A házban kevés a bútor. Hozzászoktam az évek alatt, hogy semmi ne legyen útban, vagy éppen a közlekedő részen, ami akadályozza Benit abban, hogy szabadon mozogjon. Sehol nem voltak magas polcok, vagy éppen plafonig szökő szekrények. Mintha egy apró, törpök vagy éppen hobbitok számára berendezett otthon lett volna, amiben a fiam is mindent éppen úgy el tudott érni, mint én magam. Nekünk ez volt a természetes, és így szoktuk meg. Senkitől nem vártam el, hogy megértse vagy éppen elfogadja a mi különös berendezkedésünket, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy sokaknak meglehetősen különösnek hat a házunk belső elrendezése. Azoknak legalábbis, akik nem ismernek minket, vagy még nem jártak nálunk sosem. Palacsinta illat töltötte be a házat, pedig a reggelt már jócskán magunk mögött hagytuk, sőt az ebédet is, már lassan délutánba hajlott az idő. Nálunk azonban ennek soha nem volt jelentősége. A spontaneitás jellemezte a mindennapjainkat, legfőképp azért, mert nekem minden idő, amit a fiammal tölthettem igazi ajándék volt.Az állandó munka, a rohanás, vagy éppen az, hogy egyedül kellett megszerveznem az egész életünket, mindemellett intézni Beninek a kezeléseket, vagy éppen elvinni vizsgálatokra, ahol időnként úgy hittem csupán egy hiú reménybe próbálok kapaszkodni azt illetően, hogy esetleg van esélyünk a gyógyulásra. Nanny, aki hétköznapokon volt a segítségem, amíg a Butterbean ügyeit intéztem, sajnos hétvégente nem tudta vállalni tovább a fiam felügyeletét, nekem viszont ezekre a napokra is, még ha csak átmenetileg is, de megoldást kellett találnom. Egy ügynökséget kerestem meg, akik szívesen álltak a rendelkezésemre. Nem sok kitételem volt. A nyelvtudás nyilván szempont, ahogy az ajánlólevelek is, illetőleg az, hogy ne okozzon problémát egy kerekesszékes kisfiúra vigyázni, aki nem feltétlenül képes mindent egyedül megcsinálni. Életkorban nem szabtam határt, sőt kifejezetten örültem volna ha egyetemistát közvetítenek ki, mert így talán valakinek a tanulmányait is tudom némiképp támogatni, még ha nem feltétlenül fizetek is vagyonokat. Délután kettőre vártunk egy ígéretes jelentkezőt, akiért az ügynökség sokszorosan is kezességet vállalt, mely szerint számunkra ő az ideális jelölt. - Anya, ki a kedvenc Marvel hősöd?- a tűzhelynél állva elmosolyodtam, amikor meghallottam a fiam hangját a hátam mögül. Ceruzák zörrenését hallottam, papír csörgött és halkan koccant a fiók ajtaja amint becsukta maga mögött, és az asztalhoz gurult. Hallottam azt is ahogyan a kis kerekesszék halkan odakoccant. Megfordítottam a palacsintát és hümmögve pillantottam hátra a vállam felett. - Lássuk csak…..azt hiszem az a villámgyors fiú….Flash?- kérdő maradt a hangsúly a végén, mire Beni csak nevetve legyintett egyet, a hangja pedig feddővé vált. - De anyaaaaaaa….Barry DC hős, én pedig Marvelt kérdeztem.- most én is elnevettem magam. Tisztában voltam a két ikonikus világ hőseivel. Hogyne lettem volna, hiszen a fiam miatt majdhogynem betéve tudtam ki kicsoda, ki kivel szövetkezik vagy éppen van jóban, kinek mi a szuperképessége vagy éppen mi a gyengéje, és mivel lehet neki a legnagyobb örömet vagy éppen fájdalmat okozni. Megvolt mindkét világban az én kedvencem is, ahogyan neki is. - Jól van, jól van, tudom. Az én kedvencem a Vasember.- vágtam rá, teljesen felé fordulva immáron, mögöttem egyenletesen sercegett a serpenyőben a palacsinta tészta. - Az enyém Hulk.- vágta rá büszkén, és belesajdult a látványba a szívem, ahogy kihúzta magát a székben, majd komolyan és bólogatva hozzátette. - Mert ő nagy és erős, és mégis nagyon okos. Ha nagy leszek, akkor egy nap majd én is nagy és zöld erős óriás leszek, és meg foglak védeni mindentől.- elléptem a tűzhelytől, és leguggoltam elé, hogy az apró kis vállait átölelve magamhoz húzzam. Elmondhatatlanul szerettem Benit, és nem csak az ilyen pillanatok miatt. Ó William, ha tudnád milyen különleges fiad van! De nem tudod, talán soha nem is fogd megtudni. Fél órával és nagyjából tíz megsült palacsintával később a konyha asztalon ott hevert egy papírlap, amelyen Vasember arany-vörös páncéljában díszeleg, és egy különösen groteszk, sárga hajú figurát ölelget óriásira nyúlt polip karokkal. Legalábbis nekem ez jött le a rajzról. Mosolyogva szemléltem a kész mesterművet, majd megfogtam, hogy egy mágnessel rögzítsem a hűtőhöz a többi másik rajz mellé. - Azt hiszem elmondható, hogy Batman és Amerika kapitány után immáron Tony Stark védelmét is élvezem. Azt hiszem lassan sebezhetetlenné válok. Én leszek Szuperanyu.- nyújtottam ki ökölbe szorított kezemet, és összeráncolt szemöldökkel, jelentőségteljesen meredtem magam elé. Beni nevetésére azonban képtelen voltam továbbra is ezzel a jelentőségteljes komolysággal bámulni előre, én is vele együtt kacagtam. Felpillantottam az órára. Öt perc múlva kettő. Lassan megérkezik a jelölt, akit az ügynökség küld, én pedig még nem tartok sehol a teendőimmel A kávézót tökéletesen irányítom, de néha az az érzésem, hogy az életem káoszán egymagam egyszerűen képtelen vagyok úrrá lenni. A mosás elindítása, a takarítás, a rendrakás, játék a fiammal, elpakolni mindent, aztán vacsora, a szokásos esti rutin….nem tudom, néha úgy érzem mire odáig eljutok, hogy mesét olvassak neki, már magam sem tudom, hogy vajon én képes leszek a történet végéig ébren maradni? - Beni, kicsim, lassan el kellene pakolni a holmikat mert megérkezik akire várunk. Nem titkoltam előtte, hogy bizonyos napokon nem Nanny vigyáz majd rá a továbbiakban, hanem valaki más. Nem fogadta jól, az apró kis szája furcsa kunkorba futott, de láttam, hogy hősiesen folytat küzdelmet a sírás ellen. Hiszen megígérte, minden este megígéri, hogy jó fiú lesz, mert neki az a dolga, és azzal segít a legtöbbet, ha jó lesz és szófogadó. Néha pokoli lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy nem tudja magát szabadon engedni. A teste mellett még a lelke is gúzsban időnként. Én legalábbis így hittem. - De még rajzolnom kell. Annyi mindent kell megrajzolnom.- magyarázta nagy lendülettel, és a kezében már meg is jelent egy fekete ceruza amellyel sietősen rajzolt hosszú vonalakat egy új papírra. Ha jól vettem ki, éppen Batman volt készülőben. A palacsintákat letakartam és a hűtő melletti szekrényről magamhoz vettem a noteszem, megnézve még egyszer a nevet, akit az ügynökség küld hozzám. Karin Bjorge.Meglehetősen szokatlan név, az én számból egy kicsit furcsán is hangzott volna a család neve, szóval azt hiszem egyelőre maradok a Karinnál. Pontosan érkezett, éppen kettő óra előtt két perccel. A csengő lágy hangja vidáman szaladt végig a házon, én pedig az előszobába sétáltam, hogy ajtót nyissak. Egy vidám, kedves arcú, hirtelen szőke lány állt az ajtóban. Mögöttem, alig két lépésnyire ott volt a kerekesszékben Benjamin, hatalmas, kíváncsi kék szemekkel szemlélte az érkezőt. Tudtam, hogy ez a pár másodperc, amíg megnézi magának a lányt, mindent el fognak dönteni. Hiszen csak úgy tűnhet, hogy én veszem fel Karint, valójában minden a fiamon múlik. - Üdv! Te bizonyára Karin vagy, a Macey and Maurice ügynökségtől. Bújj be! Éppen most fejeztem be a palacsinta sütést. - kissé félreálltam az ajtóból, hogy a lány be tudjon jönni, miközben a szemem sarkából Benit figyeltem. Teljesen lenyűgözte az érkező lány. - Sziaaaaaa- csicseregte vidáman, majd apró kezeivel előrébb gurította magát a székkel, hogy közelebb kerüljön az érkezőhöz. - Aztaaaaaa….ő Jane….anya, ő Jane Foster!- jelentette ki határozottan, én pedig Karinra néztem és megvontam a vállam derülten. - Épp most kaptad a lehető legnagyobb bókot. Ha Thor előkerül, akkor nyert ügyed van. Gyere bátran, a nappali erre van.- intettem a kezemmel, és mutattam a befelé vezető utat. Beni pedig azonnal Karin mellé szegődött, és el sem mozdult mellőle, amíg befelé tartottunk.
Az anyagiakra igazán nem lehet panaszom most sem, mint ahogy eddigi életem során sohasem. A szüleim Norvégiában egy jól menő vállalatot vezetnek, de még ezzel együtt sem voltam soha sem én, sem a bátyám annyira elkényeztetve, hogy ne tanultuk volna meg, hogy mindennek ára van. A tanulás és, mivel én ez jó messze otthonról végzem ezt a nemes feladatot, a lakhatást apuék fizetik, de a többi az én dolgom, főleg, ha a szórakozásomat akarom biztosítani. A suli alapvetően nem lenne túl egyszerű, de mivel én egy félévig vakvágányon voltam, az iskolaváltás miatt kialakult keresztfélév nem barátja annak, hogy a tanrend a normális módon álljon össze a számomra. De persze ennek is megvan a maga előnye, mert van lehetőségem a szakomtól független tárgyakat is felvenni, meg, a helyzetemből adódó csúszás miatt az utolsó félévre is kell kötelező tárgyakat hagynom, így van időm és kreditem ezekre is. Nem vagyok szent, és bizony jócskán kiveszem a részem a szórakozásból is, de ehhez munkát kell vállalnom, amit szerencsére elég könnyedén találok is. Bár ehhez az is hozzájárul, hogy nem csak egy fajta munkát tudok vállalni, úgy, hogy azzal a munkaadóim is elégedettek legyenek. A fejvadász cég, akinél regisztráltam, amikor ide költöztem nagyon jól végzi a munkáját, és el is látnak szép számban potenciális munkákkal. Bár nem tudok mindent vállalni, mert a suli az első, és még sokat is kell utaznom New York városa és Cornell között, a mostanira nem tudtam nemet mondani. És ez nem csak azért van, mert csak péntektől vasárnapig lenne rám szükség, amit könnyedén be tudok illeszteni a napirendembe, hanem, mert egy olyan kisgyerekről van szó, akit azt hiszem, nem sokan mernek vállalni, hiszen különleges igényei vannak. Ezzel persze nincs baj, de a fejvadász cég is külön figyelmet fordít az ilyeneknek, hogy ne egy lelkiismeretlen személy vállalja a felügyeletet ilyen esetben. Az tény viszont, hogy még nem volt ilyen esetem, de volt már, hogy súlyosan asztmás gyerekre vigyáztam, és sosem volt baj. Egy ilyen jellegű dolgot kisgyerekre nem lehet rábízni, így a vele lévő felnőtt az, akinek mindig mindenre fel kell készülnie és odafigyelnie. Ha nem költöznek el egy kisebb városba, ahol tisztább a levegő, valószínűleg még mindig mellette lennék, mert jó volt a viszony köztünk. Már csütörtök délután a városba utaztam egy egyetemi barátnőmmel, aki itt lakik, és gyakran töltöm a hétvégét náluk. A szülei szeretik, ha ott vagyok, mert azon kívül, hogy kedvelnek, a lányunka is van társasága, főleg mióta a testvére az ország másik végébe költözött tanulni, így nem unatkozik, és én is könnyen meg tudom oldani a munkavállalást. Illetve mellékesen megneveltem a (nagy) kiskutyájukat is, aki mindent szétszedett a házban, vagy, ha az nem ment neki, akkor „csak” megjelölte, hogy az az övé. Így lényegében teljesül minden oldalról a kellemeset a hasznossal elv. A szabad délelőttöt most én is és Brie is tanulással töltötte, mert most az egyik tárgyból a tanár a kötőszavakon és névelőkön kívül csak latin szakszavakat használt, a kiadott prezentációban, amit, ha fel akarunk fogni valamit is az anyagból, nem árt, ha lefordítunk. Nagyon macerás megtanulni valamit, amiből semmit sem értesz, és vizsgán elmagyarázni, és főleg meggyőzni a tanárt, hogy „Te aztán oda vissza tudod és érted az egész anyagot”, így nem árt kiszótározni legelőször a dolgokat. Brie szüleinek pedig még a fiatal korukból van egy idegen szavak kézi szótára, ami nagy segítség, mert egyáltalán nem vagyok a net ellen, sőt, de néha igazi kihívás ott a valódi jelentést fellelni, főleg, ha olyan speciális tárgyhoz kapcsolódik, mint a légköri tanulmányok. A fordítást követően viszont egyből olyan logikus lett az egész, legalább is, amit már megcsináltunk, hogy engem leginkább a nyelvtanulásra emlékeztet a tanulási folyamat. A leckébe merülve teljesen elfelejtettük az idő múlását, így áldom az eszemet, hogy ébresztőt állítottam, hogy el ne késsek az első bemutatkozásról. Brie apukája vitt el a lakáshoz, mert csak egy utcányi kitérőt jelentett a testvérének a családjához vezető úton, így nem okozott gondot, hogy fuvaroznia kellett. Ezért pedig hálás vagyok, mert ezt a városrészt annyira nem ismerem, és nincs nagy kedvem össze-vissza kóborolni. A Lane lakáshoz, így néhány perccel kettő előtt gond nélkül odaértem, majd megnyomtam a csengőt. Az ajtót egy kedves nő nyitotta ki, aki mögött ott volt az a kisfiú, akire majd vigyáznom kell, bár egyelőre még nem sokat láttam belőle a szülői takarás miatt. - Jó napot! Igen, Karin Bjorge vagyok - egy kedves mosollyal az arcomon mutatkoztam be hivatalosan is, és így legalább hallották a vezetéknevemet is kiejtve, mert itt sokan rémülnek meg ettől. Az sosem zavart, hogy itt nem tudják jól kiejteni, így sokan inkább kerülik, így rendszerint keresztnevemnél maradnak. A norvégot kevesen beszélik, így sosem volt elvérés nálam, hogy ki tudják ejteni helyesen. - Köszönöm! - mondtam, amikor teret engedett a belépéshez. Ezzel viszont jobb rálátásom is nyílt a kisfiúra, akire majd felügyelek, ha anyu nincs itthon. Már nyitottam a számat, de a döbbent vidámsága és lelkesedése révén bennem akadt a szó, és Shelleyre néztem, akinek az arcán csak derültséget láttam. Ismerem a Marvel filmeket, de egy kisgyereknél nem feltétlen jelent egy-egy karakter nyert ügyet, de az anyuka megerősített, hogy itt bizony ez nagyon is azt jelenti. Ezt a hasonlatot viszont én még sosem kaptam meg, mármint, hogy hasonlítanék Natalie Portmanre. Bár tény, hogy a második nevem a Janne, ami nagyon hasonló, és amit sosem használok, és így erre sosem figyeltem oda. - Most Karin néven élek a S.H.I.E.L.D. jóvoltából - mondtam neki kacsintva, bele menve ezzel a játékba, de egyben be is mutatkozva. Láttam már azt a részt, amikor Colson megnyugtatja Thort, hogy Jane az ő védelmük alatt él, bár a filmben elköltöztették egy európai városba, ha jól emlékszem, Londonba, de erre nem mernék megesküdni. - Téged, hogy szólíthatlak? - kérdezem kedvesen, közben pedig megindultunk a nappali felé követve Shelleyt. A kisfiú pedig végig mellettem jött, amit nagyon aranyosnak tartottam. Ha meg tudunk egyezni az anyukájával a részletekben, és, ha neki is szimpatikus vagyok, akkor nem hiszem, hogy bármi komoly baj lenne.
Kettős érzések vannak bennem. Néha szeretném az elmúlt három évet egy rossz álomnak hinni, amiből talán szépen lassan felébredek. Ugyanakkor nem szeretném ha bármi a feledés homályába veszne belőle, mert mindent együtt éltünk át Benivel, csak egymásra támaszkodhattunk, és ez sokkal erősebb kapcsolatot hozott létre kettőnk között mint azt valaha is remélni mertem volna. Sokszor elgondolkodom, hogy mi mindent kellett volna tennem, hogy mennyire kellett volna küzdenem a házasságomért, azért, hogy az apja elfogadja őt és ne akarja eltaszítani magától. Tulajdonképpen még csak éppen elkezdődött az élete, lehetőséget sem adott bebizonyítani, hogy nem csupán én, nem csupán mi látjuk őt földöntúli csodának, hanem valóban az is. Beniből egyszerűen hiányzik a rosszindulat, vagy a gonoszság. Huncut ő, amennyire egy öt éves gyerek huncut lehet, megvan benne az egészséges komiszság, de a lelke olyan tiszta...és én ezt szeretném minél tovább megőrizni, amennyire erőmtől telik. Pedig már számtalan keserűség érte őt eddig, és talán a legfájóbb, hogy az apja minden szó nélkül elment. Sosem kérdezte meg, már akkor sem amikor fel tudta fogni, hogy többé nem lesz az életünk része, hogy miért. Én pedig egyszerűen nem vettem még erőt magamon elmagyarázni neki. Talán az utolsó pillanatig abban reménykedtem, hogy Will egy napon visszajön. Most, hogy beadta a válókeresetet, egy részem, egy naívan reménykedő részem még mindig hiszi, hogy fel fog ébredni, hogy rá fog döbbenni mit veszített.Talán már csak Benjamin miatt reménykedem, holott az a részem aki én vagyok, aki egykor Will felesége volt felfogta, hogy ez a búcsú teljesen és visszavonhatatlanul végleges. Ideje lenne talán nekem is tovább lépnem, csakhogy képtelen vagyok elkezdeni újjászervezni az életem. Azt sem tudom hogyan és hol kellene kezdenem. Itt vagyok harminchét évesen egy kissé szétesett magánélettel, meg egy sikeres vállalkozással, és egy tündéri gyerekkel. A mérleg még mindig pozitív irányba billen, de azt be kell látnom, hogy több segítségre van szükségem.Nanny a hétköznapokon tulajdonképpen egy kincs, de a hétvégéket nem tudja a továbbiakban vállalni. Nekem viszont időnként szükségem van arra, hogy feltöltődjek, hogy erőre kapjak, időnként kilépjek a hétköznapok taposómalmából. Ha örökké csak adok, egy idő után nem lesz miből, és lemerülök. A palacsinta illata végigkúszik az egész házon, hiába nyitottam ki az ablakokat. Benjamin kérése volt, hogy ez legyen uzsonnára, és ha megvalósítom annyi ember tortaálmát, akkor miért a fiam uzsonna kérését utasítsam vissza? Amúgy sem nagyon létezik semmi, amire túl sokszor mondanék nemet neki. Vannak, akadnak ilyen dolgok, de kevés. Az utolsó darab már percek óta várja, hogy szintén töltelék kerüljön rá, de elbeszélgetjük az időt a szuperhősökről. Benjamin nagy kedvencei az utóbbi egy évben a munkagépek és a robotok mellett. Mindig más és újabb dolog érdekli, rendszerint havonta újabb és újabb, de a Marvel és a DC úgy tűnik jó ideje töretlenül dobogós. A mosolygós szőke lány az ajtóban első ránézésre szimpatikus, de itt és most nem én vagyok a lényeg, hanem Benjamin. Az ő felderülő arca, amint Karin bemutatkozik azonnal nyilvánvalóvá teszi a számomra, hogy az ügynökségnek valahogy sikerült jól ráéreznie ki lenne a legideálisabb jelölt. - Karin Bjorge….B-o-j-o...Bjo...Bjorge.- próbálkozom az első kihagyott lehetőség után végül mégis udvarias lenni, és megkísérelni kimondani a családnevét.De inkább csak suta, akcentussal kevert borzalom lesz belőle, amin jót nevetek. Aztán Karin meg én összenézünk Beni lelkes megjegyzése hallatán, és én csak megvonom a vállam, fejjemmel a fiam irányába biccentve, hogy ha ő ezt mondja, akkor bizony így is van. És való igaz, hogy Thor említése ilyen helyzetben felér egy bókkal. Még engem sem hasonlított soha Jane Fosterhez, de azt hiszem a Macskanő szerepet egy alkalommal büszkén nekem adományozta. Férfi szuperhős még sosem voltam. Pedig szerintem remek Clark Kent lehetne belőlem. Mondjuk. - Wáóóóó, aztaaaaa!- képedt el Benjamin, miközben kis kezével közelebb gurította magát ügyesen Karin mellé, ügyelve, hogy ne menjen rá a lábára, de elég közel ahhoz, hogy mellette tudjon haladni. A szélesebb közlekedő rész miatt ez nem is okozott gondot. Számos szobát megszüntettem egykor, amikor a házat átalakítottam, így gyakorlatilag a földszint olyan mint egy óriás lakosztály néhol csupán jelzés értékkel elhelyezett paravánokkal. Rengeteg növényünk volt, de a többség a sarokban, vagy a falakon lógott, csüggött, többnyire broméliák, orchidea félék, vagy páfrányok. Lépcső csupán egy helyen volt, ami az emeletre vezetett, de annak korlátjába egy apró elektronikus szerkezet volt beépítve, amivel Benjamin könnyedén fel és le tudott közlekedni a két szint között. Sajnos az emelettel nem tudtam mit kezdeni, ugyanakkor eladni sem akartam a házat. Valami különös és megmagyarázhatatlan oknál fogva ragaszkodtam hozzá. Emlékeztetett arra, hogy mennyi álom született itt, aminek egy része megvalósult, egy része meg álom maradt, amiről nem tudtam lemondani, elfelejteni pedig végképp képtelen voltam. Benjamin felnézett a mellette haladó Karinra és még mindig csodálkozva pislogott rá. - Tuti Leo Fitz segített neked. Coulson meg azt mondta Thornak, hogy ő intézkedett, pedig Leo volt. Én bírom Leo-t, te is?- csacsogott tovább, miközben haladtunk a konyha felé. Lépcsők nem voltak a földszinten, ellenben a helyiségek között a régi szintkülönbségek megmaradtak, a helyükre azonban enyhe lejtésű rámpák kerültek. - Vigyázz a rámpákra Karin! Mi már megszoktuk, de aki még nem annak szokatlan lehet a hirtelen és semmiből érkező szintkülönbség.- álltam meg a nappali egykori ajtajának helyén, amit most két oldalról áttetsző, fából faragott paravánok választottak el az előtértől. - Hát én Benjamin Lane vagyok, öt éves és nemsokára iskolás. Bár már most nagyon sok dolgot tudok. De amúgy...és ez titok...a valódi nevem Banner, mint Hulk. De csss…..ez titok, nem árulhatod el senkinek. Anyu is szerintem csak sejti.- a lezajló beszélgetést úgy teszek mintha nem hallanám, bár azt hiszem mindannyian tudjuk, hogy hallottam. Most fordulok meg újra mosolyogva feléjük, amint éppen együtt odaérnek hozzám. - Még csak két perce van nálunk Karin de te máris pusmogsz vele, na szépen állunk.- a hangom vidám volt, a homlokomon a feddő ráncok csupán a móka részét képezték. Fejemmel azonban a konyha irányába böktem, majd a fiamra néztem. - Figyelj Bogyó, nekem most beszélnem kell Karinnal. Semmi titkos, megígérem, de fontos, hogy mindent pontosan tudjon az életünkről. Megteszed, hogy addig megcsinálod a palacsintákat? A fiam hevesen bólogatott, aztán Karinra, majd rám nézett és félrebillenő fejjel érdeklődött kíváncsian. - De ugye megvártok, és nem megy el addig amíg vissza nem jövök? Még meg akarom neki mutatni a gyűjteményem. Ott van Thor is.- ezt az utolsó mondatot Karinnak címezte, majd ügyesen megfordult a kis keres székkel és elindult a konyha felé. Én pedig kinyújtottam a karom, és hellyel kínáltam a számtalan fotel, kis ülő párna, babzsák, kanapé és szék közül bármelyikkel ami neki kényelmes volt. Az egyetlen különlegessége talán az volt a nappalinak, hogy minden elsősorban a közepén helyezkedett el, így lehetőséget biztosított Beninek, hogy könnyedén bejárhassa ő is a helyet ha szükséges. - Csak közlöm, hogy a gyűjtemény közel száz darabos, és bővülés alatt van. A szuperhősök többsége megtalálható benne, és némelyikről fél órákat is képes beszélni.- nevetem el magam, és Karin bárhol is foglalt helyet én egy kényelmes körfotelt választottam, óriási ezüst szín zsenília párnákkal kibélelve. - Nos, Benivel azt hiszem sikeresen megismerkedtél, és megvallom, hogy ha nem talált volna szimpatikusnak, akkor most nem beszélgetnénk itt. Számomra elsődleges a fiam véleménye, főleg mert ugyebár együtt töltenétek az idő nagy részét. Azt már tudod, hogy nem átlagos kisfiú, de nem csupán ezért. Alapvetően egy nagyon érzékeny kis lélek, van benne valami különleges radar ami érzékelik a hangulatod.Roppant alkalmazkodó, és az érzelmi intelligenciája nagyon fejlett. Bizonyos dolgokban nehézségekkel küzd, bizonyos dolgokban meg kiemelkedő. Mielőtt azonban a részleteket megbeszélnénk, mesélnél magadról egy kicsit? Az ügynökség átküldte ugyan az anyagod, de ezekben puszta tények vannak. Szívesen hallanám tőled.Bármit magadról.- fűztem össze az ujjaimat, törökülésbe húzva a lábamat, a combomon pihentettem az alkarom, és vártam, figyeltem arra amit mesél nekem magáról.
A mostani szakomat nagyon szeretem, és az iskolatársak is szuperek, és már csak ezért sem bánom, hogy váltottam a NYU-ról. Itt nem néznek ki, nem éreztetik velem, hogy „idegen” vagyok. Jó, itt sem minden rózsaszín habos-babos felhő, mert jócskán vannak kemény tárgyak, szivatós tanárok, és bizonyos szinten klikkesedés a diákok között, de valahogy nem olyan vészes, mint ahogy én a NYU-n érzékeltem. A szobatársammal kifejezetten jól kijövök, sőt, nagyon szuper barátnők is lettünk szinte azonnal, és általa rengeteg új barátra, barátnőre tettem szert, és elmondható, hogy egyesekkel szinte testvéri a viszonyunk. A származásomat most sem tudnám letagadni, még ha akarnám se, bár nem áll szándékomban, mert azért egy kis akcentusom van, főleg, ha fáradt vagyok és a nevem is nagyon árulkodó. A szőke hajam miatt viszont itt is, nem csak otthon, megkaptam a „Szöszi” becenevet, amiért én sosem háborodtam fel, mert szerencsére itt sem negatív értelemben használják. Az, hogy a tanáraim egy része a keresztnevemen szólít, azt meg elfogadtam, mert a „Bjorge” itt kevés embernek áll a szájára, és hiába szólítják a többi diákjukat a vezetéknevükön, nálam ez nem kevés kihívást jelent. A mostani, új állásadóm egy nagyon kedves nőnek tűnik, és jól esik, hogy próbálkozik a teljes nevemmel. - Egész jó volt - mosolyodok el nagyon kedvesen, amikor viszonylag hamar ráérez a dologra. Azt nem várom el, hogy teljesen tiszta legyen, mert én is hiába beszélek folyékonyan angolul, azért vannak szavak, amiket nem tudok tisztán ejteni, így hogyan is várhatnám el másoktól ezt fordítva, főleg, ha sosem tanult norvégul. - De, ha nem csinálok nagy hülyeséget, maradhatunk a Karinnál - próbálkozok egy viccel elütni a dolgot, amihez még kacsintok is egyet, hogy még inkább elvegyem a dolog élét. Valamiért néha a vezetéknevemen való, pláne a teljes nevemen való szólítás egyfajta negatív csengést kap a számomra, arról nem is beszélve, ha valaki az anyakönyvi nevemen szólít: Karin Janne Bjorge. Bár ez az érzés valószínűleg abból ered, hogy kicsinek, ha éktelen nagy bajt vagy hülyeséget csináltam, a szüleim mindig a teljes nevemen szólítottak. Annak valahogy súlya volt, és ez maradt meg. Ezt a bátyámnál is alkalmazták, és neki is hasonlóak az ezzel kapcsolatos érzései. A gyerekek olyanok, mintha egy másik világban élnének, így még véletlen sem akarom ezt az álmukat összezúzni, így miután megnyugszom, hogy ez most valóban jót jelent, belemegyek a játékba, és vállalom, hogy bizony én vagyok Jene Foster. Ezt viszont egy teljesen elképedt lelkesedéssel jutalmazza, amin jót mosolygok. Amikor közelebb gurul hozzám a székével, nem ijedek meg, és nem is lépek hátrébb, csak még nem ismerve a terepviszonyokat, a szememmel pásztázok gyorsan körbe, hogy elfér-e mellettem kényelmesen, vagy esetleg a fordulásához kell egy kis teret adnom, hogy kényelmesebb legyen a számára a mozdulatsor. De erre nincs szükség. Úgy tűnik, hogy ezt a házat, legalább is ezt a részt, teljesen Benjamin igényeihez alakított ki, így bőven van tér. - Igen, valóban Leo volt az, aki segített, de Colson volt az, aki kiadta erre az utasítást. Leo valóban nagyon jófej, és nagyon bírom én is - értek egyet a kisfiúval. Eddig kicsit lehajolva beszélgettem Benivel, amiből csak az elindulásunkkor egyenesedtem fel, viszont még mindig a beszélgető partneremen tartom a tekintetem. Az anyuka felszólítására viszont egyből felkapom a fejemet, és az utolsó előtti pillanatban torpanok meg. - Köszönöm! - mondom hálásan, mert ezt valóban nem vettem volna észre magamtól. - Figyelni fogok rájuk - mondom mosolyogva. Norvégiában ezek annyira nem szokatlanok, mert ott azért vannak szintkülönbségek a szabadban, viszont itt már kicsit elszoktam ezektől, főleg lakáson belül. - Szerintem hamar megszokom. Oslóban is hasonlóak a terepviszonyok, bár ott inkább kint a szabadban - nézek Shelleyre megnyugtatásul. Benitől személyesen kérdezem meg a nevét, mert ez is rengeteget jelent a gyerekeknek, ha a rájuk vonatkozó kérdéseket egyenesen tőlük kérdezzük meg, és nem közvetítőként a szüleiktől. Nagyon ügyesen be is mutatkozik, és úgy tűnik, hogy máris a bizalmába fogadott, mert egyből elárulja nekem, hogy ő valójában Hulk, amiről elvileg az anyukája sem tud. - Nagyon örvendek Benjamin - nyújtom felé a kezemet, ahogy a nagyfiúknak is szokták. - Ígérem, hogy nem mondom el senkinek - nyugtatom meg, hogy erről senkinek sem fogok szólni. Meg arról sem, hogy anyu jócskán hallótávolságon belül van, de csak akkor nézek Shelleyre, amikor elindulunk, és Beni már nem láthatja a cinkos mosolyomat, amivel az anyukájára nézek. Nagyon aranyos gyerek, és még nagyon gyerek, ami persze határozottan jó. Ha nem így lenne, akkor lehet, aggódnék, és keresném annak a jelét, hogy az anyuka erről mit tud, hogyan értékeli ezt a dolgot. Shelley látszólagosan meg is feddi a sugdolózásért, de nagyon érződik rajta, hogy nem gondolja komolyan, így én is bátran elmosolyodok, nem csinálva nagy ügyet a dologból. - Persze, hogy megvárlak, ne aggódj - nyugtatom meg kedvesen Benit, amikor elindul a konyha felé. Akárhogy alakul a mostani elbeszélgetés, a kisfiútól személyesen is elbúcsúznék. Ahogy Shelley hellyel kínál, én a kanapét választom, mert talán onnan van a legjobb rálátás a lakás belsejére, így, ha szükséges, anélkül is „körbevezethet”, hogy elmozdulnánk a helyünkről. Kicsit elnevetem magam, amikor megosztja velem, hogy mekkora is az a bizonyos gyűjtemény. - Nagyon szereti ezeket a szuperhősös filmeket, meséket igaz? - kérdezek rá kedvesen. Az meg, hogy mennyire fogja tudni megmutatni nekem ezt a gyűjteményt, majd kiderül. Ezt követően viszont áttérünk a komolyabb témákra is, amiket még most az elején érdemes tisztázni, hogy később ne érjen senkit sem meglepetés. Valahol megnyugtat, amit Mrs. Lane mond, mert szerintem is nagyon fontos, hogy az a gyerek is kedveljen, akire vigyáznom kell, hiszen vele leszek a legtöbbet, és, ha ő nem kedvel, akkor az se neki, se nekem, se a szülőknek nem jó. Nem lepődök meg azon, hogy az aktában lévő anyagokat kevésnek találja, hiszen ott valóban száraz tények vannak, és az előző munkaadóimról sem sokat lehet megtudni a személyes adatok védelme miatt. - Oslóban, Norvégiában születtem, és ott is nőttem fel. Ide tanulni jöttem, és most a Cornell légköri tudományi tanszékére járok, de e mellett pszichológiát is tanulok, mint kiegészítő tantárgy. Már otthon is vállaltam gyerekfelügyeletet, ami még onnan ered, hogy viszonylag nagy a családunk, és sok a kisgyerek, akikre sokat vigyáztam. Jól kijövök velük általában, és valahogy eddig sosem volt panasz a szülők részéről sem, hogy valamit nem jól csináltam volna, vagy ellent mondott volna annak, ahogy ők szokták, szeretnék. Valamint a gyereknek sem volt eddig semmi gondja azzal, ahogy rájuk vigyáztam. Vagy legalább is ilyen panasz sem egyenesen nekem, sem az ügynökség részéről nem érkezett, hogy esetleg ott panaszoltak volna be - egészítem ki, hogy eddig még úgy tűnik elégedettek voltak azzal a szülők és a gyerekek is, ahogy a kicsikre felügyeltem. Valahogy mindig megtaláltam, hogy mindenki elégedett legyen, és se a szülők ne érezzék úgy, hogy én máshogy nevelem a csemetéiket, se a gyerek(ek), hogy sérül a függetlenségük, vagy az akaratuk, persze ez utóbbiak csak akkor érvényesek, ha az ötlet nem veszélyes. - Egyébként volt már egészségügyi gondokkal rendelkező gyerek a felügyeletem alatt, és soha nem volt gond, amíg velem volt. Tőlük azért jöttem el, mert elköltöztek, és ott már nem tudtam bevállalni az utazást, így a felügyeletet sem - bocsátom előre, hogy az onnan való eljövetelemnek külső, technikai okai vannak/voltak. Jelenleg én most ezeket találom a legfontosabbnak, mert a mostani munkámhoz nem kapcsolódik a kutyasétáltatás és nevelés, mint ahogy a felszolgálás sem, bár onnan lehet, el fogok jönni, mert az egyre kevésbé éri meg. Kicsit azért még gondolkozok, hogy mit is oszthatnék még meg vele, de nem tudom mire kíváncsi még. - Nem tudom, mit mondhatnék még így hirtelen magamról - mondom el őszintén, de ezzel jelezve azt is, hogy kérdezzen nyugodtan, szívesen válaszolok, csak kell egy kis segítség, hogy mire kíváncsi, mi számára a fontos. Persze majd nekem is lesznek kérdéseim, de azokra ráérünk később is kitérni, ha ő is alkalmasnak talál a feladatra nem csak Beni.
Beni a világom közepe. Mégis sokszor elgondolkodtam már azon, hogy milyen lenne vajon az életem nélküle? Nem azért mert tehernek érezném, de tény, hogy gyakran érzem azt a végkimerüléshez közeli állapotot, amikor már szinte gondolkodni, létezni, levegőt venni is nehéz. Ugyanakkor az is tény, hogy vele, miatta és általa lettem jobb ember. Miatta tanultam meg másképp látni az embereket, tulajdonképpen ő lett mindennek a fokmérője. Ha Beni nem lenne, akkor valószínű még mindig együtt élnénk Will meg én, és fogalmam se lenne arról, hogy milyen ember is ő valójában. A fiunk által ismertem meg őt igazán. Azt a férfit, akit mindig is látnom kellett volna. Tulajdonképpen a fiamnak köszönhetem hogy ma már olyan emberek vesznek körül, akikre valóban számíthatok, akik rám is valóban számíthatnak, és nem csupán felszínes, vagy éppen üres kapcsolatokat próbálok a semmiből és a semmire építeni. Segítség nélkül azonban már ezerszer elbuktam volna, vagy arra kényszerültem volna, hogy válasszak. A munkám, és a fiam nevelése nálam sajnos nincs tökéletesen szinkronban, és nem is hiszem, hogy valaha lesz az életben ilyen. Még ha valami csoda is történik, még ha valahol találok is olyan orvost, aki hajlandó vele foglalkozni, aki lát esélyt arra, hogy valaha lábra álljon, akkor is más lesz mindig kicsit mint a többiek. De nem bánom. Egyetlen célom, hogy megadjak számára mindent, amit csak tudok, amitől jobb és boldogabb lesz a gyerekkora. Időnként bánt a lelkiismeretem, ha türelmetlenebb vagyok, ha rosszabb napjaimon ingerlékenyebb, vagy éppen nem tudok rá úgy figyelni ahogy azt ő várná. És minden nap megfogadom, hogy a következő más lesz, és persze ugyanúgy hibázom. Nem vagyok tökéletes anya, talán nem is erre törekszem elsősorban, inkább arra, hogy jó anya legyek. Két szülőt kellene helyettesítenem a számára, de néha magamat is alig tudom. Mikor Nanny bejelentette, hogy hétvégente sajnos nem tudja tovább vállalni Beni felügyeletét bepánikoltam. Nem arról van szó, hogy ne lehetne találni jó, és megbízható, megfelelő referenciákkal rendelkező hölgyet, hanem azzal, hogy nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennének megbirkózni mindazzal ami szükséges Benjamin mellett. Az ügynökség, aki Miss Karin-t kiközvetítette azonban kezességet vállalt, hogy az ő nyilvántartásukban kizárólag olyanok szerepelnek, akik már vigyáztak sokféle szempontból problémás gyerekre. - Ó nem! Nem hiszem, hogy tudnál akkora hülyeséget csinálni, hogy a teljes neveden szólítsalak. Meg valljuk meg őszintén, az én számból továbbra is rémesen komolytalanul hangzik. Még pár év és ígérem tökéletesre csiszolom a norvég tudásom.- tréfálkoztam vele, egy picit hátrapillantva a vállam felett. Magamban pedig somolyogtam azon, amilyen lelkesedéssel Beni ott haladt Karin mellett, és figyelte a búzaszőke hajú lány minden rezdülését. Természetesen továbbra is a szuperhősök voltak a téma. A legújabb és elég régóta kitartó őrület, ami úgy látszik ezúttal tartósabbnak bizonyul a hajóknál és a munkagépeknél. Egy rövid ideig még talán az én mesterségem is érdekelte, de ez inkább azért lehetett, mert édesszájú. Mint az apja. Számtalan dolgot fedezek fel benne, ami alapvetően William-re volt jellemző, de akár a gesztusokat is említhetném vagy éppen azt a megnyerő és kedves mosolyt, ami gyermeki még ugyan, de látom benne Will vonásait. - Te Oslo-ból jöttél? Az Európában van, ugye?- érdeklődött most a fiam, amikor éppen azt kértem Karintól, hogy a kissé különösnek ható rámpa szerű emelkedőkre figyeljen. - Amúgy nem nehéz megszokni ezeket itt. Csak akkor kell nagyon vigyáznom, amikor Nanny éppen felmos, mert akkor csúszik. Anyu nem akar csúszásgátlókat lerakni rá, mert azokban a bordákban könnyen elakad a kerekem.- magyarázott tovább Karinnak,én pedig megállva az első kérdésére válaszoltam. - Igen, Oslo Európában van. Norvégiában. Karin onnan érkezett ide, tanulni. - megvárom, amíg a fiam eltávolodik tőlünk, és miközben befelé indulunk a nappaliba, hogy helyet foglaljunk még egy lágy mosoly kíséretében hozzáfűzöm. - Egyszer jártam Uppsalában. Svédországban egy cukrászversenyen. Bár inkább csak szemlélődő voltam akkor még, nem feltétlenül nyerni, vagy díjat elhozni mentem oda. Érdekes tanulmányút volt.Volt egy norvég cukrász is a versenyen, aki mondott pár szót az anyanyelvén, de bevallom töredelmesen, hogy semmit nem jegyeztem meg belőle.- nevetem el magam, és helyet foglalok. Érdeklődve hallgatom őt, a vonásaim rendezettek és a tekintetem valóban azt tükrözi felé, hogy nem csupán az udvariasság szólt belőlem, amikor azt kértem, hogy meséljen magáról.Elismerően hümmentek, és még jobban elmosolyodom, amikor arról beszél, hogy mit tanul itt nálunk. Bár őszintén szólva nem sokat tudok erről. - Légkörtudomány? És pszichológia? Mármint ez a kettő hogy jött össze? Mondjuk a légkörtudomány az számomra egy teljesen ismeretlen terület. Esetleg a meteorológiához van köze?- szúrom közbe egy pillanatra, amikor azt érzékelem, hogy egy apró szünetet tart beszéd közben. Nem akarok udvariatlan lenni, de valóban érdekel. Viszont innentől nem szólok közbe, hanem végighallgatom őt. A háttérben a konyhából hallom, hogy Beni az edényekkel csörömpöl. Kinyitja, majd becsukja a hűtőt. Kanál zörgés, és halk éneklés is beszűrődik ide a nappaliba, amit egy apró, inkább csak talán számomra fontos mosollyal nyugtázom. Szeretem ha énekel. Igazából ő is szerette már egész apró korától kezdve. Nálunk sosem mese volt esténként, hanem dalolászás. Benjamin már picinek is nagyon muzikális volt, és ez azt hiszem az évek alatt még erősebben előjött nála. Mostanság éppen dobolni szeretne, de előkerült már a kürt, a klarinét,a cselló és a templomi orgona is. Mint lehetséges opció. - Mi az ami ide hozott Amerikába? Úgy értem miért éppen a Cornellt választottad? - teszem fel az első kérdést miután elhallgat, és várakozik, hogy esetleg milyen kérdést akarok még feltenni neki. - Őszintén megvallom, hogy mindaz amit elmondtál, és amilyen referenciákat küldött rólad az ügynökség, abszolút meggyőzőnek találom, és a fiamat is az első percben elbűvölted. Éppen ezért nem látom akadályát, hogy tegyünk majd egy próba hétvégét az én felügyeletemmel. Illetve szükséges lesz még legalább két olyan alkalomra, amikor Nanny, aki hétközben van vele elmondja neked, hogy ő mit és hogyan szokott csinálni hétvégente. Ezt az időpontot te határozod meg, figyelembe véve természetesen az egyéb teendőidet.- érintettem össze a két tenyeremet és össze is dörzsöltem. Hirtelen meghallottam a kerekesszék jellegzetes surrogását,és amikor megláttam Benit a nappali bejáratánál nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Az ölében egy piros kis műanyag tálcát egyensúlyozott, rajta két pohár limonádéval. Mindkét pohárban temérdek sok narancs és citromgerezd, meg annyi mentalevél, hogy két literhez is elegendő lett volna. - Ugye nem baj anyu? A citromot és a narancsot még Nanny vágta össze reggel. Én nem nyúltam a késhez. Azt nekem nem szabad.- nézett ennél az utolsó mondatnál jelentőségteljesen Karinra, majd az első poharat odavitte neki és megállt mellett, hogy le tudja venni a tálcáról a poharat. - Ugye meg fogod kóstolni a palacsintámat is? Én töltöttem. Mogyorókrém és vörösáfonya lekvár. Mondjuk anyu sütötte, de a végét én csináltam. Direkt ki is díszítettem. Remélem tetszeni fog neked.Mondjuk még nincs teljesen kész.- magyarázta, és ha Karin elvette a tálcájáról a limonádét, átgurult hozzám. Én is leemeltem a sajátomat, majd a buksiját a mellkasomra vontam és egy szeretetteljes csókot nyomtam a puha hajacskájára. - Imádlak Bogyóka. Köszönöm. Benjamin távoztában még Karinra mosolyogott, és kigurult vissza a konyhába. Őt ismerve gyakorlatilag mindent, ami édes, rá fog halmozni a palacsintára, csakhogy Karint lenyűgözze. - Mondd csak, játszol valamilyen hangszeren? - fordultam hirtelen a lányhoz és a kezemben tartott limonádéból kortyoltam egy keveset. Kevés volt benne a cukor, ellenben sok a menta, viszont hűsítő is egyben. Egész jó.
Szeretem a gyerekeket, de sajátot még jó ideig nem akarok. Egy kicsit még szeretnék független lenni, megismerni a világot, önmagamat, és mindenképpen kell egy jó, biztos állás és egy megbízható férfi, akit még nem találtam meg. Bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, még nem is igazán így keresek barátot. Most még túl fiatalnak érzem magam a végleges elköteleződésre, és arra a felelősségre, amit egy saját gyerek jelent. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy mások gyerekére ne vigyáznék teljes odaadással, és ne szeretném meg őket az együtt töltött idő alatt, csak azt, hogy ez mégis más, mint egy saját. Van előttem jó példa, hogy ez sikerülhet, hogy ilyen van, hiszen a szüleimnek sikerült. Ennek ellenére ők is óvva intettek engem is, és a bátyámat is, hogy felelőtlenül kezdjük a családalapításba, mert, ha el is válunk a párunktól, a gyerek, vagy gyerekek, akkor is ott lesznek életünk végéig, akikért felelősséggel tartozunk. A gyerek nem egy játék, amit, ha megununk, bevágunk a sarokba, szekrénybe, és többet nem kell vele foglalkoznunk. Ezért sem értem, hogy egyes szülők hogyan hagyhatják hátra a saját gyerekeiket. Az ügynökség nem árult el túl sokat a családról, csak annyit, hogy beteg kisgyerekhez kér segítséget egy egyedülálló anyuka. Így nem akarok ellőre ítélkezni, hogy miért nincs a család mellett apu, mert lehet, hogy önhibáján kívül kényszerült elhagyni őket. Ennek ellenére mégis bennem motoszkál az a gondolat, hogy ez mégsem így történt. A kisfiún viszont nem érzékelem azt, hogy mondjuk haláleset áll a dolog mögött, mert nagyon életvidám, és nem látszanak rajta azok a bizonyos jelek, amikről erre lehetne következtetni. Bár azért el sem szabad bíznom magam, mert ennyire még nem vagyok profi, hiszen csak egy éve ismerkedek behatóbban a pszichológiával, így bármi megtörténhet. Viszont ennek a kiderítése fontos tényező, hiszen e nélkül nem tudhatom, hogy apu felbukkanhat-e a gyerkőcért mondjuk az oviban, hogy ő hozza el, vagy bárhol máshol. Ez egy olyan rizikófaktort rejt magában, amit szeretek előre kizárni hasonló helyzetben, hogy ne legyen belőle nagyon komoly probléma. - Óh! - legyintek könnyedén egy széles mosoly kíséretében - Nem sok hasonló hangzású személy élhet a környéken, így ha már csak nagyjából hasonlít, már az is hat - nyugtatom meg, hogy az akcentusos kiejtés is nagyban tud rám hatni, főleg, ha az olyan hangsúllyal van kimondva. Az utolsó megjegyzésére viszont én is elnevetem magamat egy kicsit. Beni lelkesedés a szuper hősök iránt még rám is átragad, bár tőlem sem állnak annyira nagyon messze az ilyen filmek. Ezért is tudok annyira könnyedén belemenni vele a játékba. A gyermeki meglepettség egyértelműen kiült az arcára, amikor megemlítem, honnan származom. A megnyugtatása, hogy könnyen hozzá fogok szokni a rámpákhoz a lakáson belül, meghat, és csak egy hálás mosollyal reagálok rá. A kérdésére viszont az anyukája válaszol helyettem bővebben, hiszen én csak egy - Igen, onnan. Nagy ügyes vagy - dicsérettel illetem szélesen elmosolyodva. A kiegészítő információt pedig jó alaposan elraktározom magamban, hogy majd fokozottan figyeljek arra, hogy, ha vizes a padló, akkor ne felejtsek el Beninek szólni, és hogy nagyon figyeljek e mellett is, hogy merre van, nehogy baja legyen. - A csúszásgátlók is tudnak kellemetlenséget okozni; néha még többet is, mint, ami ellen védenének - értek vele egyet. Ha valaki tudja, hogy hol csúszik általában a talaj, akkor megtanul rá figyelni, viszont fordítva, ha csak egy-egy helyen van csúszásgátló, akkor arra kevésbé hajlamos figyelni az ember, így lehet, hogy könnyebben elesik e miatt, mintha minden csúszna. Norvégiában mi rendszeresen járunk korizni és síelni/snowboardozni, de általában leginkább abból szokott lenni a baj, ha valahol nem csúszik a talaj. A normál talajon is azt vettem észre, hogy az emberek többsége hamarabb megbotlik valamiben, és ennek következtében esik el, minthogy elcsúszna valahol. Kedvesen hallgatom az élménybeszámolóját a svédországi látogatásáról, és a végén vele együtt nevetem el magam. - Szerintem ez amolyan általános dolog, hogy az idegen szavakat az ember úgy engedi elszállni, mint a levegőt. Nekem se sok marad meg még azokból az idegen nyelvekből sem, amik elvileg tetszenek, ha „csak úgy” hallom őket - egészítem ki a saját észrevételemmel, tapasztalatommal. - Szóval cukrász a végzettséged? - kérdezek rá a munkájára, és, ha ezt kitárgyaltuk, jön tőlem a következő kérdés. - Mennyire tetszett a helye, vagyis mennyire sikerült bejárnod környéket? - Egy-egy verseny alatt nem biztos, hogy városnézésre is lehetőség van, de sose lehet tudni. Svédország ott van mellettünk, de valahogy nem igazán járunk át. A kedvenc sportjainkat helyben is tudjuk végezni, meg ha hosszabb utazásra vágyunk egy más országba, akár síelni is, valahogy Svédország még nem jött szóba, mert vagy Svájcba, vagy Kanadába megyünk. Tényleg nem lepődök meg azon a kérésén, hogy mesélnem kell magamról, amit szívesen meg is teszek, mert ez is sokat elárul az adott szülőről is, nem csak rólam, és örömmel tapasztalom, hogy valóban érdekli is, amit mondok. Sajnos volt már arra példa, hogy egy-egy ilyen elbeszélgetésen a szülőt nem igazán érdekelte, hogy ki vagy mi vagyok, csak kilóra akart valakit felvenni. Elég rossz tapasztalat volt, annyi biztos. Na, igen. Ez a két tárgy még köszönőviszonyban sincs egymással, így teljesen jogos a kérdés és a meglepettség is, így kicsit el is nevetem magam. Ez persze nem neki szól, hanem inkább a helyzetnek, hogy szinte mindenki így reagál rá. - Ezen mindenki legalább ennyire meglepődik - osztom meg vele derültségem okát. - Leginkább sehogy, mert két teljesen külön szakirány, és az Ég egy adta világon semmi közük egymáshoz. Viszont engem mind a kettő érdekel, és mivel egy félévig másol voltam, kellenek a félévekhez a kreditek, de a légköri tanulmányok szakon ezt a csúszásom miatt nem igazán tudnám teljesíteni. De engem mindig is érdekelt a pszichológia, és úgy vagyok vele, hogy nagyon hasznos tud lenni még akkor is, ha nem tervezek ezzel hivatásszerűen foglalkozni a jövőben. És igen, a légköri tudományoknak nagyban van köze a meteorológiához, csak az előbbi egy kicsit bővebb. Pontosabban a meteorológia a légköri tudományoknak a része - válaszolok kedvesen a kérdésre. Közben azért én is hallgatom, hogy Beni mit csinál a konyhában, és úgy tűnik, legalább is a számomra, hogy boldogul a kinti teendőkkel, és a dalolászása sem kerüli el a figyelmemet, bár túl nagy jelentőséget nem tulajdonítok neki. - Eredetileg itt a NYU-ra jelentkeztem vállaltvezetésre, mert eredetileg azt terveztem, hogy a bátyámnak segítve vesszük majd, egyszer valamikor, - hangsúlyozom ki a dolgot, hogy ezt egyelőre még messzi tervnek minősül - a céget a szüleinktől, és egy kicsit másabb vállalatvezetést akartam tanulni, mint az otthoni, hogy hátha vannak/lesznek új és használható ötletek. De már a közgazdaságtan is feladta a leckét, így egy félév után váltottam - vallom be töredelmesen. - A légköri tudományok meg úgy tűnt számomra, hogy egy elég érdekes terület, és valahogy a reál tárgyak mindig jól mentek, és ez a szak erre épül, de csak a Cornellen tanítanak ilyet. Így nekem a szak jött előbb, amihez kerestem meg az egyetemet - mondom enyhén nevetve, mert ezt így kicsit pont visszásan hangzik, mint ahogy annak lennie kellene. Legalább is számomra. Örömmel hallgatom a rólam alkotott összegzését, de leginkább az tölt el örömmel, hogy a fiát is sikerült lenyűgöznöm. Figyelmesen hallgatom a további, hosszabb és rövidebb távú terveit, és máris azon agyalok, hogy mikor is lesz szabad hétköznapom, de közben minden elhangzott dologra egyetértően és/vagy a tudomásul vételem jeléül bólogatok. Közben a határidőnaplómat veszem ki a táskámból, hogy szabad időpontot találjak, lehetőleg minél közelebbit a mai naphoz. Már nyitnám a számat, hogy kérdezzek, de meghallom én is Beni közeledését, így inkább bele sem kezdek a kérdésekbe, mert félek, hogy esetleg olyat kérdezek, ami nem tartozik Benire, vagy csupán neki még erről nem kell tudnia. Nagyon távol áll tőlem, hogy bármi olyanban korlátozzak egy gyereket, amit a szülő hagy, mert nem akarom még véletlenül sem azt éreztetni velük, hogy ők erre valamiért nem képesek. Ezért, amikor Shelley nem mozdul, hogy segítsen Beninek, akkor én is nyugodtan ülök a helyemen, és csak kedvesen nézek a most érkezőre. - Rendben - mondom egy határozott bólintással, amikor elárulja, hogy neki még nem szabad a késhez hozzányúlnia. Na, nem mintha én ezt nagyon máshogy képzeltem volna, legfeljebb, ha a szülő szájából hallom. - Köszönöm szépen! - mondom neki kedvesen, ahogy elveszem tőle a nekem szánt poharat. Szélesen mosolyogva hallgatom lelkes beszédét, ahogy a palacsintákról áradozik. - Természetesen megkóstolom, és biztosan tetszeni fog - nyugtatom meg. Utána viszont bele is kortyolok a limonádéba, ami egy picit nekem lehetett volna édesebb, és lehet kerülhetett volna bele egy kicsit kevesebb menta, de ettől még finom, és nem is ez a lényeg, hanem a gesztus. - Nagyon finom lett - mondom neki miután megkóstoltam. A következő, felém irányuló kérdés egy kicsit meglep, és el is kell rajta gondolkoznom, hogy ezt hogyan is lehetne szépen megfogalmazni. - Még gyereknek voltak ilyen irányú kísérleteim, de mindenki nagy örömére hamar lemondtam róluk - mesélem most már inkább nevetve, mint rossz érzéssel. - Szóval, sajnos nem játszok hangszeren - mondom ki összegezve a dolgot, és remélem, ez nem von le túl sokat az érdemeimből. Tényleg elképesztően nincs ezekhez érzékem, bár a zenét azt hallom, és mondhatni érzem is, de, hogy én valamilyen hangszeren játsszak… Attól tényleg jobb, ha mindenkit megkímélek, mert nagyon fals, nagyon felismerhetetlen, és a hozzáértők biztos még tudnának néhány hasonló jelzőt ráaggatni, de szerintem ez is bőven elég. - Ez nagy gond? - csúszik ki a számon a kérdés nem kis aggodalommal. Nekem ezt a zenélős dolgot eddig senki sem említette, így félek, hogy ez fontos elvárás a Lane családnál.
Kezdőlap
