Fáradtan, érezhetően másnaposan dörzsöltem az arcom. A tenyeremet szúrta a borostám. Elfelejtettem megborotválkozni valahogy a negyedik Jameson után az este. A szemeim véreresek voltak, az arcom pedig nyúzott, de még így sem festettem sokkal rosszabbul, mint általában szoktam.
Az arcomon a barázdákat azonban csak még inkább mélyítette a felismerés, hogy itt nem lehetett rendes kávét kapni. Csak azt a szívószállal szürcsölhető szart, amit körülöttem minden fiatal ivott, ezzel csak még zajosabbá téve a helyet. Úgy éreztem, hogy a fejem majd felrobban. Egyébként is nehezen indult a reggel. Az izmaim sajogtak, a fájdalomcsillapítóm pedig elfogyott. A lokalizált. A Jameson márkanévvel felcímkézett üvegekből vagy fél tucat állt még a szekrényben. Sráckoromban azzal tömték a fejemet, hogy a másnaposságra az a legjobb és legegyszerűbb megoldás, ha nem józanodsz ki. Én kihagytam most reggel azt a néhány pohárkát, de ahogy körbepillantottam, már egyértelmű volt, hogy rosszul döntöttem.
Kitettem magamért, legalábbis az átlagos napjaimhoz mérten. Lezuhanyoztam, így nem bűzlöttem a tegnap esti piától. Inget húztam, ami bár nem volt kivasalva, de legalább tiszta volt. Elvégre, gazdag nővel volt találkozóm, és bár kitudja mikor beszéltem vele utoljára, a tiszteletet úgy éreztem meg kell adnom. Az más kérdés, hogy másnál az nem itt kezdődne, de sokkal többre nem futotta most tőlem, de ezt talán ő is tudta. Fogalmam sincsen, hogy miért pont egy ilyen helyen akart találkozni, de végül arra jutottam, hogy talán a pénztárcámhoz igazította a helyett. Ami azt jelenti, tudja, hogy nem vagyok eleresztve.
A fejfájás csak még rosszabb lett, ahogy a körülöttem lézengő fiatalok egyre többen lettek. Az orrnyergemet masszírozva könyököltem az asztalra, igyekezve nyugalmat erőltetni magamra, és az előttem ülő kölyök tarkón verése helyett inkább azon gondolkodni, hogy mit akarhat tőlem Ms. Kershaw. Vagy Mrs, kitudja, de nem is volt lényeges. Arról kis utánajárással biztos megbizonyosodott, hogy már leszereltem, ha esetleg visszaakarna oda térni és ezt csak én elbűvölő társaságomban tervezné. Ez viszont egy újabb kérdést vetett fel: mégis mi a francért akarna valaki visszamenni oda?
A gondolataimból a fiatal lány ragadott ki, aki egy pillanatra sem zavartatva magát ült le vele szemben. Vagy inkább dobta magát oda, mintha valami rongybaba lenne. Már éppen szóra nyílt a szám, hogy egy ”foglalt”-tal elküldjem innen, de a kérdéseit hallva még másnaposan, hasogató fejjel is leesett, hogy nem kevert össze valamelyik barátjával. Vagy inkább annak az apjával.
- Helló – böktem ki aztán én is, kicsit szemügyre véve a lányt. Ha láttam is valaha, nem tett rám mély benyomást. Vagy sokat ittam, de inkább a harmadik lehetőség: életemben nem láttam még. – Még nem – csóváltam meg a fejem lassan, majd a mellettünk elhaladó pincér után kaptam.  - Elnézést – szólítottam meg, visszahúzva a kezem, miután láttam az ijedt ábrázatát. – Egy sajtburgert, gomba nélkül. Legyen inkább kettő – egy halk köszönömöt még elmorogtam neki, miután bólintott és tovább sietett.
-Nem valami jó az arcmemóriám, de abban majdnem biztos vagyok, hogy téged nem furikáztunk katonai konvojjal 2002-ben – törtem meg a csendet, kissé hunyorogva méregetve a lányt. Akkor talán még nem is élt. A mai fiatalokról ezt lehetetlen megmondani már, de ez itt még érezhetően gyerek volt. – Asszisztensnek pedig még egy csöppet fiatalnak tűnsz – Kínában talán még idős is lenne hozzá, de ez itt egyelőre még Amerika, hiába tepernek annyira a ferdeszeműek. – Szóval … gondolom már nem jön senki, igaz? – pillantottam rá kérdőn. Sejtettem, hogy nem stimmel valami azzal az üzenettel, de így elég egyértelművé vált.
– Ki neked Ms, vagy Mrs. Kershaw? Az… anyád? – amennyire én emlékszem a nő fehér volt, de csak a védelméért voltam felelős, nem a szórakoztatásáért, szóval akár fel is szedhetett valakit Szomáliában. Vagy örökbefogadott, elvégre elég jól ment már a szekere akkor is, ha az emlékezetem nem csal. Általában ugyan szokott, de akkor még másmilyen ember voltam. Talán Kershaw bejárónőjének az egyik kölke. Hiába, az amerikaiaknak, ha cseléd kell, az fekete vagy latin lesz.
-Hogy hívhatlak, kölyök? – kérdeztem egy újabbat, bár belátom, kezdhettem volna ezzel is. Ő tudhatja az én nevem, és mivel volt egy olyan sejtésem, hogy már senkit se várunk, talán ő is megsúghatná a sajátját. Akár még azt is, hogy miért vagyok itt.