Szeretem a nagy társaságot, ha sokan vesznek körül. Otthon vagy a családdal vagyok, vagy a barátokkal, így szinte sosem mondható el rólam, hogy egyedül lennék. Tényleg nincs bajom az emberekkel, de most egy kis magányra vágyom. Nagyon hosszú volt ez a két hét, mert rengeteg tárgyból, talán egy, ha kimaradt, írtunk dolgozatot, és rengeteget kellett tanulnom. Ráadásul volt néhány beadandó is, amit párban kellett megcsinálni, ami nem volt rossz, sőt, kifejezetten élveztem, de már zsong a fejem. A szobatársamat is nagyon bírom, és nagyon jóban is vagyunk, de, hogy ebben a két hétben vagy hozzá jöttek tanulni, vagy hozzám, vagy én mentem át valakihez tanulni, kicsit sok volt a jóból. Ráadásul már megtapasztaltam, hogy egy-egy ilyen időszak után, amikor mindenki felszabadul a dolgozatok és beadandók nyomása alól, miközben a szorgalmi időszak új anyagait is nyomják ránk, mindenkiből kitör a feszültség, amit bulival akarnak levezetni. Ezzel sincs semmi bajom, mert a legtöbben én is ott vagyok, de most nyugalmat akarok. Egy kicsit elvonulni a világtól, hogy kitisztuljon a fejem, és a vizsgadrukktól és kevés alvástól feszült idegeim is lecsituljanak. Mentálisan vagyok kimerülve, és nem fizikailag, így kicsit nehéz a pihentető alvás. A hét utolsó tanítási napján általában mindenki csendben van, mert legfeljebb megisznak valamit valakinél, és már az az egy-két ital is kiüti a társaságot a kevés alvás miatt. Majd a következő nap kezdődik az élet, amikor buli-buli hátán, és az egész koli buli övezetté válik. Ennek a napnak a reggelét választottam, hogy fogom a sátorfámat, szó szerint, és nekivágok valamelyik erdőnek, hogy túrázzak egyet. Az útvonalat kinéztem, és közöltem is a barátaimmal, hogy merre tartok és mikor szándékozok visszatérni, és egy nyomtatott térképet is hagytam az asztalomon az útvonaltervemmel ellátva. Nem szoktam eltévedni, és bajba kerülni sem, de jobb az óvatosság. Műholdas telefonom van, térkép és iránytű szintén, kaja és víz pipa, kés és medveriasztó szintén. Kígyók tudtommal vannak, de most ősz vége felé járunk, ilyenkor azok nem aktívak, mint ahogy a szúnyogok sem, így ezekre nem kell felkészülni. Az éjszakák viszont hűvösek, így viszek néhány vastagabb ruhát, csak a biztonság kedvéért, mert alapból nem vagyok fázó, de jó, ha van mihez nyúlni szükség esetén. Elképesztően élvezem, hogy most senki nincs a környezetemben, csak a természet. A csend pedig felbecsülhetetlen az idegeimnek. Már a szabad hétvégém végénél járok, és még nem találkoztam egyetlen emberrel sem, csak az érintetlen természettel. Otthon megtanultam, hogy hogyan kell elkerülni a nagy ragadozókat, és szerencsére ez itt is működik. Mivel nem rohanok sehova, hiszen most hétfőn nem lesz megtartva az első órám, így bőven ráérek hazaérni. Majd maximum dobok a szobatársamnak egy sms-t, hogy jól vagyok, csak kicsit nyújtok a hétvégén, de az óráimról nem fogok hiányozni. Ezért különösebben nem is aggódok az idő miatt, az időjárás is napos, amit ellenőriztem is még a suliban, ha már ilyen szakon vagyok, akkor kihasználom a legjobb lehetőséget, és az ez által adódó technikai eszközöket. Az ebédidő már jócskán elmúlt, de eddig nem igazán volt olyan hely, ahol letáborozhattam volna. Viszont a térkép szerint nem soká egy tóhoz fogok érni, aminek a partján remélhetőleg van valami alkalmas terep, hogy ismét sátrat verjek, és pihenjek pár órát. Nem is csalódok. A tó valami lenyűgöző, csendes, békés és meseszép. Rutinosan állítom fel a sátrat, és letelepedek a tóval szemben, hogy valami meleg ételt készítsek. A tábortüzet körültekintően készítem el, mert nem akarok erődtüzet okozni. Egy kis fazékban teszek fel vizet forrni a leves pornak. A táskámban kutatok az instantos csomag után, amikor zajt hallok, így először csak csöndben maradok, hogy rájöjjek, hogy ez most mi volt. Az övemről pedig gyorsan lekapom a medvesprayt, mert előfordulhat, hogy ragadozó, és jobb az óvatosság. Emberre nem számítok, mert eddig még nem találkoztam eggyel sem. A sátor takarásából óvatosan kilesek, hogy lássam mi az, de nem akarom megijeszteni; az állatok általában nem támadnak emberre, csak, ha nem találnak élelmet, de ez még nem az az időszak, vagy, ha veszélyben érzik magukat, ha meglepik őket. De, most inkább én lepődök meg, de szerencsére kellemesen.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Imádok fotózni, na persze azt hiszem, hogy ez senkit sem lep meg. A hét szinte minden napján elmegyek valahova, hogy csinálhassak pár új képet, mostanában leginkább Caspert rángatom magammal, elvégre ő tökéletes modell, én pedig szeretem, ha vannak emberek a képeimen. Most ellenben ő nem tart velem, valami más elfoglaltsága van, így én is úgy döntök, hogy a szokásos városi csavargás helyett, inkább az erdőbe megyek. Tudom, én és az erdő… nem valami bölcs dolog. Tulajdonképpen az már önmagában nem egy jó döntés, hogy engem egyedül elengedjenek. Persze a tesómig nem kérek kísértet, sőt napközben, ha nem megyek messzire alapból nem szükséges engem felügyelni, de azt még én magam is belátom, hogy nem valami bölcs magamra hagyni, ha másik városba megyek át, de ha épp a természetbe vágyok, akkor pláne nem. Nem tudom, hogyan kell kezelni a vadállatokat, mit kéne tennem, ha elveszek… egyszerűbb kimondani, szerencsétlen vagyok én a túléléshez. Sose kellett megtapasztalnom, hogy milyen, ha nincs, aki vigyázzon rád, így néha úgy érzem, hogyha anya és a papa nem lenne, akkor én már rég romokban lennék. Ezért is nem költöztem el otthonról, nem úgy, mint Min. Szóval most is úgy jöttem el fotózni, hogy a papa egyik munkatársa elkísért. Ő például sokszor van velem, sőt néha még egy-egy kép erejére is beáll, amiért hálás vagyok, most viszont inkább a természet szépségeit fogom lencsevégre kapni, ha már így alakult. Olyan régen voltam már ilyen környezetbe, úgyhogy kicsikét túlságosan is izgatott lettem, aminek az eredménye végül az lett, hogy sikeresen elfutottam a testőröm mellől és nem is tudom merre mentem. Ah Cedric, kellett neked csak a szép virágokat követni, most azt se tudod, merre van az arra! Pedig még hallottad is, ahogyan a férfi szólt neked, hogy ne menj túl messzire. A telefonom pedig hiába van nálam, térerő persze, hogy nincs rajta. A papa tuti nagyon mérges lesz ezért! De még ha ő nem is, akkor a tesóm fog aggódni, hogy merre lehetek. Na meg persze Casper… Az az utolsó dolog, amit akarok, hogy ő erről tudomást szerezzen, mert akkor még jobban fog félteni, mint eddig. Hiába nem vagyok valami nagy erdőjáró, annyit azért még én is tudok, hogy olyan helyre kéne menni, ahol nincsen sok fa és társai, ott talán még térerő is van, de legalábbis könnyebben megtalálnak. Úgyhogy elindulok egy irányba, reménykedve, hogy majd ráakadok valami tisztásra, vagy akármi. Ez olyan ijesztő így! Nem akarok egyedül lenni. Most otthon akarok lenni a jó meleg szobámban, ahol várna rám a gépem, hogy játszhassak, vagy áthúzzam az eddig készített fotókat. Ehelyett pedig csak sétálgatok, azt se tudom, hogy merre, közben végig a telefonomat bámulom, hátha kijelzi, hogy végre fel tudok hívni valakit. De persze továbbra sincs szolgáltató. Ami viszont megjelenik előttem az egy nagyobb fénysugár, így felnézek és látom, hogy előttem egy tó van. Ez az! Valami tisztább terület. Azzal a lendülettel ki is futok, kezemben a mobilommal, egészen a tóig, az örömtől pedig fel se tűnt, hogy ott van mellettem egy sátor. Nem ártana megint látásvizsgálatra mennem. – Ah ne már! Itt sincs jel? Kérlek, kérlek, kérlek! Nem akarok büntit kapni! – kezdek el toporzékolni idegességemben. Nem, inkább félelmemben. Majd mikor elfordulok oldalra, megpillantok egy lány. Mit ne mondjak, eléggé kikerekedtek a szemeim, gyakorlatilag köpni, nyelni nem tudtam és egy hang se jött ki a számon. Pedig vagy egy millió kérdésem lenne, hogy ki ő, mit keres itt, és ha itt van, akkor tudja, merre van a kijárat innen. De valamiért a rendszerem megint a kék halállal küzd, így jóformán csak bámulok rá egy meglepett pillantással.
Norvégia gyönyörű hely, és rengeteg erdő, hegy és természet van, ahol szép számban lehet az ott élő vadállatokkal is találkozni, köztük farkasokkal, hiúzokkal és barnamedvékkel. Az erdei túrák során pedig határozottan nem árt ezekre felkészülni főleg, ha nem a sok által, rendszeresen látogatott részen akarunk maradni. A családom imád túrázni, nem csak síelni és hódeszkázni, így meg kellett tanulnom nekem is, hogy mit kell csinálni, hogy elkerüljem a vadállatokat. Sőt, egyszer átmentük Svalbardra is, ahol láttunk jegesmedvéket, persze ott szigorúan csak kísérettel, mert nem az agynélküli veszélykeresés a célunk; nem akarjuk otthagynia fogunkat pusztán vagányságból. De számomra nem idegen dolog a természetet járni a vadállatok élőhelyén. Balesetek mindig lehetnek, de ettől még nem szabad, hogy a hobbinkról lemondjunk, csak fel kell készülni ésszel mindenre, körültekintőnek lenni és felelősséget vállalni a tetteinkért. Az ittlétem alatt még nem találkoztam mókusnál nagyobb állattal, de az esélye mindennek megvan. Ahol nincs ember, ott az élővilág az úr, és mindig van egy első alkalom, amikor egy évek óta nem látott vadállat újra felbukkan a területen. A tónál sincs szemmel látható élet, bár a madarak hangját azt lehet hallani, és néha-néha a víz is csobban egyet, bár mire odakapnám a fejemet, hogy megnézzem mi is volt az, addigra már eltűnik. Nem vagyok paranoiás, nem azért kapkodom a szememet, hanem szeretném látni a hang forrását, de valószínűleg csak egy hal, vagy valamilyen más vízben élő állattól származik, ami csak levegőért jött a felszín közelébe. Grizzly itt nincs, de fekete medve van a környéken, vagy legalább is előfordulhat. Velük is sok baj van, mert okosak, kíváncsiak, gyorsak, jól másznak fára, és általában nem igazán félnek az embertől, sőt egészen a közelükbe merészkednek, hogy felmérjék, megvizsgálják őket. Ráadásul a vízre nekik is szükségük van, így gyakran felkeresik. Ezért is vagyok annyira óvatos, amikor mozgást, lépteke hallok az erdő felől. Nincs kedvem veszélyes vadállattal találkozni, még akkor sem, ha a kezemben van a medvespray, ami hatásosabb, mint egy puska, mert nagyobb területen szóródik, így könnyebb vele eltalálni az állatot, és nem kell a pontos célzással vacakolni. Lényegében egy dologra kell figyelni, hogy kéznél legyen, és a szóró része ne felénk mutasson, mert az nagyon ciki, életveszélyes. De szerencsére most kellemesen csalódok, mert egy srác fut ki az erdőből a telefonját bámulva. Az idegességéből adódóan viszont úgy tűnik, hogy bajban van. Nem akarom megijeszteni, így visszarakom az övemre a sprayt, és előjövök a sátor takarásából. - Szia! - köszönök neki normál hangerőn. Itt úgy is csend van, tehát jól lehet ezt is hallani a nagyobb távolság ellenére is. Amikor viszont észrevesz, nagyon meg van lepődve vagy ijedve, nem igazán tudom eldönteni, de minden esetre, nagyra tágulnak a szemei, és egy hang sem jön ki a torkán. - Nem akarlak bántani - emelem fel a kezeimet, a tenyereimet felé tartva. Remélem, így hamarabb megnyugszik. - Baj van? Tudok segíteni? - érdeklődök. - Egyébként itt sehol sincs jel, ne is keresd - mondom neki, hogy fölöslegesen bámulja a kijelzőt. A normál telefonok itt nem sokat értnek, maximum arra jók, hogy az előre feltöltött zenéket meg lehet hallgatni, vagy net nélküli játékokat lehet rajta játszani, esetleg olvasni, ha előzetesen feltöltöttünk rá valamit. Közelebb viszont nem megyek hozzá, nehogy támadásnak vegye. Viszont én lazítok a tartásomon, amit akkor vettem fel, amikor ő ijedten észrevett. Talán, ha én nyugodtabb vagyok, akkor ő is átveszi ezt, és képes lesz megszólalni. Sajnos addig nem tudok neki baj esetén segíteni, amíg nem tudom, hogy miben is kellene.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Nálam nem meglepő reakció a félelem, vagy döbbenet. Tulajdonképpen mindentől rettegek, ami számomra ismeretlen. Na persze egy bizonyos kereten belül. A még nem használt festékek, vagy kameralencsék, esetleg az új játékok miatt nem fogok rettegni, de az emberek határozottan megrémisztenek. Nem is ez a megfelelő szó, inkább csak… Nem tudom mit kezdjek velük. Nem tudom mit mondhatnék nekik, hogyan kéne viselkednem. Régebben is már nehezen kezdtem bele egy beszélgetésbe másokkal, én inkább a hallgatag fél vagyok, aki nagyon szívesen válaszol a kérdésekre, ha van, amúgy pedig csak némán ülök és figyelek. De amint megismerek valakit, máris kinyitom a számat, sőt sokszor túl sokat is beszélek. Ezt elsőre elég nehéz elhinni, pedig így van. Ugyanúgy, ahogyan azt is nehéz rólam elképzelni, hogy hiába vagyok kedves és barátságos, ha valakivel igazán jóba leszek, akkor vele már egy kicsit csíntalan is lehetek. A bátyám is egy kis angyalnak képzelt, de azért mostanra már eljutottunk arra a szintre, hogy visszaszólok neki és viccelődök vele, mint múltkor, hogy közölte velem, ő még örülne is, hogyha még egy helyes srác lenne a családban, mire én visszakérdeztem, hogy úgy érti, hogy a papán kívül még egy helyes. Én is tudom, hogy saját magára gondolt, nem az apjára, vagy rám. Engem sokkal előbb hívna aranyosnak, mint persze mindenki más is. Nem vagyok valami férfias, de igazából nem is bánom. Én teljesen jól vagyok így, ahogyan. Igazából én még bóknak is veszem, ha cukinak hívnak, mert ez az igazság, valóban az vagyok. Na meg persze törékeny néhány szempontból. Vegyük például ezt az esetet. Képes voltam elfutni a kísérőm mellől, csak azért, hogy néhány szép képet csinálhassak, most pedig térerő nélkül itt vagyok az erdő kellős közepén. Így jobb ötlet híján csak igyekszem találni valami tisztást, ahol remélhetőleg, valószínűleg, illetve bízom benne, hogy megtalálnak. Bár csak idő kérdése, hogy a papa alkalmazottja felhívja a rendőrséget, vagy valakit, hogy elvesztem. Na akkor tényleg bajba leszek. Nem akarom, hogy megint az legyen, hogy hazamegyek, anya pedig sírva a nyakamba esik, hogy soha többé nem kószáljak így el. Meg hát Caspernek se örülnék, ha megtudná. Ő is megint csak elkezdene félteni, holott nem evett meg semmi. Egyáltalán itt vannak veszélyes állatok? Végre azonban találok valami tisztább területet, ahol reménykedek, hogy van jel, de szomorúan kell konstatálnom, hogy ez bizony nem így van. Erre ki is szalad belőlem egy kétségbeesett mondat, majd észreveszem a lányt. Egészen eddig fel sem tűnt, hogy itt van. Így mikor csak meglátom, akkor lefagyok. Hallom, hogy köszön, de én még mindig csak nézek rá nagy szemekkel és nem tudom, mit tegyek. Most akkor nekem is üdvözölni kéne? De nem ismerem, ellenben úgy lenne udvarias. Ah Cedric, olyan kis nyuszi vagy, ő nem egy medve, csak egy lány, velük általában kijössz! De szerencsére a következő mondatával meg is nyugtat, így a vészcsengő sem szól már a fejemben, hogy talán a másik irányba kéne futnom, na nem mintha azzal előrébb lennék, mert eleve lassú vagyok és könnyen kifulladok. Talán nekem is néha el kéne mennem edzeni, mint Casper és nem csak a gép előtt ülnöm egész nap. Igen, akkor lehet többször hagynának magamra, mert legalább tudnák, hogy rohanni azt tudok. – Szi-szia… - mondom ki végül kicsit halkan. Azért remélem, még érti mit akarok mondani és nem fog nagyon furcsán nézni rám, amiért ekkora fáziskésében vagyok. – I-igazából én… szóval úgy volt, hogy… én fotóztam aztán… elvesztem. – a mondandóm közben néha megakadok, mert nem is tudom hirtelen, hogy elkezdjek magyarázkodni, vagy sem. –Nincs?! – kérdezek vissza teljesen ledöbbenve. Ezt legalább rendesen ki tudtam mondani. – Izé, szóval… vé-véletlenül, nem tudod az u-utat? Mármint vissza. – teszem fel kissé bátortalanul a kérdést.
Annak ellenére, hogy szeretem az embereket, most tényleg kellett ez pár nap magány. Persze itt az erdőben sem arról volt szó, hogy emberi hangot sem hallottam, de szerencsére csak akkor, ha én akartam, azt is leginkább zene formájában. A normál telefonom lényegében csak ezért volt nálam, hogy legyen rajta zene, olvasni való, meg játék. Itt, ennyire távol a civilizációtól, másra nem is lehet használni. Ezért bírom a sok „okos”, elkényeztetett városi „vagányt”, akik belevetik magukat a vadonba, mert látták a tévében, de térképen csak akkor találnak meg valamit, ha a kereső kiadja, iránytűt meg maximum filmekben láttak. Nincs bajom velük, de ezek mellé kell egy túravezető, hogy egyben térjenek haza a saját lábukon. Én nem várom el, hogy mindenki jó legyen mindenben, mert ez képtelenség. De az igen is elvárható lenne, hogy felmérjék a képességeiket, mert nagyon komoly bajok származhatnak a felelőtlenségből. A különleges mentőalakulatoknak így is sok bajuk van anélkül is, hogy tapasztalatlanok mennek túrázni, mert váratlan esemény bármikor bekövetkezhet, és szerintem ezt nem kellene tetézni. A magam részéről én, most, itt inkább számítottam egy feketemedvére, mint egy srácra, így első pillanatban nem is csoda, ha medvesprayvel vártam a felbukkanását. A megszeppent fiú viszont meglep, mert valahogy nem ilyen reakcióra számítottam. Nincs bajom azzal, ha egy lány harciasabb, fiúsabb, és azzal sem, ha egy srác félénkebb, érzékenyebb, csak elsőre meglepő számomra, hogy ő még megszólalni sem tud. De nem akarom ez sem elhamarkodni, mert lehet ő sem ennyire félénk, csak egy teljesen új helyzetben találta magát, amivel nem tud mit kezdeni. És igazából azt sem tudhatom, hogy mióta bolyong errefelé egyedül. Bár, ahogy elnézem a külsejét, maximum pár órára tenném, és nem napokra, ami azért nagy szerencse. Elég sok időbe telik mire kicsit megnyugszik és megtalálva a hangját visszaköszön. Türelmesen megvárom, amíg megosztja velem, hogy mi is történt vele, de nagyon szaggatottan beszél. Vajon ezt csak a stressz teszi, vagy alapból beszédhibás? De jó, azt hiszem, kezd kijönni belőlem a nem létező pszichológus! Maddie lehet, örülne ennek, én most annyira nem. - Hé-hé-hé-hé! Nyugi! Már nem lehet baj. Vegyél mély levegőt, lassan, az orrodon át, és lassan fújd ki a szádon keresztül - adok neki tanácsot arra, hogy ellazuljon egy kicsit. A felkiáltására a térerőre vonatkozóan, egyből világossá vált, hogy a dadogást a stressz váltja ki nála. Azt viszont, hogy esetleg még mit hoz ki belőle, nem akarom megtudni, így szeretném, ha kicsit megnyugodna. Nem kell, hogy pánikrohamot, vagy más stressz-reakciót adjon, mert csak az alapvető elsősegélycsomag van nálam, de nem akarom használni, ha nem életbevágóan fontos. Ezért nem is erősítem meg még egyszer szavakkal, hogy a telefonja itt nem ér semmit, így csak óvatosan megrázom a fejemet tagadólag. Jól összezavarodott annyi biztos, mert ez a kérdés a kiegészítéssel együtt sem ér számomra semmit, hiszen nem valószínű, hogy neki is az a „vissza”, mint nekem. - Vissza a Cornellre? - kérdezem azért mégis döbbenten, kicsit furcsállva, de azért próbálom vele éreztetni, hogy valahol azért viccnek szántam. Kicsit abban bízok, hogy lazít, ha rájön, hogy velem jó kezekben van, és megnyugodhat. - Gyere! Csüccs le, ide a tűz mellé - hívom lazán egy védettebb helyre. Kicsit hűvös lehet itt számára. Remélem, elfogadja a meghívást. - Te is kérsz levest? - kérdezem és ismét a táskába nyúlok, hogy most már végre elő is vegyem az instant csomagolt levesport. - Hányan vagytok a csoportban? - kérdezem, és meg sem fordul a fejemben, hogy nem csoporttal érkezett. - Illetve hova lenne az a „vissza”? Csak mért én a Cornellről jöttem, még szombat reggel - avatom be, hogy nem hiszem, hogy egy helyről jöttünk. Meg az sem kizárt, hogy ők is tábort vertek valahol, egy olyan helyen, ahol én nem jártam, és oda kell visszatalálnia. Valamint talán ez reményt is ad neki, hogy tudom, hogy mit csinálok, és velem biztosan hazatalál, feltéve, ha meg tudja mondani, hogy hol van az „úti célja végpontja”.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Tudom, hogy nagyon ideges típus vagyok. Illetve… félénk. Idegeskedni is sokat szoktam, főleg a vizsgák előtt. Hiába tudom, hogy eleget tanultam, sose lehetek biztos magamban. Talán annyi előnyöm van, hogy nem kell olyan bonyolult tárgyakat tanulnom, mint a biológia, vagy irodalom. Inkább művészeti dolgok vannak. Meg a marketing. Még mindig nem értem, hogy a papa miben reménykedik. Abban, hogy esetleg talán egyszer majd megkedvelem a tárgyat? Nekem nincs semmi bajom vele, meg a tanár is eléggé kedves és segítőkész, de azzal én magam sem tudok mit kezdeni, hogy nem értem. Egyszerűen nem megy. Az agyam nem erre van ráállva. Ebből a számonkérések számomra kész rémálom. Mindig csak éppen megyek át, és akkor is inkább csak a második vizsgán, mikor a bátyám már annyira megszán, hogy mindent a számba rág. Puskázni meg hát nem is tudok és nem is szeretnék. Vállalom én a rossz jegyet, de nem akarom megismételni a tárgyat. Igazából eleve el se akartam kezdeni, de a papa szemébe hogy mondjak nemet? Pláne ha már ennyi mindent kaptunk tőle. Hálás vagyok és a legjobban úgy tudom viszonozni ezt a sok kedvességet és azt, hogy befogadott minket, ha a kedvében járok. Éppen ezért nem mondok nemet a rendezvényekre, ahová engem visz, vagy éppen ezért nem tud arról, hogy én… meleg volnék. El se tudom képzelni, milyen dühös lenne, ha megtudná! Biztosan ki fog térni a hitéből, talán még mérges is lesz, de muszáj elmondanom neki egyszer, illetve karácsony előtt mindenképpen, hiszen szeretném, ha Casper ott lenne velem. És nem akarom tovább rejtegetni az érzéseimet. Így is nehéz uralkodni magamon. De hát időm sincs ezeket gondolkodni most, hiszen az erdő mélyén vagyok, teljesen egyedül. A papa tudta, hogy ez lesz szerintem, ezért küldött valakit mellém, de én még így is elvesztem. Csak remélem, hogy nem lesznek nagyon mérgesek és majd inkább a bácsi rám akad ahelyett, hogy segítséget hívna. Elvégre gondolom, hogy ő sem akar bajba kerülni. Végül azonban találtam egy helyett, ahol reménykedtem, hogy akad némi térerő, de ahelyett csak egy lányt találtam. Persze, hogy meglepődtem, ki ne tette volna? Nem is csoda hát, hogy alig akarnak kijönni a szavak a számon és az is csak eléggé nehezen. Kérésének eleget teszek, így egy mély levegőt szépen lassan beszívok, majd ki is fújom a számon keresztül. Ez nem nyugtatott meg! Ki találta ezt ki, hogy ez majd segít? Nem segít, nekem legalábbis nem. Én Mint akarom, hogy most megöleljem! Ugyan nem annyira elviselhetetlen a stressz, hogy itt helyben szívrohamot kapja, ennyire azért tudok magamon uralkodni, de most nagyon tudnék örülni, ha a testvérem felbukkanna és hazavinne. A lány kedvesnek tűnik viszont, így én is megpróbálok valami nyugalmat erőltetni magamra. Kérdésére viszont csak oldalra döntöm a fejemet és értetlenül nézek rá. – Cornell? Miért mennék oda? – kezdek el kérdezősködni. Ötletem sincs, hogy ez hogyan jött neki. Minden esetre képes volt annyira összezavarni, hogy legalább már ne dadogjak. Ez nem azt jelenti, hogy most már nem fogok, inkább csak azt, hogy egyelőre, stabilizálva lettem. Aztán csak még nagyobbat nézek, mikor meginvitál némi levesre. – Mi-milyen leves? – kérdezek vissza egyből, bár igazán feleslegesen. – Nem, amúgy… nem kérek… köszi. – mondom valami halvány mosoly kíséretében. Nem is tudnék most enni az idegességtől, minden esetre leülök hozzá, mert hát… csak nem akar már megölni, ha egyszer ilyen kedves velem igaz? – Cso-csoport? – nézek rá nagy szemekkel. Milyen csoport? Ez igazán érdekes kérdés, nem is tudom, hogy mire gondol. Elvégre teljesen egyedül vagyok, ahogyan láthatja, ha valaki jött volna velem, akkor most nem lennék így megszeppenve. – Oh, így már értem! Én csak szimplán az utcáról jöttem. Valahonnan onnan. – mutatok is a fák felé, ahonnan az előbb rohantam ki. Bár nem számoltam hányszor fordultam el és merre, de úgy nagy vonalakban talán abból az irányból indultam meg. – De nekem mindegy hova viszel, amíg nem veszélyes és van térerő igazából. – Igazából elég bizakodó vagyok, hogy talán, esetleg lesz annyira kedves, hogy elkísér.
Tudom, hogy egy új, ismeretlen és veszélyes helyzetben először mindenki leblokkol. Ez alól én sem vagyok kivétel. Viszont mondhatni tapasztalatból tudom, hogy ez mennyire káros lehet. Ez a srác is, akit most idehozott a véletlen, nagyon kétségbeesettnek tűnik. Ez pedig nem jó, mert így egy esetleges keresőcsapnak nehezebb dolga lenne. A túrázások során bárki, a legfelkészültebbek is kerülhetnek bajba, viszont alapszabály, hogy mindig a túraútvonalat kell keresni, követni. A mentőcsapatok is ott keresik az embert legelőször. Valamint az is segít, ha egy helyben maradunk, persze ezt néha a körülmények nem teszik lehetővé, hiszen, ha elkezd esni az eső, vagy télen a hó, akkor mindenki fedezékbe húzódik. Viszont ajánlatos a túraútvonal közelében maradni akkor is, mert mi is hamarabb meglátjuk az esetlegesen felbukkanó embereket, és ők is minket. Bár most én is letértem a kijelölt útról, azért én tudom, hogy hol vagyok, valamint egyelőre rám még a koliban maradtak, nem fognak keresőcsapatot hívni, mert egyelőre még nem esedékes a hazaérkezésem. Kérésemnek megfelelően vesz egy mély levegőt, de nem úgy tűnik, mintha segített volna rajta, bár rontani nem rontott. Mind a ketten angolul beszélünk, legalább is figyelek, hogy én is így tegyek, de valahogy még sem beszélünk egy nyelven. Viszont egy dolgot elértem, hogy lekötöttem annyira a figyelmét, hogy már képes rám és a környezetére koncentrálni. - Azt kérdezted, hogy tudom-e az utat vissza, de nem tartom valószínűnek, hogy ugyanonnan indultunk volna, és így ugyan az lenne az útvonalunk visszafelé - válaszolok most már kerekebb mondatban neki. Talán most már lement annyira róla a stressz, hogy képes megérteni a körülötte zajló eseményeket, és kicsit összeszedettebben gondolkozni. Persze ez nem azt jelenti, hogy alapból bármi baj lenne vele, de az idegesség blokkolja a normál képességeket. Kicsit úgy tűnik, a meghívásom meglepi, tehát határozottan nem készült fel az ittlétére. - Csak ilyen instant leves, de van belőle különböző fajtájú - veszek elő egy sajtkrémeset és húsleveses, bár ezt inkább csak gúnyból lehet rámondani, viszont mind a kettő átmelegít, és valamennyi kalória is van benne. Erre nekem a túra miatt van leginkább szükségem, neki pedig az adrenalin miatt elvesztett kalóriák miatt lenne rá szüksége. - Biztos? Lehet, jót tenne, ha kicsit átmelegítene, meg lenne valami a gyomrodban - kérdezek rá még egyszer, egy kis érvelést is belerakva a mondandómba. Visszakérdezésére a társagára vonatkozóan csak bólogatással válaszolok. Egyelőre nem akarom kizökkenteni a válaszaiból. Jól is teszem, mert azt hiszem, már kezdünk zöld útra vergődni a beszélgetésünkre vonatkozóan. Vagy legalább is megtudok néhány fontos részletet, hogy hogyan keveredett ide. - Értem - reagálom le az elhangzottakat. Közben pedig beleszórom a levesport, ha kért az előbb, akkor kettőt, a vízbe, és elkezdem kevergetni, valamint előveszek két kisebb méretű mélyebb tányért két kanállal. Ez a leves pár perc alatt elkészül, így, ha mégis menet közben meggondolja magát, akkor tudok még készíteni, viszont az elkészült ételt nem tudom hová tenni, tehát muszáj megenni az egészet. - Teljesen egyedül jöttél? Nem kísért el senki barát, ismerős vagy rokon? - kérdezgetek tovább. Kicsit furának tartom, hogy ennyire mélyen, ennyire felkészületlenül jöjjön be teljesen egyedül, hiszen nem tűnik tapasztalt erdőjárónak. - Azt meg tudom ígérni, hogy nem viszlek veszélyes helyre, de térerőt egyelőre nem tudok ígérni, bár én már jó ideje nem néztem rá a telefonomra, de eddig még nem igazán hiszem, hogy itt, ennyire bent az erdőben lenne - húzom el a számat. - De ne ijedj meg, ki fogunk épségben jutni innen - nyugtatom meg mielőtt ismét bepánikol. - Ez a „valahonnan onnan” eléggé kevéske, szóval inkább azt kérdezem, hogy a mai napon honnan indultál el? Melyik volt, hol volt a kiindulási épület vagy annak a címe? - kérdezek tőle valami pontos adatot. Azt nem merem megkérdezni, hogy hol lakik, mert lehet az ország másik felében, csak most itt van a hétvégére. De bármilyen lakott település vagy itteni erdészlak is jó kiindulási, érkezési helynek tűnik, mert ezek fel vannak tüntetve a nálam lévő térképen. Most azt kellene megtudnom, hogy melyiket kell felkeresnünk, hogy visszajusson.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Sokszor mondják nekem, hogy ki is kéne mondanom azt, amit gondolok. Általában a fejemben tök jó meg vannak szervezve a dolgok. Minden pontosan úgy hangzik, ahogyan akarom, logikus és abszolúte nem dadogok. Mégis mikor a tényleges beszédre kerül a sor, nem vagyok képes egy mondatot se kinyögni úgy, hogy azt más is megértse. Emlékszem, mikor először beszéltem Casperrel az után, hogy végeztünk a középsuliban. Kész csődtömeg voltam. Nem tudtam úgy mondani a dolgokat, hogy abból ne értsen ki véletlenül sem valami mást és egyszerűen nem tudtam minden gondolatomat úgy kifejteni, ahogyan szerettem volna, mert ha bele is kezdtem valamibe, akkor közben lazán elfelejtettem a szavakat, vagy csak úgy vettem, hogy kimondtam, holott nem. Csoda, hogy a testvérem meg tud érteni, pedig nála már nem annyira szoktam habogni. Ez inkább az új emberekkel vagy új szituációk idézik elő. Most pedig a kettő együtt van jelen, hiszen itt van ez a lány, én pedig totál egyedül vagyok egy erdőben, térerő és fegyver nélkül. Na nem mintha tudnám használni. Az egyedüli dolog, amit tehetnék az a futás, de sose voltam valami jó sportokból, így rohanás közben is gyanítom, hogy egy 10 méter után összeesne a tüdőm. Próbálom megfogadni a tanácsát és mély levegőt venni, mégsem használ. Persze, hogy nem, hiszen ettől nem lesz semmi sem jobb. Friss a levegő, maximum ennyit tudok megállapítani. Sose értettem, hogy ez mire jó, a filmekben sem csinál soha semmit ez az egész, nálam meg szintúgy hatástalannak tűnik. Nekem ilyenkor egy ölelés kell, az nálam többet ér. –Oh, izé… hát a vissza az úgy vissza, hogy úgy tudod! A városba. – És közben folyamatosan mutogatok az irányba, ahonnan jöttem, hogy elvileg New York valamerre úgy arra volna. Azt hiszem. Nem vagyok valami zseni, ha a tájékozódásról van szó. A térképet sem sűrűn tudom elolvasni, inkább a GPS, ami segít, mert az mutatja is, hogy merre megyek, és hol vagyok. Bár időnként még azzal is el tudok tévedni. Csak a szokásos formámat hozom. Hiába tartom kedvesnek, hogy így megkínál, mégis rázni kezdem a fejemet, hogy nem kérek. Nem azzal van bajom, hogy instant volna, bár már régen nem ettem olyat, sem azzal, hogy ő ajánlgatja, mert hát hiába nem ismerem, így első benyomásra nem tűnik egy rossz embernek. – Bi-biztos! Amúgy sem fázok és…enni sem tudok nagyon. – Sajnos meg van az a rossz szokásom, hogyha ideges vagyok, akkor annyira összeszorul a gyomrom, hogy lehetetlenség bármit is belém tömni. Bár anya amúgy is szenved attól, hogy egyek. Szerinte nagyon kevés ételt viszek be, ami nem igaz, hiszen már kicsi korom óta nem vagyok nagy evő. Ráadásul nem éheztetem magamat, egyszerűen nem kívánok többet. Most pedig még annyira sem. Reggeliztem is, de a gyomrom kavarog, így nem volna tanácsos jelen pillanatban valamit falatozni, mert félek nem lenne jó vége. -Hát…volt kíséretem, aki most bizonyára keres, de valahol elhagytam még az elején. – Azt már nem teszem hozzá, hogy igazából a felvigyázóm hozott el és ha nem kerülök elő hamarosan, akkor abból baj lesz, mert arról a pap is tudni fog, utána meg idő kérdése, hogy a rendőrség jöjjön értem. Remélem azért nem veszik el számítógépem, vagy a fényképezőt. Inkább ítélnének szobafogságra, vagy hasonló. A két srácnak meg nem kell tudnia erről az egészről. Bár úgyis el fogom nekik mondani, mert nem bírnám titkolni előlük. Megint rám jön egy kisebb pánik, mikor azt mondja, hogy nem tudja mikor és hol lesz térerőm. Akkor hogyan és kinek fogok szólni, hogy még élek és nem evett meg semmi. Nem mintha lenne rajtam mit. – Izé... hát Manhattan belvárosa lenne a legjobb, ha oda vissza tudnék jutni, vagy a koreai negyedbe, de őszintén? Én a Cornellnek is örülök, vagy tényleg bármi olyan hely, ahonnan tudok telefonálni, hogy élek. – Nem is kell az, hogy jöjjenek értem, csak annyi, hogy mindenki nyugodjon meg, hogy nem haltam meg és nem kell senkit sem hívogatni. Legfőbbképpen a szüleimet nem.
Amikor egy ennyire leblokkolt emberrel találkozok, mindig elgondolkozok, hogy mi is lenne a helyes lépés. Szeretem a pszichológiát, nem véletlen vettem fel választható tárgyként a Cornellen, de nem segít ebben a helyzetben. Sosem tudom biztosra, hogy mi lenne a jó megoldás. Hallottam olyat, hogy egy váratlan húzással kell kizökkenteni a személyt, de ezt sosem merem meglépni, mert félek, csak ártanék ezzel. Próbálok nyugodt maradni, és őt is megnyugtatni, de valahogy nem igazán megy. Vagy legalább is csak pár pillanatig tűnik úgy, hogy elterelődött a gondolata a szorult helyzetéről, de hamar visszatér az eredeti állapotához. Bár lehet már azt is sikernek kellene elkönyvelnem, hogy nem ordítva fut el előlem. A pulzusszám csökkentésében, helyreállításában segít az egyenletes, mély levegővétel, de, mintha ez a fiú nem tudna erre rendesen koncentrálni. „A városba.” Szuper! Melyikbe? Mert arra amerre mutat tudtommal nincs város, vagy legalább is a térkép arra nem mutat várost az emlékeim szerint. Na, jó, kicsit később majd újra próbálkozok. Az arcomon némi bizonytalanság látszódhat, mert tényleg gőzöm sincs, hogy melyik városra gondol, mert arra amerre mutat, csak erdő van mérföldeken keresztül. Azt viszont, hogy ezt Ő mennyire veszi észre rajtam, már nem tudom, mert nem biztos, hogy képes erre (is) figyelni, amilyen zaklatott. Mielőtt még jobban kiborul, meginvitálom a kis tűzhöz, amit raktam, de nem kér levest. Viszont én elkészítem az enyémet, és el is fogyasztom. - Ne legyél ennyire ideges! Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megoldjuk a helyzetedet - próbálom megnyugtatni. Olyan nincs, hogy ne találjak ki ebből az erdőből. Csak azt kell kiderítenem, hogy Őt melyik irányba kell vinnem, hogy hazataláljon. Nem értek azzal egyet, hogy ennyire nem akar enni, mert egy meleg étel, ital nyugtatja a gyomrot, persze csak, ha ésszel eszi, issza az ember. Viszont nem akarom erőltetni, tudom milyen az, ha valaki nem bír a kajára még gondolni sem, mert már attól rosszul van. - Ejnye! - csóválom meg kedvesen, kicsit dorgálóan a fejem, de közben mosolygok. - Ha eltévedsz, mindig maradj egy helyben, lehetőleg közel az úthoz, turista ösvényhez. Mindenki ott fog először keresni - adok neki egy tippet legközelebbre. Ezt jó, ha megjegyzi. Véletlen volt, hogy rám talált. De akár még jobban eltévedhetett volna, vagy belefuthatott volna egy veszélyes állatba is, de akár ártó szándékú emberbe is. Bár, abba mindenhol bele lehet futni, nem csak egy erdőben, az ösvénytől távol, de ez csak részletkérdés. Néha nem értem a saját korosztályomat. Sok, ha nincs használható telefon a kezében, még egy város közepén is éhen vagy szomjan hal. Ez a srác is ebbe a kategóriába tartozik látszólag, ahogy elnézem. Viszont csak most tűnik fel egy nagyon fontos dolog. Eddig még sosem neveztem nevén, még gondolatban sem. Úgy tűnik, hogy kimaradt a bemutatkozás. Ezt azért lassan pótolni illene. - Na, végre beljebb vagyunk - örülök meg. - Manhattanbe el tudlak vinni - mondom neki mosolyogva. - Viszont a koreai negyedet ne kérd, mert azt nem tudom, hogy hol van - próbálom oldani a feszültséget. - Egyébként Karin vagyok - mutatkozok be, és a kezemet nyújtom felé. - Téged hogy hívnak? - kérdezek rá kedvesen. Miután bemutatkozik ő is, remélem, megteszi, még kicsit betájolom neki az irányokat. - New York arra van - mutatok éppen ellenkezőleg azzal, amerre az előtt ő mutatott. - A Cornell pedig arra - mutatok a hátam mögé. Lényegében ő éppen a kettő közé mutatott az előbb. - De az majdnem két nap gyaloglás - nevetek fel egy kicsit a sulimra gondolva. Közben pedig elkezdek pakolni. A tüzet nagyon alaposan, először vízzel, majd földdel oltom el, de, csak hogy biztos legyek benne, hogy nem okozok katasztrófát, még egy nagy adag vizet ráborítok. Gyakorlatilag egy kisebb, helyi sártengert alkotok, de inkább ez, mint egy megállíthatatlan erdőtűz.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Sajnos nekem a pánik az egyfajta „lételem”, ahogyan anyu szokta emlegetni. Már kicsi koromban is túl sokszor féltem másoktól, sőt tulajdonképpen mindentől, amit nem ismertem. Persze az ember eleve azt utálja a legjobban, ha valamiről nincs információja, de ez egyeseknél jobban kijön és már egy túl magas szintre emelkedik. Ez lennék én. Emlékszem mennyire féltem Caspertől is anno. Rettegtem tőle a középsuliban, illetve leginkább attól, hogy közel kerüljek hozzá, aztán hogy bevalljam az érzéseimet neki. Szerencsére most már vele szembe nem kell megriadnom se… nem mindentől maradjunk ennyiben. Min esetében is annyira váratlan volt az az egész, hogy a papának megjelent a valódi fia, aztán ment ott a pánikolás, hogy akkor velem mi lesz, vagy egyáltalán hogyan fogunk mi egymáshoz állni egészen pontosan. Most pedig olyan, mintha mindig is a testvérem lett volna. Na ő az, akinek tényleg mindent elmondhatok és akit ugrathatok, mert ő már ismeri a nem annyira szende és huncut énemet is. A barátom előtt még egy kicsit nehezen vállalom ezt fel, hiszen ő eleve ahhoz van szokva, hogy én maga vagyok a megtestesült angyalka. Ha egyszer megtudja, hogy én is tudok néha „rossz” lenni. A rossz olyan formában, hogy szekálom és csipkelődök vele persze. A jó kérdés, hogy mi váltotta ki belőlem, hogy ilyen vagyok. Mert anyu állítja, hogy apa volt. Hogy az ő befolyása miatt félek hibázni vagy bármi olyat tenni, ami másoknak nem tetszik. Meg hát ha nem tudom kihez hogyan kéne hozzáállnom vagy mit kéne tennem, akkor egyből jön a toporzékolás, hogy de hát akkor hogyan járjak mások kedvében?! Ez nagy hátrány nálam, hogy mindig mások kedvére akarok tenni. -Go-gondolod? – nézek rá nagy szemekkel, már amennyire akis mandula szemeim nagyok lehetnek. Amúgy ilyenkor egész nagyra ki tudom őket nyitni, bár ez most azért is kell, hogy ne sírjam el magamat. Illetve csak könnyezni kezdtem, nem hiszem, hogy olyan rémesen állna a szénám, hogy itt rögtön pityeregni kezdjek. Majd egy pár óra múlva, mikor már tutira azt hiszik, hogy meghaltam, vagy elvitt a mumus vagy valami. NEM AKAROK BÜNTIT NEM! -Milyen út? Volt út?! Hol? –kérdezem ledöbbenve és visszafutok gyorsan oda, ahonnan jöttem. Tudom, nem éppen a legjobb a látásom, de azért ennyire vak sem lehetek, hogy nem tűnt volna fel valami ösvény vagy hasonló. Persze miközben az ember fotóz szerintem totál kizárja a külvilágot. Ezért is vesztem el sikeresen. Most már valahol megértem, hogy a papa miért nem enged el egyedül soha. Sehova. Mert úgyis csak bajom lesz, vagy eltűnök, vagy kirabolnak… Nem vagyok a telefonom rabja. Sokkal inkább a számítógépemé. Na igen, a játékoknak nem tudok ellenállni. Tudom, hogy ez még később gond lesz, leginkább majd akkor, ha elkezdek ténylegesen is dolgozni, mert most még a suli mellett kibírható, ha keveset alszok. Nem egy halálosan nehéz szakom van, legalábbis nincs matek. Csak marketing. Ó, arra is még van egy beadandóm. Remélem Hyung megcsinálja helyettem, mert nem ötletem sincs, hogyan kéne elkezdenem. -Kár… - mondom ezt a koreai negyedes megjegyzésére. Pedig akkor Casperhez mehetnék egyből és elpanaszolhatnám neki mi történt, meg hát kisírhatnám magamat a vállán, hogy soha többé ne engedjen el engem sehová sem egyedül, mert őt tudom, hogy egy lépést se tenne mellőlem. De így akkor nincs lehetőségem ma találkozni vele, talán majd holnap. – Ó, izé… Cedric. Szia! – kezdek el integetni először, majd kezet rázok vele. Szokásosan gyengén, de legalább ez is megvolt. Mondatára ismét lefagyok. – KÉT NAP? – Nem, nem nekem annyi időm nincs. Az túl sok. Két órám van max, nem két napom. – Nincs valami közelebbi? Én tényleg csak egy pár órát sétálhattam, hogy itt lyukadtam ki! Ott még biztos volt térerő, mert kaptam üzeneteket!. – Igen, emlékszem, hogy pittyeget a telóm. Az egyik szaktársam írt. Nekem elég csak odáig visszajutni, nem kell több.
Na, most nagyon jól jönne, ha pszichológia szakra járnék, és már a végzős éveimet taposnám, bár ahhoz idősebbnek kellene lennem, meg valószínűleg akkor nem is itt lennék, hanem otthon Oslóban. Mindegy is. A lényegen nem változtat, hogy ez a srác annyira bizonytalan, hogy azt el sem lehet mondani, de gőzöm sincs, hogy ez bántalmazás eredménye-e vagy, hogy még a széltől is óvták, pedig nagyon érdekelne. Engem és a bátyámat sosem óvtak még a széltől is, és büntetéseket is kaptunk, ha nagy hülyeséget csináltunk, így nem tudom, hogy ez a félénk viselkedés minek az eredménye. Mi valahogy megtanultuk, hogy mit szabad és mit nem, és annyira korlátozni sem korlátoztak minket, csak annyira, amennyire feltétlen szükséges volt. Például egészen kicsinek nem engedtek minket be a konyhába, ha ott nagy sütés-főzés volt, mert nem tudtak volna úgy odafigyelni ránk, hogy nekünk se legyen bajunk, Anyuéknak se, de a kaját se kelljen kidobni, mert leégett. De, ha csak egy-két dolog készült, akkor még segíthettünk is. Így lényegében én is és a bátyám, Bryan is tud főzni. Azt nem tudom, hogy az ismeretlenekkel hogyan is álltuk, bár azért mi eléggé távolságtartónépek vagyunk, legalább is az itteni, főleg a délebbi népekhez képest. De az is igaz, hogy Norvégia egy nagyon biztonságos ország, ahol elképesztően kevés a bűncselekmény, így annyira nekünk nem is kellett félnünk gyereknek. Jó, biztos tűntek el gyerekek, de az inkább az elkószálás eredménye volt, mint gyerekrablásé. Ennek fényében pedig nem is kellett minket annyira félteni. Itt azért kicsit más a helyzet… nagyon más. - Tudom - mondom magabiztosan, de kedvesen. - Én otthon is sokat túráztam, és sosem volt semmi baj. Mindig visszataláltam a civilizációba, most sem nagyon lehet másképpen - nyugtatom meg. Vagy legalább is próbálom, és majd kiderül hogyan sikerül. Kérdéseire csak egy bizonytalan bólintással felelek. A bizonytalanság viszont nem az út létezésére vonatkozik, csak félek, hogy még ennél is jobban kiborul. Az előbb mintha már könnyek is gyűltek volna a szemébe, de abban nem vagyok biztos. - Hé! - kiáltok utána - Gyere vissza, mielőtt elveszel még ennél is jobban! - kérem kicsit idegesen. Nincs kedvem azért aggódni, hogy megtaláljam, és a biztonsága miatt sem. Kicsit meghúzom a számat sajnálkozóan. Azért mindent én sem tudhatok, főleg azt nem, hogy egy-egy városrészben hol telepedtek le kínaiak. - De szerintem Manhattanből már magadtól is odatalálsz - nyugtatom meg, hogy az első lépés után, amiben segítek neki, a következő már magától is biztosan fog menni neki egyedül is. A kézfogásából is ugyan azt a bizonytalanságot érzem ki, mint a viselkedéséből, tehát ez biztosan nem a helyzetnek szól. Ami szerintem egy kicsit aggasztó. Valahonnan kellene egy kis magabiztosságot tanulnia, mert ez később még csúnyán visszaüthet. - Örülök, hogy megismerhettelek, a körülmények ellenére is - mosolygok rá. - A Cornell, de mi nem is oda tarunk, hiszen ezt már tisztáztuk - kacsintok rá játékosan. - Mi szerintem tényleg csak pár órára lehetünk New Yorktól - mondom, és előveszem a térképet és az iránytűt. Mivel itt tisztán lehet látni az eget, így felnézek, hogy be tudjam tájolni az égtájakat először technikai segítség nélkül. Ez után megnézem a túratérképet, hogy ott megtaláljam a mi helyünket, majd New Yorkot, és az irányjelzőt is használva belövöm, hogy merre is kell mennünk. - Látod? Mi most itt vagyunk - mutatom meg Cedricnek is a térképen - és ide szeretnénk eljutni ezen az ösvényen - húzom végig az ujjamat az útvonalon. - Csak előbb még összerámolok - kezdem gyakorlott mozdulatokkal lebontani a sátrat, és minden visszatenni a helyére, ami pár perc alatt meg is van. Ebben nem szeretem, ha segítenek, mert csak én tudom, hogy mit hova rakva fér minden vissza a helyére. Ezt követően pedig indulunk is. - Akkor irány arrafelé, ha Neked is megfelel - mutatom meg a beleegyezését kérve, majd a hátamra veszem a zsákot, és jó alaposan magamra csatolom, hogy könnyebb legyen megtartani.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Bevallom nem nagyon szeretek kijárkálni ilyen helyekre. Alapból szeretek sétálni, mert sokkal több jó és szép helyet fel lehet fedezni akkor, ha gyalogolunk. Akkor még ideje is van az embernek megcsodálni a várost, vagy éjszaka azt, hogy milyen fényekben úszik. Imádom is, mikor elkaphatok róla egy-két képet. Minden éjszaka és nappal más, sose lehet két ugyanolyan fényképet csinálni, így igazán nem mondhatja senki sem, hogy unalmas lenne vagy éppen azt, hogy nincs benne változatosság. Mindig lehet újdonságot találni és valami olyat, ami megmozgatja az ember fantáziáját. Az izgalmas szót direktbe kerülöm, mert… Én nem vágyok arra. Épp eléggé nekem az, hogy hát… szóval nem vonzódom a lányokhoz, most pedig már Casper is ott van nekem, ami csak még eggyel több dolog, amit nem szabad nyilvánosságra hoznom. Legalábbis nem most. Szóval van nekem éppen elég izgalom az életemben úgy amúgy is. Most pedig csak tovább tetőzik azzal, hogy elvesztem. Újabb dolog, amit kihúzhatnék a bakancslistámról, ha lenne, de nem írtam ilyet. Még ha meg is tettem volna, akkor sem hiszem, hogy pont az szerepeltem volna a felsoroltak között, hogy vessz el egy erdőben. Igazán egyedi lett volna ez biztos. Szavai hallatán egy nagy levegőt fújok ki. Remek, vissza fogok tudni térni a családomhoz. Nos, az amúgy is meglett volna, a kérdés csak az volt, hogy hogyan. A lány segítségével, vagy megvárom, míg ideér valaki értem, hogy aztán hazavigyen, anya a nyakamba essen, hogy mennyire aggódott értem, Min ott sírjon nekem, hogy majdnem elvesztette az öccsét, akit alig pár éve kapott, a papa meg innentől kezdve szerintem egy egész biztonsági csapatott sózna rám. Meg hát Cas! Ha ő erről tudna, akkor biztos megrémülne. Megrázom a fejemet. Nem, nem hagyhatom, hogy bárki lelkileg rosszul érezze magát csak miattam. Kiabálására felkapom a fejemet, de eleget teszek a kérésnek. Csak hát nem láttam semmilyen utat itt a közelben, így eléggé meglepődök és én magam is meg akartam nézni, hogy mégis hol hagyhattam el? Vagy egyáltalán mikortól nem tűnt fel? Lehet végig mellette haladtam csak éppen a pánik miatt fel sem tűnt, hogy mi van az orrom előtt. -Oh persze, igazából nem annyira érdekes, csak egy barátom lakik ott, aztán ha éppen odavittél volna, akkor benéztem volna hozzá. – „Csak” egy barát. De nem köthetem mindenki orrára, hogy pasim van. Milyen jó is lenne most, ha megnyugtatna. Vagy Min! Ő mindig fel tud dobni és olyan lazán veszi ezeket. Nyilván nem akkor, mikor totál egyedül tűnök el, de akkor mikor ketten együtt veszítjük el a helyes irányt. Mondatársa csak halványan elmosolyodok. Gondolom mennyire örülhet egy ilyen pánikoló szőkeségnek. De egyből jobb kedvem lesz, mikor közli, hogy tényleg csak pár órára vagyunk. Egy hatalmas kő esik le a szívemről a hír hallatán. Nem kell bünti mennem lehet! Csak idejében kell visszaérnünk, na meg persze egyből fel is hívok mindenkit, hogy nem tudom mit hallottak, de tökéletesen jól vagyok. Egészséges, mint a makk! – Ah, szóval akkor tényleg nem vagyunk messze?! – Magam sem tudom eldönteni, hogy ezt most örömemben mint valami felkiáltás mondom, vagy éppen kérdezem tőle. Valahol mind a kettő. – Persze! Segítsek, ha… tudok? – Szerintem simán lerí rólam, hogy ötletem sincs mit kéne tennem. De ennek ellenére felajánlom, hogyha akad valami, akkor nyugodtan szóljon. Udvarias srác volnék elvégre. -Igen! – mondom lelkesen, majd meg is indulok vele a kiút felé. Bármerre is legyen az.
Nem lenézem, vagy hasonló, mert ez távol áll tőlem, de, amikor hirtelen megindul ismét az erdő felé pont olyan érzésem van, mint amikor egy sátorozás alkalmával az egyik óvodás unokatestvérem is velünk tartott. Ő volt olyan, hogy hirtelen gondolt egyet, és megindult az erdőbe vagy a víz felé, ha volt ilyen, nem is törődve azzal, hogy ez mennyire veszélyes lehet. Ilyen hirtelen rám törő ijedséget akkor éreztem utoljára, ami számomra azt jelenti, hogy Cedricért is felelősséget érzek. Nem ismerem, de olyan kis elveszettnek tűnik, hogy félek, egyedül tényleg baja eshet. Lehet, az utat csak azért nem vette észre, mert itt az ösvények lényegében keményebbre taposott földutak, amik nem feltétlen tűnnek valódi útnak, főleg nem egy nagyvárosi személy számára, aki leginkább az aszfaltozott járdákhoz szokott. Viszont nagy megkönnyebbülésemre visszafordul, és ismét csatlakozik hozzám. - Végül is még az is lehet, hogy összefutunk a kísérőddel, és akkor az erdőből egyenesen oda is tudsz menni - biztatom, hogy lehet, még az is sikerül neki, csak az nem az én segítségemmel. Egyébként sem lenne baj, ha a másik személyt is megtalálnánk, mert biztos ő is aggódik Cedric miatt. Látom, nem hiszi el, hogy tényleg örülök a találkozásnak, pedig tényleg így van. Bár tény, annak jobban örültem volna, ha nem úgy találkozunk, hogy bajban van, hanem csak simán találkozunk. Ismerkedni mindig is szerettem, és már a tanulásból és a nyüzsgő emberekből is kiszellőzött a fejem. Viszont őszinte örömöt látok rajta, amikor közlöm, hogy már nem vagyunk túl messze New Yorktól. - Nem, nyugi, már nem vagyunk messze - ismétlem meg, hogy megerősítsem az előbbi kijelentésemet. A pakolásnál felajánlja a segítségét, amiért hálás vagyok, de ezt egyedül szeretem csinálni. - Köszi, de nem kell. Ezt még a bátyámnak sem hagyom, mert ez tipikusan az a visszapakolás, amit csak az tud megcsinálni, aki kivette vagy aki először is beletette - mosolygok rá kedvesen. Én úgy csomagolok, hogy minden kis zugba még teszek ezt-azt, amit, a rengeteg cucc miatt, csak meghatározott irányban és sorrendben lehet elrakni. Lényegében kimaxolom az összes helyet, amit csak lehet. Sőt! Elviekben azt is tudom, hogyan lehetne még jobban összezsúfolni a dolgokat, de ahhoz kellene egy vákuumszívó, ami elviekben, jó, de azt is el kellene pakolni, tehát lehet, hogy ott tartanék, ahol a part szakad. A térképpel és az iránytűvel a kezemben megindulok az „út” felé, ami néhány méterrel a növényeken túl van. - Most pont ott gyere, ahol én - állok meg, és fordulok hozzá. - Nincs baj, csak azok ott, - mutatok a nem messze, mellettünk lévő hármas levelű cserjékre. - azok mérges szömörcék, és nagyon kellemetlen viszketést okoznak, amik vakarás hatására terjednek - magyarázom, hogy nincs életveszély, csak egy nagyon kellemetlen tüneteket okozó növény van mellettünk. Amerika erdeinek egy különlegessége, amit minden erdőbe tévedőnek ajánlatos ismerni, és felismerni, na, meg persze jól elkerülni.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Nem ez az első, hogy eljövök egy erdőbe sétálni, mert korábban már jártam ilyen helyeken. Nem pont itt bár akkor sem lennék előrébb, ha igen, mert úgyis elfelejtettem volna mostanra, hogy merre van a helyes irány. De igen, túráztam én már a fák között, csak éppen nem egyedül. Valaki mindig jött velem, ahogyan most csak pont sikerült elhagynom. Upsz… Bezzeg ha a városban történik ez meg velem, akkor nincs semmi baj, hiszen h még nem is tudnék senkit sem felhívni, akkor is vagy hazatalálnék magamtól vagy csak fognék egy taxit és az majd elvisz engem a megfelelő helyre. De ilyenkor őszintén nem tudom mit kéne tennem. Csak azokra a filmekre tudok gondolni, amiket láttam bár akkor legtöbbször valami szörny megtámadta a főszereplőket. Természetesen végül megmenekültek, de ott… Nos a srác többnyire erős és okos volt, én pedig félős és gyenge, így kevés esélyem lenne pont nekem túlélni. -Oh annyira nem érdekes! Ha végre megtaláljuk a kísérőm, akkor ő valószínűleg egyből hazaterelne. – Aztán mind a ketten ezerszer bocsánatot kérnénk a papától. Én amiért felelőtlenül elrohantam, ő pedig amiért nem vigyázott rám rendesen, pedig igazán nem ő tehet róla, hogy csak úgy eltűntem. Ezért szeretek jobban a bátyámmal jönni vagy Casperrel. Őket állandóan rángatom magam után és őket nem szidják le úgy, ha két percig nem figyelnek rám. De ha csak valakit mellém raknak, akkor mindig tartok attól, hogy miattam lesznek megbüntetve, pedig én nem akarom, hogy valaki helyettem szenvedjen, mikor mindenki tudja, hogy én tehetek erről az egészről. – Ah ez az! – kiáltok fel örömömben, mikor mondja, hogy nem vagyunk messze. – Köszönöm amúgy, valaki biztos csak otthagyott volna. – mosolygok rá. Tény és való, hogy léteznek gonosz emberek, bár én igyekszem mindenkivel kedves lenni és még csak nem is tudok haragudni senkire. Ez egy nagyon idegesítő dolog. -Áh! Értem, okés. – Valahol megnyugszom, hogy nem igényli a segítségemet, mert tény és való, hogy hát nem vagyok valami nagy sátoros vagy erdőjáró, így valószínűleg pont csak elszúrnék valamit. De nem felajánlani meg olyan udvariatlan lenne, pláne azok után, hogy felajánlja nekem a segítségét. Nézem, ahogyan összecsomagol, majd vele együtt indulok meg a valószínűsíthetően kifelé vezető úton. – O…oké? – nézek rá kérdőn, mikor mondja, hogy pontosan ott menjek, ahol Ő. Nem értem egy pillanatra. Illetve persze értem, nem akarja, hogy megint eltűnjek, de azért most én sem vagyok olyan hülye, hogy csak úgy elrohanjak egy lepke után megint. – Ah… AH! Az nagyon rossz lehet. – állapítom meg és messzire elkerülöm a nővényt. – Te nagyon értesz ezekhez. Ezt valahol tanultad? Vagy csak szimplán tapasztalat? – kérdezek vissza, mert bár idegenekkel nehezen kezdek bele a társalgásba, azért most nem szeretnék teljes néma csendben haladni. Olyan feszült lesz tőle a levegő és most erre van a legkevesebb szükségem. Meg kell nyugodnom. Bár már határozottan jobban vagyok, mint mikor rájöttem, totál elvesztem, de még mindig aggódok azért.
- Ha visszajutsz a civilizációba, akkor már szabadabban választhatod meg szerintem az úti célodat - biztatom. Attól függetlenül, hogy itt mennyire elveszett, azért ő is egy önálló, és ahogy elnézem, a nagykorúság körül mozogó, ami előtt vagy után áll nem sokkal, egyén, így nem hiszem, hogy bárkinek joga lenne megszabni neki, hogy hova menjen. Így, ha akar, akkor miért ne mehetne egyből az ázsiai negyedbe, ahova szeretne, akár a kísérője oldalán, akár külön, egy taxival vagy más közlekedési eszközzel. Nem hiszem, hogy bárkinek ennyire joga lenne bekorlátozni őt, de ebbe nem akarok belefolyni. Én ezt valószínűleg nehezen tűrném, bár engem ennyire sosem akartak korlátozni. Amikor a bátyám betöltötte a tizennyolcat, lényegében mehettem velük, feltéve, ha Bryan rábólintott, hiszen volt olyan „felnőtt” buli, ahova egy „kislánynak” nem szabad elmennie. Itt persze nem kell feltétlenül nagyon rosszra gondolni, csak, ha mondjuk egy diszkóba mentek, vagy főiskolások bulijára, akkor ott nekem nem nagyon volt keresni valóm kiskorúként. Egy ilyen helyen amúgy is csak tönkre tettem volna az ő bulizását is, hiszen figyelnie kellett volna rám, még akkor is, ha felelősségteljes vagyok. - Igazán nincs mit! - mondom mosolyogva. - Sajnos vannak felelőtlen, rosszindulatú emberek - húzom el a számat. Én általában Norvégiából indulok ki, ahol nagyon kevés a bűncselekmény, így ott nem kell attól tartani, hogy egy segítségnyújtás valakinek az életébe kerül, mert valamelyik fél szándékosan árt a másiknak. Itt persze más a helyzet, de Cedricből ezt tényleg nem nézem ki. Ennyire nem lehet jó színész, hogy egy ilyen előadást produkáljon valaki. Én pedig nem fogom bántani. Ahogy elindulunk vissza az ösvényre, szinte máris találkozunk az itteni flóra egyik leggonoszabb növényével, habár nem életveszélyes. Látom a pillanatnyi értetlenséget, és mintha egy kis megbántottság is átsuhant volna az arcán, amikor arra kérem, hogy pontosan utánam jöjjön. Talán azt feltételezte, hogy attól félek, újra elveszik, pedig ez eddig meg sem fordult a fejemben. Kisgyerekekre is felügyelek, akiknek eddig még sosem volt semmi baja mellettem, akkor egy felnőttnek sem lehet. Pláne elveszíteni nem fogom véletlenül. A parton egy kicsit másabb volt a helyzet, de itt már csak nem lesz baj. Az indoklásom után úgy tűnik, megérti, mire megy ki a „játék”, és már a sértettséget sem vélem felfedezni nála, aminek nagyon örülök. Nem buta, csak ez ismeretlen terep a számára. - A túrázás alapszabályait még otthon, Norvégiában tanultam meg. A családommal nagyon sokat kirándulunk, túrázunk, sátorozunk. Az egyik ilyen alapszabály, hogy indulás előtt mindig tájékozódni kell az úti cél, útvonal helyi sajátosságairól, mint a terepviszonyok, a helyi növény- és állatvilág. Nálunk például ez a növény nincs, de itt nagyon elterjedt, és elég „rosszindulatú”, így érdemes minél hamarabb megismerkedni vele - mondom mosolyogva, ahogy ismét hátra fordulok menet közben. Azért persze leginkább a lábam elé nézek, mert nem akarok baj sem magamnak, sem neki. - Te még nem néztél utána, hogy milyen növények és állatok élnek a környékeden? - kérdezek vissza. Úgy tűnik, a beszélgetés egészen jól eltereli a figyelmét, és kezd megnyugodni, nem akarom elrontani ezt az eredményt. - Egyébként mivel foglalkozol otthon, mi a hobbid? - érdeklődök felőle kedvesen. Ha beszél, akkor nem tud arra koncentrálni, ami körülötte van, így aggódni vagy idegeskedni sem tud annyira. Én meg figyelek helyette is a terepre, ami már simább, hiszen kiértünk a sűrű aljnövényzet közül egy ösvényre.
Kezdőlap
¦
¦
¦
¦