne Oli célja. Egy jó nagy balhé köztünk, mintha azzal, hogy összeveszek Balázzsal törvényszerű lenne, hogy majd az ő ágyába szédelgek. Ostoba… de tényleg! - Légyszives Balu… - sóhajtok is egy jó nagyot a csípős megjegyzésére. Nem arról van szó, hogy ne lenne jogos a sérelme. Egyszerűen csak ne a postást nyilazza le! - Megmondtam neki, hogy nem megyünk, és szerintem elég egyértelművé tettem a számára, hogy szálljon le rólam mert veled vagyok. Mit vársz még tőlem? Tetováltassam a homlokomra, hogy “Balázs Mittudoménmi tulajdona”? - ha ideges vagyok, nem tudom kimondani a nevét. Vannak már részeredményeim, de nem ilyen idegállapotban. És nem vagyok hajlandó ezen se vitázni többet! - Vagy felzabáltatlak a sárkánnyal, én meg bemegyek a lakásba hős paripámmal. - mutatok Bagel felé, aki már félig alszik, csórikám tényleg el van fáradva. A zárral könnyen boldogultam, nem mondom, trükkös darab, de mivel annyi volt a baja, hogy bele szorult a törött kulcs, nem okozott különösebb fejtörést. Még úgy sem, hogy nem vagyok lakatos. - Ennyi. A megfelelő szerszámokkal, nagyjából ennyi volt. Majd megtanítom neked is. - nyújtózok egy újabb pusziért, elvégre jár a dicséret, bejutottunk a lakásba és még csak ránk se esteledett. Olyan nagyon. - De, ez igaz. Valahogy azt érzem, hogy valahányszor szar helyzetbe kerülsz, mindig jobban jössz ki belőle, mint ahogy bele kavarodtál. - jegyzem meg, hiszen nagyjából ez fedi a valóságot. Szarban volt? Igen. Kiabáltam? Nem. Megoldódott? Igen! Mocskos egy mázlista, szerencsés csillag alatt született annyi szent. Bár, annyira nem szerencsés, elvégre velem nem épp a főnyereményt ütötte meg, de ez is teljességgel részletkérdés. Ha neki ez kell…? Lepakolom a cuccainkat, Bagelről is leveszem a hámot, mert nem szereti. Hanyagul elgurítom az egyik lasztiját, de a fejét se emeli meg, csak sunnyog a párnás fekhelye felé, hogy bevágja a szunyát. Most néhány óráig nyugtunk lesz tőle, csak késő este kell levinni majd az éjszakai pisire, de az meg Balázs reszortja. - Hála égnek, hogy fogyóban van! Ha így megy akkor Bo alkoholista lesz melletted! - teszek egy megjegyzést vigyorogva, mert amióta tart ez a bezártság, a nagybátyám heti szinten legalább egyszer-kétszer vendégeskedik nálunk, és olyankor Baluval iszogatnak, pasiskodnak, legyintenek nagyokat, hogy én mennyire nem vagyok egyszerű eset. Nem mintha ők azok lennének! De rájuk hagyom a dolgot, én annak csak örülök ha jóban vannak, bár a pálinkát legszívesebben elvenném tőlük. Ahogy Balu nevezi (legalábbis én így mondom) “nótázolni” is szoktak, hogy zeng tőle a lakás! - Pfúú… szóval készüljünk a legjobb esetben is némi romlott élelmiszerre, és a hőn áhított paprikádra? - kérdezek vissza, és próbálok nem grimaszolni. Fél éves sütemény… blöáá, remélem nem lesz büdös a dobozban! Inkább majd kibontjuk kettesben, nem akarom sokkolni a nézőket valami folyékony pogácsával és ilyesmikkel. - Tizenöt! Szerinted?! Ha nem adsz enni de gyorsan, akkor esküszöm téged fallak fel! - mondom incselkedve, de remélem sejti, hogy nem viccelek. Vagy kaját ad, vagy úgy kifáraszt, hogy még kajára se tudjak gondolni. Más opció nem játszik. - Megyek, lezuhanyzok és átöltözök, esetleg van rá remény, hogy mire végzek elkészüljön a vacsi? - kérdezem reménykedve, de úgyis tudom, hogy a válasz egy nagy kövér NEM. Inkább látványosan duzzogva és csalódottan trappolok a fürdő felé, hogy némi forró zuhannyal mossam le magamról a mai napot. Ahogy a víz alatt szappanozom magam, megint csak elkeserít a látvány, hogy bizony-bizony a karantén se tett jót nekem, tisztára kezdek pocakot ereszteni az emberem mellett… Nem mintha panaszkodna emiatt, de ami késik nem múlik! Zuhany után csak megtörlöm a vizes hajam, és hagyom, hogy formás csigákba rendeződve tekeregjen az arcom körül nedvesen. Balázs egyik pólóját veszem kölcsön, ami szinte a térdemig ér, és egy rövidnadrágot veszek még fel ami teljesen el is tűnik a póló alatt mintha nem is lenne rajtam, itthonra bőven elég ez is. A fincsi illatok vezetnek a konyha irányába, még mindig furcsa egy kicsit, hogy van aki főzésre használja, és nem csak mirelitet melegít a mikróban. Hiába is settenkedek, valószínűleg lebuktam, de azért még ha hagyja magát, Balázs hátához simulok, és jó szorosan megölelgetem. - Még sokára lesz kész? Már finom az illata nagyon! - próbálom győzködni, hogy nem kell annyit varázsolni, csak tegye le elém a tányéromat és kész! Ha éhes vagyok, agresszívvá válok, ezt is mindketten tudjuk. El is kezdem a fenyegetéshez híven a rágcsálást, fogaim közé veszem a pólóját, és úgy húzogatom ahogy Bagel szokta, ha azt akarja, hogy figyeljünk rá. Még halkan morgok is egy kicsit. - Adj ennem vagy elpusztulok! Könyörülj a szegény éhezőn! - nyöszörgök némi rájátszással, de tény, hogy tényleg nagyon éhes vagyok, még a hasam is korog.
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
Csak annyira kezd az agyamra menni ez a kényszerszünet a vízilabdában, mint Bagelnek menne, ha heteken keresztül nem mehetne ki az ajtón és négy fal között kéne élni az életét, nagy, szabad terek nélkül, ahol kedvére rohangálhat… bár Minnie a gazdája, most mégis sokkal szívesebben bólintottam rá úgy bármikor, hogy inkább leviszem én az udvarra, vagy sétálok vele egyet. Sőt, már az is arra enged következtetni, mennyire a végét járom, hogy bármennyire is utálok futni, most nem egyszer mégis az asszonnyal tartottam, amikor a szokásos kilométereit rótta a parkban. Mondom én, hogy itt a vég! - Jó, hát abban legalább van némi sikerélményem, ha már az autóversenyes játékokban esélyem sincs. – úgy meg ki szeret játszani, hogy tudja, így is, úgy is ki fog kapni, akármennyire is teper? Ebben legalább mindketten labdába rúgunk a győzelemért. - Ha annyira unatkozott, elmehetett volna sétálni is, nem? – kérdezek vissza, mert legyen igaza, hogy az unalom is közre játszott, de csak miatta kötött ki az irodában! Ha valamelyik sörhasú kollégája lett volna az ügyeletes, vajon akkor is a munkahelye lett volna a kiszemelt úti cél? - Jó, persze, régen… Régen én is néptáncoltam, attól még nem vagyok puszipajtás Michael Flatley-vel meg a többi nagyágyúval. – forgatom a szemeimet, mert ugyan már! Régebben űzte a vizes sportokat… tesiórán leúszott pár hosszt? Vagy nyaranta eljár strandra? Szokott kajak-kenut nézni a tv-ben? - Igen? Ezt nevezem, nem is tudtam, hogy ilyen hosszú nyelve van. – bólintok elismerően, még egy ok, hogy ne zárjam a szívembe az ürgét, akkor meg pláne amikor meghallom, hogy Minnie szerint még beleszólása is van a rendszerbe. Te jó ég, mi jöhet még ezek után?! - Hát ez nagyszerű. – bököm ki végül, miközben csak úgy ááárad a belőlem a lelkesedés. Inkább ez, mint nekiállni részletezni, hogy majd jóban leszek vele, de legalábbis nem akarom betörni az orrát, ha nem liheg folyton Minnie nyomába ilyen látványosan, de erőt veszek magamon és csak lenyelem a mondandómat – Igazán nem kellett volna. – Hiányzik már a játék, de ha ennél a pojácánál kell kuncsorogni azért, hogy újrainduljon az élet ebben az ágazatban is… a fenébe is, inkább rohadok itthon még egy hónapig! Mindegy, hagyjuk is… - Wow, na azt megnéztem volna! – ámulok rá elismerően, mert legyünk őszinték, Minnie amilyen aranyosnak tűnő kis pöttöm, néha legalább olyan félelmetes is tud lenni, amikor bepipul. Hiába, a látszat csal, meg a többi… Mindenesetre, ha megy reklamálni, tuti elkísérem – nem mint ha segítségre lenne szüksége, úgy tűnik, tökéletesen boldogul ezen a téren is, de ki hagyna ki egy ilyen ingyen cirkuszt?! - Hagyd csak, majd visszaviszem én, ha már rám tukmálta rám… Mást nem holnap összedobok valami sütit, úgy is ennék már valami édeset, aztán viszek neki is belőle. Nem mint ha annyira a szívem csücske lenne, de a múltkor is elég zabos volt amikor veszekedtünk, hátha nyerünk még pár napot, mielőtt a nyakunkra hívná a zsarukat. – ha meg nem lesz lelkierőm ilyenekkel pepecselni a konyhában, akkor simán visszakapja a baseball ütőjét, vagy csak átdobom a teraszára, aztán túl van tárgyalva a dolog. - Jajj, ugyan már, olyan süket, mint az ágyú. – vonok vállat a pisszegésre, meg az utána következő magyarázatra is, hogy ezzel az ütővel úgy se sokra mentem volna. - Oké, és számít valamit? Végül csak megtudtad, és az ütő is megúszta az ajtót. – tudom is én, hogy miből van, annyira még nem ölt az unalom, hogy a ház tervrajzaiban meg kiviteli terveiben is mélyre ássam magam, szóval felőlem legalább ugyanannyira lehetett volna műanyagból vagy sima fából is, mint acélból… Sokáig nem is küzdök vele, átadom a terepet az asszonynak, hajrá, mutassa, mit tud! Mialatt pedig elkocog a garázs felé szerszámokért, csak tovább ölelgetem a csomagomat, meg fél kézzel Bagelt is megnyüstölöm kicsit annak örömére, hogy hazaértek. - Oké, befejeztem! – és csak azért nem tartom fel megadóan a két kezem, mert mindkettő tele van, egyik a csomaggal, másik az ütővel, szóval inkább nem is mondok semmi egyebet, maximum látványosan forgatom a szemeimet, elég beszédes az is. - Felzabáltathatsz a sárkánnyal, hogy aztán a hős paripáddal együtt halj éhen odabent. Úgy emlékszem, múltkor a mirelit pizza is elfogyott, szóval… - ha a „postást” nem bántjuk, akkor a „tábori szakácsot” is tessék ám békén hagyni, ha jót akar magának! - Ezt megbeszéltük. Taníts, mester! – adtam be a derekamat, bár remélhetőleg egyhamar nem lesz újra szükség ilyesfajta ismeretekre, de sosem lehet tudni… na meg ki tudja meddig tart még ez a bezártság, megtanulok én bármit, csak teljen az idő! - Hé, azért nem mindig! – kérem ki magamnak, igaz, ha most konkrét példával kéne előállnom, ha a fejem tetejére állnék, se tudnék egyet se mondani, így aztán nem is forszírozom tovább a dolgot. Lehet, hogy tényleg igaza van? Vagy csak az edzett meg ilyen jól, hogy bőven volt alkalmam gyakorolni ennyi tesó között, hogyan keveredjek ki én a nyertesként egy-egy helyzetből. Ha mást nem, ennyi előnye már van annak, hogy nem egykeként nőttem fel, bár ha úgy nézzük, Minnie-nek sem lehet oka panaszra, azért belé is szorult nem kevés küzdőszellem. - Behalok, ez tényleg elfáradt. – pislogok elismerően Bagel felé, mert legyünk őszinték, ritka az, hogy ennyire lemerül nála az elem, hogy még a játékaira sem bagózik rá, csak az ágyáig akar eljutni, mint valami holtkóros. - Mit akarsz, amerikai létére egész jól bírja! – nevetek elismerően, miközben én is lepakolok. Azért vicces belegondolni, hogy amennyire tartottam eleinte a családjától, így karácsony környékén, amikor hirtelen mindenki kíváncsi lett ránk, azóta egész sikerült összebarátkozni velük is. Legalábbis Bo-val biztosan, így, hogy hetente összeülünk sztorizgatni-iszogatni, Minnie-t kibeszélni, de valahogy a szülei sem tűnnek már olyannak, akik meglátva egyből a kereszteket vetnék meg szívük szerint kiátkoznának. Valahol azért vicces belegondolni, hogy több időt töltök lassan az ő rokonaival, mint a sajátjaimmal, azokkal, akik itt élnek a városban és nem egy másik kontinensen. - Azt azért remélem, hogy olyan nagyon romlandót nem pakoltak bele, pláne annak fényében, hogy alapból is vagy két-három hét a szállítási idő… Maximum csonttá száradt, ami van. – vonok vállat újfent, mert penészes, szőrös, rohadó, életre kelt élelmiszerfélékre nem is gondoltam eddig, pedig az is benne van a pakliban. De csak nem… ugye nem ezért kullogott el Bagel olyan csendesen?! - Oké, vettem a célzást, kedves az életem, szóval megyek is… - indulok látványosan a konyhába, amikor meghallom a kérdését, és a homlokomat ráncolva, látványosan elgondolkozva válaszolok – Amennyiben legalább fél órán át tart az a zuhany… meg utána megterítesz, akkor talán van rá esély. – vetek egy pillantást a konyha felé, majd rá, hogy már tudjam, úgy se fogja addig áztatni magát, sőt… 5 percen belül itt fog lábatlankodni nekem a konyhában! Mint ha azzal sürgetni tudna, nem pedig hátráltatni… Pont ezért, amint Minnie elbattyog a fürdő elé, már folytatom is a főzést, ahol délután abba maradt, a pörkölt már melegszik (szerencsére teljesen ki sem hűlt még), ahogy a nagy fazék víz is mellette, én meg pakolom sorra a nokedlihez valót a konyhapulton, hogy azt is minél előbb bekeverjem, megcsináljam és együnk végre. - Éreztem, hogy nem lesz fél óra… - dünnyögöm magam elé, ahogy meghallom Minnie lépteit. Talán még 10 perc se volt, így hajmosással se, mire érzem, hogy már tapad is a hátamra, és mivel még úgy is a vízre várok, hogy melegedjen, fél kézzel hátranyúlva én is átölelem. - Még egy kicsit bírd ki. Mondanám, hogy addig kapsz kóstolót, de a végén még kenyérrel belemászol a pörköltös fazékba tunkolni aztán semmit sem hagysz nekem, úgyhogy türelem… - pillantok hátra a vállam fölött, mire érzékelem, hogy már javában a pólómat nyammogja. A fenébe, tényleg nem viccelt, ha nem sietek, a végén két percen belül már a hátamat fogja csócsálni. - Na jó, lásd, kivel van dolgod… Egy kis kóstoló? – hallva a könyörgést meg a pocakkorgást, elővarázsolok egy kanalat a fiókból. Egy kocka husit meg némi szaftot kipecázok a fazékból, majd felé is nyújtom, amíg el nem tünteti, meg véleményezi – remélhetőleg csak a husit, a kanál azért marad. Ha pedig sikeresen levizsgázott nála a vacsi, akkor mielőtt belemászhatna a fazékba a többiért, már nyomom is a kezébe a villát-kanalat-tányért, hogy tegye magát hasznossá, amíg én a nokedlival pepecselek. Nem mint ha ellenemre lenne, hogy szeretethiányos koala módjára csüng a hátamon, de amikor épp a forró vízzel pepecselek, olyankor jobb a két lépés távolság. Ha pedig egy kicsit még bír nyugton ülni a fenekén, akkor nem sokkal később már ott gőzölög a vacsi az asztalon, én pedig szó nélkül nyújtom neki a kanalat, szedjen csak ő előbb, mielőtt még tényleg éhen hal… Remélhetőleg hagy nekem is valamit, direkt dupla adagot készítettem, de nála sose lehet tudni. Közben még Bagel tányérját is megpakolom némi házi koszttal, ne csak száraz tápon tengődjön szegény, aztán visszatérek én is a helyemre vacsizni. - Akkor kamerával, vagy anélkül bontsunk ajándékot? – sandítok Minnie-re két falat között, fejemmel a pulton pihenő csomag felé intve, mert… a fenébe is! Hiába kallódott már hetek óta, anyámból csak nem lehetett kihúzni, hogy mi is lapult benne. „Most már úgy is mindegy…”, legyintett a telefonba, amikor szóba került, szóval mondhatni, nem kicsit piszkálja a fantáziámat, hogy mégis mit rejthet. - Na gyerünk, tempó, tempó! Fogadok, hogy nem tudod 5 perc alatt eltüntetni azt az adagot a tányérodról… – unszolom Minnie-t is, hogy kanalazza befelé a kaját kicsit gyorsabban, és ha lehet, akkor a repetát is bontás utánra időzítse, ha kérhetem.
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
- Szerintem neked is szükséged lenne már egy humanoid arcára, ha egyedül élnél. A séta nem mindenre megoldás. Én nem ítélem el, amiért olyankor jött be mikor egy normális kinézetű ember van bent. Jobb társaság vagyok mint például Jenkins a fánkzabáló- vonok vállat. Tudom, hogy féltékeny, és simán betörné bármikor Oliver orrát. Élvezettel. De erről meg most miért én tehetek?! - Azt hiszem második lett az országos bajnokságon. Toronyugrás, ha jól emlékszem? - vágok elgondolkodó arcot, miközben ő forgatja a szemeit. Annyira cuki! Imádom amikor ezt csinálja, hogy duzzog és méltatlankodik pedig igazán nincs rá semmi oka… én legalábbis nem adtam rá okot. - Diplomatikus, nem seggnyaló. Egy valami, amiben jobb, mint te. - mutatom az ujjammal is, hogy ez bizony egy-null Oli javára. Már csak amiatt is, mert Balu hajlamos hevesen reagálni dolgokra, és abszolúte nem diplomatikus. De tényleg. A múltkor találkoztunk valami egyetemi csoporttársával, aki a karantén alatt valószínűleg felszedett néhány (tucat) kilót, mire Balázs kerek perec azzal kezdte, hogy “úristen de szarul nézel ki!”. Vannak helyzetek, amikor az őszinteségnél sokkal jobb az, ha udvariasan megtartjuk magunknak a véleményünket. - Ugyan már! Egy-két hét és mehetsz lubickolni. - próbálom biztatni, de látom, hogy igazából ez az ő nagy baja, hogy hiányzik már neki a sport. Oké, a futástól is elfárad, meg a sajátos “asszony, mássz a vállamra!” fekvőtámaszoktól is, de mégsem olyan, mint amikor a medencében lehet. Néha olyan erővel dobja el a labdát a parkban Bagelnek, hogy szegény eb szaglászhat negyed órát mire megtalálja hetedhét határral odébb. Hogy a lyukról a gipszkartonban ne is beszéljek, ami a folyosó falát díszíti. Szerinte “csak egy kicsit elhajította” a gumilabdát. Szerintem meg lassan nekiállhat kitalálni, hogy hogyan fogja a lyukat glettelni és festeni… - Csíped amikor mással ordítok, mi? - kérdezem, majd rá öltöm a nyelvem. Abban már van nagy tapasztalata, hogy milyen amikor vele kiabálok, de egész más élmény lehet, ha közben nem kell gondolkodnia a válaszcsapáson. Néha sajnálom szegényt, mert elég hirtelen haragú vagyok, viszont szerencsére amilyen gyorsan jön úgy megy is a dolog. Kiabálok egy sort, duzzogok öt percet és utána olyan mintha nem történt volna semmi. Legalább a napokig tartó duzzogást nem kell elviselnie. - Szerintem már így is úgy is érik, hogy ránk hívja a zsarukat. - forgatom a szemeimet - Múltkor azt mondta, hogy ha félek tőled, nyugodtan átmehetek hozzá amíg a rendőrség intézkedik. - vállat vonok - Szerinte ijesztő vagy. - ami már csak azért is vicces, mert szerintem Balázs előbb rágná le tőből a saját kezét, mint, hogy akár csak véletlenül is bántson engem fizikálisan. Oké, elég nagy a hangja és kiabálni is szokott, de a tettlegesség marad az uszodában. Tudja jól, hogy egyetlen rossz mozdulat és a csontom törik, amilyen erő benne van… sosem bántana, ennyire már ismerem. - Igaz. - kuncogok - Egy magánhangzót szeretnék venni! - utánzom a szerencsekerék tipikus játékosainak hanghordozását. Minden este azt nézi a szipirtyó, hatmillió decibeles hangerőn. Már meg se próbáljuk felhangosítani a saját tévénket, hogy rendesen halljuk a filmet, inkább vagy elmegyünk abban az egy órában kutyát sétáltatni, vagy akkorra időzítjük a napi veszekedést (legalábbis az egyiket), vagy a banyától legtávolabbi helyiséget használjuk (hálószoba) egyéb testmozgás jellegű tevékenységre, hiszen legalább nem hallgatózik a szomszéd se, hogy épp mit csinálunk. Szerencsénk volt, hogy a zárnak azon kívül más baja nem volt, hogy bele tört a kulcs. Különben (és ezt sosem fogom neki bevallani!) hívhattunk volna egy lakatost, hogy bejussunk a saját lakásunkba. Szép kör lett volna, mit ne mondjak! Örülök neki, hogy talán mára befejezi a féltékenykedést, de ahogy Scarlett O’Hara is mondta: holnap új nap virrad! Egészen biztosan fel fogja rántani az agyvizét mondjuk egy olyan baromsággal, hogy Oli nyomott egy like-ot az egyik képemre vagy írt egy kommentet instagramon. “Mert minek nézegeti a képeidet?!” - Rendben, rendben… Lásd kivel van dolgod, bejöhetsz! - mondom nagy kegyesen, miközben az ebet is befelé tessékelem. Szegénykém majdnem elaludt a folyosón. Csak sokat mondóan nézek rá, amikor tiltakozik, hogy ő aztán nem mázlista. Nem a francokat nem! Fel nem foghatom, hogy ha valakinek ilyen malaca van, hogy tud ennyire esetlen lenni az élet dolgaival! Nem a levegőbe beszélek, láttam a szerződését a csapattal… neki nem mondom, mert nem akarom megbántani, de szerintem túl olcsón adta magát, az ő szintjén egy tizedessel odébb kellene, hogy legyen a fizetése. De majd én kézbe veszem a dolgokat, az év végével úgyis meg kell újítani a szerződését, és kis szerencsével addigra olyan sztárt faragok belőle, hogy kérés nélkül is megadják neki azt az összeget amit érdemel. Mert láttam már játszani, tudom mennyire tehetséges játékos. A gyakorlatias dolgokban nem túl jártas, de mégis mit vártam egy bölcsésztől? - Nagyon! - bólogatok - Hazafelé kétszer is megbotlott szegény a saját lábaiban. Tudod mint múltkor a parkból hazafelé. Azt hittem megzabálom! - nem mondom, hogy egyszerű ezt a kutyát lefárasztani, de néha sikerül. Amikor viszont elfárad, de úgy istenesen, akkor lóg a kis feje és összeakadnak a tappancsai is. Halál cuki! - Jól bírja, de azért megvan róla a véleménye, hogy nem embernek való! - nevetek vele. Múltkor Bo azt mondta, hogy ez a cucc annyira durva, hogy legszívesebben a motorok olajtalanítására használná. Én egyszer ittam csak pálinkát, köszöntem szépen, elég is volt, majdnem megfulladtam. Valami dördzsöj vagy mi, állítólag szőlőből készül. Pfúú! Hogy veszi be Balu gyomra, nem is értem! - Reméljük a legjobbakat. Hátha elküldték a karácsonyi ajándékodat is. - mondtam, mit sem sejtve a magyar ajándékozási szentháromságról (konyharuha-zokni-atléta). - Köszönöm. Édes vagy. - sóhajtok, mert ez a fél óra plusz terítés egy örökkévalóságnak tűnik. Inkább zuhanyzok és hajat is mosok, direkt még be is balzsamoztam meg minden! Ha ez nem tartott fél óráig akkor semmi! Mikor már felöltöztem és megtöröltem a hajam, akkor pillantottam az órára. Komolyan?! Tokkal-vonóval nem volt tíz perc?! Mit tud a többi nő órákig tökörészni a fürdőben?! - Nem tehetek róla… Pattintottam volna fel egy lájti esti sminket is, hogy húzzam az időt? - kérdezem duzzogva. Tudom én, legalábbis láttam a különböző profiljain (Facebook-Insta), hogy előttem pooontosan azok a plázaciculik voltak mellette, akiket most közös erőkkel röhögünk ki, ahogy a bevásárlóközpontokban billegnek a kis cepellőikben. Néha emlékeztetni kell rá, hogy “ugye milyen jó így, hogy az arcomat puszilgatod, és nem púdert meg alapozót nyalogatsz?”. - Kár, hogy már ennyire ismersz. - szimatolok, mielőtt még elkezdeném a pólóját nyammogni. Egyrészt az ő illatát is szeretem, másrészt a kajáét is, harmadrészt meg mondjon bárki bármit: egy ilyen haspóknak mint ami én vagyok, kész főnyeremény egy olyan pasi aki tud főzni! Talán ez a legszexisebb tulajdonsága, nem is a formás izmos teste. Na jó, a hátsója azért… világbajnok. - Mmmm! Még! - mormolom miután eltüntettem mindent a kezéből. Igen, a kanalat is, nemes egyszerűséggel kihúztam a kezéből, hogy aztán támadásra készen akarjak nyúlkálni vele a fazék felé. Amit persze tudom, hogy nem szabad, így a szúrós szemeket megelőzendő inkább a mosogatóba teszem a kanálkát. Utána csak továbbra is etióp éhezőt imitálva csoszogok, lerakom a tányérokat, majd gigantikus sóhajokat elengedve ülök a helyemen és bámulom a házi szakácsomat. - Még mindig olyan hihetetlen, hogy ilyesmiket tudsz főzni. - mondom neki dicséretként, miközben már kétkezest játszva, egyszerre pakolom a tányérba a noklit és a pörgöld-öt is. Mondja, hogy nem voltam éhes! Alaposan megpakolt tányérkámmal, nyakam nyújtogatva nézelődök az asztalon. Téjifföl nincs?! Mi a szar?! - Balu hol a créme fraiche? - kérdezem aggodalmasan, de a következő pillanatban már meg is látom a kis műanyag pohárkát a fazék mögött elbújva, így lecsapok rá. A kupakon lévő feliratnak pöttös betű van a végén, Balázs szerint az az Ö. Még a múlt heti magyar kisboltos zsákmány része lehet ez is, mint az a fura ricotta szerű édesség ami csokiba van mártva. Ha agyon ver se tudom kimondani a nevét annak a kis fehér alapon piros pöttyös papírba csomagolt izének a nevét. Még mindig isteni ez a kaja, csak úgy lapátolom befelé, a külvilágot gyakorlatilag kizárva. Amíg a tányérból a fele kaja el nem tűnik, maradok is ebben a Nirvana szerű állapotban. Utána pislogok csak, hogy Bagel is kapott egy keveset, amire csak hümmögök, és bólogatok. Főnyeremény ez a pasi. Még két ilyet főz, és esküszöm én hozom a brill gyűrűt, hogy megkérjem a kezét! - Nélküle. Inkább nem reckíroznék ilyen tengerentúli csomagokkal, ki tudja mit élt át szegény az elmúlt fél évben. - mondom inkább, mert korábban már ráfaragtam az ilyesmivel, anyámék küldtek valamit Floridából, ami minden gondos csomagolás ellenére is ripityára törött. Meg amúgy is, ha videós kicsomagolást akarunk, ahhoz fel kellene öltöznöm rendesen, a hajamat is meg kéne szárítani, meg egy minimális smink se ártana. - Max majd az érdekesebb cuccokból holnap csinálunk egy összeállítást. Ehhez mit szólsz? - ajánlom fel, mert egész jó kompromisszumnak tűnik. Amikor viszont elkezd sürgetni, csak jó nagyokat pislogok, nokedlivel a számban. Még rágni is elfelejtek. - Akkor addig szedd le az asztalt, én megeszem még a maradékot. - teszek egy javaslatot, és ha elpakolt, már hozhatja is a dobozt. Azért én szerzek még egy müzlis tálba egy kis repetát, de ezt már az asztal mellett állva nyammogom el. Erősen nyújtózkodva kap tőlem egy pörköltszaftos puszit. - Bontsd ki! - unszolom két kanálnyi étel közt, és odébb állok, hogy a ragasztót nyugodtan el tudja vágni. - A tesódnak meg tudjátok tartani az esküvőjét? Vagy az is csúszni fog? - érdeklődök, mert az anyukája elég gyakran piszkálja őt is azzal, hogy “mikor nősülsz már meg kisfiam, jaaaj megélem-e én még azt?”. Közben a repetám is elfogyott, így a szalvétába törlöm az arcom, és máris feszült figyelemmel nézem a bontogatást. Bagel is felébredt a nagy izgalomra, de épp csak a tálkájáig vonszolja magát, hogy ő is narancsságra pofával járjon-keljen a paprikás szaft miatt. - Öööm! Te ebből mindent tudsz azonosítani? - pillantok bele a dobozba, amiben egymást érik a furcsábbnál furcsább tárgyak. - Mik ezek? És mire valók? - unszolom, hogy mondjon már valamit. Amikor kiveszi az első tárgyat, feltűnik a dobozban valami textília, udvariatlanság vagy se, érte nyúlok, és kipecálom. KIVÁLÓ MAGYAR TERMÉK Különös felirat díszít egy egészen aprócska fehér színű babaruhát, meg a magyar zászló. Mi a szar?! Balázs elmondta nekik? Mármint… amikor még azt hittük, hogy bővül a csapat, elmondta nekik? Pedig kértem, hogy tartsa titokban! Meg se próbálom felolvasni hangosan ami a rugdalózón áll, érteni meg amúgy se értem. Csak a kezemben tartom a kis ruhát, és elgondolkodó arcot vágok. Akármennyire is apokaliptikus volt a hangulatom az első egy-két órában, az az igazság, hogy egy kicsit beleéltem magam a dologba. Nem a felszínen, de ott mélyen, belül ahol az emberek az ilyesféle álmaikat dédelgetik. Mikor január elején eljutottunk végre egy orvoshoz, és kiderült, hogy téves riasztás, bár egy részem megkönnyebbült, és kifelé mosolyogtam is, de belül… hát, ott nem esett annyira jól a dolog. Azóta nem nagyon beszéltünk róla, a magam részésől úgy tettem mintha mi sem történt volna. Rossz most egy ártatlan ajándék formájában szembesülni az érzéssel, amin azt hittem már túlvagyok. Inkább vissza teszem a babaruhát a dobozba, és némi jókedvvel fordulok Balu felé. - Na? A pálinkád túlélte? - ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy átöleljem, így nem sokat habozok, már nyomulok is az oldalához, hogy szorosan megölelhessem amíg a csomag tartalmával van elfoglalva. Nem is akartunk még gyereket! Mi ez a depresszió?! - Van paprika is? Ne csigázz már! - kérdezem, hátha el tudja terelni a gondolataimat arról az aprócska kis ruhadarabról, ami valahogy akaratlanul is úgy vágta az arcomba a valóságot, hogy rosszul esik szembesülnöm vele. Lehet, hogy beszélnünk kellett volna róla? Mármint, arról, hogy ki miként élte meg a dolgot, hogy mégse leszünk szülők?
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
Akármennyire is szeretném valahogy megcáfolni a hallottakat, most sajnos kénytelen vagyok igazat adni neki. Ha egyedül kéne rostokolnom egy albérletben, valószínűleg már én is rég becsavarodtam volna, ha pedig lenne választási lehetőségem, hogy akkor essek be melóba, amikor egy csinos kolléganő van bent, vagy egy dagadt, szőrös disznó… Touché! - Toronyugrás? Az pont egy fokkal jobb, mint a szinkronúszás. – jön az újabb grimasz. Nem mondom, ez már egy fokkal közelebb áll a sport fogalmához, mint a sakk, vagy a számítógépes játékok, de attól még ez sem tartozik a kedvenc sportágak közé. - Részletkérdés. – húzom fel sértetten az orrom, mert ilyen az emberi természet. Most valahogy pont nem érdekel, hogy 999 témában hogy körözöm le ezt a szerencsétlent, úgy is ezen fogok puffogni, hogy de ebben az egyben ő a jobb – Bár jobban belegondolva, annyira nem meglepő a mai világban… nem hiába, hogy a nem az „ami a szíveden, az a szádon” típusok sokkal gyorsabban haladnak felfelé a ranglétrán. A többség jobb szereti a kellemes hazugságokat, mint a fájó igazságot. – csűröm csavarom csak azért is a dolgot addig, amíg valahogy csak sikerül negatív színben feltüntetni ezt a szerencsétlent. Diplomatikus… na persze! - Egy-két héttel ezelőtt is pont ezt mondtad. – kedvtelenedek el ismét. Az első egy-két hétben még élveztem is a lazsálást, a délig alvást, hogy se suli, se meló, se edzés, se izomláz, egész nap azt csinálunk, amit akarunk. De ahogy teltek múltak a napok, a napokból hetek, majd hónapok lettek, már közel sem ennyire vicces. Ha tudnám, hogy meddig tart még ez az egész diliház, isten bizony, már rég vágnám a centit, vagy számlálnám vissza a napokat, mint anno a nyári szünetek előtt a suliban. Ó… Ió… Ció… Áció…Káció… Akáció… Vakáció!!! - Naná, hogy csípem! – vigyorodok el szemtelenül, mert jó hogy! Tiszta buli, amikor nem az én torkomnak esik neki, hanem másénak. Nem mondom, a mi szájkaratéink is egész szórakoztatóak tudnak lenni, pláne így utólag visszagondolva, hogy milyen hülyeségeken vagyunk képesek agyba kapni. Na meg nem mindenkinek megy ám ez a fordulatos, pörgős, dinamikus, visszavágós vitázás ám, szóval meg kell becsülni! Nekünk már egész jó rutinunk van benne, épp ezért tiszta poén nézni, ahogy esetleg más próbálkozik ellene… - Hogy én, ijesztő? – pislogok megrökönyödve, mert ne már! Hát látná, hogy a nagyfater kikkel jár kocsmázni, némelyiküktől még én is megijednék, ha egy sötét sikátorban összefutnánk. De hogy ééén?! - Na jó, akkor nem kap sütit. Tudhattam volna, hogy hülye ötlet. – amilyen gyorsan eszembe jutott, úgy el is hessegetem az egészet. Nem mint ha nálunk nem fogyna el, de ha már úgy is ilyen begyöpösödött agyú a vén szatyor, akkor minek törjem magam feleslegesen? Még hogy én vagyok az ijesztő… - Jajj könyörgöm, csak ezt ne… És ha belegondolok, hogy én ezt a műsort valamikor, még a múlt évezredben, gyerekként még szerettem is… - nos, mostanra már a világból is ki lehetne kergetni vele, annyi szent, már rémálmaimban is az kísért. Hála az égnek az asszony sepert alatt megoldja a zár-kulcs problémát, így nem kell újfent megjárni a vasorrú bába lakását, azok után, hogy Minnie-nél hogy kampányol ellenem, még kevésbé szimpatikus. - Lásd kivel van dolgod, akkor befejezem az ebédet. – viszonzom a kedves invitálást. Mint ha amúgy nem engedne be, vagy rejtegetném a kaját előle. Na, jó, utóbbira már volt példa, lásd a süti utolsó szeletek, amikor nagyon belendül a nasizásba, és tudom, hogy amúgy én érek később haza (a már rég üres tányérra). - Azt nevezem! Amilyen energiabomba, mindig rácsodálkozok, hogy vannak pillanatok, amikor nála is lemerül az elem. Örülj neki, hogy nem teljesen, megnéztem volna, hogyan cipeled hazáig! – mert igaz, annyira nem nagy kutya, mint mondjuk egy bernáthegyi, vagy komondor, de Minnie termetéhez képest így is elég nehéz lehet, ha elhagyja magát és több utcán keresztül kell cipelni. Egyszer a parkban úgy sikerült lefárasztani, hogy én cipeltem hazáig, és még én is éreztem a karom utána (de csak mert rossz a fogás rajta!), szóval tudom, hogy mennyi az annyi. - Ahhoz képest egész jól fogy az ő poharából is. – kontrázok vissza, de azért büszkén kihúzom magam, mert hiába, a jó otthoni házi pálinkának azért még mindig nincs párja a világban. Az meg kisebb csodával felér, hogy amerikai létére Bo ilyen jól bírja! A csomagra csak bólintok, miközben leteszem a pultra, ha már karácsony környékén adták fel anyuék, biztos lapul benne pár karácsonyi meglepetés, de hogy micsoda, az majd elválik… nem csöpög meg folyik semmi belőle, szóval bízok a legjobbakban, hogy legalább a pálinka túlélte az utat, ha más nem is. Viszont ez majd a vacsora után, Minnie-t már hessegetem is a fürdő felé, hogy ne lábatlankodjon, mert így sosem leszek kész a pörkölttel, hiába nincs sok hátra neki. Én naiv, azért reméltem, hogy valamivel több időt nyerek, de alig állnék neki, Minnie már megint itt sertepertél… - A te tempódat ismerve, az se tartott volna 2 percnél tovább. – jegyzem meg, abból kiindulva, hogy a zuhanyzást, hajmosást, meg az ezzel járó huzavonát is milyen rekordidő alatt nyomta le… azért vicces belegondolni, hogy van olyan exem, akinek csak ez legalább egy óra, ha meg még sminkel is mellé, szorozd fel hárommal. Ha ebéd után egyből készülődni kezdett, estére talán elkészült, hogy kimozdulhassunk valahová a városban (mert hát smink nélkül azt se lehet...). Szóval, jó lesz az „lájti esti smink” nélkül is, rájöttem, hogy mégse szeretem az alapozó, pirosító, rúzs, meg a többi sminkcucc ízét…. - Ilyenkor mindig elcsodálkozok azon, hogyhogy nem színésznő lett belőled. – csóválom a fejem a pörköltös fazék körüli sertepertélést elnézve, és inkább a kezébe nyomom a tányérokat meg evőeszközöket, hogy tegye hasznossá magát, annyival is előbb eszünk. Mondjuk annyira nem időnyerés így, hogy csak két főre kell teríteni, nem tizenkettőre, mint néha nálunk, otthon… - Pedig ez a világ egyik legegyszerűbb kajája. – vonok vállat, mert belegondolva, van ezer meg egy, jóval pepecselőbb meg melósabb kaja a magyar konyhában, mint a pörkölt, amit háromszor is meggondolnék, mielőtt egyáltalán nekilátok. Példának okáért a szilvás gombóc vagy a somlói galuska… Pedig abból is de ennék már egy jót! Majd, ha megyünk haza, megkérem anyut, hogy csináljon! De nem is húzom az időt feleslegesen az ilyesfajta meditálással, úgy is van idő még kitalálni a menüt, anya úgy is mindig kérdezi, hogy mit enné(n)k, szóval inkább átköltöztetem a fazekakat az asztalra, és a szedőkanalat Minnie-nek nyújtva átengedem neki a terepet. - Az előbb raktam ide azt is az asztalra, szóval biztos, hogy van még. Legalábbis tegnap este még biztosan volt. – igen, mert csak úgy magában, kenyérre kenve is imádom, esetleg némi sajttal megszórva, legyen akármennyire is „csóró koleszos kaja” nővérem szerint. De akkor is finom! - Mondjuk, abban van valami. –adok igazat neki a doboz kapcsán, lehet, mégsem élő adásban kéne sokkolni a rajongóit, hogy bundát növesztett a mézeskalács, vagy önálló életre kelt a trappista sajt… Ha meg túl sokat kell vágni, az se buli, szóval marad a kettőnk titka ezen a kontinensen, hogy mit is rejt a doboz. - Ahogy szeretnéd, Töpörtyű, mégis csak a te csatornád, te rajongóid. – válaszolok két kanál pörkölt között, mert csak jobban érzi, hogy mi az, ami belefér, vagy milyen tartalmakkal szeretné megörvendeztetni őket, én aztán nem szólok bele. Pusztán egy ötlet volt. Azon viszont meglepődök, hogy kettőnk közül én végzek előbb, pláne, amennyire éhen akart halni, amilyen tempóval lapátolta a kaját, meg amilyen adagot szedett… de ezen aztán nem veszünk össze, szófogadóan nekilátok, hogy elpakoljak, amíg ő még lefojtja egy kis repetával a pocakban lévőt. Néha még mindig ledöbbenek azon, hogy ilyen pöttöm létére hogy bír ennyit enni, de belegondolva, hogy a megismerkedésünkkor is milyen adag csirkeszárnyat elpusztított… már akkor szerelem volt első látásra. Nekem sem kell kétszer bontani, egy késsel már neki is állok bontani, pláne, mert annyi ragasztószalag van szerencsétlen dobozon, hogy eltart az egy darabig. Látszik, hogy anyám csomagolt, legalább 3-szor annyi ragasztó, mint ami kéne, csak hogy biztosan kitartson a doboz! - Kettőt és könnyebbet! Őt ismerve, meg hogy mennyit készültek, meglepődnék, ha egy „csak a jegyespár, két tanú, meg az anyakönyvvezető” féle esküvőjük lenne. Sok fős rendezvényeket meg még mindig nem engednek otthon se tartani, szóval biztosra nem tudom, de őt ismerve, inkább vár még egy évet, aztán mehet a háromszáz fős lagzi. – gondolkozok hangosan, mert mostanában nem nagyon beszéltünk, ha mégis, akkor sem épp az esküvőjük volt a téma, csak anyu említette elvétve, hogy mennyire le van törve ő is a mostani helyzet miatt. Pedig mióta készült már rá! - Naná. Szép is lenne, ha nem tudnék… mire vagy kíváncsi? – nézek rá értetlenül, mert miután nekem olyan egyértelmű meg nosztalgikusan ismerős minden, nem tudom, hogy ő min akadhatott fel így első látásra. Elsőre ki is pecázok két adag édességet, amikről mérget vennék, hogy a nagyszüleim küldték a híres-neves szabadkai piacról. - Puffasztott rizses csoki meg banános csoki. – emelem ki az első kettőt, amin megakad a tekintetem, kérdő tekintettel lesve rá, hogy ezekre gondolt-e vajon – Megkóstolod? – nézek rá kérdő tekintettel, és ha igen, már nyújtok is felé egy darabot, ám úgy tűnik, talált valami érdekesebbet a dobozban. Babaruha? Mi a szösz? Anyámat elkapta volna a nosztalgia, és elküldte az egyik régi babaruhámat, illusztráció gyanánt, hogy milyen pici voltam, vagy mi? Hiába teszi vissza a dobozba, nekem se kell több, miután megbizonyosodok róla, hogy a pálinka túlélte az utat (mind a hat üveggel, már ott sorakoznak az asztalon) már nyúlok én is a rugdalózó felé. - Ez tuti nem az enyém volt… - pláne, mert olyan új, hogy még a cetli is ott virít rajta, így csak kérdő tekintettel pillantok le az oldalamon csimpaszkodó Minnie-re – Elmondtad anyáméknak…? – nézek értetlenül. Nem mint ha olyan sokat beszélnénk egymás szüleivel úgy, hogy a másik nincs ott, de sosem lehet tudni, a nagy karácsonyi elérzékenyülős hangulatban milyen sugallat kapta el. - Vagy csak így próbálnak ösztönözni minket, hogy hajrá, unokáznának már? Azon se lennék meglepődve. – forgatom a szemeimet, majd miután az egyik szék háttámláján landol az apró ruhadarab, már bújom is tovább a dobozt, hogy mik lapulnak még benne. A már hőn áhított pirospaprika, egy jó fél kilós zacskóval, egy adag mézes kalács, Tescós szaloncukor, legalább három különböző ízben, húsleves kocka, gulyáskrém, piros arany, Pick szalámi, vákumcsomagolt szalonna, egy dobozka tepertő, és még csak az ehető dolgoknál tartunk… - Hé, minden rendben? Nem szoktál te ilyen csendes meg nyugodt lenni. – torpanok meg egy pillanatra a doboz kirámolásával, mert hé! Pár perccel ezelőtt, amíg éhen akart halni, még pörgött itt ezerrel nekem, most meg úgy le van törve, mint a bili füle.
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
Balu néha olyan indokolatlanul tud féltékeny lenni, hogy tényleg nem tudom eldönteni sírjak-e vagy nevessek az egészen. Oliver van leginkább a szeme előtt, így ő lett az első számú közellenség már a kezdetek óta. Szerintem még attól sem nyugodna le, ha büntetlenül alaposan elagyabugyálhatná a kollégámat, hiszen számomra egyértelmű, hogy csak rémeket lát. Mert mégis mi van abban, ha szoktunk beszélgetni, találkozni irodán kívül is, és néha megölel vagy pacsizunk, esetleg a nyakába ültet és úgy szaladunk keresztül az irodán, amikor Nerf háború van? … Ó! Hát, lehet, hogy annyira nem alaptalan így a külső szemlélődőnek a gyanakvás, de ismer már, tudhatná, hogy én abszolút ártatlan vagyok az ügyben, és még ha szó szerint tálcán is kínálná magát Oli, akkor se kellene. Hülyén hangzik, de én tényleg nem is látok mást, csak Balut, valahogy nekem nem tűnik fel, ha egy pasi megbámul, bókol vagy ilyesmi, mert számomra nem is létezik más. Mintha rajta kívül mindenki csaj lenne, olyan szinten nem érdekelnek. De ezt már rég tudhatná! Inkább a vén szipirtyóra terelem a gondolatait, amúgy is csípik egymást az öreglánnyal. Ja nem. - Te, ijesztő! Tudod te mekkora darab melák vagy? - pislogok rá fel, mert képtelenség, hogy ezt még így nem rakta össze sose fejben. Vannak akiket már a puszta termete megrémiszt. - Ha nem tudnám, hogy a légynek se ártanál, én is el tudnék képzelni dolgokat, pláne mikor még a hangod is kiengeded. - vonok vállat. Nem mintha védeni akarnám a boszorkányt, de a tények makacs dolgok: képzeljünk el egy két méteres, száz kiló tömény izom pasit amikor torkaszakadtából ordít… ugye, hogy nem túl bizalomgerjesztő?! A néni pedig nem ismeri őt, csak annyit tud róla, hogy külföldi (még egy feketepont), magas, masszív pasi, és gyakran veszekszünk. Ő azt a falakon át nem láthatja, hogy tisztes távot tartunk ilyenkor egymástól, és ha valakinek a testi épségét kellene félteni, az nem én vagyok. Előbb vágnám én fejbe Balut valamivel, minthogy ő bántson engem. - Nem volt hülye ötlet, cuki jó szomszéd vagy. Csak ő nem érdemli meg. - mosolyodok el biztatóan, miközben a zárat piszkálgatom. A szerencsekerék egy olyan műfaj, amit gyerekként mindenki szeretett, így aztán külön kínzó, amikor a szomszéd totálsüket szipirtyótól a falon át tompán felhangzik a műsor zenéje, a műsorvezető hangja és a játékosok bénázása - Talán ha mi is néznénk nem idegesítene ennyire, hogy átszűrődik a falon. Vagy elégedett vagy a csere programmal? - pillantok felé, amikor meghallom, hogy koppan a törött kulcsdarab a padlón az ajtó túloldalán. Probléma megoldva, mehetünk haza! Bagel is bevonszolja magát, szinte már sajnálom szegénykét, hogy így elfáradt nap közben. Nem lenne szabad így megdolgoztatni, de amikor ezerrel tolja a “szimat-szimat-szimat” köröket, meg bármit megtesz fél falat jutalomért vagy a lasztijáért, nehéz is lenne ellenállni neki. Bár ez a fáradtság a mi szempontunkból azt jelenti, hogy maximum lefekvés előtt kell még egy gyors pisi körre levinni, egyébként pedig hagyni fog minket nyugodtan az este folyamán. Van pozitív is, meg negatív is, ugye. - Akkor felhívtalak volna hogy, gyere értünk mert nem bírom őt el. Mármint ha épp nem Pókembereztél volna a banyával. - inkább tovább a dobozra és a pálinkára, az otthonos terep Balunak is, és tudja, hogy mi nyámnyila idegenek nem bírjuk meginni azt a féktisztító folyadékot. Mert az illata esküszöm arra emlékeztet, távolról se a barackra meg más gyümölcsre amiket ő emleget. - Menti a család becsületét, Bo már csak ilyen. De apa bezzeg kifeküdt tőle karácsonykor. - vigyorodok el szélesen. Apám a kanapén ülve aludt el megdöbbentően korán, szörtyögve és hortyogva, olyan merev részegen amilyennek még az életben nem láttam. Balázs pedig ugyanakkor nyíl egyenesen járt-kelt a lakásban, még a vacsi után is segített lepakolni az asztalt. Fogalmam sincs miből van ez a fiú! A zuhany alatt egy kicsit gondolkodok, elmélázok az elmúlt napokon-heteken. Sok ismerősöm panaszkodik arra, hogy több lett otthon a veszekedés így, hogy össze vannak zárva. Nálunk szinte mintha fordítva lenne, az eddigi “kötelező napi kettő” helyett inkább már csak heti kettő jön össze. Na nem mintha bánnám a dolgot, csak ez kicsit fura. Vagy elkezdtünk összecsiszolódni, és már csipcsupp dolgokon nem akadunk fent, vagy kezdhetek aggódni, hogy már annyira se érdekeljük egymást, hogy veszekedjünk egy jót. Remélem nem az utóbbi, mindenesetre nekem is össze kellene már szedni magamat, ha egyszer az égből egy ilyen jó pasit pottyantottak le mellém. Hajmosás közben el is határozom, hogy se ma se holnap nem lesz veszekedés, legalábbis én nem fogom kezdeményezni! - Az plusz két perc lett volna, ami alatt összepattinthattad volna a kaját, hogy ne vigyen el az éhhalál. - még a hegyes kis nyelvem is nyújtogatom mellé. Aztán, ahogy bújok és a pólóját nyammogom, meg is nyugszok szépen. Pár perc nem a világ, még ha éppenséggel felfordulok az éhségtől akkor se, nem kell annyira piszkálni. Persze éreztetni lehet, hogy éhes vagyok, hisz még a végén elfelejti a dolgot! - Azért nem lettem színésznő, mert a szereposztó kanapé karfája nyomná a hátamat. - jegyzem meg vidáman, de közben nem állok le a “szegény szerencsétlen éhező vagyok, szánjatok meg egy falat pörgölddel!” műsorommal. Ha akadályozom vele, ha nem, elég nehéz feladat engem távol tartani a fazéktól. - Neked. De nem tudom emlékszel-e még a pórul járt varjúra az első randinkról… na, arra csak figyelnem kellett volna, mégis lángra kapott. Hogy a tágabb értelemben vett konyhaművészetemet ne is említsük. - neki talán egyszerű elkészíteni, de nekem halálosan bonyolult! Úgy csinál mintha nem evett volna még szenes eggs-et (lánykori nevén ham&eggs ami nem csak ehetetlen volt de még meg is égettem vele a kezem), szottyos bundáskenyeret (kettő az egyben: olajos és nyers ugyanakkor égett is a szélein), rohadtcsípős-savanyú levest (ami kész csoda, hogy nem marta ki a tányért is nem csak a gyomrunkat), vagy a hírhedtté vált betonkását amit készítettem. Jobb, ha én csak melegítésre használom a konyhát, vagy még arra se (mellékelt ábra a mikróban felrobbantott “ragodgrumli” amiben tojás is volt meg krumpli, “kálbósz” és némi téjiföl). Amint a fazék az asztalra kerül, már szedek is magamnak egy szép adagot. Ez az egyik kedvenc kajám, ami megdöbbentő, tekintve hogy néhány hónappal ezelőttig azt se tudtam, hogy létezik. A créme fraiche hiánya viszont nem kis pánikot okoz. - Ha megetted kenyérrel már megint, halott vagy. - fenyegetem meg, és bár a mosoly a szájam szélén van, mivel kajáról van szó, kétesélyes, hogy csak vicceltem-e. Rá bízom, hogy meri-e viccnek értelmezni, de szerintem ismer már annyira, hogy tudja nem érdemes kockáztatni. Közben meg is találom a kis bestiát az asztalon, így mindenki élete biztonságban van. Egy ideig. - Különben is, ez a te ajándékod, nem venném el az örömöd a csatorna miatt. Ennyire nem kell a tartalom. - nyugtatom meg, hiszen tök édes, hogy felajánlotta, de egyrészt egy fél éve hánykolódó meglepi dobozban aztán akármi is lehet, másrészt meg tényleg nem rontanám el a bontogatás izgalmát azzal, hogy szépen csinálja, meg mutassa a kamerának is. Majd csinálunk egy érdekes cuccok válogatást, az is bőven elég lesz. - Ugyan már, neked is lett egy csomó rajongód! És még csak kisgatyára se kellett vetkőzni hozzá. - bököm meg a vállammal biztatóan. Bár eleinte nem úgy láttam, mintha tökéletesen otthonos lenne neki a videózás, szerintem egészen belejött, és az új (női) követők nagy részét neki köszönhetem. Várom a percet mikor megtalálják a saját kis rajongói, és bugyikat meg ilyesmiket küldözgetnek neki. - Már a tieid is, szerintem Balu megmondja részeket jobban várják, mint az összes többit együtt. Még a végén féltékeny leszek! - a Balu megmondja viccnek indult egy véletlen miatt. Történt ugyanis, hogy valamit magyarul mondott az egyik videóban amit közösen csináltunk, mert nem jutott eszébe/nem jött a nyelvére az angol megfelelője, én pedig megpróbáltam kimondani utána. A karanténban szoktunk rá, hogy viccesen hangzó/leírású magyar szavakat keresünk, és “Balu megmondja”, hogy mit jelent, én meg megpróbálom utánozni. Addig se unatkozunk míg ilyenekkel szórakoztatjuk magunkat, és két hétben egyszer igazán belefér egy kis bohóckodás. Ami az ételt illeti, nem tud hibázni. Akár panaszkodik a paprikára, akár nem, szerintem ez mennyei az utolsó cseppjéig! Repetázok is, természetesen, de persze csak óvatosan mert volt már rá példa, hogy elcsaptam a pocakom a mohósággal. Igen, még velem is elő tud fordulni! A doboz mellett állva, kíváncsian figyelem amit csinál, ezt a dobozt szerintem nyugodtan ledobhatnánk a Niagara vízesésről is, akkor se esne baja, annyi körülötte a ragasztó. - Sajnálom szegényt. - sóhajtok, mert rossz lehet tervezgetni, kifizetni a virágost meg a kaja előleget is, megszervezni egy lakodalmat, és aztán kétségek közt várni, hogy mi legyen. Arról nem is beszélve, hogy az emberek okkal akarnak összeházasodni, ez nem olyasmi amire jól esik tovább várni. Ha jól emlékszem Balázs azt mondta, hogy több idős is van a családban, ami tovább nehezíti a döntést. - Nem jobb lenne ha most csak lepapíroznák a hivatalos részét, a buli meg majd akkor lesz, ha már engedik az ilyen nagy rendezvényeket? Tudom nem az igazi, de a nagyszüleid is idősek, meg minden… elég nagy a kockázat. - elszomorít a szituáció, pedig nem is az én esküvőmről van szó. Szívesen megismertem volna már a család európai ágát is… - Biztosan kitalálnak majd valami okos és biztonságos megoldást. - jutok végül a kézenfekvő válaszhoz: ez nem a mi problémánk. Hála égnek! A doboz tartalma számomra olyan mintha a holdról küldték volna. Oké, az élelmiszert többnyire meg tudom különböztetni az egyébtől, de arról, hogy mi micsoda bizony fogalmam sincs. - Mondjuk erre. - mutatok valami kis celofánba csomagolt feldarabolt bicikli gumi csíkokra hasonlító dologra. Óvatosan kiveszem, és a csomagoláson át megnyomkodom. Mint a gumicukor, de fura édesgyökér és talán ánizs illata van. - Ez micsoda? Ehető? - teszem fel a kézenfekvő kérdést, mert hát ehetőnek aligha tűnik. Plusz nem is én lennék, ha nem ez lenne az első gondolatom, hogy felzabáljam. - Kicsit később, kösz. - de a felajánlásért jár a mosoly. Egyelőre még a pörgöld ízét szeretném érezni a számban, amíg csak lehet! - A banánt még értem, de minek tesztek rizst a csokiba? - érdeklődök. Soha, ismétlem, SOHA nem fogom megérteni a magyarok észjárását, se a gasztronómiát illetően, se úgy nagyjából semmit illetően. Enyhe kifejezés, hogy furcsák. Kellett nekem kíváncsiskodni! Ha nem húzom elő azt a kis babaruhát, most nem törtek volna fel a nagyjából fél éves emlékek. Visszaemlékezve, hogy mekkora sokkot okozott az a pozitív teszt, nem értem miért szontyolodok el ettől, de megtörtént, nincs mit tenni. Vissza is pakolom, csak, hogy Balu már nyúljon is érte. Szóval nem ússzuk meg, beszélni kell róla. Juhé! - Dehogy mondtam el, a saját anyámnak se mondtam el, nem még a tiédnek! - legyintek tiltakozva a gyanúsítás ellen. Pont, hogy ő nem tud titkot tartani úgy mint én! Simán lehet, hogy kikotyogta. De remélem akkor azt is mellé kotyogta a szüleinek, hogy téves riasztás, és csórikák nem egy nagy pocakos csajt várnak a bemutatásra. Bár Balut ismerve, simán lehet, hogy elfelejtett szólni arról, hogy mégse lesz unoka, az anyukája meg otthon lelkesen készül rá. - Lehet… apa is ezt szokta mondogatni mostanában, sokat emlegeti a nemlétező unokáját. - a szemforgatása láttán nem teszem hozzá, hogy lassan-lassan szerintem is aktuális lesz a téma, ha nem is ma, de pár hónap múlva igazán beszélhetnénk arról, hogy egyáltalán tervezünk-e ilyesmit. Csak nyelek egy nagyot, ahogy a szegény kis ruhadarab olyan kelletlenül repül a széktámlára, akaratlanul is utána nyúlok, hogy megigazítsam. Ez az én (nemlétező) babám ajándéka is, nem dobálhatja csak úgy! Amíg én szinte megbűvölten nézem, kisimítom, hajtogatom majd a kezemben tartom a rugdalózót, ujjammal a feliratot simogatva, addig Balu áttúrja a doboz tartalmát, és az értékesnek ítélt darabokat azonnal az asztalra menekíti. Nem tudom mi ütött belém, így inkább az oldalához bújok, keresem a helyem és némi szeretgetést. - Minden rendben. Lehet, hogy csak túlettem magam. - füllentem, de jó alaposan kerülöm a tekintetét, mert már a szemem állásából megmondja, ha hazudok. Eddig fel se tűnt, hogy az aprócska ruhadarab a kezemben maradt, így gyorsan le is rakom az asztalra mielőtt a kedves párom is észrevenné. - Muti, még mit kaptál otthonról? - próbálom vidáman kérdezni, de azt hiszem nem sikerült túl meggyőzőre. Karácsonykor (azon túl, hogy be voltam szarva és pánik üzemmódban voltam) amikor nyugiban, ketten voltunk, néha azon kaptam magam, hogy elképzeltem milyen lenne az életünk egy gyerekkel. Persze többnyire arra jutottam, hogy kész csoda lenne, ha egy héten át életben tartanánk szegényt, és nem való nekünk egy kisbaba, de máskor meg olyan… nem is tudom. Szép volt a kép. Szép és barátságos, egyáltalán nem ijesztő. Talán a dobozban lévő mézeskalács, vagy a karácsonyi mintás zokni hozta fel az emléket, de kétségtelenül nosztalgikus hangulatba kerültem. Sajnos, pedig igazán nem akartam elrontani a doboznyitás örömét. Inkább Balu mellkasához dörzsölöm az arcom, ő legalább itt van, teljes életnagyságban, és nem csak egy fikció, mint a nemlétező gyerekünk. Megnyugtató a tudat, hogy hozzá tudok bújni, és érzem az illatát. - Eszembe jutott erről a vacakról, hogy… szóval miután voltunk az orvosnál, igazából nem nagyon beszéltük meg ezt az egészet. Mármint nyilván nem volt kiről beszélni, ami jó, tényleg jó dolog, csak… - megtorpanok egy kicsit, mielőtt még összeszedve a bátorságomat, szégyellősen folytatnám - Tényleg jó dolog, hogy nincs? Majdnem két hétig azt hittük, hogy fenekestől felfordul az életünk, és oké, be voltunk szarva. De nem veséztük ki, hogy milyen színű lenne a babaszoba, igazából szinte nem is beszéltünk róla egyáltalán, és nem értem miért. Most meg ez a hülye kis ruha felhozta, hogy én nagyon sokat gondoltam rá abban a pár napban, aztán kiderült, hogy fölöslegesen, és nem is tudom… - teljesen elkámpicsorodok. Ha nem tudnám, hogy tévesen, hormonokra gyanakodnék, és esküszöm szerencsés típus vagyok, hogy nem szoktam bömbölni minden apróság miatt, mert különben már rég az egereket itatnám. Szerencsére más fából faragtak, így Balunak is ritkán kell csak megküzdenie a krokodilkönnyekkel. - Hülyeség az egész, hagyjuk inkább. Már mindegy, ha akkor nem beszéltünk róla, most már minek. - nem akarok konfliktust. Leülök az asztalhoz, és tovább piszkálgatom az ostoba fehér kis rugdalózót a számomra értelmezhetetlen felirattal, várom, hogy kipakoljon mindent a dobozából. Abból, ahogy a székre “helyezte” a textíliát, nagyjából sejtem, hogy mi lehet az álláspontja a témában. Veszekedni meg nem akarok, pláne nem arról ami nem létezik, és nem is feltétlen lenne aktuális, hogy létezzen, meg talán soha nem is fog. Hiszen azt se tudom, hogy ez most már ásó-kapa-nagyharangos történet-e? Én szeretem annyira, de Balázs? Kettőt és könnyebbet, sajnos nem tudom mik a nagyon hosszú távú tervei velem. Erről még nem nyilatkozott, és bár semmi sürgetés, ráérünk meg minden, azért díjaznám, ha beavatna idővel.
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
- Hogy ééén?! De hisz vannak csapattársaim akik magasabbak, mint én, meg hé! Láttál te már kosarasokat élőben? – próbálom menteni a menthetőt, hogy vannak ám tőlem is magasabb emberek a városban, de elnézve, hogy milyen tekintettel pislog fel rám, végül csak beadom a derekam, hogy van abban valami, amit mond – Oké… hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt Amerikában ennyi mélynövésű ember van. – legalábbis nekem úgy tűnik, hogy Magyarországhoz képest alacsonyabb az átlag magasság, de az is lehet, hogy csak én tévedek. Az igazat megvallva annyira nem szoktam nézegetni, az ismerősi körben bőven akadnak alacsonyabb és magasabb ismerősök is, mindkét kontinensen. - Ó, nagyanyám ezt a műfajt sokkal jobban tolja, neki még a hangját se kell kiengedni ahhoz, elég csak ÚGY nézni, hogy az ember a fülét-farkát behúzva, lapos kúszásban meneküljön a szőnyeg alá. – kár is tovább ragozni, úgy tűnik a szomszéd öreglány tényleg ezek miatt tart tőlem – mert más oka nem nagyon lenne rá… - azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy ekkorára nőttem, azon túl, hogy megpróbálom megemészteni, hogy egyesek félelmetesnek tartanak. Mondjuk, a szomszéd banya miatt pont nem fog vérezni a szívem. - Inkább a csere program. A szerencsekerék hajója már elúszott, amíg élek, tuti utálni fogom, és nincs az a pénz, hogy ismét megszeressem. – grimaszolok egyet, miközben figyelem, hogy mit alakít az asszony a zárral, és hogy a fenébe varázsolja ki azt a törött darabot a zárból úgy fél perc alatt (se), amikor én az összes eddigi próbálkozással se kerültem még csak a megoldás közelébe se? Hölgyeké az elsőbbség, aztán meg hagyom, hadd vonszolja be magát szerencsétlen kutya is a lakásba, mielőtt totál lemerülne az elem aztán őt is nekünk kell becipelni. Bár, az legalább tuti, hogy ma este nem fogja egy cuccomat se szétrágni, a lábán is alig áll csórikám. - Jó, mentségére szóljon, látszik, hogy ki mennyi alkoholt szokott fogyasztani a családotokban. – próbálom menteni az apósjelölt becsületét, mert no, nem mint ha Bo-t alkoholistának tartanám, de ha valaki csak elvétve, vagy egyáltalán nem fogyaszt töményet, akkor nem kell azon meglepődni, ha pár feles totál kiüti… Bezzeg nagyapám, aki minden étkezés előtt legurít egyet, szemrebbenés nélkül inna az asztal alá engem is! Inkább elhessegetem Minnie-t zuhanyozni, addig sincs láb alatt, igaz, sok időt így sem sikerül nyernem vele. A nyelvnyújtogatást persze nem hagyom annyiban, ahogy máskor is szoktam, úgy kapok most is utána, hátha sikerül elcsípni és leszoktatni róla, de szerencséjére megint ő bizonyult a gyorsabbnak… Inkább vissza a nokedlihez, hogy aztán bő tíz percen belül már az asztalnál ülve keressük, hová bújt a tejföl... - Azt azért megnézném, egy hivatalos okiraton, hogy „halál oka: megette az utolsó doboz tejfölt”. – poénkodom el én magam is az egészet. Azt azért nem nézem ki belőle, hogy álmomban legyilkolna egy ilyen bűnért, de azt már igen, hogy képes lenne napokig hisztizni miatta, és még hónapok múltán is felemlegetni a dolgot. Az viszont ezer százalék, hogy nem ettem meg, az egyik első, amit megtanultam az együttélésünk alatt, az az, hogy soha, semmiből, semmilyen körülmények között nem szabad eltüntetni az utolsó falatokat úgy, hogy arról meg ne kérdezzem, kér-e még belőle? Inkább felezzünk azon is, mint hogy utána meg amiatt menjen a hiszti… Kivétel ez alól persze minden olyan kaja, amiről tudom, hogy amúgy ki nem állhatja. Igen, akad ilyen is, ha nem is sok, példának okáért a zsíros kenyeret nyers hagymával egyedül szoktam tolni vacsorára, meccsnézés közben. - Jól van, ahogy gondolod. – bólintok rá, akkor csak kettesben bontogatunk, megkímélve magunkat – meg a nézőket – az esetleges kínos percektől, ha valami olyan lapul a dobozban. Az ő csatornája, az ő döntése, mindenesetre gyorsan el is tüntetjük a pörkölt maradékát, és jöhet a megkésett karácsonyi ajándékbontás! - Még jó, hogy legalább itt nem kell. Mint ha nem látnának elegen, eleget fürdőgatyában bármelyik meccsünkön. – jegyzem meg a biztató szavakra, azt meg inkább hagyjuk, hogy melyikünk jönne jobban zavarba, ha ilyen alulöltözötten mutatkozna mások előtt. - Ugyan már! Maximum csak azért, mert szeretik nézni, ahogy bénázunk. – legyintek a szavaira, nekem nem jutott eszembe hirtelen valami angolul, Minnie-nek meg kis híján beletört a nyelve, ahogy megpróbált leutánozni, maradandó élmény lehettünk így ketten. Az meg más téma, hogy (külföldiek számára) nyelvtörő szavakból aztán nincs hiány a magyar nyelvben, van ami még nekünk se egyszerű… lásd gyöngytyúk, vagy Moszkvics slusszkulcs. - Én is, de jól keresztbe tett ez a járvány mindenkinek. Nekik az esküvő miatt, nekünk a hazaút ugrott… aztán ki tudja még, mikorra fog lecsengeni ez az egész. – húzom el a számat, arról nem is beszélve, hogy a hétköznapokban mennyi kellemetlenséggel jár. Gyakorlatilag számomra ez az év eddig egy nagy szakmai nulla, mert bár szárazföldi edzéseket szoktunk tartani, de mégis milyen már az, hogy vízilabdázó létemre ki tudja, mióta nem mártóztam meg egy medencében sem? Hogy a meccsekről ne is beszéljünk! - Lehet, hogy jobb lenne, de az ő esküvőjük, én aztán nem szólok bele. Ami meg az öregéket illeti… gondolom ők is a lagzi részét várják inkább, nem arra kíváncsiak róla, hogy lássák a hivatalos papírt arról, férjhez ment az unoka… - pláne, hogy a polgári esküvőket is csak olyan kis létszámmal lehet megtartani, jó, ha a szülők jelen lehetnek egyáltalán. - Ez? Még szép, hogy ehető, kóstold csak meg! Van egy pár neve ennek is, egyik jobb, mint a másik, bocskorszíj, medvecukor, medveszar… ki melyik néven ismeri. – nos, ha eddig nem kóstolta meg… nem tudom, mennyire sikerült elvenni a kedvét tőle, de ha nem most, később úgy is addig fogom nyüstölni, amíg legalább megkóstolja! Mert nehogy már pont ő legyen ilyen nyuszi, ha kajáról van szó! - Tudod te, hogy milyen király páros együtt a csoki meg a puffasztott rizs? Persze, hogy nem, mert ha tudnád, nem kérdeznél ilyeneket, csak termelnéd befelé kérdezés nélkül. – engem aztán nem zavar különösebben, hogy pörkölt után édességet egyek, úgyhogy már bontom is kifelé az említett rizses tábla csokit, hogy az első csíkot azzal a lendülettel el is tüntessem belőle, amíg folytatom a csomag kipakolását. A következő darab pedig nem más, mint egy… babaruha? Hiába próbálja Minnie visszarakni, nem marad sokáig a dobozban, mielőtt érte nyúlnék, majd kérdő tekintettel pislognék rá, hogy vajon neki járt a szája, vagy csak anyámék nyomatják megint az unoka-témát? - Oké na, nem kell egyből leharapni a fejem, csak mert megkérdeztem! – emelem fel a kezem megadóan, miközben oldalra rakom az apró ruhadarabot és tovább búvárkodok a többi apróság között, egy hümmögéssel letudva azt, hogy az ő szülei részéről is egyre több utalás érkezik a témához kapcsolódóan. Már folytatnám is tovább, ahol abbahagytam, előkerül néhány betonkeménységűvé száradt mézeskalács, néhány pár zokni, Minnie-nek a kihagyhatatlan, matyó mintás hímzett konyhai kötény… és lenne még tovább is, ha Minnie nem csimpaszkodna rajtam egy percen belül szeretethiányos koala módjára, hogy alig bírok moccanni tőle úgy, hogy ne könyököljem oldalba véletlenül. - Túletted magad, mi? – kérdezek rá újfent, miután már új szintre kapcsol a bújóssággal, nem szokott ő ilyen lenni, hacsak nincs valami baja, ennyire már ismerem, hogy nem az a lelkizős típus – Na ki vele, miről van szó? – hagyom a fenébe a dobozt, hogy inkább vele foglalkozzak, ha eddig megvoltunk a karácsonyi motyeszok nélkül, várhatnak még egy kicsit. - Csak…? – figyelek, hallgatom, de ebből a néhány mondatból még nem igazán sikerült megvilágosodnom, hogy mire is akar kilyukadni, így hát jár némi noszogatás, hogy folytassa csak… - Amikor megláttad a teszt eredményt, egyből bedepiztél a fürdőkádban tőle… Nem úgy tűntél, mint aki annyira arról szeretne csevegni, milyen színű legyen a babaszoba. Amúgy se akkora a lakás, hogy külön szoba legyen benne, azt meg remélem, nem estél volna neki csak azért rózsaszín festékkel a falaknak, mert mondjuk lány lesz. - vonok vállat, igaza van, tényleg nem beszéltünk róla, mert eleinte akkora volt a sokk, hogy mi is alig bírtuk elhinni, hát még kezdeni vele valamit, utána meg, miután kiderült, hogy téves riasztás volt, tényleg nem sok értelme lett volna azon rágódni, hogy mi lett volna, ha. - Azt látom. – vonom fel a szemöldököm, miután helyet foglal az asztal mellett, de már megint a keze ügyébe akad valahogy az a kis rugdalózó, hogy azt piszkálgassa tovább, mint valami megszállott, aki képtelen szabadulni a vonzásától. A fenébe… - Oké, miről szeretnél beszélni róla? De jó, hogy nincs, aki kitöltse azt a kis babaruhát; de kár, hogy nincs, milyen színű legyen a fal; mennyire kapott el a kapuzárási pánik így, hogy már közelebb vagy a harminchoz, mint a húszhoz…? Vagy valamelyik kollégádnak babája született? – próbálok találgatni, hogy egyáltalán melyik irányba induljunk el, ha már szemmel láthatóan ennyire zavarja valami ezzel az egész témával kapcsolatban, jobb most túlesni rajta, mint hogy napokon keresztül ezért menjen a látványos szenvedés miatta.
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
- Pff, gondoltam, hogy a csere programra szavazol. Nem baj, én is inkább azt választom.- pillantok felé mindent tudóan. Mert a szerencse kerék helyett sokkal jobb sétálni, futni vagy egyéb módon elfoglalni magunkat házon belül. Nem mintha a bezártság előtt panasza lehetett volna bárkinek a “házaséletünkre”, de néha tényleg nincs mi mást csinálni, szóval… növekedett a mennyiség és a minőség is ami azt illeti. Én is a csere programot választom a magam részéről. - Ne is mondd! Apám jó ha havonta iszik egy pohárkával, Bo meg örülhetünk ha napi két üveg sörnél megáll. - éljen az alkoholizmus! Amióta csak ismerem, néha ott van a szeme sarkában az a borongós merengés, az a fajta amivel az ember az elrontott dolgokra gondol vissza. Sosem kérdeztem, hogy mi az, de sejtem, hogy nem a nagy boldogságtól vág néha fancsali képet, és valószínűleg oka van az évtizedes alkohol fogyasztási szokásainak. Vajon Balunak is feltűnt már? - Szerinted is depressziós a bácsikám? - szegezem neki a kérdést miközben Bagel a helyére telepedik, és hulla fáradtan dobja le a buksiját a fekhelye peremére. A zuhanyzás hamar megvan, túl hamar is, mivel így nem maradt valami sok ideje rá, hogy befejezze a vacsit. Pedig már olyan éhes vagyok! Nagyon! Nem kamuzok, egész nap vártam, hogy végre megkóstoljam a finomságot amit készít. Erre még kész sincs! Szerencsém, hogy gyorsabban vissza tudom húzni a nyelvem, mint ahogy nyúl érte. Pedig próbál róla leszoktatni, de ez a fogócskázás a nyelvemmel csak olaj a tűzre. Élvezem, hogy alig van olyan eset amikor póruljárok. Aztán a következő trauma akkor jön, amikor már az étel az asztalon van: nem találom a tejfölt. Na baszki! - Még felkerülhet egy papírra, téged ismerve. Vagy az, hogy “a felső polcra rejtette az utolsó csokis kekszet”. - bizony. Ott dugdossa előlem a kaját, mintha ez megállíthatna, ha mondjuk a csokis kekszemről van szó. De tényleg! Olyan vagyok mint a Kung-fu panda, ha kell akkor simán felmászok odáig, és ha süti is szerepel a képletben, akkor bizony nem habozok! - Kíváncsi vagyok miket kaptál. - mosolygok rá a tányérom fölött. Vajon mit küldhettek neki? Ételt? Esetleg valami ruhát vagy ilyesmi? Fogalmam sincs az európai szokásokról, azt se tartom kizártnak, hogy mondjuk nem fenyőből van a karácsonyfa hanem kaktuszból, vagy más növényből. Egyáltalán milyen ott a klíma? Valahogy úgy képzelem el, mint Nevadát csak kicsiben. Ennek utána kell néznem, mert nem merem Balázst kérdezni, ne nézzen már tök hülyének. Még ha az is vagyok… - Lehet, hogy sokan látnak úgy de mondjuk én csípem a látványt. Főleg mikor a csípőd is kilátszik a vízből amikor kiemelkedsz, hogy kapura lőj. - Karácsony óta tényleg az első számú szurkolója lettem, és remélem büszke rám, mert egyetlen autogramot kunyerálós, pasimat taperolós, viháncoló, fotózkodós, rúzsos puszit az arcára cuppantós csajt se löktem még a medencébe. Pedig kedvem az lett volna hozzá! - Ahogy én bénázok, azt szeretik nézni. - javítom ki, mert a “Balu megmondja” rovatban kábé az a pláne, hogy én próbálkozom reménytelenül bénán a szavakkal. Csak egyet tudtam eddig elsőre kimondani (majdnem hibátlanul), de még Balu is meglepődött rajta: REKETTYÉS. Ja. Az a bokros-gazos szutyok az utak mentén… jó hülye neve van! Reketnyécs. Vagy valahogy így. - Hééé… ne törj le mint a bili füle! Hazamehetsz nemsokára, és láthatod a rokonokat, tuti. - dörzsölöm meg a vállát biztatóan. Tudom, hogy borzasztó nehéz most neki, hiszen például hiába is kapja a fizetését, eredményt nem tud felmutatni. Versengő típus, élsportoló, persze, hogy frusztrálják ezek a dolgok, de már próbálom kitalálni, hogy miként tudnék segíteni rajta. - Ha lenne néhány csapattársad akikkel szívesen dobálnál egy kis lasztit, talán tudok intézni nektek egy medencét valamelyik éjjel. Csak ne vágj már ilyen árvakutya fejet! - avatom be a tervembe, amin napok óta dolgozom. Az irodaházban ahol dolgozom van kondi részleg, egy kisebb fajta medencével az alagsorban. Próbálok engedélyt szerezni egy kis éjszakai pancsira, a semminél ez is több lenne szerintem. Legalább a kedvén javíthatna ez az “illegális vízilabdázás”. - Persze… minden ahogy ők akarják, csak fordított esetben, én szeretném ha ott lenne az a papír akkor, amikorra terveztük. A közös ünneplést meg lehet odébb csúsztatni. - gondolkodok hangosan, majd elkerekedett szemekkel gyorsan korrigálok is - Nem mintha én ilyesmin gondolkodnék, jó nekem így, csak ha mondjuk nekünk ugrott volna az időpontunk az esküvőre, én szeretnék minél előbb a feleséged lenni a körülményektől függetlenül. - banyek, ez szarabb mint ami a magyarázkodás előtt volt! - Mármint elméletileg! Ez csak fikció, természetesen. Semmi célzás vagy ilyesmi. - húzom az orrom grimaszolva. Tök jó! Most biztos azt vette le az egészből, hogy el akarom vetetni magam! Pedig ilyesmi tényleg eszemben sincs. - Szóval ehető? Biztos vagy benne? - nyúlok a zacskóért, de arra se visz rá a lélek, hogy kibontsam. Nem még, hogy a szájamba vegyem! - Olyan mint az aszalt polipcsápok és a szeletelt bicikli gumi szerelemgyereke. - nézegetem közelebbről is. Biztos, hogy meg nem kóstolom! Száz százalék! Medveszar?! Most tényleg?! Meghagyom neki az egészet. - Jó azért eszel te olyan furcsa dolgokat amiket nekem nem fogad be a gyomrom… - lásd a zsíros kenyér hagymával. Eleve hogy lehet zsírt enni? Kenyérrel?! Nyers hagymával! Elképesztően büdösaz egész cucc, és ő is illatozik tőle mint egy egész hagymaföld, komolyan, ha még egyszer olyat eszik, kint alszik egy hétig a kanapén, nincs apelláta! Boldogítsa Bagelt a szájszagával, ha ő ugyan elviseli. A kajákról azonban hamar eltereli a figyelmem a kis babaruha. Milyen pici! Milyen aranyos! És mennyire rohadtul nem kellene ebben a nyüves dobozban lennie! - Csak mondom, hogy nem én vagyok a pletykásabb kettőnk közül. - vonok vállat, miközben szépen hajtogatom a body-t. Olyan kis cuki! Mit jelenthet ami rá van írva? Láttam már ilyeneket nálunk is, “Apa szeme fénye” meg ilyesmi, aranyos kis feliratos babaruhákat. Vajon ez a “Kiváló Magyar Termék” is hasonlót jelenthet? Nem merem megkérdezni. Amúgy se lenne kire ráadnom ezt a göncöt. Át is ölelem a melákomat egy szó nélkül, pedig nem szoktam én ilyen kis nyünyőke lenni. Általában nem vagyok lelkizős hisztizsák, csak amikor tényleg eltörik a mécses. - Ühüm. A tálkával már nem kellett volna megenni. - motyogom az oldalába szégyenkezve. Tudom, hogy messziről kiszúrja a kamut… Mégse akaródzik bevallani az igazat. - Semmiről, tényleg, semmi fontos. - próbálom elterelni a gondolatot, de úgy tűnik teljesen hiába. Kiszimatolta, akkor most már nem ereszt amíg színt nem vallok. Szóval inkább tovább szorongatom a ruhát, és szinte félve vallom be neki, hogy mi miatt szomorodtam el. - Oké, depressziós lettem, kábé fél óráraig, mert megijedtem, de utána összeszedtem magam és vártam őt… Tudod mit, nem az a lényeg, hogy milyen színű lett volna a babaszoba, az engem egyáltalán nem érdekel, egy karton dobozban is hazahoznám, ha lenne gyerekünk! De nincs, nem lett és nekem ez rossz érzés! Nem tudom miért de rossz érzés. - magam is meglepődök a nagy őszinteségemen, ami olyan jól sikerült, hogy magamnak se vallottam be eddig így a dolgokat. Hű! Megint sikerült kiborítanom egy vödör kakát a szoba közepére? Hogy csinálom, hogy mindig, de tényleg mindig én vagyok az aki behisztizik valamin?! Ülök az asztal mellett, kezemben a ruhácskával, és nem tudom hogyan mondhatnám el neki egyértelműbben de finomabban, hogy mi is a bajom tulajdonképpen. Mert még én se tudom. - Ne viccelődj már ezzel, kérlek. Nem vagyok olyan kedvemben. - sóhajtok szomorúan. Igen, sok kollégámnak van pici babája, és néha viccelődök velük amikor behozzák őket megmutatni, hogy lenyúlom a csöppséget néhány hétre. Igen, közelebb leszek lassan a harminchoz mint a húszhoz. De nem ezek miatt szorul el a torkom ha erre a hülye kis rongydarabra nézek. Hanem azért mert volt két hét, amikor az agyam elhitte, hogy lehetünk mi nem csak egy aranyos pár, hanem egy kis család, és igen, bármikor boldogan szülnék egy gyereket akinek ilyen lapátkezei lesznek mint Balunak, vagy olyan sunyi kis mosolya, hogy instant tarkón tudnám verni mert 100%, hogy rossz fát tett a tűzre. Most ezt mondjam el neki?! - Csak úgy érzem, hogy… elméletben jó csapat lennénk egy gyerekkel, és amikor elképzeltem akkor tetszett a kép. Csak szerintem sose fog megvalósulni. Lássuk be, alkalmatlanok vagyunk rá, épeszű ember nem bízná ránk a gyerekét egy fél délutánra se, akkor sajátot se kellene vállalni. Csoda, hogy Bagelt életben tartjuk valahogy és egész normális vakarcs. Amúgy is korai még az egész, nem tartunk ott. Nem is akarom. Különben is, kicsi a lakás, kicsi az autóm, túl sokat dolgozom, és ki tudja meddig lesz egyáltalán állásunk… - sorolom csalódottan a tényeket. Elkeserítő. Pláne ha hozzá rakjuk, hogy azért nem bánnám ha mondjuk előbb csak húzna egy gyűrűt az ujjamra, mégis jobban esne úgy gyereket vállalni. De még erről se esett szó, távolról sem, és nem mintha siettetni akarnám, de ő mondta ki, lassan itt az ideje egy szép kis kapuzárási pániknak! Anyámék is ezzel piszkálnak már egy ideje, szeretik a gyerekeket és szívesen unokáznának már. "Meg egy jó lakodalomba is elmennénk már!" Úgy érzem nagy rajtam a nyomás, de nem tudom megosztani Baluval, mert ő mintha nem érezné, vagy nem akarja érezni se észrevenni. Lehet, hogy náluk másképp mennek a dolgok, ki tudja lehet ott abban az országban az a szokás, hogy legalább öt évig együtt járnak mielőtt szóba kerülne az esküvő vagy a gyerek. Akkor aztán végképp várhatok a seggemen nyugodtan amíg megvénülök! - Kicsit egyedül lennék, jó? Ha nem baj… - mondom, de rá se tudok nézni jelen pillanatban. Se vitát nem akarok se azt, hogy vigasztaljon, mert mind a kettőtől elbőgöm magam. Inkább csak vissza teszem a babaruhát a dobozba, és kisétálok az erkélyre, ahogy szoktam, fáradtan huppanok le a babzsákra és bámulok le a kert felé. Pici a lakás, egyedül itt tud az ember egy kicsit elvonulni, hogy rendezze a gondolatait. Igaz, eddig többnyire a hideg zuhany helyett jöttem ide ki, amikor már nagyon elfajult volna egy vita. Jobb a békesség alapon. Felkapcsolom a kis ledes lampionokat, barátságos fényüktől valahogy máris jobban érzem magam. Szerintem még egy percig se ülhettem ott a babzsákon, a kert zöld füvét bámulva, amikor jó nagy lendülettel vágódott ki az erkély ajtaja. - Szia Bagel! - húzódik egy halovány mosolyra a szám, amikor megpillantom az állatom. - Gyere! - nyújtom felé a kezem, ő pedig már nyargal is, szinte vetődve ugrik rám, hogy azonnal az ölembe vackolódjon. Olyan mint egy nagy, puha, meleg takaró. Ami nyálas és izeg-mozog. Alaposan megölelem, de ő egyszer csak lefejeli az állam ahogy az ajtó felé fordul hirtelen. - Na mi van? Vársz valakit? - dörzsölöm meg a füleit, mielőtt újra magamhoz szorítanám. Okos kutya! Tudja mivel lehet felvidítani.
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
- Ugyan már, Minnie, mi az a napi két üveg sör? Pláne ilyen melegben… Mire megissza, ki is izzadja. - legyintek, mert ugyan már, azokban alkohol is alig van, jobb helyeken simán többet fogyasztanak belőle, mint napi két üveg. - Depressziós? Lehet csak unja az egyedül létet, de depressziósnak nem mondanám… miből gondolod, hogy az lenne? - kérdezek vissza, mert magamtól biztos, hogy eszembe se jutott volna ilyesmit feltételezni a nagybátyjáról. Mondjuk depressziós emberrel se sűrűn találkoztam eddig, olyannal legalábbis, akinek papírja volt róla, hogy ilyen problémája van – vagy mégis, csak nekem nem kötötte az orromra az illető? Mindegy is, jelen esetben úgy is lényegtelen, csupán csak arra lennék kíváncsi, Minnie vajon miből jutott erre a következtetésre Boval kapcsolatban? De inkább lapozzunk is, mert valaki menten éhen akar halni… - A felső polc? Az nem jó, onnan egész könnyen eléred, ha felmászol a pultra. A szekrény teteje, ott is egészen betolva a falhoz… - vigyorodok el, na, az már jobban megizzasztja. Persze nem csak ez a nem-annyira-titkos rejtekhelyem van, feltűnik ám, hogy mikor bukkan rá egy dugi édességkészletemre, úgyhogy amint érzékelem, hogy meg van dézsmálva, már költöztetem is tovább, ne legyen olyan egyszerű dolga! Mondjuk amilyen gyakran új helyet kell találnom, annyira nekem sincs… Vacsi után pedig jöhet a csomagbontás is, kíváncsi vagyok, az otthonról kapott finomságok elől vajon mennyit kell majd elrejteni, hogy ne falja fel őket néhány nap alatt? Nehéz lenne így látatlanba megmondani, elvégre kis hazám gasztronómiáját tekintve, vannak olyan fogások, amiért oda meg vissza van – lásd marhapörkölt és nokedli – és vannak olyanok, amiket egyszer kóstolt meg – már ha… - és valószínűleg többet sem fog – éljen a pacal!. - Jó tudni, hogy miért is jársz ki a meccseinkre… - fintorgok egyet, bár remélem, azért nem csak ezért… de akárhogyan is nézzük, ez az év egyikünknek sem túl szerencsés ilyen szempontból, egy kezemen megszámolom, hogy idén hány meccsünk volt. Vagy legyen kettő, de többre tényleg nincs szükség, annyira elenyésző a szám. – Ó, ha a bénázásra vevő, akkor ne utánam próbáld ismételni a szavakat, leírom, aztán első körben úgy próbáld meg elolvasni. - sandítok rá, mert igaz, a kiejtés is meg tudja izzasztani a külföldi embereket, de abból kiindulva, hogy hány csodálatos dupla mássalhangzónk van a magyar nyelvben, csodálkoznék, ha elsőre hibátlanul kiejtené őket. Aztán abból kiindulva, hogy már a nevemet is egészen jól megtanulta, lehet, hogy a végén én lepődnék meg, de akkor meg még mindig ott vannak a jól bevált nyelvtörők! Szóval ha bénázni szeretne a magyar nyelvvel, egy percig se aggódjon, évekre el tudjuk látni a rajongóit anyaggal… - Tudom, tudom… annyira nem is zavarna, hogy rég jártam otthon, ha nem akkor ment volna a lecsóba az egész, amikor több, mint fél év után elterveztem, hogy na, most megyek! Beintett keményen ez a nyamvadt járvány. - puffogok magamban. Persze, a család egyik fele itt lakik New Yorkban, a város túlsó felében, velük időről időre szoktam is találkozni, de most speciel a másik felére gondoltam, akiket tavaly év eleje óta nem láttam. Ha úgy nézzük, mostanra már több, mint egy éve, és ki tudja, hol lesz még a vége? No azt meg már ne is említsük, hogy úgy volt, Minnie útlevelét is egy magyarországi úttal fogjuk felavatni… - Tényleg? - kapom fel a fejem a hallottakra, mert bár ez se rendes meccs, de egye fene, már egy kerti medencével is kiegyeznék, ha lenne – kár, hogy egyik csapattársunknak sincs ilyesmije, a városi medencék meg ugyanúgy tiltólistán vannak, mint a vízi edzéseink. Na meg aki a kicsit nem becsüli… - Miért nem mondtad hamarabb?! Még szép, hogy szívesen dobálnék! Már akkor persze, ha nem Olitól kell szívességet kérned hozzá, akkor inkább hagyjuk a fenébe. - teszem hozzá, mert bár az ötlet tetszik, de bármi áron azért mégse kéne. Ilyen áron legalábbis, inkább szívok év végéig medence nélkül! - Amikorra „terveztük”? Azt hittem, téged hidegen hagy ez az egész téma. - vigyorgok bőszen, amikor a tesómék esküvője helyett észrevétlenül is azt kezdi ecsetelni, hogy ha mi lennénk a helyükben… most már korrigálhat, ahogy szeretne, ebből nem fogja kimagyarázni magát, az biztos. Nem is sikerül, ellenben én kis híján már körbevigyorgom a fejem a végére, és próbálom megállni, hogy ne cukkoljam agyon túlságosan. - Persze, persze, én is ezt mondanám. Még valami, amiről nem árt tudnom a képzeletbeli esküvőnk kapcsán? - na jó, még se bírom megállni, úgyhogy ha már így szóba jött, kíváncsiskodok is egy sort. Nem mint ha maholnap lánykérést terveztem volna, de ha már így kibukott, hogy annyira mégsem hagyja hidegen a téma, és egyszer oda jutnánk, legalább ennyivel is okosabb lennék, mit hogyan. - Még szép, hogy ehető. Nem csak nálunk szeretik, Európa több országában is egész felkapott. Azt hiszem, talán a svédeknek is valami nemzeti édességük, a németek gumicukor formájában tolják, kinek mi. - próbálom felidézni, hogy hány helyen futottam már össze hasonlóval, de így hirtelen csak ez a kettő ugrik be – Ejha… ilyen körülírást még hallottam hozzá, de… be kell valljam, valahol tényleg olyan kinézetre. - hát na, ronda de finom, szerintem senkit sem a kinézetével varázsol el ez az édesség. Ha Minnie kíváncsi lenne rá, már bontanám is ki, azonban csak a saját kedvemért egyelőre még nem esek neki. Hátha később ő is kedvet kap hozzá, mást nem ha nagyon ellenkezne, addig cukkolom, hogy mekkora nyuszi, amíg ad neki egy esélyt. - Ugyan már! Ha látnád, egy-egy disznóvágás során mi minden kerül az asztalra… azok mellett a zsíros kenyér labdába sem rúg. - nevetek jóízűen, és inkább nem kezdem ecsetelni a hagymás vért meg az agyvelős rántottát, maradjon meglepetés kultúrsokknak akkor, ha egyszer sikerül hazakeverednünk kis hazámba. - Hééé, kikérem magamnak! Én nem is vagyok pletykás! Mikor pletykáltam én bármiről is?! - húzom fel az orrom naivan-sértődötten, miközben tovább rámolom a dobozt, legalábbis addig, amíg Minnie nem fúrja magam az oldalamhoz, onnantól kezdve elég nehéz lenne nem rá figyelni, meg arra, hogy valami baja van. Mondjuk abból kiindulva, hogy azután jött rá az ötperc, hogy a kezébe akadt az a babaruha, van egy sejtésem arról, hogy hol lehet a kutya elásva. - Hát persze… kérsz egy kis szódabikarbónás vizet? Secc-perc helyre vágja a gyomorgondjaidat. - simogatom meg a feje búbját biztatóan, mint ha nem látnék át rajta, mekkora kamu kifogással jött. Arra viszont még emlékszem, milyen képet vágott, amikor egyszer gyomorrontást követően kevertem neki egy adag szódabikarbónás vizet, megl epődnék, ha inkább azt választaná ahelyett, hogy bevallja, mi a baj valójában. - Jó, de azért ha egyszer lesz, azért ne kartondobozban hozzuk már haza… - ragadom meg ismét a lényeget, ahelyett hogy csípőből visszakérdeznék, hogy „de miért?” Oké, vágom, ő se tudja, csak rossz és ennyi. Inkább csak sóhajtok egyet, majd nekiállok találgatni, hogy mi lehet az oka, legalábbis addig, amíg Minnie le nem állít, hogy vegyem komolyabbra a figurát. Te_jó_ég… itt tényleg nagy a baj, nagyobb, mint ahogy azt eddig hittem. Inkább hallgatok, bőszen agyalva azon, hogy mégis hogyan mászhatnánk ki ebből az egészből, majd amikor meglátom, kedves párom milyen megszállottan nézi, dédelgeti azt a mini kis babaruhát, nagy a kísértés, hogy inkább elvegyem tőle, és elsuvasszam valahová a milliónyi cuccom közé, ahol úgy 10 éven belül nem bukkanunk újra rá… Bár, ha ilyen vérszemet kapott, akkor sokat az se segítene. Miért kellett anyáméknak ilyeneket küldözgetni, valami sima kalocsai mintás asztalterítő, vagy hímzett fali házi áldás nem lett volna elég helyette?! Amikor ismét beszélni kezd, már épp megnyugodnék, hogy ahogy jött a nagy lelkesedése, olyan lendülettel úgy tűnik alább is hagy, és annyiban is hagynám az egész témát elúszni, ha történetesen nem akadnék fenn egy kis apróságon… vagyis, annyira nem is apróság. - Na ácsi-ácsi! Mi az, hogy alkalmatlanok vagyunk rá?! Szerinted nem bírnánk megbirkózni vele? Hányan vannak, akik még alkalmatlanabbak, aztán mégis simán boldogulnak a gyerekneveléssel? Amúgy is, ahogy anyám mondogatta mindig, ez nem atomfizika… - az már részletkérdés, hogy anyukám amúgy óvónőként dolgozik már sok-sok éve, szóval mondhatni, a vérében van a dolog, meg 4 gyerek után pláne van rutinja a témában – Cöhh, badarság! Csak egészség meg térerő legyen, minden mást meg lehet oldani. Keresünk nagyobb lakást, a kicsi autódat valami nagyobbra cseréljük, ha meg nem lesz állásod, úgy is kevesebbet fogsz dolgozni… amúgy meg, ha el is veszítenéd, neked még mindig ott van a vlogod. Én meg majd… nem tudom, valamit kitalálok. - vonok vállat, azt meg inkább nem részletezem, hányszor emlegeti anyám, hogy ha a nagyvilági élet meg a sportkarrier nem jönne össze, ők bármikor szívesen haza várnak… - Mi? Ja, persze… - motyogom megszeppenten, amikor közli, hogy inkább egyedül lenne. Most én húzzam el a csíkot innen elfelé, vagy ő költözik be valamelyik helységbe? Mielőtt azonban még sokat meditálhatnék azon, melyik legyen, már ki is költözik a teraszra, és nesze neked egyedül-akarok-lenni, Bagel már vágódik is utána szó nélkül. És maradhat. Ennyit arról, mennyire is akar valójában egyedül lenni, úgyhogy én se izélek túl sokat a dolgon, két behűtött üdítőt felmarkolok a hűtőből, aztán pár perc lemaradással én is megyek utánuk, más se hiányzik nekem, mint hogy megint bedepizzen, mint múltkor a fürdőben! Szóval Bagel után nem sokkal már masíroztam én is ki az erkélyre, hogy aztán le is telepedjek Minnie babzsákja mellé a földre, hátamat a falnak támasztva, csak az egyik üdítőt nyújtottam felé szó nélkül. Szénsavas, szóval ha még ragaszkodika „túlettem magam” témához, és korábban nem volt vevő a szódabikarbónára… talán ez is segít valamicskét. -Tényleg nem akarod? Pedig szerintem tiszta vagányak lennénk, a kölykök oda meg vissza lennének a büszkeségtől, milyen laza meg jó fej szüleik vannak. - mert hát no, példának okáért melyik anyuka van otthon olyan szinten a bütykölésben meg az autókkal, mint Minnie? Az én anyám a városon kívül, ahol lakik, vezetni sem mer...
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
- Úgy dugdoss előlem csokis sütit, hogy épp te mondtad, hogy kényelmetlen a kanapén aludni. - dünnyögök a tányérom felett igazi sátáni mosollyal. Ó, igen. A kaja az nem tréfa dolog, és bár most viccet csinálunk belőle, azért nem mindig ilyen vidámak a diskurálások. Múltkor például én ordítottam vele, mert megette az összes palacsintát mire hazaértem, de volt már, hogy Balu kiabált torkaszakadtából mert felzabáltam a pizzát - mind a kettőt -, amit direkt úgy rendelt a postán sorban állás közben, hogy mire hazaér legyen mit ennie mert már éhes volt. Nem emlékszem pontosan minek nevezett az eset után, de semmi kedveskedő nem volt közte az biztos. - Azért járok ki a meccseitekre mert szeretek neked szurkolni. Neked, és nem a többi kétbalkezes pancsernek. Például az a hogyishívják srác, aki mindig a 6-os sapkában van, na neki például ne passzolj annyiszor mert fölösleges. Ha a kapu mellett minden irányba lenne még kettő, azoknak is mellé trafálna. - lendülök bele, hiszen már az emlékek is bekapcsolták nálam a “szurkoló” üzemmódot, az ezzel együttjáró emelkedett hangerővel, pulzussal és adrenalinnal együtt. Nem viccelek, rendszeresen zengett tőlem az uszoda, úgy ordítottam a lelátón, amikor Balu nyolcvanadszorra is a víz alá került, hogy már attól féltem kopoltyút növeszt de persze a bíró nem fújt érte semmit. - Szeretem nézni, ahogy a vízben küzdesz. - és most inkább nem állok neki ecsetelni, hogy a tesztoszteron jön-e be ennyire, vagy az, hogy olyankor előjön belőle az állat, vagy ezek mind egyszerre, de tény, hogy van abban valami bugyiszaggató, amikor őt nézem egy tétmeccsen. - Hékás, szórakoztató epizódokat szeretnénk. Azért ne gondolják már, hogy én vagyok a következő Esőember. - pirulok fülig. Csak néhányszor próbáltam elolvasni magyar szavakat, de annyira pocsékul ment, hogy inkább feladtam. Mikor Balázs leírta a nevét, majdnem elsírtam magam a közel fél órányi teljesen eredménytelen próbálkozás után. Ami nem megy azt ne erőltessük… - Ennyire rossz itt velünk? - biggyesztem a számat játékosan, mintha most a lelkembe gyalogolt volna. Persze tudom én, hogy a füstbe ment tervek miatt bosszankodik, meg már honvágya is lehet. Nekem is hiányoznak a szüleim, hónapok óta nem láttam őket, de persze ez meg se közelítheti azt amit ő érez. Igyekszem is a támasza lenni ebben a dologban, de egyáltalán nem könnyű. Néha szörnyen el tud anyátlanodni. - Még nem biztos, ennyire azért ne éld bele magad! - próbálom elejét venni a túlzott lelkesedésnek, de nyilvánvalóan már túl későn. Aztán már forgatom is a szemeimet bosszúsan. Már megint Oli! - Komolyan, egyszer egy egész hétre össze foglak zárni titeket vagy addig míg ki nem békültök! - emelem égnek a tekintetem, majd megnyugtatására hozzáteszem - Nem, nem tőle kell az engedély. A főszerkesztőnél próbálok bevágódni, hogy engedélyezze a dolgot mondjuk hetente egyszer. - nem mintha a főszerkesztőt jobban csípné. El Macho itthon a fedőneve (vajon kitől kapta), a latino származása, és meglehetősen közvetlen hangszíne miatt. - Ha néha egy kis klóros víz boldogabbá tenne, sokmindent megígérnék neki cserébe, és úgy tűnik kezd ráharapni a horogra. - túlórákat, extra ügyeletet, napidíj nélküli vidéki tudósításokat… vagy ezt hangosan is hozzá kellett volna tennem? Ahogy a testvére esküvője szóba kerül, azt se tudom hogyan másszak ki a gödörből amit magamnak ástam. Mintha külön tehetségem lenne ahhoz, hogy kínos helyzetbe keverjem magam. - Nem mondtam, hogy hidegen hagy a téma, csak amikor legutóbb szóba került akkor még nem érdekelt ennyire. - ó, Minnie, miért nem tudod egyszer befogni a szádat?! Látom a vigyorát, és már vörösödök is el, annyira zavarba sikerül hoznia vele. - Mondjuk azt, hogy inkább “közelgő” legyen, és ne “képzeletbeli”. - dugom ki a hegyes kis nyelvem, mert ennél frappánsabb visszavágás nem jutott eszembe. Aztán ha most ezt célzásnak veszi, végül is akkor se dől össze a világ. Karácsonykor jött elő a lánykérés mint téma, leginkább kiabálva, vagdalkozva különböző böszmeségekkel. Azóta eltelt jópár hónap, látjuk, hogy képesek vagyunk együtt élni, ki se szerettem belőle, remélem ő se belőlem, és hát… tikk-takk, tikk-takk. Ketyeg a biológiai órám. Nem sírnám el magam, ha mondjuk rászánná magát némi elköteleződésre, de nincsenek illúzióim afelől, hogy mennyire fűlik rá a foga. Esküszöm én lennék a legjobban meglepődve, ha BÁRMIKOR is előhozakodna egy ilyen jellegű kérdéssel a következő nagyjából húsz évben. - A svédek amúgy se normálisak… gondolj csak az IKEA bútorok neveire! Kész agyrém! - győzködöm arról, hogy ezek a fekete szögletes kukacok bizony biztosan nem alkalmasak az emberi fogyasztásra. - Meglep, hogy más még nem mondta rá ezt. - inkább félre is teszem a zacsit, és nézegetem a többi ételnek látszó dolgot. Vajon mi lehet az az “ERŐS PISTA”? Valami édesség, mint a nutella? - Kérlek neee…a malacokról ne mesélj megint, most ettem! - állok neki a nyöszörgésnek. Egyszer bele kezdett egy disznóvágásos sztoriba, de még odáig se jutottunk, hogy kijött a malac az ólból, én már sírtam és rókáztam vegyesen. Szegény kisállat! Oké, a bacon jó cucc, de miért kell ehhez kettévágni szegényt az udvar közepén? - Például elpletykáltad a múltkor anyukámnak a skype ebéden, hogy Bagel összetörte a vázát amit tőle kaptam. - viccesek ezek a családi összejövetelek az internet segítségével. Laptop az asztalon a fazék mellett, mindenki eszik, közben beszélgetünk a több száz vagy ezer mérföldre lévő rokonokkal… elkeserítő, de a semminél jobb. És legalább csak azt a helyiséget kell kitakarítani, ahonnan hívjuk őket, a hálószobában például lehet kupi! - Blööáh. Utálom. Akkor inkább fájjon a pocim. - húzom az orrom jó nagyokat fintorogva. Pfúj, borzalmas az a szódabikarbónás víz! Velem se itat többet olyat, az tuti! Pláne így, hogy a hasam az nem fáj, sokkal inkább a hangulatom ment tropára. Az a hülye babaruha! Minek kellett ilyesmit küldözgetni?! - Gratulálok, hogy már megint megragadtad a mondandóm lényegét, hogy hupikék szobába hozzuk-e vagy kartondobozba. - nyögök fel bosszankodva, majd heves fejrázás, és némi futball bíróktól ellesett “vége a mérkőzésnek” karjelzés után még hozzáteszem - Felejtsd el, hogy bármit is mondtam. - úgysem érti, hogy miért érzem rosszul magam. Nem arról van szó, hogy gyereket akarok. Dehogy akarok! Csak rossz érzéssel tölt el, hogy nincs. Az meg még rosszabb érzés, hogy ő sem akar. Van ebben bármi logika?! Inkább próbálom magamat és őt is lebeszélni erről az egészről. Hülyeség… nem való nekünk egy gyerek, megölnénk egymást vagy őt egy hét alatt csupa jószándékból. Úgy tűnik viszont, hogy Balu más állásponton van ami az alkalmasságunkat illeti. - Nem, szerintem nem tudnánk megbirkózni vele. Ez felelősség lenne meg elköteleződés, önzetlenség, türelem, és lássuk be: egyik sem erős oldalunk. - mutatok rá a lényegre. Oké, nem atomfizika és nálunk nagyobb suttyók is halomra szülik a gyerekeket, de azért én nem ugranék fejest a dologba így, hogy képesek vagyunk szinte ölre menni az utolsó zacskó chips miatt. Nem vagyunk eléggé felnőttesek ahhoz, hogy szülők legyünk. - Te miről beszélsz? - szalad a homlokom közepéig döbbenten a szemöldököm - Én szeretem ezt a lakást, amire nem mellesleg még mindig ketyeg a hitelem, mégis miből költöznénk nagyobb lakásba? A kocsimat nem cserélem le, és kész! Ami meg a munkát illeti ez nem így megy te is tudod. Nem lehet gyereket csinálni úgy, hogy “majd csak lesz valahogy” - próbálom felnyitni a szemét. Ilyenkor tarkón tudnám csapni, amikor ennyire elengedi az aggodalmaskodást. Mintha ez valamilyen nemzetiségi sajátosság lenne, hogy “leszarom tablettán él” időről időre. Pedig tényleg cuki gyerekeink lennének, nem azt mondom, hogy nem. Csak fel is kellene nevelni őket, amire jelenleg tényleg nem állunk készen. Én legalábbis így érzem. Inkább kimegyek a teraszra, mielőtt még taknyom-nyálam egybe módra bőgnék. Még nem látott úgy, de nem is akarom. Erősebb vagyok, mint hogy nekiálljak minden csipcsupp dolgon pityeregni. Ahogy az erkélyen üldögélek, és Bagelt ölelem, próbálom megfogalmazni, hogy mi miatt akadtam ki ennyire. Azért, mert szeretem ezt a melákot, azért. Mert igenis gyereket szeretnék, és erre éppen a karácsonyi eset alaposabb átgondolása meg ez a buta kis babaruha világítottak rá. De képtelenség... most minden jó, jól megvagyunk, boldognak érzem magam. Miért kellene ilyen öncélú követelőzésekkel elrontani? Egyébként is: ha itt lenne egy gyerek, sokkal kevesebb időnk lenne egymásra, és sokkal kevésbé lennénk szabadok. Eddig úgy éltünk, hogy ha csirkeszárnyat meg sört és popcornt akartunk vacsorázni a tévé előtt, akkor megtettük. Ha el akartunk menni egy jó hangos koncertre, elmentünk. Ha trambulinozni akartam, elmentem, annak tudatában, hogy ha elrontom vagy mellé esek akkor ki is nyiffanhatok. Ha az embernek gyereke van, akkor nem tehet meg ilyesmiket. Akkor már felelősséggel tartozik egy másik kis életért is. Egy szó mint száz, bár a lelkemben szeretnék gyereket, be kell látnom, hogy nem nekünk való. Távolról sem. Épp amikor ide jutottam a gondolkodással, akkor jelenik meg Balázs is, nekem meg úgy lefejeli az államat Bagel, hogy összekoccannak a fogaim. - Aucs! - dörzsölgetem meg az állam, de azért nem engedem el a szőrmókot, ha már így idebújt. Az üdítőt elveszem, de félre is rakom, és megpróbálok egy mosolyt varázsolni az arcomra, de valamiért megremeg az ajkam. Miért kérdezi ezt? Nem látja, hogy teljesen ki vagyok borulva így is? - Tényleg nem akarom. - a hangom a mondat végére szinte cincogássá válik a sok visszatartott érzelemtől, és aligha hiteles a tiltakozásom. - Balu, nem fér bele az életünkbe. Azt hittem belefér, de… de tényleg nem. - olyan szorosan húzom magamhoz az ebet, hogy elkezd nyösszögni, de ez sem érdekel. Csak szipogok egyet a puha, kutyaszagú bundájába, és dühösen kipislogom a könnyeket a szememből. Utálom, ha sírni lát. Ezért mondtam, hogy egyedül akarok lenni, mert nem akartam, hogy így lásson. Segíteni úgyse tud rajtam, hiszen én magam se tudom, hogy éppen miért kapott el ennyire a depresszió. A nemlétező gyerekünket siratom, azt hiszem. - Nemakarok_hisztislenni_menj el_légyszi - hüppögök jó nagyokat, és szégyenemben azt se tudom hogyan bújjak Bagel mögé, ami egyre kevésbé tetszik neki, így kénytelen vagyok elengedni, és hagyni, hogy elszaladjon. Összegömbölyödök a babzsákon, egyre dühösebben dörzsölgetem az arcom, szemeim, de a sírás csak nem akar abbamaradni. Csalódott és szomorú vagyok, hogy be kell látnom, hogy olyan messze van tőlünk egy gyerek mint (ahogy Balu szokta mondani) Makó Jeruzsálemtől. Nem mintha tudnám, hol van az a Makó, Jeruzsálemet is épp csak sejtem nagy vonalakban. Végül aztán, elfogadom, hogy ebből egyedül nem tudok kimászni, és nem is kell egyedül ha nem akarom. Elvégre van énnekem egy párom, aki talán némi vigasz lehet a nehéz helyzetben. Abbahagyom a keserves bömbölést, és kipirosodott arccal, szemekkel, orral, és némi szétmaszatolt könnyel (meg talán valamennyi orrváladékkal - nem, nem takony) pislogok felé ha még nem menekült vissza a lakásba. Ha igen, akkor az erkély ajtóig elvonszolom magam, hogy láthassam. - Nagyon szeretlek. Ne haragudj amiért ilyen hülye hisztis picsa vagyok néha. - szipogok egy kicsit, és ha hagyja, akkor jó szorosan hozzá bújok. Azt hiszem, még sose szerettem senkit sem ennyire. Boldoggá tenne, ha együtt alapítanánk családot, mert minden hülyesége ellenére úgy érzem, hogy ő az igazi. Az a nagybetűs, cukormázas romantikus undormány, amire a világon mindenki vágyik, még én is, pedig azt hittem kimaradhatok a szórásból. De talán pont amiatt, amilyenek vagyunk, amiért én szeretem őt, és amiért ő szeret engem, pont azok miatt a tulajdonságaink miatt vagyunk 100% selejt szülő alapanyagok. Annál azért jobban csípem a kis meg-nem-születettet, mint, hogy ilyen szülőket szánjak neki.
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
- Michaelre gondolsz? - kérdezek vissza, mint ha nem tudnám, hogy övé a 6-os szám, vagy Minnie annyira tisztában lenne a nevekkel. Mondjuk, a többiek neve legalább egyszerűbb, mint az enyém, egy amerikai számára, még akkor is, ha amúgy hozzám hasonlóan külföldi. Azt a kört határozottan én nyerem a csapatban is. Nyújtsa fel a kezét, akinek senki sem tudja, hogy ejtik helyesen a nevét… - Miatta nem kell aggódni, lehet, hogy mire újra játszani fogunk, már nem is lesz a csapatban. A legutóbbi pár meccsen is azért volt annyira ideges meg szétszórt, mert épp a vízum miatt küzdött a hatóságokkal, de abból kiindulva, hogy hónapok óta meccseink sincsenek… nem tudom, hogy mit sikerül intéznie, vagy hosszabbítanak-e neki egyáltalán. - vonok vállat, és csak áldom az eget, hogy apám révén ilyen szempontból milyen jó dolgom van. Egyrészt, mert még pár évig nem kell, hogy amiatt fájjon a fejem, hogy a hatóságokkal küzdök, másrészt, mire lejárna, remélhetőleg már viszem annyira, hogy ne legyen gond miatta. - Ó, pedig ezek még annyira nem is durva meccsek, amiket itt kint játszottam. Láttad volna némelyik otthonit! Akad néhány délebbi nemzet Európában, akik elég agresszívan nyomják a műfajt, na, ellenük szinte több a víz alatti verekedés, mint maga a vízilabda. - ehhez képest az amerikaiak meglehetősen hidegvérűen játszanak, legalábbis sokkal ritkább ez az „egymást gyilkoljuk a vízben” eset, mint otthon… - Szórakoztató epizódot? Vannak egészen jó kis nyelvtörőink… - vigyorodok el, és nem, nem a saját nevemre gondolok, abban amúgy semmi extra nincs a sok dupla mássalhangzón kívül, amitől a külföldieket a sírás szokta kerülgetni – lásd Minnie. Bár meg kell hagyni, amennyire sokkolta elsőre a nevem, azóta egyre többször sikerült jól kiejtenie. - Dehogy, nem úgy értettem! Ha olyan rossz lenne, akkor már rég felültem volna egy Magyarországra tartó gépre, aztán pont nem érdekelne, hogy a járvány miatt hogyan nem tudok visszakeveredni Amerikába… Ehelyett itt vagyok, csak néha rám tör a honvágy. - igazából ha nagyon akartam volna, akkor haza tudtam volna utazni, legrosszabb esetben valami házi karantént is vállalva, de miután kis hazánk a külföldiekkel olyan szigorúan veszi a beutazást, mi pedig úgy terveztük, hogy ha már megyek, akkor Minnie is velem jön… nos, marad a várakozás, annyira azért nem csesznék ki magunkkal, hogy azért üljünk egy napot a repülőn, hogy utána két hétig ki se mozdulhassunk a házból, és vice versa. - Késő… már beleéltem. - nyugtatom meg felőle, ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű számára, és már borítékolhatja is, hogy ha naponta nem is, de két naponta tuti érdeklődni fogok, hogy mire sikerült jutnia ez ügyben. - Benne vagyok, zárj! - bújik ki belőlem a kisördög, arra viszont mérget vehet életem párja, hogy ha kettőnket összezárnak, akkor abból nem békülés lesz… Vajon ha Olit kórházba juttatom, akkor is élne az egy hét? Mondjuk ha így eljutna a csöpp agyáig, hogy végre ne csorgassa a nyálát az asszony után… - Na tessék, egyik jobb, mint a másik… - morgom az orrom alatt, miközben csak felvont szemöldökkel méregetem Minnie-t, hogy ugyan mégis mi a jó istent ígérget ő a főnökének?! Nem igaz már, hogy ennyi idegesítő kollégája van… - Ó, vagy úgy! Ha így folytatjuk, a végén még beelőzzük a nővéreméket? - kérdezek vissza, mert abból kiindulva, hogy karácsony tájékán hogyan állt az egészhez (azok után, hogy pár hónapja ismertük egymást), még egy éve sem találkoztunk, és már közelgőként emlegeti?! - Oké, oké, vettem a lapot… de azért remélem, a városházán még nem foglaltál időpontot. - csóválom a fejem, miközben azért reménykedek, hogy csak poénnak szánja a dolgot. Mármint… majd, egyszer esküvő, az még oké… de ugye nem gondolta komolyan, vagy várja el, hogy pár héten, vagy hónapon belül tényleg egybe kelünk?! Mert olyan Pató Pál urasan, ráérünk arra még… Nem, Minnie nem olyan… - Mondjuk ebben van valami. Nem csoda, hogy az IKEA dolgozók is jobban ismerik kódszám alapján a termékeket, mint név szerint… amúgy tudtad, hogy a nevek egyébként valós, svéd szavak? Most képzeld el, ha mondjuk mindnek magyar neve lenne, azzal sem kevésbé küzdenének a külföldiek. - csak a svédek valamivel többen vannak, mint a magyarok, meg más nyelvekkel is több átfedés van a szavakkal, nyelvtannal, mint nálunk a magyarral. Az mint valami szerencsétlen földönkívüli, olyan ott, Európa közepén… - Oké, akkor nem beszélünk a malacokról… apropó, említettem, hogy nagyapámék vettek még egyet? Készülnek a télre, ha már januárban nem sikerült hazamennünk, hátha most karácsonyra… - egy jó kis disznóvágásra. Persze az még odébb van, meg ha nem muszáj, nem is várnék feltétlenül még egy fél évet az útra, de abból kiindulva, hogy második hullámot is rebesgetnek az okosok… mi lesz még itt?! Visszaáll még valaha is a világ rendje, vagy itt fogunk megőszülni a négy fal között rostokolva?! - Jó, de az véletlen volt! Amúgy sem tudtam, hogy titok… - mentem magam egyből, amint szóba kerül a családi skype-olás. Legalább nem kell sokat agyalni a szüleinek, mit vegyenek legközelebb ajándékba, mert normális váza már megint nincs itthon. Egyet ő amortizált le, egyet Bagel, úgyhogy így már virágot venni se érdemes, mert mibe raknánk? Befőttesüvegbe? Sörös korsóba? Valamelyik kupánkba? Na azt már nem…! - Pedig használ. - közlöm vele a tutit, még ha az íze nem is túl kellemes. De inkább két korty szenvedés, mint egy órákon át tartó, nem igaz? Ha neki az kell... - Hé, most mi van?! - kérdezek vissza értetlenkedve, a kezeimet széttárva, mert már én is kezdem elveszíteni a fonalat, hogy akkor most egyáltalán mi baja is van… Nesze neked női logika! Vagy inkább logika teljes hiánya, amilyen irányt kezd venni a beszélgetésünk. - Szerintem meg igenis meg bírnánk birkózni vele. - kötöm az ebet továbbra is a karóhoz, csak azért is, mert mi az, hogy nekünk valami ne menne?! – Mert az, hogy ilyen hamar összeköltöztünk, nem ugyanezekkel jár? És így is egész jól vettük az akadályokat. Ha gyerek lenne, az meg olyan lenne, mint egy nem is tudom… szintlépés? - arról nem is beszélve, hogy ilyen esetben is van az embernek még jó 8-9 hónapja átkattintani a kapcsolót az agyában, hogy heló, bővül a család, mégis mivel jár egy ilyesmi. Legrosszabb esetben meg átkattan akkor, amikor a kezedben fogod a porontyot. - Kifogás. Ez is olyan, mint hogy ami van olyan fontos, hogy időt akarsz rá szakítani, arra úgy is fogsz. Aki akar, megoldást talál, aki nem, az meg kifogást. - vonok vállat, mert vitatkozzon bárki is, de nem így van? - Ha már úgy is ránk jön a családot bővíthetnék, mást nem beszállnék én is a hiteledbe, aztán előbb kinullázzuk, vagy ha úgy adódna, lecsapnánk a szomszéd – vagy alattunk lévő lakásra, és összenyithatnánk a kettőt… - nem akarok vészmadár lenni, de csak nem fog a vén banya 200 évig élni… mondjuk ahogy kinéz, szerintem lassan így is tölti a 150-et – Mert mért ne lehetne? Valahogy majd megoldjuk, de ha meg arra vár az ember, hogy mindene meglegyen, meg minden körülmény ideális legyen, addigra már a gyerekcsinálással lesz a gond. Vagy nézd meg például Bo bácsikádat, ha a fejébe venné, hogy apa akar lenni, így, negyven fölött biztos élmény lenne. Lehajolsz, hogy felvedd a gyereket, aztán beáll a derekad. Vagy szimplán nagyszülőnek néznek. Vagy másik példáért se kell messzire menni, ott van az apám… - hozok egy példát némi túlzással, mert lehet, hogy fiatalabb korban a körülmények nem annyira ideálisak, de 50 körül meg hova akar már az ember gyereket? Meg se éri szinte, hogy felnő. Ezért is „viccesek” apámék, amikor együtt a család, a kishúgomat a lányomnak hiszik, az apját meg a nagyapjának. Ahogy Minnie közli, hogy inkább egyedül akar lenni, kénytelen-kelletlen, de csak hagyom, annyira sikerül meglepnie vele. Csak nézem, ahogy kitelepszik a teraszra, és bezzeg Bagelt nem paterolja vissza a lakásba, ahogy utána csörtet a kis szőrgombóc… veszem is a lapot, hogy csak az én társaságomat nem kívánja. Amit egy pár percig tiszteletben is tartok, amíg az előbbi beszélgetésünket emésztgetem, de aztán a fenébe is, ha már elkezdtük, akkor vesézzük ki a témát, mert akkor meg pár hónap múlva azon talál bedepizni, hogy ezt nem beszéltük ki magunkból igazán! - Jó… ha nem, hát nem. - adom be a derekam némi csalódottsággal, ez úgy is két emberes műfaj, szóval ha ennyire nem akarja, akkor úgy is kár erőltetni a témát – De az, hogy most nem fér bele az életünkbe, nem jelenti azt, hogy idővel sem férne. - világítok rá egy apró, de annál fontosabb dologra. Ha nem is fekszünk rá a témára most azonnal, van még bőven időnk. No meg valakinek úgy is tovább kell vinni a családnevünket is, így, hogy apámnak rajtam kívül három lánya van… Csak szótlanul figyelem, hogyan próbál Minnie Bagel bundája mögé rejtőzni, mint ha olyan eredményesen rejtegethetne vele bármit – pláne úgy, hogy bundás barátunknak sem igazán fűlik a foga ilyen szintű ölelgetéshez, meg úgy tűnik, a női könnycseppektől is ő fogja előbb menekülőre kettőnk közül. Aztán jön majdnem ugyanaz a műsor, mint múltkor a fürdőkádban, csak most épp a babzsákon lett a helyszín, hála az égnek, hogy egy szomszéd sincs se a teraszon, se az udvaron, mert ezek után pláne nem mosnám le magamról az öreglány szemében, hogy én bántom a kedvenc szomszédját… - Akkor ne legyél hisztis, nem megyek sehová. - közlöm nemes egyszerűséggel, még ha sejtem is, milyen marha idegesítő tud lenni az, amikor az ember egyedül akar lenni, mégsem hagyják. Más körülmények között lehet, hogy követtem volna Bagelt a lakásba, de ez most nem olyan… Már épp nyúlnék, hogy vigasztalás-nyugtatás gyanánt megsimogassam a hátát-fejét, attól függően, hogyan gömbölyödött össze meg hogy érem el, amikor gondol egyet, és inkább hozzám bújva szipog tovább. Szó nélkül magamhoz is ölelem, szipogjon csak, amíg gondolja, utána hátha könnyebb lesz a csöpp lelke tőle, és nem rágódik ezer meg egy hülyeségen feleslegesen… - Néha? - kérdezek vissza, és a hangsúlyból ő is érezheti, hogy csak poénkodok ám, csöppet sem gondolom olyan véresen komolyan. Oké, kisebb-nagyobb hisztiket így is szokott nyomni néha, de még mindig jóval jobb a helyzet, mint némelyik exemnél volt… - De ettől függetlenül én is szeretlek téged. Na gyere ide… - ölelgetem meg én is jó szorosan, hogy egy darabig szinte moccanni se bírjon. Abba meg inkább bele se menjünk, hogy az ő hisztisségét is bőven egyensúlyozza ezer meg egy „jó” tulajdonságom, szóval mondhatni, kvittek vagyunk, amiért ő is egész jól elviseli a hülyeségeimet. Ami pláne egészen meglepő teljesítmény mindazok fényében, hogy milyen véletlenek sorozatának köszönhető az, hogy egyáltalán találkoztunk. Ennek ellenére, talán ő az első olyan, akivel simán el tudom képzelni, hogy együtt éljük le a hátralévő életünket – feltéve persze, ha nem öljük meg egymást valami utolsó zacskó chipsen marakodva… De hé, minden párkapcsolatban vannak konfliktusok, nem igaz?
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
Szeretem, amikor a vízilabdáról beszél, mert valahogy olyan furcsán lelkes lesz, úgy mesél a meccsekről néha mint valami jó kis kocsmai balhéról, nem pedig olyasmiről mint ami a munkája. Azt hiszem, a versengés mélyen bele van kódolva a sejtjeibe, győznie kell, le kell nyomnia valakit - akár szó szerint is a víz alá. Talán azért tetszik annyira, amikor a régi otthoni meccsekről beszél, mert az más, mintha csatában járt volna, igazi háborús hősnek tűnik. És a legjobb benne, hogy tudom, hogy velem szemben sosem viselkedne így. Megnyugtató érzés. - Tudom… Tudom, hogy rossz érzés, és egy hős vagy, hogy ilyen jól viseled. Igyekszünk Bagellel enyhíteni a honvágyat ahogy csak tudjuk, és reméljük már nem kell sokat várnod. - sóhajtok együttérzően, miközben nyújtózok, hogy adjak neki egy puszit. Már beszéltünk erről, hogy ha valami miatt haza kell mennie, akkor mi lenne, hogyan lenne. Mert hát, én be se tehetem a lábam az ő hazájába, ha pedig Balázs menne oda, akkor meg ide nem jöhet vissza. Távol ragadnánk egymástól, és bár nem vagyok híve az ilyesminek, de a kedvéért megpróbálnám a távkapcsolatot is, lesz ami lesz, még akkor is, ha belezöldülnék a féltékenységbe, és ha jól sejtem ő is. - Azt látom, de még egyáltalán nem biztos, hogy el tudom intézni. - csóválom a fejem, mert hát ez az igazság, és emiatt sem mondtam el neki a dolgot. Rossz lenne látni, hogy még csalódottabb lesz miatta. - Légyszives ne kezdd már megint! A sportújságírók zömmel férfiak, erről aztán tényleg nem tehetek! - forgatom a szemeimet. Miért az én hibám, hogy ő ilyen bizalmatlan? Egyáltalán nem az összes kollégám akarna ágyba vinni, de még ha így is lenne, bízhatna bennem, ha bennük nem is. - A beelőzni nővéredéket? Nem foglaltam időpontot a városházán, mert nem kényszerítelek semmire, és nem áll szándékomban beelőzni őket, de ha már ilyen nagyon kedveled a kollégáimat, meg morcos arccal nézed ha egy rajongó ír valamit a külsőmről, akkor mondjuk megjelölhetnéd a területed, nem is tudom!, valamivel - megemelem a kezem és a gyűrűs ujjamat mutogatom - Akkor nyafoghatsz, ha másnak is tetszik ami a “tiéd”, ha kinyilatkoztattad ország világ előtt, hogy igényt tartasz rá. - többet nem is áll szándékomban mondani, már így is elég konkrét voltam. Nyilvánvalóan tudom, hogy nem szokás ilyen rövid idő után máris a madártani intézetbe vinni a másikat és meggyűrűzni, de ha már ennyire féltékenykedős, akkor elég kézenfekvő lenne a megoldás. Mert egy csini karikagyűrű még a rámenősebb pasikat (és nem utolsó sorban a nőket is) elbizonytalanítja. Viseltem már jegygyűrűt, és bevallom egész jó érzés volt. - Hát, azt hiszem a többségnek tényleg elég durva kimondani a bútorok neveit. Nekem annyira nem vészes, valahogy a te neveddel is megbirkóztam. - mosolyodok el szélesen - Mr. Csííkszendmihájjí! - ez a maximum ameddig eljutottam, és nagyon is büszke vagyok magamra, hogy már tudom hol van a H hang helye. - Még egy malackát? És mi a neve? - kérdezem, mert valahogy evidensnek tartom, hogy van neki neve. Aztán lehet, hogy nem lenne okos dolog cuki neveket adni a malacnak ami a tányéron végzi… - Úgy megismerném őket! Annyira aranyosnak tűnnek a nagyszüleid! - néhányszor Balu tesója átment hozzájuk egy laptoppal, és így mi is “találkozhattunk”, Balázs fordított nekünk. Kedves embereknek tűnnek, a nagymamája csupaszív kedves igazi nagyi, a nagypapája meg pont olyan mókamester tud lenni mint ő. Tényleg szívesen találkoznék már velük, de hát a szabály az szabály, mindenki marad a fenekén. - Tényleg, ha végre eljutunk oda, mit vegyek nekik ajándékba? Minek örülnének? Esetleg valami konyhai gép, vagy egy robotporszívó? Örülnének ilyesminek? - teszem fel a kérdést, mert hát üres kézzel nem illik érkezni. - Nem volt titok, de nem is akartam elmesélni. Amúgy sem rajonganak Bagelért. - húzom el a számat. Bagelt a bácsikámtól kaptam, és valamiért a szüleim rossz szemmel nézték, hogy megkapom tőle azt amit gyerekkorom óta szeretnék: egy kiskutyát. Apa még azt is a fejéhez vágta, hogy nem az ő lánya vagyok, ne vegyen nekem olyasmit amit egy gyereknek a szüleitől kellene kapnia. Kész agyrém! - Nincs semmi, oké?! - dobom vissza a labdát, igaz nem valami kedvesen. Én se tudom, hogy mi ütött belém ilyen hirtelen, de miért tőlem várja a válaszokat? Miért nem tudja magától? Olyan nagy kérés ez? - Olyan mint egy szintlépés? Szerintem szintet azután szokás lépni, hogy a korábbiakat már sikeresen vettük… és azért a gyerek előtt van még néhány lépcső. Vagy nálatok ez így megy? - oké, ez nem volt szép tőlem, de teszek rá. Az az igazság, hogy tényleg nem vagyunk még olyan rég együtt, és nem is akarnám sürgetni a dolgokat, de tényleg úgy gondolom, és úgy is lettem nevelve, hogy előbb illik minimum eljegyezni egymást mielőtt még családot terveznénk. Bármilyen cukik is (egyelőre még) képzeletbeli gyerekeink. - Nem kifogás, tényleg sokat dolgozunk, mind a ketten. - próbálom meggyőzni őt már valamivel kevesebb indulattal a hangomban. Elvégre akaratlanul is én hoztam fel a dolgot azzal, hogy elérzékenyültem a babaruha láttán. - Oké, ez megoldás lenne a hely kérdésre, és édes vagy, hogy a hitelbe is beszállnál, de tudod, hogy az az én saram, én vettem fel és nekem kellene fizetnem. - ismerhetne már, tudhatja, hogy valahogy az emancipáló gén bennem duplán működik, szeretném hinni, hogy megállok magam is a lábamon. Még akkor is, ha adott esetben tényleg jól esne a segítsége. - Nem negyven évesen akarok gyereket, de hát még csak harminc se vagyok. Most… most olyan jó az életünk, élvezem így ahogy van. Meccseket nézünk, együtt edzünk, kijárok a meccseidre, jókat kajálunk étteremben, kirándulni is el szoktunk menni, meg moziba, itt van Bagel is, vele is foglalkozni kell. Én élvezem így. És különben is… egy babától… meghíznék. - bököm ki a végén az egyik legnagyobb ellenérvem. Gondoljon csak bele, hogy néznék ki azonos kalóriabevitel de sokkal kevesebb mozgás mellett. Mint egy húsgolyó. Tutira szaladna az első felcicomázott gebéhez, én meg ott maradnék egy kölyökkel a nyakamon. Kell ez nekem? Ugye, hogy nem! Inkább az erkélyre menekülök mielőtt még elfajulna a vita vagy túl mélyen mennénk bele ebbe az egészbe és tényleg nagy sírás lenne belőle. Persze az egyedüllét az nem jön össze, de valahogy a tappancsosom jelenlétét nem is bánom annyira. Mivel nem tud beszélni, vele nem kell folytatnom a diskurzust, nem ítélkezik és nem is teszi fel a kérdéseit. Tényleg szeretnék gyereket, rohadtul szeretnék de mégis hogyan? Balu álláspontja azt hiszem talán inkább valami féle dac lehet, hogy ellent mondjon nekem, ennyire már ismerem. Még akkor is, ha belül valahol örülök neki, hogy ilyen elszántan próbál rábeszélni egy babára, és valahol melengeti a lelkem, hogy ennyire szeretné. Más körülmények közt lehet, hogy hagynám is magam meggyőzni. - Majd talán egyszer. Amikor mindketten úgy érezzük, hogy már nagyon szeretnénk. De még nem most. - adom meg magam, amikor utánam jön, mert tényleg nem akarok veszekedni, és ez méltányos kompromisszumnak tűnik. Aztán végképp eltörik a mécses, és szégyenemben azt se tudom hová bújjak. Nem szoktam sírni, és mindig végtelenül zavarba is jövök tőle, meg kényelmetlenül érzem magam, amiért egy probléma így kétségbeejtett. Ami a legrosszabb, hogy most sem tudom, hogy egészen pontosan miért bőgök. Mert gyereket akarok? Vagy nem akarok? Vagy ezek mind együtt? Amikor egy kicsit csillapodik a hiszti, persze azonnal bocsánatot is kérek Balutól, amiért ilyen látványban volt része. Szerencsés vagyok vele, hogy elvisel, és egyáltalán itt maradt amikor még magam sem tudom, hogy mi a bajom. - Én is nagyon. - szipogok egyet miközben hozzá bújok. Igyekszem nem össze maszatolni a pólóját, remélem sikerrel jártam, különben ez is a lelkemen szárad majd. Amikor már kellőképpen felvidított a bújás, meg a finom illata, kicsit elhúzódok, hogy megnézzem mekkora a kár. - Bocsi a pólód miatt. De jó hír, hogy nem sminkelek szóval… ez igazából szinte csak víz. - igazgatom szépen el a vállán a pólót, hogy kevésbé legyen kellemetlen a jókora paca amit bizony sikerült oda könnyeznem. - Azt hiszem, az egész a kis ruha miatt volt. - vissza bújok, fejem a vállára hajtom, és mint egy nyomozó állok neki felgöngyölíteni a szálakat. - Könnyen lehet, hogy elképzeltem benne egy kis emberpalántát, és túl cuki volt a látvány. Sajnálom, nem akartam olyasmiket mondani… tudod miket. - sóhajtok. Nem szoktam elismerni ha valamit elrontok, szóval ossza be, egy jó időre. Éppen ezért szokatlan és zavarbaejtő számomra a helyzet, így pótcselekvésként az egyik kezéért nyúlok, hogy az ujjaival babrálhassak. - Tényleg jó nekem így. Nem kell változtatni rajta, nem akarom, hogy úgy érezd rád erőltetnék valamit amit még nem akarsz. - biztosan összerakta már, hogy a nem is annyira burkolt célzásokra gondolok, hogy vegyen el feleségül. Nem is tudom mi ütött belém, hisz ismerem már annyira, hogy ha úgy érezné eljött az ideje nem szégyellősködne a kérdéssel sem. Valószínűleg még nem érzi úgy, és ezt tiszteletben kellene tartanom. - Tudod, ezt még nem meséltem, de amikor az exem megkérte a kezem, örültem neki, meg visongattam a boldogságtól, hogy azt a francos pórázt az ujjamra húzta. Akkoriban majdnem az összes régi egyetemi csoporttársamat eljegyezték, valahogy jól esett, hogy beállhatok a sorba, és igazából azt hittem jól tudna működni az a házasság. Hülye voltam, azt hittem a puszta akaratommal együtt tudok tartani két embert, akikben szinte semmi közös nem volt. - elhúzódok egy kicsit, hogy őszintén nézhessek a szemébe - Vele sosem éreztem ezt, mint ami köztünk van. Olyan vagy mint a másik felem, valahogy… mikor beköltöztél olyan volt mintha mindig is itt lettél volna, és azóta minden nap boldog vagyok, hogy így alakult. Ami meg a papírokat illeti, azok tényleg nem érdekelnek amíg akkor is velem vagy amikor pedig elküldtelek. - nem szoktam beszélni az érzéseimről, inkább a csigaházamba húzódok mindig. Ha emlékszik még, az első “szeretlek”-re is hónapokat kellett várni, nálam ezek a dolgok időbe telnek, mármint, hogy kimondjam. Nevetséges, hogy ezen a téren nem vagyok a szavak embere, inkább szeretem kimutatni.
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
- Hm, most, hogy mondod, ez nem is hülyeség… - gondolkozok hangosan, mert bár magamtól valószínűleg nem mostanában jutottam volna el a eddig az ötletig, de így végiggondolva, tényleg egy csapásra megoldana számos, a kollégáival kapcsolatos problémát. Még ha helyette esetleg lenne is egy rakás új, már csak abból kiindulva, hogy milyen piszlicsáré hülyeségeken vagyunk képesek összekapni a létező legváratlanabb helyzetekben – Mennyire gondoltad komolyan ezt az „ország, világ előtt” dolgot? - kérdezek vissza abszolút komolyan, mert bár az ilyesmit inkább kettesben intézi az ember jó esetben, de ha ez csöpp szíve nagy vágya, hát megoldható valami kivetítős, több ezer ember előtti lánykérés is. Majd… ha egyszer eljutunk odáig. Meg újra lesznek majd meccsek. Még ha lesznek még egyáltalán ebben az életben. Másfelől meg, az eljegyzés még nem egyenlő az esküvővel, szóval ha el is jutnánk idáig, nem jelenti azt, hogy utána egyből galoppozunk is a templomba… ugye? - És milyen büszke vagyok rád miatta! Amúgy meg király vagy, az én agyam nyelvtanulós része csordultig van cirill betűkkel, ezekhez az északi halandzsa nyelvekhez már semmi agykapacitásom nem lenne. - az más kérdés, hogy nem is tetszik különösebben a svéd, no meg ha új nyelvet akarnék tanulni – amit köszönök, de nem akarok, elég ennyi, amennyit már tudok – akkor sem éppen erre esne a választásom. - Samu. Gondolom én… Mindegyiket úgy szokták hívni. - vonok vállat, mert ilyen téren nem bonyolítják túl az öregék a dolgot. Mióta az eszemet tudom, minden egyes malacukat így hívták, ha egyszerre több volt, akkor is. Úgy is csak azért kapják, mert mégis csak jobban hangzik mint az, hogy „hé, te malac, gyere ide…!”. - Ó, amiatt ne aggódj, ők is kíváncsiak már rád, hallgatom is mindig, amikor beszélünk, hogy mikor ismerhetnek már meg végre élőben. Reméljük, hogy hamar lecseng ez a járványos hülyeség, aztán majd bepótoljuk a dolgot. - biztosítom róla, abba meg egyelőre inkább bele se akarok gondolni, hogy mégis hogyan akarjuk kivitelezni, hiszen ha megyünk, akkor nyilván nem csak pár napra, de miután hónapok óta home office, házi karantén, meg egyéb nyalánkságok mennek, miután visszaáll a rend, valószínűleg egyik munkaadó sem fogja két kézzel szórni a szabikat… - Konyhaia gép? Porszívó? Ugyan… felesleges, úgy se használnák, náluk a technológia csúcsa a vezetékes telefon, a hűtő, meg a színes TV, már a mikrót meg a mobiltelefont se sikerült megszerettetnünk velük, szimplán közölték, hogy nem érdekli őket. Szóval a minek örülnének kérdésre azt mondanám, hogy egy dédunokának, végre… de majd veszünk valami csokit meg italt, aztán le van tudva az ajándék, emiatt ne stresszelj. - legyintek, úgy is megvan mindenük, amire szükségük van, inkább örülnének annak, hogy végre láthatnak, mint akármilyen elektronikai ketyerének. - Oké, oké, bocsi… - emelem a tekintetemet az ég felé, igaz, az ominózus beszélgetés után sem győztem szajkózni, de úgy tűnik mély nyomott hagyott benne, ha még mindig ezzel jön. - Ne is foglalkozz vele. Felnőtt vagy, attól, hogy ők nem szeretik a kutyákat, nem jelenti azt, hogy neked se lehet. - vonok vállat. Említette Minnie korábban ezt a kis családi veszekedést a kutya körül, de az igazat megvallva én se nagyon értem, mit kapták fel a szülei ennyire a vizet miatta. Elvégre csak egy kutya… - Hogy az autós oktatómat idézzem, „Az autó is benzinnel megy, nem jogosítvánnyal…” - ugyanezt a logikát követve, ha szigorúan nézzük, egy családban sem csak akkor tud gyerek születni, ha a fiókban ott lapul egy házassági anyakönyvi kivonat – Ó, hogy nálunk? Ott általában semmi sem úgy megy, mint ahogy azt előre eltervezik. - elég csak a nővéremék esküvőjére gondolni, mióta szervezik szerencsétlenek, erre tessék! Most az is csúszik, nem is keveset… - Na várjunk, ez is valami olyasmi nálad, mint a „tizenöt randi? - kérdezek vissza, mert amilyen szépen felvezette anno azt is, hogy nála az a szokás, meg az elvárt, aztán khm… - Amúgy nem, papírforma szerint nem így szokás, de ha konkrétan a szüleimre vagy kíváncsi, mit gondolsz, miért éppen télen tartották az esküvőjüket? - ami amúgy szintén nem olyan gyakori, pláne, mert a többség inkább a kellemesebb időjárási körülményeket preferálja. Ha magától nem sikerülne rájönnie, akkor csak büszkén kihúzom magam, ha pedig még mindig nem venné a lapot, akkor magamra is mutatok, magyarázat gyanánt, a májusi szülinapom alapján meg annyira nem bonyolult visszaszámolni, meg elképzelni, pláne annak fényében, hogy van egy ikertesóm is. Emlékszem, anyum azóta is emlegeti, hogy alig talált olyan ruhát, amibe még belefért… - Mondjuk ha így nézzük, hogy miattunk házasodtak össze olyan sebtiben, talán nem meglepő, hogy pár év után el is váltak. - gondolkozok hangosan, a szüleim többi házasságát meg inkább nem is részletezném, hiába, hogy azok se éppen szokványosak voltak. Azt úgy is tudja Minnie, hogy a legkisebb húgom akár a lányom is lehetne kor alapján, a jelenlegi mostohaanyám meg tőle is fiatalabb, szóval inkább hagyjuk is, hogy nálunk családban hogy megy az ilyesmi. Nem épp követendő példaként gondolok egyikre ilyenre se. -Hú, na nem mondod! Szakadunk bele a munkába mindketten, de tényleg! - tárom szét a kezem színpadias mozdulattal, és nézek körbe a lakásban, ahol az elmúlt heteket, hónapokat töltöttük, mert olyan sok volt a munka. Náluk legalább már kezd visszaállni a rend, de nálunk? Ki tudja, meddig fog még itthon enni a fene, a végén még ráfanyalodok arra, hogy elmenjek valami iskolába tanítani, mint tesi-orosz szakos tanár… Az lenne még a szép! Az esti filmnézések meg játékmaratonok helyett az orosz dogákat javítgatnám a konyhaasztalnál. - Azért te sem vagy épp egyszerű eset, mit ne mondjak… - sóhajtok fel, mert ezt az előbbi kis levezetést, kifogásolást végignézve… hitel, helyhiány, de se költözni nem akar, se segítséget a hitel kinullázásához… még jó, hogy csak elméleti szinten beszélünk a dologról, és nem tartunk tényleg itt, mert szép lenne olyan közös nevezőt találni, ami mindenkinek megfelelne. Így viszont szerencsére tovább rágódni sem kell miatta. - Igen, hú de szörnyű… szülés után meg ugyanúgy visszafogynál. Vagy ha nem, még jó, hogy a párod edző, nem? - mondom a nyilvánvalót, egyrészt, mert miután anyum sem hízott el négy gyerek után, valahogy meg se fordul a fejemben, hogy van, aki utána is akkora marad, mint egy bálna… másrészt meg, ismerve Minnie-t, meg hogy milyen hiperaktív, izgága harcihörcsög tud lenni, attól nem félek, hogy élete hátralévő részére ilyen kis húsgombóc maradna. Bár biztos aranyos lenne úgy is. Persze arra már nem marad idő, hogy ezt hangosan is levezessem neki, mert már faképnél is hagy, hogy kiüljön levegőzni a teraszra, én meg csak megszeppenten pislogok utána, hogy mi az, hogy Bagel társasága nem zavarja, az enyém meg igen?! Kell is néhány perc, hogy feldolgozzam ezt az egészet, hogy aztán felpaprikázva magam, azzal a lendülettel vágódjak én is utánuk, mert nehogy már…! Az előbb még úgy is az volt a baja, hogy nem beszéltük meg ezt az egész babatémát, karácsony után, amikor kellett volna, akkor most ne próbálja nekem halogatni azt, amit nem kéne… - Hát jó. Akkor majd egyszer. - attól, hogy nem most, persze még nem kizárt, hogy egy hét, vagy hónap múlva teljesen másképp látjuk a helyzetet, de akkor majd… Valahol azért megnyugtató érzés, hogy nem kell még feladni a mostani, kényelmes, laza kis életünket, a mindenféle spontán programokkal, de valahol azért le is hangol Minnie döntése. Hisz nem sokkal ezelőtt még ő volt teljesen maga alatt, hogy mennyire babázna, hogy a fenébe gondolhatta meg magát ilyen rövid idő alatt?! Mire ő lehiggadt, addigra én lovalltam magam bele teljességgel az egész babatémába, de ahogy eltörik nála a mécses, valahogy bennem is lefagy valami, és annyira kizökkent a korábbi, felspannolt hangulatomból, hogy eszembe sem jut tovább kampányolni a gyerekvállalás mellett. Inkább csak odahúzom magamhoz, hogy megölelgessem, nyugtatóan megsimogassam a hátát, vagy épp előpecázzak a zsebemből egy zsepit, ha arra lenne szükség. Sokat hozzászólni érdemben jelenleg úgy sem tudnék a nagy szipogáshoz… - Még jó, hogy van mosógép, mi? - kérdezek vissza, mert úgy tűnik, kettőnk közül őt jobban zavarja, hogy milyen folt virít a vállamon. Amilyen meleg van, lehet, hogy meg is szárad, mire visszamegyünk a lakásba. - Ez most komoly? Az egész egy babaruha miatt? - kérdezek vissza hitetlenkedve, de ha tényleg erről van szó, akkor majd kapják anyámék az ejnye-bejnyét, hogy a későbbiekben, ha lehet, hanyagolják az ilyesfajta meglepetéseiket. - Ezt mondd még egyszer! - szívom kicsit a vérét a bocsánatkérését hallva, de mielőtt még túlzottan komolyan vehetné a dolgot, már folytatom is – Még szép, hogy túl cuki volt, anyud mutatott múltkor pár fényképet, milyen cuki voltál totyogós korodban, én is hasonlóan cuki kiskölyök voltam, magától értetődő ezek után, hogy csak szupercuki gyerekeink lehetnek. - vezetem le a végtelenül egyszerű példát. Amúgy meg, merjen bárki mást mondani… - Ó, emiatt aztán ne aggódj, szorult belém annyi makacsság, hogy ez a rám-erőltetés témák különösebben ne zavarjanak. - ha valamit annyira nem akarok, akkor arra úgy se lenne képes az atyaúristen se rábeszélni, ha meg annyira idegesítene a téma, akkor előbb közölném a dolgot, vagy állnék odébb… persze azt se egy, veszekedés közbeni kirohanás miatt. - Most már francos póráz? Ejj… - csóválom a fejem, mert ahhoz képest, hogy nem sokkal ezelőtt még pont ő utalgatott rá, most meg már így hivatkozik rá? Persze, értem én, azok után, amiket az exe mesélt róla, tényleg inkább póráz lett volna, mintsem gyűrű… - Ugyan, nem hülye voltál, maximum fiatal, meg naiv. Tanulópénznek jó volt, nem igaz? - vonok vállat. Az én exeim sem feltétlenül jobbak, mint az ő volt vőlegénye, maximum annyiból szerencsésebb volt a helyzetünk, hogy valahogy a közelébe se jutottunk se az esküvő, se az eljegyzés gondolatának egyikükkel sem, valahogy előbb borult mindig a bili… - Mit is mondhatnék minderre? - kérdezek vissza egész meghatódva a szavaitól – Örülök, hogy annak idején Jess meggondolta magát. - valahol vicces belegondolni, hogy részben neki köszönhető, hogy most itt vagyunk, együtt, mert ha mégis eljött volna a főzős estre, mint ahogy eredetileg meg lett volna beszélve… áh, mindegy is, kár gondolni rá. - Na gyere ide, én csöpp másik felem! Ki gondolta volna, hogy miután annyi helyen megfordultam, pont itt fogok rád bukkanni, amikor nem is számítottam rá? - pláne annak fényében, hogy előtte hány próbálkozás meg kapcsolat ment a lecsóba.
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
- Hogy micsoda? Úgy értem, hogy legyen mindenkinek egyértelmű, nem úgy, hogy írd ki a kivetítőre az egyik meccseden, az olyan klisé. ...Ugye nem erre gondoltál? - kapom fel a fejem hitetlenkedve. Eddig meg se fordult a fejében, hogy esetleg elvenne, most meg komolyan, nagy nyilvánosságot akar? Remélem nem valamelyik YouTube bejelentkezésen akar meglepni vagy hasonló őrültség, mert akkor megverem. De tényleg! - Hát valami pöttyös betűs nyelvet én se tanulnék meg. - az tuti! Épp elég amin most beszélek, az angol meg a spanyol (oké ezt nem anyanyelvi szinten, de a semminél több). Eszemben sincs például a magyarral próbálkozni, még ha millió évem lenne rá, akkor sem. - Samu? Nálatok ez a malacoknak a neve? Hogy mondjátok azt, hogy malac? - érdeklődök tovább. ki tudja, lehet, hogy magyarul a samu a malac, és akkor nem túl nagy kreativitás van benne… bár minden egyes állatnak ugyanazt a nevet adni sem kreatív… vajon évente hány sertést vetnek alá rituális gyilkosságnak az udvar közepén? Mert ez a “dizsnyóvagász” ez meglehetősen annak tűnik. - Csoki és ital? Ne nevettess, ennél valami nagyobb ajándékot illene vinni… - sóhajtok, mert hát úgy tűnik Balu férfiból van és fogalma sincs ezekről a dolgokról. Szerintem legalábbis, nem elég a bemutatkozáshoz meg a csaknem egy évi távollét után egy üveg bor. Valami különlegeset kell vinnünk és kész! - Nem arról van szó, hogy ne szeretnék Bagelt. - sóhajtok. Ezt a kutyát mindenki szereti, lehetetlenség nem szeretni a kis kajlát. - Az a baj, hogy Bo vette nekem. Már kislány koromban is akart nekem adni egy kutyát, mert nagyon rágtam mindenki fülét érte, de akkor a szüleim leszerelték azzal, hogy csak nekik lenne nyűg, és különben is, az ilyesmit a gyereknek a szülőtől kell kapni és nem a nagybácsitól. És most megint ezen rágtak be - tárom szét értetlenkedve a karom - Mintha… nem tudom, mintha bántaná őket, hogy Bo és én milyen közel állunk egymáshoz. Te érted ezt? - mert nekem aztán abszolút semmi tippem nincs, hogy ez vajon miért lehet jó nekik. De hátha ő jobban bele lát ezekbe a családi dolgokba, elvégre a sajátján bőven tudott gyakorolni, amilyen szövevényes a familiája. - Azt sejtem, hogy a gyerek létrehozásának folyamata ellen nem lenne kifogásod. - horkanok fel az autós hasonlat hallatán, hogy aztán csóváljam a fejem egy sort. - Ha meg se próbálsz sorban haladni, akkor persze, hogy nem a tervek szerint alakul. - forgatom a szemeim. Ó, ez az ember megőrjít, hogy mindent olyan természetesen fog fel, mintha a ruhái a padlóról valami mágikus úton jutnának be tisztán a szekrénybe. Akaratlanul is elvörösödök, amikor az első “randinkat” hozza fel. Cseles, nem mondom, hogy a szememre veti, hogy én se mindig játszok a saját a saját szabályaim szerint. - A te eseted más, de ezt már akkor is mondtam. Már akkor tudtam, hogy úgyis egy életen át keseríted majd az életemet, minek várjak akkor a kellemes részekkel? - megint csak kidugom a nyelvem, mert tudom, hogy úgyse lesz elég gyors, és nem tudja elkapni. Valóban volt egy tizenöt randis szabály, amitől eltekintettem, de csak azért, mert elég sokat ittam, és mert túlságosan tetszett nekem. - Szóval szokás szerint te sürgetted a dolgokat már náluk is, mint ahogy a tizenöt randit is te alkudtad lejjebb. - incselkedek tovább. Nem egyedi eset, hogy egy (vagy esetükben két) gyerek miatt sürgetik meg az esküvőt, én épp ezt szeretném elkerülni a terv szerinti megvalósítással. Semmi kedvem egy cirkuszi sátorban férjhez menni, főleg mivel egyszer tervezek ilyesmit az életben, örülnék neki, ha csinos lehetnék. - Ezért nem vagy házasság párti, mert azt láttad, hogy csak válás lehet a vége? - őszintén érdekel a dolog. Persze nem tudhatom, hogy pontosan hogyan áll a házassághoz, hiszen keveset beszéltünk róla, de valahogy nem tűnik annak a kifejezett házasodós típusnak. Az én szüleim a mai napig együtt vannak azóta, hogy a gimiben összejöttek, természetes, ha így inkább vágyok egy ilyesfajta kötelékre én is. - Ezt vegyem úgy, hogy alkalomadtán te maradnál otthon a gyerekkel, vagy mi? - máris egy érv, ami talán letöri a lelkesedését. Mert hát kevés férfiatlanabb dolog van, mint főállásban babázni. Pláne a hivatásához, a vízilabdához képest. Nem vagyok túl emancipálva, de miért ne maradhatna otthon ő a gyerekkel? Mármint elméletben. - Szóval ha dagi maradnék, zavarna. - summázom. Még jó, hogy edző, addig csináltatná velem a felüléseket amíg le nem fogyok vagy ilyesmi? Akkor az edző párom a karantén kilóktól is megszabadítana, vagy az azért maradhat? Nem teszem fel a kérdést, mert tény, hogy rám szaladt a nagy bezártságban néhány totálisan fölösleges kiló, és ezek már meg is látszanak rajtam. Minek hívjam rá fel a figyelmét? Az erkélyre menekülök, gondolkodni, de persze, hogy Bagel és Balu is követnek még mielőtt rendezni tudnám az érzéseimet. Így könnyen szomorodok el annyira, hogy ne tudjam kontrollálni a pityergést, pedig azzal igazán nem vádolhat senki, hogy érzelgős lennék. Szerencsés vagyok, hogy Balu jól fogadja ezt is, bár valószínűleg ennyi testvér közt szert tett némi rutinra, ha vigasztalásról van szó. Jól is esett kicsit kiadni a hónapok alatt felgyülemlett feszültséget is egyúttal, elvégre ha már nagy nehezen megindultak a könnyek, minek állnánk meg egy problémánál? Utálok bezárva lenni, és utálom a bizonytalanságot is, meg azt, hogy féltenem kell a szeretteimet. Utálom Balut is szomorúnak látni, néha olyan mint egy kis ketrecbe zárt madár. Tényleg sokat adnék érte, ha mehetne már a medencébe és tehetné amit ilyen nagyon szeret, akkor nem bámulna még a kerti tóra is elvágyódva, amiben pedig maximum a békák tudnak úszni. - Ühüm. Egész jó mosógép, kérsz még egy foltot? - mosolyodok el, és megint a vállához dörzsölöm az arcom, ezzel is jelezve, hogy már sokkal jobban vagyok. - Nem csak a babaruha miatt, sokminden együtt. - ismerem el. Valószínűleg benne is van egy adag fölösleges feszültség, csak ő nem ilyen bömböléssel szabadul meg tőle. Zavartan sütöm le a szemem, mert nem fogom még egyszer azt mondani, hogy sajnálom. Akárhogy is, a büszkeségem még részben a helyén van, persze csak addig amíg nem hozza fel most meg a cuki gyerekeket. Épp csak néhány másodpercre akasztja belém a jókedvemet, hogy megint belém álljon az érzés, hogy tényleg szeretnék gyereket. - Igen. Több, mint édes lesz. Nekem egy is elég, nem kell egy egész focicsapat. - elég belegondolni, hogy nekem se volt testvérem és milyen jó kis gyerekkor volt, nem szeretnék egy kisebb hadsereget. - Szóval szerinted nem tudnék rád erőltetni semmit? Vagyok ám én is olyan makacs, hogy ne engedjek abból amit szeretnék. - adok neki egy puszit is, mert ebből a szempontból tökéletes párt alkotunk, mindketten rettentően makacsul tudunk ragaszkodni az elképzeléseinkhez. - Tudod, hogyan értem… az egy póráz volt, vagy inkább egy lánc amivel a kutyát kötik ki a kertben. “Tessék, Morzsi. Eddig mehetsz, itt a körön belül jól érezheted magad ha tudod.” - megvonom a vállam. Ha tőle kapnék egy gyűrűt, azt nem érezném tehernek, pedig épp úgy jelölné meg vele a kis területét. Mégis, más életet élhetek mellette, önmagamként és nem egy vattacukros barbie babaként. Jó szorosan megölelgetem, és csak boldogan puszilok a nyakába. - Sok-sok szerencsés véletlen együttállása, hogy most itt van melletted a pöttöm kisebbik feled. - igazából rengeteg véletlen. Nem csak az, hogy Jess nem jött el, és nem is csak az, hogy pont velem tették párba. Nekünk is meg kellett tanulni egymás mellett élni, meg aztán, eredetileg a világ másik felén élt, mégis mekkora volt rá az esély, hogy itt találkozzunk? Elég kicsi, szóval óriási mázlim van vele. - Ha már ennyire szerencsések vagyunk, hogy pont úgy álltak a csillagok mint egy lottó nyeremény idején, akár be is mehetnénk, társasozni szeretnék! Hátha Bagel már alszik. - óvatosan próbálok kibújni az ölelésből, hogy az ajtóhoz lépve kukucskáljak be. Nem tévedtem, az eb már békésen horpaszt a fekhelyén, valószínűleg így is marad egész éjjel, úgy elfáradt ma egész nap. - Rizikót! Mit szólsz? - kacsintok jókedvűen, majd az ujjammal mutatom Balázsnak, hogy kövessen. Most tényleg, eddig is mázlink volt, Balu meg aztán abszolút szerencsés típus, egész biztos vagyok benne, hogy akármi is lenne a rizikózás jutalma, az lenne a mi nagy szerencsénk. Így vagy úgy.
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
Látva, hogy milyen fejet vág a kérdésemre, kivételesen inkább bölcsnek látom hallgatni, és mellé ma-született-bárány fejjel nagyokat pislogni rá, mint ha még nem esett volna le neki a tantusz. Álmodik a nyomor, tudom… mindenesetre időm úgy is annyi mint a tenger, majd kitalálok valamit, például ott van a Youtube csatornája, vagy elég valamelyikünk anyjának megemlíteni a dolgot, tuti, hogy három napon belül a fél világ tudomást fog szerezni róla! - Nagyapáméknál igen, hogy más hogy hívja őket, azt meg passzolom. A malacot? Hát, lehet malac, disznó, sertés, röfi, hízó, koca, kucu, coca, süldő… - számolom a kezemen nagyban belemerülve, hogy hány szinonimát tudok így nekifutásra előrántani a kalapból az említett baconalapanyag négylábú kapcsán. Azzal már tisztában lehet Minnie, hogy mi, magyarul, imádjuk a szinonimákat, nem az első eset, hogy valamire rákérdezett, hogyan mondják magyarul, és kapásból 5-10 különböző szó eszembe jutott hozzá. - Oké, akkor majd valami virágot még hozzácsapunk, nem kell túlspilázni. Vagy valami New Yorkos hűtőmágnest, aztán lehet dicsekedni a szomszédok előtt vele, ha átmennek egy sütire. - vonok vállat, mert legyünk őszinték, úgy is ránk kíváncsiak az öregék, nem arra, hogy mit viszünk… a csoki meg az ital legalább elfogy, ha valami konyhai robotgéppel vágódnánk be, tuti ott porosodna a sarokban. - Hát nem tudom… az még oké, hogy amíg velük laktál, nem akartak egy kutyával bajlódni, de most, hogy külön élsz… miért csak szülőktől kaphatna valaki kutyát? Mondanám, hogy biztos valami amcsi hülyeség, de akkor csak tudnál róla. - vonok vállat, nekem legalábbis új ez a hozzáállás, nálunk nem igazán van hasonló, sőt… a nagyiék a legutóbbi kutyájukat speciel pont anyumtól kapták. - Igen, mert ki mondta, hogy ez valami olyan menetrend, ami CSAK így, ilyen sorrendben követhető? - oké, tudom, a társadalmi elvárások, de van annyi szabály meg elvárás az életben, ne nehezítsük már az életünket feleslegesen olyanokkal, amik nem létszükségletűek. Mint ha saját magadnak generálnád a bajt meg a feszültséget, mint ha anélkül nem vágna pofán az élet eléggel… - Na, ha az én esetem más, akkor meg mit kell ezeken a hülye szabályokon rugózni? - kérdezek vissza a létező legnagyobb természetességgel, azon meg csak jót vigyorgok, hogy milyen jövőbe látó képességgel áldotta meg a sors. Ami a nyelvnyújtogatást illeti, most meg se próbálom elkapni, helyette az esélytelenek nyugalmával kapok felé, hogy oldalba bökjem. Úgy is tudom már ennyi idő után, hol a csikis, érezze egy kicsit ő is a törődést a szemtelenkedésért cserébe. - Hé, először is, nem én, hanem mi! Másrészt meg, nem mi ragaszkodtunk ott se az esküvőhöz. Pláne, hogy néhány éven belül úgy is válás lett belőle. Ennyi erővel pár évvel később is házasodhattak volna, ha annyira akarnak, biztos tiszta cuki gyűrűhordozók lettünk volna. - vonok vállat, mert csak pozitívan! Így aztán tényleg sok értelme volt egybe kelniük, ennyi erővel akár papír nélkül is élhettek volna boldogan-boldogtalanul, valószínűleg az elválás sem húzódott volna a végtelenségig, mint a rétestészta… - Nem. - vágom rá gondolkozás nélkül, hogy aztán némi hezitálást követően, miután kicsit jobban elgondolkozok a dolgom, javítsam is magam – Nem tudom… lehet. Talán. Nincs kizárva… Nem nagyon volt jó példa előttem családon belül. - vagyis ez így nem igaz, mert a nagyszüleim már úgy ezer éve megvannak együtt, és anyu is a mostani férjével, de nyilván, az igazi csak az lett volna, ha egymással maradnak boldogok a szüleink, nem valaki mással… Bár, még talán így is jobb volt, mint ha folyton csak a feszültség meg a veszekedés ment volna évtizedeken át, legalább más mellett megtalálták a boldogságot mindketten. De valamennyire csak rájátszott ez az egész arra, hogy annyira nem vonz, hogy mielőbb igába hajtsam a fejem… - Az attól függ, mit takar az, hogy „alkalomadtán”. Amíg elugrasz vásárolni, vagy tudomisén, fodrászhoz? - kérdezek vissza, mert persze, azt gond nélkül. Talán még egy-két napot se lenne vészes a kis ördögfiókával, de hogy én üljek itthon a gyerekkel, szüneteltetve a munkát? Akkor inkább hagyjuk, ennyire ő sem utálhatja szerencsétlen gyereket, akkor igaza van, inkább felejtsük el, tényleg elég Bagel nekünk… Amikor viszont meghallom a következő kérdését, csak egy jó nagyot sóhajtok, a plafonra emelt tekintetekkel, időhúzás gyanánt, mert ez is az a tipikus becsapós kérdés, amire nincs jó válasz, tök mindegy, mit mondasz, ha akar, úgy is bele tud kötni. Mint ha az a pár másodperc bármit megoldana. - Egy pár kiló nem a világ vége, a sovány ember se szép. De igen, van az a pont, ami fölött már zavarna. Ha könnyebb lenne átugrani, mint megkerülni… - vonom fel a szemöldököm, várva, hogy mit reagál. Ha már kíváncsi volt, akkor tessék, itt a válasz, lehetne kamuzni, hogy á dehogy, 200 kilósan is ugyanúgy tetszene, de… na, azért ne váltson a szumóra. Mondjuk amilyen hiperaktív tud lenni, kétlem, hogy valaha is képes lenne annyira elhízni, hogy az már zavaró legyen. Ahogy a teraszra vonul, kiszellőztetni a fejét, rám se kell várni, hogy kövessem. Mert mi az, hogy Bagel maradhat, én meg ne mehetnék?! Na ugye… volt már szerencsém cifrábbhoz is, mint némi csajos pityergés, még ha speciel tőle ez újnak is számít. - Ha attól jobban érzed magad, ne fogd vissza magad, van még hely. - mozgatom meg a másik vállam is, de azért titkon remélem, hogy nem vág be még egy 10 perces pityergős-maratont. Mindenesetre, amikor közli, hogy nem csak a babaruha miatt volt, némi bizonytalansággal nézek rá – Hát akkor? Mi minden miatt? - van még valami, amiről tudnom kéne? Vagy csak szimplán ez a bizonytalan, járvány miatti diliház, meg a bezártság nyomta rá a bélyegét a kedvére? - Te jó ég, egy focicsapat nekem se. Belegondolva, hogy milyen égetni valóan rossz gyerek voltam, hatványozva a te hiperaktivitásoddal… mazochista nem vagyok, na! Legyen kettő, akkor legalább egymást is tudják fárasztani! - tiszta praktikus, na! Míg egy gyereknél meg társaság híján a szülőknek kell bedobni magukat, hacsak nem az a szobapáfrány lelkületű a gyerekük, hogy elolvasgat egymagában egész nap a kanapé sarkán. - Hm, na jó… attül függ, hogy miről van szó. - szeretem, szóval valószínűleg könnyebben-gyorsabban, és több dologra rá tudna venni, mint mások, de ettől függetlenül azért van egy határ, amin túl neki se engednék. A vegán étrendre például bajosan tudna rávenni, vagy más, hasonló hülyeségre, a példa kedvéért. - Értem, értem… - bólintok, azok alapján, amiket az exéről mesélt, el tudom képzelni, milyen élete lett – lehetett volna mellette. Gyűrűvel vagy anélkül, úgy is képtelen lennék hasonlóan kezelni, de no, nem is vagyunk egyformák. - Ahogy mondod! - ha már témánál tartunk, valahol a volt vőlegényének is köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. Nem mint ha nem sajnálnám Minnie-t, hogy hülyére vette, de ha nem derül ki, és összeházasodnak, most akkor se ücsörögnénk itt a teraszon. Na meg úgy egyébként is, él bő 7,5 milliárd ember a Földön, és New Yorknak és agglomerációnak is nagyjából annyi lakója van, mint komplett Magyarországnak… piszok mázlisták vagyunk, no! - Társasozni? Most? Sakk, Monopoly, vagy mi? - mondjuk Minnie még nem tudja, de múltkor az utóbbinak a dobozát is alaposan megrágta a négylábúja, és a sakk-készletből is újraformált néhány bábut, de majd lemeccselik egymással, ha kiderül, én mosom kezeimet! - Jaaaa, hogy olyan társast! Miért nem azt mondod? - esik le a tantusz, hogy fogadni mernék, még a szomszédok is hallották, ahogy koppant. Inkább fel is tápászkodok magam is, hogy kövessem Minnie-t, mielőtt még Bagel felébredne… - A társas jöhet, de a rizikózást felejtsd el, azok után, hogy milyen jól megbeszéltük, milyen jó most minden így, ahogy van. - más se hiányzik, mint hogy egy hét múlva meg a másik vállamon bőgjön! Ha már ilyen sokat jelent számára, hogy előbb esküvő, aztán családalapítás, akkor ne én vágjam tönkre élete álmait.
“The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”
- Mennyi neve van nálatok a malacoknak! - ámulok el ismét, mert hát… mennyi féle képpen lehet elnevezni a kis bacon alapanyagokat! Mondjuk ezt már megfigyeltem, hogy Balu anyanyelvén mintha hússzor annyi szó lenne a kajákra mint nálunk. Hiába, úgy tűnik az egész nemzet szereti a hasát! - Ú! Vagy esetleg vihetnénk mi is egy dobozt tele itteni finomságokkal! Ha már ők küldtek neked hazait, megkóstolhatnák amiket mi eszünk. Twinkie, egy kis juharszirup, mogyoróvaj, barbecue szósz meg ilyesmi! Mit szólsz?- dobom be az ötletet, hiszen annak hiányában, hogy tudnám náluk mit lehet kapni a boltokban, inkább Balázsnak kellene segítenie a bevásárlás során. De ajándékot szeretnék nekik vinni, valami olyasmit amiből tudni fogják, hogy sokat foglalkoztunk az ajándékkal. Elvégre ez a lényeg, a szándék meg a törődés és ilyesmi. Vagy nem? - Nem tudok ilyesmiről, ezért fura az egész. Lehet, hogy inkább csak féltékenyek, amiért Boval ilyen sokat találkozok, a szüleim meg másik államban élnek. Fogalmam sincs. - sóhajtok tanácstalanul, de inkább nem rágom magam ezen. Igen, Bo látványosan eléggé depressziós, és igen, a szüleim valamiért fújnak rá, talán mindig is ott volt ez a kimondatlan feszültség, de nem az én dolgom kibékíteni őket. Meg szerintem nem is tudnám, amilyen makacs nálunk mindenki… hát, Balu is beillik a sorba, nem véletlen, hogy a szüleim is meg a bácsikám is kedveli. - A te eseted más, de nem mindenben! - javítom ki. - Bevallom, a kedvedért sokmindent el tudok engedni, de van amihez ragaszkodnom kell. Igen, akkor is ha nem tetszik! - teszem még hozzá, mielőtt újabb kifogásokkal élne. Nyilván lesznek még mondvacsinált érvei, de én meg nem fogok engedni ebből a sorrend dologból. Amikor megcsikiz, akaratlanul is elvigyorodok, és újra kidugom a nyelvem. Előjátéknak egy kicsit szokatlan, nem mondom, deee… szeretem húzogatni az oroszlán bajszát. Ha másért nem, már ezért megéri. Vagy egy percig is csendben gondolkodok, majd olyasmit hallhat tőlem Balu, amit ritkán mondok. - Sajnálom… mármint, tényleg nem ti akartátok, hogy így legyen, és egészen biztosan rossz volt nektek, kisgyerekként, amikor a szüleid elváltak. - néha legszívesebben egy puha pokrócba bugyolálnám, és ölelgetném, mert sajnálom, hogy két viszonylag felelőtlen ember viszonylag átgondolatlan döntése miatt neki és a hugának (bár nem szokatlan módon de sajnálatosan) zaklatott gyerekkora volt, legalábbis részben. Bár nem hiszem, hogy két embernek akik nem szeretik egymást együtt KELL lennie, de épp emiatt szerintem nagyon-nagyon alaposan kell megfontolni, hogy kit választunk. Nem áll szándékomban valaha is elválni, ha egyszer úgy megbolondulok, hogy egyáltalán házasodjak. - Megértem. - igyekszem nem túltolni az együttérzést, mert még a végén megsértődik rám. Nem sajnálgatni akarom, és nem is tartom kevesebbnek, egyszerűen csak úgy érzem, mintha elloptak volna tőle valamit. Én még mindig, ennyi idősen is hiszek a “boldogan amíg meg nem” erejében, talán azért, mert a szüleim gimis koruk óta egy párt alkotnak. Ki tudja? Mindenesetre szerintem neki is járt volna ez a lehetőség. De aztán vissza is térünk a kiindulóponthoz, mármint a gyerek kérdéshez. - Az alkalomadtán azt jelenti, hogy amíg én például dolgozok. - kétsége se legyen felőle, hogy amíg nem mehet vissza a profi sportolói karrierhez addig ő csücsülne itthon a gyerekkel. Oké, van bennem anyai ösztön, de józan ész is, és valamiből meg kell majd élnünk. Hiszen ki tudja meddig tart ez a hülye bezártság, meddig nem tudja tenni Balázs a dolgát. Még nem olvastam át pontról pontra a szerződését, de maradjunk annyiban, hogy remélem nem csak egy évre kötötték. Mert akkor akár szarban is lehetünk! Elvégre, ha én lennék a csapat tulajdonosa, nem hosszabbítanék senkivel sem szerződést, hiszen… nincs miért. Szóval, lassan ideje lesz, hogy átrágjuk magunkat ezen is, csak azért, hogy bármire fel tudjunk készülni a jövőt illetően. - Oké. Majd igyekszem nem kisgömböc lenni. De ha lehet még az előtt szólj, hogy már zavar. - összeszaladnak a szemöldökeim, bevallom egy egész kicsit bosszankodva. A fene essen bele! Ismerve magamat, egy terhességtől aztán tényleg kilengene a mérleg számlálója, és akkor lehúzhatom magam a retyón. - De lásd kivel van dolgod, nekem tetszel így is, úgy is. Akkor is ha meghízol. - engedem el a csontot, és így ő is kibújhat a kutyaszorítóból. Tudom én, hogy az előbb sarokba szorítottam, hiszen tényleg nem volt jó válasz a kérdésemre, és (ha mondjuk most nehéz napjaim lennének) még a fejét is leharaphattam volna tőből. Mégis, inkább az erkélyre menekülnék, jobban esne némi csendes pityergés, egyedüllét. Nem jó ez így, nem is akarok gyereket meg akarok is. Nem is akarok házasodni (különösebben) meg akarok is (már ha ez a melák megkérne). Bagel puha bundájába szipogok, mert nehéz lenne ezt az egész zűrzavaros érzelmi katyvaszt szavakba önteni még akkor is, ha tudom, hogy Balu balószínűleg a sötétben tapogatózik, hogy mi is lehet a bajom. Pasiból van, nem is várom, hogy szavak nélkül is megértsen. De lehet, hogy csak a bezártság tehet az egészről, ki tudja már azt? - Kösz. Még lehet, hogy élek a lehetőséggel. - szipogok egy jó nagyot, de már halvány mosollyal. Oké, néha egymás torkának ugrunk, de azért amikor kell, olyankor egész jól fel tud vidítani, nem? - Nem tudom. Talán a bezártság. Vagy valami más, nem tudom. - elgondolkodva mozgatom meg az orrom. - Féltékeny nem lehetek, mégis kire? A szomszéd boszorkányra? Más nővel nem nagyon találkozol mostanában… Szóval, passz, hogy miért volt ez a hiszti. - ha nőies ha nem a kézfejembe maszatolom az arcom. - Kettő? - kuncogok fel jókedvűen. - Azért a kettő is sok lenne, nem gondolod? Vagy mégis inkább valami csapatot alapítunk belőlük? … vajon melyik sportágban vannak kis létszámú csapatok? Ha csak egy lenne, őt meg Bagel szórakoztatná, ez a lehetőség nem vonz? - hátha beéri eggyel is? Na nem mintha ellenére lennék a nagy családnak, de az egykeségnek is megvan a maga bája. - Hmmm, ezt majd teszteljük! Majd kiderül, mire tudlak rávenni. Esetleg holnap is főzöl valami finomat, haaa szépen kérlek?- remélem tudja, hogy úgysem fogok soha visszaélni ezzel a dologgal, és még véletlen se akarnám befolyásolni akarata ellenére. Igazság szerint talán pont azt szeretem benne legjobban, hogy néha vitatkozunk, egyikünk se egy akarat nélküli báb. Nyilván vannak olyanok akik közt tökéletes a harmónia és nem igazán esik hangos szó a kapcsolatban, de az nekem unalmas lenne. - Mázlista vagy, ugye tudsz róla? - incselkedek vele egy sort, mert hát én épp annyira mázlista vagyok mint ő. Egymást találtuk meg teljesen véletlenül, szóval tényleg mondhatjuk, hogy a szerencse játszott közre. Mert hát majdnem hazamentem arról a főzőcskézésről anélkül, hogy egyszer is megpillantottam volna, és ő is mással készült aznap randizni. Mondjuk, remélem az a csaj most aztán veri a fejét a falba! De ha már így elmúlt a rosszkedvem, akár tölthetnénk hasznosabban de legalábbis kellemesebben az időt. - Baluuu! Használd a fantáziád! - forgatom a szemem, miközben az ajtóval játszok. - Igen, olyan társast. Azt ne mondd, hogy most először kihagynád a lehetőséget? - eléggé értetlenkedő fejet vághatok, de aztán ahogy érvel a rizikózás ellen, már inkább félig nevetgélek. - Nem is tudom mikor lettél ennyire biztonság párti! De igazad van, minden jó úgy ahogy van. - bólogatok, és teszek néhány lépést a hálószoba felé. Már megtanultam halkan lépkedni, hogy Bagel ne ébredjen fel. Egyelőre nem kell rizikózgatni, ebben talán igaza van. Pláne, hogy tisztáztuk a helyes sorrend fontosságát, szóval nem fogok én se tiltakozni. Inkább csak megvárom, hogy Balu is bejöjjön az erkélyről, és a hideg kezeimet a pólója alá bújtassam, ahogy szoktam.
“If you think you can, you can. And if you think you can't, you're right.”
- Hm, ez egész jó ötlet! Az otthon kapható, amerikai cuccoknak úgy is annyi köze van Amerikához, mint az itteni magyar dolgoknak Magyarországhoz. - nagyjából semmi, az a pár kivétel meg, ami akad, erősíti a szabályt. Mint a gulyásleves… azt is lehet kapni ezer meg egy országban, de nem sok közük van az általunk ismerthez, még ha a hozzávalók hasonlók is sokszor. Hát, igaz ez az itteni harapnivalókra is. - Lehet, de ilyenért féltékenykedni… De ha már így témánál vagyunk, soha nem gondoltál rá, hogy Floridába költözz, a közelükbe? Vagy nekik nem jutott eszükbe, hogy New Yorkba költözzenek? - mert ha erről van szó, egy csapásra megoldódna a probléma, így viszünk, elég hülye dolog lenne ilyesmi miatt csinálni a műsort. Bár az is lehet, hogy valami teljesen más áll a háttérben, ennyire azért nem ismerem a családjukat, no meg, ha Minnie-nek se sok ötlete van, hogy mi lehet az ok… - Felnőttek, majd megoldják. - vonok végül vállat, mert kár lenne ilyesmi miatt rágódni, pláne, mert sokszor a szülők kellően makacsok is ahhoz, hogy ne hallgassanak a „gyerekek” tanácsaira, észrevételeire… még akkor sem, ha történetesen jogosak. Természetesen a szelektív hallásom odáig terjed, hogy „a te eseted más”, a többit már meg se hallom, csak büszkén feszítek, mint aki jól végezte dolgát, a mondandó többi része meg egyik fülemen be, a másikon ki. Na jó, az „igen”-t még sikerült elcsípnem, mielőtt tovább eveznénk a gyerekkoromra, meg a családunkon belüli szerencsétlen házasságokra. - Hát, nem volt a kedvenc időszakunk, az biztos de túléltük. - vonok vállat, mert sok mindent úgy se lehet kezdeni vele. Ha teljesen megbocsájtani nem is sikerült a válással járó diliházért, veszekedésekért, hogy melyik gyerek kihez kerüljön, láthatás, felügyeleti jog, meg egyéb finomságok miatt, legalább már sikerült túllépni rajta. Azóta nekünk is megvan a saját életünk, ők is élik a sajátjukat, és veszekedések során is egész ritkán merül fel, mint téma… - Nézzük a jó oldalát. Legalább csak elváltak. Nem úgy, mint a nagyobb húgom esetében… nem elég, hogy elveszítette az anyukáját, pár évre rá apám is újra házasodott, ráadásul mivel itt még nem számít nagykorúnak, sok választása nincs, velük is lakik. - csupa „vidám” téma, de történhetnek sokkal rosszabbak is egy családban egy válásnál. Esetemben legalább mindkét szülőm él, és elég idős is vagyok már ahhoz, ha valami döntésük nem tetszik, akkor simán járom a magam útját, nem vagyok kénytelen lenyelni... - Oké, hogy most egész nap itthon esz a fene, és nagyjából szökőévente egyszer, ha valami szárazföldi edzés miatt mennem kell… az egyetem is online tolja az órákat… de azért nem ez a jellemző. Sőt! - azért valahol fura belegondolni, hogy mióta ideköltöztem hozzá, mennyire a feje tetejére állt minden, és mennyire nem-normálisak a körülmények. Mármint nem kettőnk miatt, hanem az egész járvány okozta diliház miatt. Mert akárhogyan is nézzük, kettőnk közül most ő az, aki jóval többet dolgozik, holott, ha beindul a vízilabda szezon, én vagyok az, aki szinte csak aludni jár haza. Sőt! Arról meg még nem is esett szó, amikor külföldön van meccsünk, és napokig, vagy hetekig nem alszok otthon. Ha most rögtön nekiesnénk a baba-projektnek, akkor is alsó hangon úgy kilenc hónap, mire az „itthon maradok a gyerekkel” téma aktuálissá válna, ha pedig most azt mondják nekem, hogy annyi idő után még mindig megbénítja az egész világot ez a nyomorult járvány… isten bizony, a végén még ráfanyalodok és végső elkeseredésemben leporolom az orosz-tesi tanári diplomámat… - Amilyen nyughatatlan energiabomba vagy, kétlem, hogy valaha is elérnéd a „kisgömböc” szintet. - legyintek, hogy ugyan már! Ugyanazt csak nem fogja hozni kilóban is, mint amit centiben, ne a szobamérleg gyorsuljon már alatta három másodperc alatt 150-re! Ettől már csak az abszurdabb, amikor az kerül szóba, hogy ha én meghízok, pislogok is rá értetlenül, felvont szemöldökkel – Nem vagyunk az a hízékony fajta, biztos a jó gének is közre játszanak, de azért köszi. - na jó, tisztelet a kivételnek, a nagyim az az igazi, pufi, husi nagymama, meg apum kezd ennyi idősen pocakosodni a sok irodai munkától, de a család többi részének nincs oka panaszra. Sőt, inkább az szokott a panasz lenni, hogy miért nem esznek többet, mert olyan soványak… pedig csak jó az anyagcserénk! Pár perccel később pedig már Bagellel hármasban – majd ismét kettesben – folytatódik tovább a beszélgetés, merőben más hangnemben és hangulatban, mint ahogy idebent indult. Jók is ezek a veszekedések, mint egy hurrikán, amilyen gyorsan jön, letarol mindent, aztán el is tűnt, hogy az ember ne győzzön takarítani utána, meg menteni a menthetőt. De ha másra nem is jók, néha azért segítenek más szemmel, tisztán szemlélni bizonyos dolgokat. Mert most őszintén, ha anyámék nem csempészik bele azt a babaruhát a dobozba, mikor jutottunk volna el magunktól idáig? - Csak nyugodtan. A pólóm úgy se megy sehová. - legyintek, másfelől meg, ennek már úgy is mindegy, este megy a szennyesbe, ha úgy tartja kedve, ne kímélje. Bár azért remélem, nem kezdődik egy újabb sírós-szipogós-vigasztalós etap, azokból egy napra egy is bőven elég! - A szomszéd boszorkányra… te jó ég, ez viccnek is rossz. Ha még a postás csaj lenne, de az is pasi… - teszem hozzá, és egészen fura belegondolni, hogy te jó ég… ahhoz képest, hogy alapból napi szinten mennyit mozgok emberek között, most, hogy itthon csücsülök az időm nagy részében, nem mászkálva emberek között, ha nem muszáj, Minnie-n kívül szinte mással se találkozok. A járvány miatt még a családi látogatásokat is igyekszünk telefonon vagy kamerán keresztül intézni, mert senkinek sem hiányzik, hogy hazahozzuk a vírust. Pláne annak fényében, hogy míg otthon a nyugdíjasok szinte unalmukban járnak orvoshoz, itt olyan árak vannak, hogy maximum akkor mész, ha félholt vagy, és akkor is inkább visznek… - A kettő sok? Ugyan már! Egyedül megölné szerencsétlen gyereket az unalom, ha kettő van, akkor meg nyúzhatják egymást, annyival több ideje van a szülőknek. - az meg más téma, hogy én se akartam tesót, erre tessék, egy rahedlivel kijutott belőlük, szóval nem, ha gyerekem lesz, ő sem lesz egyke. - A kajak-kenuhoz pont jó a kettő, az úgy is felkapott a szülővárosom környékén. És nem. - reagálok a Bageles opcióra, mert mi a garancia rá, hogy jól kijön a gyerekekkel? Meg ki tudja? Lehet, mire oda jutunk, már valami tíz éves vén lusta dög lesz belőle, aki egész nap csak eszik meg a kanapén horkol. - Ha nem kérsz , akkor is fogok, enni azt csak kell valamit, és most még az időmbe is belefér. Komolyan, amennyit mostanában főzök, ennyi erővel akár valami blogot, vagy saját csatornát is indíthatnék! - persze, ahogy sok mindenre, erre se lesz annyi időm, ha egyszer újra visszaáll a rend vízilabda téren, de majd ráérünk akkor mirelit pizzát vágni a fagyóba. Ha most megcsömörlünk tőle, akkor mi lesz itt később?! Máskor biztos, hogy nekiállnék tiltakozni. Még, hogy én, mázlista? Bár ha őszinte leszek, ebben az évben valószínűleg kevesen érzik magukat annak, mégis, ha kettőnket nézzük, akkor maximálisan egyet kell értenem vele. Akár a találkozást illetően, akár, hogy hónapok óta összezárva, ennyi időt együtt töltve, még mindig itt vagyunk mindketten… nem is rossz eredmény, legalábbis ha a saját múltamat nézem, töredéke ennyi idő alatt is mentünk már mással egymás idegeire, úgy, hogy jóval ritkábban láttuk egymást… Komolyan, ha karácsonyig kihúzzuk, az már egy év, utána jöhet bármi, simán megbirkózunk vele! - Jól van na! - adom meg magam, miközben én is visszamászok a lakásba, mert hülye lennék kihagyni egy ilyen lehetőséget – végre elaludt a gyerek! Bagel! - Minnie-t hallva viszont csak jót nevetek az értetlenkedésén – Ha én szipognék neked egy fél órát, hogy miért nem akarok gyereket, utána szerintem te is egész hamar átpártolnál. - mert hát na, lehet, hogy nem menekültem egyből világgá, de azért valahol furcsa volt ennyire letörten és bizonytalannak látni, elég furcsa ahhoz, hogy belássam, igaza van, jobb nekünk egyelőre csapatbővítés nélkül… Ahogy viszont megérzem az átfagyott mancsát a hátamon, nem sok híja van, hogy nem csapok reflexből a fenekére, vagy zárom inkább ki a teraszra, és megyek aludni egyedül...
Kezdőlap
