Négy évesen hercegnő szeretett volna lenni.
A hercegnőknek szép ruháik vannak, csodaszép mosolyuk, palotában laknak és mindig van valaki, aki sok fogásos, finom vacsorákat főz. Rachel ugyan kinőtte, hogy hercegnő akarjon lenni, mert megtanulta hogy tündérmesék nem léteznek. Megmaradt azonban a ruhák és divat iránti szeretete. Figyelemmel kíséri a legújabb divatot és igyekszik is annak megfelelően öltözködni, jóval több ruha sorakozik a szekrényében, mint amit valaha viselne, de soha nincs szíve kiválogatni azokat a darabokat, amelyeken még ott a címke, vagy amelyeket csak pillanatnyi fellángolásból vásárolt.
Az evés és ételek iránti szeretete sem csillapodott, habár gyerekkorához képest sokat változott az ízlése. Kevésbé válogatós, sőt egészen kalandvágyó lett ételek terén. Egy új hely kipróbálására való invitálással mindig le lehet venni a lábáról.

Nyolc évesen azt mondta csakis állatorvosnak hajlandó menni.
Gyerek fejjel úgy gondolta, hogy állatorvosnak azért éri meg lenni, mert olyanokon segíthet, akik elesettek és akik nem tudják saját szavakkal kifejezni, ha valami bajuk van. Ma már azt vallja, hogy néha jobb elhallgatni mások elől a problémáinkat, mert azok gyengeségként foghatók fel. Megtanulta azt is, hogy néha akármennyit ad másoknak, akármennyire törődik velük, nem kaphatja azt mindig mindenkitől vissza ugyanolyan mértékben. Ettől függetlenül sokszor minden különösebb megfontolás nélkül, teljes szívét adja egy-egy kapcsolatáért, legyen szó épp barátságról, vagy szerelemről. Az esetek többségében lehet rá számítani, még akkor is, ha hajnal háromkor rángatják el valahová, de attól sem riad vissza, ha valakinek nyíltan, egyenesen meg kell mondania a véleményét. Még akkor is, ha az adott helyzetben bántónak tűnhet.
Van, hogy úgy érzi minden sokkal egyszerűbb volt gyerekként és hogy a felnőtt élet olyasmire, amire soha senki nem lett volna képes felkészíteni. Ebből adódóan előfordul vele, hogy a gondolataiba merül és azt kívánja bár visszatérhetne a múltba. Amikor még mindig sokkal egyszerűbb volt.

Tíz évesen úgy gondolta soha nem lesz belőle tanár.
Rachel szerint akkor éri meg tanárnak lenni, ha megkapja a diákjaitól a megfelelő tiszteletet. Viszont utál egy dolgot kétszer elmondani és más szájába rágni. Sokszor abba a hibába is beleesik, hogy úgy várja el mások figyelmét és azt, hogy észrevegyék, ha valami nincs vele rendben, hogy közben minden erejével igyekszik úgy tenni, mintha boldog lenne, problémák nélkül. Nem haragtartó, de annál érzelmesebb típus, habár az érzelmeivel igyekszik egymaga megküzdeni és megbarátkozni.

Tizenkét évesen lemondott az orvosi pályáról.
Azóta minden álma, hogy diplomata legyen.

Toporogva várok az ajtó előtt. A csengő hangja még ott visszhangzik a házban, ahhoz azonban túl nagy az egész, hogy meghalljam az esetleges lépteket, amelyek az ajtó felé tartanak, hogy beengedjék a váratlan vendéget. Lenyomódik a kilincs, én pedig a bejárónővel találom szemben magamat. Kedvesen mosolygunk egymásra, majd elmondom, hogy pontosan miért jöttem. Történetesen, hogy a ház két büszkeségének a társaságára vágyom. Vagyis hogy az egyik biztosan büszkeségszámba megy, a másikukat illetően nem lenne illendő nyilatkoznom. Mégis utóbbi jelenti most az ürügyet arra, hogy itt legyek; történetesen az, hogy betegnek vallja magát.
Nem lenne rám szükségük, ezt pedig maga a bejárónő bizonyítja, aki valószínűleg egyébként sem éheztetné a fiúkat. Én most mégis ételt hoztam. Levest, mert azt illik a betegnek. A nappaliba megyünk, ahol megpillantom mindkét fiút, s rögtön széles mosoly kúszik az arcomra.
- Köszönöm. - A bejárónőre pillantok, átható tekintettel igyekezve elhessegetni őt, hogy magunk lehessünk. - Gondoltam meglátogatom a beteget - fordulok a Han fiúk felé, amikor magunkra maradunk. Az átható pillantás ezúttal Felixet illeti, aki ugyan takaró alatt terpeszkedik a kanapén, de kicsit sem néz ki úgy, mintha annyira rosszul lenne, mint ahogyan azt előadta nekem a telefonba.
- Nem jövök rendbe, míg nem adsz egy csókot. Annak gyógyító ereje van!
- Hoztam levest.
- Hát azt akarod, hogy temetni kelljen?
- Felix...
- Van neked szíved? Bezzeg ha béka lennék és aztán herceggé változnék neked..!
- Fejezd be!
- Már nem is vagyok éhes. - Drámai sóhajjal dől még inkább a párnák közé, én pedig a szememet forgatva foglalok helyet, tisztes távolban a betegtől, ellenben jóval közelebb Nathanhez.
- Akkor nem eszel. - Jelentem ki határozottan, majd a másik, eddig szótlan fiúra pillantok. - Neked is hoztam. A kedvencedet. - Halvány mosolyra húzom a szám, s várakozással nézem őt. Csak feltételezem, hogy még mindig ez lehet a kedvence, nem is emlékszem mikor volt pontosan, hogy ilyesmiről beszéltünk és elejtette ezt az információt, de mégis megragadt.
- Kedves tőled, köszönöm. - Hangja, mint minden alkalommal most is megnyugtató, mély tónusa szinte zene füleimnek. Szélesedik a mosolyom, amit igyekszem elrejteni azzal, hogy lehajtom a fejem és hagyom előre bukni a tincseim, amikor helyet foglalok.
Tíz perc telik csak el, de már mindannyian jó ízűen esszük a levesünket - mert hogyan maradhatnék ki belőle, amikor körülöttem mindenki más eszik? Elégedetten pillantok fel, előbb egyikükre, majd másikukra.
- Mit gondoltok, mindig részei leszünk egymás életének?
- Az attól függ.
A Nath-től érkező hirtelen válaszra felkapom a fejem, s összevont szemöldökkel figyelem a vonásait, hátha elárul valamit, mielőtt a szavai tennék.
- Hogy érted ezt?
- Franciaországba fogok menni.


- Minek rángattál ide? Mit ünnepelünk? - Kellemetlen kifejezéssel az arcomon - amit akár grimasznak is nevezhetnénk - nézek Felixre, miközben megigazítom a vállamra terített bőrdzsekit. A szórakozóhely villódzó fényei mellett is az összegyűlteket igyekszem vizslatni, hátha felfedezek valakit a tömegben, akiről a srác korábban mesélt nekem, vagy aki csak kicsit is fontos lehet számunkra. Ötletem sincs miért vagyunk itt, nekem pedig egyáltalán nem is volt tervben, hogy ma még itt kötök ki. De Felix addig nyüstölt és hozta az alaptalanabbnál alaptalanabb indokait, hogy végül inkább az általa fokozódó fejfájásom elkerülendő; belementem.
- Ne rontsd már el a bulit, csak mosolyogj, kérlek. Az sokkal jobban áll... ennél. - Szégyentelen grimasszal az arcán mutogat körkörösen az arcom felé, én pedig felháborodva csapom le a kezét. Ráadásként még egy érzékelhetően erőltetett mosolyt is rávillantok, mielőtt a hajamat a hátra csúsztatnám, a vállam mögé.
- Azt mondtad ünnepelünk.
- Pontosan! - Lelkesedése jelen helyzetben csak még inkább felhúz, habár az indulatok azért ragadtak magukkal, mert kezdettől fogva titkolózik.
- Mit is?
Úgy csinál, mint aki meg sem hallotta, a felénk közeledő pincérnőt stíröli, majd a csábító vigyorai közül villant meg egyet, amikor megkapja az italát. A pillantásom a pohárra esik, ahol a pincérnő és Felix ujjai már-már nevetségesen "véletlenül" simulnak egymásra. Véleményemnek pedig hangot is adok a sóhajtás és nevetés egyfajta rosszalló keverékével.
- Ha nem mondod el, elmegyek. - Jelentem ki egyszerűen, amikor a pincérnő eltűnik.
- Rachel Doan, te nőszemély! - hangja ezúttal bosszús, a korábbi derűs kifejezés is eltűnik az arcáról. Fogalmam sincs róla, hogy amikor folytatja, három másodpercen belül az én arcomról is eltűnik a korábbi ingerültség és értetlenség, a helyét pedig lassan felváltja a döbbenet és meglepettség. - Japánba megyek.
- Mi?


- Ma este apám születésnapját ünnepeljük. Mi dolgod van ma? Rachel... Figyelsz? - Travis mellém lép, majd késlekedés nélkül nyúl az állam alá és fordítja maga felé az arcomat.
- Ne haragudj - nyögöm ki halkan, a pillantását keresve. Igyekszem felidézni pontosan miről is beszélt, mielőtt rákérdezett volna nálam.
- Apám születésnapi vacsorája. Mikor érsz haza? - Finoman rászorít az államra, én pedig nagyot nyelek, mert az érzés kellemetlen, s bár a kezei nem a nyakamra szorulnak, az egész hirtelen olyan fojtogatóvá válik. Ráharapok a nyelvemre, mielőtt rávágnám, hogy nem tudom pontosan, s igyekszem a gondolataimat a múlt helyett a jelenre koncentrálni. Különösképp arra, hogy összeszedjem fejben a mai programjaimat és tudjak felelni a kérdésre.
- Konzultációm lesz az egyik professzorral, de utána egész délután szabad vagyok. Mit vegyek apukádnak? - Halvány mosoly formálódik az ajkaim sarkában, kérdő pillantásommal pedig a barátom arcát fürkészem.
- Kivel mész vásárolni? - A hangleejtése könnyed, elengedi az állam, majd hátat fordít és a tükörhöz sétál, hogy megigazítsa magán az inget és zakót.
- Egyedül. - Behajtom az ölemben heverő magazint és magam mellé dobom a kanapéra. - Nagyon jól nézel ki, Trav - teszem hozzá, mikor felállok, s mögé sétálok, pillantásom végigfut a hátán, majd a tükörben az arcát figyelve állok meg mögötte. Odafordul hozzám, s hirtelen meglátom benne azt a férfit, aki pár hónapja olyan könnyedén levett a lábamról.
- Köszönöm. - Kínzóan lassan hajol közelebb, hogy csókot nyomhasson a számra. - Most pedig mennem kell. Tényleg egyedül vásárolj! Este találkozunk.
Csak akkor jut eszembe, hogy nem mondta meg mit kellene vennem ajándékba az apjának, amikor már rég becsukta maga után az ajtót. Én pedig még mindig ott állok az előszobában, a tükörrel szemben, az üres lakásban. Majd kitalálom egyedül. Mert megszoktam, hogy mindenki csak magamra hagy.