Az utóbbi másfél hónapban a legtöbbet kiejtett szavam a ne lett, a ne csináld, az Oreo, és az.. ezt most komolyan gondolod?! Nem készültem fel arra, hogy egy konkrét gyereknevelési tanácsadáson kellett volna részt vennem a kis ördögfióka miatt, viszont így, ötvenhárom nap után VELE kijelenthetem, hogy semmi pénzért és senki lénye-kedve miatt nem válnék már meg tőle. Ő lett a mindenem, aki reggel ébreszt, akivel a napi rutinomat mindig megszakítani kényszerültem, és akiről sikerült csak hatvanezer képet és videót csinálnom. Többségében ugyan csakis a a telefonomon maradtak ezek, ritkán posztoltam ki róla, pedig szívem szerint egy nulla-huszonnégyes kamerával követtem volna minden percét és lélegzetvételét. Oreo nem kifejezetten a menedék volt számomra és mégis, abból a rosszból, abból a hiányból merítkeztem, amibe kényszerültem a párkapcsolati problémáim miatt. Kellett valami, ami boldogsággal tölt el, akivel megoszthatom a mindennapjaimat és akiért érdemes volt felkelnem.
Odabent tudták, hogy mit terveztem, hogy magamhoz akartam venni egy kicsi szőrmókot, de amikor először jelentem meg vele januárban, az összeszokási időszakot követően az irodában, kétkedve fogadták, mert hogy semmi keresnivalója Oreonak ott. Kétségkívül tartottam tőle magam is, hogy megállíthatatlan kosként fog mindent szétmarcangolni, de eddig megúsztuk egy széttépett papuccsal, egy megugatott és nagyon utált nyomtatóval, a szanaszét hagyott labdákkal, ám cserébe ezer meg egy simogatást és szeretgetést kapott, a folytonos jutalomfalatokról és babákhoz illő gügyögéssel nyakon öntve. Rém idegesítő volt másoktól hallanom, de tény, én is ugyanúgy, elvékonyított hangon, földöntúli boldogsággal voltam képes beszélni a kutyámhoz.
A kutyámhoz... Ha csak erre gondoltam, mindig jobb kedvem lett ettől és még egy tank sem lett volna képes megállítani. Egyedül a folytonos programjaim, amiket már idő szűkében és mert nem akartam bunkóvá válni, nem tehettem át a találkozásaimat, az üzlettel kapcsolatos kisebb tárgyalásaimat, az üzletkötéseimet. Igen, ez túl hivatalosnak tűnhet, pedig csak hotelekkel beszéltem, rendezvényszervezőkkel és aztán az utasokkal is. Nekem mégis az életem egy jelentős hányadát tette ki a munka, amit nem csak azért csináltam, mert muszáj voltam, hanem mert imádtam elveszni a természet-adta csodákban és ember alkotta épületek rejtekeiben, mindig újabb és újabb ismeretekkel gazdagodtam a munkám során. Nem kérhettem volna többet - na jó, de.. de azt túl fájdalmas és túl igazságtalan lett volna kérnem.. nem lehet minden szuper az életben, nem igaz? Létezik egyáltalán tökéletes boldogság?
Fáradtan dörzsöltem ki a szemeimből az álmot, hogy a konyhapult mellett ülve nézhessem végig azt, ahogy Oreo habzsolta az elé tett reggelit. Az iszonyú korai pisi-kaki körrel már megvoltunk, ahogy a városi, rettenetesen ronda galambok megugatásán is túljutottunk, de azt az ausztrál juhászom nem értékelte, amikor egy dán dog peckesen lépkedett el mellette. Oreo még csak a mellkasáig sem ért fel, amikor pedig az a hatalmas kutya egyet mert ugatni, nyüszítve szaladt a lábaimhoz az én hős pamacsom. A tenyereim közé került bögrében a reggeli kávém gőzölgött, amihez már hozzá kellett volna nyúlnom, pontosabban elkortyolnom, de helyette a munkaközvetítővel folytatott beszélgetést futottam át megint és sokadjára, mert szükségem volt valakire, aki segített a kutyanevelésben. Nem csak az alszik-eszik-szalad szenthármast akartam volna kivitelezni a kutyussal. Az e-mailek után áttértem a közvetlenebb kapcsolatot jelző Whatsappra, hogy a Karinnal folytatott lényegi információkat tartalmazó beszélgetést felidézzem magamban. Lassan már versként is képes lettem volna felmondani, de ismétlés a tudás anyja - ezt mindenki tudja. Karin Bjorge kedves, angyali arcú lány volt, aki már ennyivel elérte azt, hogy szimpatikus legyen.. Megköszörültem a torkom, mert Oreo épp akkor nyammogott az utolsó falatján. Még egyszer rápillantottam a telefonomra. Csak háromszor kérdeztem rá, hogy nem probléma-e neki az, hogy most találkozunk, ilyen korán reggel, mert tudtam, hogy kötelezettségei voltak, a tanulás pedig fontos volt... bár.. ebben a mostani helyzetben az oktatók is örülhetnek, ha nem fásult diákok arcával találkoztak a Zoom felületén.
Újra megnéztem a telefonom. Miért is ne csinálnék magamból infantilis nőt... ugye?! Teljesen természetes, hogy a harmadik ikszen még innen sem voltam képes megjegyezni a legfontosabb dolgokat mostanában, de miért is vagyok ideges a megbeszélt időpont előtt húsz perccel? 23. út, 1924 a cím. Hogy biztosra menjünk, még egy fényképet is csatoltam Karinnak a lakás bejárati ajtajáról és a környezetéről.. A két virágtartóról, a kipakolt kényelmes székekről és arról a nagy cserepes tündérkertről, amelyre annyira büszke voltam, amikor elkészült.
Összerezzentem, amikor a csengő megszólalt, kis híján lesöpörve a bögrét is a pultról, ahogy a székről leevickéltem és az állandó árnyékommal a nyomomban sietve léptem az ajtóhoz. Lesimítottam minden létező és hallucinált gyűrődést, a fülem mögé tűrtem minden rakoncátlan tincset, hogy amikor ajtót nyissak, Karin az összeszedett és felettébb fázós énemmel találkozhatott az oversized kötött pulóverben. Nem volt hideg a lakásban, de ilyenkor télen valahogy mindig fázósabb voltam, mint kellett volna.
- Szia! Karin vagy, ugye? Én Jackie Bonneville.. - a kézfogás túl hivatalos lett volna, az ölelés túl intim, így megmaradtam egy béna ajtólapra épüléssel, amivel jeleztem a lány felé, hogy igazán beljebb is léphet akár. - Gyere be, kint farkasordító hideg van... mostanában. Mintha hóembernek készülne mindenki. Nem is értem, hogy bírják a mai fiatalok azt, ha a bokájuk lepacsizik a nagyon hideggel... - jó kezdet.. a biztonság kedvéért azért lenéztem Karin lábszárára is, hogy megbizonyosodjak - ugye nem! -, hogy az ő testrészével mi a helyzet, vagy eláshatom-e magam nála végleg. - Ő itt Oreo, akiről beszéltünk pár szót.. - mutattam be a jégvirág-szemű kutyust, aki érdeklődve a bejárattól alig öt méterre tette le az úri kis fenekét, hogy végigasszisztáljon és engedélyezzen mindent, ami a birodalmában történt. Ha Karin vetkőzni vágyott, úgy kinyújtottam a karomat, hogy elvegyem tőle a kabátját, amit aztán fel is akasztottam.
- Hogy vagy? - érdeklődtem, mert nem akartam még letámadni azzal, hogy tulajdonképpen miért is igényeltem azt, hogy az én kutyámmal foglalkozzon. Még ha néha nem is fért bele az időmbe az, hogy magammal vihessem kiegészítőként, vagy mert néha túlságosan is sok energiája volt hozzám képest is, ami nagy szó. Mióta velem lakott, azóta azért erősen megkérdőjeleztem az energiaszintemet. - Kérsz kávét? Kávézol egyáltalán? Van teám is amúgy, ha azt innál inkább. Ha éhes vagy, azt is megoldjuk. Reggeliztél már? - ezer kérdés.

bocsi a hossz miatt.. a cím pedig emiatt Y.O.L.O. | ⚶

Tudom, hogy egy állat tartása felettébb nagy felelősség, de úgy éreztem, hogy ez volt az első lépés ahhoz, hogy felnőjek, úgy istenigazából. Hogy el tudjam dönteni, képes lennék-e egy aprócska élet létrehozására is majd valamikor a jövőben. A családalapítási terveimről még szinte senkinek sem beszéltem, mert ugyan nem voltam szingli, de a jelenlegi kapcsolatomban aligha beszélhetünk felelős felekről. Az időm legnagyobb részében egyedül éltem, nem volt éjszakai vendégem és már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, hogy szeretném megosztani valakivel. A hűtlenség a kapcsolatban a részemről nem fért meg, s valójában mégis úgy éreztem, hogy igazán nem is számítana az már, kivel is vagyok, hogy kivel töltöm az éjjeleim, kire kell koncentrálnom. Hogy az ehhez kapcsolódó csalfa érzéseimet elnyomjam magamban jutottam arra, hogy egy kutyababát adoptálok és adok meg neki mindent, amire csak szüksége lehet: egy otthont, szerető gazdát, meleg és biztonságos helyet, ahol szeretik és boldog életet élhet. Oreo pedig tökéletes kis bestia volt, a maga szertelen szórakozottságával és bármilyen rosszaságon is törte olykor a fejét, eszes kutya volt.
Valahol mélyen érlelődött bennem a gondolat, hogy nem csak magamnak szeretném őt, a kiképzések következtében pedig, áldozva a fajtájának kamatoztathatnám azt, amire született és amire a genetikája formálta őt. Tudtam, hogy könnyen tréningelhetőek, hogy alapvetően nem egy beteges alkatú állatok, de azzal is tisztában voltam, hogy a munkám sok esetben szólít majd el mellőle. A turizmusban muszáj mindig idő előtt reagálnunk a keresletre és nem egyszer fordult már elő az, hogy túlóráznom kellett, ez pedig azt jelentette volna, hogy az Oreoval töltött időm megrövidül. Nem akartam, hogy a kutyám az én hibámból húzza a rövidebbet. Ezért volt szükségem valaki olyanra, akit elfogad. Akivel öröm neki lennie és bevallom, sokáig görgettem a megfelelő csoportok posztjait és Facebookon. Néztem videókat, bejegyzéseket, de hol az vette el a kedvem, hogy nem volt szimpatikus a hirdető (ave előítélet), vagy rossz helyesírással írtak (nagyon negatív), vagy pedig ha fel is vettem velük a kapcsolatot, nem jutottam tovább annál. Az ember azt hihetné, hogy legalább egy bocsi, de most már nem jó üzenetet kap, de semmi.
- Norvégia? Annyira gyönyörű ország - biztosítottam róla gyorsan, a képek feledhetetlen tájakat juttattak eszembe róla, mert igen, így jutottam el Karinhoz. A rengeteg keresgélés után végre valami biztatót is találtam és azonnal fel is vettem a közvetítővel a kapcsolatot. A visszafogott énje egyetlen pillanat alatt lenyugtatott engem is, elengedve az addig érzett minimális feszültséget is. Bólintással nyugtáztam azt, hogy a kabát hozzám került. Így illett, és nem is vártam el senkitől, hogy teljes hacukában parádézzon nálam. Szótlanul néztem végig azt, ahogy Oreo üdvözölte a lányt, nem hívtam fel magamra a figyelmet, és amikor a kutya nem kezdett bele a nyughatatlan kis köreibe, óriási kő esett le a szívemről, és nem mondom, a büszke mosoly lassan kúszott az arcomra. Ez az, kutyus, imádlak!
- Most már jól vagyok én is - adtam neki meg azt a választ, ami igaz is volt. Tudomásul vettem, hogy nem kért semmit, s eszerint nem is ajánlgattam mást neki, mert akkor rémes házigazda volnék. Beljebb lépve a lakásban már a feltett kérdésen morfondíroztam, hogyan is fogalmazhatnám meg, amikor az ausztrál juhászom.. nos.. önmaga kezdett lenni, a kis fáradhatatlan kölykökre jellemző ugrálásával, amire felsóhajtottam halkan, de mivel láttam, hogy Karin nem foglalkozott egyelőre ezzel az egésszel, így én sem tettem. Pedig már a nyelvem hegyén volt, hogy rászóljak a kutyára.
- Alapvetően sokat dolgozom, és pontosan ezért döntöttem úgy, hogy magammal viszem a munkahelyemre. Ott - sajnos mint sejthető - nem mindenki úgy kezeli a helyzetet, mint kellene. Néha túlságosan is sok ételt kap, van, akinél eléri azt, hogy egész nap ott lustálkodjon nála. Mások túlságosan is sok figyelmet szentelnek neki, elkapatják és ha én azt is mondom, hogy nem, vagy nem lehet, másoknál ezt nem tudom megakadályozni sajnos mindig - vezettem fel, és ha Oreo végre befejezte a letámadlak úgyis akcióját, akkor a kanapéhoz lépve elhelyezkedve rajta intettem Karinnak is, hogy nyugodtan foglaljon helyet - kényelmes és szörnyen puha bútoron.
- Szeretnék néha olyan napokat, amikor nem velem, nem abban a sok emberrel körülvett környezetben kell lennie. De ha mégis, akkor pedig tudnia kellene, hol húzódnak a határai anélkül, hogy én rászólnék. Nézegettem már kutyaiskolákat, az egyik hamarosan indulni fog - Oreo, mint aki tudta, hogy miről is beszélek, a fejecskéje előbb balra, aztán jobbra billent - a füleivel együtt. Mint egy puha kis szőrmók, olyan volt. Már ezért járt volna neki a dögönyözés. - Viszont nem hiszem, hogy a heti egy alkalom a tanulással elég lenne. Ráadásul.. ha esetleg én nem tudom naponta végigvinni azon, amit tanulnia kellene, szükségem lenne valakire, akivel folytathatja a kurzust - néztem rá a lányra, anélkül, hogy konkrétan rákérdeztem volna arra, hogy ugyan, erről mit gondol. Mert tudta, miért van itt - a részleteket viszont most árultam el neki. Megvolt rá az esélye, hogy nemet mondjon. Arra is esély volt, hogy ő is részben felelősséget vállal az én kutyámért akkor, amikor vele foglalkozik. Mindenesetre az biztos, hogy a szándékaimat nem titkolhattam előle.

bocsi a hossz miatt | ⚶