- Szevasz Heo! - Ó, ne-ne-ne. - Kapkodva nézek körbe, s meg is pillantom a hátam mögött Joshuát, akinek a nevét és arcát sajnálatos módon túlságosan is megjegyeztem már, a karjainak erejével együtt, amelyekkel legutóbb felnyomott az egyik iskolai öltözőszekrényre. Ötletem sincs miért tűnök számára könnyű célpontnak, vagy miért nem éli ki magát tesi órán, amikor kidobóst játszunk, de a helyzet az, hogy nincs kedvem megtapasztalni mi mindenre képes még azokkal a karokkal, amelyek valószínűleg többet láttak konditermet, mint kémia füzetet - ez pedig meg is mutatkozik, csak nyilván az órák alatt és nem most. A verekedéshez nem kell ész, főleg ha a másik fél nem üt vissza. A bátyámmal ellentétben nekem sosem mentek túlságosan jól a sportok, sem a labdajátékok, sem a küzdősportok, sem a... Nem tudom, milyen sportok léteznek még? Úszni például tudok, de azért nyilván nem olyan szinten, mint Jayden és a helyzet az, hogy tulajdonképpen nem is akarok annyira jó lenni. Ez pedig egyértelműen csak azért van, mert képes vagyok belátni, hogy nincsenek meg az adottságaim ahhoz, hogy olyan legyek, mint Jay. Ő magasabb, izmosabb, menőbb, rejtélyesebb... Szóval minden, ami végső soron én is akarok lenni, de gondolom ez már akkor eldőlt, mikor még anya pocakjában voltunk. De ne menjünk bele túlságosan a biológiába, mert visszajönnek a rossz emlékek arról, ahogyan a születendő gyerekek szemszínét tippelgettünk és számolgattuk. Lényeg a lényeg, hogy bár Joshua nevével és erejével tisztában vagyok, a szemszínét már nem akarom megjegyezni, így előbb gyorsítani kezdem a lépteimet, aztán amikor azt érzékelem, hogy ő is így tesz, egyszerűen futásnak eredek. - Hova futsz, hallod? Beszélgessünk egyet! - Dolgom van! - kiabálok vissza hangosan, de nem bizonyul túl jó ötletnek, mert máris megérzem, hogy beszorul a levegő a.. rekeszizmomba? Na, itt nem figyeltem biológián. Mindegy, egészen úgy érzem másfél perc futás után, hogy kezdek meghalni, valószínűleg mert a tesi órákkal ellentétben most olyan ütemben teszem, mintha... Vagyis hát tényleg kergetnek. Nem is igazán figyelem az utat, a cipőim csak úgy csattognak az aszfalton, amikor pedig megpillantom az iskola kapuit, egyenesen berohanok rajtuk, oda sem figyelve az aulában portyázó biztonsági őrre, csak rohanok amerre látok és amerre talán soha nem jártam még. Joshua léptei azonban csak nem akarnak elhalni mögöttem, az oldalam pedig egyre inkább fáj, viszont még egy utolsó lendületet véve átfutok az ebédlőhöz vezető folyosón, az épület egy olyan szárnyába, ahol nem sokszor jártam még. Az egyik teremben fényt látok, ahol pedig fény van ott embernek is lennie kell. Ahol meg ember van ott Joshua valószínűleg nem mer megverni - legalábbis nem nézek ki annyi észt belőle, hogy ezt az egészet előre kitervelte volna és odabent a haverjai várnak rám... Amikor feltépem az ajtót, be is igazolódik, hogy az engem kergető srác tök hülye, én pedig a haverjai helyett lényegében... Hát egy csapat idegennel találom szembe magam, akik közül jó pár fej most felém fordul. Már-már sípoló tüdővel botorkálok beljebb és közben megpróbálom leszenvedni a hátamról a táskát, mert még mindig jobb, ha itt húzom meg magam, mintha most kimennék teljesen egyedül a folyosókra és szembe találnám magam.. Hát Tudjukkivel. Még Voldemort is szimpatikusabb lenne. - Bocsi.. Le... - Kapkodom a levegőt és ahelyett, hogy befejezném a mondatot, egyszerűen csak a székre mutogatok egy srác mellett. - Leülhetek? Foglalod? - Amúgy tök hülye kérdés, mert egyes ülések vannak azokkal az állítható kartámaszokkal, amikkel Jay jól megszívja, mert ő balkezes, ezek meg jobbkezesekre vannak gyártva. De mindegy is. Úgy borulok bele a székbe, mintha most futottam volna le egy maratont és hátrabillentem a fejem, a plafont nézve próbálom megállapítani, hogy most kaphatok-e stroke-ot. Vagy mit szoktak a futástól? Akkor fordulok újra a szomszédos srác felé, amikor kicsivel több levegő jut a tüdőmbe egy levegővétellel. - Izé... Itt tartják a büntetést, vagy mi?
"Share your smile with the world. It's a symbol of friendship and peace."
Menjek el tanulni, mondták. Jó buli lesz, ne aggódj! Mondták. Hát az túlzás, hogy jó, de az is, hogy buli lenne. Egyszerűen csak majd bealszok itt, hiába próbálok figyelni. Nem is értem mit keresek én itt. Nem is akartam én visszaülni az iskolapadba. Az már más kérdés, hogy ez nem akarás kérdése, hanem kötelező, mivel ez az „aLaPmŰvElTsÉg” része anyáék és mindenki más szerint. Pedig szerintem az érettségivel sem leszek okosabb vagy megyek többre. Már második hónapja szenvedek itt minden délután, de ez még rosszabb is, mint a reggeli tagozat. Hát itt még inkább csak az alvásra tudok gondolni. Nem is csoda, hogy már rutinos idejáróként a leghátsó sorban foglalok helyet. Akkor, ha kidőlök véletlenül van előttem elég ember, aki takarjon, nem? Persze jobb lenne odafigyelni, én meg is próbáltam már nem egyszer, de már az első öt perc után kikapcsol az agyam és mire visszacsatlakozom addigra már lemaradok. Arról nem is beszélve, hogy már negyedóra alatt is úgy érzem, hogy mehetnékem van és nekem ez nem megy egy seggel. Miért ilyen rohadt hosszú és lassú egy óra??? Mindegy, remélem legalább így büszke lesz rám a család is, na meg Lola. Főképp inkább az utóbbi személynek szeretnék bizonyítani. Várjunk csak mit is akarok és miért is? Mindegy, a lényeg, hogy kötelező itt lennem. És már megint csak nem tudom, hogy hol járunk. Még le sem írtam, ami a táblán van és már törli is le a tanár. Sikeresen hangot is adok a szenvedésemnek, ami miatt pár szempár rám is helyeződik. Én pedig csak szemmel mutogatok nekik, hogy mit néznek, forduljanak előre, amit a számmal is próbálok sugallani nekik. -Mr. Ahn, valami problémája van? – szól rám a tanár, feltehetőleg túl erősen használtam a telekinézises – ez annak nevezhető egyáltalán? – képességeimet, ami már az ő figyelmét is elragadta. – Dehogy is tanárnő, csak tudja, arc tornát tartok. Jót tesz a bőrnek, kevésbé ráncosodik. Szerintem önnek is jót tenne. Mármint, neee tessék félreérteni, ezzel nem az öregségére céloztam, csak arra, hogy talán még nem késő elkezdeni, vagyis hát… Most ezzel lehet megint leöregeztem, de nem volt szándékom, csupán arra akarok kilyukadni… - mire is akarok? Mit kezdtem el? Erősen kell koncentrálnom, hogy felvegyem a saját fonalam, és mire már majdnem meglenne belém folytja a szót ez a vén szipirtyó. Jó, annyira nem is vén, meg annyira nem is rossz fej, csak na. – Kérem figyeljen jobban inkább az órára. A fogalmazás úgy sem az erőssége, magának külön ajánlanám figyelmébe a mai fejezetet. Szóval, ott tartottam… – folytatja is tovább, mire én csak szemet forgatva kezdem tátogva utánozni, de megint csak szembe találom a tekintetét magammal. Nyüsszentve csúszok is lejjebb és inkább felállítom a könyvemet, hogy legyen mi mögé bújni. Már éppen kezdem ásni a síromat, mikor valaki majd kitépi az ajtót és ezzel huzatot okoz, ami miatt ledől a könyvem is. A fenébe már! Morcin pislogok is a betévedőre, aki egyrészről nem tűnik ismerősnek, más részről pedig úgy néz ki, mint aki megakar halni. Az óra már egy jó ideje elkezdődött, ha eddig késett akkor ráért volna nyugodtan befáradni, nem kell itt egy kis nyelvtanért megerőltetnie magát. Ki fut ennyire bármilyen órára is? Én biztos nem, pedig már képes lennék rá! Egészen meg is lep, hogy engem szólít le és a mellettem lévő székre bök. – Oh, persze, ülj csak le! – veszem is arrébb onnan a cuccomat, hogy kitudjon nyúlni ott, majd gyanúsan vizsgálni kezdem az arcát. Fiatalnak tűnik ahhoz, hogy itteni órára járjon. Bár manapság már nem kötelező a gimi sem, nem? Lehet ő még időben bánta meg, hogy kihagyta. Kérdésére azonban újabb sokkot kapok. Hát ez az sem tudja hova jött?! Akkor mégis mi a halálért futott egész idáig?! Pfu, itt a baj nem kicsi és akkor még nekem mondják, hogy menthetetlen vagyok! – Dehogy, esti suli van. Azt hittem azért tudod is, hogy hova jössz. Hát mi másért vagy még itt a suliban, ha nem ezért? – pillantok rá értetlenkedve, majd mivel látom, hogy így nem fog menni a suttogás sem, hogy ne legyek feltűnő a tanárnak, megfogom a székem és arrébb ugrálok vele, hogy közelebb legyek az idegenhez. Izgibbnek tűnik, mint maga az óra, akkor most miért is ne? – Oh, a könyvem! – jut is eszembe, hogy az előbb leborult, így hát visszapattogok érte, hogy felvegyem, majd megint csak közelebb húzódom az időutazóhoz. -Mr. Ahn, elhelyezkedett végre? – milyen brutál hamar megtanulta ez a nevemet! Meg minden dolgomba beleköt, hát inkább ő figyeljen az anyagra, ő tanít, nem én! – Igen asszonyom, innen jobban látom a táblát. – magyarázkodom is egyből. Vajon honnan vette észre a költözésemet? Annyira nem is nyikorgott most hangosan a padló.
Egyszer, még általánosban sírva könyörögtem a szüleimnek, hogy írassanak át másik iskolába, mert nem akarok Jayvel együtt járni. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy ő van fizikai fölényben és már akkor is szeretett úgy csinálni, mintha ő lenne az egyetlen ember, akinek joga van bántani engem. Akár szóban, akár a gyakorlatban. Nekem pedig nem volt kedvem minden nap úgy suliba menni, hogy aztán bármelyik pillanatban a saját bátyám beszólásainak, vagy piszkálásának vagyok kitéve. Utólag már tudom, hogy megérte volna a könnyek helyett azzal érvelni, hogy az ikreknek amúgy sem feltétlenül tesz jót, ha mindig együtt, egy helyen, egy iskolában és egy osztályban vannak, mert nem fejlődik ki eléggé a saját jellemük és túlságosan egymásra lesznek utalva. Amúgy fogalmam sincs ennek mennyi tudományos alapja van, de azért úgy fejben átgondolva egész igaznak hangzik, nem? Ha pedig igazat adok ennek az állításnak és belegondolok abba, hogy mi a helyzet a bátyám és közöttem... Nos, utólag elég nyilvánvaló, hogy ez az állítás igaz esetünkben is, talán csak annyi módosítást kellene eszközölni rajta, hogy szó sincs olyasfajta egymástól való függésről, ami mindkettőnket bele vonna a teóriába. Mivel bárki számára nyilvánvaló lehet, aki csak egy kicsit is jobban ismer engem meg Jayt, hogy nagyobb mértékben függök tőle én, mint ő tőlem valaha fog. Ez pedig valamilyen szinten így is van jól, mert ő az idősebb, még akkor is, ha csak három perccel. És bár sokszor azt kívánom bár ne avatkozna be a helyemben olyan dolgokba, amik csak engem érintenek és amikkel magamnak kellene törődnöm és megoldanom, most valahogy mégis tudnék neki örülni, ha legalább csak addig jelen lenne a mellettem elsuhanó folyosók egyikén, hogy a lábát kirakja az engem üldöző alak elé, hogy az elnyaljon. Nekem pedig legyen lehetőségem ténylegesen is megszökni előle, úgy, hogy nem tudja merre futottam. Azóta az ominózus eset óta soha nem kívántam még hogy más iskolába kelljen járnom, mert nem éreztem úgy, hogy tényleg szükség lenne ilyesmire. Szeretem az órákon kívüli elfoglaltságaim, semmiből nem állok bukásra, vannak barátaim, egy barátnőm... A bátyám még mindig alig hajlandó velem szóba állni nyilvánosan, de tőle talán már az lenne a fura, ha másképp viselkedne. Az a tény viszont, hogy már a testnevelés órákon kívül is állandó célponttá váltam valamilyen okból, egyszerűen elkezdett annyira frusztrálni, hogy ha nem épp a tüdőmet készültem volna kiköpni menekülés közben, akkor biztosan azt tervezgetném fejben, hogy hogyan győzöm meg a szüleimet arról, hogy nekem feltétlenül új iskola kell - na meg anélkül, hogy elárulnám, hogy miért is pontosan. Nem akarok mostantól minden héten a testi épségem érdekében végigrohanni az épületen, vagy gyakorlatilag a környéken sem, csak mert... Nem is tudom miért üldöz Joshua, de nem is szeretném megtudni. Tulajdonképpen amikor berohanok egy véletlenszerű terembe, csak arra nem számítok, hogy egy komplett osztály lesz az - még ha kicsi létszámú is -, tanárral együtt és amikor belépek, nem is egy pillantás szegeződik rám. A zihálásom szinte betölti a teremre ülő csendet, viszont miután a tanárnő felé megejtek valami biccentés, félig haldoklás félét, ő nem is foglalkozik tovább velem. Én azonban tovább zavarom az óra menetét, míg rákérdezek a megfelelő helyre. A helyzet az, hogy csak meg akarom itt húzni magam, amíg biztonságos nem lesz a terep és maximum egy órával később érek majd haza. Nem vészes. - Kö.. Kösz. - Úgy nyögöm ki, mintha ez lenne az utolsó szavam, amikor pedig lerogyok a székre, igyekszem nem túl illetlen módon haldokolni, mert ki tudja ki ez a tanár és miket adhat tovább rólam a tantestület többi tagjának. - Es... Esti sulii?! - felháborodva térek magamhoz és pislogok körbe legalább olyan intenzitással, mintha becsaptak volna. Hamar behúzom viszont a nyakam, mert a tanár úgy fordul hátra, mint aki hozzá akarja vágni a beszélőhöz a papucsát. Minimum. - Hát... - Mivel tényleg nem számítottam arra, hogy nem a büntetésben lévő diákokkal van dolgom, nem is készültem semmiféle magyarázattal azzal kapcsolatban, hogy mit keresek itt. Gondolkodási lehetőséget hagy azonban nekem a srác a kis akciójával, amin muszáj vagyok nevetni - vagyis hogy igyekszem azt visszafogni, de olyan horkantó-vihogó hangok jönnek ki belőlem, hogy az előttünk lévő pár ember is felénk fordul, vagy ciccen egyet. - Esik az eső, ezért visszajöttem, mert nem akarok elázni amíg nem jönnek értem. - Teljesen védhető és átérezhető helyzet lenne, HA... esne az eső. Vagy ha egyébként ne lenne aula, ahol ugyanúgy várakozhatnék és nem kellene átvándorolnom a fél épületen. - Mekkora banya... - motyogom halkan, de rögvest próbálom is köhögésnek álcázni a beszólást, mert véletlenül sem akarom, hogy a tanárnő észrevegye, vagy mások meghallják, akik esetleg tovább adhatják neki. - Szóval te sokat jársz ide, ha a tanárnő már ennyire tudja a nevedet? És amúgy ömm... milyen anyagnál tartotok? - Próbálok olyan halkan kommunikálni vele, amennyire csak meg, hogy még csak véletlenül se hívjam fel magunkra a figyelmet. Egy biztos, hogy így tuti baromi unalmas lesz itt tölteni, ömm... - Mikor is lesz ennek vége?
"Share your smile with the world. It's a symbol of friendship and peace."
Sosem szerettem iskolába járni, de most valahogy visszasírom azt az időszakot, amikor még rendes gimnazista voltam. Már nem kellett volna sok az érettségihez, most meg kezdjem elölről. Ráadásul, én hülye belementem abba is, hogy most két év alatt pótoljam a kihagyott négy évet, hogy mihamarabb visszaállhassak a felnőttvilágba. Elég sok időt vesztegettem már ezzel a tíz év fekvéssel, ha megtudok spórolni 2 évet is, akkor miért ne tegyem? Persze, ehhez nem ártana figyelnem sem, illetve a tanulás is erősen ajánlott lenne, de ez így olyan fárasztóóó. Plusz az, hogy este van, csak még inkább rátesz az álmosságra. De be kell bizonyítanom, hogy már nem vagyok gyerek és a cél érdekében igen is képes vagyok nem túlságosan szenvedni. Szerencsétlenségemre, a figyelmemmel mindig is baj volt. A legkisebb dolog is… mi volt ez a hang? Szóval hol tartottam? Ja igen, a legkisebb dolog is képes elvonni a figyelmemet, mert még az is érdekesebb, mint itt bármi más. Amúgy nagyon remélem, hogy az előbb az ég dörgött és nem az iskola van összeomlóban, mert elég fura volt az az előbbi puffanás! Szenvedésemben pedig a többiek is osztoznak, akik elég sűrűn fordulnak hátra a tanárral együtt. Ennyire érdekes volnék? Hát van itt még rajtam kívül más ázsiai is. Sőt, ha jól látom az ott elől mexikói, meg van itt egy kendős is… hogy is hívják őket? Ők az arabok nem? Vagy más is kendőzik? Nincs abba melege? Jó, most lehet nem, mert hidegebb van, de nyáron? Bár akkor meg lehet a nap ellen véd. Lehet el kéne mennem szolizni már amúgy, mert még mindig nagyon sápadt vagyok. Vagy már jön a tél és mindegy? Egyáltalán lesz most tél? Azt olvastam, hogy már nem nagyon van az üvegház felmelegedés vagy mi a tököm miatt. Az igaz? Hát nekem ezt még a biosz tanár nem mondta! Ezt sürgősen meg kell kérdeznem majd a húgomtól, el ne felejtsem! Inkább fel is írom. Oh, várjunk csak, miért törli már megint a táblát a tanár? Hát még csak most írt rá, hát még le sem jegyzeteltem! Az örökös szenvedésemet és a tanárral való folytonos szó váltásaimat – ez a nő nem tudja, hogy órán vagyunk, hogy ilyen jól elbeszélget velem? – azonban megszakítja az, hogy valaki konkrétan betépi a terem ajtaját. Szomorúan veszem is tudomásul, hogy a miatta keletkezett huzat miatt meg is szökött a könyvem. De na! Igyekszem nem dobálni, hogy egy karcolás sem legyen rajta – már a nyálon kívül –, hogy anyáék ne tegyék szóvá – bár voltak olyan cukik, hogy be is fedték nekem. Nem tudom honnan szedték ezt a Lilo és Stitches csomagoló anyagot, de még mindig feltudnék tőle sikítani, pont úgy, mint mikor először megláttam, mert hát annyira édes! – mert elvileg drága volt. Morcin pislogok is a jó erőben, ám éppen haldokló félben lévő ismeretlen felé, mert hát, a lelki társam – aka Stitch pajtás – a földön hever. Azonban leszek olyan jó fej és elveszem a táskámat az útból, hogy ő helyet foglaljon ott. Csak meg ne halljon nekem, mert még az újraélesztést nem tanultuk. Mi is a mentők száma? Erősen oxigén hiányos lehet a kobakja, mert szegényem fel sem nagyon akarja fogni, hogy hova jött. Akkor minek rohant? Válaszára csak egy percig hallgatok míg alaposabban végig gondolom, majd csak óvatosan kinyújtom a nyakam az ablak felé, hátha látom a kinti időjárást. Ha nagyon esne, azt itt is hallanám, nem? Gyanúsan pillantok is vissza a jövevényre. – De miért vagy úgy kimerülve akkor? – pillantok rá értetlenkedve. Kezdem úgy érezni magam, mintha csak a Piroska és farkas című mesébe csöppentem volna ennyi bugyuta kérdéssel. Remélem ő nem lesz farkas és nem esz meg a végén. – Az… folyton szóval tart, nem tartja rendesen az órát. – motyogom is az orrom alatt és remélem nem hallja meg, mert korához képest furcsán jó a hallása. -A tanév eleje óta szenvedek itt… De mikor névsorolvasást tart és hozzám érünk, csak nagyot sóhajtva pillant fel, majd még nagyobb sóhajjal le és már be sem mondja a nevem, csak megy tovább. Remélem azért pipálgatni még szokott, ettől függetlenül. – kész felháborító! Hát én már annyit sem érek, hogy bemondják a nevem?! Vagy annyira nagy az a két sóhajtás, hogy mellette el is törpül és csak én nem hallom? – Na, az egy roppant jó kérdés. Azt tudom, hogy nyelvtanon ülök, csak azt nem, hogy minek. Bár ennél már csak a matek a rosszabb. Elvileg valami fogalmazás félét mondott nekem óra elején, de azt minek órán tanulni? Tudok én beszélni, azt nem gimibe kell megtanulni, ch… - árasztom is el azon információ mennyiséggel, amennyivel csak tudom. – Ki tudja… néha tart szünetet is néha egybe tartja a két órát. Azt sem tudom, most, hogy az elsőn, vagy már a másodikon ülök… Ja egyébként Benton, de inkább Beni, vagy Benji. – kérdésére, csak szimplán megvonom a vállam, majd eszembe jut, hogy a bemutatkozás lemaradt, így hirtelen fordulok is felé és nyújtom is mancsom, hátha elfogadja, úgy sem köptem bele, és a mosdó után is megmosom, szóval patyolattiszta!
Állítólag megéri beszélni a problémáinkról, meg csak azért mert a társadalom háromnegyede lenézi azokat, akik pszichológushoz, vagy terápiára járnak, még sokat segíthet, ha valamilyen gondunk vagy bajunk van, esetleg szorongással küzdünk. Félévente népszerűsítik nekünk az iskola pszichológust is, de jóformán mindenki tudja, hogy ha átlépnénk a küszöbét, magunk tennénk a saját hátunkra a célkeresztet. Egy csapat tizenéves között jóformán mindenki csak igyekszik beolvadni annyira, hogy ne legyen bezárva az öltözőszekrényekbe, vagy megverve suli után, a tornaterem mögött. Én pedig kifejezetten igyekeztem abba az átlagba olvadni és próbálni szimpla, hétköznapi középiskolás lenni, akit nem vernek meg és aki potenciálisan be sem fér az öltözőszekrénybe. Nem jelenti persze ez azt, hogy mindig sikerült ezt teljesíteni és észrevétlennek maradni, már csak abból az egyszerű okból kifolyólag is, hogy más srácokkal ellentétben sokkal kevésbé érdekeltek a valós időben és személyesen végzett sportok. Nem szeretem például sem a focit - az amerikait és az európait sem -, a kosárlabdát sem, de még csak a kézilabda sem az erősségem. Utóbbi túl durva sportnak tartom, a kosárhoz meg szimplán nem vagyok elég magas, hogy jó legyek benne. Ráadásul utálom fejben tartani, hogy mikor hány lépést tehetek meg a labdával, ami miatt jellemzően darabossá válik a mozgásom és jön egy osztálytársam aki egyszerűen megszerzi tőlem a labdát. El KeLlEnE mOnDaNoM vAlAkInEk. Az osztályfőnököm csak spiclinek tekintene és könnyen kiderülne, hogy én szóltam. Az iskolapszichológus nem opció, mert senki nem olyan hülye, hogy tényleg elmenjen hozzá, hacsak nem teszik kötelezővé. A barátaim úgysem tudnának segíteni, arra pedig semmi szükségem, hogy ők is tudják rólam, hogy még ennyire sem vagyok képes - megvédeni magam egy felsőbb évessel szemben. A szüleimet nem akarom ezzel idegesíteni, nekik épp elég stresszes és fárasztó a munkájuk, nincs szükségük arra, hogy megtudják, hogy az egyik gyereküket párszor meglökdösték a folyosón. Összességében amúgy sem olyan nagy dolgok ezek, hogy nagy ügyet csináljak belőle, nem? A bátyámnak pedig egyértelműen azért nem akarok szólni, mert már így is túl sokszor bajba keveredik, amikor valaki engem bánt és meg akar védeni. Nem akarom, hogy az igazgatói irodába legyen küldve, vagy büntetést kapjon, mert nem azért csinálja a dolgot, hogy bekerüljön a sulis rosszfiúk körébe. Nem akarom, hogy miattam kapjon figyelmeztetést, vagy intőt, mert az a jövőjét is befolyásolhatja. Ezért hát kénytelen vagyok a saját tudásomra és erőforrásaimra hagyatkozva megmenekülni - jelen esetben futni. A fene sem gondolta volna, hogy ahelyett, hogy néhány diákot találtam volna egy eldugott teremben, akik a projekt feladatukon dolgoznak, vagy valamilyen diákszervezet gyűlését tartják, valami egészen másba csöppenek. Mielőtt még mindenki engem kezdene bámulni, igyekszem leülni egy szabad helyre, a hátsó sorokban. Ilyen érzés lehet Jaynek lenni, ő is mindig hátul ül... Ez mondjuk nem teljesen igaz, de mondjuk nagyrészt nem mellettem. - Hm? Mármint tessék? Ja... - Megköszörülöm a torkom, mert amikor kijöttek a szavak a számon, nem teljesen gondoltam át őket, egyszerűen csak találni akartam egy - valljuk be nem túl jó - kifogást arra, hogy mit is keresek itt. - Nem égtek a lámpák két folyosóval arrébb és félek a sötétben. - Tizennyolc évesen mennyivel jobb bevallani, hogy félek a sötétben, mint egy ovis, ahelyett, hogy elmondanám az igazat? Végül is nem lenne belőle semmi probléma, egy tök idegen emberről van szó, aki valószínűleg sem a bátyámnak, sem a szüleimnek nem adná tovább. Viszont ugyanúgy az én sulimba jár, szóval nem éri meg kockáztatni. - Akkor nem is éri meg idejárnod, nem? - Számomra mondjuk logikus lenne, hogy olyasmivel felesleges húzni az időt, amivel nem fejlesztem magam. Oké, hogy anyuék állítják, hogy muszáj elvégezni a középiskolát, de legalább tárgyaimat én magam választhatom és ők nem szólnak bele, ha épp huzamosabb ideig lemondok a földrajzról. - Mi van akkor, ha nem tudja kimondani a nevedet? - Nem állítom, hogy száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a srác is kapott hagyományos nevet, vagy hogy éppenséggel száz százalékig amerikai neve van. Én is kaptam hivatalos koreai nevet, hiába használunk valójában amerikai keresztneveket Jayvel, meg tulajdonképpen anyuval és apuval együtt. Egyszerűbb így beilleszkedni és másoknak is sokkal könnyebb megjegyezni. - Nyelvtan, oké - bólogatva emésztem meg az információt, miközben az órámra pillantok. Próbálom kikalkulálni, hogy pontosan mennyi időre lehet szükség ahhoz, hogy Joshua elhúzzon a suliból és annak környékéről is, én pedig végre megszabaduljak és hazamehessek, ahogyan eredetileg is terveztem. - És arra nem emlékszel véletlenül, hogy pontosan mikor kezdődött ez az óra? - A kérdésemet olyan hosszan sikerül sutyorogni, hogy még én magam is pofátlannak tartom és gyors pillantást vetek a terem eleje felé, nehogy a tanár - aki engem nem is tanít! - épp most akarjon rajtakapni, hogy zavarom az óra rendjét. Én aztán sosem csinálnék olyat. - De ha nem vizsgázol le, kábé semmit nem csinálhatsz - megrántom a vállaimat. Nem mondhatom magamat éltanulónak, de igyekszem elég sok energiát beleölni, hogy később jó jegyekkel tudjak bekerülni az egyetemre. - Jó lenne, ha minél hamarabb szünetet tartana... - Vagyis ezt így nem mondhatom biztosra, de semmi kedvem olyan órán ülni, amin már lehet, hogy ültem, mert én nem esti suliban tanulok, hanem normálisban. - Á, igaz is. - Odanyújtom én is a kezemet, hogy meg tudjam fogni Benjiét és illedelmesen szorítsak rajta egy picit. Elvileg az nem menő ha kezet akarunk rázni valakivel, mint ahogy döglött hal módjára sem szabad kezet fogni. Vagy valami ilyesmi. - Joel. Joel Heo. Csak Joel, nem szeretem ha becéznek. - Aprókat bólogatva magyarázok, majd miután elengedtem a kezét, az előttem lévő pad lapjára fektetem a kezeimet. Még csak füzet, vagy toll sincs előtte, de nem terveztem, hogy szerves része leszek ennek az órának és remélhetőleg ezt a tanár is így fogja gondolni. - Szóóval... Miért jársz esti suliba? - Újra Benton felé fordulok és kérdő pillantással méregetem. Talán megbukott? Azok szoktak esti suliba járni, akik megbuktak, vagy akik valami más miatt nem fejezték be simán, időben, ugye? Az is lehet, hogy ilyet illetlenség kérdezni, de sosem találkoztam még olyannal, aki esti suliba jár és nem múlt el harminc.
Kezdőlap
¦ 609 ¦ 
| 
