Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy könnyednek induló, átmulatott éjszakának olyan beláthatatlan következményei lesznek, amikre életemben nem készültem fel. Ilyesmi csak a filmekben szokott történni, ráadásul azok közül is olyanokban, amelyek a legelrugaszkodottabbak. Erre tessék, én belecsöppenem egy ilyesfajta tragikomédiába, és fogalmam sem volt, hogyan másszak ki belőle. Volt már mindenféle ötletem, és több oldalról is megvizsgáltam a dolgot, mielőtt meghoztam volna a döntésemet. Vagyis inkább úgy gondoltam, hogy egyelőre meghoztam egy döntést, de hogy mennyire fogom magam tartani hozzá, az már erősen kérdéses volt. Még akkor sem voltam teljesen biztos abban, hogy valóban ezt akarom, amikor már a ház előtt ültem a kocsi menedékében. Hiszen nem lett volna egyszerűbb hagyni az egészet a fenébe, és az ügyvéd segítségével elintézni ezt a bosszantó kis ügyet? Mindenkinek könnyebb lett volna, nekem pedig jóval egyszerűbb és célravezetőbb. Én azonban túl szentimentális típus vagyok úgy látszik, mert tiszteletben akartam tartani a végakaratot. - Ó, hogy a fene vinne el, Veronica Rhodes! – csaptam rá dühösen a kormányra, amitől egy pillanatra megszólalt a duda. Szégyenkezve néztem gyorsan körül, mintha csak rajta kaptak volna valamilyen ostoba csínytevésen. Úgy éreztem magam, mint aki menten meggyullad, ugyanakkor a kezem jéghideg volt. Ez abszolút nem nevezhető normálisnak, én mondom! Végül rászántam magam, és kikászálódtam a volán mögül. A szél egyből jeges tenyérrel csapott az arcomba, némiképp józanító hatást gyakorolva rám. - Oké, meg fogom tudni csinálni! Csak semmi elbizonytalanodás, fő a határozott fellépés. – igen, indulás előtt a tükörképemnek is pontosan ezeket mondogattam, de úgy tűnt mindhiába, mert nem tartott túl sokáig ez a mantrázás. Nagyjából fél órát, és akkor még lehet, hogy sokat is mondtam a nagy bizakodásom közepette. Mielőtt újabb bizonytalanító gondolathullám sepert volna végig rajtam, gyorsan beslisszantam az éppen nyíló ajtó résén át. Úgy éreztem magam, mint valami betörő, de hát tudtam a címet, szóval csak nem fog feljelenteni zaklatásért, igaz? Már most elkezdett görcsölni a gyomrom, ha csak eszembe jutott, hogy pár percen belül szemtől-szemben fogok állni a férjemmel. Hát, ezt még gondolatban kimondani is nehéz volt, nemhogy akként tekintsek egy idegen férfira ténylegesen is. Igaza volt a nagyapámnak, a francba is! Egy életre hoz meg a legtöbb ember egy efféle döntést, én meg elárultam a házasság szentségét, legalábbis az ő szemében egészen biztos. - Huh, jó! – vettem néhány újabb mély lélegzetet, mielőtt a megfelelő ajtón bekopogtam volna. Mi lesz, ha valami nő nyit ajtót? Erre nem is gondoltam, ahogyan arra sem, hogy esetleg itthon sincs. Az átlagos emberek ilyenkor már otthon szoktak lenni este, bár arról sem volt fogalmam, hogy ő egyáltalán átlagosnak számít-e. A nevén és a lakcímén kívül ugyanis semmit nem tudtam róla, ezt is csak a válási procedúra megszervezése miatt, amire reméltem, hogy mégsem fog sor kerülni. Pár hete még nem gondoltam volna, hogy valaha is ez fogalmazódik meg bennem az üggyel kapcsolatban. Közben újra kopogtattam, ezúttal egy kicsit határozottabban, majd behúztam a sálam takarásába még a nyakamat is. Bárcsak ne kellett volna lefolytatnom a rám váró beszélgetést, hanem egyszerűen köddé válhatnék és minden megoldaná saját magát. Őszintén ezt kívántam, ám erre esély sem volt, úgyhogy beértem volna azzal is, ha nemes egyszerűséggel csak itthon találom a lakás urát. Ha nem, akkor vajon jó ötlet egyáltalán megvárnom itt az ajtó előtt ücsörögve, mint valami hajléktalan, vagy vegyem jelnek és meneküljek minél messzebb? Nehéz kérdés, és sajnos inkább hajlottam az utóbbi felé.
- Nem. Még egy kávét dugsz az orrom alá, kimúlok szívinfarktusban – Zora legyint el a kezével, mire az asztalra könyökölök. - Már a második csészétől kezdve koffeinmentest kaptál – tudom a reakcióját már előre mosolygok. És érkezik is. - Úristen! Mivel mérgezel engem?! Teee, a nagy kávémester! Hogy van képed ilyen ócskasággal megkínálni.... tudsz adni még egyet? - ellököm magam az asztaltól. - Most mézt kérek bele. Abból a finomból, amit az előbb tettél bele – mosolyogva csóválom a fejem. - Addig átnézem, milyen sütit tudunk még berakni. Zora, erős ötvenes, tenyeres-talpas afroamerikai, senki nem mondaná meg a korát, jóval fiatalabbnak tűnik, még így is. Tiszta energia, jókedv és rugalmasság. Mesterien készít süteményeket, s nem akad ki azon, ha valakinek egész sor furcsa kérése van, a mentességtől kezdve az ízesítésig. Mindig kísérletezik és kreál, s ami beválik, még azzal is kísérletezik egy idő után. A kávégép halkan surrog, újabb kávéillattal töltve meg a konyhát és az étkezőt, a nappalival együtt. Egyedül élek, így nincs kinek magánteret adnom, rajtam kívül. Nossy, a vörös ördög, tavaly szenderült el, de miatta egészen biztos nem fogok falakat húzni magam köré. - És elfogadod a felkérést? - nem pillant fel a papírokból és fotókból, úgy nyúl a kávéért. - Még nem tudom. Kevesen vagyunk a felszolgáláshoz és Ria most jelentette be, hogy babája lesz. Amivel otthon kell maradnia. Megáll a keze a csészével együtt, éppen inni akart belőle. Nagy szemek, csodálkozó száj. - Aaaa, neee, tééényleg! Ó, ez nagyszerű! - Belekortyol a kávéba. - És ez is! - Egészségedre – a brossúránkat rakom magam elé. A kávézón kívül vállalunk rendezvényeket is, de csak, ahol sütemények és kávé-tea a kérés. Mindenki egyből azt gondolná, hogy idősek teapartiait rendezzük. Nem csak azt. Gyerekzsúrokon is túl vagyunk már és esküvőkön is. Mi voltunk az édesség szakasz, a többit egy catering cég vette át. - Megkérhetem Tomot. Hozná a lányát is. Vrenhez mit szólsz? Elgondolkodom. Azzal már mennénk a helyzetben, és a kávézóbl sem kéne kivenni embert. S akinek pihenőnapja van, nem hívom be. A magánélet és a pihenés szent dolog, erősen tartom magam hozzá. - Ha bevállalod, hogy te egyezteted le a süteményeket, akkor igen. Az elkészítésen kívül – bólintok rá, mire rám mutat. - Ezt akartam hallani – belekortyol a kávéba. - Mm... - folytatná, de halk kopogás hallatszik, odapillant. - Vársz valakit? - Nem – a karórámra nézek. Ha vannak nálam, akkor van rajtam. Megszokás. És az órára nézés is. Az újabb kopogásra vág egy ”menj már!” arcot. Tényleg fogalmam sincs, ki lehet az. Kinyitom az ajtót és … - Szia! - Ez... most valami tréfa, ugye? Nem tudok többet mondani. - Ki az? Mondd meg neki, hogy a pisztáciám nem ér rá várakozni! - Zora hangja idedörög bentről. Nem szereti, ha ilyen alkotás közben megzavarják. Közben meredek Veronica szemeibe. Aztán hátrébb lépek, hogy beengedjem. - Gyere csak be, úgyis végeztünk. Zora robog ki papírral, de ahogy meglátja Veronicát, sokat sejtető, meglepett arcot vág. - Ó, tehát mégis vártál valakit. Kis huncut. Nem – tartja fel a mutatóujját. - Egy szót se. Nekem nagyon fontos és halaszthatatlan dolgom lett hirtelen. Már itt sem vagyok – felkapja a táskáját a polcról és a kabátját is. - Már itt sem voltam – ajtó kinyit vissza, ő eltűnik mögötte egy integetéssel. - Ez... gyors volt – veszek egy nagy levegőt, még mindig a döbbenetemet gyűrögetve, Veronica felé fordulok. - Tudok... valamiben segíteni? - még nem fagyott ki a lábam a döbbenettől, de az agyam sem.
A kopogtatás után sajnos már nem volt visszaút, viszont számoltam reménykedve a másodperceket. Hátha várok még itt egy kicsit, nem nyílik ki az ajtó, és megúszom az egészet. Legalábbis most, hiszen ez csak időnyerésre lett volna alkalmas, elodázni a beszélgetést, semmi több. Előbb-utóbb ugyanis úgyis sort kell majd keríteni rá, és talán jobb lett volna már most túlesni rajta, semmint később. Minél tovább húzom, valószínűleg annál rosszabb lenne az egész, és az idő is sürgetett, ha jobban belegondolok. Nem kaptam azért olyan hosszú határidőt arra, hogy megszervezzem ezt az egészet magamnak. Miért csinálod ezt velem, istenem?! Már éppen ott tartottam, hogy sarkon fordulok, és menekülőre fogom tőlem szokatlan módon, amikor bentről halk neszezés ütötte meg a fülem. Tehát itthon volt, ilyen téren nem volt szerencsém – vagy éppen az volt? -, viszont még mindig eliszkolhattam volna, azt mondva, hogy én adtam esélyt, de nem történt semmi. Mikor lettem ennyire beszari? Illetve ez nem is lenne rá jó kifejezés, inkább csak kellemetlenül éreztem magam, mert valamilyen szinten rá voltam utalva. A jó indulatára, vagy mégis mire? Mindenesetre utáltam, ha másokon múlt valami, és nem az én kezemben volt az irányítás, vagy a döntés joga. Most már, ha eddig eljöttem, nem hátráltam meg. Megacéloztam magam, kihúztam a hátam, és mire kinyílt előttem az ajtó, már az államat is büszkén szegtem fel, igazi Rhodeshoz méltóan. Nem fogok megfutamodni, azt már nem! Mégis mit gondolna rólam a nagyapám, ha ezt látná? Egészen biztos, hogy nem dicsérne meg, a vagyonát meg aztán pláne nem hagyná egy hozzám hasonló, bátortalan kislányra. Így is csoda, hogy szándékában állt minden ellenére megtenni ezt. - Öhm… szia! – nyögtem ki végül én is zavartan, amikor tekintetem találkozott Armand kékjeivel. – Én csak… - fogalmam sincs, hogy milyen ostobaságot akartam mondani, mert végül belém rekesztette a szót a bentről jövő kérdés hangja. Kissé értetlenül ráncoltam a homlokomat, de megálltam, hogy megpróbáljak elnézni a férfi válla felett, hogy felmérjem a nőt, aki nála van. Miért is kéne nekem riválist felmérni? Attól, hogy hivatalosan a felesége vagyok, nem is ismerem őt. Jézusom, kezd egyre tébolyultabb lenni ez az egész, velem együtt. Biztos, hogy az agyamra ment az ügy. - Sajnálom, nem akartam megzavarni semmit, majd esetleg máskor visszajövök. – mondtam egyből, élve az esetleges mentőöv segítségével. – De én tényleg… - csak megráztam a fejemet, mert én igazán nem ragaszkodtam ám ahhoz, hogy most ejtsük meg ezt a beszélgetést. Én ráértem volna akár soha napján kis kedden is, ha úgy tetszik. Csak kár, hogy ez annyira gyerekes lett volna tőlem, hogy még kimondani sem mertem inkább. - Üdv! – köszöntem a nőnek, aki láthatóan egyáltalán nem Armand párja volt. Miért éreztem én emiatt megkönnyebbülést? Talán mert azt gondoltam, hogy így könnyebb lesz őt meggyőzni arról, ami miatt jöttem. – Nem akartam elüldözni. – szabadkoztam zavartan, miután a szélvész nőszemély elviharzott. Tanácstalanul álldogáltam hát tovább, kíváncsian tekintgetve most már körbe. Az emberről sokat elárul a lakókörnyezete, bár jelen pillanatban nem voltam igazán alkalmas arra, hogy felfogja az agyam mindazt, amit látok. Csak a hevesen zakatoló szívemet, és a fülemben dübörgő véremet érzékeltem. - Nos, igazából… igen. Tudnál. – szusszantam hosszan, aztán kezdtem szépen lassan magamra találni ismét. Fő a feladat elvégzése, ami miatt idejöttem ma. – Tudnánk esetleg beszélgetni egy kicsit? – nem kezdtem el levetkőzni egyelőre, mert ha elutasít, akkor úgyis sarkon fordulok, és már itt sem vagyok. - Én... - nem tudtam, hogyan folytassam, így zavaromban beharaptam a szám szélét. - Ne haragudj, hogy csak így beállítottam, az iratokból tudom a címed. - magyaráztam meg gyorsan, mielőtt még azt gondolná, hogy nyomozok utána. Bár ha jobban belegondolok, akár annak is nevezhetjük.
Már válaszolnék, hogy nem zavar, mikor Zora közbevág, és aztán már el is viharzik. Elkapom azt a bizonyos pillantását és csak sóhajtani tudok. - Nos, mint látod, nem zavartál meg semmit – olyasmit. Akármit. Egyáltlán nem emlékszem arra az éjszakára. Csak arra a felismerésre, hogy másnapra már volt egy feleségem. Aki most itt áll előttem. Előtte talán pár órával ismertem, arra még emlékszem, hogy bemutatkoztunk. És akárhogy is megy könnyen ott a házasság, s akartam véget vetni neki, még mindig házasok vagyunk. S nem azért, mert .... Nagyon is gyönyörű és jellemre is csodálatosnak tudom leírni. A bökkenő az érzelmekben van, éppen azért mentem Vegasba, hogy egy szakítást heverjek ki. Nem éppen egy házasságra vágytam akkor, kapcsolatra, rommá égett szívvel pedig még kevésbé. Meglepetten pillantok rá. - Hiszen... jöttél valamiért. És mi meg úgyis végeztünk. Zorát egy hegyomlás sem tudja elriasztani, ha azon akar éppen átkelni – mosolyodom el. Ahogy veszi le a kabátot, a kezem nyúlik érte, hogy lesegítsem róla. Addig is lefoglalom a kezem valamivel, míg összekaparom a hirtelen és még mindig bennem rezgő döbbenetet. Felteszem vállfára és felakasztom a folyosó szekrényében. - Természetesen. Ami azt illeti, tervben volt a részemről is, hogy felkereslek. Kávét? Teát? Más frissítőt? Akármit is kér, elkezdem készíteni a számára. Valami zavarhatja, s már megtanultam, hogy ilyenkor elterelni jó néha, aztán várni, hogy ülepedjen a helyzet. - Persze, hiszen megadtam – bólintok, majd a kávés/teás dobozt a kezemben tartva, az asztalra tenyerelek. - Csak bökd ki. Hamarabb túl vagy rajta – még a végén nagyon nekiáll szabadkozni, s azzal nem nagyon jutunk semmire. S azon hírrel is megváratom egy kicsit, hogy már nem az első válási kérelmemet vágták vissza. Mikor utána nyomoztam, kiderült, nem ő az, aki visszatartja a válás lehetőségét, hanem … és most jön a paródia része, egy családtagja, ilyen és olyan okokra hivatkozva, ami sajnos érvényes ezekre a házasságkötésekre is. Kezembe fogom a dobozt és folytatom az ital készítését.
- Örülök, bár nem vagyok teljesen biztos benne! – pillantottam futólag hátra a vállam felett a kiviharzó nő után. Mondjuk úgy, hogy még pillanatokkal később is olyan érzésem volt, mintha valaki a hátamba mélyesztené a figyelő tekintetét, és ez egyáltalán nem esett jól. Nem tudtam megállapítani, hogy vajon miféle kapcsolat lehet köztük, vagy mit zavartam meg ténylegesen, de nem úgy tűnt, mintha nagyon intim lenne a viszonyuk. Így aztán hamar túl is tettem magam ezen, vagy legalábbis próbáltam. Egyébként is tudtam, hogy ő is szakítás utáni bánatát akarta enyhíteni egy Vegas-i hétvégével, akárcsak én. Pont valahogy ennek apropóján keveredtünk össze aznap éjszaka, és akkor részegen bizonyára jó ötletnek tűnt ez az egész. Csesszék meg az exek, mi boldogok leszünk akkor is. Hát, most nem voltam az, és azzal is tisztában voltam, hogy ő is szabadulni akart tőlem. A fenébe is, nehezebbnek tűnt ezt az egészet beadagolni, mint gondoltam volna, mert jó mókának már igazán nem lehetett előadni, hogy egy évig még velem kell maradnia. Ráadásul egy fedél alatt élni velem úgy, hogy a nevemen kívül szinte semmit nem tud rólam. - Tényleg olyannak is tűnt. – egyetértően bólogattam, a szívem azonban a torkomban dobogott. Tök kellemetlen volt ez az egész helyzet, és már előre utáltam a beszélgetésünket, pedig még bele sem fogtam a dolog felvázolásába. Ettől függetlenül egy halvány mosolyt azért mégiscsak sikerült kipréselnem magamból, legalább ennyire futotta. - Valóban? – ám azt már csak magamban tettem hozzá, hogy biztosan nem azért akart megkeresni, amiért én jöttem most hozzá. Valószínűleg arra számított, hogy nálam is a válás gondolata az, ami idehozott, pedig pont az ellenkezőjéről volt szó. Hogy lehet ezt jól felvezetni? – Szívem szerint egy pohár bort kérnék, de jó lesz egy tea is. Mentás, ha van esetleg… - fogadtam el végül. Megfogadtam ugyan, hogy nem iszok többet az után az éjszaka után, de a fogadalmam már elég rég megszegtem, ami azt illeti. - Ízesítés nélkül innám, köszönöm! – szóltam gyorsan utána, miután kibújtam a kabátomból, és magamra maradtam. A menta teát mindig úgy szoktam inni, minden nélkül, mert elég jó az aromája ahhoz, hogy ne rontsam el mással. – Tessék?! – hirtelen fordultam meg, észre sem vettem, hogy elgondolkozva méregettem a berendezést. Ez sokat elárul ám egy emberről, én meg sokszor ebből vonom le a magam kis következtetéseit. Úgy tűnt így első látásra, hogy egyedül él, de furcsa is lett volna, ha máris talál magának egy új párt. Jó, sosem lehet tudni, nyilván. - Ja, bocsánat, elgondolkoztam. – ráztam meg kissé a fejemet, miután ránéztem. – Ezt nem lehet csak úgy kibökni, és szerintem neked is jobb lesz, ha leülsz. – erőltettem magamra némi nyugalmat, az hátha segít. – Én legalábbis biztos, hogy így teszek! – és meg sem várva, hogy hellyel kínáljon, lehuppantam a nappaliban lévő kanapéra. Lábaimat kereszteztem, de idegességem folytán folyamatosan lóbáltam az egyiket. – Szerintem te igyál egy kicsit erősebbet! – tanácsoltam neki, és a végén még egy futó mosolyra is futotta, ami ezúttal őszintén jött.
- Azzz már nem a mi gondunk – mosolyodom el egy rövid időre. A képzelgéseket meghagyom az egyéneknek, Zora kiválóan végzi, amiért felvettem, s emberileg is nagyon a helyén. Hozzátéve a túlzott hangosságát, őszintességét, ami sokaknak nyers, ugyanakkor hatalmas szíve van és mindenkire odafigyel. Elnevetem magam. - Zora határozott és ez sokak számára... fenyegető, azt hiszem. Talán, mert makacs, mint az öszvér, ugyanakkor zseniális és kreatív egy rendezvény megszervezésében. És tudja, hogy a felszínes és a bevezető beszélgetések nem az asztalaim. Kivéve, ha valami nagy lelki teher készül legördülni. S valami ilyet érzékelek most is, s azt is, hogy a forró kása ránk fog borulni, ha még kerülgetjük a témát. - Valóban – kicsit sem lettem nem én, belül, mikor minduntalan betonfalra kenődtem fel, akárhányszor benyújtottam a válási keresetet. És már kezdtem unni. - Egy pohár bort? - Természetességgel kérdezem, hiszen, ha azt kíván, azzal is szolgálhatok, aztán pár lépés után kicsit megtorpanok gondolatban. Nem igazán jó, ha csak ezt így benyögi valaki egy vendéglátás alkalmával. - Vörös, rosé, fehér? - utána egy ideig nem igazán kívántam semmi alkoholt, még a végén egy háremben kötök ki, aztán felhagytam ezekkel a gondolatokkal. Nem kívánok félni, annak rabja lenni. - Újra már nem tudunk egyekelni, ez a veszély már nem fog fenyegetni – pillantok rá a kinyitott bárszekrény ajtajától, mosollyal. Kezemben az üveggel nézek már rá. Valami nagyon nem tetszik benne, s ezért is döntök úgy, hogy bökje már ki végre, legyünk rajta túl, azután majd vakolhatunk, amerre akarunk. - Ahogy így elnézem, nekem is kéne töltenem egyet – két pohárral és az üveggel érkezem, letéve a poharakat, töltök neki is és magamnak is. - Figyelmes vagy – mosolyodom el. Ekkor esik le, hogy mit mondott. Leteszem az üveget és úgy ülök le a fotelbe, a hirtelen felismeréstől. - Úristen... terhes vagy – ennyire részeg lettem volna? Végül is, ha már nem emlékszem semmire, akár még a tankkal végigmenni a főutcán is belefér. - Mondd ki. Legyünk túl rajta – nagyjából minden forgatókönyv közül ez omlik leginkább rám, hiszen sokféle indokkal lehet.... Várakozón tekintek rá.
Alapvetően elég határozott nőnek gondolom magam, ám a jelenlegi helyzetben ennek nyoma sem volt sajnos. Annyira utáltam rossz hírt közölni másokkal, hogy most teljes mértékben kellemetlenül éreztem magam. Nem akartam itt lenni, viszont azt is tudtam, hogy ezen muszáj túlesni, ráadásul mindezt illett azért személyesen megtenni, mert nem akármiről volt szó. Nem telefontéma, hogy úgy mondjam, és ezt nyilván Armand is így fogja majd gondolni, és ha bosszantja is, hogy feltartom, megérti majd. Reméltem. - Igen, az jól esne, de tényleg megfelel egy bögre tea is… - tartottam ki az elhatározásom mellett, noha egy kis lélekerősítő jól jött volna, ami önt belém némi bátorságot is. Valószínűleg az ismerőseim többsége rám sem ismert volna most, de még én sem saját magamra. – Fehéret kérnék szépen! – válaszoltam szinte automatikusan, ragaszkodva az általam legtöbbször választott mellett. Nyáron jól esett egy pohár fanyar rozé, de ez most nem az a pillanat volt. Most kellett, hogy igazán szeressem és finom is legyen. Megérdemeltem jutalmul, ha már eddig sikerült eljönnöm. - Hát persze, ez valóban nem. – milyen különös, hogy mi így beszélgetünk most a házasságról, míg más alig várja, hogy egybekeljen az általa választott személlyel. A gond csak az, hogy mi nem kifejezetten választottuk egymást, hanem inkább csak így alakult. És ez szörnyű, mert én alapvetően hittem a házasság szentségében, és egyszer szerettem volna megtapasztalni csupán, hogy milyen menyasszonynak lenni. Mondjuk lehet, hogy még így is ez marad az állás a hátralévő életemben, és soha többé nem lesz részem házasságkötésben, de ez már legyen a jövő gondja. - Igen, én is ezt javasoltam. – bólintottam, nagyot nyelve közben. A szívem még mindig a torkomban dobogott lelkesen, szinte ki akart ugrani a helyéről. – Köszönöm! – közben átvettem a nekem szánt poharat, és egyből nagyot is kortyoltam belőle. Rossz ötlet volt a mohóság, mivel amint kimondta, amire gondolt, kis híján félre is nyeltem. Köhögve raktam le a poharat az asztalra, úgy fordultam hatalmasra meresztett szemekkel Armand felé. - Hogy mi?! – krákogtam tovább, mert kaparta a torkom a jól ismert kellemetlen érzés. – Egek, még csak az kéne! – ráztam meg gyorsan a fejemet. – Azért ennyire nem rossz a helyzet, és akkor alkoholt sem innék, de köszönöm a feltételezést! – ráncoltam a homlokomat, és elkezdtem gondolkozni, hogy vajon annyit híztam-e az utolsó találkozásunk óta, hogy ezt feltételezte. Persze én is tudtam, hogy nyilván nem emiatt gondolta, de hát sohasem lehet tudni. - Másról van szó, de egyáltalán nem könnyebb ezt sem elmondani. Igazából a segítségedre lenne szükségem… - kezdtem bele, és amint úgy éreztem, hogy már nem remeg annyira a kezem, az ujjaim ismét a pohár köré fonódtak. – Nem tudom, hogy ismered-e a Rhodes Ocean Shipping Companyt. Valószínűleg nem sokat mond, mivel gondolom nem mozogsz olyan körökben – bár igazából nem sokat tudok arról, hogy mit csinálsz pontosan -, de ez egy hatalmas hajózási vállalat. A nagyapám alapította annak idején, és elég nagy vagyont halmozott fel. Közel álltam hozzá, de soha nem kértem a pénzéből. Nemrég, a vegas-i kiruccanás után meghalt, és a végrendeletében volt egy speciális kitétel. Az öreg elég szentimentális típus volt, és hitt a házasság intézményében, így megleckéztetés céljából csak akkor fogom megkapni az örökségemet, ha egy éven át megpróbálok veled házasságban élni, és nem válok el egyből, bedobva a törülközőt. – egy szuszra mondtam el, fújtam is egy nagyot a végén, mintha hatalmas szikla gördült volna le a mellkasomról. - Ezen idő alatt együtt kellene élnünk, mint egy igazi pár, és dolgozni a nemlétező kapcsolatunkon házassági tanácsadóval, illetve időnként egy ügyvéd is ellenőrizné, hogy valóban betartunk-e mindent, amit megfogalmaztak. – tettem még hozzá, mintegy mellékesen. – Nézd, tudom, hogy sokat kérek, tényleg. Nincs is szükségem az összes pénzre, de saját céget szeretnék alapítani, és egy része igazán jól jönne. Arra gondoltam, hogy ha… megtennéd nekem ezt a szívességet, akkor egy bizonyos összeget kapnál a végén. Aztán mehetsz, amerre szeretnél, ígérem! – emeltem fel a kezeimet megadóan. – Tudom, hogy soknak tűnik az egy év, és… ó, azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán párod! – jutott hirtelen eszembe, és a poharammal felszerelkezve dőltem hátra a kanapén. Hagyni akartam, hogy megeméssze a hallottakat.
Ismét visszafordulok féloldalt, biccentek. - Rendben – nem is emlékszem, mit is ittunk akkor. Valószínűleg azért, mert mire összekerültünk, engem legalábbis nem egy pohárka rövid vagy pár pohár bor fűtött belülről, és még a keserűség nem esett le rólam, hogy annyira felszabadult legyek. - Máris megkönnyebbülhetünk – mosolygok rá, ami annyira azért nem boldog. Az a sok hiábavaló keringés az ügyvédekkel, pedig igazán nevesek, mert nagyon akartam. S a legfurcsább válasz mindig az volt: nem a nejem nem akarta aláírni, már korábban odavágódott közéjük, eléjük valaki, mire odáig eljutottak volna. - Igaz – értek vele egyet abban, hogy ő is ezt mondta. Azt hiszem, kezdek feszültl lenni. Belül összeszedem magam és leülök mellé, hogy aztán lessem, amint kis híján most ki is nyírom az itallal, pedig hozzá sem nyúltam. - Ó-ó – áll a kezemben a pohár, figyelve, ahogy éppen a levegőért kapkod. Azon kívül, hogy ha tényleg igaz, akkor fogalmam sincs, mi lesz, másrészt ugrásra készen várom, hogy ha valóban komoly a félrenyelés, akkor segítsek neki. A kezem már a hátához ér éppen, hogy segítek, mire megfordul, így reflexből hátrébb ugrok a fotelben is, kiöntve a bor egy részét a nadrágomra. - Azok után, hogy egymás mellett ébredtünk a szállodában.... - még az igenre sem emlékszem, nem hogy arra, ami utána és a felébredés között történt. Inkább leteszem a poharat, noha érezhetően mázsányi súly esett le a mellkasomról. - Ez igaz – mégis, ez volt a legopcionálisabb válaszlehetőség. Főleg azok után, hogy minduntalak falakba ütköztem. Még a levegőt is kifújom, hogy megszabaduljak a nyomástól. - Mi lehetne ennél bonyolultabb? - tárom szét a kezemet. - Igen? - a segítségre félreteszem a mostani gondunkat. Attól, hogy nem igazán kívánom a házasságot, ha valaki segítséget kér tőlem, ha tudok segítek. - Hallgatlak – hátradőlök a fotelben, úgy hallgatom. - Nem igazán – nem ismerős a név, még úgy sem, a vezetékneve benne van. Nem kutakodtam utána, mert minden célom a volt, hogy elváljak tőle. - Még nem futottam össze vele – fogalmam sincs, milyen körökre gondol, így annyit tudok mondani, amit tapasztaltam, az pedig, hogy még nem futottam ebbe bele. Csendben hallgatom tovább. Nem értem, mire akar kilyukadni, azt viszont tudom, hogy jobb, ha ez kijön belőle. Ha nem a mi helyzetünk lenne itt, a szentamentalitás és házasság szent intézményekor jót mosolyogtam volna, ám valahogy sokkal inkább feszültebbé válok. Egyre inkább nem tetszik a folytatás, de tudni akarom az egészet. Nagy levegőt veszek és igyekszem visszatolni mindazt, amit hirtelenjében ki akarok mondani. Nem Veronica tehet erről és ezzel éppen nem segítek. - Sajnálom nagyapád elvesztését - érzéketlen azért még nem vagyok, főleg, hogy azt mondta, mennyire is fontos a számára. De még nem megy teljesen eltolni az érzelmeket, hogy az észérvek jöhessenek előtérbe. - Várj, ezek szerint azért nem tudtam a válási kérelmemet véglegesíttetni, mert a nagyapád még a síron túlról is megakadályoz ebben? - Dőlök előre, aztán beletúrok a tarkómba. - Beszélni akartam veled, a papírokkal együtt megkeresni. Nem jövök azzal, hogy lehet-e egy olyan kérdésem, minden mögöttes szándék nélküli, hogy a nagyapja egyáltalán épelméjű volt-e. És ez kérdésként ott rezeg bennem, de ha most hozom fel, annak éppen értelme nincs. Pedig éppen ezzel lehet majd lehet, elérni, hogy a végrendelet ezen részét semmisítsék meg. - Miért nem utasítottad vissza a végrendeletet? - Oka lehet és éppen erre vagyok kíváncsi. - Értem – szusszantok, előredőlve, a térdemre támaszkodva, aztán felállok, felmarkolva a poharat, töltök magamnak, s fel is hajtom, közben teszek egy kört, végül az egyik ablakpárkánynak dőlök. - Igen, sokat. Karba fonom a kezem. - Azt tudod, hogy ebbe nem vagyok köteles belemenni? Miért akarnék? Megvan a saját életem. - Mennyire van szükséged, hogy elindítsd a vállalkozásodat? - nézek rá, aztán elnevetem magam. - Nincs szükségem a pénzedre. Sóhajtok egyet, ellökve magam a párkányról, s töltök megint magamnak, leülve a fotelbe vissza. - Mivel éppen szakításomat ünnepeltem – voltaképpen piálásba fojtottam. - nem igazán vágyok most kapcsolatra. Erre pedig főleg nem – mutatok kettőnkre, mindenféle hevességtől mentesen. Nem tehet a helyzetről, legfeljebb arról, hogy úgy döntött, kell neki a pénz és a házasságot így meg akarja tartatni. Kortyolok egy nagyot a pohárból, az asztalra teszem. Elnevetem magam, annyira abszurd az egész.
Kezdőlap
- Nem. Még egy kávét dugsz az orrom alá, kimúlok szívinfarktusban – Zora legyint el a kezével, mire az asztalra könyökölök.