Az elmúlt két hétben zh ért zh-t, és szinte már álmomban is fizikai képletekkel, meg légörvényekkel álmodtam. A hétvégi munkáim egy részét pedig nem tudtam lemondani, így ott is, ha tehettem, tanultam. Bár nagyon szeretek szórakozni, bulizni, estére vagy annyira fáradt voltam már, hogy alig vártam, hogy ágyat érjek, vagy addig tanultam, amíg már az olvasott szavakat sem fogtam fel. A jegyzetek felett azért nem aludtam el, de lehet, valamilyen szintű alvásnak lehet tekinteni azt is, ha csak nézed a betűket a fehér lapokon, és nem állnak össze értelmes szavakká és/vagy jelentésekké. Általában valahol itt éreztem azt, hogy abba kell hagyni a tanulást, mert már nincs értelme, és, ha csak pár órát is, de aludni kell. A szakkal és a tárgyakkal nincs baj, de néha nagyon tömény a sok fizikai összefüggés, ami a légköri folyamatokhoz kell, meg az egyéb szakmai rész, amit a tanárok elmondanak. Most vettük például a felső légköri villámlások formáit, és bár nagyon érdekesek és látványosak, amikor a fejembe próbáltam beletölteni ezeket a jelenségeket az egyik éjszaka, azon kaptam magamat, hogy az elnevezések miatt, trollok, elfek, szellemek, gnómok, inkább éreztem magam egy otthoni mesében, amit az ősi legendák ihlettek, mint a modern világban.
De tegnap letudtam az összes dolgozatot, ami a negyedévet zárta, és a tárgy elengedhetetlen részét képezi. Már akkora lett volna egy buli a Cornell kollégiumában, de én inkább lemondtam, és még csütörtök éjjel gépre szálltam, és New York városáig meg sem álltam azzal a barátnőmmel, akinél a mostani hétvégét töltöm. Ő is legalább annyira fáradt volt, mint én, és egy gyors zuhany után, meg azzal a vacsival, amit a gépen ettünk, egyből ágyba is dőltünk. Azt hiszem, hogy arra, ahogy mi elaludtunk, joggal lehet mondani, hogy KO. Bár két hét nem alvás után, vagy csak minimális, néhány órás alvással, lehet, ezen nagyon nem kéne csodálkozni.
Reggel kicsit elaludtam, így gyorsan kellett elkészülni, hogy odaérjek a babysitter állásomba, ahol a szülők közül az egyik hivatásos mentős, a másik meg tűzoltó. Most gőzöm sincs, hogy melyikük lesz otthon, aki átadja a kisfiút délutánig, de nem akarom, hogy miattam kapjon megrovást a főnökeitől. Sűrű mentegetőzések közepette veszem át a felügyeletet, de megnyugtat, hogy még éppen időben érkeztem, nem fog elkésni. Nem számítottam rá, hogy nyugodt napom lesz, de nem is volt annyira fárasztó, mint amilyen szokott. Valamilyen mese-DVD-t kapott, ami leragasztotta a képernyő elé. Majd egy kis játék, ebéd és alvás, és már anyu haza is ért.
Délután a barátnőmmel elmentünk kicsit vásárolni, mert este egy szülinapi buliba vagyunk hivatalosak. Vivi, a barátnőm, egyik régi barátnőjének a bátya ünnepelte a születésnapját.
Este pedig teljes menetfelszerelésben indultunk meg taxival a megadott címre.
Értünk a VIP részlegből jöttek ki, így elég gyorsan bejutottunk a klubba. Beszélgettünk, táncoltunk, és iszogattunk. Még nagyon korán volt, így én mindössze még csak egy nagyon gyenge vodka-narancsot ittam, bár még annak is megvolt a jó háromnegyede.
Olyan féltizenegy magasságában pedig befut még egy vendég. Úgy tűnik, hogy elég jól ismeri a társaság nagy részét, ami rólam ez az első percekben még nem volt elmondható. Most már úgy részben kirajzolódott előttem, hogy ki kinek a kije, de azért még vannak rendesen hiányosságok.
Mivel a mellettem lévő helyen kívül nem igazán van most szabad hely, értelem szerűen jön oda hozzám. - Szia! Persze, gyere! - mondom mosolyogva, és egy kicsit arrébb is húzódok, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni.
- Karin - fogadom el a felém nyújtott jobbot. - Antialkoholista vagy? - kérdezem a pohara felé biccentve, egy kedves mosoly kíséretében. Na, nem mintha ezzel bármi bajom lenne, de elég nagy csalódottságot váltott ki az előbb, így feltűnt, hogy nem fogyaszt alkoholt.

Bár nő vagyok, és azért néha nálam is előáll a teli szekrény előtt állva az a gondom, hogy „nincs egy ruhám sem”, nem minden bulira veszek új szerelést. A szüleim bár támogatnak engem is, és a bátyámat is, azért mindig is az ésszerűség határian belül igyekeztek tartani minket. Persze nem szenvedtünk semmiben sem hiányt, de bizonyos dolgokért meg kellett dolgoznunk. Én most a szüleim pénzén tanulok, ahogy a kolit is ők fizetik, illetve az alap létszükségleti dolgokat, mint a kaja egy része, és a ruházkodás egy része ők finanszírozzák. A bulikhoz, túrákhoz, és egyéb szórakozáshoz viszont már nekem kell megteremtenem a szükséges pénzösszeget, mint ahogy ezt a bátyámnak is meg kell ezt tennie otthon. Szóval most egy régebbi, kedvenc fekete, mini ruhámat veszem elő, hogy abban menjek a szülinapi partira.
Az, hogy mit akarok az estétől, még nem körvonalazódott a fejemben. Az biztos, hogy ki akarom engedni egy kicsit a gőzt, mert szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Ennek a formája viszont már nagyon kérdéses. Talán igazán fel sem tudtam még fogni, hogy buli lesz, mert az elmúlt időszakban csak sodródtam a tennivalók között, és igyekeztem semmilyen határidőből sem kifutni. De az is lehet, hogy még nem sikerült igazán kipihennem magam, így kicsit még lassabb vagyok, mint szoktam.
A bulira azért kicsit magamhoz térek, hála a kávéknak, amit megiszok a nap folyamán. Bár általában az olaszokat tartájk kávézós nemzetnek, azért mi, norvégok jóval több kávét iszunk napi szinten. Szóval egészen szépen felveszem estére a buli hangulatát és a beszélgetések fonalát. Az új arcot pedig már egészen élének fogadom. Egészen helyes srác, és egyelőre kedvesnek és közvetlennek is tűnik, így hamar beszélgetésbe elegyedünk.
Bár nem vetem meg az italt, tudok én bulizni pia nélkül is, de azért mégis fura volt, hogy itt a legális alkoholfogyasztás korhatára huszonegy éves kor, mert nálunk gyengébb alkoholokat tizennyolc éves korunktól tudunk fogyasztani. Szóval nekem most ezt az italt egy idősebb srác kérte ki, hogy ne legyen fennakadás. Eddig pedig még itt nem nagyon találkoztam olyan korombelivel, aki ne fogyasztott volna alkoholt. Talán ezért lep meg egy kicsit, hogy ő nem kér piát, de ebben semmi elítélő szándék nincs a részemről. Ha ő így érzi jól magát, akkor senkinek sincs ebbe beleszólása.
- Néha egyeseknek nehéz megtartani azt a határt, ahol csak oldódik az ember, de még mindenek a tudatában van. De egyet értek, hogy elrettentő példa tud lenni, ha ilyenekkel találkozunk - mondom mosolyogva.
- Nem - válaszolok mosolyogva. - Osloból származom. Nagyon érződik a beszédemen? - kérdezem kicsit zavartan. Tudom magmaról, hogy, ha fáradt vagyok, akkor jobban kijön rajtam az akcentus. Meg azt is, hogy ilyenkor, meg, amikor néha gyorsan akarok mondani valamit, akkor csak norvégul jutnak eszembe a szavak, kifejezések. - És Te, törzsgyökeres New Yorki vagy? - érdeklődök kedvesen. Néhány New Yorki még a városrészt is kikérik maguknak, ha téved a másik, de én sosem tudom eldönteni, hogy ki igazán New Yorki, vagy ki származik az ország más részéből.
- Is-is. Diákmunkákat vállalok péntektől vasárnapig, mert egyébként a Cornellen vagyok hallgató - válaszolok a kérdésére. - És Te? - kérdezek vissza ismét. Közben pedig kicsit segítek az egyik srácnak elvenni a poharát az asztalról, ami elkeveredett tőle. Nem ivott sokat, de a székek és asztalok közötti szűk hely miatt, így is belerúgott az egyik szék lábába, így nem kísérletezett tovább.

Azért örülök, hogy nem csak én leszek az, aki a nem akar a tudatvesztés állapotába kerülni. Egy dolgot azért bizton állíthatok, szín józanon nem egyszerű elviselni egy teljesen elázott társaságot. Voltam már így, és… nem volt jó buli. Nem azt mondom, hogy annyira el kell ázni, mint a társaság, de egy-egy pohár valami, szerintem legalább is, emeli a „hülyeség-tűrés” szintjét. - Félre ne érts, mert mindössze a kíváncsiság hajt, de… ha Te nem szoktál inni a bulikon, amiken részt veszel, akkor mennyire szoktad élvezni a bulit, ha körülötted mindenki részeg? - teszem fel a kérdést érdeklődve, alaposan megválogatva a szavaimat, mert még véletlen sem akarok senkit sem megbántani. Nálunk és itt is engedik, hogy minimális alkohol legyen a szervezeteben, ha valaki vezet, de cserébe felelősségteljesebb vezetést várnak. Nálunk, ha ittasabban vezetsz, mint a megengedett, és elkapnak, akkor az alapjövedelemhez mérten határozzák meg a bírságot, de ezek mellett akár még felfüggesztett szabadságvesztést is megállapíthatnak. Itt, ha jól tudom, akkor van a legnagyobb baj, ha baleset szereplője vagy, mert akkor mérlegelés nélkül az ittas sofőr a hibás. - Illetve, Téged mi tart vissza, hogy a megengedett alkoholszinttel se ülj autóba, ha nem vagyok indiszkrét? - érdeklődök.
- Nyugi! - intem nyugalomra kedvesen. - Nem veszem zokon, mert tudom, hogy van. Minél fáradtabb vagyok, annál rosszabb, meg, ha hirtelen akarok sok mindent mondani - árulom el mosolyogva. Ez nem szégyen számomra, mert én még mindig norvégnak tartom magam, aki csak tanulni jött ide.
- Igazából a tanulás. Na, nem mintha otthon nem lehetett volna, de eredetileg egy kis színt akartam vinni a családi üzletbe. Vállalatvezetést akartam itt tanulni, de egy félév alatt rájöttem, hogy nem nekem való. Szinte úgy éreztem, mintha kínaiul beszéltek volna a tanárok - mondom mosolyogva. Most már mosolyogva. - Hogy váltottam, most már sokkal jobb - teszem hozzá csendesen. - Te jártál már Osloban, vagy Norvégiában bárhol? - kérdezem érdeklődve.
- Akkor azért Ti is jó messzire mentetek az otthontól - állapítom meg L.A-re célozva, talán hamarabb, mint kéne. - Vagy tévedek? - kérdezem meg a biztonság kedvéért.
- Nincs honvágyad? - kérdezem hirtelen. - Mármint a családod jó része ezek szerint az ország másik végében él… - hagyom nyitva a mondatot, mert így már bízom benne, hogy érti, mire akarok kilyukadni. - Még nem jártam Kaliforniában. Miben másabb, vagy, lehet az jobb kérdés, hogy van hasonlóság New Yorkkal? - pontosítok kicsit. A filmek alapján nagyon más az ottani és az itteni élet, de nem feltétlen abból kell kiindulni, ha a valóságot keresem.
Először még csak félszege bólogatok, majd el is pirulok a bók hallatán. - Köszönöm! - mondom szerényen. Viszont meg is akasztja a gondolataimat egy pillanatra, mert ő is nagyon vonzó. - Te sem panaszkodhatsz - csúszik ki a számon halkan. - Mmm… légköri tudományok szakon - válaszolok pillanatnyi zavartság után.
- Az Emperol? - kérdezek vissza meglepetten. - Oda már annyiszor akartam menni, de valahogy sosem jött össze - mondom kicsit csalódottan. Hallottam már róla, nem is egyszer, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy oda is érjek. - Feltétlen meglátogatlak ott - mondom lelkesen. - De, ha nem vagyok indiszkrét, akkor milyen vállalkozás a családi? - érdeklődök tovább.
- Igen, elég messze van. Lényegében repülővel kell utaznom mindig, ha ide jövök. Szóval erősen gyűjtöm a kilométerpontokat, mert minden héten péntektől vasárnapig itt vagyok. A diákmunkáim ide kötnek - válaszolok mosolyogva. - Furán hangzik, de itt jobban fizetnek, és még így is jobban megéri, hogy sokat utazok - vallom be őszintén. Bár a szüleim fizetik a tanulást, és igazából nem is gond nekik, de nincs szívem többet kérni tőlük. Szórakozásra semmiképpen, még akkor sem, ha az ösztöndíjam is besegít. - Világutazó vagy, hogy így kiszúrtad? Csak, mert ezt nem sokan állapították meg, akik nem oda járnak, jártak - indoklom is a kérdésem miértjét. Sok emberrel szoktam beszélgetni, és általában nem szokott nekik feltűnni, hogy a sulim mennyire messze van New York városától.

- Azért az nem mindig egyszerű - jegyzem meg kedvesen. - Legalább is az én tapasztalataim ezt mutatják. De egyébként ez nagyon rendes tőled - mosolygok rá. Felelősséget vállalni valakiért normál esetben sem egyszerű, de, ha részeg az illető, akkor meg még nehezebb. De ez sok mindent elárul róla, mármint a személyiségéről. Kevesen vállalnak felelősséget másokért, csak pusztán jó szándékból. Főleg egy piás társaság esetében, bár lehet, ez csak azért van, mert addigra, mire felelősséget kell vállalni, a többiek is hadi lábon állnak ezzel a dologgal.
- Végül is ez a józan gondolkodás - mosolygok. - A mostani férfiaknak olyan a kocsi, mint régen a hajó volt. Női neveket adtak nekik a tulajok, kapitányok, hogy sose felejtsék el, hogyan kell bánni velük - szélesedik ki a mosolyom. Azon pedig nem akadok fenn, hogy férfiként így gondolja. - Kérdezném, hogy milyen kocsid van, de nem valószínű, hogy a márka és a típus sokat mondana nekem, így tudnál esetleg egy képet mutatni róla? - kérdezem kíváncsian. Nálunk a bátyám tekinthető kocsiőrültnek, és fontolgatja is, hogy másoddiplomának az autógépészetet választja, de még a mostanit végét gyötri otthon.
- Megegyeztünk - nevetek halkan.
- Az egyetemi tanulás már nagyon más, mint az elemi vagy a középsulis. Már eleve sokat segít a dolgon, hogy azon a területen vagy, ami érdekel, de ehhez még hozzájön, hogy olyanokkal vagy körülvéve, akik hozzád hasonló érdeklődési körűek - érvelek a főiskola mellett. - De tény, hogy nem mindenkinek való - teszem még hozzá. Én pont nem az vagyok, aki bárkit lenéz, ha nincs diplomája, mert nálunk, otthon egy szülő sem erőlteti ezt, hanem hagyja, hogy a gyereke azt csinálja majd, amit szeret, amiben sikerélménye lesz. Viszont sokszor hallom, hogy „azért nem mentem főiskolára, mert már nincs kedvem minden nap tanulni”, de igazából ott nem is feltétlen kell. Tiltva nincs, de elég a vizsgára tudni.
- Szuper dolog megismerni más helyeket, kultúrákat igaz? - kérdezem elmélázva, végig futtatva, hogy én is milyen sok helyen jártam már.
- Sok minden megváltozik, amikor felnövünk -húzom el egy picit szomorkásan a számat. - Azt nem tudom, hogy jó kifejezés-e, de értettem, hogy mire akarsz kilyukadni - vigyorgok. Fura ez a nyelv-dolog, mert nálunk, amikor tanultam az angolt, azért ragaszkodtak, hogy pontosan, a megfelelő szavakkal fejezzük ki magunkat, de igazából néha még a saját anyanyelvén sem mindig a legmegfelelőbb szót használja a z ember, és mégis megérti a hallgatóság. - Itt túl nagy a nyüzsgés, a rohanás, de nem vagyok meggyőzve, hogy a nagy igyekezetben előrébb is jutnak - jegyzem meg. Oslo is nagyváros, de mégis élhetőbbnek nevezném, mint New Yorkot, főleg Manhattant. Most még itt jól érzem magam, de nem biztos, hogy hosszabb távon nekem való lenne-e ez az állandó „ébrenlét”.
- Viszonylag nagy az elhelyezkedés területe, mert lényegében minden beletartozik, ami a légkörhöz és a meteorológiához kapcsolódik. Az időjárás-elemzés és előrejelzés, ezek megfigyelése, mérése, de ehhez tartozik az éghajlat és a globális felmelegedés is. Hogy utána ezekkel ki mit kezd… - hagyok egy kis szünetet, - az már egyénfüggő. Van, aki, ha nem is a tévés meteorológus, de a mögötte lévő megfigyeléseket, elemzéseket végzi, és van viharvadásznak áll. Szóval elég változatos lehetőségek vannak - magyarázom a szakomat.
- Óh, köszönöm! - mondom lelkesen.
- Arról hallottam is a bátyám jóvoltából. A családban ő a nagy autóőrült, de egyelőre csak otthon bütykölget. De tervezi, hogy autógépészetből is diplomát szerez, de az még arrébb van - mesélek. - De ez egy nagyon hasznos foglalkozás. Főleg, aki annyira ért a kocsikhoz, mint én, az egyből ilyenekhez fut, ha gond van. Elromlott az „izé”, a „bigyó” meg a „valami”, és „nem tetszik a hangja” leírásokkal nem igazán lehet mit kezdeni - nevetem el magam, amikor eszembe jut, hogy miként is szoktam megpróbálni leírni a bátyámnak a hibákat. Persze ő már ezen nem akad fenn, de azért húzzuk egymást vele. A beszélgetéseink általában így kezdődnek: „- Bryan, elromlott valami a kocsimban.” - „Tudom, az az „izé”, ugye?” „Pontosan! Honnan tudtad?” Persze tudjuk, hogy egy gondolattal nem került közelebb a megoldáshoz a probléma, mert én mindent „izének”, „micsodának” és „valaminek” hívok, főleg, ha az a motorházban van.
- Akkor nem unatkozol. És hol jártál már, - érdeklődök. - Osloban már tudom, hogy voltál - mosolygok, jelezve, hogy figyelek.

Megjegyzésére csak kedvesen elmosolyodok. Tényleg ritka manapság az így gondolkozó ember, főleg az én korosztályomban. Caesar pedig nem lehet nálam sokkal több. Legfeljebb három év, ha van köztünk.
- WOW! - körülbelül ennyi értelem szorul belém első körbe, amikor meglátom az autócsodát. - Nagyon vagány! - ámulok még mindig. - Milyen típusú? - kérdezem első körben, mert azért a legtöbb márkát felismerem, ha másról nem, akkor az emblémájáról, de ez most totál homály. Mármint nem az embléma, hanem a fejemben a márka. - Kipróbáltad már a csúcssebességét? - kérdezem, de azt hiszem, tudom a választ. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy hol haljotta meg. Képtelenségnek tartom, hogy bárki képes legyen egy ilyen kocsit anélkül vezetni, hogy meg ne hajtaná.
Felajánlásában kicsit más felhangot is érzek, mint azt pusztán a szavaiból következtetni lehetne, így egy pillanatig csak nézek rá. - Köszönöm! - mondom mosolyogva, és az én szavaimból sem lehet mást következtetni, mint az övéiből, de nálam a mosolyom az, ami árulkodó. Jó pasi. Nagyon is.
- Néha olyan, mintha nem is ugyanazon a bolygón járnánk - gondolok bele. Néha még Norvégián belül is máshogy élnek az emberek, főleg egészen ékszakon. És kicsit bele is veszek a gondolataimba, és kezd honvágyam lenni. Talán ezért is örülök, hogy gyorsan átlendülünk egy kicsit másabb irányba a beszélgetésünk fonalában.
- Igaz, bár azért ez elég elkeserítő. Vagy csak én látom így? - kérdezem bizonytalanul. Nekem most még talán egészen jó, mert nagyon pörög körülöttem minden a suli, a munka és túrázások miatt, de valahol ez is egy mókuskerék, amiben a túrák jelentik a kiutat, legalább is ideiglenesen így szoktam érezni.
- Nem - mondom nevetve. - Jelenleg mindegyik érdekel, bár most az egész csoportom „viharvadász-lázban” ég, mert a következő félévben lesz ilyen óránk, de minden tanár azt mondja, hogy ez számukra nem meglepő. Viszont azt is hozzá szokták tenni, hogy sokan az első terepi munka után alig várják, hogy vége legyen - húzom meg a vállamat. Én még nem igazán értem, hogy mire gondolnak, pontosabban tudom, de mint mondani szokták, más elméletben és más gyakorlatban. Én sok balesetet láttam már a téli sportok miatt, néha olyan töréseket, hogy lehet, sok baleseti orvos is kevesebbet látott, így jelenleg nem tudok olyat elképzelni, ami váratlanul érne. Aztán majd élesben kiderül.
Ezen még én is elnevetem magam. - Nem mondhatod, hogy nem volt kreatív!- nevetek tovább. - Egyébként ez a jobb, már mintha így próbáljuk meg leírni, vagy, ha megmondjuk, hogy mi szerintünk a probléma? És most nem arra gondolok, hogy „nem működik az elektromos ablak bal hátsó oldalon”, hanem mondjuk, a szerintünk megoldást mondja a vendég - kérdezem, bár nem biztos, hogy sikerült megértetnem magam. Ha a bátyámmal vagy Apuval vittem néha a kocsit szervízbe, akkor másoktól sokszor hallottam, hogy konkrétan megmondták mit kell javítani szerintük. Én sosem voltam biztos abban, hogy ez nem viszi félre a szerelőt. Én általában elmondom, mit tapasztalok, hogy mi volt régen, és mit lett most, de nem akarom magát a megoldást is megmondani, mert félek, hülyeséget mondok, és félre viszem a javítást.
- Nem, ő Osloban van. Egyelőre a családi vállalkozásban dolgozik, mert kell a gyakorlat a sulijához. Ha lediplomázott utána tervezi ezt az új sulit. Azt mondta, egyszerre egy elég, főleg, hogy a mérnökin sokat kell rajzolni, tervezni és most nem férne neki bele a napjaiba, amit meg is értek - bólogatok megerősítendően a saját szavaimra. Nálunk is vannak különböző mérnökök, akik terveznek, rajzolnak, maketteznek, és róluk már külső szemmel is látszik, hogy mikor van az ilyen projektek beadási határideje, mert olyankor szinte nem is alszanak, csak dolgoznak. A srácoknak ilyenkor nem néhány napos, hanem van, hogy egy-két hetes borostájuk, szakálluk is van, mert semmire sincs idejük. A bátyám ezt most nem tudja bevállalni, mert neki is huszonnégy órából áll egy nap, és most már a diplomamunkáján kell dolgoznia gőzerővel. Még mindig tervezi, hogy majd átveszi a céget, az autós sulival meg lehet, garázst nyit, de ebből már annyi verziót hallottam, hogy már számon sem tudom tartani. - De köszi, majd azért megemlítem neki - mondom mosolyogva, bár én nem igazán látok rá esélyt, hogy egy ilyen munkát most vállalna. De lehet, hogy később, első körben gyakorlati helynek nem veti el.
- Hűű! Tényleg jó sok helyen jártál már - lepődök meg, aminek hangot is adok. - Ezek szerint tényleg nem unatkozol[/color] - ismerem el mosolyogva. - A norvégokból a természet szeretetét nem lehet kiölni. A mai napig megyek kirándulni, túrázni, téli szünetekben snowboardozni. Régen kicsit többet, de azért most sem panaszkodhatok. Lényegében Európa szerintem összes síparadicsomát bejártuk, és itt Észak-Amerikában is jó sok helyen megfordultunk már. Kanadában több helyen is, Svájc, Németország, Franciaország, Olaszország, Románia, Finnország, Észtország - sorolom a teljesség igénye nélkül. Az szerintem ezek után egyértelmű, hogy otthon mindent bejárunk, így nem is említem. - De New York állam és a környező államokban szerintem minden túrahelyet lassan bejárok, de voltam már a Sziklás-helységben is. Bár az kicsit messze van egy hétvégére - jegyzem meg csendesen. Gyönyörű hely, de, ha több az odautazás, mint az ottani túraidő, akkor nekem nem éri meg. - Volt kedvenced, ahova többször visszamentél, vagy még feltétlen szeretnél visszamenni? - kérdezem kíváncsian.

- Akkor ezért nem volt ismerős - világosodok meg. - A… hogy is mondjam… hétköznapibb… - de ezt nem érzem megfelelőnek - szélesebb körben ismert? - kérdezem bizonytalanul, mert nem tudom, hogy a megfelelő kifejezést találtam-e meg - márkákat ismerem, de ez nagyon nem volt ismerős - mosolygok a kék szemeibe nézve. A McLaren inkább a Forma-1-es versenyautók szerelmeseinek lehet ismerős, nekem is csak azért, mert a médiában időről időre emlegetik az autóversenyfutamok miatt.
Hatalmasra tágult szemekkel hallgatom az autója, bár nem vagyok biztos benne, hogy ezek után is ez-e a megfelelő szó rá, teljesítményét. - Az EF5-ös tornádók szélsebessége is háromszázhuszonkettőtől indul… - csúszik ki a számon halkan döbbenetemben, és igazából többet nem is tudok a témához hozzátenni. Legalább is autók oldaláról. Azért figyelmesen hallgatom a továbbiakban is. - Mondhatjuk, hogy szerencsétek is volt? - kérdezem inkább arra célozva, hogy senki más sem volt a környéken, mint a zsarus megjegyzésére. - Tényleg nem értek hozzá, de… nincsenek olyan ellenőrzött pályák, ahol ilyen mutatványokat lehet csinálni, és civilek is bejutnak, de nem kell tilosban járni? - kérdezem. - Már, ha nem vagy Te magad is versenyző - jut eszembe hirtelen, hogy még ez sem kizárt, de akkor bárhova bejuthat.
- Teljesen egyet értek - mondom kedvesen. - Kell a változatosság, hogy legyen mit felfedezni, legyen mire rácsodálkozni - mosolygok. Az élet unalmas lenne ezek nélkül, de néha mégis megdöbbentő, hogy mennyire változatos is körülöttünk a világ.
- Akkor tényleg mézlista vagy - értek egyet vele mosolyogva. Bár pszichológiából tanultuk, hogy az állandóság, a napi ritmus, napi periodicitás viszont szükséges, hogy biztonságban érezzük magunkat, hogy az idegeink pihenni tudjanak. De ehhez persze kell az is, hogy ki tudjunk szakadni a mókuskerékből időről időre.
- Igen - mondom széles mosollyal, amikor a közeljövőmet összegezi. - Veszélyes persze, de, ha a megfelelő felszereléssel mész, akkor a kockázat is kisebb, és rendkívül fontos adatokat szerezhetnek, ha szerencsések, amik életeket menthetnek - érvelek a dolog mellett. Bár azt hozzá kell tennem, hogy sosem értettem, és valószínűleg sosem fogom megérteni, hogy tornádóövezetben miért ragaszkodnak az emberek a könnyűszerkezetes lakásokhoz, épületekhez. Persze értem, hogy az az olcsó, és könnyű, gyors vele építkezni, de, ha évente újat kell építeni, mert mindig összedől, akkor már nem vagyok meggyőzve, hogy annyira olcsó lenne. Az EF5-ös tornádó ellen persze csak a csoda menthet meg mindenent, de azok nem túl gyakoriak. Legalább is eddig nem voltak gyakoriak. - Azért ez kicsit meglep - mondom komolyan. - Én személy szerint egy cseppet sem érzem kevésbé veszélyesnek, mint háromszáznegyvennel száguldozni autóval - gondolkozok hangosan. Lehet, hogy tudja indokolni, hogy miért érez így, de én nem igazán látom az okot. Bízom benne, hogy elárulja, hogy szerinte mi a különbség. Ellenszenvet nem érezhet rajtam, mert nincs bennem, mindössze szeretem megismerni mások véleményét, még akkor is, ha az az enyémtől teljesen különbözik.
Elnevetem magam, amikor megerősít, hogy az én nézőpontom volt a helyes az autóprobléma-leírás esetében. - Akkor megnyugodtam. Így mentesülök, hogy meg kelljen rendesen tanulnom a műszaki részt - vigyorgok. Igazi szőkenősen hangzik, de nagy valószínűség szerint, ha a városban az úton állna le alattam a kocsi, akkor első körben az jutna eszembe megoldásként, hogy megállok a kocsi mellett, és szépen mosolygok, hátha megáll valaki segíteni. Persze telefonálni is telefonálnék, de lehet gyorsabb „az első” megoldás.
- Köszi! - mondom hálásan. - Egyébként most vállalatvezetést tanul, szóval nem kapcsolódik még a tanulmánya a kocsikhoz - teszem azért hozzá a biztonság kedvéért, mielőtt azt hiszi, hogy jelenleg is autós-szakmai dolgokat tanul.
- Mondhatni, de nálunk a téli sportok olyanok, mint a mediterrán égövnél a tengerben való fürdőzés - mosolygok. - Mondhatni síléccel a lábunkon jövünk a világra - vigyorgok, amikor eszembe jut egy külföldi jellemzése rólunk. Lehet benne valami, mert mi már egészen kicsi gyerekként sítalpon is közlekedünk, mert sokszor nem is lehet mással. Nekünk ez a természetes közegünk, hogy hatalmas hó van, és nagyon hideg.
Mosolyogva hallgatom a válaszát. - Még sosem jártam mediterrán országban. Lehet, nekem az kicsit már meleg lenne - gondolok bele. Nekem még itt is meleg van, New Yorkban. - De azért ott is lenyűgöző helyek vannak - értek egyet azért.
- Nos, Új-Zélandon van egy barlang, a Waipu-barlang, amiben olyan férgek, vagy mik élnek, amik világítanak a sötétben, és mivel a mennyezeten vannak, olyan, minta csillagok lennének. Azt egyszer szeretném élőben is látni - gondolok bele a lehetőségekbe.

- Ööö… - gondolom végig, hogy mit is mondtam, mert a reakciója megzavar - a besorolás kezdő sebessége - pontosítok az előző mondaton. - Rosszul mondtam az előbb? - kérdezek vissza zavartan. Az EF5-ös tornádó a legpusztítóbb a módosított Fujita-skálán is, így nincs felső határa; legfeljebb annyit tudunk mondani, amennyit eddig mértünk, de mindig van esélye egy „az előzőnél erősebbre”. Ez még a vasbeton szerkezetekben is kárt tesz, így nem teljesen értem, hogy mi ebben a menő. Bár az is lehet, hogy más irányból gondolkodunk ebben az esetben.
Férfi gondolkodás, amihez én kicsi vagyok, így csak egy mosollyal reagálok. Van, amikor kell, hogy mázlink legyen, de nagyban, vagy kizárólag erre alapozni… nos, biztosan nem az én világom.
- Azért csak óvatosan az ilyen gondolkodással, mert az őrangyalainknak is van egy határa - csóválom a fejemet kicsit hitetlenkedve. Eddig a megfontolt, felelősségteljes énjét mutatta, de úgy tűnik, azért ő sem gondolja mindig végig a dolgokat.
Akaratlanul is elnevetem magam, amikor elárulja, az anyja miatt nem versenyezhet. - Ilyenek ezek az anyák - mondom most már mosolyogva. - De sose bánd! Legalább tudod, hogy szeret, mert ilyen egy jó anyuka - próbálok kicsit fordítani a dolgon.
- Nem is tudom… - gondolkozok el. - Szerintem sokkal többen halnak meg a gyorshajtók közül, mint a viharvadászok közül. A gyorshajtók lényegében csak a saját reflexeikben bízhatnak, míg azok, akik a tornádókat űzik, mindig rengeteg felszereléssel és „háttéremberrel” mennek, akik és amik a légmozgásokat, ciklonokat figyelik és elemzik. Ezen felül az esetek döntő többségében mindig van velük tapasztalt vadász is - gondolkozok hangosan. Az utakon napi szinten halnak meg az emberek, még akkor is, ha csak egy államot, országot veszünk alapul. Egy-egy vadászidényben viszont ehhez képest jóval kevesebb vadász hal meg tornádó miatt.
- Vigyázz, még a szavadon foglak! - nevetem el magam én is. Apa és Bryan tudják, hogy nem értek hozzá, így nem is fárasztanak annál jobban vele, mint, ami feltétlen szükséges. Szerintük, és szerintem is, elég, ha meg tudom nézni a motor olajszintjét, a hűtővizet, meg a szélvédőmosót, és feltöltésnél nem keverem őket össze, persze a tankoláson kívül. - Szerinted nálad a kocsik iránti szenvedély örökölt vagy tanult? - kérdezem. - Mármint magadtól kezdtél érdeklődni utána, vagy volt egy kis terelgetés? - érdeklődök. Nincs hátsó gondolatom most sem, csak kíváncsiság, mert nálunk a bátyám a legnagyobb rajongó, mert apu is leginkább „hétköznapi” tudással rendelkezik ezen a téren.
- Valóban, de errefelé ezt tapasztalom - mosolygok. Én valahogy mindig úgy éreztem, hogy a hideg ellen tudok védekezni, még akkor is, ha nagyon hideg van, mert felöltözök, viszont a meleg ellen egy bizonyos szint után már nem igazán lehet mit tenni. Ha egy szál bikiniben vagyok a tengerparton, és majd’ megsülök, hova öltözzek le jobban? A melegérzeten nem változtatna.
- Még nem hallottál róla? - érdeklődök. - Várj, mutatok képet - veszem elő a telefonomat, és gyorsan kikeresem a képtáramból a letöltött képeket. -Ilyesmi, ha nem árasztják el nagyon fénnyel - mutatok egy képet.
- Valóban elég hideg van, de az ilyen helyeken egyszerűen máshogy kell öltözködni. Meg nem mindegy, hogy hol vagy - gondolom gyorsan végig nálunk a lehetőségeket. - Tromsø-ban például januárban az átlag hőmérséklet mínusz négy egész négy tized Celsiusfok, valahol itt is ennyi körül mozog. És ez nálunk a legkedveltebb hely a sarki-fény megfigyelésére - mondom alternatívaként -, ami egyébként tényleg lenyűgöző - mondom teljesen átszellemülve. - Illetve, ha rétegesen, megfelelő minőségű ruhákba öltözöl, akkor máris nincs olyan nagy baj - mosolygok. - Egyébként Tromsø-ban még a szállodai szobádból is nézheted, ha nem akarsz kimenni - mosolygok. Nálunk ezt a várost tartják kiemelt helyszínre ennek a céljából, és sok külföldi is érkezik ide kifejezetten ezért. - De természetesen Izlandon is rengeteg erre alkalmas hely van, ahol még akár plusz tíz fokban is nézheted, de nekem eddig kényelmesebb volt Tromsø - szélesedik ki a mosolyom. - És amíg az eszemben van - jut eszmbe egy fontos adat. - Ha maximalizálni akarod az esélyeidet, hogy láss ilyet, akkor a legalkalmasabb a napkitörések gyakorisága miatt a 2024-2025-ös év téli időszaka - hívom fel rá a figyelmét. Ezek olyan adatok, amiket jó, ha elraktároz, ha valóban szeretne egy ilyet látni, de, hogy mit kezd ezekkel, az már csak rajta múlik.

- Jó, akkor megnyugodtam - mondom mosolyogva. - Csak néha nem mindig azt a szót találom meg, amit keresek, és így néha rosszul fejezem ki magam - húzom el a számat. Ezt általában az idegen nyelvnek tulajdonítom, csak, ha én ilyenben tévedek, akkor annak bukás is lehet a vége, ezért is kellett a megerősítés. - De azért óvatosan, a legerősebb, legpusztítóbb tornádó sebességet nem biztos, hogy egészséges lekörözni - kacsintok rá. Értem én, hogy nagyon vagány dolog ilyen autóval száguldozni, de nem egy életbiztosítás. - Egyébként milyen érzés volt? - kérdezem azért kíváncsian. Bár én sosem ülnék be egy ilyen vállalkozásra, azért kíváncsi vagyok.
Szeretem hallani, ha egy „gyerek” így beszél a szüleiről, és ez valószínűleg az arcomon is meglátszik.
- Nos, azért a legtöbb ilyen helyzetbe keveredő személy, kifejezetten erre a célra kitalált, ennek megfelelően megerősített autóba ül, vagy, ha nem, igyekszik minél távolabb lenni a veszélyzónától - gondolok bele. Törhetetlen üveg a kocsiablakok helyén, olyan áramvonalas forma, hogy a szél az úthoz szorítsa a járművet, és ne tudjon alákapni, és felemelni.
- És sosem érezted úgy, hogy más érdekel, vagy ez mégsem érdekel annyira, mint kezdetben gondoltad? - kérdezem. - Félre ne érst! Eredetileg én is a családi vállalkozásban láttam a jövőmet, csak utána kiderült, hogy mégsem nekem való annyira, mint gondoltam. És most igazából azért is érdeklődök, hogy ez mennyire szokványos, vagy éppen ellenkezőleg, ritka - mosolygok, és indokolom a kíváncsiskodásomat. Meg érdekel is a válasza.
Ahogy közelebb csúszik, kicsit én is mozdulok felé, hogy még jobban lássa a képet, így végül már kicsit összeér a karunk.
- Ugye? - kérdezem kicsit átszellemülve, ahogy ismét rácsodálkozok én is. - Örülök, hogy felkeltettem az érdeklődésedet - mondom kedvesen, és fel sem tűnik, minkét sikerült megfogalmaznom a mondatot.
- Látod, csak egy kis helyismeret - mosolygok vissza. A helyismeret nagyon fontos, nem csak ebben, de ezért is jó tájékozódni minél szélesebb körben. Most Caesarnak szerencséje volt, mert kijött rá a szó, és szívesen segítek. Kizárólag azért lemaradni egy ilyenről, mert kevés az infója, az nem lenne túl szerencsés. - Nos, nem kizárt, hogy most is szerencséd lehet, de csillagászatilag elvileg ez a legjobb időpont, de a napkitörések elég kiszámíthatatlanok - húzom el a számat. - De nem lehetetlen vállalkozás ilyet látni téli időszakokban, csak télen kell lenni a megfelelő zónában - mosolygok.
A következő mondatára ösztönösen nézek körül, és elég sokan hiányoznak már az asztaltársaságtól, bár valószínűleg még visszajönnek, mert a cuccaik még itt vannak. - Köszi, de még van italom - hárítom kedvesen az italajánlatot, és kicsit bele is iszok. - De szívesen táncolnék veled - nézek rá a másik ajánlatát elfogadva. Ahogy felállok, nem feltűnően, de kicsit igazítok is a szoknyámon, mert ülve mindig feljebb csúszik.

- Mondhatjuk, hogy benned egyfajta sebesség- és adrenalinfüggés kezdene kialakulni, ha anyukád engedné? - kérdezem egy egészen kicsit incselkedve. Valami hasonló lehet bennem is van, de az csak a sípályákra koncentrálódik. Valahogy néha én is a rabja leszek, hogy a hódeszkámmal minél gyorsabban tudjak menni, már, ha nem a trükkökre van igényem.
Csak magabiztosan bólintok, hogy persze, csak is őszintén válaszoljon. Nem őt megítélni akarom, hanem a helyére tenni néhány dolgot a fejemben. - Akkor Te tényleg szerencsés vagy, mert így mondhatni, a véredben van ez a szakma, és nem csak a cég tulajdonjogát öröklöd, hanem az ez iránti szenvedélyt is - mosolygok, ahogy összegezni próbálom.
- Anyu és Apu is önmaga alapította a családi céget, ami először inkább a természetes, egészséges élelmiszer-alapanyagokra épült. Persze vannak köztük vitaminok, és ehhez hasonló étrendkiegészítők, de mindegyik a lehető legnagyobb mértékben mellőzi a mesterséges anyagokat. Azóta pedig az egészségmegőrzés egyéb eszközeit is árulják, mint egy-egy sporteszköz, mint mondjuk fittneszlabda, kisebb kézi- és lábsúlyzók, nyújtásra használható eszközök. Ez persze nem azt jeleni, hogy ellenezzük az orvosi dolgokat, gyógyszereket, csak igyekszünk megelőzni, hogy oda kerüljenek az emberek, meg a rengeteg méreganyagot, ami a környezetünkben van, és bekerül a szervezetünkbe, azokat ellensúlyozni - vázolom fel az örökségemet, ahogy ő fogalmazott. - Nekünk nem célunk megvezetni az embereket, vagy elfordítani őket az orvosoktól, sőt. Néha mi magunk mondjuk, hogy inkább menjenek orvoshoz, mert mi ezeket vagy megelőzésnek szánjuk vagy a gyógyszerek kiegészítésének. Egy csonttörés orvosi ellátást követően, a felépülést ki tudjuk egészíteni feketenadálytő krémmel, ami helyileg fokozza a vérkeringést, így gyorsítja a gyógyulást. Persze csak a gipsz lekerülése után, amikor még érzékeny a sérülés helye. De egyéb betegségekre, sérülésekre is szoktunk javasolni kiegészítő kezelést, vagy olyan szert, amivel csökkenthető a szükséges gyógyszer mennyisége - megyek bele kicsit jobban a dologba. Az már nem említem, hogy már egy égészen nagy vállalat, és online külföldről is rendelhetnek tőlünk.
- A maximális élményre hajtasz, értem és érthető - mondom kedvesen. Ha ki tudja várni, akkor valóban megéri ezt tennie. Én mindössze azt akartam elkerülni, hogy esetleg azt érezze, el akarom neki ezt húzni, és lebeszélni, ha esetleg minél előbb látni szeretné. Én úgy vagyok vele, hogy jó döntést mindig csak akkor tudunk hozni, ha a legtöbb infó a rendelkezésünkre áll, és én most ezt akartam megadni neki.
Mielőtt elindulnánk a pakettre, még én is beleiszok a poharamba, mert a sok beszédtől kicsit kiszáradt a szám és a torkom. Meg ez egészen jól sikerült ital, de mivel most felügyelet nélkül marad a pohár, így nem valószínű, hogy újból innék belőle. Amikor a menetirányba fordulok, elfogadom a felém nyújtott kezet, így együtt megyünk le a táncoló tömegbe. Hagyom, hogy megtalálja a szerinte megfelelő helyet, és amikor felém fordul jelezve, hogy ez megtörtént, közelebb lépek hozzá. Hogy ő húzott előbb magához, vagy én léptem hozzá előbb közel, az erősen kérdéses, de azt hiszem, hogy ez nem is igazán lényeges. Ahogy a kezét a csípőmre helyezi, én is átölelem a nyakát, jelezve a körülöttünk lévőknek, hogy Vele vagyok. Jól mozog, és én hagyom, hogy a ritmusra vezessen.
Egy idő után viszont kezdem elveszíteni az időérzékemet, és már nem is tudom, hogy mennyi zenét táncoltunk már végig együtt. Persze ezt az is nehezíti, hogy a DJ szinte teljesen eltünteti az egyes zenék közötti szüneteket. De igazából ez nem is zavar.

- Félre ne érts, de lehet így a jobb. A világot így is bejárod, autók közelében vagy, előfordulhat, hogy így még többet is tudsz róluk, mint egy versenyző, bár ebbe egyáltalán nem látok bele. Ha betérsz egy hivatalos pályára, akkor még a sebességet is megkaphatod leglálisan, ha pedig van néhány hozzád hasonló barátod, akkor még a versenyélményt is lehet, megkaphatod. Persze csak titokban, hogy ne tudjon róla mindenki, bár nem hiszem, hogy azt a múltkorit Anyukád orrára kötötted - teszem hozzá egy mindent tudó mosollyal. A többivel pedig lehet, vitába tud szállni, de én most ezzel kapcsolatban, bármiben teljesen meggyőzhető vagyok. - Ezt viszont örömmel hallom - mosolyodok el kedvesen, amikor elárulja, az autók világát neki találták ki.
- Nem is arról van szó, hogy nem érdekel. A téma is érdekel, meg jónak és hasznosnak is tartom. Inkább a cégvezetés az, ami nem nekem való - vallom be őszintén. - Ha találnak nekem egy olyan részt, ahol nem kell az irányítással foglalkoznom, akkor természetesen segítek, de nem, mint vezető. Egy céget vezetni… nos, nem az az életpálya, amiben önmagamat látom a jövőben - igyekszek jól megfogalmazni, de nem biztos, hogy sikerült. Érdekel a téma, szívesen utána is olvasok a dolgoknak ezzel kapcsolatban, ha kell még orvosokkal is szívesen elbeszélek, vagy olyanokkal, akik szakértők, mondjuk a gyógynövényekben, de a magasabb szintű dolgok, amik egy vezető dolgai, azok nagyon nem mennek. Még bemagolni sem voltam képes, nem hogy azt használni és kamatoztatni.
A következő mondatát pedig pszichológián órákig tudnánk elemezni, de elfogadom. Ha valaki tényleg odafigyel a beszélgető partnerére, rengeteg dologra rájöhet vele kapcsolatban, hogy hogyan él, mit tart fontosnak, és mit nem. Caesar egy kicsit kettős nekem, mert valahol egy nagyon felelősségteljes srác, valahol pedig inkább egy élvhajhász személyiség, aki a pillanatnak él, és nem foglalkozik a következményekkel. Így erre a megjegyzésére mindössze egy kedves mosollyal válaszolok.
A táncparketten viszont valami magával ragad benne, és bár tervben nem volt, hogy nem oda térek vissza, ahonnan elindultunk, azaz a barátnőm lakására aludni, mégis erre érzek most nagyobb esélyt. Főleg, amikor a kezei lejjebb vándorolnak. Viszont van egy határ, amit én sosem lépek át, és ez a „foglalt” témakör. Sosem voltam, és nem is leszek az a bizonyos „harmadik”. Ha kapcsolatban vagyok, akkor pedig ugyan ezt várom el a páromtól, még, ha az csak futó kaland, akkor is. Inkább szakítsunk, minthogy egy hármas felállás jöjjön létre, ami sosem lesz szép emlék. Egy kicsit elhúzódok tőle, de csak annyira, hogy lássam az arcát. - És mit szól ehhez a többi lány ismerősöd? - kérdezem a lényegre térve, mert ezen áll vagy bukik minden. Tudom, mit kell figyelni a reakciójában, így figyelem a mimikáját és a hanghordozását is. Ha éppen két hódítása között van, akkor nincs ellenemre, de ne legyen átfedés, vagy, ha van is, én ne legyek a részese, még néhány órányira sem.

- Így már érthető - mondom arra, hogy miért is nem versenyez még így sem. - Ilyenre egyébként lehetne tanárt, oktatót találni? - kérdezem kíváncsian. A normál, közúti jogosítvány megszerzését oktató szakik, legalább is én úgy érzem, valahogy nem akarják annyira profin megtanítani a diákokat, hogy minden helyzetet meg tudjanak oldani, hanem arra hajtanak, hogy a vizsgára felkészítsék a tanulóikat, utána meg már „oldják meg, ahogy akarják” elvet követik. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem vezethet mindenki úgy, mint egy autóversenyző, mert ahhoz képességek kellenek, de sokkal jobban is oktathatnák a vezetést. Ezért is lennék kíváncsi, hogy a versenyzőknek külön oktatójuk van-e vagy, hogy ez hogyan is működik. Még az is meglehet, hogy én is vennék néhány órát egy olyantól, aki nem a tömegoktatást csinálja, mert tudom, hogy vannak hiányosságaim. Hála az égnek sosem fordult még elő, és ne is forduljon, de a hirtelen fékezés, majd a hirtelen elindulást képtelennek érzem megcsinálni. Bár nálunk nem automata váltósok a kocsik, mint itt, amivel könnyebb, azért otthon is szükségem lenne erre a tudásra.
Most képtelen vagyok leolvasni az arcáról, hogy e miatt mit gondol rólam. Nem vagyok vezető alkat, bár szükség esetén, ahogy a túrákon is szinte bármikor át tudom, tudnám venni az irányítást. De a piaci ügyeskedés, a pénzügyi mérleg és ahhoz tartozó csűröm-csavarom, a jogszabályokban történő profi eligazodás, és ehhez hasonlók nekem túl kesze-kuszák, hogy átlássam őket. A bátyám ebben sokkal ügyesebb. Majd, ha oda kerülünk, hogy ránk marad a cég, majd komolyabban is elgondolkozunk, hogy miként maradhat nálunk a tulajdonjog és a vezetés; és, ha kell, akkor teljes vállszélességgel ott leszek Bryan mögött. Neki dolgozni nem fog gondot okozni. Viszont másnál, aki nem közeli családtag, látni a céget… nos, az rémisztő. Majd kialakul, hogy mi lesz. Egyelőre marad úgy, hogy én mást tanulok, és a háttérben követem a termékeket, és a hozzájuk kapcsolódó anyagokat.
- Részben erre. Meg arra is, hogy kell-e akár most vagy a jövőben gyilkos pillantásokkal, vagy megnyilvánulásokkal találkoznom, megbirkóznom, ha most igent mondanék. Létezik az a jelenség, hogy barátság-extrákkal, csak az egyik territoriálisabb, mint a másik. És én ennek nem akarok a résztvevője lenni - mondom el őszintén, hogy mire is gondolok. Ha már ő is őszinte volt, akkor én is az leszek. Jó pasi. tényleg nagyon jó pasi, de nekem nem éri meg senkivel sem egy éjszaka vagy akár egy futó kaland miatt megküzdeni érte. Ez a mostani dolog nem a „Nagy Ő” megtalálásáról szól, hanem a szórakozásról. Viszont, ha szórakozok, akkor utána nem akarok kellemetlenséget. Legalább is ilyet nem.

- Ez megértem, de nem is feltétlen arra gondoltam, hogy Neked lenne erre szükséged - mosolyodok el szélesen. - Hanem arra, hogy a haverjaid, vagy… esetleg magamnak, mert a normál oktatáson nagyon sok mindent nem tanítanak, ami egyébként nagyon hasznos lenne… vagy pontosabban életmentő - gondolok bele jobban.
A táncparketten viszont nagyon másabb hangulat leng körbe minket, így a beszélgetés menete is jócskán eltér attól, amit fent folytattunk.
- Ez így tiszta - mosolyodok el végül elégedetten. Én mindössze azt akarom elkerülni, amit valószínűleg ő is, hogy összetűzésbe keveredek valakivel, aki a magáénak gondolja, mert féltékeny, hogy „mit csináltam én a párjával”. - Akkor? - hagyok egy kis hatásszünetet, közben pedig egészen közel húzódok hozzá, hogy teljesen összesimuljunk. - Megyünk a cuccainkért? - kérdezem kicsit már másabb hangszínnel, mint ahogy az előbb beszéltem.