Esküszöm, az egész eddigi életem folyamán nem izgultam még soha sem ennyire, mint amikor reggel felkeltem és másodpercek alatt már tudatosult is bennem, hogy bizony ma lesz az első munkanapom egy számomra teljesen ismeretlen közegben - mégis az izgalom mellé egyfajta kíváncsiság is társult, annak ellenére is, hogy egyelőre fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen mire is számíthatok majd az új helyen.

Az étterem már első hallásra, majd látásra is kellően szimpatikusnak bizonyult számomra ahhoz, hogy gondolkodás nélkül, személyesen adjam be a frissen megírt önéletrajzomat a vezetőség részére - ugyanis valamiért úgy gondoltam, hogy sokkal jelentőségteljesebb már egy személyt is társítani a leírt adatok mellé azonnal, mintsem az interneten keresztül, egyetlen egy gombnyomással elküldeni a dokumentumot abban reménykedve, hogy majd a többi, valószínűleg hasonló kaliberrel rendelkező jelentkező közül pont engem fognak majd kiválasztani egy megbeszélésre -, de, hogy ennek a cselekvésnek lett-e meg az eredménye vagy az egy darab A4-es oldalban összefoglalt szövegnek, azt nem igazán tudom. Az viszont talán tényként szolgál, hogy egy majdhogynem frissen diplomázott jogász, aki mögött New York egyik legbefolyásosabb cége áll támogató háttérként, bizonyára üdítőnek, de legfőképpen érdekesnek hathatott a beküldött nyomtatott vagy éppen elektronikus dokumentumok között - legalábbis Mr. Davis őszinte kíváncsisága erre engedett következtetni.
Bár nem mindent árultam el az előzményként ható, családi vállalkozásból való kiválásomból, mégis igyekeztem azt sugallni a vezetőség felé, hogy a végzettségem mellett nekem egyáltalán nem megalázó a talán első gondolatra valamennyivel kevésbé professzionális állást elvállalni és nemhogy szeretném, de a lényegében foggal és körömmel akarom, hogy az East 57 személyzete közé tartozhassak az állásinterjú után.
Már azt győzelemként könyveltem el magamban, amikor lehetőséget kaptam egy próbanapra és igyekeztem a lehető legjobb formámat hozni akkor és ott, hogy szó szerint semmibe se tudjon senki sem belekötni - a tökéletesség pedig ezáltal úgy látszott, hogy még mindig végigkíséri az életemet, de azokban a pillanatokban egyáltalán nem bántam, hogy jelen van annak alakulásában.
Talán még jót is tett nekem, hiszen pár nap leforgása alatt sikerült nemcsak egy új lakhelyet, de másik állást is találnom magamnak, én pedig ezeknek a tudatában nem is lehettem volna boldogabb - elkezdtem ugyanis a saját, a múltamtól és azzal együtt a családomtól teljesen különálló életemet élni.

Egészen addig a pillanatig tartott a hirtelen jött boldogságom, amíg az egyik újdonsült kollégám az éppen elkapott műszakja végén gyorsan el nem igazított az épületben, meg nem mutatta az öltözőt, majd magamra nem hagyott, hogy felvehessem az előre kikészített egyenruhámat, ugyanis amint a folyosóra lépve haladtam egy-két métert, éppen az utolsó pár gombbal foglalkozva az ingemen - notórikus jóval idő előtt érkező típusú ember vagyok -, már a reggel első fél órájában sikerült figyelmetlen lennem és szó szerint belesétálnom az éppen velem szemben érkező ember intimszférájába.
- Ne haragudjon, nem ak - az eszem pedig hiába igyekszik azt sugallni felém, hogy fejezzem be szépen a bocsánatkérést, a szívem mit sem törődve vele kezd el rendkívül hevesen dobogni, amikor felpillantva az érkezőre meglátom és tudatosul bennem, hogy ugyan ki is áll velem szemben éppen. - Armand? Szívesen hozzátenném a kilétére utaló kérdésemhez, hogy ezt a szerencsés - vagy meglehet szerencsétlen - véletlent, de minden más szó egyelőre a torkomon akad, amikor jobban belegondolok, hogy vajon mit is kereshet az alig egy-másfél hete megismert férfi az East 57-ben. Vendég nem lehet, hiszen még nyitva sincs az étterem, viszont akkor valószínűleg a személyzet tagja ő is vagy még - sokkal - rosszabb esetben talán az egyik főnököm lenne? A gondolatra talán egy kicsit még el is sápadok, de másodperceken belül azért mégiscsak összeszedem magam, amennyire csak tudom, mert ha Armand tényleg a vezetőség tagja, akkor valahogy túl kell, hogy lendüljek - lendüljünk - azon a tényen, hogy jó pár napja még az ágyában ébredtem fel.

Az első iskolai év lezárulásával alapvetően eljönne azaz időszak, amikor végre nem kell az embernek olyan korán kelnie, hogy időben bevigye a gyereket becsöngetés előtt, de valójában csak azok a reggelek köszöntenek be, válnak megszokottá, amikor az ébresztő helyett a korán kelő csemete addig fészkelődik az oldalának, hogy önszántából vállalja kidobja magából az ágy. Felkel, zsák módjára felkapja a DNS-ének feléből álló emberpalántát, kimegy a konyhába, lerakja a székre, beindítja a kávégépet, elővesz egy tányért, egy tálat, evőeszközt, a hűtőből a reggeli alapanyagait, összekócolja a napját egy szuszra összefoglaló örökösének a haját, folytatja a munkamenetet, mielőtt megszólnák a lassúságáért. Zanzásítva így indulnak a napjaim hétfő óta és jövő héten is ugyanilyen korán fognak leszámítva azt, hogy Sammy Liv-nél lesz, sokkal lassabb üteműek lesznek és nem kell munka előtt kitérőt tennem, hogy anyámék gondjaira bízzam az őket random tényekkel szórakoztató unokájukat. Pár hónapja ez szinte kizárólag dinoszauruszos információkat jelent, amiket újra és újra elismétel, amíg hibátlanul vissza nem mondjuk neki.. Az agysejtjeink védelmének érdekében ezért az elvitelre kért kávé után betértem a szomszédos könyvesboltba, hogy legalább új ismeretekkel gazdagodjon a hobbit, mi, a hallgatói, pedig némi változatossággal.

A vásárolt könyvek a vállamra akasztott táskában és a pár kortnyi kávé még a pohár alján pihen, kihűlten, amikor a hátsó ajtóhoz érek és intek a nyitás előtt érkező, még kint dohányzó társaságnak. Az üdvözlésen felül megállok pár szót váltani velük, kényelmesen, mert a hivatalos műszakidőm előtt vagyok még és ha Eddie még nincs itt, akkor az azt jelenti nem sokkal mögöttem fog beérkezni. A tegnap esti leltározás során felmerült, várható készlethiány miatt, pedig beszélnem kell vele mivel helyettesítsen egy-egy alapanyagot a koktélokban és a vendégek számára ajánlható alternatívákról, amíg a szállító nem hozza a két nappal ezelőttre várt szállítmányt. Állítólag technikai problémájuk akadt, ezért nem férnek hozzá a központi rendszerükhöz és ezért vannak csúszásban.
Ezalatt a rövid várakozást kitöltő beszélgetés során tudom meg az új pincérnőnek a mai lesz az első munkanapja. Hallottam róla végbe mentek az interjúk és Carl döntésre jutott ki töltse be a szabad pozíciót, de egyáltalán nem követtem szoros figyelemmel a folyamatot, nem érintette az bárt, ezáltal közvetlenül engem sem. Nagyjából a hírrel egy időben futott be Eddie is, akivel egyből a raktár felé mentünk, hogy kényelmesebben fejezze be a nyitási előkészületeket a gyors egyeztetés után és ne kelljen egyikünknek se megszakítania a lendületét.

Míg ő egyből az öltöző felé ment, én a konyha felé mentem, hogy megbökjem Nick-et és jelezzem, mostantól az irodában leszek, a riportok befejezésével szöszölök még egy darabig. Az utolsó korty kávémat eddigre elfogyasztom már, üres papírpohárral a kezemben kanyarodok rá a személyzeti folyosóra és ellenőrizném a beérkező értesítést a telefonomon, amikor figyelmetlenségből belemegyek valakibe. Nem néztem fel, nem hallottam a közeledő lépteket, ezt igen, figyelmetlenségnek könyvelem el és automatikusan elnézést kérnék, ha az illető nem előzne meg, a valahonnan ismerős hang nem gátolna meg a folytatásban. Egyikünk sem ment sietős irammal, így csupán enyhe meglepődés foglal helyet az arckifejezésemen, míg nem emelem rá a tekintetem és realizálom kivel találom magam szemben az étteremben.
- Lanie..? – Az értetlenségemmel átitatott visszakérdezés nyugodt szívvel nevezhető igenlésnek az övére. Az öltözékére vetett pillantásomat követően, pedig egyértelművé válik a válasz a konkrétan még bennem sem megfogalmazódó talányra, mi szerint mit keres itt. A fehér színű, monogrammozott ing, a fekete nadrág és a kötény.. Ő az új pincér kolléga, azaz kollegina, akiről a többiek szóltak. Hogy a valószínűségszámítás végén milyen eredmény szerepelne, hogy ő pont itt kezd munkába, miután múlt héten úgy váltunk el egymástól minden jót kívántunk a másiknak a reggeli koffeinadag elfogyasztása után.. Ezt a számot inkább nem szeretném ismerni.
- Ugye ez nem egy kandikamerás műsor? – Humorosan, az abszurd szituáció okán születő félmosollyal próbálom meg elütni a helyzet komolyságának élét és futólag felnézek a folyosó sarkában lévő kamerába ahogy egy fél lépést teszek hátra, de amennyire komolytalan, valójában épp annyira komoly a beugratós kérdés. Lehet nem ismerem A számot, ám nem is kell ahhoz, hogy tudjam mennyire kicsi esélyről van szó – nagyon, nagyon kicsiről.
A vonásairól visszaköszönő meglepődés egyébként is felér egy válasszal. Egy nagyobb lélegzetvételt eszközölök, hogy összerántsam magam a hideg zuhannyal felérő összefutásból.
- Fogalmam sem volt róla Carl interjúvoztatottjai között voltál. – Előre le akarom szögezni semmi sejtésem, főleg nem közöm nincs az ügyhöz. - ..de akkor itt az ideje a hivatalos bemutatkozásnak. Armand Hawthorne, bar manager. – Nyújtom a szabad kezem felé, hogy előre tiszta vizet öntsek a pohárba a kilétemet illetően, mert nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz tudjam, felmerült benne is mit keresek itt és pusztán az öltöny alapján ezt nem lehet ennyire pontosan kikövetkeztetni. Egymás foglalkozásának témakörét nem érintettük azon az estén és megfordul a fejemben, lehet kellett volna..

Szó szerint minden másra számítottam a számomra első munkanapon, viszont arra, ami másodpercekkel ezelőtt megtörtént, egyáltalán nem. Talán, sőt elég valószínűen az egész arcomra kirajzolódik a meglepetéssel együtt járó zavartság, amint Armandra pillantva realizálom, hogy a pár nappal ezelőtti egyéjszakás alkalom tulajdonképpen nem ért véget másnap reggel, hiába történt meg a kettős egyetértés erre vonatkozóan az éjszaka után. Mégis elég hamar és könnyedén összeszedem magam és a fejemben vadul cikázó gondolatokat is igyekszem megregulázni, pláne, amikor a kandikamera is említésre kerül. - Hát, fogalmam sincs, de merem remélni, hogy nem - hasonló pillantással követem végig a tekintetének útját egészen a sarokban található kameráig, mintha valóban egy műsor forgatása miatt keresztezte volna a sors mindkettőnk ma reggel megtett útját, de őszintén kétlem, hogy tényleg erről lenne szó. - Viszont, az is meglehet, hogy Mr. Davis az állásinterjú utolsó fázisának szánja ezt a felettébb érdekes szituációt - halk nevetéssel nyugtázom az előbbi okhoz hasonlóan nevetséges felvetést, mielőtt ismételten felmerülne az újdonsült főnök keresztneve.
- Persze, nem is hittem volna el, hogy szánt szándékkal környékeztél meg aznap este egy játszma biliárddal, ne aggódj! Tényleg fel sem merül bennem, hogy Armand részéről bármilyen direkt vonala lehet ennek az egész helyzetnek, ellenkezőleg, a meglepettség az ő arcán is tisztán látható és olvasható. Viszont, amikor a kezét felém nyújtva mostmár hivatalosan is bemutatkozik nekem, mégiscsak megilletődök kicsit, megint. Szóval bar manager. Jó, nem főnök, viszont valamilyen szinten mégiscsak egy felettes, aki, ha nem is kíséri figyelemmel semennyire sem a munkát, amit elvégzek majd, de nap mint nap kapcsolatban fog velem állni. - Én sem tudtam, hogy pont azon a helyen akarok és fogok majd dolgozni, ahol te is éppen a munkádat végzed. Egyáltalán nem - remélem, hogy ahogy bennem sem, benne se merül fel a szándékosság az önéletrajz beadásával, majd a kiválasztási folyamattal kapcsolatban, hiszen szó sem volt erről. Hogyan is lehetett volna, mikor csak pár nappal előbb ismertem meg és az együtt töltött éjszaka után teljesen abban a tudatban voltam, hogy New York nagysága révén talán soha sem fogok vele már találkozni. Viszont a sors elég érdekes játékot szeretne űzni mindkettőnkkel, úgy látszik. - Azért elég furcsán hangozna a megismerkedésünk előzményének tudatában, ha azt mondanám, hogy örülök a szerencsének - mosolygok fel rá, mielőtt elfogadnám a kezét. - Leilani Patterson, első munkanapját töltő pincérnő - mutatkozok be én is hasonló, bár kissé humoros módon, kicsit oldva a levegőben azért érzékelhető feszültséget. Hiszen, kár is lenne tagadni a nyilvánvalót - Armand és én nem egy családi összejövetel vagy egy baráti iszogatás kapcsán ismerjük egymást, bár, ha csak a bárban maradtunk volna a játék után, akkor részben lehetne erről is szó, viszont az, hogy a lakásán feküdtem le az éjszaka közepén, majd keltem fel kora reggel, már teljesen más kontextusba helyezi a szituációt.
Éppen ezért tisztában vagyok vele, hogy nem is lehet csak egy random találkozással lerendezni ezt az egész helyzetet - pláne nem most és itt, a folyosón állva, ami nemsokára valószínűleg megtelik majd az éppen munkába érkező alkalmazottakkal. - Gondolom, hogy szeretnél később majd beszélgetni egy és másról. Egyet viszont szeretnék már az elején leszögezni, hogy ne származzon belőle semmilyen félreértés egyikünk oldaláról sem: professzionálisan fogom kezelni a helyzetet, ezen egyáltalán nem kell aggódnod - egészen halk hangon intézem hozzá a szavakat, hogy véletlen se hallja meg senki sem, bár láthatóan nem tartózkodik a környezetünkben más ember. - Szerencsére nem tartom magam amúgy sem egy mániákusan ragaszkodó nőszemélynek, szóval attól sem kell tartanod, hogy szabad pillanataimban vagy éppen a munka megadott órái alatt házasulási szándékkal üldözlek majd végig az éttermen át - nevetéssel adom meg a szavaimnak a végső humorforrását, ahogy engedem, hogy a saját magammal kapcsolatos irónia szabad utat találjon magának azokon keresztül. Armand még nem ismer - legalábbis nem minden értelemben véve -, viszont szeretném, ha tudná, hogy egy másodpercig sem kell miattam és a kialakult helyzet miatt aggódnia.