Jade & Joel

- Miért érdekelnének a spicybb dolgok? - Értetlenül pislogtam a lányra, aki biztosan remekül megértette volna azokat a lányokat, akikkel én jártam egy iskolába, de mivel nekem ikerbátyám van és 3-1 az arány otthon nálunk a fiúk javára alapból is, soha nem gondoltam azt, hogy valaha is igazán meg tudnám érteni a lányok gondolkodását. Anya jó meglátásokkal és nézőponttal tudott minket terelgetni abba az irányba, hogy Jayvel közösen ne legyen belőlünk két komplett bunkó, de szerintem olyan szülőkkel, amilyenekkel mi rendelkeztünk, ez egyébként is benne volt a DNS-ünkben. Mármint az, hogy nem leszünk bunkók. Nem az, hogy azok leszünk.
- Ezek szerint... Te mit tervezel a jövőben? - Elég random kérdésnek tűnhetett, mert alig ismertük egymást. Ráadásul pont úgy tettem ezt fel, mintha olyan nagyon értenék ehhez az egészhez és tudnék neki bármi biztatót, vagy hasznosat mondani. Valójában magam sem tudtam, hogy elég jó leszek-e ahhoz, hogy én meglépjem azt, hogy akár csak a közelébe kerüljek annak, hogy elérjem az álmaimat.
- Ööö... - A tarkómat vakargattam, valószínűleg széttúrt szénaboglyát csinálva ezzel a hajamból. - Igazából nem sok közöm van a csapathoz. - Megköszörültem a torkomat, mert épp három másodperccel ezelőtt ígértem meg, hogy ott leszek azon a következő meccsen és tessék, már meg is próbálok kibújni alóla. - Úgy értem, hogy beszélnem kell majd a barátaimmal, hogy ők mennek-e, mert tök ciki lenne egyedül beállítanom hozzátok, tök ismeretlenül. - Jade-et például megkérhetném, hogy találkozzon velem, hogy én ne vesszek el az ő iskolájukban, de milyen alapon tehetném ezt? Biztosan nem olyan fiúkkal lóg, mint amilyen én vagyok, inkább olyanokkal, mint az ikerbátyám.
- Ismersz ikreket? - kérdeztem meg nevetve, mintha ez akkora ritkaságszámba ment volna egyébként. De az, hogy valaki olyan ikreket ismert, ahol az egyik iker kedvelte a színházat, na az már talán egy kicsit különlegesebb volt. - Mi a neve? Lehet, hogy ismerem. - Nem feltétlenül gondoltam, hogy így lesz, de amikor előre tájékozódtunk, hogy milyen színházak csinálnak mentorálási programot, nem volt olyan széles a választék. Legalábbis nem olyan feltételekkel, mint a Queens-i színház, ahová végül én is bekerültem, hála Kiannak.
- Te szoktál színházba járni? - Szerintem New York pont azon városok egyike, ahol nagyon változatos a kulturális élet és ilyen szempontból mindenki megtalálhatja a neki kedvező elfoglaltságot.
- Úgyis kellett volna már egy új, szóval... Most kicsit többet kell rá spórolnom. - Ha nem tört volna össze az előző hangszerem, akármeddig elhúzhattam volna egy új megvásárlását, mert nem volt vele gond. Szerencsére elég jó hangszerészeket ismertünk, akik segítettek a gitár karbantartásában, de mivel most csak egy törött hangszerem volt, arra nem kérhettem őket, hogy ragasztgassák össze a darabkáiból. Ha csak arra gondoltam, hogy milyen állapotban van a hangszer, rögtön elszomorodtam, mert még mindig nem igazán értettem mit tettem, ami miatt ezt érdemeltem.
- Téged? - Kitört belőlem a nevetés, de amikor a lányra pillantottam, aki nem nevetett velem, inkább megpróbáltam abbahagyni, amitől hirtelen csuklanom kellett. - Bocsi. De nehéz elhinni, hogy te képes lennél köcsög lenni. - Lehet, hogy nálam ez szimplán valamilyen általános berögződés a lányokkal kapcsolatban, de Jaden tényleg nem nézett ki olyannak, aki szabadidejében a többieket félemlíti meg a tornaszertár mögött. - Én mindig szerettem volna kicsit jobban hasonlítani az ikerbátyámra, de őt nem lehet utánozni. - Megrántottam a vállamat, mert ezzel a ténnyel már meg kellett volna tanulnom együtt élni. Valószínűleg Jay is boldogabb lett volna, ha nem loptam volna el folyamatosan a ruháit. - A színházas srácokat valahogy soha senki nem gondolja elég menőnek, pedig minden zenei kvízt megnyernének velünk - nevettem el magamat, ezúttal egy fokkal jókedvűbben. Nem gondolom mondjuk, hogy azok az idősebb srácok, akik miatt már nem egyszer szabályosan menekültem kifelé a suliból ilyen kvízek iránt érdeklődnének, de én szórakoztatónak tartottam őket.
Csak mosolyogtam a megegyezésünkre, hogy elkísérem őt a portáshoz. A bácsi ártalmatlannak tűnt, de kellemetlen lett volna, ha épp most viselkedik másképp és rossz érzéseket kelt a lányban, amikor ő csak egy elhagyott szalagot keres. Én pedig szerettem volna, ha Jaden visszakapja azt, vagy együtt találjuk meg.
- Hát... - Otthon sokkal könnyebb volt, mert Jay belement, hogy segít nekem eltitkolni az egészet a szüleink elől, ezért amikor előadtuk, hogy miért sötétebb egy kicsit a bőröm a szemem alatt, lényegében hittek nekünk. Elvégre nem voltunk hazudós fiúk. Most, hogy valaki teljesen ismeretlennek kellett volna előállnom a magyarázattal, az agyam leblokkolt és azt sem tudtam mit mondhatnék. - Kedves tőled, de nem hiszem, hogy tudsz segíteni. - Nem kellett megfognom a füleimet, hogy érezzem, hogy teljesen forróak és valószínűleg rettentő pirosak is hazugság miatt. A bátyám valószínűleg megölt volna, amiért el akarom jelentékteleníteni a helyzetet, de nem menekülhettem ebből az iskolából, ezért nem is köphettem be senkit.
- Én is így vagyok vele -  jegyeztem meg, féloldalas mosolyt villantva rá, ami sokkal szelídebb volt, mint amilyen lelkes általában tudok lenni. Jól esett, hogy ennyire megértően viselkedik velem, és talán azért árultam el neki néhány részletet, mert ő is azt mondta, hogy élt át hasonlót.
- Hé! - Nevetve ingattam meg a fejemet. - Állandóan behúzol a csőbe. - Én meg lényegében egyenesen belesétálok. Nem véletlenül van az, hogy Jay sokkal jobban ért a csajokhoz, mint én. Én azt sem értettem miért akarna velem bárki is járni, amikor láthatóan nem sokat értettem a túléléshez.
- Nem másokon kellene levezetniük a feszültségüket. - Megrántottam a vállaimat. - A bátyám sem bunkó, ha nem úgy sikerül egy versenye, ahogyan tervezte. - Ugyanakkor meg az elmúlt időszakban egyáltalán nem fordult elő, hogy Jay ne úgy teljesített volna, ahogyan az edzői várták tőle. Nem tudom, hogy ez azért volt-e, mert olyan ember is mindig megjelent a versenyein, aki korábban soha, vagy éppenséggel csak bejött az, hogy én meg apa is ott voltunk neki kabalának.
- Szerintem ebben van valami. Én állandóan csak azt hallom, hogy azon vitatkoznak, hogy melyik sport a jobb. Szerintem az összes labdasport rettenetes! - Leginkább mert jó sok traumám volt a tesi órákon játszott kidobósok következtében. Az úszás, meg a tollaslabda sokkal élvezhetőbb és kevéssé agresszív sportoknak tűntek. Egyik nyilván csak az ikrek miatt, a másik meg azért, mert olyan kevésszer játszhattuk órai keretek között, hogy szinte jutalomnak tűnt, amikor elengedett minket annyival a tanár, hogy mindegy mit csinálunk, csak mozogjunk.
- Az lehet... - elhúztam a számat, mert nem értettem feltétlenül ezt az érvelést. Ugyanakkor meg az is igaz, hogy minden porcikám aktívan elutasítja a sportokat, ezért akárki akármit mond, sosem lesznek szimpatikusak, sem azok az emberek, akik ezeket űzik. Mármint a labdasportokat. Mondtam, hogy a vizes sportok kivételt élveznek.
- Az, hogy... Aú! - Pislogva meredtem a lányra néhány másodpercig, majd finoman az ajkamba harapva bólintottam. - Nem piszkálom én... Szóval csak azt hiszem egy csomó sportoló azt gondolja, hogy baromi vicces, amikor beszólnak rá. A show-kórus előadásokra. - Mérges kifejezés ült az arcomon, ahogy ezt magyaráztam. Szeretem a show-kórust és a színházat is, ezért bárki előtt képes lennék megvédeni... Vagyis inkább egyesek háta mögött, de olyan előtt nagyon is vehemensen, akik akár csak egy kicsi érdeklődést is mutatnak iránta. - Amikor dráma óra volt és mi voltunk megkérve, hogy mutassunk be valamit a többi diáknak, pont a focisták voltak, akik belefütyültek meg beszólogattak. - Életem egyik legrosszabb élménye volt. - Inkább én jövök el az ő meccseikre, amikor nem figyelnek oda rám a lelátón, minthogy ők jöjjenek a mi előadásainkra - hevesen ráztam meg a fejemet. Lehet, hogy egy kicsikét túl sokat árultam el a focistákkal kapcsolatos véleményemről, de azt hiszem ezen a ponton már Jadenek is feltűnt, hogy nem jövök ki velük túl jól. És ők sem velem.
- Jó, persze... menjünk. - Aggódva pislogtam Jaden felé, mert olyasmit árult el, amit én a saját szüleimnek sem mertem. Zavartan pillantottam körbe, majd fordultam újra felé. - Felmehetünk a tetőre, de lehet, hogy az foglalt. Vagy a színházterembe. Az ilyenkor üres. - Nem szokták zárni, mert feleslegesen senki nem megy oda, épp ezért remek búvóhely, mert alapból csak azok használnák, akiknek köze van hozzá. Az iskolában pedig jelenleg valószínűleg tízszer akkora volt a sportolók és sportrajongók száma, mint a színházas srácoké. - Akarsz róla beszélni? - kérdeztem meg halkan, amikor már az egyik mellékfolyosón sétáltunk, a kiválasztott célpont irányába.

- Azt hittem ennél spicybb dolgokkal is tisztában vagy – halkan nevettem el magam, de ettől függetlenül aranyosnak találtam a történetet, amit elmondott nekem. Csak a mi öltözőnkben általában arról van szó, hogy ki kivel szexel, vagy melyik tanárral kell vigyázni, mert a jobb jegyekért ő is elvár cserébe egyet s mást. Arról is mentek a pletykák, hogy a fiatal tanáraink pontosan kikkel kavargattak, de ezekre én személy szerint próbáltam nem annyira odafigyelni, mivel nem volt célom se a diákok, se a tanárok kirúgatása. Nagyon sokan – mint gondolom Joel is – úgy formálnak rólam véleményt, hogy nem ismernek, csak tudják rólam, hogy benne vagyok a szurkolócsapatban. Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy a gimnáziumokban senkit se zaklatnak, bár nem is én vagyok a legélesebb kés a fiókban, ami ezt a témát illeti. Én a magam részéről igyekeztem kedves lenni másokkal, nem bántani azokat, akik a mi iskolánkba azért tudtak járni, mert elég jó teljesítményük volt egy ösztöndíj megszerzéséhez. Ha már rivalizáltunk, akkor Isával mindig olyan lányokkal műveltük ezt, akik úgymond velünk egy szinten vannak a népszerűséget illetően, így senki se foghatta ránk azt, hogy lefelé rúgtunk volna. Továbbá annyi érzelmi intelligencia belénk szorult, hogy soha nem kötöttünk bele valakibe azért, mert nem volt jobb dolgunk.
- Ezt nagyon jól látod, én is így gondolom – finoman megvontam a vállam. Talán a lehetőségeim megvoltak ahhoz, hogy továbbtanuljak. Biztos vagyok benne, hogy apát is boldoggá tette volna, ha kettőnk közül legalább az egyikünk diplomás lesz, azonban mi Lanával nem egyszer elmagyaráztuk neki, hogy ez bizony nem mindenkinek való sport, mi pedig határozottan olyan csajszikák vagyunk, akik ezt a tábort erősítik. Apa pedig alapvetően büszke lehet arra, hogy felnevelt két lányt és mind a ketten jók vagyunk valamiben. Lana nagyon jól sminkel, ami ugyan nekem is megy valamennyire, de ennek ellenére sem állítanám azt, hogy a mestere vagyok a dolognak. Szimplán csak jó vagyok abban, hogy a hétköznapok és a bulik alkalmával csináljak valami emlékezetet, ami kiemeli az arcomat. Ha pedig fontos eseményre vagyok hivatalos, akkor úgyis a nővéremnek szólok.
- Ezt most megígérted nekem – annak ellenére, hogy mindig rám szóltak a mutogatás miatt, most is majdnem sikerült kibökni a fiú szemét a körmömmel. Valószínűleg nem ellenőriztem volna le azt, hogy ténylegesen megjelenik-e a következő meccsen, amit ezúttal mi játszanánk hazai pályán. Őszintén, mivel a focicsapatban már egyetlen arra érdemes személy sem volt, a mai alkalommal se igazán érdekelt az, hogy nyerünk-e, vagy sem. Az én sportteljesítményemen ez nem fog változtatni, Austin ösztöndíját az egyetemre pedig egyenesen leszarom.
- Ez menő, a legjobb barátnőm ikertestvére is hasonlóval szeretne foglalkozni – most pedig én voltam olyan pletykás vénasszony, ami talán már szégyenszámba volt vehető – Mondjuk őt annyira nem támogatják benne.
Valahol meg is tudtam érteni a Marquina szülőket, ugyanakkor meg az volt a véleményem, hogy a mi életünket magunknak kell élni. Soha nem fognak tudni minket mindentől megóvni. Nyilvánvalóan nem mondhatom azt senkinek, hogy meg se próbáljon jobban vigyázni a gyerekére, de apa nem mondta meg egyikünknek sem, hogy mivel akarjunk foglalkozni. Pedig szerintem Lanának és nekem is bőven voltak őrült ötleteim. Talán az is közre játszhat a dologban, hogy apa rendőr, ezáltal könnyen meg tudja előzni azt, hogy valami olyat kövessünk el, ami miatt hűvösre lehet minket tenni a jövőben.
- Ó, hát… Sajnálom – szomorúan nyugtáztam a tényt. Nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom erre, mivel kérdezősködni tapintatlanság, és bár kedves fiúnak találtam Joelt, talán ebben a helyzetben annyira nem venné ki magát jól, ha felajánlanám neki, hogy veszek neki egy másikat. Jobb volt a témát hagyni a levegőben lógni, és ha akar róla beszélni, akkor meghallgatom.
- Minden suliban sok a köcsög – halkan nevettem el magam – Van, aki például engem gondol annak. Még jó, hogy megvannak azok a társaságok, ahova el lehet menekülni.
Durva, hogy olyan hülyeségekkel tömik a fejünket, mint a társadalom és hasonlók, közben pedig gyakorlatilag úgy élünk az iskolán belül, mint az állatok. Semmi civilizációt nem véltem felfedezni, meccseket rendezünk, klikkeket alkotunk és egymást öljük. Ha valaki túléli a gimit, annak az élet már sétagalopp lesz. Illetve vannak az olyan szerencsés indulók, mint én… Kapok pár keresetlen megjegyzést, de ezt leszámítva teljesen normális és átlagos életem van. Miután Austin felpofozott, én is rájöttem arra, hogy ez inkább számít ajándéknak, mint mindennaposnak, ez pedig valahol nagyon elkeserítő.
- Rendben, legyen így – nem ellenkeztem tovább, ha tényleg el akart kísérni a portáshoz. Amúgy is, sokkal inkább voltam arról híres, hogy gyakorlatilag bármelyik sarkon képes vagyok eltévedni, így legalább ezt meg fogjuk tudni előzni majd. Nekem se sok kedvem van kutatni a portás után, ha van olyan ember, aki tényleg hajlandó elkísérni.
- Az elmondásod alapján ez sokkal vészesebb, mint amilyennek én látom – elhúztam a számat, aztán megráztam a fejem – Mit tehetek érted? Akarsz róla beszélni, vagy inkább fogjam be?
Nem akartam olyan dolgokba bonyolódni, hogy mennyire megértem őt, vagy éppenséggel arról okoskodni, hogy ezt jeleznie kellene a családjának. Pont azért, amiért én sem mondtam el otthon, amikor engem ütöttek meg. Ez pedig szintén egy olyan dolog volt, amiről nem szívesen beszéltem volna Joellel. Ő viszont annyira állította, hogy nekiment egy fának, hogy kénytelen voltam úgy csinálni, mint aki elhiszi ezt a forgatókönyvet még akkor is, ha ezzel esetleg ártok neki.
- Hát beletelt egy kis időbe – vontam meg a vállam – Én nem mondtam el a családomnak a dolgot, mert túl nagy ügyet csináltak volna belőle.
Valójában csak arra voltam kíváncsi, hogy ő hogyan reagált ebben a helyzetben, mert onnantól kezdve tudtam azt, hogy én mennyit kérdezhetek meg tudhatok a dologról. Joel nem tűnt buta fiúnak, biztos rengeteg dologról lehet még beszélgetni vele azon kívül, hogy hogyan ment neki egy fának állítása szerint.
- Épp ebben a pillanatban ígérted meg, hogy jössz a mi sulinkba a következő meccsre és ott is együtt büfézünk – egy széles mosolyt villantottam rá, majd finoman összeborzoltam a haját. Csak ezután vettem el a tálcát, hogy lehetőség szerint ne tartsuk fel túlságosan a sort. Magam sem voltam biztos abban, hogy azért vagyok vele ennyire közvetlen, mert végső soron Han elhagyott és ezzel próbáltam meg pótolni a dolgot – vagy éppenséggel magamnak bizonyítani, hogy mennyire túl vagyok rajta – vagy tényleg nagyon lenyűgözött volna, hogy Joel ennyire kedves fiúnak tűnik.
- A miénkben is ilyenek – vontam meg a vállam – Azt hiszem azért, mert ezen is múlik a sportösztöndíjuk.
Mondjuk alapvetően a focistáknak az a másik baja, hogy túl sokat kell tanulniuk, emiatt pedig nem tudnak az edzésekre koncentrálni. Az utóbbi időben kezdtem megérteni, hogy valójában ők valami külön állatfajt képviselhetnek, akik hajlandóságot mutatnak az emberi nyelv beszélésére, de valójában nem sok közük van hozzá úgy ténylegesen.
- Mondjuk a ti csapatotokban az szőke srác is próbált leszólítani, csak ide siettem – vontam meg a vállam – Lehet, hogy ők is csak a focistákat tartják ellenségnek.
Vagy a másik szurkolócsapatából felszedni valakit egyfajta trófeagyűjtésnek bizonyul. Ha arra gondoltam, hogy nem én voltam szimpatikus annak a személynek, csak a seggem tetszett neki, nem pedig mondjuk a teljesítményem, akkor instant el akartam utasítani, hogy a hátralevő életemben párkapcsolatban éljek. Talán még Han előtt elaléltam volna magától a ténytől, hogy sportol, ezáltal van bennünk valami közös. Viszont miután volt részem abban, hogy pontosan milyen, amikor valaki tényleg törődik velem, egyszerűen nem kértem az ilyen felszínes lehetőségekből.
- Mert jók abban, amit csinálnak és komolyan veszik a sportot – vontam meg a vállam – Csak ne kelljen velük sokáig egy levegőt szívnom.
Nekem sem volt már sok hátra, bár majdnem hajszálon múlt a karrierem is a csapatban és az is, hogy időben befejezhetem az iskolát. Összességében különösebben nem zavart volna maga az évismétlés ténye, mert az ilyenek megesnek az emberrel én pedig vagyok annyira érinthetetlen, hogy ne tudjanak miatta kikezdeni.
- Mi a baj a show-kórus előadásokkal? – mielőtt még megérinthette volna az arcát, gyorsan a keze után nyúltam és ellöktem azt onnan – Ne piszkáld! Te mondtad, hogy fáj, ha nyomogatod.
Ahogy a reakcióit figyeltem, már egyre inkább biztos voltam benne, hogy nem mondott nekem igazat. Mondjuk eddig se vettem be a dumáját, de már egyre nehezebb volt úgy csinálni, mintha tényleg elhinném neki, amit mond.
- Én hazudtam a fáról – csak ennyit mondtam végül – És egy kicsit az elől bujkálok, aki azt tette velem. Szóval ha benne vagy, kereshetnénk valami nyugisabb helyet, te ismered az iskolát rendesen.

Jade & Joel

- Persze, de nálunk ezeket mindenki tudja. Van egy testvérpár, az egyikük bioszt tanít a másik ööö... törit. Állítólag egyiküknek sincs családja, de minden nyáron elmennek valami extra helyre nyaralni. Idén Egyiptomban voltak. - Anya mindig azzal jön nekem, hogy örülne neki, ha a tananyag is legalább annyira megragadna a fejemben, mint ezek a pletykák. De nem tehetek róla, hogy a Spongyabob főcím dala és a tanárainkról keringő pletykák valahogy beleégnek az agyamba, az információk viszont, amelyek elhagyják ezeknek a tanároknak a száját, nem maradnak meg. Bizonyos tárgyak anyaga szimplán jobban érdekel engem a többitől, és jellemzően ezekből jobb jegyeket is szerzek, mert különösebb odafigyelés nélkül tudom végigülni őket.
- Amúgy sem kötelező egyetemre járni azért, hogy valakinek jó munkája legyen. - A mi szüleink valahogy mindig nagyon elfogadóak voltak ezzel kapcsolatban, ha Jaynél vagy nálam szóba jött az, hogy mivel is akarunk foglalkozni. A bátyám jó a sportokban, amihez egyébként sincs szükség egyetemi végzettségre. Ha valamiért megérné neki valamilyen szakot választani, az csak azért lehetne, hogy ne történjen meg vele a legrosszabb és ne rokkanjon le mondjuk harminc éves korára. Alapból a sportok sem vonzottak soha, de az, amin Jay ment keresztül azért, hogy profi szinten versenysportoljon, egy egészen más kategóriája a kínzásnak.
Hiába nem éreztem nyomást a szüleim részéről, én mégis mindig szerettem volna továbbtanulni - legalábbis az elmúlt két évben muszáj volt rájönnöm erre, mert előtte baromira nem érdekelt. Ahhoz, hogy képzett színházi ember legyen belőlem, nem elég ha részt veszek különböző iskola utáni programokban, vagy komolyabb szinten próbálkozom egy New York-i színházban.
- Aha, az tök jó lenne. - Nem pillantottam a lányra, mert nem gondoltam én teljesen komolyan, amit mondtam neki. Habár a felsőbb évesek miatt szívesen megkerültem volna ezt az egész iskolába járást, vagy mentem volna másik középiskolába, épp azért, mert olyan tagjai voltak a csapatunknak, amilyenek, lényegében csak muszájból vettem részt azokon meccseken, amiken más iskolák csapataival játszottak. Valójában legszívesebben eltűntem volna, mert ebben az esetben biztonságban értem volna haza.
- Igen, később szeretnék majd színészkedni is. Vagyis már elkezdtem félig, de még csak mentorálnak egy színházban. - Sosem tudom megállapítani, hogy mikor beszélhetek azokról a dolgokról részletekbe menően, amiket szeretek. Jay esetében például hajlamos voltam figyelmen kívül hagyni, hogy épp kíváncsi-e rám vagy sem, egyszerűen csak mondtam és mondtam neki a dolgokat. - A bullet journal is menő tud lenni... - Bólogatva értettem egyet saját magammal. Nekem nem sok közöm volt a hasonló rajzolási, vagy kreatív technikákhoz, de láttam már néhány lány leckefüzetét az osztályban, akik szerintem több időt töltöttek vele, mint a házival.
- Nem jó a gitárom, szóval úgysem tudnék mit csinálni. - Ez pedig részben igaz is volt. Ha szóltam volna bárkinek arról, hogy mi történt a gitárommal, az egy komplett lavinát indít el. A gitár tanárom nyilván tudna másikat adni, de tutira megkérdezné, hogy mi történt az előzővel. Ha pedig elmondom neki az igazat, akkor azt a szüleim is megtudják, akik aztán simán lehet hogy a bátyámat kérdezik meg arról, hogy tud-e valamit a történtekről. Aztán ha bármi kiderül, jön az igazgatói iroda és talán még annál is tovább mennének, mert nem ez az első eset... Jobb csendben maradni.
- Nem lehetnek túl jó fejek az iskolatársaid... - Ez a megjegyzés még azelőtt csúszott ki a számon, hogy komolyabban átgondoltam volna a dolgot. Épp emiatt egy kifejezetten bűnbánó pillantást vetettem Jade felé, mert nyilván vannak olyanok a sulijában, akiket ő kedvel és igenis jó velük barátkozni. - Nincs mit. Szerintem nem könnyű megérteni azt a portást, de én már megszoktam. A barátaim pedig szinte minden nap látnak, úgyhogy ma kibírják. Meg én is - mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan ezt mondtam.
- Annyira látszik? - Ha a hangomban nem is volt ott az a fajta aggodalom, amitől liftezni kezdett a gyomrom, a szemeimben valószínűleg olyan aggodalom tükröződhetett, ami akár teljes mértékben el is árulhatott engem. - Ha nem nyomogatom akkor nem fáj. Aludni nem jó csak azon az oldalon. - A kezeimet az arcom megfelelő oldalához emeltem és imitáltam, ahogyan egy párnán szokás aludni. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy a lány rájött-e az igazságra, vagy elhiszi nekem, hogy nekimentem egy fának, mivel nem feltétlenül vagyok tisztában vele, hogy hogy néz ki, ha valaki nekimegy egy fának. De jobb volt, mintha azt mondtam volna, hogy annyira szerencsétlen vagyok, hogy simán megvernek a felsőbb évesek.
- Neked mennyi idő volt, amíg elmúlt? - Egyértelműen csak a jövőre való tekintettel kérdeztem ezt meg, mert nem egyszerű dolog úgy lopni anyu alapozóját, hogy ne vegye észre.
- Jó választás - nevetgélve nyomtam a kezeimet a farmerem zsebeibe. - De, viszont én a szendvicsre pályázom. - Mosoly jelent meg az arcomon, miközben válaszoltam. Szerencsére a büfében dolgozó emberekre bármit lehet mondani, csak azt nem, hogy olyanok lennének, mint az iskola portása. Habár maga a titkos melegszendvics dolog eléggé olyan érzés, mintha valamelyik népszerű étterem titkos menüjéről lehetne rendelni.
Még mindig zsebre dugott kezekkel figyeltem, ahogyan a teljes rendelésünk tálcára kerül a pulton, amikor pedig a fizetésre került a sor, már éppen elkezdtem lehámozni a hátamról a táskámat, Jade viszont gyorsabb volt nálam. Kicsivel közelebb hajoltam a lányhoz, és csak azután szólaltam meg. - Majd visszaadom, oké? - Nem arról van szó, hogy képtelen vagyok elviselni, ha tartozom valakinek, sokkal inkább arról, hogy fogalmam sincs találkozunk-e még valaha és lesz-e lehetőségem visszaadni neki.
- Igeeen, de... - megvonogattam a vállamat, miközben próbáltam megfogalmazni egy olyan választ, amit nem túl sértő senki számára, még ha a beszélgetés tárgyát képező focisták nem is hallják. - Szóval vannak emberek a mi csapatunkban, akik kicsit túl komolyan veszik az egészet. - Én például alapból nem tudtam csak azért a hazai csapatnak szurkolni, akármilyen meccsről volt szó, mert ők a hazai csapat... Ha például egy nyugati parti focicsapat jobb, mint a Giants, akkor egyszerűen jobbak. Ugyanez a véleményem a középiskolai focicsapatokról is.
- A bátyám sportoló, szóval valószínűleg békén hagynának, tök mindegy mit csinálok. - Csak reménykedtem benne, hogy a fülem nem vörösödik be annyira, mint amekkora hazugságot épp előadtam neki. Jay sportoló ugyan, de azokkal a vadbarmokkal még ő sem barátkozott, akik nem bírtak elviselni egy vereséget. Ezt viszont ilyen formában semmiképp nem feszegettem volna a saját iskolám büféjében.
- De ha nem jó fejek, miért lettek bevéve a csapatba? - Őszintén szólva fogalmam sincs miért halkítottam le én is legalább annyira a hangomat, mint Jade, de mégis megtettem. Ciki lenne azzal a tudattal hazamenni, hogy nem csak nálam magasabb és edzettebb srácok tudnak megverni, hanem egy csapat szurkolólány is. Plusz, a hajamhoz is ragaszkodom annyira, hogy meg akarjam tartani az összeset.
Épp az teámba terveztem beleinni, amikor a lány feltett egy kifejezetten nagy keresztkérdést az itt létemmel kapcsolatban, aminek köszönhetően kis híján félre is nyeltem az italt és köhögve próbáltam nem megfulladni a cafeteria közepén - oké, nem a közepén, de nem voltak sokan és elég feltűnő volt ahogy köhögtem.
- Igazából elég megvárni a meccs végét. Néha a meccs időpontja miatt elmarad az utolsó óra, szóval amúgy is itt kéne még lennünk, meg ilyenek... - Utána pedig mindenki mehetne a dolgára, vagy az iskola utáni elfoglaltságára, ami nekem éppenséggel a gitár órám lenne, ha lenne ép gitárom... Nélküle azonban nem akartam hazaállítani, mert az kérdéseket vet fel, amiről már akkor kiderült, hogy nem jó dolog, amikor Jay tette fel őket nekem, még amikor először látta az arcomat. - Szerintem még mindig jobb, mintha minden tanulót beültetnének a show-kórus előadásokra. - Nem volt különösebb célja annak, hogy megosztottam ezt vele, szimplán csak úgy gondoltam, hogy mindenki más nagyon toleráns ebben az iskolában a sportolókkal szemben, fordítva viszont ez nem igazán működne. Ott van példának az arcom, és a véraláfutásom története, ami felé akaratlanul is elindul a kezem, mert félek tőle, hogy ha Jade észrevette, akkor mire hazaérek már a szüleim is észre fogják.

Amikor apa otthon volt, sokszor meséltem nSokkeki arról a rendszerről, ami az iskolában uralkodott. Sosem jöttem rá arra, hogy ő ehhez már éppenséggel túlságosan öreg, vagy az ő idejében még másként mentek a dolgok, de határozottan nem értette azt, hogy nekem miért ennyire fontos, hogy melyik rétegbe tartozom. Amikor Lanával beszélgettünk ugyanerről, neki sosem kellett megmagyaráznom semmit. Pontosan tudta, hogy mit miért mondok, ennek pedig véleményem szerint nem csak az volt az oka, hogy ő maga is népszerű diák volt a középiskolában. Ha belegondolok, akkor más nem is lehetett volna. Mivel világ életében nagyon szép volt, és kedves, akkor is népszerű lett volna a diákok körében, ha egy szót sem szól.
Én ilyen helyzetben más voltam. Pontosan tudom, hogy rám jellemző egyfajta ridegség, ami miatt sokan félreértenek. Viszont a velem szemben álló fiú annyira ártatlannak tűnt, hogy egyszerűen rossz embernek gondoltam volna magam, ha úgy állok hozzá, mint a saját iskolámban sokakhoz. Egyáltalán nem éreztem magam különbnek azért, mert apa jól keres. Emiatt azokat a diákokat sem nézte le, akik dolgoztak, vagy ösztöndíjjal kerültek be a középiskolába, ahol én is tanultam. Ugyanakkor azokkal mindig bajom volt, akik rólunk terjesztették a pletykát. Az ilyenekről szimplán azt gondoltam, hogy életet kellene venni maguknak, pár csinos kiegészítővel és máris sokkal derűsebbek lennének a mindennapjaik. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért kell ilyen mélységbe lesüllyedni, ráadásul ezek tipikusan olyanok voltak, akik annyit tudtak felhozni ellenünk, hogy cicababák vagyunk… Ami szerintem édes kevés ahhoz, hogy valakit megítéljenek.
- Na jó, ez egy kicsit vicces – éreztem, ahogy az arcomra kiül egy széles mosoly – Vannak még egyéb pletykák, amiket tudsz?
Nyilvánvaló volt, hogy a saját iskolámban nem sok értelme lenne ezeket terjeszteni. Minden bizonnyal, mivel a Hunter valamilyen szinten a rivális sulink, vannak olyan dolgok, amikről jó beszélni nálunk, de ez nem olyan információ volt. Amúgy is, valahogy túl kedvesnek és naivnak tűnt ez a fiú ahhoz, hogy egyszerűen visszaéljek azzal, amit megoszt velem. Sokkal élvezetesebb volt olyan emberekről beszélni, akiket valóban ismerünk, meg gondolom egyáltalán nem megerősített forrásból tudja ezt sem.
- Ez még egy ok arra, hogy ne menjek egyetemre – sokszor a saját iskolámban is nehezen találtam meg egy-egy termet. Más kérdés volt, hogy egyáltalán nem tartoztam a mintadiákok köreibe, ami miatt nem zavart, hogy ha késtem. Mindig foghattam az edzésre a dolgot, mivel én éppen csak annyira voltam hajlandó megerőltetni magam a tanulást illetően, hogy a csapatban maradhassak. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy a csapatban elég fontos alkotóelem vagyok ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy kirakatni onnan. Mivel évente egyszer tartunk válogatást, és a szurkolócsapat nem egy olyan dolog, ahova könnyűszerrel bekerülnek az emberek, fontossá vált minden tag szerepe. Tehát, ha mondjuk nem mentem volna át matekból a pótvizsgán, akkor is szinte biztos, hogy az edzőnk gond nélkül biztosította volna a helyem újra.
- A mi iskolánk egy kicsit kisebb – nyilvánvalóan ennek az is volt az oka, hogy nem voltunk egyetemi előkészítő, és kifejezetten drága volt a tandíj, kevés ösztöndíjasnak jutott hely ezáltal – És szerintem szimplán csak azt szoktam meg. Ha egyszer nálunk játszotok, el kellene jönnöd, hogy kipróbálhasd egy másik középiskola büféjét.
Az arcomon egy barátságos mosoly volt, amikor kimondtam ezt. Egyáltalán nem felhívásnak szántam keringőre, de amióta Isa egyetemre járt, már nem élveztem annyira azoknak a társaságát, akikkel korábban szívesen töltöttem az időm. Én is szerettem volna már leérettségizni és dolgozni. Ugyanakkor ezzel a fiúval egész jó volt eltölteni az időmet. Sokkal jobb, mint a saját iskolatársaimmal, akik minden bizonnyal pizzát rendelnek a meccs után és együtt fikázzák ki a Huntert. Nekem ehhez most nem volt hangulatom.
- Ez tök jó – őszintén tudtam kimondani neki – Ezek szerint akkor tehetséges lehetsz. Szeretnél a későbbiekben is zenélni?
Gondolom, ha elég jól teljesít, akkor jó ösztöndíjakat kaphat a zeneművészeti szakokra. Én a magam részéről leginkább akkor mertem csak énekelni, ha már elég részeg voltam, mivel senkinek sem akartam bántani a fülét, ha nem volt muszáj. Általában pedig mire elértem egy bizonyos bódultsági állapotot, addigra már a barátaim is hasonló szinten voltak, mint én. Ilyenkor sokszor nem emlékeztek arra, hogy mit csináltam, ez pedig kifejezetten jó volt.
- Nem nagyon – finoman megvontam a vállam – Van egy bullet journalem, de ennyi. Azzal szoktam szórakozgatni. Meg néha olvasok.
Ez volt az a bizonyos információ, amin meg tudtak lepődni az emberek. Talán nem voltam a legjobb tanuló, határozottan nem voltam a legokosabb diákok egyike se, de attól még a regényeket szerettem. Furcsa volt belegondolni, hogy valaki mondjuk nem volt így vele. A legegyszerűbb kikapcsolódási lehetőség az olvasás, nekem pedig gyakran vannak olyan sportsérüléseim, illetve izomlázam, ami miatt szívesebben vettem egy könyvet a kezembe. Emiatt általában az angol volt az egyik olyan tárgyam, amiből kifejezetten jól teljesítettem, és nagyjából az egyetlen is.
- Nem lesz baj abból, ha nem mész? – nem voltam benne biztos, hogy mennyire számít komoly elfoglaltságnak egy gitár óra. Nálunk az edzés minden helyzetben kötelező volt, még azok a napok sem jelentettek felmentést alóla. Tény és való, hogy nem is feltétlenül volt rendszeres a menstruációm, de ennek ellenére nem volt olyan lehetőség, hogy kihagyjuk. Ha valakinek akkor jön meg, amikor mondjuk versenyünk van, vagy a csapatnak szurkolunk, az sem lehet kifogás. Ennek ellenére, ha Joel azt mondta nekem, hogy kihagyhatja az óráját csak boldog leszek. Nem szerettem sokáig egyedül lenni.
- Tudod, sokkal kedvesebb vagy, mint azok, akikkel idejöttem – hálás voltam neki, amiért képes volt velem tölteni az idejét – Köszönöm, hogy elkísérsz és beszélsz a portással. De a barátaid nem lesznek mérgesek rám, amiért elloplak tőlük?
Nagyon úgyse számított a dolog, mivel valószínűleg tényleg csak akkor lenne lehetőségünk újra találkozni, ha eljönne a mi sulinkba a focimeccsre. Viszont, mivel nem érdekli annyira a foci, talán ez sosem fog bekövetkezni. Pont ezért is volt nagyon aranyos tőle, hogy egy pillanatra sem akart magamra hagyni ebben az épületben.
- Ne csinálj ilyet többet – biztosan nem az én dorgálásomra volt szüksége, emiatt pedig inkább akartam kedvesen beszélni hozzá – A szüleid aggódni fognak érted. Azt fogják hinni, hogy valaki bántott. Legalábbis az én apukám ezt hinné.
Szerencsére sikerült elrejteni előle azokat a bizonyos véraláfutásokat, amiket Austin okozott annak idején nekem. Mivel nem volt otthon se ő, se Lana, Isával kellett eldugdosnunk azt, amit Austin csinált velem. Lényegében a mai napig nem mondtuk el, hogy pontosan mi történt, mert valószínűleg olyan balhé lett volna belőle, ami mindenki tudomására jut. Én pedig ezt mindenképp el szerettem volna kerülni.
- Egyáltalán nem érzékeny az a terület? – talán gonosz dolog volt forszírozni a dolgot, de aztán lassan elmosolyodtam, és a következőt mondtam neki – Egyszer én is nekifutottam a fának, és nagyon sokáig fájt.
Magam sem tudom, hogy pontosan miért mondtam ezt neki. Nem feltétlenül lett volna feladatom belemenni ebbe az egészbe, talán kifejezetten rossz döntés volt ez tőlem, mivel az is lehet, hogy ezzel fájdalmat okozok neki. Ugyanakkor viszont, minél többet gondolkoztam azon, amit mondott nekem, annál inkább eszembe juttatta azt az esetet, amikor Austin ütött meg engem. Ebben a pillanatban azon gondolkoztam, hogy vajon őt is megütötte-e valaki, és hazudik-e erről a szüleinek. És én magam is rájöttem, hogy talán szólni kellett volna apának a dologról.
- Legyen a brownie – éreztem, ahogy lassan elmosolyodom – Meg a melegszendvics, amit mondtál. Te nem vagy éhes?
Furán éreztem volna magam, ha csak egyedül ettem volna, de amint elfogyott előttünk a sor, én is vele együtt léptem közelebb a pulthoz. Mielőtt bármit mondhattam volna, gyorsan körbepillantottam. Szerencsére az edzők még a pályán lehetnek, vagy valahol máshol lebzselnek, ami miatt talán lehetőségem van nyugodtan enni. Minden bizonnyal kapnék a fejemre, ha elkapnának a melegszendviccsel és egy süteménnyel.
- Valami gyümölcslevet. Mondjuk almát – ezek után már magabiztosan mondtam ki a dolgokat. Örültem neki, hogy végre ehetek valami normálisat, a közeljövőben pedig amúgy se lesz olyan versenyünk, amire nagyon készülni kellene. Mikor meghallottam a végösszeget, gyorsan odanyújtottam a hölgynek egy bankjegyet, ami mind a kettőnk fogyasztását fedezte. Nem akartam egyelőre leállni veszekedni Joellel ezen. Nyilvánvalóan, ha majd nagyon fizetni akar, akkor hagyni fogom neki, de egyelőre úgy éreztem, hogy ez így rendben van.
- Tényleg – határozott mosoly volt az arcomon, aztán hely után kezdtem el kutatni. Mikor megpillantottam egy olyat, ami nincs annyira szem előtt, csak határozottan elindultam arra felé. Reménykedtem benne, hogy nem fogja félreérteni az egészet, egyszerűen csak arról volt szó, hogy szerettem volna, ha nem rángatnak el az első falat előtt.
- Nem te vagy az ellenség, hanem a másik szurkolócsapat – miután helyet foglaltam keresztbe tettem a lábaim és egy kicsit megigazítottam a szoknyám. Éreztem, hogy pár pillantás ránk tapad, de nem foglalkoztam vele – A foci része a dolgoknak pedig egyszerűen nem érdekel. Mi a helyzet veled? Te barátkozhatsz csak úgy az ellenséggel?
Először az innivalóért nyúltam, aztán automatikusan nyúltam a hajamhoz, mert szerettem volna megigazítani a szalagomat. Sokszor kicsúszkáltak a hajunkból, ami miatt rengeteget babráltunk velük. Jelen pillanatban jöttem rá, hogy nem nagyon van mit megszorítani, szóval egy halk sóhaj kíséretében ejtettem le a kezeim.
- És amúgy sem szimpatikusak az új szurkolólányok se – halkan sóhajtottam fel – Tavaly ballagott el a kapitányunk. Csak a végzősökkel vagyok már jóban. Ezek tényleg igazi picsák.
Egészen lehalkítottam a hangom, és azért körbe kémleltem, hogy az említett picsák lehetőség szerint ne bukkanjanak fel.
- Meddig kell itt lennetek annak ellenére, hogy nincs tanítás? – úgy éreztem, hogy teljesen jogos ez a kérdés a részemről – Én a helyedben hamar lelépnék, mert az eredményhirdetés még órák múlva lesz. Ha nem fontos neked a foci, akkor teljesen feleslegesen húzzák az idődet ezzel az egész cirkusszal.

Jade & Joel

Állítólag én olyan típusú ember vagyok, aki könnyen barátkozik. Nem én találtam ki, az iskola pszichológus is ezt írta rólam abban az értékelésben, amit elkészítenek bizonyos időközönként a suliban. Eredetileg nem szabadott volna tudnom róla, mert csak a szüleinknek küldték ki Jay papírjával együtt, amin azóta sem feltétlenül tudom, hogy mi szerepel. Csak a saját magamra vonatkozó információk elolvasását sírtam ki magamnak, abba nem igazán akartam beleszólni, vagy elolvasni,  ami Jayről szólt. Az ilyesmi magánügy és mi hiába vagyunk ikrek, nem hiszek abban, hogy mindenről tudnom kellene, ami a fejében zajlik, hiába nyaggatom annyit, hogy legyünk jobban és foglalkozzon velem többet. Mi valószínűleg csak nem születtünk elég hamar egymás után, hogy ugyanabba az energiakategóriába essünk, mert amíg engem sok esetben nem lehetett lelőni és túlságosan lelkes voltam mindennel kapcsolatban, addig a bátyámra az volt jellemző, hogy nehezen lehetett kibillenteni abból a nyugalmi állapotból, amiben állandóan volt. Ezért volt neki jogsija és nekem nem, illetve ezért tud ő olyan jól úszni, én meg nem. Egy gyerekkori butaság miatt, amikor evés után nem vártam meg a húsz percet, megfájdult a hasam a vízben és annyira fájt, hogy majdnem elmerültem... Utána nem is igazán próbálkoztam az úszással, csak olyan helyen, ahol leér a lábam, ha szükség van rá.
Jelen esetben azonban egyáltalán nem éreztem úgy, hogy jó lennék nem csak a barátkozásban, hanem alapvetően az emberekkel - vagy épp csak a lányokkal - való kommunikációval, hiába voltak egyébként barátaim és történetesen egy barátnőm is. Kifejezetten örültem tehát neki, hogy sikerült elengednünk annak a kérdését, hogy ki a hülye és ki nem, mert egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy én magam vagyok az. Lehet, hogy szimplán nem kellene szóba állnom más iskolák diákjaival? Ugyanakkor meg a saját iskolámban sem jövök ki mindenkivel, pedig nem is én kezdem a kötekedést...
- Szerintem nem tehetnek róla - megvonom a vállaimat, majd egy pillanatig lebiggyesztem az alsóajkam, amíg elgondolkodom rajta, hogy meg kellene-e osztanom a teóriámat a lánnyal. - Állítólag vannak olyan tagjai a tantestületnek, akik nem jönnek ki jól és ezért osztották be a termeiket az épület két végébe, még ha nem is úgy jön ki logikusan az elrendezés. - Valamelyest lehalkítottam a hangomat, nehogy véletlenül akármelyik tanár meghallja, aki a környéken jár, mert maga is szereti a focit és támogatja az iskolai csapatot. Aki rögtön beugrott volna ebbe a kategóriába az történetesen a három testnevelés tanár volt, illetve a csapat edzője, akik valószínűleg még mindig a pálya környékén tartózkodtam. Nekik amúgy is adott volt, hogy melyik teremben lehetnek. - Szerintem ez az egész amúgy is csak fordított pszichológia, mert az egyetem sincsenek állandó termek és ott még épületeket is kell váltani. - Talán túlzottan idealista hozzáállás, hogy valójában minket akarnak ezzel segíteni, mert amúgy meg egyik tanárnak sincs beleszólása abba, hogy ki milyen továbbtanulási tervekkel rendelkezik - vagy épp nem rendelkezik.
- Ezen még sosem gondolkoztam. - Megemeltem a kezeimet, hogy belekapaszkodjak a táskám pántjába az oldalam mellett, ezzel kicsit eltartva magamtól a könyökömet, amit minden alkalommal igyekeztem behúzni magam mellé, amikor elsétált mellettünk valaki a folyosón. - De szerintem más sulik sem lehetnek jobbak. Vagy nálatok a Trevorban annyira logikus az elrendezés? - Magam is nehezen hittem el, hogy épp erről beszélgetünk, de mivel nem értettem - vagy szerettem - túlzottan az amerikai focit, felesleges lett volna a játékosok teljesítményét értékelni és elemezni.
- Benne vagyok az iskolai show-kórusban és szeretem a zenét. Gitározni is járok. - Technikailag jelenleg nem, mert nincs mivel órára mennem, de amint sikerül valamilyen diákmunkát szereznem magamnak, megoldom a dolgot. Addig sem kell a szüleimet idegesítenem azzal, hogy mi történt a gitárommal. - Na és te? Csinálsz valami mást a szurkoláson kívül? - Nem mintha ez az egy dolog önmagában ne lett volna épp elég, de általában mindenki legalább három elfoglaltságot vállalt a tanuláson kívül, hogy jó dolgokat írjanak róla az egyetemi felvételijükön.
- Á... - Egy pillanatig elfordítottam a fejemet, mert tény és való, hogy sokkal menőbb lett volna, ha mondjuk megtalálom az emlegetett szalagot, de ahhoz lehet hogy járnom kellett volna a lányok öltözőjében, ami meg csak szimplán kifejezetten rosszul vette volna ki magát, szóval... Jobb, hogy csak a tényt hoztam fel és nem magát a szalagot szolgáltattam vissza. - Nekünk sincs már tanítás, csak gitár órám lenne, de... Ma nem megyek, szóval ráérek. - Lehet, hogy több értelme lett volna, ha történetesen inkább elmegyek valahová munkát keresni, de nem igazán éreztem magamban elhatározást, hogy bevert képpel ilyesmit csináljak. Jay amúgy is azt mondta, hogy hajlandó lesz hazavinni a saját edzése után, szóval kénytelen voltam úgy tenni, mintha nekem is elfoglaltságom lenne. Legalább nem töltöm azt az időt egyedül. - Elkísérlek majd a portára. A bácsi, aki ott dolgozik néha nagyon fura dolgokról beszél, aminek szerinte értelme is van.. Majd én beszélek vele. - Egyébként nem volt baj vele, mert minden reggel hangosan köszönt mindenkinek és néha még kedves megjegyzéseket is tett, de gondolom néha neki is voltak rossz napjai.
- Hát igen.. Elég nagy lendülettel szaladtam neki. - Nyilván inkább az emlegetett "ágnak" volt nagy a lendülete, de erről nem feltétlenül akartam beszámolni egy teljesen idegennek, amikor még a saját bátyámnak sem nagyon voltam hajlandó bevallani a teljes igazságot, legfőképpen azért, mert azt mondták nekem, hogy ne tegyem. Nyilván azóta már kiderült az egész, de nem éreztem úgy, hogy mindenkinek mesélnem kellene róla. - Nem olyan vészes. Már nem is fáj. - Valamennyivel halkabban tettem hozzá, miközben a homlokomba lógó tincseken igazítottam valamennyit, pótcselekvésként.
- Van az az étcsoki ott a sarokban a müzli mellett. Az finom. Vagy az brownie ott. - Apró kézmozdulatokkal integettem a megfelelő irányokba, aztán finoman közelebb hajoltam a lányhoz, hogy a büfés hölgy ne hallja pontosan mit mondok. - De csinálnak melegszendvicset is, amit nem pakolnak ki, csak hátul van. Az a legfinomabb. - Gondolom az itt dolgozóknak évtizedei voltak arra, hogy tökéletesítsék a receptet, azért is olyan finom. Csak miután bejelentettem a dolgot léptem közelebb a pulthoz, a kassza irányába és kértem magunknak két melegszendvicset, aztán visszafordultam a lány felé. - Nem kérsz valamit inni? - Felvontam a szemöldökeimet, miközben rá pillantottam, majd részemről hozzácsaptam a rendelésünkhöz egy barackos jeges teát is. Csak amikor mindent kikértünk fordultam oda a lányhoz, kifejezetten tágra nyílt szemekkel. - Tényleg? - Nem láttam logikus magyarázatot arra, hogy miért ne fogadnám el a dolgot, hiszen csak jól jártam volna vele, ha nem tűnik fel másnak is, hogy mi történt az arcommal. Legfőképpen hazáig nem kellett volna úgy közlekednem, mint egy betörőnek. Amikor elénk csúsztatta a tálcát a büfés hölgy, megköszöntem neki a dolgot, aztán felemeltem azt és újra Jade felé pillantottam. - Válassz helyet. - Csak amikor ez megtörtént indultam utána, aztán a tálca letétele után lerángattam a hátamról a táskát és leültem az egyik székre. - Nem fognak rád szólni amiért az ellenséggel barátkozol? - Odatologattam elé a megfelelő dolgokat az innivalójával és a korábban emlegetett csokival együtt, közben pedig a saját üvegemre tévedt a kezem, amit ki is bontottam, hogy ihassak belőle.

Alapvetően mindig úgy gondoltam, hogy a foci egy kifejezetten szexi sport. Mégis, az utóbbi időben egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy még a tehetséges srácok sem maradnak feltétlenül ezen a talajon, és rengetegen csak hobbiként őrizik meg a mindennapjaikban ezt a bizonyos sportot… Nem mindenki, az amerikai foci nyilvánvalóan virágzik New Yorkban. Az lenen a furcsa, ha nem így lenne. Mégis, rengeteg – természetesen általam kreált – statisztika mutatja azt, hogy nem feltétlenül maradnak meg a sport élvezeténél sokan. Ott van mondjuk Lou, aki a kapitányi címét nem a két szép szeméért kapta és gondolom nem rebegtette meg a pilláit az igazgatónak, mégis igen szép karriert sikerült összehoznia az elmúlt időszakban. Ami a mostani pályáját illeti… Nos annak a focihoz túlzottan sok köze nem volt, de nekem sem ahhoz, hogy ő pontosan miért döntött úgy, hogy kihátrál ebből a sportból, és inkább nem foglalkozik vele. Mivel ő pedig a legjobb barátnőm expasija volt, valahogy egyértelművé vált az, hogy pontosan miért nem fogom megkérdezni őt: mégis miért hagyta ott a sportot.
Ilyenkor mindig arra tudok gondolni, hogy ezekben a csapatokban is elég sok olyan ember van, akivel nem feltétlenül akarunk kijönni. Ez pedig indok arra, hogy a későbbiekben, a konfliktusok elkerülése végett, inkább otthagyják a focit… Amióta volt szerencsém tényleg megtapasztalni azt, hogy pontosan milyenek azok a focisták, akikről a gimis sorozatokat forgatják, én magam is boldogabb voltam, amikor nem kellett az Austinhoz hasonló fiúk megjegyzéseit hallgatnom. Mert sajnos épp elég kijutott belőlük, ha akartam, ha nem.
Az a srác, akivel szó szerint határozottan egymásnak sétáltunk, kedvesnek tűnt. Ránézésre meg tudtam mondani róla, hogy sok köze nem volt a sportokhoz, mivel egészen vékony alkatúnak tűnt, abból sem a kisportolt fajtának. Én a magam részemről hasonló voltam, ugyanakkor látható izomzattal is rendelkeztem, mert a szurkolás nem egy egyszerű dolog. Hiába volt az elsődleges feladatom a súlycsökkentés, mégsem csak ezen állt vagy bukott a karrierem. Abban biztos voltam, hogy a lányt, aki általában engem tartott, én már nem feltétlenül bírnám el, viszont azt hiszem egészségesnek mondhattam magam, és erősnek. Egy bizonyos mértékig.
- Jó, hagyjuk – nem esett nehezemre beleegyezni abba, amit kért tőlem. Mivel nekem nem volt kistestvérem, én sem feltétlenül tudtam jól bánni a fiatalabbakkal, szimplán Aztec volt ott, mint a család legjátékosabb tagja. Viszont ez a fiú egész szimpatikusnak és barátságosnak tűnt már első pillantásra is. Szívesebben lógtam vele az idegen iskolában, mint mondjuk egy bunkó focistával, aki csak be akarna cserkészni magának egy éjszakára.
- Jézusom, ez szörnyen hangzik – teljesen komolyan mondtam azt, amit – Miért jó a Hunternek az, hogy már a főiskola előtt megutáltatja a diákokkal a suliba járást? Maga lehet a Pokol így az összes napod!
A Trevor sem volt sokkal kisebb, de én a magam részéről tapasztaltam azt, hogy ott legalább könnyedén meg tudok találni egyes helyeket. Emiatt pedig legalább az órákra odaérek. Azt hiszem, hogy egy olyan lányt, mint amilyen én magam is vagyok, a tanárok nagyon durván szétszednének, ha késnék. Sokszor azt mondják, hogy a szurkolás erre nem mentség, mivel nekem is oda kellene figyelnem a jegyeimre. Mert fontos a továbbtanulás. Teljesen más kérdés az, hogy én sosem dédelgettem hasonló álmokat.
- De gondolom semmi logika nincs az épület kialakításában… - nem mintha nálunk nem így lenne. De általában az elsősöknek osztanak térképet a titkárságon, amikor átveszik az órarendet. Hála Lanának, az enyém még mindig megvan, bár egy ideje már nem kellett használnom, mivel az iskolai hierarchia szerves részét képzem, emiatt pedig a közös használatú helyiségek sosem számítanak annak. Nekünk az ebédlőben saját asztalunk van, amihez sok diák nem mer odaülni, bár ez a dolog sosem rajtam múlt. És mivel viszonylag válogatott réteg jár hozzánk, nem feltétlenül a legnehezebb feladat megtanulni a termeket. A Trevor messze nem akkora, mint a Hunter.
- Hát, nem lehet mindenki egyforma – finoman megrántottam a vállam – Ha a fociért nem, akkor miért rajongsz?
Ha ráért, akkor nem feltétlenül szakadtam volna le róla. Pontosan tudtam, hogy a csapatban levő barátnőim valahol elvannak, random pasikkal flörtölgetnek, amiből generálódnak majd a bulimeghívások, és a kellemes éjszakáik. Az én szívemnek ez nem volt ennyire egyszerű, mert a gondolataim minduntalan ugyanahhoz a fiúhoz tértek vissza, aki már majdnem egy éve ennyire galádul elhagyott engem. Persze komolyan okolni nem tudtam érte, de elfelejteni sem volt könnyű… Mivel sok időt töltöttünk együtt otthon, lényegében minden rá emlékeztetett. Talán túl kellett volna lépnem már rajta, de annyira igazinak, és különlegesnek tűnt a mi kapcsolatunk, hogy hiába volt rövid, valahogy nem tudtam őt kiverni a fejemből.
- Kedves vagy, hogy szóltál, én is észrevettem – egészen halvány volt a mosoly az arcomon – Elmehetünk majd oda is, de csak akkor, ha ráérsz. Nekem ma már nem lesz tanítás, az eredményhirdetést kell csak megvárnom, aztán hazamegyek. Viszont téged nem szeretnélek feltartani.
Azt már nem tudtam, hogy ők mennyi engedményt kaptak a tanórák alól. Reménykedtem benne, hogy náluk is hasonlóan van, mint nálunk, és nem kell azon filóznom, hogy ezt az egészen ártatlannak tűnő fiút én kezdtem el a rossz útra terelni, hogy aztán majd a szülei ellen lázadni kelljen, és a jövő héttől lógjon a suliból, vagy esetleg rászokjon a dohányzásra… Nem, ilyesmit képtelen lennék kinézni belőle!
- Egy faág ilyen csúnya sérüléseket tud okozni? – nyilvánvalóan hazudott, de gondolom nem akart róla beszélni. Nekem pedig sok jogom nincs erőltetni – Nem ciki, csak szomorú. Nagyon fájt?
Ezen a ponton én is inkább elfordítottam róla a pillantásom, mert kényelmetlen lehetett neki a helyzet. Austin annak idején Hannak is nekiment, ami miatt még mindig bűntudatom volt, okosabban is lezárhattam volna azt a kapcsolatot már csak a másik fiú védelme érdekében is. Nem akartam arra gondolni, hogy esetleg hasonló cipőbe jár ez a fiú, mert egészen összetörné a szívem a helyzet. Milyen bolond lány választana egy vadállatot inkább, mint egy olyan kedves srácot, mint amilyen Joel is?
Ahogy beléptünk a terembe, én magam elmosolyodtam azon, amit mondott. Jelen helyzetben bármit ettem szinte, tilosban jártam volna, a büfében pedig nem tudom, hogy árulnak-e salátát. Felesleges lenne úgy, hogy mellette van az ebédlő rész is.
- Mit ajánlasz nekem, mi az, ami nagyon finom? Lehet bármi –én már rögtön rá is pillantottam az egyik csokira, amit talán nem lenne szabad megennem, de ez később még jól jöhet – Egyébként, ha gondolod megpróbálhatok segíteni lefedni azt a véraláfutást. Lehet, hogy tudok benne segíteni.

Jade & Joel

Az a helyzet, hogy vannak napok, amikor nem értem mit élveznek emberek bizonyos dolgokon, amiket egyébként a férfiak szórakozásának, vagy tegyük fel az ő feladatkörükként szoktak azonosítani. Ott van például az amerikai foci, amiben akármilyen menő, hogy mennyire erősek a játékosok, vagy hogy milyen gyorsan bírnak futni, de talán még arra is ráfognám, hogy tök menő, ahogyan könnyedén el tudják kapni a labdát tök nagy távolságokból dobva - nem tudom jobban körülírni, Jay biztos tudná -, ettől függetlenül sem vagyok képes felfogni mi a jó abban, ha valakinek kiverik a fogát. Én megvagyok a sajátjaimmal és kifejezetten örülök annak is, hogy az egyik családi örökségem az, hogy szépek a fogaim. Még csak fogszabályzót sem kellett hordanom soha. Sőt! Volt, hogy az iskolai vizsgálatok alkalmával a fogorvos még meg is dicsérte, hogy milyen szépek. Mármint a fogaim.
Aztán ott van például az, hogy apa imád szerelni, bütykölni, javítgatni a ház körül. Mindegy, hogy miről van szó, ő azt mondja, hogy meg tudja csinálni. Aztán persze van, hogy kiderül, hogy ez nincs így mégsem olyan mindenható, mint ahogyan azt néha előadja. Mert hogy előfordult már olyan is, hogy a mosogató alatti cső dugulását maga akarta megoldani és megszerelni. Sosem hallottam még annyit káromkodni az alatt a másfél nap alatt, amíg próbálkozott vele és azt is csak azért volt hajlandó félbehagyni, mert majdnem egy ujjába került.
Ehhez képest én magam sosem kísértettem a sorsot ilyen formában. Nem végeztem olyan sportot, ami miatt megsérülhettem volna és olyan dolgokba sem fogtam, amihez nem értek. Nem akartam egy ujjal kevesebbel élni az életemet, főleg mert mindegyikre szükségem van a gitározáshoz. Már ha van gitár, amin játszhatok. Határozottan úgy gondoltam, hogy néha elég ezeknek a dolgoknak az oltárán áldozni - megnézni egy iskolai meccset, vagy ott lenni apával amikor szerel - és akkor én magam kiváltom ezeket a tevékenységeket, mint férfi. Ennél többre azonban sosem futotta és mivel a barátaim sem ennek a sportnak köszönhetem, tulajdonképpen nem is akartam senki olyannal összefutni, akinek köze van hozzá. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen sikerült is valaki teljesen mással szó szerint egymásnak szaladni, de ha szigorú lennék, akkor ennek a lánynak is köze van ám a sporthoz... Mert hogy szurkoló.
- Nem vagy az... - felelem neki halkan, miközben a kezeimmel kitámasztom a hátizsákom pántjait, de mivel egészen halkan mondta, rájövök, hogy talán nem is kellett volna válaszolnom neki. Emiatt pedig képtelen vagyok túl sokáig rajta hagyni a pillantásom, inkább elfordítom a fejem. - Mármint nem gondolom, hogy az lennél. Nem ismerlek, szóval nem tudhatom, csak... Tudod mit? Hagyjuk - nevetve emelem az egyik kezemet a tarkómhoz és borzolom meg a vörös tincseimet. Tényleg nem kellett volna válaszolnom már a legelején.
- Nekem néha még mindig meg kell néznem, hogy jó terembe megyek-e be. Van, hogy el is kések mert olyan messze vannak egymástól a termek. - Utóbbira nem vagyok túlzottan büszke, ezért mindig próbálok rekordot felállítani és magamhoz képest is korábban érkezni az órákra. Jay például még nálam is később szokott beérni. - Egyébként idővel meg lehet szokni, mert nem nagyon variálnak az adott tárgyak termeivel. - Aprókat bólogatva próbálom igazolni magamat.
- Igazán nincs mit. - Halk nevetés tör ki belőlem. Ha nem is gondoltam volna komolyan, udvariasságból még akkor is illett volna valami hasonlót mondanom neki, nem igaz? A pillantásom felé kalandozik és felszaladnak a szemöldökeim amikor a hajára nézek, de a szavai elterelik a gondolataimat és a figyelmemet is. - Hát... - vetek pár gyors pillantást a környezetünkre, hátha ma is rossz a karmám és tényleg a környéken van az emlegetett srác. - Tényleg nem lenne túl jó, de én egyébként sem vagyok nagy foci rajongó, szóval... - megrántom a vállaimat. Vajon az, hogy ki mennyire szereti az amerikai focit olyan tényező, amitől jobban tetszik valaki egy lánynak?
- Á, rendben... - Halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában, de megint képtelen vagyok felé nézni, mert a szüleim szerint az én érzelmeim mindig kiülnek az arcomra - és nincs kedvem félősnek tűnni, mikor ez a lány valószínűleg nem is gondolta komolyan, amit mondott. - Jut eszembe, hiányzik az egyik szalagod. - A haja felé bökök és a hiányzó szalag helyére. - Nem akarod megkérdezni a portán, hogy nem adta-e le esetleg valaki? - Csak azután jut eszembe, hogy valószínűleg fogalma sincs róla hol lehet a porta, miután feltettem a kérdést. - Ha gondolod majd elkísérlek oda is. - Ha már egyszer én kísérem el a büfébe is, akkor kézen fekvő lehetne, ha nem kellene teljesen új embert találnia arra a feladatra, hogy újabb helyre kísérgesse.
- Ó... - Lendül a kezem az arcom felé, de még azelőtt megáll a levegőben, hogy hozzáérnék, helyette csak pár másodperc erejéig, amíg befordulunk egy sarkon, lehajtom a fejemet és hagyom, hogy a hajam a homlokomba essen. - Nem olyan vészes, igazából hamarosan el is múlik. Véletlenül... nekimentem egy faágnak a kertben. - Lehet, hogy ennél még az is jobb duma lenne, ha azt mondom, hogy tesi órán eltaláltak kidobó közben. - Próbáltam lefesteni, mert elég ciki. - Épp annyira, hogy a sztorim teljesen mértékben hazugság legyen és épp annyira, hogy az igazságért Jay-t bevigye a rendőrség.
- Itt is vagyunk... - intek előre, amikor egy mozgásérzékelős ajtót, na meg egy rövidebb folyosót követően az automaták mögött előbukkanunk az ebédlőben, ami tele van asztalokkal, emberek azonban viszonylag kevesen lézengenek benne. - De ahogy látom csak a büfé van már nyitva. - A megfelelő irányba mutatok a helyiségen át és teszek még néhány lépést a lánnyal együtt, de nem vagyok benne biztos, hogy ezen túl is vágyik még a társaságomra. Fura lenne, ha egyedül enne. Ki szeret egyáltalán egyedül enni?

Az utóbbi időben egyáltalán nem élveztem annyira azt, amikor egy másik iskolához kellett mennünk, mert a fiúk mérkőztek. Ennek lényegében a legfőbb oka az volt, hogy Austin jegyei a tavalyi év folyamán eléggé leromlottak ahhoz, hogy évet kelljen ismételnie, ezáltal a legtöbb órám közös volt vele. Úgy éreztem, hogy az utóbbi időben talán rá tudtam venni arra, hogy letegyen arról a bizonyos dobásról, ami engem illetett; azaz nem akart már visszakapni, sokkal inkább igyekezett bosszút állni rajtam, amiért dobtam őt. Éppen ezért, minden alkalommal másik sulik szurkolólányaival enyelgett, amit nekem nem igazán volt gyomrom végignézni... Ennek összességében egyetlen oka van. Hogy sosem volt rest ezeket a bizonyos kalandjait elmesélni nekem. Ebből pedig csak arra tudtam következtetni, hogy egyáltalán nem szeretett engem, vagy teljes mértékben pszichopata. Most is feltett szándékom volt őt, és a többi fajtársát is elkerülni, miközben minimálisan folyamatosan eszembe jutott az a bizonyos dolog, amitől veszettül szarul éreztem magam. Irigyeltem Isát, amiért neki olyan hatalmas szerelemben volt része a csapatkapitányával... Hiába szakítottak. Irigyeltem a nővéremet is, aki boldog párkapcsolatban élt évekig, ez pedig akkor szakadt meg, amikor a fiú eltűnt. Ettől nagyon rosszul éreztem magam, de én is szerettem volna hasonlókon keresztül menni, mielőtt kilépek az életbe, ennek pedig valljuk be; már egyre kisebb az esélye.
Eléggé kedvetlen voltam a mai nap folyamán, mert a szalagomat elveszítettem még a nagy kapkodásban, így én voltam az egyetlen lány, aki nem rendelkezett ilyennel a hajában a fellépésünk folyamán. Mivel tökéletesen teljesítettünk, lényegében jelentéktelen hibának tűnt az egész, de mindig tartottam magam ahhoz, hogy ha valamit, akkor ezt az egy dolgot elég jól kell csinálnom. Az, hogy a Hunter pedig ekkora, ennyire ismeretlen pedig az egész alaphangulatomra rátett még egy lapáttal. Főleg mert időközben el is tévedtem a folyosón az ebédlőt – vagy esetlegesen büfét – keresve. Mivel hirtelen hallottam meg a focisták hangját, igyekeztem a lehető leggyorsabban lekanyarodni, mert semmi hangulatom nem volt néhány üresfejű baromhoz. Ennek következtében sétáltam neki annak a szerencsétlen srácnak, aki a kezdetben talán jobban meg is ijedhetett, mint én... Ez pedig mindössze addig tartott, amíg hangot nem adott a dolognak, ugyanis akkor én magam is összerezzentem. Ennek ellenére is elmosolyodtam a reakcióján, mert kifejezetten viccesnek találtam a dolgot, de kinevetni mégsem szerettem volna a fiút. Azért kifejezetten hálás voltam neki, hogy igyekezett elkapni a könyököm; még akkor is, ha ez inkább a saját egyensúlyának visszanyerése érdekében történt. Én a magam részéről most nem szívesen produkáltam volna egy hátra szaltót, aminek következtében a ruhám szoknyarésze a nyakamban köt ki... Egy egész folyosónyi ember előtt. Hiába mennek sztereotípiák arról, hogy mennyire bevállalósak a hozzám hasonlóan népszerű lányok, én attól eléggé zavarba jöttem volna, ha mindenki megpillantaná a tornadresszemet, ami alatt nem igazán szokás bugyit hordani...
Nem tehettem róla, de rögtön elmúlt a korábban érzett zavarom, amikor a srác szintén visszaköszönt, azonban elég kérdőre sikerült a hangsúly. Ettől eléggé felszaladt a szemöldököm, de amint beszélni kezdett, igyekeztem egy barátságosabb mosolyt varázsolni az arcomra. Isa mindig felhívta a figyelmem arra, hogy a saját hibám is az, hogy az emberek ridegnek gondolnak, mert nem figyelek eléggé a reakcióimra és emiatt félreértenek engem.
- Áh igaz... Milyen hülye is vagyok – az utolsó mondatot sokkal inkább suttogva tettem hozzá, magamnak szánva. Nem elég, hogy majdnem sikerült szegényt fellöknöm, utána picsásan kezdtem el vele viselkedni, most pedig komplett idiótát csináltam magamból előtte. Tehát egyetlen pillanat alatt tökéletesen igazoltam az összes szurkolólány sztereotípiát egyszerre, amiket kimondottan utálok.
- Az nagyon kedves lenne tőled – egészen halkan jegyeztem meg, miközben a vonásait igyekeztem jobban szemügyre venni – Szerintem már körbejártam az egész helyet, vagy legalábbis úgy érzem... Milyen itt elsősnek lenni? Én biztos egy hónapig kavarogtam volna a folyosókon.
A mi iskolánk sem tűnt kicsinek soha, de talán valamivel logikusabb lehetett a kiépítése, ami miatt jobban megtaláltam a dolgokat. A Hunterben viszont túl sok, semmire sem szolgáló félemelet volt, ami miatt az ember csak össze vissza lépcsőzött és bármennyire igyekezett megtalálni a helyes utakat, hát... Szerintem ez a hely jobban hasonlít a Roxfortra, mint egy normális iskolára.
- Köszönjük, ennek örülök – ahogy megindultam mellette, vetettem rá egy oldalpillantást és elmosolyodtam – De elvileg most mi vagyunk az ellenség, még ha barátságosan is fogadtatok minket. Nem lenne jó, ha a ti csapatotok kapitánya meghallaná ezt.
Természetesen csak vicceltem a dologgal kapcsolatban, mert mi is elég barátságosan fogadtuk a többi lányt. Mi most nem versenyeztünk, szóval ilyenkor lehet jóban lenni a másikkal, szimplán csak abból a célból érkeztünk, hogy a fiúkat és a közönséget szórakoztassuk az egyes meccsek közötti szünetekben.
- Nagyon éhes vagyok, nincsen más egyéb oka – már képtelen voltam visszatartani a nevetésemet, viszont egyáltalán nem a fiú ellen szólt ez, szimplán csak aranyosnak találtam a reakcióit – Egyébként nem mondom el senkinek amit az előbb mondtál, de csak mert ilyen kedves vagy.
Azért azt sem akartam, hogy rosszul érezze magát, mert lényegében ő dicsért meg a mi produkciónkat. Egyáltalán nem lett volna örömteli terrorban tartani valakit, aki ennyire barátságosnak tűnik.
- Egyébként... – magam sem tudtam hogyan kérdezhetnék rá a dologra úgy, hogy ne legyen kényelmetlen a srácnak – Mi történt az arcoddal? Biztos nagyon fájhatott...

Jade & Joel

Sosem szerettem különösebben a sportokat. Mondhatni nem arra születtem, hogy sportoló legyen belőlem, vagy hogy különösebben élvezzek bármiféle fizikai erőkifejtést és tevékenységet. Jellemzően örülök, ha vége a tesi óráknak és alig várom, hogy ki legyünk küldve az öltözőkbe, aztán menjünk a dolgunkra. Ezt pedig nem csak azért tartom fenn, mert tény és való, hogy az eddigi években én bizonyultam a legjobb célpontnak kidobósnak. Sokkal inkább, mert hiába próbálkozom csak egy kicsit is jobban bármelyik sporttal, hamar rá kell jönnöm, hogy nem erre születtem. Ha nem azzal van a gond, hogy hamar elfáradok, akkor azzal, hogy mások számára is kifejezetten könnyű célpont vagyok, így nagyon hamar megszerzik tőlem a labdát. Jobban kedvelem az online is elvégezhető sportokat, de még a Fifa is túl sok néha, ha nagyon meg kell dolgoznom az elfogadható eredményért. A VR-ról nem is beszélve. Nem véletlenül van olyan mód rajta, amit lehet ülve is csinálni.
Személy szerint épp elégnek tartom, hogy Jay sportol és azt, hogy kifejezetten jól is csinálja. Csak bele kell gondolni, hogy mi lett volna akkor, ha véletlenül mindketten sportolók leszünk és a szüleinknek még több felé kell szakadniuk, amiért mindkettőnk meccsein, vagy versenyein jelen akarnak lenni. Így talán sokkal de sokkal egyszerűbb, hogy csak Jay versenyeire kell járnunk. Aztán meg ott vannak az én fellépéseim, ami két teljesen különböző kategóriába sorolható. Így tulajdonképpen anyu meg apu sem unják meg, hogy épp mire kell odafigyelniük és milyen eredményeket kell számon tartaniuk.
Az iskolai sportesemények viszont, amiket elég pusztán nézőként vagy épp szurkolóként végig követni, már egy teljesen másik kategóriát alkotnak. Ki ne akarna csak vagy másfél órát üldögélni a tornateremben vagy a kinti lelátón, tapsolni párat, aztán meg tök büszkének lenni, ha tényleg a mi csapatunk nyer? A baseball szabályait mondjuk például még a mai napig nem bírtam felfogni, csak annyit tudok róla, hogy se nem rövid, se nem túl értelmes sport ahhoz, hogy izgalmas is legyen. Na meg bajos nem élő formában csinálni, az élő formája meg elég nehéz... Szóval nem is igazán bajlódom vele. Régen, amikor kisebbek voltunk, apával dobáltunk néha a kertben, mert menő volt, meg hát mégis csak ki kellett találni, hogy melyik gyereknek milyen sport állna jól. Nekem a hobbiból való biciklizés például tökre bejött, a kényszerből folytatott futás néha már sokkal kevésbé. Ezt az utóbbi szokást pedig már csak azért sem szeretném feleleveníteni, mert jellemzően az ilyen iskolai meccseken ott vannak azok is, akik a tesi órákon is bizonyították már nekem jó párszor, hogy mennyivel erősebbek nálam. Onnantól kezdve pedig gyakorlatilag, hogy egyáltalán hajlandó vagyok szurkolni nekik, legalább a mai napra el kellene engedniük... Az az ütközés viszont, amit hirtelenjében produkálok valakivel, korántsem hasonlít azokra, amiket máskor élek át, mert... Mert ez egy lánnyal történik.
- JééÉÉzusom - Magamhoz képest is elég hangosan bukik ki belőlem a reakció. Tántorogva lépek hátra pár lépést és amíg a lány az én karomba kapaszkodik, addig én a könyökeire fogok rá, míg kiegyensúlyozom magam és a sarkamról visszabillenek a talpaimra. - Szia...? - Óvatos pillantással mérem fel őt - de tényleg csak szigorúan a mellkasáig és nem lentebb -, amikor pedig elveszi a kezét a karjaimról, én is elrántom a sajátjaimat róla. Nem hiányzik, hogy most meg egy lány törje be az orrom, mert hozzáértem. Habár gondolom Jay számára változatos lenne, ha egy ilyen lánnyal kellene rólam beszélgetnie. Minden bizonnyal előbb szerezné meg a számát és hívná el randira, mint hogy engem megvédjen. Talán tennem kellene egy szívességet a bátyámnak és mostantól csak azt hagyni, hogy lányok verjenek meg.
- Semmi baj, én sem figyeltem oda túlságosan. - Finoman megrántom a vállam, miközben a lányra pislogok. - Azt látom... Az egyenruhád. - Halvány mosollyal az arcomon bökök felé. Nehéz lenne nem kiszúrni, hogy nem ide való, mikor olyan egyértelműen viseli ennek a színeit, hogy csak az nem láthatja, aki tulajdonképpen vak.
- Persze! El is kísérhetlek, ha gondolod, nehogy a végén csak jobban eltévedj. Meg végül is én is arra megyek - nevetve emelem a kezem a tarkómhoz és borzolom össze a hajam. Ha belemegy, egyszerűen csak megigazítom a hátamon a hátizsákom, majd elindulok a folyosón és ha a lány jön mellettem, óvatos pillantásokat vetek rá.
- Szóval... - megköszörülöm a torkom és addig is próbálom összeszedni a bátorságom, hogy ne tűnjek túl bénának, ha már egy vérbeli szurkolólánnyal van dolgom. - Jók voltatok a meccs alatt. - Húha, zseniális indítás. - Miért keresed a büfét? Vagy az ebédlőt...

A végzős évem volt az egyik, amit egyszerre a legjobban és a legkevésbé vártam. Mindig álmodoztam róla, hogy mennyire jó lesz a gimiben a legnagyobbként létezni. Viszont ugyanakkor meg  számomra talán az volt a legnehezebb ebben az egészben, hogy tényleg tisztességgel le tudjak érettségizni. Pontosan tudtam, hogy összességében csak a papírra van szükségem, utána pedig apa által könnyedén bekerülök majd egy jó esküvőszervező céghez, ahol majd ki tudom tanulni a szakmámat. Viszont egyelőre számomra az sem tűnt a legjárhatóbb útnak, hogy egyáltalán eljussak idáig. Az utolsó évben megválasztottak volna kapitánynak, de nem vállaltam el. Van egy alattam járó, tehetséges lány, aki szintén alkalmas lett volna a címre... Én pedig úgy ítéltem meg, hogy talán azzal tudom a legjobban képviselni a csapatom, ha ezt az elismerést nem szerzem meg egy évre. Demi velem ellentétben tovább is szeretne tanulni, így számára tényleg hasznos lehet egy kapitányi cím, hiszen a közösségben nyújtott teljesítménye miatt kaphat plusz pontokat az egyetemen. Nekem hasonlóra nem fájt a fogam, így boldog voltam az ajánlat miatt, de ugyanakkor pontosan tudtam, hogy egyszerűen nem élhetek vele.
Ami a továbbiakat illeti, nos hát... Még mindig komolyan vettem a szurkolócsapatot, ami természetesen a tanulás rovására ment. Emiatt apa elég sokat rágta a fülem, de mivel gyakorlatilag egyedül hagytak otthon Lanával, nem is igazán volt jogos tőlük ez a fajta kritika... Mondhatni leszállhattak volna rólam. Én sokkal inkább foglalkozom olyan dolgokkal, amik legalább rövidtávon boldoggá tesznek. Emiatt pedig természetes volt, hogy a mai versenyen részt fogok venni.
A felkészülés miatt megint nem ettünk túl sokat a lányokkal, de ez már megszokott volt. Ilyenkor a legtöbb amit tehettünk lényegében az volt, hogy imádkoztunk, mert el akartuk kerülni mindenképpen a sérüléseket. Ez többé kevésbé sikerült is, azonban én a mai nap folyamán sajnos elveszítettem a hajamban hordott szalagomat. Emiatt elég szomorú voltam, hiába rendelkeztem otthon több fekete darabbal is, általában nagyon is büszkén viseltem ezeket a kiegészítőket a hajamban. Arról nem is beszélve, hogy a Hunter a mi sulinkhoz képest kész labirintusnak bizonyult, ez pedig még inkább megnehezítette számomra a közlekedést. Egyáltalán nem akartam eltévedni, de minél jobban kerestem a büfét, annál inkább kezdtem elkeveredni a szűk folyosókon. Bármilyen logika alapján igyekeztem megtalálni legalább egyetlen biztos pontot, egyszerűen csak nem jött össze a dolog. Az ötödik lefutott köröm után kezdtem elgondolkozni azon, hogy már idegesít a szituáció, szóval nem ártana valakit megkérdeznem legalább arról, hogy merre vagyok.
Ahogy megálltam a folyosó közepén, több szempár is rám terelődött. Nem vagyok az a fajta lány, aki könnyen zavarba jön az ilyen dolgoktól, de a focisták vizslató pillantása nem esett jól. Pontosan tudtam, hogy Austin bármikor megjelenhet, és nem fogok túl jól kijönni belőle. Szóval egyszerűen, csak elhaladtam mellettük, figyelmen kívül hagyva a pillantásaikat és a megjegyzéseiket. Gyors léptekkel kanyarodtam le az újabb folyosón, aminek hatására szó szerint beleütköztem egy fiúba... Akitől talán sokkal szívesebben kértem volna segítséget, mint bárki mástól a folyosón. Mindenekelőtt viszont finoman ráfogtam a karjára, mert nem szerettem volna, ha a földön landolunk mind a ketten... Főleg magamat féltettem a rövid kis szoknyában, amit viseltem.
- Szia... – egészen zavartan kezdtem bele a mondandómba, amikor pedig már ténylegesen két lábbal álltam a földön, egyszerűen elengedtem őt – Ne haragudj, nem akartam ilyen hirtelen megjelenni... Nem igazán ismerem a járást.
Ez elég egyértelmű volt az általam viselt egyenruha színéből is. Mindenesetre reménykedtem benne, hogy valahogy rá tudom majd szedni őt a segítségre, mert elég szerencsétlenül éreztem magam ettől az egésztől.
- Esetleg meg tudod mondani, hogy melyik irányban találom az ebédlőt, vagy a büfét? – igyekeztem nem túl bután pislogni rá, az viszont már részletkérdés, hogy mennyire jött össze ez az egész. Lényegében talán pont most sikerült hülyét csinálnom magamból valaki előtt, aki végignézhette a korábbi fellépésemet.