◆◇ Sosem ismerte az igazi szüleit.
◆◇ Öt évig élt Angliában az anyjával és a mostohaapjával.
◆◇ Két szemeszterig volt cserediák.
◆◇ A (nevelő)szülei elváltak.
◆◇ Imád utazni.
◆◇ Hatalmas megfelelési kényszer uralkodik benne.
◆◇ Enyhe klausztrofóbiával küzd.
◆◇ Őszinte megnyilvánulásai vannak.
◆◇ Évek óta jellemző rá az erős tusvonal, ebből készített logót is a névjegykártyájára.
◆◇ Vázlatszinten jól tud rajzolni.
◆◇ Határozott elképzelésekkel bír.
◆◇ Fogékony mások ötleteire, de azokat csak akkor valósítja meg illetve veszi komolyan, ha igazán jók.
◆◇ Folyékonyan beszél spanyolul és németül.
◆◇ Az első számítógépes játéka egy The Sims volt.
◆◇ Már a gimnáziumban is tagja volt a rendezvényszervező bizottságnak.
◆◇ Órákat képes eltölteni múzeumokban és galériákban.
◆◇ Minden héten süt csokis kekszet - nem, nem a kávézóba, hanem csak úgy.
◆◇ Előfordul, hogy ő maga is beáll a kávézóba dolgozni kikapcsolódásképp.
◆◇ Rendszeresen rendez programokat a kávézóba.
◆◇ Imádja a rock zenét.
◆◇ Törekedik a jó kapcsolatok kialakítására.
◆◇ Tisztában van a protokollal.
◆◇ Megesik, hogy depresszióra hajlamos tünetei vannak, ha eszébe jut, hogy ő valójában nem is kellett a vér szerinti szüleinek.

   Nem tudtam, hogy milyen érzés lesz, ha végül választok, azt hittem egyszerűbb lesz, sokkal egyszerűbb és nem ennyire nyomasztó. Félre értés ne essék, szeretem az apukámat, de ott Londonban van anya, aki a jobban megért engem és aki tárt karokkal várja, hogy újra együtt legyünk. Neki köszönhetem azt, aki vagyok, hogy nem lettem egy zárkózott kisegér, aki nem lát az országhatáron túlra. Fél éve már, hogy elváltak, s Freddie meg én választás elé lettünk állítva, egyikőnk marad, a másik megy, kész pont, de döntsük el mi magunk. Nem szerencsés két gyerekre ilyen hatalmas teherrel bíró kérdést bízni, de ők gond nélkül megtették, hogy ne az ő vállukat nyomja a felelősség. Sokat beszélgettünk mi ketten, szerintem minden nap szó esett a témáról, kiveséztük rendesen a dolgokat, míg erre a döntésre nem jutottunk. Freddie mégsem jött ki a repülőtérre, hogy elköszönjön tőlem, anya pedig nem jön ki a kapun, mert tudja, hogy apa mennyire haragszik rá és utálja. A repülőm egy óra múlva indul, a poggyászomat már feladtuk, de még így is van nálam egy kisebb a táskám mellett. Igen, mindent elpakoltam és ezt ő is tudja. Nem szándékozok visszajönni, vagyis nem mostanában és a mai elköszönésünk várhatóan évekre szól majd. Persze, meg fogom őket látogatni, TALÁN, ha lesz erőm hozzá, de az nem lesz olyan és ezt mind tudjuk. A torkomban ott az a bizonyos kis gombóc és nem tudok mit kezdeni vele, túlságosan vegyes érzések kavarognak bennem és látom, hogy rajta is.
- Asszem jobb lesz, ha indulok.
- Igen - szünetet tart, mély levegőt vesz. Látom rajta, hogy ez mennyire nehéz neki, de el kell engednie, ismét. - Még be kell csekkolnod. Majd hívj fel, ha megérkeztél.
- Persze, mindenképp - megöleljük egymást és szerintem mindketten érezzük, hogy ez az ölelés menyire más és a gombóc a torkomban fel akar törni, hogy sírjak, de nem engedhetek utat neki, addig nem, amíg apa lát, mert ha én sírok, akkor talán ő is elsírja magát.


Öt éve léptem utoljára be erre a reptérre és most ugyanaz a gombóc van a torkomban, mint akkor. Apa kint fog várni engem, azóta nem találkoztunk és én sokat változtam ennyi idő alatt, s talán most még jobban anyát fogja látni bennem, mert biztos átvettem már az ő szófordulatait meg miegymás. Izgulok, hogy mi is lesz ebből, de igyekszem minél optimistábban hozzáállni a dologhoz. Mikor felhívtam apát, hogy visszajövök, akkor hallottam a hangján, hogy boldog, nagyon remélem, hogy nem okozok majd neki csalódást, hogy olyan ember lett belőlem, akire büszke lehet. Talán ezt sikerül majd elérnem nála, ha megmondom, hogy már van munkám, egy rendezvényszervező cégnél fogok dolgozni, anya sikeresen beprotezsált és egy kávézót is tudok nyitni, mert szerzett nekem egy üzlethelyiséget. Persze megmondtam neki, hogy visszafizetem neki a kauciót, mert az nem maradhat úgy, hogy ő fizette ki és bármennyire is ellenkezett, nem tágítottam. Egyébként ő belsőépítész, az új férje meg építészmérnök. Szerintem sokkal jobban illenek egymáshoz mint apa meg ő, de nem beszélhetek igazán ilyen dolgokról, hiszen én nem is vagyok a vér szerinti gyerekük, az Freddie. Őt is öt éve láttam utoljára, csak a Facebookon láttam, hogy mennyit változott, hogy milyen jó pasi lett belőle, de hát együtt nőttünk fel, szóval ilyen gondolatok jobb, ha nem járnak a fejemben.
Megszereztem a bőröndjeimet a szalagról, így már úton is vagyok az ajtó felé, ahol az emberek várják az érkezőket, egyre jobban izgulok. Minden egyes lépéssel egyre közelebb kerülök és a gombóc is egyre nagyobb, aztán kilépek és végignézek a tömegen, ahol meglátom a kézzel írott táblát a nevemmel apa kezében.
- Azt hitted, hogy nem ismerlek fel? - kérdezem mosolyogva, mikor már csak pár lépésre vagyok tőle.
- Biztosra akartam menni - válaszolja, s mikor oda érek megölel, az ölelése pont olyan mint régen volt.


Los Angeles. Tudtam, hogy ott születtem, hiszen a papírjaimon ez szerepel, de nem hittem volna, hogy visszatérésem után már is ilyen gyorsan ide jövök. Hogy mit keresek itt? Mondjuk az igazi szüleimet... Se anya se apa nem ellenkezett, mikor felhoztam nekik külön-külön a dolgot, még apa meg is kereste az örökbefogadási papírokat, hogy tudjam, melyik kórházat kell felkeresnem, a szüleim neve azonban hiányzott a papírokról, amikkel a kezemben lépem át a kórház küszöbét. Érdeklődöm, hogy az örökbefogadási dolgokkal kapcsolatban kit kérdezzek és hol, az útbaigazítást követően pedig elindulok a kapott irányba. Ismét izgulok, az a fránya gombóc megint csak felszínre akar törni, de szerencsére most nem hagyom utat törni magának, hanem magasra emelem az állam és kifújom a levegőt. Menni fog ez, nem nagy dolog megtudnod, hogy kik is az igazi szüleid...

- Nem anya nem fogok lenyugodni! Mégis mit képzel? Mi az, hogy nem adhatja ki a nevüket?
- Lindsy, mély levegő, fújd ki... Biztos befolyásos emberekről van szó... Én.. Sajnálom, hogy így alakult...
- Sajnálod? Kiderült, hogy az emberek, akiknek nem kellettem, nem akarják, hogy tudomást szerezzek a létezésükről... Szerinted ez normális? AZ normális, hogy az egyik gyereket megtartották, de a másikat nem? Mégis milyen szülő az ilyen? - már sírok is, de nem érdekel, hogy mindenki engem bámul.
- Biztos megvolt az okuk rá, nem benned van a hiba, te csodálatos vagy.
- Persze, hogy ezt mondod, hiszen te vagy az anyám...
- Lindsy ne sírj, kérlek.