Mikor a hét elején ráírtam Alexre, nem számítottam rá, hogy olyan választ kapok, amilyent. Kellemes meglepetésként ért, hogy ő is New Yorkban van, így hát nem is nagyon kerteltünk, hanem gyorsan ledumáltuk, hogy találkozni kéne. Alapjáraton eszembe jutott, hogy üljünk be hozzánk a kávézóba, de amikor megírta, hogy még nem talált igazán jó kávézót a városban, ami tetszene neki, akkor úgy éreztem, hogy főleg muszáj lenne nálunk találkozni. Hálás vagyok anyának, hogy segített üzlethelyiséget találni és letenni a kauciót még azelőtt, hogy ide jöttem volna, hiszen így ketten tökéletesen meg tudtuk álmodni, hogy milyen is legyen maga a kávézó. Mire leszállt a gépem, már csak a beszállítókkal kellett időpontot egyeztetnem a szállításról, valamint munkaerőt találni. Utóbbi szerencsére könnyen ment, hiszen rugalmas időbeosztást ígértem, ami így az egyetemistáknak is kedvező volt. Persze, azóta is folyamatosan változik a felszolgálói kör, mondhatni havi rendszerességgel, de ez sem engem, sem a vendégeket nem zavarja. Úgy gondoltam, hogy Alexnek biztos tetszeni fog a hely, meg nagyon reméltem, hogy a kávé is, hiszen nem akárhonnan rendelem. Anglia nincs túl közel, egy óceán választ el minket tőle, mégis úgy éreztem, hogy ha valami igazán jót, különlegeset és maradandót szeretnék csinálni, akkor be kell vállalnom a magasabb szállítási költségeket. A vendégkínálatról nem is beszélve, azt mondjuk gyakran anyuval sikerül közösen elintéznünk, hiszen ő meg a férje rendszeresen utaznak erre-arra, így könnyen vesznek nekem mindenhol minimum két hétre elegendő kávéadagot, amit aztán elküldenek postán, így a raktár szerencsére nehezen ürül ki a vendégkínálatot illetően is. Egyébként az eheti téma Törökország, szóval a különleges török kávé mellett most két török édesség is kínálaton van, a baklava és a tulumba. Háromnegyed kettőkor érkezem meg a kávézóba, s örömmel pislantok körbe, hogy nincs tömeg, de azért elég sokan annak, mert csak két asztal szabad. Le is pakolok az ablak mellettihez, aztán a pulthoz megyek érdeklődni, hogy minden rendben volt-e a eddig a mai napon. Így várok Alexre, akinek az érkezését minden bizonnyal meghallom majd, hiszen egy kis csengő mindig jelzi az ajtónyitást.
Valójában a terveim szempontjából egyáltalán nem szerencsés egy régi ismerős felbukkanása itt New Yorkban. Hiszen a nővérem szerepét készülök átvenni, minél többen tudnak arról, hogy létezik egy Alexandra Drake itt a városban, akinek az arca egy az egyben megegyezik Juliette Williams-ével, annál nehezebb nekem. Mikor Lindsay felvette velem a kapcsolatot és kiderült, hogy a véletlen ugyanabba a városba sodort minket, mégsem tudtam nemet mondani egy esetleges találkozóra. Őt egyébként is mindig is kedveltem (nem mellesleg, bár ezt nyilván sosem hoztam a tudomására, de igencsak vonzó lány is), na meg ha már úgyis tudja, hogy itt vagyok, belementem a találkozásba. Egy kávé még nem a világ. Legfeljebb majd beadom neki később, hogy továbbálltam a városból, vagy valami. Sok mindent megoldottam már az életem során, ezt is meg fogom. Nem hagyom, hogy régi arcok veszélyeztessék a terveimet, legyenek azok bármilyen szimpatikusak is egyébként. Két perccel a megbeszélt találkozó előtt lépek be az ajtón, de már egyből meg is látom Lindsayt. Pár év eltelt ugyan a legutóbbi találkozásunk óta Londonban, de természetesen egyből felismerem. Ha más nem, a szeme elárulja. Még mindig ugyanaz a tusvonallal hangsúlyozott macskaszem, ami egyébként kifejezetten jól is áll neki. Hangsúlyozza a nőiességét és egyébként is szép arcát. Az öltözködése talán felnőttesebb, üzletasszonyosabb, de egyébként ránézésre egyértelműen ugyanaz a lány, aki volt. Határozott léptekkel indulok meg az asztala felé. Talán már ő is észrevett, ahogy az ajtó csilingelése felhívta érkezésemre a figyelmet, talán épp túlzottan az itallapba mélyed vagy más vonja el a figyelmét, mindenesetre barátságos mosolyt varázsolok az arcomra, és könnyeden szólítom meg, ahogy az asztalához lépek, mintha csak tegnap találkoztunk volna legutóbb. - Szia! Ugye nem vársz túl régóta? Igyekeztem pontos lenni - arcomon széles, barátságos mosollyal szólítom meg és ha feláll, puszival, öleléssel köszöntöm, attól függően, ő mennyire kitörő örömmel, mennyire közvetlenül reagál az érkezésemre. Végtére is nem tudhatom, mennyit változott az évek alatt, ugyanaz az ember-e, akire én emlékszem? De ha minden jól megy, hamarosan ez úgyis kiderül.
Az életünk véletlenek sokaságából áll össze még akkor is, ha ezt mi nem érezzük. Hiába gondoljuk úgy, hogy megterveztünk valamit, egy költözést vagy egy utazást, egy új munkát vagy a tanulmányainak, mindez csak része annak a bizonyos véletlen halmaznak, amiből a dolgok történnek velünk. Hogy elterveztem-e az ide költözésemet? Igen, nagyon is, de ehhez történnie kellett valaminek, egy elhatározásnak létre kellett jönni, az pedig csak egy véletlen ötletként szaladt végig a gondolataimban. Az is csak egy véletlen lenne, ami ebből következett? Hogy Freddie pont akkor ment európai útra, mikor én már nem voltam ott, így öt év elteltével akkor ismételten nem tudtunk találkozni? Ki kéne küszöbölnöm ezt is és összefutni vele, de ő annyira elfoglalt, hiszen hamarosan egy szálloda igazgatója lesz. Ezek után gondoljunk csak bele, mekkora véletlen sokaság kellhet ahhoz, hogy egy londoni barátnőmről kiderüljön, hogy ugyanúgy eljött New Yorkba mint én, s mindeközben még nem sikerült rátalálnia az ideális kávéra, nekem pedig van egy kávézóm. Véletleneket halmozunk véletlenekre, ugye, hogy ezekből áll össze az életünk? Ilyen csodás gondolatmeneteket vagyok képes levezetni magamban, ha várakozok, s mivel Johannatól és Herberttől is megkérdeztem már, hogy mi a helyzet, kell-e valami segítség vagy akármi, de semmi sem kellett, így helyet foglalok annál a bizonyos asztalnál, ahova a táskámat raktam lestoppolás céljából. Nem sok idő telik el egyébként az én érkezésem s Alex érkezése között, más nem is jött be kettőnk között, hiszen a kis csengő nem szólalt meg. Mire az asztalhoz ér, én már fel is kelek a székemről, hogy üdvözölni tudjam egy nagy öleléssel meg két puszival. - Ugyan dehogy, nemrég jöttem és addig is rákérdeztem legalább, hogy minden jól megy-e - válaszolom mosolyogva, közben meg tetőtől talpig végigmérem rég nem látott barátnőmet, hogy megnézzem, mi is változhatott rajta az elmúlt pár év során. - Úgy örülök, hogy látlak, befoglaltam magunknak az egyik legjobb helyet - mondom ezt úgy mintha a világ egyik legnagyobb titkát osztanám meg vele, aztán visszaülök a helyemre, s remélem, hogy ő is helyet foglal. - Nem fogok kiselőadást tartani arról, hogy szerintem milyen kávé ízlene neked, szóval inkább dönts magadtól és ha nem ízlik, akkor majd választok neked valami különlegeset én - közben kinyitom kettőnk között az itallapot, hogy jól láthassa, Johannának meg jelzek, hogy még ne jöjjön, majd intek én neki, ha megvagyunk. - És mesélj mi van veled? Mi szél hozott a Nagy Almába?
Kezdőlap
|| szószám || 
