Nehéz dolog, mikor az embernek a saját erényeit kell felsorolja, vagy szembenéznie saját démonjaival. Bevallani, hogy nem tökéletes. Én sem vagyok az. Számtalan hibám van, ahogy másnak is. Többek között az, hogy nehezen vallom be ezeket.
Most elmondhatnám, hogy önfejű vagyok, időnként nagyképű és arrogáns, de emellett óriási szívem van, elszánt és tettre kész vagyok, és kiállok azokért, akiket szeretek. Persze, ezek mind igazak. De ha csak egyetlen dolgot mondhatnék el magamról, ami jellemzi, milyen is vagyok valójában, akkor azt mondanám, esendő. Mint minden ember. Tele hibákkal, megbánásokkal, jó és rossz döntésekkel, elfeledni való tettekkel, és szégyenletes múltbéli cselekedettel. Ez vagyok én. Húsvér ember, őszinte érzésekkel, sokszor átgondolatlanul kimondott szavakkal. Hagyom, hogy vigyen a vérem, megteszem, amit szeretnék, bármit, amit csak szeretnék, és természetesen, ha rosszul döntöttem, akkor ezeket meg is bánom. Ahogy mindenki más...



- Joel, ez nem vita tárgya!
Tudom, hogy fiatalon az ember utálja szüleit, és hogy ez csak egy hirtelen fellángolás, de én tényleg úgy éreztem. Utáltam őket, abban a percben a leggyűlöltebb személyek voltak az életemben.
Panaszkodhatnék a szörnyű gyerekkorom miatt, de nem teszem, mert hazugság lenne. Megkaptam mindent, amit csak akartam. Sikeres zenész dinasztia tagja vagyok, kissé talán túlzottan is karrierista szülök gyereke. Nagy kaland. Az utam el volt rendelve, nem számított én mit akarok, pedig nem állt messze attól, amit ők is akartak, de akkor is mellékvágány. Zenélni akartam, semmi más. Híres zongorista akartam lenni, jó is voltam benne. De nem számított.
- Nagyon sajnálom, hogy vannak saját gondolataim, saját céljaim, és nem hódolok be az akaratodnak! – vágtam apám fejéhez, majd felpattantam a fotelból.
Megragadta a galléromat, és vészesen közel húzott az arcához. Szikráztak a szemei, homlokán az a nagy, vastag ér, úgy dagadt ki, mintha épp vulkánként készülne szétrobbanni. Nem mondom, hogy nem voltam beszarva, de igyekeztem ennek még csak a látszatát is elkerülni. Farkas szemet néztem vele.
- Mindent megkaptál, amit egy gyerek csak kívánni tud. Rendes nevelést, fényűző életet, kiváló oktatást, tudást, ami biztos megélhetést ad egy gondtalan élethez. És ha csak egy percig is azt hiszed, hogy hagyom elcseszni az egészet, az egyperces fellángolásod miatt, hogy zongorista legyél, akkor óriási nagy tévedésben élsz fiam! – azzal kissé megtaszajtott, és én újra a fotelben találtam magam. – Átveszed nagyapád helyét a cégnél, ha végeztél a tanulmányiddal, különben teszek róla, hogy a büdös életbe ne legyél sikeres a zeneiparban!
Ez volt a végszó. Nem hatottak már a szavak meg a fenyegetés, sem a könyörgés, így hát zsaroláshoz folyamodott. Igazi cápa volt. Tudta, mivel foghat meg. Az egész életem egy harc volt vele, nem csak a gyerekkorom, vagy a húszas éveim, a mai napig is folyamatos harcban állunk. Talán ez tartja életben a tüzet, ki tudja.
Úgy dőltem hátra, mint aki tudja, elvesztette a csatát. Hisz mi értelme küzdeni valamiért, ha úgyis halálra van ítélve? Sosem lehetek zenész, sosem állhatok színpadon, csak a zsinórokat rángathatom a háttérben, ahogy ő szokott fogalmazni. Elég kéne legyen, nem? Nem. Nem volt az. De ahogy telt az idő, megbékéltem a sorsommal. Bár ezt mondhatnám az apámról is. Sokáig azt gondoltam tönkre tette az életem, pedig nem így volt. Ha eltekintünk attól, milyen mérhetetlenül önző volt, akkor talán csak jót akart. Egy könnyebb életet nekem, küszködés és felesleges küzdelmek nélkül. Szeretném hinni, hogy így van.


- Jenny, ne csináld! Ne menj!
Az ágy szélén ülve figyeltem, ahogy kapkodva szedi össze a szétdobált ruháit a lakás különböző részeiből. A szám azt mondta ne menj, ne csináld ezt, maradj, de igazából nem éreztem ezt. Őszinte legyek? Nem érdekelt kifejeztetetten. Ő is csak egy újabb felszínes nő volt az életembe, aki nem tudta fenntartani az érdeklődésemet néhány hétnél, hónapnál tovább. Talán hiányzott az a plusz. Mint a só. Eddig mindenkiből hiányzott az a végtelenül egyszerű hozzávaló, mint a só. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi az a valami. De az kellett nekem. Arra volt szükségem. Éreznem kellett, hogy nem tudok elszakadni tőle, hogy magához vonz, akkor is, amikor nem szabadna. Mikor egy egészen mágikus vonzalom fűz a másikhoz, szinte kozmikus érzés, talán nem is evilági.
Létezik egyáltalán ilyen? Nem hiszek benne… De ezúttal jó lenne tévedni.


- Szóval… Ti vagytok a Chasing Rainbows. Meghalgattam a demotokat. Nem rossz. Sőt mitöbb, nagyon is jó! – mosolyodok el az előttem ülő fiatal bandára nézve. – Érdekes színfolt lennétek a SulliOne Records repertoárjába, szeretnélek támogatni titetek.
Mosolyogva néztem, ahogy örömükbe összeölelkeznek. Szerettem ezt a részét a munkámnak. Ezek az első pillanatok, mikor elkezdődik egy bandának az élete. Megszületnek. És én vagyok az, aki segít nekik megtanulni járni. Innen jön a neheze.
Belépett az titkárnőm az irodába, es letette az asztalra a tálcát egy üveg whiskeyvel és 5 pohárral, majd mindenkinek kitöltött egy keveset.
Felálltam, a többiek pedig követtek. Felemeltem poharamat.
- Ne okozzatok csalódást! – mondtam mosolyogva, majd koccintás után lehúztam a poharat.

***

Central Parkra néző lakásom teraszán álltam, próbálva feldolgozni az eseményeket. Nem kaptam levegőt, a telefont görcsösen szorítottam a kezembe.  Várom, hogy megcsörrenjen. De nem történik semmi. Dühömbe behajítom a kanapéra, s a korlátra támaszkodva tenyerembe temetem arcomat.
Nem vigyáztam rá eléggé, pedig kellett volna, túl fiatal még. Belecsöppent a hírnév világába, és magába szippantotta az, amit ebbe az egészben a legjobban gyűlöltem. Persze tudom, én is voltam 26 éves, én is kipróbáltam mindent, amit csak letettek elém az asztalra, mégsem vonzott igazán. Inkább voltam az a típus, aki egy laza póker party mellett megiszik pár pohár whiskeyt. De én csak a háttérbe vagyok… Rángatom a zsinórokat. Ott állni a színpadon egészen más, néha máshogy ki se lehet bírni, csak így.
Semmit nem tudtam róla, fogalmam sem volt, mi történt a színpadról lejövet, hogy mi van vele ezekben a percekben. Csak imádkozni tudtam, hogy ne váljanak valóra a rémálmaim. Hisz szerettem őt, azt hiszem. Persze, hogy szerettem, a magam furcsa, kissé tartózkodó módján, bár kétlem, hogy tudna róla. Fiatal még, és tíz év, az sok idő. Igazából halálra van ítélve az egész, és próbálom is távol tartani magamtól, de mit tehetnék, mikor ott áll előttem, olyan tekintettel, aminek egyszerűen képtelenség hátat fordítani?  Talán... ez lenne a só?
Nekem kéne nemet mondanom, tudom, etikátlan is az egész, hiszen nekem a zenekar útját kéne egyengetnem, nem pedig ágyba vinni az énekesüket… Talán itt az ideje, hogy…
És végre megszólal a telefon, mintha jeges vízzel öntenének le, úgy ébredek fel saját gondolataimból. Elrugaszkodva a korláttól három lépéssel átszeltem a nappalit, és már a fülemen a telefon.
- Carmela?