Hosszú hetem volt, bár igazából nem csak ez a hét, hanem az előzőek is. Néha ugyan ki-kiveszek egy-egy pár órát délutánonként, hogy kicsit pihenni tudjak, de valahogy az sem szokott úgy összejönni, hogy valóban, igazi pihenés legyen belőle. Bár valószínűleg a legnagyobb gond, hogy elég rosszul is alszok mostanában, és az a pár óra pedig nagyon kéne, de minden neszre felriadok. És a pihentető alváson a rémálmok sem igazán segítenek. Bent hiába van nyár, pihenés nem igazán van, főleg, hogy sokan a nyári szabijukat veszegetik ki, így csak fokozódik a bent lévőkön a nyomás. Én viszonylag új vagyok, így egyelőre szó sincs szabiról, főleg, hogy így félévkor az éves szabim is megcsappant a részarányosság miatt.
A munka mellett ott van még az edzések a lőgyakorlatokkal, amik fizikálisan is lemerítenek, főleg, de egybefut valahogy a táncórákkal…, de azokról nem akarok lemondani. Ez a hét tényleg nagyon húzósra sikerült, mert valahogy minden összeért, amit én is pártoltam abban a reményben, hogy talán a fizikai fáradság kiüt annyira, hogy végig alszok egy éjszakát. Majdnem sikerült, csak ma reggel is volt egy edzésem, és egy kis kardió, még jól is esett, mert felébresztett. Viszont utána spanyol órát tartottam a diákomnak, akit ez egyáltalán nem érdekel, így elég nehéz érdekes órákat összehozni, mert elképesztően passzív mindig, végig, egész órán. A szülei jó módúak, és szerintem elég rámenősek is, így kiadták a lányuknak, hogy spanyolt tanuljon, nekem meg, hogy tanítsam. Az egyetlen, amiért még nem hagytam ott, hogy jóval többet adnak, mint amennyiért dolgozni szoktam. Én mondtam, hogy mennyiért vállalok egy órát, de valahogy, mintha meg sem hallották volna. Lehet, ezzel akarnak sarokba szorítani, ami egyelőre működik. Minden esetre nagyon kimerültem, főleg mentálisan. A tanítások alkalmával szeretem a kicsit rendhagyó a helyszíneket, de ma úgy gondoltam, hogy nincs kedvem arra hagyatkozni, hogy milyen fordítandó szöveg jut eszembe, így beültünk egy könyvtárba, ahol majdhogynem találomra vettem le könyveket, hogy abból fordítson le egy-egy részt. Szerencsére jól felszerelt könyvtárat találtam, így voltak spanyol nyelvű könyvek is, így volt, hogy arról kellett fordítania. Elvileg a tudása már megvan hozzá, és egészen tűrhetően is boldogult vele.
Óra után elég kábán hagytam el a helyszínt, de eszembe jutott, hogy valami autentikus puerto ricoi ételt ígértem a lakótársamnak holnapi ebédként, így mivel úgy is Manhattanben vagyok, ellátogatok Murray Hillbe, ahol egy nagyon jól felszerelt élelmiszer boltot találtam még hónapokkal ezelőtt. Itt a latin-amerikai konyha valamennyi szükséges alapanyaga, fűszere és itala megtalálható. Nem akarok túl sok mindent összevásárolni, mert fölöslegesnek tartom. Mégis elég sok időt elvacakolok, mire mindent összeszedek. A boltot azóta teljesen átrendezték, így minden sort tüzetesen át kell böngésznem, hogy az összes szükséges fűszert, ízesítőt összeszedjek. A megvásárolt holmikat a hátizsákomba teszem, és kilépve a boltból rájövök, hogy nekem sürgően kell egy kávé, és valami kaja. Reggel óta nem ettem és már valahol kettő körül jár az idő, ráadásul mivel edzésre mentem, nem is ettem túl sokat.
Idefelé jövet, csak vagy másfél utcányira innen, láttam egy nagyon hangulatos kávézót, így azt veszem célba. Az ilyen helyeken általában mindig van valami harapni való is, ha más nem, süti formájában. Az üvegajtón benézve elég nagy a nyüzsgés, de azért bízom benne, hogy valahol maradt még egy üres szék, ha máshol nem, a pultnál. Belépek a hangulatos kávézóba, és egyelőre szemmel mérem fel, hogy itt mi is a szokás, hol van üres asztal, de ahogy elnézem leginkább sehol. Ez legalább olyan forgalmas, mint a Rosa Italian Café, az Upper East Side-on, ahol én dolgoztam régebben. Itt is felszolgálók rohangásznak az asztalok között, hogy kiszolgálják a vendégeket.
Hely híján elindulok a pult irányába, ahol egyelőre még látok egyetlen egy üres széket. Az asztalok között próbálok nem összeütközni egyik itt dolgozóval sem. Ez persze nem befolyásolja, hogy az egyik fiatal lány, egyszerre próbál több asztalra is odafigyelni, miközben egy tálcával egyensúlyoz, és így már nem marad kapacitása, hogy észrevegye, hogy a pár lépésnyire tőle lévő asztaltól egy öt-hat éves forma kisfiú, lendületből hátra tolja magát a székével. A felszolgáló lány természetesen megbotlik benne, hiszen nem is láthatta, ahogy hátrafelé fordult. Hogy mentsem a menthetőt, ha már nem volt időm még annyit sem mondani, hogy „Vigyázz!”, legalább a tálca alá nyúlva, megpróbálom elkapni a föld felé tartó készletet. Jelnetem (magamnak), hogy sikerült felébrednem, így egészen jól sikerül, hiszen egy kiskanál, egy villa, meg egy édesítő landol a padlón, meg némi folyadék, ami az egyik pohár alján maradhatott. - Oké! Ez megmaradt - összegzem a tálcán maradt készletet. - Jól vagytok? - kérdezem az ütközést elszenvedőket. A kissrácnak nem hiszem, hogy komoly baja lett volna, hiszen az ütközés a székével történt igazából, és bólogat is, hogy jól van. Leginkább az ijedség az, ami látszik rajta.
- Igen, jól, köszi! - mondja a felszolgáló lány is, és lehajol összeszedni a földre hullott tárgyakat. Én pedig fél kézzel fölállítgatom az összeborult poharakat és tányérokat. És már adnám át a lánynak a tálcát, amikor egy nagyon kellemes, és talán egy kicsit ismerős férfihang hallatszódik valahonnan, tőlem nem messze.

Marcus, a „felvigyázóm” (még mindig képtelen vagyok testőrnek hívni, mert valahogy az annyira nem illik hozzám), elvileg fuvaroz ma egész nap, de még az óra alatt írt, hogy egy másik védencével valami gond lehet, mert nem jelentkezett be,így kicsit felszabadultabb vagyok. Megnyugtattam, hogy velem minden rendben, és részemről nincs akadálya, ha telefonon kell jelentkeznem. A bolt előtt és után is hívtam, hogy hova indulok, és, hogy meddig szándékozok ott maradni, így a kávézóba történő belépés előtt is leadtam a kötelező helyzetjelentésemet. Mire megkért, hogy ott valószínűleg nagyon jó helyen vagyok, és maradjak is addig, amíg csak lehet. Biztos, hogy valami nagy gáz van, és az számomra a legjobb, ha sok ember vesz körül. Ha nem mozdulok, akkor tudják, hogy hol kell lennem, és jelentkeznem sem kell, elvileg csak két óránként. Nem igazán kedvelem ezt az új módszert, de alkalmazkodok. A főnöke, Ryder nagyon profi, nem véletlen, hogy Tío őt kérte fel, így nem szeretnék konfliktust. Marcus pedig Ryder szerint nagyon profi, és eddig nincs is vele semmi baj.
Ez a hely tényleg elég nyüzsis, így nem hiszem, hogy aggódnom kellene bármi miatt. Persze, jó lenne, ha ez így működne, de talán meg tudom magam győzni, hogy most (is) minden rendben lesz.
A pincérlány és a kisfiú váratlan találkozása okoz egy kis fennakadást, de szerencsére az adrenalin, amit az orrom előtt történő ütközés vált ki belőlem, kicsit felébreszt. A Rosaban való pincéreskedés pedig nem az első eset volt az életemben, így más sokat tapasztaltam. Zuhanó tálcák, szekrényből meginduló pohár-lavina, a székek és asztalok között fogócskázó gyerekek, balhézó párok viharos távozása, mind-mind ismétlődő esemény változatos kombinációk tömkelegével. A felszolgáló nagyon udvarias és kedves is, a kisfiút pedig a vele lévő anyukája fegyelmezi meg egy kicsit, és elnézést is kérnek. Ez a jelenet számomra nem is meglepő, csak olyan átlagos. Ez arra viszont már egyáltalán nem mondható el, hogy egy ennyire jó pasi itt dolgozik, aki még emlékszik is rám, pedig nem tegnap találkozunk utoljára. Valóban meglep, hogy itt látom, így első megjegyzésére nem is tudok mit válaszolni, csak elmosolyodok. Ezzel legalább azt megakadályozom, hogy nyitva maradjon a szám, de beszéddel lehet, egyelőre úgy sem kellene próbálkoznom.
Kicsit örülök is, hogy éppen dolga akadt, mert így legalább van időm rendezni a gondolataimat. Na meg van időm feltűnés nélkül végigmérni. „Még iszonyú mindig jól néz ki” állapítom meg magamban. - Köszönöm jól. És Te? - kérdezek vissza kedvesen. Követem az iránymutatását a szabad asztal felé, de éppen most tér be egy pár, így legalább feltűnés nélkül van már indokom, hogy miért választom most a pultot. - Azt szerintem meghagyom a most érkező párnak, én meg a pulthoz telepedek, ha nem gond - kérem ki a véleményét kicsit sokat sejtető olyan tekintettel, mintha csak a párnak akarnék jót. Persze ez sem utolsó szempont, de nem kizárólag ez motivál. Nálunk voltak olyan vendégek, akik szinte mindig percre pontosan érkeztek, és kizárólag a pultnál ültek, így mondhatni az volt a törzshelyük, amit mi tiszteletben tartottunk, és mondhatni fenn is tartottunk nekik. Lehet, hogy itt is van ilyen. De bízom benne, hogy nem, és akkor talán kicsit jobb összeismerkedhetek a szépfiúval, ha beáll a pult mögé, ha nem kint kell feltétlen rohangásznia.

Habár az érkezésem pillanatában máris volt egy kis fennakadás, és a napom eleje sem indult a legjobban, most mégis nagyon úgy tűnik, hogy nagyon jó napom lesz. Hogy is lehetne rossz, ha egy ilyen pasi van a láthatáron, mint Armand? Már többször találkoztunk, és beszélgettünk is, sőt, segített nekem egy új sportnál, az alapok elsajátításánál, és akkor is mindig fel voltam dobódva.
Még szép, hogy figyelmes vagyok, főleg, ha ezzel leplezhetem, hogy a pulthoz akarok ülni, egészen más okok miatt. - Egészen biztos - erősítem meg egy mosollyal kísérve. Azt persze már nem is tudatosul bennem, hogy ahogy ránézek, egy kicsit az alsó ajkamba is beleharapok oldalt. Nagyon helyes, ismerem el magamban. A dicséretére pedig sikerül enyhén el is pirulnom. Egy kicsit sem félreérthető.
A pult itt talán kényelmesebb, mint bárhol máshol, de ott mindenképpen, ahol eddig megfordultam akár munka miatt, akár vendégként.
Ajánlatán, hogy választ nekem komolyan elgondolkozok, bár azért gyorsan végigfuttatom a szemem a kínálat látható részén, de mindegyik étel nagyon gusztán néz ki, így csak a kávéban van némi kikötésem. Az adrenalin távozott a szervezetemből, már ami a tálca elkapásánál keletkezett, így ismét eluralkodik rajtam egy kicsit a fáradság. - Csak egy-két kikötésem lenne, egyébként Rád bízom a választást - nézek rá kicsit kacéran. - Mindegy milyen típusú a kávé, csak erős legyen, és enni is szeretnék valamit. A többi már csak tőled függ - mosolygok rá csillogással a szememben. Nagyon kíváncsi vagyok mivel áll elő. Én általában presszókávét iszok édesítővel, és egy egészen kevés tejjel, vagy tejszínnel, de nincs ellenemre egy finoman elkészített kávékülönlegesség sem. A plusz édes ízt pedig általában a vendégre szokták bízni, még akkor is, ha alapvetően édes maga a kávé is, esetleg tanácsként szokták elmondani, hogy mivel emelhető ki legjobban az ízhatás.
Szerencsére itt teljesen tökéletesen lehet beszélgetni is a működő gépek ellenére is.
- Nem messze tartottam órát egy könyvtárban, meg itt, vagy másfél utcával lejjebb van egy nagyon jó bolt, ahol a különböző nemzetiségek ételéhez is be lehet szerezni fűszereket, meg alapanyagokat, és ott vásároltam ezt-azt. Onnan meg ide szinte egyenes út vezet - mondom, lehet kicsit bővebben, mint arra kíváncsi lett volna, de a mosolyt egyszerűen nem tudom levakarni az arcomról. - Te mióta dolgozol itt? - kérdezem kíváncsian. Nincs törzshelyem, és elvileg nem is lehetne, de nem hiszem, hogy meg fogom tudni állni, hogy ne látogassak ide rendszeresebben ezentúl, még akkor sem, ha ez kiesik a normál útvonalamtól. Marcus és Ryder meg birkózzon meg vele, bár valószínűleg fogom nekik jelezni, mert sajnos szükségem van rájuk, és, ha én megnehezítem az ő életüket, akkor könnyen a védelmükön kívül találom magam. Ez pedig kerülendő lenne. De most úgy érzem, hogy ezekre az alkalmakra szükségem lesz.

Valahogy mindig meglep, hogy mennyire jól áll neki a mosoly. Iránymutatását pedig mosolyogva követem.
- Koffeinben - válaszolok a teljesen jogos kérdésére, és elmosolyodok. Hallottam már olyat, hogy valakinek az a véleménye, hogy a jó vendéglátós tudja mit fog kérni a vendége. Ez szerintem nem feltétlen vagy így, hiszen nem gondolatolvasó. De, ha adnak néhány instrukciót neki, akkor minden bizonnyal olyan étel-ital kombinációt fog a vendége elé tenni, ami harmonizál egymással, és kiemelik egymás ízét. Nekem a nagy koffeintartalmú kávé a lényeg, és, hogy mellé enni is kapjak valamit. Nem vagyok allergiás semmire, így bármi lehet bennük, mellélőni hiszem, hogy nem fog. Most szinte teljesen szabad kezet kap, és a képzeletére van bízva minden, mert az eddigi találkozóink alkalmával nem láthatott enni, hiszen nem olyan helyeken futottunk össze eddig. Inni is leginkább vizet inni láthatott, mert edzésre azt szoktam vinni. Másol meg, nem emlékszem, hogy ittam volna, de akkor is maximum teát vagy kólát, ami cukormentes volt.
- Igen - mosolyodok el. - Amíg van igény külön spanyolra, addig próbálok fogadni egy-egy diákot. - Meglepett, hogy emlékezett erre, pedig csak egyszer említettem, egy közös edzésen, amikor felborult a táskám, és csúszott belőle egy „Kisokos” könyv.
- Igen - lelkesedek fel, hogy ő is szokott oda járni. Megjegyzéseire csak egyetértően tudok bólogatni. - Valóban így van. Ezek szerint szereted a külföldi ízeket? - érdeklődök felőle. Ebbe a boltba általában azok járnak, akik nem itteni ízeket keresnek elsősorban, persze az alap fűszerek is megtalálhatóak persze, de szerintem senki sem megy oda, ha csak mondjuk, normál sót vagy borsot akar venni. Persze nem csak egy szavas válaszban reménykedek, hanem, hogy kicsit beavat, hogy melyik a kedvenc konyhája vagy étele.
Kérdésére csak biztatóan bólogatok, majd figyelmesen hallgatom választ. Majd elvörösödök, és, hogy ne látszódjon, az egyik kezembe temetem az arcom, és lehajtom a fejem. Azt hiszem sikerült beégnem, de tényleg nem tudtam, hogy az övé a hely. Viszont az utolsó mondatával elszólta magát, hiszen egyetlen beosztott sem ezt mondja, hanem leginkább azt, hogy „örülök, hogy itt dolgozhatok”, vagy valami olyat, aminek ez a jelentése. Ezek után viszont nem igazán merek a szemébe nézni. Pedig annyira szép kék szemei vannak!
- Sajnos nem fér bele az időmbe - mondom szomorúan. A capoeira egy jó sport, de az nem én vagyok. Az egyetlen, amiért sajnálom, hogy nincs időm rá, az az, hogy így eddig nem láthattam, és csak most is véletlen futottunk össze. - De Te még azért jársz, igaz? - kérdezem bizonytalanul. Ott több időpontban is van óra, és nem kell mindegyikre járni, hogy fejlődj, így akár, ha mind a ketten járnánk, akkor is elkerülhetnénk egymást. Viszont én teljesen kiestem ebből a körből, így tényleg nem tudhatom, hogy abbahagyta-e vagy továbbra is folytatja.

Viszonzom a mosolyát, amikor reagál a kérésemre. Figyelem a mozdulatait, és meg kell állapítanom, hiába dolgoztam már én is rengeteget kávézóban, az én tudásom az övéhez képest sehol sincs. Annyira könnyedén és magától értetődően csinálja, hogy kívülről úgy tűnik, ez a világ legegyszerűbb művelete, mintha csak levegőt venne.
- Azt azért nem mondanám, mert kevés tanítványom van és volt eddig is. Tanítani csak a szabadidőmben tudok, ami elég kevés, így nem sok a referenciaszemély - hárítom az elismerést. - De valóban nehéz jó nyelvtanárt találni - értek egyet ezzel a megjegyzésével.
A bolt témánál áttérünk az ételekhez, és hogy ő milyen nemzetiségű ételeket részesít előnyben. - Az afrikai konyha? - csodálkozva. - Milyen ételek vannak abban? - érdeklődök kíváncsian. Ennek a kontinensnek leginkább a faunájával vagyok tisztában, valamint egy kicsit a flórájával. Az ott élő emberek életével már kevésbé, de leginkább azt tudom, hogy ott még mindig zavargások vannak. Az ételekkel kapcsolatban viszont tök homály minden.
- Oh, köszönöm! És a kávét is - mondom pirulva. Kedves bók, de én egyáltalán nem így éreztem. Tudom, hogy minden új mozgásnál el kell érni azt a szintet, hogy az alapok az izommemóriában legyenek, de nem éreztem magaménak ezt a mozgást. A társaság jó volt, főleg Armand miatt, de még egy program, és valami más sínylette volna meg ezt az időt, lehet az alvás.
- Köszönöm! - igazítok egy kicsit a tányéron, hogy jobban kézre essen. - Nagyon jól néz ki - mondom nagyra nyílt szemekkel, és alig várom, hogy megkóstolhassam.
- Én is, hogy éppen ezt a helyet találtam meg - mondom, és próbálom elkapni a pillantását, ezzel próbálva utalni arra, hogy igazából nem a hely az, ami miatt örülök, hanem ő. Közben egy pincérlány is beáll Armand mellé, hogy elvegyen valamit egy másik rendelés miatt, és azt hiszem ő ki is szúrta a tekintetemet, mert nagyon mosolyog. Én pedig gyorsan a sütimre szegezem a pillantásom, és óvatos mozdulattal megkezdem, és a számba veszem az első falatot. - Isteni! - áradozok miután lenyeltem. - Köszönöm! Tökéletes választás volt - mondom Armandnak. - Ugye gondolatolvasó vagy?- kérdezem a férfira nézve. Ha én választok sem valószínű, hogy jobbat tudtam volna kinézni.

- Valóban, de, ha több a diák, akkor több a referencia is, meg valahogy az emberek többsége azt hiszik, hogy a több az jobb - húzok picit a számon. Ezt nagy baromságnak tartom, mert a nagymennyiségben előállított dolgok is veszítenek a minőségükből is, hiszen nincs idő lehetőség rendesen idő odafigyelni a darabokra. A tanítás is ehhez hasonló. Ha valaki egyszerre csak egy-két diákot tanít, akkor jobban oda tud figyelni az egyénre, viszont kevesebben ismerik meg. - De örülök, hogy így gondolod - mosolygok rá.
- Hasonlít valamire az ízük vagy, hogy tudnád körülírni milyen, ha valaki még sosem evett ilyen ételt? - kérdezem kíváncsian. Én ebben a körülírásban sosem voltam jó, de most érdekel, hogy milyen egy olyan kontinens gasztronómiája, amiről az emberek többségének az jut az eszébe, hogy sok az éhező és a szomjazó ember, mert mindenhol száraz forróság van.
„Ha Ő kíváncsi milyennek találom az ízét, akkor én mit mondjak”, fut át az agyamon. Viszont szóban nem mondok semmit, csak felé villantom a szememet kíváncsiságom jeléül.
- Igaz - mosolygok rá. Minden összefügg mindennel, csak mi túl keveset érzékelünk világból, és így könnyebb véletlennek, vagy felsőbb hatalomnak titulálni a dolgokat. Ezt a témát viszont kizárólag ésszel akarom megközelíteni, mert, ha van valami felsőbb hatalom, legyen az végzet, sors, karma, istenség, akkor velem nagyon kibabrált. Most viszont talán kicsit pozitív irányba próbál billenni az bizonyos mérleg.
- Csak nyugodtan - viszonzom mosolyát, amikor félre vonul a kolléganőjével. Ők dolgoznak, hétvégén is, így ők nem érnek úgy rá, mint én. Nem sajátíthatom ki Armandot.
- Gyors volt - kommentálom, amikor visszatér.
A következő falatot úgy fogyasztom el, ahogy javasolja, és valóban így is nagyon finom, de sosem szerettem az ilyen ételeknél keverni folyadékkal. Valahogy én jobban szeretem külön élvezni az ízeket. - Így is nagyon finom, de nekem a süti eredeti íze jobban bejön, és a kávéé is - mondom el őszintén a véleményem. Valóban kevés esetben iszok evés közben, leginkább akkor, amikor túl száraz az étel, például egy keksz, akkor szoktam menet közben inni. Vagy, ha túl csípősre készítek egy ételt, de akkor kizárólag tejet, hogy semlegesítsem a kapszaicin hatását. Mondjuk az más, és akkor az íz hatásra sem adok, csak hasson.
Tetszik a nevetése. - Igen - húzom meg kicsit az orrom, mert érzem, hogy rosszalja az édesítőt. - És le vagyok nyűgözve - kerekedik ki a szemem, amikor elárulja mi a kedvencem. - És tudom, hogy elnyomja a kávé ízét, de így szoktam meg. Illetve, ha valaki annyi kávét iszik, mint én, és csak egy-két cukrot tesz is tesz bele adagonként, akkor sincs az a mozgásmennyiség, amivel le tudja mozogni - vallom meg az őszintét. Sokan hülyének néznek, amikor mondjuk, csoki mellé édesítővel iszom a kávét, de a kalóriák összeadódnak, és nincs szükségem pluszokra, ha meglehetek nélküle is. Az ételek többségére ráírják, hogy mennyi kalóriát tartalmaz, főleg, ha előre csomagolt, de a magam által összerakott kávéra sincs feltüntetve, mint ahogy a cukron sem tüntetik fel, vagy, ha igen, akkor sem fogok neki állni számolgatni. Édesítővel tudom, hogy majdnem kalóriamentes. -Te sem pártolod, ha jól látom - mosolygok rá kedvesen.
- Te melyik kávét szereted a legjobban? - érdeklődök kíváncsian. Ő már előnyben van velem szemben, mert tudja. Bár azt nem, hogy magamnak méregerőset szoktam készíteni, amit sokan nem tudnak meginni, főleg itt Amerikában, ahol egy hígabb fajtát fogyasztanak előszeretettel.

- Egyszer talán kipróbálom, ha lesz olyan lehetőségem, hogy egy hozzáértő elkészíti - pillantok rá egy pillanatra, majd elkapom a tekintetem. Itt, habár tény, hogy még nem kerestem tudatosan, de nem rémlik, hogy lenne ilyen jellegű étterem, de még D.C-ben sem rémlik. Ha én készíteném, akkor sosem tudnám meg, hogy milyennek kellene lennie valójában, mert, ha esetleg az eredetihez képest elrontom, azt sosem derül ki, de erre nem hívom fel a figyelmét, főleg, ha nem kérdez rá. Receptet követni egyszerű, de a neten annyi van, hogy ismeretlenül képtelenség eldönteni melyik az eredeti.
Amikor ismét nekem szenteli figyelme egy részét, a munkája mellett, elárulja, hogy nagyon meg van elégedve az újonccal. - Akkor egy valódi kincs, főleg, ha így is marad - mosolygok rá kedvesen. Nem csak a felszolgálásban, de más területen is sok olyan láttam már, hogy az új munkaerő kezdetben úgy dolgozik, mint a kisangyal, majd egy idő után úgy, hogy más is hozzáférjen. A lelkesedés általában mindenkinél csökken egy idő után, de az már nagyobb baj, ha a lelkiismeret is. És az is egy másik kérdés, hogy néha mindenki lehet rossz pasztban, és nem erőlteti meg magát a munkahelyén, de az a fontos, hogy ez ne állandósuljon.
Azzal, hogy így vélekedik a munkájáról elképesztően sokat elárult, és sok mindent meg is magyarázott. Teljesen más, ha valaki a foglalkozását a hivatásának tartja, mert akkor leginkább annak él. Lényegében én is annak tekintem a sajátomat, és ezért akartam mindenképpen ismét abban dolgozni főállásban.
- Nem is arra gondoltam, hogy ítélkeznél ezzel - rázom meg kicsit a fejemet, hogy most kicsit félreértett. - Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy Te önszántadból, nyomós indok nélkül nem innád édesítővel, és, ha ismersz valakit, akiről tudod, hogy nála csak hóbort, akkor annak szívesen ajánlanád, hogy mással is próbálja ki - fejtem ki neki nézőpontomat. A „nem pártolás” és az „ítélkezés” nagyon nem egy fogalmak. - És mi lenne az egészségesebb megoldás? - kérdezem kíváncsian. Én is tudom, hogy mennyire egészségtelen, főleg, ha forró közegbe tesszük feloldódni, mert akkor nagyon mérgező anyagok szabadulnak fel benne, de még nem találtam olyan megoldást, amivel édesen tudnám meginni a kávét. Nálam általában két megoldás van a kávézásra, vagy édesítő, vagy minden nélkül, de akkor húzóra szoktam inni, már persze, ha nem forró. De abban a mennyiségben, amiben én iszom a kávét, sem a glükóz, sem a fruktóz nem egészséges, viszont képtelen vagyok mindig úgy inni a kávémat, mint Tío. Ő a kávén kívül semmit nem tesz bele.
- Leginkább arra gondoltam, hogy melyiket fogyasztod a legtöbbet, de úgy tűnik nálad nincs ilyen - mosolygok rá miután végighallgattam. Én „presszófüggő” vagyok, mert gyors és hatásos, és bárhol kapható. De ristrettót is szeretem, főleg, ha tényleg erős kávé kell, és nincs lehetőségem elkészíteni. - De nem értem miért lenne szégyen, ha valaki szereti a sok tejjel készült kávét - értetlenkedek. Nekem az túl gyenge, de ezért senkit sem ítélnék el, és néha még vízízűnek is találom, de ez az én egyedi véleményem.
Ezen a kérdésen el kell gondolkoznom. Van egyáltalán olyan, amit nem szeretek? Igen, édesszájú vagyok, de szerencsére nem túl gyakran jutok hozzá sütihez. - Talán úgy tudnám leginkább körülírni, hogy azokat nem kedvelem, amiben sok a tejszínhab, de egyébként hangulatfüggő, hogy milyet szeretnék enni. Újabban talán a párizsi krémeseket kedvelem a legjobban. De ez időről időre változik - mondom kicsit zavarban. Bevallani nem vallottam be, hogy édesszájú vagyok, de szerintem magától is rájön ebből. Többek között ezért sem fogyasztok cukros italokat, mert az édességgel már túlontúl sok lenne a cukorbevitel. - És Neked mi a kedvenced, már, ha van persze? - kérdezek vissza.

- De csak, ha valakinek van összehasonlítási alapja - fűzöm hozzá csendesen, amíg gondolkozik. Habár nem sokáig élvezhettem Anyu főztjét, és családban sem túl sokat éltem, azért volt lehetőségem az árvaházi koszton kívül is normális ételt enni még San Juanban is, ami nem csak akkor volt, amikor a mostohacsaládomnál éltem. Éppen ezért tudom, hogy milyennek kell lennie az eredeti puerto ricoi ételeknek, és néha elszörnyedek, hogy itt az Államokban néha mit képesek „eredeti ízvilág” jelszóval eladni.
Amikor viszont folyatja, akaratlanul is rákapom a szememet, és valamiért egyszerűen nem tudom elengedni a tekintetét. Úgy érzem, hogy ezt a meghívást hiba lenne nem elfogadni, de mégis tartok attól, hogy mondhatni, egy vadidegen férfi lakására felmenjek. Mondjuk ezt Ryderéknek is meredek lesz/lenne beadagolni. - Nagyon csábítóan hangzik - mondom és öntudatlanul harapok kissé az alsó aljamba. Kék szemeitől viszont nem igazán tudok elválni.
- Akkor reméljük a legjobbakat - mosolygok rá kedvesen.
- Nagyon sok ismerősöm van, aki kifejezetten ellenzi az édesítőt, és még átmeneti megoldásként, egyszeri alkalommal sem hajlandóak azzal fogyasztani bármit is. És az előbbi megjegyzésed alapján, Te sem tartozol azok közzé, akik támogatod az édesítő fogyasztását - ettől jobban már nem tudom körülírni.
- Hóbort alatt arra gondoltam, hogy valaki csak úgy mindenféle alapos indok nélkül kezdi el édesítővel inni az italokat, vagy csak azért, mert mondjuk például a kedvenc sztárjáról megtudta, hogy ő azzal issza a kávéját, teáját, így mostantól ő is azzal fogja - fejtem ki, hogy mit is értettem a szó jelentése alatt. Valószínűleg most kicsit belefelejtkeztem a külsejének nézegetésébe (persze csak úgy, hogy ne legyen túl feltűnő), mert most kicsit elveszítettem a fonalat a mondandójával kapcsolatban. - Ha egy vendég idejön, és megkérdezi, hogy mivel érdemes édesíteni mondjuk a doppiot, mert szeretné valamivel lágyítani a kávé erős ízét, akkor milyen lehetőségeket mondanál neki? - kérdezek rá kicsit másképpen. Ez egy elég konkrét példa, bár mondhattam volna presszót is.
- Mindenki tudja, hogy a hagyományos cukor, amit általában a boltokban lehet kapni, az nagy mennyiségben hizlal, és a vércukorszintet is gyorsan megemeli, valamint hirtelen inzulin felszabadulást okoz, ami például a cukorbetegeknél kifejezetten veszélyes. Viszont a gyümölcscukor sem tartozik az egészséges kategóriába, mert az hosszú távon, nagy mennyiségben a májra nézve ártalmas. A xilit pedig az egyes típusú cukorbetegeknél nagyon megemeli a vércukorszintet, ami szintén veszélyes. Az édesítők pedig mesterségesek - fűzöm a végére. - Szóval, ha valaki a segítségedet kéri azzal kapcsolatban, hogy egészségesen fogyaszthassa a kávéját, akkor mit mondanál neki? - érdeklődöm kedvesen. A méz meg lehet, hogy egészséges, de nagyon kiérződik mindenben, így félre viheti az ízeket.
- Te hoztad fel, hogy „szégyen vagy nem” - idézem az Ő szavait. Nekem nincs bajom azzal sem, már, ha nem velem akarják megitatni presszó helyett.
- Akkor lehet azt mondani, hogy édesszájú vagy? - kérdezem kíváncsian.

- Én például nem tudnám megmondani sem az éttermi, sem az esetleg általam készített borscsról, hogy az van-e olyan, mint az eredeti, mert ahhoz kell egy olyan, aki kóstolta egy orosz által készített verziót. Én maximum annyit tudok mondani róla, hogy az a verzió, amit elém raktak ízlik-e vagy sem - válaszolok a kérdésre. Hogy mért egy orosz ételt mondtam, azt már magam sem tudom, hiszen sosem volt ismeretségem orosz származású személlyel.
Ajánlatának folytatására viszont csak egy kicsit félénk bólintással válaszolok, és közben ezerrel azon agyalok, hogy hogyan is lehetne ezt a találkozót összehozni. Nem látok rajta semmi olyat, ami miatt veszélyesnek érezném, de mégis csak rólam van szó, akire vadászik egy őrült.
- És mi lesz azokkal a vendégekkel, akik eddig azzal itták? - merül fel bennem egy, szerintem, logikus kérdés. Én elvileg ihatom cukorral is, bár már teljesen elszoktam tőle, de mi van azokkal, akik egészségügyi okok miatt isszák édesítővel a kávét. Ha valaki cukorbeteg, és inzulint kell használnia, akkor ő csak egy kávé kedvéért nem fog egy adag gyógyszert magába fecskendezni. Ezeket a vendégeket elveszíti?
- De nada (nincs mit/szívesen) - mondom spanyolul, és még csak fel sem tűnik a nyelvváltás, csak a szemét nézem.
- Habár nincs egészségügyi végzettségem, de nagyon sok biológiát, biokémiát, és toxikológiát tanultam, meg érdekel is, így ezek ragadnak rám. Illetve azért próbálok én is egészséges maradni, és próbálom kiszűrni a tudományos alapok nélküli, szemfényvesztők ajánlatait - húzom el picit a számat. Mostanában sok a fals „tudomány”, amivel egyesek gyorsan meg tudnak gazdagodni. - Én nem tudok olyan édesítőt mondani, ami valóban egészséges lenne, ezért is kérdeztem Tőled - mosolygok rá őszintén. Tényleg nem tudok káros hatás nélküli édesítőt mondani, ami ne vinné félre az ízeket.
- Mindenevő - villan játékosan a szemem. - Akkor nem véletlen, hogy itt vagy - vonok le egy konzekvenciát, amit megcáfolhat, ha mégis tévednék, de is egészíthet.
Én teljesen belefelejtkezek a beszélgetésbe, és a sütimbe, amikor egy kicsit arrébb, az egyik kávégép érdekesen kezd el sziszegni, és pár pillanat múlva egy kiáltás is felhangzik a gép mellett álló sráctól. Egyből odakapom a fejemet, de már csak azt látom, hogy az egyik kezét szorongatja, és az arcából ítélve nagyon fáj neki, míg a gépből még mindig forró gőz csap fel nem csak a gőzölő részéből. Remek lesz, ha a csúcsforgalom kellős közepén emberhátrányban lesznek, mert orvoshoz kell mennie, de súlyos égési sérüléssel nem dolgozhat. Bár lehet, hogy akkor felajánlom a segítségemet, hiszen az időmből kitelik, egyelőre úgy sem mehetek haza, és akkor nem lesz az sem feltűnő, hogy egy süti és kávé mellett órákig itt vagyok.

- Jobb nem jutott eszembe - pirulok el egy kicsit. - Mármint eredetinek számít, amit, mondjuk, én késztek, de gőzöm sincs, hogy mi az eredeti recept, mert a netre gyakran már a módosított kerül fel? Vagy ezt most, hogy értetted? - kérdezek vissza kicsit zavartan, mert teljesen leveszítettem a fonalat. Nekem ez fura, ha úgy gondolja, ahogy én értem. Ha én készítem el egy más konyha ételét, akkor az ottani ízvilágot akarom visszaidézni, főleg, ha az ízlett. Báár, ha nem, akkor meg nem is akarom elkészíteni újra.
- Akkor játszunk egy kicsit - mondom kihívóan. - Az édesítők kivonása utáni időszakban vagyunk. Én most érkezett vendég vagyok, átnéztem az itallapot, és szeretnék rendelni, Hozzád fordulok segítségért. Rendben? - kérdezek rá, és, ha igent mond, folytatom. - Jó Napot! - Várok egy kicsit, hogy ő is be tudjon szállni a játékba, és, ha rákérdez a rendelésemre folytatom. - Egy hosszú kávét szeretnék kérni, de nem látok édesítőt, viszont cukorbeteg vagyok. Tudna nekem segíteni, hogy mivel tudnám mégis édes ízűen inni? - mosolygok rá végig. Amikor azt mondtam, hogy „nem tudnék mondani édesítőt, ami egészséges”, akkor nem kizárólag a mesterségesekre gondoltam, hanem a természetes alapúakra is. Lehet, hogy itt csúszott el a dolog.
- Várj! - állítom meg egy pillanatra, amikor indul bevinni a kollégáját. - Két emberes hiányban lesztek, így, ha gondolod, beállok segíteni, hisz’ tudod, hogy dolgoztam kávézóban. Mit gondolsz? - kérdezek rá a dologra. A bartenderes rész nem megy flottul, de az elkészített rendeléseket ki tudom vinni. Két fő kiesése egy ilyen helyen csúcsforgalomban nagyon megterhelő, és nekem amúgy is ajánlatos még maradni személyes okok miatt. Ráadásul utalt arra is, hogy ő a vezető, ami azt jelentheti, hogy az esetlegesen, az átmeneti emberhiány és sok vendég miatt kialakuló kisebb káoszt nem lesz, aki úgy kezelje, hogy az senkiből ne váltson ki ellenérzést. Ráadásul, bár nem ismerem az itteni vendégkört, vannak balhés vendégek is, akik egy kis kellemetlenség miatt máris a vezetőséget követeli. Nálunk, az Upper East Side-on nem egy ilyen vendég volt.