Joon & Karin

-Na és milyen szingliként Joon? – teszi fel azt az idegesítő kérdést a haverom. Tudja, hogy nem viselem jól ezt az állapotot, pont ezért használja ki. Szemét paraszt. Nem is értem miért vagyunk jóba néha… De persze, nevessenek csak rajta, mit bánom én. – Nem vagyok szingli, csak Zhani és én szünetet tartunk. – vágom oda neki, majd szúrós pillantást vetek rá, ezzel jelzem neki, hogy elég lesz ebből. Ha van egy csöppnyi esze, akkor fel is fogja tudni fogni a szavakat, amik elhagyják a számat, bár belőle kiindulva erre kicsi az esély. Eleve úgy volt, hogy a barátnőmmel jövök el ide, de miután elég… nos szomorúan alakultak a dolgok, így maradtam a barmoknál, akik a volt szobatársaim voltak. Nyilván egészen addig, amíg nem fizettem nekik az utazást totál ki voltak rám akadva, hogy kiléptem a kolis életből és saját lakásom lett és még csak meg sem kérdeztem őket, hogy kiköltözzünk-e együtt. Nos ez csak azért volt így, mivel én is Hewett otthonában húztam meg magam. Inkább vagyok a bátyámmal, aki legalább a családi problémákat megérti, mintsem ezzel a két gyökérrel, akikkel semmit sem lehet megbeszélni. Eddig messze a testvéreim voltak azok, akikben a legjobban megbíztam és ez most sem változott. Ezért is vettem el a kulcsokat, amiket anyám adott, majd ezért is döntöttem úgy, hogy odaköltözök. De persze senkinek sem kell erről tudnia, így legalább mindenki azt hiszi, hogy egyedül kaptam egy teljes helyet magamnak, amit úgyis a szüleim pénzelnek nekem.
Végre azonban az ő gyerekes felháborodásuk is abbamaradt és így hárman le tudtunk lépni a téli szünet elejére. Ez is legalább egy jó alkalom lesz arra, hogy az exem helyére keressek valakit, még ha nem is több egy rövid flörtnél. Amúgy sem vagyok a több hónapig tartó kapcsolatok híve, bár Zhani esetében kivételt tettem volna. De hát ami elmúlt, az bizony nem fog visszajönni. Hiába mondom, hogy ez nem szakítás, ugyan! Dehogy nem. Az első alkalom, hogy egy lány tette ki a zűrömet. El se tudom képzelni, hogy engem valaki kidobjon. Idáig azért sírtak a lányok, hogy véletlenül se hagyjam el őket, erre most én kaptam kosarat? Nem gond, túlélem, hiszen annyi lány van még a földön, csak az önbecsülésemnek esik rosszul, meg persze az egomnak. Ezért is örültem, hogy végül eljöttünk síelni, mert itt biztos akad egy-két csaj, akiket meg kéne tanítani síelni, vagy csak szimplán egyedül maradnak a felvonón és félnének. Egyszóval rengeteg lehetőség van még előttem, hogy bárkit felszedjek.
És mintha csak a sors is úgy akarta volna, pont elém is dobott egy lehetőséget. A fiúkkal éppen hogy csak kijöttünk, még el sem indultunk felfelé, pont azt tárgyaltuk, hogy ki hova akar menni és mikor, hol merre meddig találkozzunk. Aztán a semmiből megjelenik ez a lány, akire még azt is mondom, hogy elég menő és tök jól kikerült minket, illetve kikerült volna minket, de a végét elszúrja azzal az eséssel. Mondhatom csúnya befejezés, de legalább nem jött belénk. Ez már figyelemre méltó, mert egyesek, például én is, inkább csak odakiabál, hogy félre az útból. Jobb, mint beégetni magadat, ráadásul egy csoportnyi srác előtt, akik pont úgy reagálni, mint a két barátom, hogy kiröhögik. Taplók, de normál esetben én is az lennék, így nem mondok semmit. Inkább meglátom a lehetőséget ebben és gyorsan odamegyek, hogy felsegítsem. – Szép esés volt! – nyújtom ki a kezemet, hátha azért elfogadja. – De köszi, hogy nem csaptál el minket. Ez egész jól esik. – mondom tovább egy kedves mosollyal az arcomon. Majd mikor végre sikerült felállnia gyorsan végig is nézem. Nem feltűnően, szolid próbálok maradni, elvégre sok hölgyet ez könnyen elijeszt. – Joon vagyok! Az a két gyökér meg…Áh, ne is foglalkozz velük. – mutatok a két haverom felé, bár ez inkább nekik volt jelzés, hogy én akkor itt most lelépnék tőlük, mert találtam magamnak prédát mostanra.

Joon & Karin

Eléggé szűk tűrésű vagyok. Nem szeretem sem a túl meleget, sem a túl hideget. Nagyjából 10 és 25 fok között funkcionálok, de ha bármelyik értéknél eltérőt mutat a hőmérő, akkor máris panaszkodni kezdek. A szüleim ezt nagyon nem szerették bennem, hogy mindig csak nyafogtam, hogyha nem tetszett a kinti időjárás és egyenesen követeltem tőlük, hogy ne küldjenek iskolába. Milyen jó is lett volna, ha csak pusztán egy ilyen pici ürügy miatt nem is kellett volna megjelennem, esetleg dolgozatot írnom. De persze, hogy nem lehetett, így felesleges is volt ezért mindig bedurciznom, de kicsinek az ember, ha azt látja, hogy a szülei gazdagok és bármit megengedhetnek maguknak, akkor, mint a gyerekük, ennyi nekem is szabad lett volna. Szerencsére hamar leesett, hogy azért ez nem egészen így megy, még gazdagéknál sem, így most már inkább csak magamba mérgelődök, hogy milyen elfuserált az idő.
Ellenben síelni valamilyen furcsa oknál fogva szeretek. Hiába a rettenetes hideg, meg a hó, meg jég, meg a szél… Tulajdonképpen mindent utálhatnék benne, mégis kedvelem ezt a sportot. Talán pont azért, mert nem mindenki teheti meg, hogy évente elmegy egy téli paradicsomba és csak csúszik párat. Talán elitnek érzem most magam. Nálam nem lenne meglepő, ha igazából nem is bírnám ezt az egész hóemberré fagyásos dolgot, csak azért teszem, mert ezzel fel lehet vágni, meg ha itt valakit összeszed az ember, kicsi az esélye, hogy újra látja. Elképzelhető simán, hogy még csak tudatában sem vagyok annak, hogy amit teszek, nem is kedves a szívemnek, egyszerűen ilyen képet akarok mutatni a világnak, így úfy tünhet, hogy nagyon is élvezem, hogy itt vagyok. ”Az a fránya pszichológia!” Szinte hallom, ahogyan apám magában mérgelődik, de lássuk be, már ezelőtt is ilyen voltam, hiszen gyerekként, mást se láttam tőle, meg anyámtól, mint a képmutatást. Csak éppen én már mesteri szintre emeltem. Megesik az ilyesmi, ezért igazán nincs miért szégyenkezniük, csak jobb vagyok náluk.
Időközben pedig mikor már tényleg kezdetét is venné a szórakozás, egy lány toppan be, vagy pontosabban esik be, ami nekem csak előny, így nem vagyok annyira paraszt, hogy egyből nevessek. Bár ha Zhani is itt volna, akkor mindenképpen kiröhögném, már csak azért is, hogy a barátnőm ne fogjon gyanút arról, hogy esetleg bepróbálkozok a hölgynél később.  De persze nincs itt, így nyugodtan odamehetek hozzá és egyből fel is segítem, mert hát… ezt így illik. – Ez esetben őstehetségnek kell lenned. – folytatom tovább a viccelődést. Nincs semmi bántó a hangomban, nagyon ügyelek, hogy kedves maradjak és még a poénkodás határain belül persze.  – Karin… nem hangzik valami angolos névnek. – Közben pedig meg is látom, hogyan néz ki. Hm… szőke. Az sosem jelent jót. A szőkékben mindig van valami fura, de tény, hogy jó szeretők. Egy ideig. És ez egy nagyon nagy általánosítás volt tőlem. Nem mondom, hogy rá is igaz mindez, majd úgyis meglátjuk.
Szerencsére hallgat is rám és ügyet sem vet a két haveromra, nem is kell, hiszen még a végén valamelyik jobban megtetszik neki. Bár az én ázsiai külsőm felettébb izgalmasabbnak ígérkezik, még dönthet úgy, hogy pont emiatt nem vagyok az esete. – Kislány? – kérdezek vissza döbbentem. Na ez az! Erről beszéltem, hogy furcsa! Kire gondol egyáltalán?  – Oh, hogy emiatt estél el! Bevallom nem figyeltem, csak annyi tűnt fel, hogy valaki a függőleges helyzetből, hirtelen vízszintesbe került, de örülök, hogy egyikkőtöknek sincs baja. Mert ugye nem sérültél meg? – A gyermekekért való aggódás sok nőben azt váltja ki, hogy a pasik milyen édesek. De gyakran lesznek féltékenyek, hacsak rájuk gondolunk és egyébként a hölgyre magára speciel nem, így jobb mind a kettő után érdeklődni. Akkor valószínű könnyebben bevágódik náluk az ember.
Ellenben úgy néz ki, a lány nem kertel és egyből beszélgetési témába kezd. Ezt már szeretem, úgy érzem találtam valakit, aki vevő lesz az udvarlásomra. – Csak pár órája jöttünk, most akartunk elmenni síelni a fiúkkal, de… úgy látom itt hagytak. – nézek hátra gyorsan és úgy fest felfogták a jeleket, hogy gyorsan lépjenek le. – Na és te? Régóta vagy már itt? – Ha a válasz igen, akkor sajnos gyorsan elmegy, és többször kell lányokat vadásznom, ha a válasz ellenben nemleges, akkor van esélyem, hogy egész végig egy lányt kell csak fűznöm.

Joon & Karin

Az életem nagyobbik részében eddig leginkább a külsőségekre mentem rá. Nos ez nem is csoda egy olyan családban, mint az enyém. Mindenkinek azt mutattuk világ életünkben, hogy milyen tökéletesek is vagyunk. Hewett is éppen ezért lett elküldve Amerikába. Rontotta a hírnevünket, így inkább csak eltávolították. Engem ellenben nem. 20 éves koromig kellett játszanom a középső gyereket, aki engedelmes és fegyelmes. Na jó, az elején még talán tényleg ilyen voltam, de miután a bátyám ráébresztett, hogy ez nem feltétlenül szükséges úgy döntöttem, hogy nem leszek a szüleim kis bábja. Bár amíg nem jöttem el egyetemre tényleg azt hitték, hogy én egy tündéri fiú vagyok, aki mindenkivel udvarias és jól nevelt. A jegyeimért megszenvedtem, hogy jók legyenek, mert középiskolában még csak-csak tanultam, de a biológián és a történelmen kívül nagyon máshoz nem értettem.
De mikor idekerültem sem lettem jobb. Továbbra is színészkedek, csak most már a családom átlát rajtam. Bár a testvéreimmel voltam világ életemben a legőszintébb, de nálunk is időnként becsúszott egy-két füllentés. Sose nagy hazugság, csak annyi, amivel kimentettem magam. Inkább a külsős személyek felé mutatom azt az énemet, amit látni akarnak. Leginkább a lányokat tudom átejteni. Az a bájos mosoly, a kedves szavak és figyelmesség bárkit levesz a lábáról. Na persze, ha valaki olyan, mint Zhani, akkor előbb vagy utóbb rájön, hogy csak játszadozok. Természetesen én tényleg érzek is valamit azok iránt, akikkel összejövök, de amikor kifullad ez a szerelem, akkor ideje tovább lépnem. A két kapura játszás pedig veszélyes, pláne ha nem tudjuk fenntartani a látszatot, hogy szeretjük még az adott lányt. Ám itt most nincs ilyen probléma, mivel jelenleg szingli lennék. Vagy valami olyasmi. Még ha az a másik személy nem lenne a képben… De ő most nincs itt. Amúgy sem éppen úgy tűnik, hogy nagyon vevő rám, így azt hiszem nem probléma, ha másnak udvarolok.
-Oh norvég? Akkor te bírod ezt az időt igaz? – Norvéggal még nem volt dolgom. Vajon az ottani csajok olyan hűvösek, mint amilyennek mondják őket? Ha igen, akkor nehéz dió lesz. – Ezt a szememből gondolod, vagy ennyire rosszul beszélném az angolt? – kérdezek vissza nevetve. Nyilván a külsőmből és a nevemből is erre lehet következtetni. De azért poénkodok, mert úgy tűnt vevő a vicceimre. – Amúgy Dél-Koreából származom. – közlöm is vele a talán egyik legfontosabb információt magamról. Talán ez lesz az egyetlen, amit meg is tud. Esetleg a szakomat elárulom neki, de annyira sok mindent nem igazán szeretnék, mondván nem akarom, hogy rám találjon később. Bár elég aktív vagyok a közösségi oldalakon, körülbelül minden nap posztolok, valamikor többször is, így azt hiszem nem lesz nehéz neki megtalálni, ha véletlenül keresne.
Közben a hogylétéről is érdeklődöm, mert hát az fontos. Illetve számukra egy nagyon nagy bónuszt ad, ha azt látják, hogy aggódunk értünk. Kedvesnek gondolnak így minket, meg olyan embernek, akit érdekel is a másik. Pedig csak pusztán a véletlen műve, hogy megláttam egy potenciális randi partnert benne és ezért vagyok most itt. Máskülönben már rég leléptem volna.
A haverjaim pedig sikeresen vették a lapot, hogy most rögtön tűnjenek el, mert nem akarom, hogy itt belerondítsanak nekem a csajozásba. Persze az arcomon először a meglepődés látszik, hogy valóban képesek voltak itthagyni. Hm… ennyi év alatt akár színésznek is mehettem volna, amilyen jól játszom a szerepemet.
-Oh, hogy te is barátokkal jöttél! – nézek döbbent szemekkel. Bevallom valamiért reméltem, hogy egyedül csúszkál. Bár abban semmi logika nem lett volna. Nyilvánvaló volt, hogy vagy a családjával jön ide, vagy a barátaival. Muszáj lesz valahogy elcsakliznom őt tőlük.

Joon & Karin

Nem mondom, hogy számomra nem létezik a szerelem, mert akkor egy elég nagy hazugságot mondanék. Számomra csak a szerelem egy kicsikét mást jelent, mint másoknak. Nekem inkább a kémián alapszik az egész. Amíg a két vegyület keveredik, addig van eredmény, de amint az egyik reagens anyag elfogy, vagy valamilyen külső hatás miatt már nincs reakció, akkor abba kell hagyni az egészet. Így vagyok én is, hogyha már nem érzem azt a vonzódást a másik félhez, akkor kiszállok belőle. Csak elég sajátosan csinálom. Mivel férfi vagyok és igenis vannak szükségleteim, mint például egy barátnő, így nem szeretek úgy végezni valakivel, hogy nincs már egy pótlék. Egyszóval igen, annak ellenére, hogy van barátnőm lazán meg szoktam őt csalni. Semmi személyes nincs ebben, előbb vagy utóbb mindenki így jár. Vagy hát járna. Zhani megelőzött akkor a szakítással most meg… Nem is tudom mit csinálok. Itt kavarok egy lánnyal, akinél úgy fest, lenne esélyem, de akarom én ezt? De mindig ugyanoda lyukadok ki El kell felejtened Joon, add fel! Szóval így teszek, és inkább folytatom a csajozást.
-Valóban a túl meleg időjárás nem jó. Bár a nagyon hideget se bírom. – válaszolom neki őszintén. Azért nem akarom, hogy leizzadjon rólam a ruha, de bevallom egy jégcsappá sem szeretnék fagyni. Szóval én megmaradok a jó kis köztes időjárásnál. – Oh hát… megeshet. – Nyilvánvaló, hogy a nevemből gondolja így, bár a kinézetem sem éppen egy törzsgyökeres amerikainak megfeleltethető. – Ez kedves. Bár őszintén, nekem nem tűnt volna fel az angolodból, tényleg csak a neved az, ami árulkodó. – Enyhe hízelgés, persze nem túl sok, hogy ne legyen annyira gyanús. Közben végig mosolygok, kedvesen, barátságosan, hogy érezze ezt most komolyan is gondolom. Oh, hát valamit tényleg ér ez a pszichológia, bár az évek során elég sok trükköt eltanultam a lányok hódításával kapcsolatban, de a szakommal csak még jobb leszek. Így az embereket alapjáraton lehet manipulálni valamelyest. Emellé még egy kis színészi tehetség és kész is vagyunk. Az is igaz, hogy most tényleg őszinte voltam, nekem nem tűnt fel semmi a beszédében. – Hát ha valakinek hiányzik a családja valóban nehéz lehet. – És íme a mai napom első baklövése. Szép volt Joon. Senkinek sem szoktam beszélni a hátteremről. Leginkább azért, mert nem akarok érzelmes és nyálas témákról beszélgetni, ami velem kapcsolatos. A nőknek sose tűnik fel, hogy ők mindent elárulnak nekem magukról, de rólam szinte alig tudnak valamit. Főleg a családról.
-Hát persze, egyedül eléggé unalmas. – mondom, miközben visszaerőltetem a mosolyom. – Igen ez igaz és le is léptek. – kezdek el egyből nevetni, hogy ez a kis hűvösség most körülöttem eltűnjön. – Hát, ha te ilyen vagy, akkor nincs kétségem, hogy a barátaid is hasonlóan kedvesek lesznek. – Csak ne kelljen velük lennem. Nem nagyon szoktam barátkozni, elég az, aki van. – Szerintem is jó, ha sokan vagyunk és olyan igazi közösséget lehet építeni, de… - és most már egy kicsit közelebb hajolok hozzá, na persze nem annyira, hogy zavaró legyen. – Vannak dolgok, amiket kettesben jobb csinálni nem? – Tessék. Most feldobtam a labdát a kérdés, hogy lecsapja-e. Jó lesz az elején tisztázni, hogy benne van-e vajon egy kis játékban, vagy inkább keressek mást. Nem szeretek sokáig könyörögni senkinek. Majdnem senkinek. Így kicsit meggyorsítom a dolgokat, hogy még mielőtt kitalálja nekem, hogy egy nagy csapatban menjünk mindenhová, legyen esélyem jelezni, azért számítok arra is, hogy lesz idő, amikor csak négyszemközt leszünk.
-Segítsek? – kérdezem is meg tőle, mikor lehajol, de úgy fest maga is megoldja. Elég talpra esett lány, azt hiszem a Hamupipőke effektus nála nem lesz jellemző.

Joon & Karin

A szerelemben sose gondoltam azt, hogy a kor számít. Persze nálam idősebb nővel sose kevernék. Nem szeretem, mert ők általában tapasztaltabbak és gyanakvóbbak, főleg a fiatal srácokra. Mindig is a nálam fiatalabb hölgyeket preferáltam, őket könnyen meg lehetett vezetni azzal, hogy hosszabb kapcsolatra vágyok. Vagy ha éppen mind a két fél tudta, hogy ebből úgysem lesz semmi komoly, akkor azzal, hogy idősebb vagyok, sok tapasztalatom is van, így élvezetesebb velem eltölteni az időt, mint valaki mással. Bizony sose gondoltam volna, hogy egy-két dolog még jól fog jönni a mostani helyzetben, bár az öregebbekre is azt mondtam, hogy sose kezdenék ki velük, mégis megtörtént. Szóval azt hiszem, ezen a ponton igazán nem mondhatok semmit, elvégre saját magamat hazudtoltam meg már többször is az elmúlt egy hónapban. A Zhanis szakítás csak a kezdet volt, de utána teljesen megváltozott minden. Egy pillanatra becsukom a szememet és kicsit megrázom a fejemet. Nem szabad erre gondolnom. Azért vagyok itt, hogy Őt kiverjem a fejemből. Nincs esélyem amúgy sem, így megpróbálom mással elfeledtetni azt a személyt.
-Kinek mi a középhőmérséklet? Nekem mondjuk valahol 10 és 25 fok között van. – kezdek el nevetni, még annak ellenére is, hogy ez igaz. Bár sokan nem értenék meg, hogy miért nem vagyok képes legalább az egyiket kedvelni. Pedig én képes vagyok legalább a hideget elviselni. Nem szeretem, soha nem is szerettem és nem fogom már megkedvelni, de legalább nem nyafogok annyira sokat, ha éppen fagy van. Mert hát oda még mindig fel lehet öltözni.
Közben áttérünk a származásunkra. Rajtam a vak is látja, hogy nem innen jöttem, bár elismerem, hogy sok mandulaszemű van, aki eleve amerikainak született, ám ők sokszor már nem használják az ázsiai nevüket, vagy éppen nem is kapnak már. – Nem bók volt, hanem az igazság. – Nem mondom, valóban volt benne némi hátsószándék, de valóban elsősorban az őszinteségre alapult a mondandóm. Mivel én aztán tényleg meg nem tudom megmondani akcentus alapján, hogy ki honnan jött. Konkrétan az én beszédem sem éppen a legtökéletesebb, mind kiejtés, mind nyelvtan ügyileg. Bár az iskolában hivatalosan tanultam, de emlékszem, hogy szenvedtem vele. Nem annyira, mint sok tárggyal, de azért éppen könnyen sem ment.
Elkövettem egy hibát. A család jött szóba, amiről én nem szeretek mesélni. A testvéreimről még csak-csak, de szülők nálam szóba se jöhetnek. Magamról is csak minimális mennyiségű információt adok ki, egy párkapcsolatban amúgy is a nők beszélnek többet, a férfiak csak addig dominálnak ezen a területen, amíg meg nem szerzik maguknak a csajt. Ez csupán az udvarlás miatt fontos, miután már megkaparintottál valakit már nem érdekes. De persze nekem nyilván ki kellett mondanom azt a félreérthető mondatot. Csodálkozom, hogy nem kérdez egyből vissza, de ezért csak hálás vagyok, így nem kell sem hazudnom, sem magyarázkodnom. Na, nem mintha így tennék, inkább lelépek. Nem vagyok benne annyira még, simán faképnél hagyhatnám most még, de úgy fest nem fog kelleni.  – De ők tudják is, hogy te lejöttél, én ellenben semmit nem tudok a barátaimról. De hát, nálam van a kulcs, ha be akarnak jutni a szobába, még vissza fognak jönni. – Szerencse, hogy olyan ostobák és elfelejtették elkérni a két kulcs közül az egyiket. Én pedig nem figyelmeztettem őket, igazából még jól is jöhetne, hogy visszakússzanak. Mert ha valami rosszul alakul, akkor ők lesznek az indok, amiért lelépek, ha pedig nem, akkor remélem, hogy lány barátai vannak és akkor az a két szerencsétlen leköti őket, amíg én Karint próbálom fűzni.
Kissé meglepettnek tűnik, mikor közel hajolok hozzá, ha jól látom, még az arca is pirosabb lesz, amire nem tudok másképp reagálni, mint hogy mosolygok. Szeretem ilyen helyzetbe hozni a lányokat. Ilyenkor annyira nem tudják, hogy mit tegyenek, aztán tőlem várják, hogy mi a következő lépés. Természetesen az is el fog jönni, de most csak azért csinálok mindent ilyen iramban, mert a barátai itt jönnek, nekem pedig kell az, hogy tudjam, benne lenne-e egy kis játékban, ahol úgyis én nyerek.
Persze felajánlom, hogy segítek neki a deszkájával, de ügyesebb, mint gondoltam, és egy gyors mozdulattal, most ő került közelebb hozzám, mire én csak az arcához hajolok, mint aki épp meg akarná csókolni. – Bocsi, de megcsapott a hajad illata. Olyan jó… édes. – adok végül magyarázatot a cselekedetemre és ismét elhúzódok.

Joon & Karin

Ez rettenetesen gonoszul fog hangzani, még tőlem is, pedig én aztán tényleg nem nagyon foglalkozok a nők érzéseivel. Vagy valamelyest pont, hogy érdekelnek, hiszen akkor nem lennék ilyen kedves a szakításoknál, ha abszolúte figyelmen kívül hagynám őket. Én ellenben mindig olyan rendes vagyok velük és legalább őszintén elmondom, ha úgy érzem, hogy vége van egy kapcsolatnak. Addig nem megyek bele mélyebben egy másikba, inkább csak szédítem a lányt, esetleg megcsókolom, de ennél többet nem teszek, amíg az aktuális barátnőmet nem dobtam ki. Most ellenben nekem rakták ki a szűrömet, ami nos… nem, még sose fordult elő. Engem még sose ejtettek. Még ha egy másik fiú lett volna a képben, de nem is ez volt. Egyszerűen Zhani kiadta az utamat, ami nekem nagyon fájt. Mert ha másik srác jön be a képbe, akkor még valamelyest érthető lenne, bár ki az, aki engem le akarna cserélni? De tegyük fel, hogy lehetséges, az nyilván logikusabb oka lett volna a szakításnak, de így semmi oka nem volt rá.
Ha pedig ez nem lenne nekem elég, akkor utána olyan valaki botlottam bele, aki elérhetetlen. Illetve nagyon úgy fest, eddig az volt, így belefáradtam. Nem az én stílusom az, hogy valaki után eszeveszetten fussak. Most viszont mégis muszáj kimondanom azt, amiről reméltem, hogy soha nem fog kelleni. Karinnal valószínűleg csak azért kavarok, hogy elfelejtem, hogy pótolja azokat az érzéseket, amiket már egy hosszabb ideje nem kapok meg.
Szerinte tág a tűrőképességem. Nos, szerintem nem. Legalábbis az otthoni hőingadozásokhoz képest, meg hogy a családom mennyire viseli ezt el, ahhoz képes nem gondolom, hogy az enyém olyan széles lenne. Bár ki tudja, talán az átlaghoz képes valóban az. – Hát, valaki képes tíz és negyven fok között is elleni, én például annyira nem is preferálom a meleget, de a nagyon hideg sem a kedvencem. – Ezek pedig a nagyon maximum értékek, amiket hajlandó vagyok elviselni. Ha a hőmérő már most mutat, akkor teljesen elborul az agyam és egyből hozom a légkondit, vagy kapcsolom be a fűtést. Gondolom, hogy Hewett mennyire fog nekem örülni majd amikor ezek az időszakok fognak jönni. Most is csak képzelem mennyire boldog lehet, hogy a nyakába sóztak, bár a bátyám, így annyira nem is utálhat, meg még nem is dobott ki. Aminek kifejezetten örülök, különben nem tudom hogyan magyaráztam volna ki magamat a szüleinknél, hogy ugyan a koliba nem mentem vissza, de a testvérem sem fogad be, szóval valamit intézzenek nekem, mert szállás mégis kéne. Szerencsére nekem még csinálnak ilyeneket annak ellenére, hogy úgy viselkedtem velük, ahogyan.
Mikor az alvást említi, egyből felbátorodom. – Nem mondom, szívesen venném, ha mellettem aludnál el. – teszek egy rizikósabb megjegyzést. De hát ő említette, én pedig csak kihasználom a lehetőséget, amit ő nyújt nekem ezzel. Bár aligha hiszem, hogy arra próbált utalni, hogy szívesen bújna velem egy ágyba, én ellenben ezt értem ki a szavaiból, pontosabban ezt akarom, ezért is válaszolom ezt. Aztán majd érti, ahogyan szeretné, bár eléggé egyértelmű mit is szeretnék, gondolom. Normál esetben talán még várnák is a csókig, hogy egy kis esti kalandra invitáljam, de most ehhez se kedvem, se türelmem sincs. Gyorsan akarok haladni, mert ki tudja, hogy meddig lesz lehetőségem kihasználni azt, hogy ő itt van és vevő is rám.
A családom eléggé egy tabu dolog. Illetve a testvéreimről szívesen mesélek, mivel róluk tudok is. A szüleimet viszont talán még én sem ismerem olyan jól, amennyit hazudnak időnként, így őket jobb meg sem említeni. – Nem cseles, inkább csak okosabb, mint ők. – valóban nem így terveztem, mert amúgy pont, hogy oda akartam neki adni az egyiket. Tudtam, hogy én le fogok akadni egy nő mellett, így nem is szándékoztam olyan mocsok lenni, hogy magamnál felejtem, de ők meg nem kérték el, csak leléptek. Így mit tehetnék? Ez már igazán nem az én gondom lesz. Meg valamelyest jobb is, hogy így lett, mivel gyanítom, ők ketten csak elveszítenék. – Oh valóban? Ti mit csináltatok? – Gondolom a recepción hagyták. Valamiért ez nekem sose volt szokásom.
Aztán ismét lépéseket teszek felé, hogy érezze én nem pusztán csak beszélgetni óhajtok vele, ha ez még nem jött volna át neki. Éppen ezért mikor ő közelebb jön hozzám, egyből hajolok is oda az arcához, pont, mint amikor puszit adok valakinek, de még pont előtte megállok, és csak mosolyogva közölöm vele, hogy édes illata van. Most hogyha akarnám, akkor le is kaphatnám, még nem teszem. Az valóban egy picit korai és nyomulós lenne. Inkább ezzel várok még egy kicsit. Egy órát adok magamnak, aztán addigra már annyi lesz a félreérthető vagy éppen a jelzés egymás felé a részünkről, hogy bármit csinálhatok igazából. Már ha persze a haverjai nem akadályoznak meg ebben. – A mi inkább csak én leszek, és ha szeretnél menni, akkor én csak egyedül fogok csúszkálni. Ha pedig maradnál, nos… kitalálhatunk együtt is valamit, ami elszórakoztathat bennünk hosszabb ideig.

Joon & Karin

A megjegyzésén én is elkezdek nevetni. – Igazán aranyos husky lennél. – és ezzel együtt egy kacsintást is megengedek magamnak. – Én is csak akkor vagyok képes elviselni, ha van valami, ami lehűtsön. – Rettenetesen utálom a kánikulát, de leginkább azért, mert izzadnék. Nincs is annál utálatosabb, mint mikor hozzátapad a testedhez a felsőd, meg minden ruhadarabot úgy kell magadról lehámozni a nap végén, mint a banánról a héját. Sőt, sokkal nehezebben. Így inkább maradok az árnyékban, nekem az tökéletesen megfelel.
-Valóban. – Most a kacsintást kihagyom, de cserébe egy csábos mosolyt és pillantást kap tőlem. Akaratom ellenére is feltűnik, ahogyan elkezd a cipzárjával játszani. Igazán édesek a lányok, mikor zavarukban valamilyen póttevékenységet folytatnak. Bár ez szinte mindenkinél kijön, hiszen a stresszt így nagyon is jól le lehet vezetni. De valamiért a lányoknál ez határozottan jelen van. Nem vagyok benne biztos, hogy nincs benne az is, hogy ilyenkor még aranyosnak is néznek ki. Az elvörösödött lányok mindig olyan kis esetlennek tűnnek, olyan kis apróságoknak, akiket védelmezni kellene. Éppen ezért nem is értettem soha, hogy azok a lányok, akik annyira odáig vannak a horrorért, hogyan találhatnak maguknak pasit. Ők tipikusan azon kategóriák, akiknél a pasi nem tudja megmutatni mennyire férfias is ő, pláne akkor nem, ha a srác még félős is.
Kérdésén egy pillanatra elgondolkodok. – De, kell, csak úgy értettem, hogy nem kell őket kicselezni, ha eleve ostobák. – Nem fárasztom magamat feleslegesen azzal, hogy túljárjak a nem létező eszükön. Nekem túl sok agyi munka lenne egy olyan aprócska dologért. Ráadásul ugyanazt az eredményt kevesebb gondolkodással is el tudom érni. – Ez határozottan okos. – mondom mosolyogva és elismerő hangon. Aki ehhez van szokva annak jó, én csak szeretem magamnál tartani valamiért. Ez afféle mánia, amit nem fogok már kinőni, vagy legalábbis nem valószínű, hogy mostanában, ha valaha megtörténik.
A következő mozdulatom tudom, hogy kissé rizikós, de ha most nem lépek, akkor mikor tenném? Minél előbb meg kell tudnom, hogy mibe van benne és miben nem. Mert sokszor a nők szája nagy és persze bevállalósak, amíg az adott pillanathoz nem érünk. Utána hirtelen megfutamodnak, azt mondják, hogy nem akarják, hogy nem is erre gondoltak. Pedig annyi, hogy paráznak, mi lesz. Sokszor volt olyan, hogy én vittem ismeretlen vizekre hölgyeket, de még egyik sem panaszkodott, aki végül velem tartott. Aki pedig nem, hát attól mondanám, hogy könnyes búcsút vettem, de nem így volt. Nő után sose sírnék. Zhani után ugyan egy kicsit megzuhantam, de ott inkább az tört meg, hogy nem én szakítottam vele. A becsületemen esett csorba leginkább.
Számomra azonban ez a pillanat nem volt túl korai, haladtam már ennél gyorsabban is, ahol nagyjából a legelső adandó alkalommal lekaptam a lányt, de őt ismertem már korábbról. Ezért is mertem nála ezt bevállalni. Karin esetében inkább az tart vissza, hogy neki nem lesz ínyére, ha itt egyből bepörgetem az eseményeket. Hiszen alig beszéltünk, most látom itt életemben először és bár én mindenben benne vagyok, engem ugyan nem kell noszogatni, pláne ha tekintetbe vesszük, hogy mikor voltam utoljára lánnyal, de a másik fél szempontjából valóban elhamarkodott lépés lenne. Az esélyeimet tönkretenni pedig nem szeretném.
Közben a haverjai rángatnak ki ebből a pillanatból, ami bizonyos szempontból jó, mert ahogy látom eléggé lefagyott. Tudom, hogy jól nézek ki, de ennyire sokkoló lennék? Olyan viszonylatból ellenben eléggé rosszul jött ez ki, hogy még kicsit fűzni akartam a lányt, hogy tartson velem, hogy esetleg megbeszélhetnénk valami találkát, vagy hasonlót, erre ők betoppantak.
Mikor kérdez, akkor én csak próbálok olyan választ adni, ami elég szabadságot hagy neki a döntésben, ellenben eléggé kiemelem, hogyha most elmegy, akkor azzal engem is egyedül hagy. Egyszóval magányos lennék és igenis vágyok a társaságára. Ezért is ül ki elégedett mosoly az arcomra, mikor mellettem dönt. – Amit szeretnél. Csúszhatunk is, sétálhatunk, vagy meg is hívhatlak egy forró csokira. Itt most te döntesz, én bármire vevő vagyok. – kezdem el emelgetni a szemöldökeimet, hogy a mondatom másik felét csak még jobban kihangsúlyozzam.

Joon & Karin

Kijelentésére, csak szélesebben kezdek el mosolyogni. Mindenki a maga módján fejezi ki a szeretetét, azt hiszem Karin esetében ez az lenne, hogy helyet ad másnak a hűtőben, ahová egy meleg nyári napon menekül. Értékelem is a felajánlását. – Rendkívül kedves tőled, talán élni is fogok a lehetőséggel. – Persze nálunk odahaza minden tele van légkondival, így nem szükséges magamat egy jeges verembe zárnom, ha éppen már nem bírom tovább a hőséget. Persze otthon minden más. Teljesen más életem lehetne, ha nem döntök úgy, hogy ide jövök tanulni, de talán pont ezért is tettem. Sőt, egészen biztos vagyok abban, hogy ezért tettem, hiszen el akartam szakadni a szülőktől, nem akartam, hogy befolyásoljanak, magam akartam megválasztani a jövőmet. És tessék, meg is kaptam. A mai napig úgy gondolom, hogy nem volt hibás döntés.
Tudom, hogy általában jó vagyok a lányok zavarba ejtésében, de talán most saját magamon is túltettem. Vagy csak szimplán a lány nem találkozott még olyan sráccal, mint én. Ami persze nem lenne meglepő, hiszen engem nem lehet utánozni. Most mondanám, hogy még a srácokat is képes vagyok magamba bolondítani, de ez nem igaz. Pedig hasznos lenne egy ilyen képesség. Közben hallom, hogy valamit motyog, igyekszem is a szájáról leolvasni, mi lehet az. Azonban nehézkesen megy, így csak tippelni tudok mi lehet az, mire viszonzásképp ismét egy csábító pillantást kap tőlem. Ezzel sose lőhet mellé az ember, vagy legalábbis nekem eddig mindig bevált. Igazából mindig mondtam, hogy megéri annyi lánnyal kavarni, mert így elég sok tapasztalatot lehet szerezni. Persze ez így kimondva megbotránkoztatja az embert, hogy nekem pusztán strigulák, ami nem igaz, mert tényleg kedvelni akarom őket, sőt szeretem is a barátnőimet, egy pontig, amikortól már valami megváltozik. De mivel ennyi hölggyel volt már dolgom, így sok típussal is találkoztam már. Bár Karin egy kicsit más esett, nekem inkább keveréknek tűnik, így vele kapcsolatban még finomabban mozdulok, mert nem tudom mivel dönthettem össze az addig olyan kényesen felépített papírváramat.
Látom rajta, hogy legszívesebben itt helyben összeesne a nevetéstől, de nem teszi. Pedig nyugodtan megtehetné, elvégre engem nem zavarna. Én is csak röhögni szoktam azon, hogy milyen ostobák. És sajnos ez a baj, hogy nem puszta viccnek szántam az előbbi kommentáromat, hanem halálosan komolyan is gondoltam. Túl hülye az a kettő. Még ha ketten összetennék minden eszüket is csak hátul kulloghatnának jóval utánam a sorban. – Figyelj, mi egymásra találtunk, és minket ez nem zavar, így nincs okom panaszra. Inkább csak időről időre megállapítom, hogy milyen buták tudnak lenni. – azzal elkezdik kuncogni, hogy érzékeltessem vele, nem gond, ha ő is hasonlóan tesz. Nyilván túlzásokba is esek mellette, mert ezzel képes vagyok talán megnevettetni. Eleve szép, ha egy lány mosolyog, arról nem is beszélve, hogy míg azt mondják a férfiak szívéhez a legrövidebb út a gyomron át vezet (megjegyzem esetemben tévesen), addig a lánynál az érzéseiken keresztül. Minél jobban érzik magukat egy férfival annál jobban meg is kedvelik őket és bízni fognak bennük.
-Ne hagyd el. Ilyen egyszerű. – teszem hozzá nevetve. Nekem tényleg csak ennyi. Sajnos ez sajátos dolog nálam, de én inkább magamban bízok. Plusz még sose hagytam el semmimet, legkevésbé az ilyen fontos dolgokat. Ez pont olyan, minthogy a telefonomat sem engedem el soha és nem is hagyom, hogy más hozzányúljon, legalábbis engedély nélkül nem.
Közben ő dönt, hogy hova is menjünk, ami a kávé lett. Kár, bíztam benne, hogy ennél azért vadabb ötletei is lesznek, de nem fogok semmit sem siettetni. Amúgy is szívesen ismerkedem vele előbb, legalább később annyival könnyebb lesz a dolgom. Már itt az elkövetkezendő napokra gondolok. Valószínűleg amint visszamegyek Manhattanbe már én is visszaállok az utóbbi időben megszokott életembe. –Akkor mehetünk, vagy csodálod még a havat? – kérdezem, majd ha már válaszolt, akkor elindulok a megfelelő irányba. Persze nem gyorsan, hogy lépést is tudjon velem tartani. Most normál esetben megfognám a kezét, de a válaszaiból arra következtetek, hogy ezzel is várnom kéne.

Joon & Karin

A kacsintás tetszik, így egy lágyabb pillantással viszonzom ezt a megnyilvánulását. Szerintem azt a jelenetet, mikor a lány elkezd rajongani értem. Persze ez mindenkinél más. Aki egy kicsit magabiztosabb magában az Karinhoz hasonlóan kacsint és mosolyog, na meg persze teszi számomra az ajánlatokat, hogyan lehetek a közelében. Amiket természetesen én el is fogadok. Náluk hagyni kell azt, hogy bár én irányítok, azért érezzék, hogy nekik is van beleszólásuk. A félénkebb hölgyek esetében maximálisan át kell venni a vezetést. Hiszen ők sokszor nem tudják mit akarnak, vagy éppen tudják, csak nem kis nyuszik bevallani. Plusz olyankor gyakran előfordul, hogy a önbizalomhiány végett nehezen fogadják az udvarlást. Tündéri mind a két esett, csak meg kell tanulni bánni velük.
A lányok az elején amúgy is szeretik, ha a férfi beszél többet, mert akkor jobban megismerhetik és bebiztosíthatják maguknak, hogy a megfelelő pasival jönnek össze. Ez persze a rövidtávú kapcsolatokra kevésbé igaz, hiszen akkor leginkább csak a kinézetre mennek a nők is. Bár egy kutatás már bebizonyította, hogy a lányok egyéjszakás és hosszú távú kapcsolatoknál is hasonló kaliberű fiúra hajtanak. Az az valakire, aki helyes, pénzes, okos és érzékeny. Meg még egy rakat dolog, amit nem bírtam megjegyezni az óráról. Mennyire válogatósak… De amíg eleget tudok tenni az igényeiknek, addig nekem mindegy is.
-Visszahúzni? – nézek rá egy pillanatig kérdőn. Értem a kérdést, de ezen még nem gondolkodtam el. – Nem hiszem. Rám nem igazán hat ez a társadalmi norma, hogyha buták vesznek körül, akkor én is az legyek. – Ezért jó, ha az ember pszichológiát tanul. Meg még egy rakat dologra, de specifikusan most erről esett szó. Engem a társadalom kevésbé képes befolyásolni. Úgy értem, természetesen van, amiben követem a birkákat, de messze nem mindenben. Ilyen például az, hogy én nem vagyok olyan ostoba, mint ők, sőt én legalább megjegyzem azt, amit tanulok. Már ha eljutok odáig, hogy kinyissam a könyveimet.
- Ez teljes mértékben jogos. Én egyszerűen magamban bízok a legjobban. – Én nem verhetem át magamat. Továbbá magamat sose kényszeríthetem olyanra, amit nem akarok. Nem úgy a szüleim, akik minden áron azt akarták, hogy a cégnek dolgozzak. Micsoda hülyeség. Egy gyereknek magának kéne döntenie. Hewett is ezért ment el. Illetve őt elküldték otthonról. De most élheti az életét legalább. Én meg dekkolhatok nála szerencsére, mert még egy év a koliban és nem én leszek a dili doki, hanem engem küldenek hozzá.
Szavaira egy kicsit elmosolyodom, de egyáltalán nem bántóan. Nem szeretném, ha azt gondolná, őt röhögöm ki, így csak jelzem, hogy a szavai szórakoztatóak. Szegény lány a haverjaim már így is totál kigúnyolták a nevetésükkel, nekem nem most kéne elszúrnom. – Engem is megismerhetnél ennyire közelről. – Teszek egy apró megjegyzést, bár a szemeiből úgy ítélem meg, hogy ő is hasonlóra gondolt, ami bíztató. Így el is indulok az épület felé, hogy minél előbb beérjünk és igyunk valami meleget. Meleg… Ez hiányzott nekem. Illetve annyira nem, mivel nem kedvelem, de talán a kettő kiegyensúlyozza most egymást. Felettébb jól esne. – Ha úgy érzed, hogy megint elesnél, inkább csak kapaszkodj belém. – Ezt azért még elmondom. Nem fogom megfogni a kezét, bár szívesen megtenném, mert már begyorsítanám az eseményeket. Sajnos azonban az ő testbeszédéből elég erősen az jön le, neki még nincs itt az ideje. Túlóvatoskodja szerintem, de ám legyen, én benne vagyok.

Joon & Karin

Nehezen tudnak nekem nemet mondani a nők. Valószínűleg azért, mert jól be tudom adni annak a srácnak a szerepét, akit meg akarnak kapni. Legyen szó egy valamivel menőbb csajról, vagy éppen egy visszahúzódó félénkről. Mindegyik típusnak meg tudok felelni, csak tudni kell velük bánni. Azt pedig az évek alatt simán ki lehet tanulni, de ha ez nem volna elég, vagy valaki olyan szerencsétlen, hogy még nem volt neki elég barátnője, akik különböztek volna egymástól, akkor menjen pszichológiára. Ott tényleg egy jó alapot lehet kapni, hogy mire vágyik átlagban egy nő, onnan meg már simán ha megismered, akkor tudod melyik vonaladat erősítsd fel vele szemben. De ez rengeteg embernek nem megy. Komolyan, talán szexuálpszichológusnak kéne mennem! De ez még a jövő zenéje.
Ellenben van egy rossz tulajdonságom, ha a csajozásról van szó. Nem szeretek bele túl sok időt ölni. Van, aki képes hónapokig csak hajtani egy telefonszám után, odahaza amúgy rémes ez az egész randizásos és járás történet, nehezen tudom, hogy minek törik magukat a férfiak ennyire egyetlen nő miatt. Én kifejezetten szeretem azt, mikor nem kell annyira sokáig és pláne nem sokat melóznom valakiért. Vannak, akik elég könnyen és gyorsan odadobják magukat valakinek, persze abból is van rossz fajta, de még mindig jobb, mintsem hajtani végül talán a semmiért. Itt Amerikában pedig nagyon is könnyű magadnak valakit találni, aki hajlik a randi felé, elég lazán belemegy egy kapcsolatba… Nos a szakítás nem mindig könnyű. A lányok tudnak nagyon ragaszkodóak is lenn, akad ilyen is a környezetemben, akire majdnem nagyon dühös lettem. Szerencsére csak majdnem. Hölgyet sosem ütnék meg és kiabálni sem szeretek velük. Inkább az udvarias és jól nevelt kinézetet tartom meg. Amolyan igazi úriembereset. De sajnos nekem is tapasztalnom kell, hogy nem mindenkit olyan könnyű megszerezni. Sőt hacsak Zhanit vesszük alapul, akkor ő elég kemény és határozott volt ahhoz, hogy kidobjon. És utána… az utána lévő szerelmi életem egy kész káosz! Ezért örülök annyira, hogy itt van most Karin, bízok benne, hogy ő most segít nekem felejteni majd. Persze magamban nyávogok azért, amiért ennyire sokszor vészfékez, mikor már éppen lehetne valami, de nem siettetem. Hadd oldódjon fel előbb, érezze biztonságban magát, mert látszik rajta, hogy ő szeretné, de valami mégis húzza vissza, ha pedig csak elvágom ezt a valamit, akkor előre fog bukni. Inkább hagyom, hogy magától oldódjon el, így mikor esne, akkor elkaphatom.
Mosolyát viszonzom, mikor örül annak, én bizony nem alacsonyodok le a hülyék szintjére. A szakomon azt is megtanuljuk, miért jó, ha ilyen csoportos normáktól eltérően viselkedünk. A társadalom ugyanis az okos embereket preferálja, az teljesen más kérdés, hogy esetemben pont az ostobák vesznek körül, de én attól még nem fogok lejjebb adni. Meg amúgy is felettébb szórakoztató érzés, mikor én állhatok a vezető pozícióban, mivel csak nekem van elég agyam megoldani egy problémát.
-Csak nyugodtan, hidd el, a vékony alkat ellenére meg tudnálak tartani. – kacsintok rá. Az, hogy nincs rajtam felesleg, nem jelenti azt, hogy izomból szűkölködök. Koreában, igaz főleg az idollok esetében, de amúgy is az a nyerő, hogy minimális az ember testzsír százaléka, ellenben szépen kidolgozott izmai vannak. Ami esetemben azért csak némileg igaz, hiszen tény, erős vagyok és szerintem az alkatom is vonzó, de azért annyira minimalizálni a testünkben lévő zsírt… eléggé veszélyes.
Érzem, hogy a karja az enyémhez ér. Helyes! Ez már egy jó jel. – Jól vagy? – nézek rá féloldalasan. Látom én is pontosan, hogy az út nem éppen a legegyenesebb. Lehet fél, hogy ismét elesik. Most azonban nem hagynám neki, ha kell utánakapok én. Valahol remélem szükség lesz a jó reflexeimre, de ugyanakkor nem szeretném, ha baja esne, így inkább csak azt kívánom, hogy bármiféle sérülés vagy gubanc nélkül érjünk vissza és igyunk egy kávét végre.

Joon & Karin

Nem lehet mindegyik embert első ránézésre kiismerni ez világos. Én sem hiszem el magamról, hogy csupán azért, mert egy évet lehúztam pszichológián már kész zseni vagyok és bármit meg tudok mondani adott illetőről. Persze vannak nagyon általános dolgok, amiket be lehet vetni a legtöbb embernél, de sosem árt, ha finoman puhatolózok először. Karin esetében látszik, hogy nem kéne egyből rávetnem magamat. Bár mindenkinél először kedvesen és lazán indítok. Ha feltűnnek az árulkodó jelek, hogy a másik fél már most benne lenne a játékban, akkor én sem fogom magamat vissza. Nála pont az mutatkozik meg, hogy jobb, ha a fékre taposok és ha kell most még egy kicsit lassabban hajtok, mint a megengedett, majd ha biztonságos területre érek, akkor beletaposok. Előbb győzzük meg, hogy érdemes velem kezdenie. Őszintén elég magabiztos egy srác vagyok, tudom, hogy képes vagyok levenni a nőket a lábukról, azonban az a törpe mindent elrontott és most kissé megingott a saját magamba vetett bizalmam. De hiába a vonzerőm még a régi!
Látom ahogy végignéz rajta, jól esik, nem fogok hazudni. Azon sose lepődök meg, ha a magasságom miatt bámulnak meg, de amikor az alkatomat veszik szemügyre, az elég nagy örömmel tölt el. Ki gondolná, hogy a sok ruha alatt, amúgy izom is lapul? Oh várjunk, én! – Kifejezetten szimpatikus, hogy így gondolkozol. Az ázsiaiakról egyébként mindig csak az a véleményük, hogy csontkollekciók a fiúk, kivéve ha, a te szavaiddal élve, eltúlzott izmai vannak. Csakhogy ez még nem jelenti, hogy erős bár van abban logika, hogy párhuzamot vonunk aközött, hogyha valaki izmos, akkor bizony elbírna egy házat is. – Az teljesen mindegy, hogy ez a feltételezés már idejétmúlt és nem is igaz, mert lufi izmokat mára bárki tud növeszteni. Nem mondom, hogy én feltétlen erősebb vagyok mindegyiknél, mert abszolúte nem így van. Nem is nagyon járok edzőterembe, talán ha heti egy-két alkalommal elnézek oda, azt is csak azért, mert kell és formában akarom magam tartani, meg a csajok szeretik, de én nem igazán viszem túlzásba. Ha valakinek ez nem tetszik, hát majd meggyőzöm, hogy igenis tetszik neki. Általában így szokott ez lenni, olyan lányokat is össze tudok szedni, akik az elején még ellenkeztek, de mondván, hogy csak próbáljuk ki milyen egymás társaságában, valakinél sikerült bevágódnom. Nem mindenkinél sajnos. Úgy fest én sem tudok mindenkit jobb belátásra bírni… de nem adom fel!
Először nem válaszolok semmit, és csak érdeklődve nézek rá, hogy hogyan is lenne jobb ez nekünk, majd amint megfogja a kezemet mosolyogva szorítok is rá, persze nem erősen, csak úgy érezze, hogy örülök is még ennek. – Határozottan jobb! Így nem kell félnem, hogy megint elesnél. – vigyorgok rá kedvesen persze. Nem arról van szó, elkapnám, ha megcsúszna, de mennyivel egyszerűbb már így? Bár tény, hogyha csak úgy a karjaimba hullana, az romantikusabb jelenetet szülne, de szerencsére nem vagyok egy akkora Rómeó alkat, hogy egyből egy drámát rendezzek itt és nyáltengerré varázsoljam az egyébként teljesen hétköznapi szituációt. Egyszer voltam olyan nővel, aki majd meghalt, hogy tényleg olyan kapcsolata legyen, mint a sorozatokban, mondanom sem kell, hogy rövid volt a mi kis szerelmi történetünk. Túl idegesítő volt!
Közbe lassan elérjük az épületet, én időnként azért a lány felé pislogok, hogy remélem még mindig nem érzi magát kényelmetlenül. Bár eleve az ő ötlete volt, de az is lehet, hogy csak érzékelte a nyomást, amit rá helyezek és emiatt vett magán erőt és ezt bevállalta. Értékelem a gesztust, de ha utána visszatáncol, akkor csak az én dolgomat nehezíti. Az ajtóhoz érve előre engedem, hogy utána én is követhessem. – Szóval akkor egy kávét szeretne a hölgy? – érdeklődöm mosolyogva. Felőlem amúgy azt kér, amit szeretne, úgyis én állom, a pénz pedig nem akadály. Én speciel erősen elgondolkodtam azon a narancsos csokis kávén, amit annyira hirdettek.

Joon & Karin

Én igenis sokat adok a külsőre. A személyiség kevésbé számít, hiszen ahhoz lehet idomulni. Illetve egy kedves és udvarias srácért minden nő odáig van. (Talán egy-két férfi is, ki tudja…) Így nekem sokat nem kell változnom, hogy a hölgyeknek elnyerjem a szívét, nekem meg az, hogy miképp viselkedik annyira nem oszt, nem szoroz. Ne legyen egy hülye hisztis liba, vagy lehet csak akkor gyorsan új barátnő után nézek. Akad már minden a repertoáromban azt hiszem. Kivéve olyan, aki tele lenne mindenféle fóbiával. Értem, hogy pszichológus akarok lenni, de… nem ennyire, hogy a magánéletemben is a páromat gyógyítgassam itt mindenféle nyavalyából. Nem, nekem nyugalom kellene, mégsem érzem úgy, hogy nagyon megkaphatnám.
De inkább veszek egy mély levegőt és előveszek egy kedves mosolyt. Most nem foglalkozhatok ezzel, pihenni jöttem, nem búsulni! – Egyértelműen! Csak sajnos az emberi agy önkéntelenül is olyan asszociációkat generál, aminél ha valaki izmos, akár lufi, akár nem, akkor egyértelműen erős is. Ez azt hiszem az agyban létrejövő szituációs minták alapján van így, hiszen ha valamire példát látunk, akkor azt is fogjuk elraktározni, mint elsődleges információ, majd ha később hasonló példával találkozunk, akkor ugyanerre a mintára alapozunk majd. – Imádom a kognitív pszichológiát, rettenetesen sokat lehet vele okoskodni! Az egyik olyan tantárgy ami nem feltétlenül csak triviális dolgokra épü, hanem bele kell vinni egy kis bioszt is és újfajta tudományt. Talán épp ezért választják sokan ezt kutatási területnek. – Persze, hogy ezen a nézeten vagyok – vigyorok rá szélesen – Jobb szeretem én is, ha van alakja az embernek és nem úgy néz ki, mint aki éhezik, persze a ló túloldalára sem kell esni. – Bár talán a plusz kilók még mindig kevésbé zavarnak, mint a kilátszódó csontok.
Nem vagyok a lassú tempó híve. Szeretem ha pörögnek az események, pláne, mikor csak ilyen rövid kalandra vágyok. Pláne, ha az előző partnert akarom elfelejteni. Zhanit? Vagy… Ah nem is tudom már. Zhani jó volt hozzám, kár hogy így alakult, csak azért mert egy kicsit kedvesebb voltam egy szaktársammal. De mást is felejteni akarok. Vagy csak az zavar, hogy elbuktam? Én aki mindenkit is meg tud magának szerezni, ha nagyon akarna? Kész szégyen, egyenesen a földbe tipor ez a megalázottság, amit most kaptam. De Karin ígéretes, kedves és szép lány. Mellette megint magabiztos vagyok, érzem, hogy még mindig megy ez nekem, csak a megfelelő embert kell kifognom.
A kézfogás meg a nonverbális jelek pedig egyértelműen jelzik nekem, hogy igen, lehet az elején kissé bátortalanabb volt, de most már sínen vagyunk. Eddig nyerésre állok, most nem szabad elszúrnom, hogy mindent túl gyorsan akarok tőle.
Csak mosolyogva bólintok a válaszára, miszerint akkor kávét parancsol. Legyen igazából, bármit kérhetne, úgyis én állom neki. Az első randi úgyis mindig a férfié, bár esetemben akár az összeset állnám én. Anyáék pénze bánja úgyis. Az asztalokon végignézek és igenis elgondolkozom egy percre. Ajaj, most jön az a rész, hogy ismerd ki a lány, minek örülne jobban? Inkább csendes helyen ülne, ahol meghitt a hangulat és tényleg ismerkedhetünk is, vagy inkább felvágna az ismerőseinek, hogy valaki már most elhívta. Mivel az ő barátai pontosan látták, hogy velem jött el, én pedig nem vagyok olyan hangulatomban, hogy a haverjaimmal összefussak, egy kicsit eldugottabb de talán még épp a határesetbe tartozó asztalt nézek ki. – Az esetleg megfelelne ott? – mutatok is a kiszemelt helyre, csak hogy biztosan nem bánja-e ha odaülünk. Ha neki esetleg más preferenciája van, egye fene engem nem zavar! De jobb szeretnék vele nyugodtan romatikázni, mindenféle zavartságok nélkül. Nálam nincs olyan probléma, hogy ne vállalnám fel, hiszen ha szóba állok valakivel, akkor az már önmagában feltételezi, hogy nem szégyellem adott illetőt. Nem mintha nagyon érdekelne mások véleménye.

Joon & Karin