Nikolina & Rachel

Időről időre azon kapom magam, hogy újabb és újabb üzleteket fedezek fel magamnak, amelyekbe kifejezetten sokat járok egy-egy adott időszakban. Ezek az üzletek valószínűleg a koromnak megfelelően és annak változásának hála változnak folyamatosan. Ilyenkor jellemzően rákattanok egy adott helyre és szinte minden újabb ruhámat onnan szerzem be, ha mindennapos használatról van szó. Kifejezetten szeretem a drága, dizájner darabokat is, ugyanakkor tisztában vagyok vele, mekkora kiváltság, hogy megtehetem, hogy ilyeneket vásárolok. Így kifejezetten igyekszem csak olyan darabokat választani adott esetben egy híres tervező aktuális kollekciójából, amelyekben meg kell mutatnom magamat valahol az egyetemen és a munkahelyemen kívül. Gondolok itt azokra az eseményekre, amelyeken annak ellenére is kötelező a részvételem, hogy már nem a szüleimmel lakom - legalábbis nagyon sok időt töltök a saját lakásomban, amit kaptam tőlük. Ennek ellenére is igyekszem persze őket minél többet látni, mivel vagyunk elég jóban ahhoz, hogy sűrűbben találkozzunk. Ráadásul egyke gyerekként a szüleim valószínűleg sokkal többet jelentenek nekem, mintha lett volna testvérem és többet barátkozom a saját korosztályommal.
Így sem állítom, hogy ne barátkoztam volna a családunkban lévő gyerekekkel, akikkel közel egy idősek vagyunk, vagy éppenséggel azokkal a gyerekekkel, akiknek a szülei fontos kapcsolatot jelentettek az én szüleimnek. Így ismertem meg többek között Nathant és Felixet is, vagy épp Yenát. Voltak persze barátaim az egyetemről is és a munkahelyemen is nagyon könnyen teremtettem kapcsolatokat. Sőt, ha nagy általánosságban kellene megítélnem, hogy mennyire lehetek barátságos, azt mondanám, hogy nincs gondom az ismerkedéssel. Nem véletlenül ismertem meg Travist sem, akinek korábban semmi köze nem volt ahhoz a társasághoz, amiben nekem részem volt már gyerekkorom óta.
Jobb híján nem volt ellenemre, hogy a kapcsolatunk ismerkedési fázisában képesek voltunk külön kezelni a magánéletet és az üzletet, ami minden fontos eseménynél feljön, akárhogyan is áltatja magát az idősebb korosztály. Vagy ők mindig is tisztában voltak a jótékonysági estek és nagy üzleti vacsorák funkciójával, egyszerűen szerettek maguknak hazudni ilyenkor és azt mondani erre, hogy puszta szórakozás. Míg gyerekkoromban állandóan habos babos és babás színekben pompázó ruhákat adtak rám, addig mostanra már volt lehetőségem magamnak megválogatni, hogy pontosan miben is akarok megjelenni. Az évek alatt pedig volt lehetőségem arra is, hogy megtanuljam melyek azok a keretek, amelyek között választhatok a ruhák között. Ilyen élmény volt számomra először elkezdeni dolgozni gyakornokként a konzulátuson. Kezdetektől fogva tisztában voltam vele, hogy nem jelenhetek meg ott csak úgy, akármiben és úgy érzem pont ez a gyakornoki pozíció volt az, ami kifinomultabbá tette az ízlésemet.
Mindig is inkább a szoknyák híve voltam, ugyanis tisztában voltam vele, hogy a testalkatom és a lábaim vastagsága nem olyasmik, amik mellett megengedhetem magamnak, hogy szűk nadrágokban járjak. Ma pedig feltett célom volt, hogy beszerezzek magamnak néhány új darabot, hogy azzal is frissítsem a ruhatáramat és legyen miből választanom, ha esetleg Trav akar elvinni valahová, vagy szimplán csak új outfitet akarok villantani az egyetemen. Ehhez a mai napon az egyik kedvenc új üzletemet választottam ki, ahol nem a mindenki által hordott egyen ruhadarabok találhatóak meg.
- Trav, most leteszem. A bolt előtt vagyok. - Megállok egy pillanatra a kirakat előtt, míg elköszönünk egymástól és a vonal túlsó végéről azt hallom, hogy este találkozunk. - Addig csók. - 'Mwah' hangot hallatok a telefonba, aztán bontom a vonalat és mosolyogva sétálok fel a néhány lépcsőfokon, ami a boltba vezet, majd nyomom be az ajtót.
- Sziasztok! - Jókedvűen, félhangosan köszönök oda a boltban tartózkodók, akik nagyon el vannak foglalva néhány ruhadarabbal az álványok mellett és nem is igazán fordulnak felém. De nekem nincs ezzel problémám, mert a lépteim könnyedén vezetnek a fal mellett sorakozó ruhák felé, amikből néhányat finoman meg is tapogatok. Ki akarom várni, amíg az itt dolgozó nő tud nekem segíteni, így csendben nézelődöm, amíg a másik vásárló el nem hagyja az üzletet, nekem pedig van alkalmam odasétálni a sötét hajú nőhöz, hogy aztán egészen nagy meglepetés érjen, amikor az arcára pillantok. - Nikolina? - A meglepettségem nem csak a hangomon érződik, hanem az arckifejezésem is árulkodó. Felszaladnak a szemöldökeim, a pillantásommal pedig kérdőn mérem végig az unokatestvéremet. - Te itt dolgozol?

Rachel & Nikolina

Az interjú során folyamatosan arra tudtam gondolni, hogy én miért nem lennék jó választás Delilah számára. Ugyanakkor ezeket a negatív energiákat minden bizonnyal – és természetesen szerencsére! – nem tudtam eléggé átadni neki, mert végül a választása így is rám esett. Az első hetemen nagyon jól akartam csinálni mindent, így a kezdő napom előtt megfogtam a húgomat, és elrángattam egy drogériába, hogy összeállítsa számomra azt a készletet, amivel a mindennapokban fel tudom turbózni a külsőmet. Egyáltalán nem akartam ilyen eszközökhöz nyúlni, de dolgoznia az embernek kellett… Igyekeztem mindig olyan cipőkben érkezni a munkába, amikben könnyen tudok futni a buszmegállótól egészen a lépcsőházig.
Ahogy korábban is gondoltam, Kara természetesen le volt nyűgözve attól, hogy milyen darabokat adott nekem Delilah az előző kollekciókból, mint „munkaruha”, és igen komolyan vette a sminkkel kapcsolatos kérésemet is. Mindenféle terméket belepakolt a kosaramba, amire feltétlenül szükségem volt, és azért rákérdezett arra, hogy lenne-e szükségem némi gyakorlásra, mert most már „sok más népszerű technika létezik, amit én anno nem ismerhettem”. Én a húgomat az ajánlatával együtt hajtottam el, és már hetek óta, minden egyes reggel igyekeztem valami visszafogott, de mégis csinos sminket összehozni. Tényleg segítségemre volt az alapcsomag, amit összeállított nekem, bár ő szegényesnek találta. Viszont vele ellentétben, nekem nem volt igényem arra, hogy esetleg bulikba járjak, így lényegében teljesen rendben voltak a halvány színek.
Épp elég hivalkodó volt a sok fekete, és csinos ruha, így nem akartam még feltűnőbb lenni, amíg Bronxból Manhattanbe mentem. Mivel nem volt túl közel a két városrész egymáshoz, igyekeztem úgy indulni, hogy a kezdésre odaérjek, és ne kelljen a cipőcserén kívül egyéb dolgokat végrehajtanom. Mivel Kara a lelkemre kötötte, minden alkalommal igyekeztem leengedni és kivasalni a hajamat, hogy tökéletesen egyenesek legyenek a tincsek. Ő állította, hogy „az úgy szép”, én pedig nem vitatkoztam vele. Tény és való, hogy amióta a Barker Clothier-ben dolgozom, azóta odafigyelek az olyan dolgokra, mint a parfümhasználat, és a nőiességem előtérbe helyezése. Mindez pedig vagy szörnyen ment, vagy pedig jól, mert valamelyik reggel a szemem sarkából láttam azt, hogy Archie nagyon figyelt engem… Mert időközben összeszedtem ugyebár az első szerelmemet a lakótársamnak. A magam részéről nem nagyon tudom, hogy pontosan mikor fordult fel ilyen szinten az életem, de bőven volt időm mindezt átgondolni a ruhák hajtogatása közben. Delilah igyekezett betanítani a kasszakezelésbe, amivel már nem volt gond, szimplán azért járt be még mindig sokat az üzletbe, hogy a kassza zárása és nyitása minden gond nélkül történjen meg. Én pedig jobban éreztem magam akkor, ha a folyamatokat egyelőre ugyan egyedül, de mégis az ő felügyelete alatt hajthattam végre. Mivel egyre magabiztosabb voltam, lassan már talán nem lesz gond azzal sem, ha lényegében minden folyamatot egyedül kellett ellátnunk.
- Szia! – az érkező női hangra hasonlóan kedvesen reagáltam, mint ahogyan ő is megszólított minket. Egészen ismerősnek hatott a hang, könnyen tudtam hova kötni, mivel épp eleget hallottam az eddigi életem során ahhoz, hogy felkapjam rá a fejem. Viszont mivel a lány háttal állt nekem, és csak a hosszú haját volt szerencsém így látni belőle, egyelőre csak hagytam, hogy körül tudjon nézni. Pontosan tudtam, hogy másoknak segítséget nyújtani az ilyen boltokban fontos, viszont lerohanni sem akartam ezzel. Ezért szimplán befejeztem a ruhák rendbetételét, és a felakasztott darabokhoz léptem, de persze közben igyekeztem udvariasan a lány felé pillantani, hátha szüksége lenne némi segítségre. Amikor viszont ténylegesen bebizonyosodott ez a dolog, az én szemeim is elkerekedtek, legalább annyira csodálkozó arckifejezéssel néztem rá, mint ahogyan ő rám. Persze, hogy felismerem az unokatestvéremnek a hangját, az lenne a durva, ha mindez nem történne meg, ugyanakkor kicsit zavarba hozott az a csodálkozás, amivel ő illetett engem.
- Szia Rach – nem igazán tudtam mire vélni egy olyan alkalmat, ami során ezen a helyen találkozunk. Tény és való, hogy jó ideje megszakadt közöttünk a kapcsolat, illetve mindennek ellenére ő is tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a családommal pontosan mi történt. Ezért is volt talán egy kicsit kellemetlen újra egymás szeme elé kerülni, de nem éreztem szégyennek azt, hogy most munkára kényszerültem, ráadásul nem is egy irodában találkoztunk, ahol takarításra kényszerültem volna – Igen, itt dolgozom, bár nem olyan régóta.
A távolságtartás amivel kezelt egyszerre volt számomra kicsit fájó, de ugyanakkor jogosnak is éreztem, mivel már jó ideje elsodródtunk egymás mellől. Nem igazán tudtam, hogy pontosan mit kellene mondanom neki, vagy kérdeznem tőle leszámítva azt, hogy hogyan érzi magát. Erre viszont később is ráérek majd, mert nem feltétlenül volt kedd délelőtt sok vásárlónk.
- Keresel valamit? A hétvégén alakítottuk át egy kicsit a boltot, ami miatt most máshol vannak a dolgok, de szerintem tudok segíteni neked – minden bizonnyal jobb döntés először az ő érdekeit nézni, mert hiába az unokatestvérem, mégiscsak elég sok dolga van neki is, és talán siethet. Közben meg tudom kérdezni, hogy mi van vele, amíg nézelődik.

Nikolina & Rachel

Mindig is volt bennem valami irigység azokkal szemben, akiknek van testvére. Ha Nathan és Felix, vagy épp Ye Na és az öccse kapcsolatára gondolok, nem tudom megmondani pontosan mi az, amiről én velük ellentétben lemaradtam. A testvérihez legközelebbi kapcsolatnak pusztán csak az unokatestvéreimmel való kapcsolatomat vehettem alapul, de még az sem nevezhető tökéletesnek, hiszen ők mindig ott voltak egymásnak, míg az én életemből hamar kimaradtak a közös találkozók és az együtt töltött idő, amiért az történt velük, ami. Olyasmi volt ez, amiről mindenki tudott a családunkban, de soha senki nem beszélt róla hosszasan, vagy túlságosan részletekbe menően. Gondolom még számunkra is kifejezetten kellemetlen volt, hogy üzleti és politikai színtéren ugyanolyan mértékben mutathattunk fel nyereséget, mint bukást is. Még ha nem is a Doan család jó hírneve forgott kockán, de bizonyos körökben az ilyesmit már gyakorlatilag összekapcsolják.
Nem véletlenül van az, hogy én nem olyan formában szeretném folytatni a családom hírnevének öregbítését, ahogyan apa tette, amikor Washington után New Yorkba költöztek anyával együtt. Szeretnék hasznos és fontos munkát végezni, de nem úgy, hogy közben a saját értékeimről való lemondással kell kompromisszumot kötnöm csak azért, hogy aztán busás összeg érkezzen be a számlámra. Lehet, hogy ha ténylegesen megtörtént volna, hogy elveszik tőlem az örökségemet, nem mondok ilyeneket, de nem tartom olyan fontosnak azt, hogy dollármilliók várjanak a bankszámlámon, mint azt, hogy azokkal, akiket szeretek és fontosak nekem, hasonlóan vélekedjenek rólam. Jelen helyzetben azt hiszem elmondhatom, hogy rajtam is legalább annyira múlott a kapcsolattartás, de ha figyelembe vesszük, hogy Nina ugyanannyi idős, mint én, valószínűleg őt is ugyanakkora felelősség kell, hogy terhelje ezzel kapcsolatban.
- Szia! - A hangom továbbra is egészen meglepett volt, mint ahogyan az arckifejezésem. Nem tehettem róla, ha volt, amire határozottan nem számítottam, amikor beléptem a boltba, akkor az határozottan az volt, hogy itt fogom találni az unokanővérem.
- Ezt nem is tudtam. - A megjegyzésem eléggé ingatag lábakon áll, hiszen nem tartottuk a kapcsolatot, így gyakorlatilag alkalmam sem volt megkérdezni tőle, hogy mi a helyzet vele. Még a szüleinktől sem hallottam hasonlókat, habár ez utóbbi azért is lehetséges, mert sokkal kevesebb pletykát hallottam tőlük attól kezdve, hogy megkaptam a saját lakásomat. Sokszor azonban jól jött, hogy van egy saját helyem, ahová visszavonulhatok és ahol nyugodtan élhetem a magánéletemet, kíváncsi szemek elől elrejtve.
Az első lépést kifejezetten határozatlanul tettem meg Nina felé, de azután már nem álltam meg addig, amíg valami ölelés félét nem tudtunk produkálni. Mégiscsak rokonok vagyunk, a kezdeti meglepettségen pedig már sikerült annyira úrrá lennem, hogy immáron csak egy halvány mosoly legyen az arcomon. - Hogy vagy? Nagyon régen láttuk egymást utoljára. - Nem akartam faggatni, mégis akaratlanul is úgy éreztem, mintha csak egy Felix fajta pletykának lehetnék most az elindítója. Azokról általában sosincs infó a társaságunkban, akik kívül estek rajta. Jellemzően csak a nagy bukás marad meg és az, ha utólag valaki újabb butaságot követ el. Az unokatestvéremék azonban valószínűleg egészen normális életet alakíthattak ki maguknak, ha nem hallottam róluk másoktól.
- Á, így már értem - hirtelen fordítottam körbe a fejemet, oda sem igazán figyelve arra, hogy ténylegesen rákoncentráljak valamire. Végül a pillantásom újra az unokanővérem felé fordítottam. - Egészen konkrét elképzelésem nincsen, nem jut eszembe speciális szín sem, de egy villásreggeliről lesz szó, oda keresek egy darabot. - Ezen a ponton a táskámat magam elé csúsztattam, hogy mindkét kezembe fogva váltsak testhelyzetet. - Valami pántosra gondoltam, ami érhetne térdig. Nem tudom van-e hasonló darabotok. - Nem tudtam eldönteni pontosan hogy érzem magamat azzal kapcsolatban, hogy egy rokonomnak mondom el az igényeimet és várom el tőle, hogy kiszolgáljon, de az, ha nem veszek róla tudomást, talán még kellemetlenebb lett volna számára. Végül is itt dolgozik, és ő ajánlotta fel a segítségét.
- Na és itt is laksz, Manhattanben? - A kérdés jó indításnak tűnt ahhoz, hogy ha igennel felel, esetleg felajánljam neki, hogy fussunk össze gyakrabban, hiszen én magam is a környéket mondhattam az új otthonomnak. - Hogy vannak a szüleid és a húgod? - teszem fel kedvesen a kérdést, mert rettentő nagy illetlenségnek tartanám, ha csak később eszmélnék rá, hogy még ennyit sem tettem meg, amikor ezer évből egyszer összefutottunk Ninával. Mivel kifejezetten szeretem ezt az üzletet mostanság, talán elő fog még fordulni, hogy itt futunk össze. Egy családtaggal nem tenném meg azt, hogy direkt el akarom kerülni, még ha az utóbbi időben a kapcsolatunk a nulla felé konvergált is. Talán most, hogy már mindketten felnőttek vagyunk, eljött az ideje annak, hogy ezen változtassunk. De az is lehet, hogy Nina annyira megváltozott, hogy ez nem is opció.

Rachel & Nikolina

Elég sok olyan leckét kaptam már az élettől, ami után talán nagyképűség nélkül jelenthetem ki azt, hogy ezen a ponton már konkrétan bármi jöhet, én fel vagyok rá készülve. Ha abba gondolok bele, hogy milyen fájdalmat éreztem a szívemben, amikor ott kellett hagynom Sydney-t, valahogy nevetségesnek tűnik az egész helyzet. Legalábbis azokban a napokban úgy éreztem, hogy meg tudnék halni, mivel elveszítettem egy olyan személy bizalmát, aki nagyon fontos volt nekem. És akkor ezen a ponton még nem mentünk bele abba, hogy konkrétan minden korábban felépített barátságomnak is annyi lett, viszont ahhoz képest, ami itthon várt engem, lényegében semmiség volt az egész. Nem tudtuk volna kikerülni a családom csődjét, emiatt pedig mindenképp haza kellett volna mennem. Úgy, hogy rengeteg rossz tapasztalat ért, talán egyszerűbb volt összeszednem a bátorságom és arra gondolni, hogy ki kell tartani ebben a helyzetben Karáért és a szüleimért. Ha akkor nem őket veszem figyelembe, talán lehet képes lettem volna valami butaságra, viszont ennek hála sikerült megőriznem a mosolyom. Vannak sebeim, értek sérelmek, amiket talán soha nem fogok tudni feldolgozni, de ennek ellenére élek, és ez rengeteget számított.
Nem volt kérdés az, hogy a kialakult helyzet miatt, sajnos megszakadt a távolabbi rokonaimmal a kapcsolatom. Engem éppen eléggé lefoglalt az, hogy ebben az időben megpróbáljam összekaparni magam és úgy élni az életem, hogy ne a saját sebeim nyalogatásával töltsem el az időt. Soha nem fordultam szakemberhez annak ellenére sem, hogy a szüleim többször javaslatot tettek rá… Mert képtelen voltam beszélni a középiskolás éveimről. Ha nem gondoltam rá, akkor nem gyötörtek az emlékek és tudtam normális életet élni. Amúgy meg, mivel nem feltétlenül vagyok olyan csinos, mint a húgom, nem is igazán érzem már magam veszélyben. Jelenleg ez a helyzet nekem megfelelt, újrakezdésre gondolni még korai lett volna.
Ugyanakkor maga a tény egészen elgondolkodtató, hogy mennyire meghatározza a világunkat a pénz. Onnantól kezdve, hogy nekünk már nem volt, lényegében kikerültünk azokból a körökből, amikben korábban mozogtunk, ez pedig a teljes elszakadást eredményezte. Valahol irigyeltem a húgomat, és hálás voltam a sorsnak, hogy ő ezt nem úgy élte át, mint mi. Voltak olyan barátai, aki ennek ellenére is kitartottak mellette, ez pedig manapság talán mindennél többet számít. Én egyáltalán nem okoltam az unokatestvéremet, vagy a családját, szimplán csak nem tudtam, hogy miként közelíthetnék feléjük úgy, hogy ne a szégyenérzet emésszen fel. Ezért pedig inkább összességében felhagytam a közeledéssel.
Az pedig, hogy Rachel éppenséggel egy egyedi és minőségi darabokat forgalmazó butikban vásárol… Nem is értem, hogy miért lepett meg annyira. Mindenesetre örültem neki, hogy látom, de valamilyen oknál fogva megijesztett az a fajta meglepettség, amit az ő arcán láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy jelen helyzetben boldog-e, amiért lát, vagy sem. Éppen ezért csak elmosolyodtam arra, amit mondott, de nem válaszoltam. Elég furcsa lett volna, ha tudja azt, hogy tényleg itt dolgozom, szóval nem akartam belemenni ebbe, mert csak kínossá vált volna a szituáció. Éppen ezért is inkább fogadtam Rachel ölelését, bár kicsit sem voltam annyira bizonytalan, mint ő. Amikor elengedtem őt, akkor meg is igazítottam az egyik hosszú tincsét. Mindig irigyeltem őt és a húgomat is a hajuk miatt.
- Jól vagyok, köszönöm – a tekintetemet a ruhakupacra vezettem, gyorsan meg is igazítottam az egyik pólót, amit korábban tartottam a kezemben – Tanulok és dolgozom, pár hónapja költöztem el otthonról. Veled minden rendben van?
Mivel egyértelműen tudta, hogy Archie kicsoda, egyelőre nem hoztam fel neki azt, hogy történetesen kifogtam a fiút lakótársnak. Még én magam is szerettem volna feldolgozni ezt a dolgot, de egyelőre nem volt túl könnyű megemészteni azt, hogy ugyanabban a konyhában isszuk a reggeli kávénkat. Azt sem fejtettem meg, hogy pontosan hányadán állunk egymással.
- Megnézzük – az egyik kezemmel intettem is abba az irányba, ahova átpakoltuk az aktuális kollekció elegánsabb darabjait – Mennyire szeretnél formális darabot? Szerintem valami lazább kényelmesebb lenne, abból is fogunk nagyon csinosat találni.
Hátráltam egy lépést, hogy esélye legyen egyáltalán szemügyre venni a felakasztott ruhadarabokat. Hittem benne, hogy ha itt nem találja meg a számára megfelelőt, akkor majd esetleg a raktárban találok valamit, amit még nem raktunk ki, vagy valamilyen oknál fogva elkeveredett ennyi cucc között.
- Nem, Bronxban lakom jelenleg – egy kis mosolyt költöztettem az arcomra – Nem olyan gázos, mint amilyennek mondják. Legalábbis az a környék, ahol én vagyok. A campusnál kaptam albérletet.
Tény és való, hogy ettől függetlenül beszereztem egy pitbullt magam mellé és nem csak azért, mert magányos voltam. Mindenesetre egyáltalán örültem annak, hogy tényleg nem volt gyakori eset az, amikor az ajtómon dörömböltek volna az idegenek. Meg a szomszéd srác egész kedves volt, még Rustyt is segített megsétáltatni.
- Megvannak, sajnos én is ritkán látom őket mostanában – kicsit elhúztam a szám – Kara tovább szeretne tanulni, szóval most arra gyűjt. Anya és apa egész rendesen élnek és állandóan azon aggódnak, hogy van-e mit ennem.
Kicsit elnevettem magam, miközben megcsóváltam a fejem. Hirtelen indíttatásból leakasztottam egyet a ruhák közül, ami a piros színe miatt egészen feltűnő darabnak számított.
- Mit szólnál valami ilyesmihez? – a ruha határozottan csinos volt, és egy olyan lányon, mint ő, remekül állna – Ha van rá időd, majd egyszer meglátogathatjuk őket együtt. Biztos örülnének neked.
A szüleim nem buta emberek, pontosan tudják, hogy az unokahúgomnak nem sok köze van ahhoz, ami velem történt. Illetve legalább ha átjön, akkor már nem mi fogjuk hallgatni Karával azt, hogy rendesen kell ennünk, mert Rachel mind a kettőnknél vékonyabb volt.

Nikolina & Rachel

Akármennyire is összetartónak kellene lennie egy családnak, azt hiszem amikor megváltozik az emberek életritmusa, egyszerűen elveszítjük a kapcsolatot. Ugyanez a helyzet azokkal a barátokkal és iskolatársakkal is, akik nem tanulnak tovább, vagy épp külföldre mennek, később pedig azokkal, akik gyereket vállalnak és nem érnek már rá összeülni, vagy közös programot csinálni. Az én koromban még nem is feltétlenül a barátaim gyerekvállalási kedvével volt bökkenő. Sokkal inkább arra gondolok, hogy vannak más helyzetek is, amikor ugyanez az elv alkalmazható. Például ha valakinek az életében fontos szerepet játszik az, hogy az azonos társadalmi státuszba tartozó köreiben vegyen részt bizonyos eseményeken, akkor lehet akármilyen meghitt egy családi vacsora, mindenképpen az első fog nyerni. Nehéz beismerni, de bizonyos pénzösszeg után igenis megjelenik az emberekben egyfajta arrogancia, amit ideig-óráig lehet leplezni kegyes hazugságokkal és finoman visszautasító kifogásokkal, de idővel mindenki rájön a mögöttük rejlő igazságra.
Nem tudom a mi családunkban ki indította el azt a lavinát, aminek a vége az lett, hogy szinte teljes mértékben megszakadt a kapcsolatunk az unokatestvéreimmel, holott egy ponton az életemben ők is ugyanolyan fontosak voltak, mint a Han fiúk. Nagyon határozottan köze volt az egészhez Nina szüleinek és a bedőlt üzletüknek, ami miatt sokáig sajnáltam is őket, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem mindenkinek esik jól. Ha pedig állandóan ott akartunk volna lenni segítségnek, azt tolakodásnak foghatták volna fel, ami talán jobban elmérgesíti a kapcsolatot. Nem volt megtiltva nekem, hogy kommunikáljak Ninával, vagy épp Karával, de egy idő után az történt, ami a régi osztálytársakkal szokott; elveszítettük a kapcsolatot, egy ponton túl pedig már egyikünk sem erőltette.
- Ennek örülök. - Mosoly formálódik az ajkaimon, majd felszalad a szemöldököm a szavai hallatán. - Tényleg? Na és hová? Képzeld, én is nemrég... költöztem el. - Valószínűleg ő is tudja, hogy majd azt mondtam, hogy kaptam egy lakást, ami ebben a kontextusban nem lett volna igaz mindkettőnkre, ezért is igyekeztem diplomatikusabban megfogalmazni az egészet. - Egyébként én is jól vagyok. Szintén tanulok és gyakornokoskodom. Egy ideig Spanyolországban is voltam. - Kifejezetten kellemes emlékeim voltak az ott töltött időmről és nem csak azért, mert megismerkedtem egy másik ország kultúrájával, vagy mert olyan színvonalas oktatást kaptam. Nyilván ezek is hozzájárultak az élményhez, de egy bizonyos személy is volt, aki még kellemesebbé tette az egészet. Az, ahogyan a mi kapcsolatunk véget ért, már határozottan más érzéseket váltott ki belőlem.
- Nem terveztem túl hivatalos lenni. Végül is csak egy reggeli lesz. - Ahol kifogástalanul kell megjelennem, ha azt akarom, hogy ne szólják meg a szüleimet, de ez nem is lehetett volna másképp. Én pedig hittem benne, hogy van bennem legalább annyi igényesség, hogy ne okozzak csalódást. - Nem szeretnék túl sötétet sem, mert nem illene az alkalomhoz. - Elvégre nem temetésről, vagy szomorú eseményről van szó és még csak meg sincs mondva, hogy kötelező lenne a sötét árnyalat. Fiatalként tőlem egyébként is sokkal inkább azt várták, hogy finomabb, élénkebb vagy épp lágyabb színeket válasszak és viseljek.
- Mióta dolgozol itt? - Kifejezetten kedvesen érdeklődtem, mert érdekelt, hogy mi van a lánnyal, de nem szerettem volna tolakodó sem lenni és úgy csinálni, mintha csak a pletykák érdekelnének, amelyeket majd tovább adhatok. Az egyébként sem feltétlenül az én reszortom volt, néha úgy éreztem, hogy Felix dupla annyi információval rendelkezik, mint én.
- Áá, szóval Bronxban. - Lassan bólintottam néhányat, miközben megpróbáltam elképzelni ahogyan ez a törékeny lány azon a környéken járkál, amit fejben elképzeltem, ha Bronxról volt szó. Nem mondom, hogy degradált nekem oda utazni, hiszen rengeteg értékes dolog is volt ott, szimplán csak az engem körülvevő emberek soha nem engedtek volna oda egyedül. - És teljesen egyedül laksz? Nem túl félelmetes? - Nyilván megvan az előnye is, ha közel van a campus.
- A lényeg, hogy jól vannak - halvány mosollyal az arcomon bólintottam néhányat. Akármilyen rég is beszéltünk utoljára, rossz lett volna azzal szembesülni, hogy a saját rokonaimnak van baja. - Tényleg? Ő mi szeretne lenni? - Mindhárman nagyon különböző jellemmel lettünk megáldva, ezért is érdekelt az unokahúgom sorsa is. - Hidd el, állandóan ezt fogják csinálni. Nekem apa intéz minden karbantartási munkát a lakásomban és ő hívja nekem a szerelőket is. - Nem tudom mennyire készülök így fel az életre ténylegesen is, de hiába akartam ellene tenni, apa nem mondott le erről a feladatról.
- Tetszik... De az ujjai hosszúak. Dee.. ne rakd vissza, felpróbálom. - Mosoly kúszott az arcomra, közben pedig előbb megtapogattam a ruha anyagát, aztán visszaejtettem a helyére az emlegetett ujjat. - Ez például nagyon szép. - Kifordítottam egy halvány rózsaszín árnyalatú ruhát a többi felakasztott darab közül. - Viszont szerintem sápasztana. Van valami, ami fehér és kék? - Hirtelen ötlettől vezérelve egészen jó ötletnek tűnt azzal a színkombinációval játszani.
- Annak örülnék. Keresselek majd egy megfelelő időponttal kapcsolatban? - Hiszen az, hogy most összefutottunk még nem jelenti azt, hogy egyébként túl sok időnk van a közös programokra, akármennyire is jól esett volna, ha rendszeresebben találkozunk. - Máskor is összefuthatnánk, ha gyakrabban jársz Manhattanben. - A munkahelye miatt legalábbis ezt feltételeztem. Nem akartam pletykás öreg néninek tűnni, akit csak az érdekel, hogy mikor szül már egy gyereket, vagy hogy van-e már kiszemeltje, akihez hozzá is fog menni, ezért ráharaptam a nyelvemre és nem kérdeztem rá, hogy mi a helyzet azzal a sráccal, akivel akkoriban találkozgatott, amikor még jobban tartottuk a kapcsolatot.
- Élvezed az egyetemet? - Én csupa pozitív tapasztalattal rendelkeztem, de hozzá kell tennem, hogy nagyon sokat jelentett maga a tény is hogy nem csak egy jó barátom szintén a Columbiát választotta, így nem szakadtunk el egymástól. Legalábbis nem túl sok időre.

Rachel & Nikolina

Sokak szerint a világot mozgató, valódi hatalom az a pénz. Ezzel én egyet is tudtam érteni, ugyanakkor nem is. A saját bőrömön tapasztaltam meg azt, hogy a pénz, majd annak a hirtelen elveszítése, gyakorlatilag olyan változásokat hoz egy ember életébe, amit baromi nehéz egyáltalán kezelni. Talán hülyén fog hangzani tőlem, de manapság úgy gondoltam, hogy sokkal könnyebb szegénynek születni, mint gazdagnak. Az én családom, annak idején rengeteg pénzzel rendelkezett, azonban most úgy éltünk, mint bárki más. Egyrészt ez szégyen volt, hiszen csődbe mentünk, ugyanakkor maga a státuszunk elveszítése azonnal azzal is járt, hogy elfelejtettek minket. A szüleim nem próbáltak meg visszatérni az üzleti világba, ezáltal olyan szinten perifériára kerültünk, hogy már pletykák sem keringtek rólunk.
Sokan azt gondolják, hogy ha valaki annyira jó körülmények között él, hogy egyáltalán nem kell aggódni a havi kiadásai, a gyereke tanulmányai miatt, annak könnyű élete van. Ez részben teljes mértékben igaz volt, ugyanakkor most, hogy a másik oldalra kerültünk, észrevettem egy nagyon érdekes különbséget. Amikor még a kályhát is gyakorlatilag pénzzel gyújtottuk be, gyakorlatilag annyi lehetőségünk volt, hogy döntésképtelenné váltunk. A szüleink elképzelései szerint éltük az életünket, mert mi gyakorlatilag szinte bármit megtehettünk és megkaptunk. Miután már nem volt ennyire jó az életem, érdekes dologra jöttem rá. A lehetőségeim annyira leszűkültek, hogy jószerivel, maximum három dologra tudtam koncentrálni. Ez pedig azt eredményezte, hogy azt a hármat rendesen csináltam. Megtanultam küzdeni valamiért. Nem mondom azt, hogy a pénz számolgatása jó hobbi. Hogy az üres hűtő látványa kellemes. Viszont ez az állapot elég erőteljes ahhoz, hogy az ember ki akarjon törni és csodákra legyen képes. Gyakorlatilag arra kellet rájönnöm, hogy az egész élet erről szól, én pedig nem tudtam, amíg el nem veszítettem mindent.
- Jelenleg Bronxban élek – nem akartam jobban belemenni a témába, ennek ellenére az arcomon mosoly volt. – És te merre laksz? A pároddal költöztél össze?
Tudtam, hogy valószínűleg sokkal fényűzőbb az otthona, mint az enyém, viszont ezt a tényt egyszerűen el tudtam fogadni. Nem éreztem azt, hogy bármit szégyellni kellene az életemben, mivel a két kezem munkája az, hogy külön tudtam menni a családomtól. Nincs saját lakásom, talán soha nem is lesz. Ugyanakkor képes vagyok fenntartani egy albérletet, van egy kutyám és összességében annak ellenére, hogy borzalmas dolgok történtek velem, boldog vagyok. Jól érzem magam a bőrömben. Vannak nehéz pillanataim, de eddig működött az, hogy némi pozitivitással elűzzem ezeket. Egyszerű dolgom volt: ha sírni tudtam volna, csak felhívtam a húgom, mert tőle mindig jobb lett a kedvem.
- Jól hangzik – az arcomon őszinte volt a mosoly, de kerültem a tekintetét. Mivel az egyik össze hajtott ruhadarabon észrevettem egy nagyobb gyűrődést, könnyedén ki tudtam simítani egy mozdulattal anélkül, hogy feltűnő lenne az, hogy nehéz ránéznem. Kettőnk közül mindig ő volt a jobb, bár valószínűleg soha nem volt verseny közöttünk, mert örömmel engedtem át neki azt a helyet, ami megillette – Milyen volt Spanyolország?
Nem követtem túlzottan az életét, de a közösségi platformokon láttam, hogy volt egy barátja. Emiatt gondoltam azt az előbb, hogy még együtt vannak, valószínűleg hazajöttek és most boldogan éltek. Legalábbis én örültem volna, ha így lenne, mivel Rachellel közel álltunk egymáshoz. Egyetlen ismerősömnek sem kívánnék rosszat és nem is haragudtam rá, amiért az ő élete más tempóban haladt, mint az enyém.
- Szerintem fehéret sem kellene viselned kivéve, ha eljegyzést jelentesz be – emlékeztem arra, hogy ezeken az eseményeken pontosan hogyan szoktak az emberek megjelenni, szóval nem volt nagy falat a ruhaválasztás – Ha mégis olyasmit szeretnél, én inkább javasolnék valami pezsgős, vagy krémszínű árnyalatot. Esetleg olyan fehéret, ami kicsit a fényes igazgyöngyökre hasonlítanak.
Miközben hangosan gondolkoztam, automatikusan sétáltam oda a felakasztott darabokhoz, amik elég világosak voltak.
- Nemrég kezdtem – felesleges lett volna köntörfalazni. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy ha az emberek a munkámmal kapcsolatban súgtak össze a hátam mögött. Sokkal inkább volt az kellemetlen, amikor a középiskolában történt dolgok jöttek elő és könnyűvérűnek tituláltak. Azzal a dologgal kapcsolatban rajtam kívül senki sem tudta a teljes igazságot, én pedig elzártam magamban mélyen azt. Ha nem gondoltam rá, akkor jól éreztem magam, a legtöbb ember pedig tiszteletben tartotta azt a két lépésnyi távolságot, amit fenntartottam velük szemben.
- Nem olyan vészes – megrántottam a vállam – Vad környék, az kétségtelen, nem a legbarátságosabb részén élek, de sokat edzek, emiatt erős vagyok. Ráadásul az egyetemen tanultam önvédelmet.
Valószínűleg emiatt már sokkal nehezebb lenne velem kikezdeni, mint annak idején. Viszont elszomorított maga a tény, hogy gyakorlatilag a tudásom feleslegessé vált, mert pár éven belül itt fogom hagyni a várost és utána szinte soha nem fogok visszanézni. Mindezt még nem mondtam el a családomnak. A tengerészmérnökökről nem tudnak túl sokat, emiatt azt sem értik, hogy örökké úton leszek. Viszont minél többet tartózkodtam New Yorkban, annál nehezebbé vált az életem. Mintha többé képtelen lennék egyedül lélegezni, de a gép, amit rám kötöttek folyamatosan menne tönkre. Most pedig, hogy Archie is velem van, egyre jobban fogy az időm.
- Van egy kutyám – halkan nevettem el magam, de aztán hozzátettem a következőt – És már lakótársam is. Egy férfi. Nem kell tartanod tőle, tisztességes. Régóta ismerem.
Erős túlzás volt ez, hiszen olyan erős volt a fájdalmam, hogy gyakorlatilag képtelen voltam feldolgozni Archie látványát. Nem beszéltem még Willownak erről a dologról, de olyan régóta jártam már hozzá, hogy én magam is analizáltam a viselkedésem és a gondolataim. Vajon annyira fájt őt elveszíteni, hogy az agyam egyszerűen blokkolta az információt, hogy ismét belépett az életembe? Nem voltam benne biztos, hogy ez lehetséges, az egészben pedig az volt a leginkább őrjítő, hogy amikor a szemeibe néztem szégyent éreztem és magyarázkodni akartam neki. Nem akarom, hogy rosszakat gondoljon rólam, viszont ez nem az én becsületemről szól. Hanem sokkal inkább arról, hogy emberként ne süllyedjek le egy szint alá nála. Talán még mindig nem tudtam őt elfelejteni. El lehet egyáltalán felejteni egy ilyen különleges személyt?
- Belsőépítész – egy mosoly költözött az arcomra, miközben a húgomra gondoltam – Megvan benne a kreativitás hozzá.
Nyilvánvalóan nem tudtunk számára olyan rajzórákat finanszírozni, amivel könnyen felkészülhetett volna a felvételire, emiatt csúsznia is kell. Sajnos olyan helyzetbe kerültünk mind a ketten, ami miatt nem tudtuk rögtön megkezdeni a tanulmányainkat. Az enyémek elég nehezek is voltak, ezért örültem, ha az ösztöndíjhoz elegendő átlagot tudtam produkálni. Ez pedig azzal járt, hogy csúsztam az egyetemen. Bíztam benne, hogy ha eléggé sokat tanulok, akkor idővel jó is leszek abban, amit csinálok.
- Igen, majd mi igazodunk hozzád – elfoglaltak voltunk, de sokkal kevésbé, mint ő. A családomon azt láttam, hogy kiegyensúlyozottá tett minket az a változás, ami bekövetkezett. Mindig fürdőztünk a szüleink szeretetében, azonban korábban sosem volt értéke a közös étkezéseinknek. Sőt, ritkán ettünk együtt. Szerintem mindannyian utáltuk azt a kirakat életet, amit korábban éltünk, együtt a hatalmas házunkkal. Lehet, hogy a mostani nem a legjobb, de legalább otthonos volt.
- Persze, benne vagyok – nyilvánvalóan örültem az ajánlatának, ezt kár is lett volna tagadni. Nem vagyok persze naiv és sejtem, hogy az életünket már nem lesz olyan könnyű összehangolni, de ettől függetlenül sokat jelentett nekem az a gesztus, hogy ő erre mégis hajlandó lenne értem.
- Elég nehéz, és nem feltétlenül azt tanulom, amit kinéztél volna belőlem, de összességében igen – egy óvatos mosoly volt az arcomon. Nem állítottam, hogy teljes mértékben odalennék azért, amit tanulok, de nem is gyűlöltem az egészet. Emiatt lényegében azt elmondhatom magamról, hogy talán jól választottam.
- Kék és fehér ruhát mondtál, igaz? – amint a kezem ügyébe akadt egy hasonló darab, azt rögtön leakasztottam a helyéről és a kezébe adtam – Mit szólnál ehhez? Egyébként milyen területen tanultál tovább?

Nikolina & Rachel

- Na és milyen a környék? - Csak miután kimondtam kezdtem el úgy érezni magamat, mintha egyike lennék azoknak a pletykás néniknek, akiket annyira utáltunk gyerekkorunkban. Mindig azzal jöttek, hogy akkor láttak utoljára, amikor még csak a térdükig értünk, és hogy azóta csak szebb kislányok lettünk. Mi Ninával mindig próbáltunk minél hamarabb meglógni az ilyen tyúkanyók elől és inkább a saját kis játékainkkal tölteni az időt, ahelyett, hogy az iskoláról meséltünk volna, vagy arról, hogy hány évesek vagyunk és mi a kedvenc tantárgyunk. - Bronxban vannak egészen szép helyek. - Jelentettem ki egy kicsit bizonytalanul. A botanikus kert és az állatkert környéke legalábbis biztosan annak mondható. Arról, hogy a lány pontosan melyik környéken lakik, már nem tudtam volna nyilatkozni.
- Én Manhattanben. - Mérlegelve a két helyszínt, jótékonyan kihagytam azt a részét, hogy a lakást gyakorlatilag a szüleimtől kaptam ajándékba. Lehet, hogy voltak bizonyos esetek, amikor magam sem tudtam mennyire lerí rólam, hogy pénzes családban nőttem fel, de most határozottan éreztem, hogy nem lehet nagy a szám. - Nem, igazából egyedül élek. Travis meg én csak átjárunk egymáshoz, amikor alkalmas. Te találkoztál már Travis-el? - Nyilvánvalóan nem volt a válasz. Ezt valahol én magam is tudtam, mégis úgy beszéltem a férfiról, mintha nagyon hosszú ideje az életem része lenne már. Éles ellentétben állt ez azzal, hogy egyébként nem láttam a jövőnket együtt. De valószínűleg csak azért, mert volt néhány összekapásunk nemrégiben.
- Valamikor meglátogathatnál, jó lenne nyugodtabb körülmények között is beszélgetni. - Elvégre a munkahelyén voltunk, ahol bár nem ismertem feltétlenül a tulajdonost, de bajba sem szerettem volna keverni Ninát. - Ugyanaz a telefonszámod? - Egyenes derékkal, nyílt pillantással fordultam felé. Éreztem némi bűntudatot, amiért fel kellett tennem ezt a kérdést, de igyekeztem ezt nem mutatni.
- Rettentő meleg - nem fogom vissza magamat, felnevetek. - Nagyon tetszett a légkör, olyan könnyed és szórakoztató volt. Gondolom, mint Ausztrália... - Elvégre mindketten megtapasztaltuk, hogy milyen távol lenni a családunktól és azoktól a kötelezettségek, amelyek ezzel jártak. Csak épp a világ két különböző pontján. Nem akartam feszegetni minden mást, ami Ausztrália után történt az életében, mert akkor már kifejezetten kellemetlenkedtem volna. Az igazság pedig az, hogy sajnáltam Ninát és a családját azért, ami velük történt. Akkoriban kérleltem a szüleimet, hogy ha tudnak rajtuk segíteni, akkor tegyék meg. Persze túl fiatal voltam még, hogy beleszóljak a felnőttek dolgába. Most pedig már nem tudok mit tenni. Nina és a testvére, a szüleikkel együtt talán már mind elfogadták az új életüket.
- Eljegyzést nem szeretnék bejelenteni - finoman megrázom a fejemet. - De valami világosat akarok felvenni, mert mégiscsak egy délelőtti alkalom. - A sötétebb darabokat mindig az esti alkalmakra tartogattam, egy túlságosan színes ruhával pedig csak felhívtam volna magamra a figyelmet, amihez nem volt kedvem. Sokkal inkább lázba hozott az, hogy új ruhát vásárolhatok, mint az hogy viselnem is kell majd és elmennem a villásreggelire.
- Az tetszik, amit most leírtál - egyetértően bólogattam. Nem csodálkoztam, hogy könnyen megértjük egymást, elvégre konkrétan elmondtam az elképzeléseimet, másrészt meg régebb óta ismertük egymást, mintha egy teljesen ismeretlen eladó segített volna a segítségemre. Az egészben a legfurább azt hiszem az volt, hogy a nőt egy ilyen helyen láttam dolgozni.
- Értem... - halk sóhaj hagyta el a számat, a válaszát hallva. Nem bonyolódott a részletekbe, én pedig kellemetlennek éreztem volna mégis azt tenni. Szomorú voltam, amiért nem tudtam magamtól is, hogy Ninával mi a helyzet és csendben meg is fogadtam, hogy a jövőben jobban fogok igyekezni. Elvégre mi léptünk egymás lábára, egyszerűen csak túl fiatalok voltunk és más irányba terelődött az életünk. Ami nem jelenti azt, hogy most ne egyeztethetnénk össze őket, felnőtt nőkként.
- Tényleg? Nem is tudtam, hogy szereted a kutyákat. - Kiskorában az ember minden állatot szeret. De Nina lakóhelyének ismeretében már megértem miért épp egy kutyát választott magának. - Néha jó, ha egy férfi is van a közelben. Legalább van, aki villanykörtét cserél. - Ez utóbbit már egy széles mosollyal az arcomon vezettem fel. Nyilván a férfiak nem csak erre jók, de nem akartam feszegetni a barát témát Ninánál. Nem akartam, hogy kellemetlenül kelljen éreznie magát, ami talán már így is elkésett, mert végső soron ő szolgált ki engem. Annak ellenére is, hogy unokatestvérek vagyunk.
- Szurkolok neki... És persze neked is. Mi mindent tanultok még? Úgy értem az önvédelem mellett. - Nina szakja nem olyasmi volt, amiről könnyen meg tudtam volna állapítani, hogy mit takar pontosan, főleg mert nem olyasmi volt, ami első körben az én érdeklődési köreim közé tartozik.
- Szuper! Akkor majd írok. - Újabb fogadalmat tettem magamban arra vonatkozóan, hogy amikor hazaérek, tegyem is meg. Minél előbb egyeztetünk időpontot, annál nagyobb az esélye, hogy nem telik be mással a következő mondjuk egy hetünk. De talán Nina fejből tudja, hogy éppen mikor van órája és mikor dolgozik, így sokkal könnyebb lesz megbeszélni, mint ahogyan én arra számítok. Talán a gyakornoki állásom miatt túlságosan megszoktam, hogy ezeket a dolgokat jobb írásban és egy naptár előtt elvégezni.
- Mi mindent tanultok? Hányan vagytok egyébként a szakon és milyenek az arányok? Nagy a srácok aránya? - Valójában ezt tudtam elképzelni a szavai alapján. Szerintem elképesztően menő tud lenni, ha egy nő megmutatja, hogy képes ugyanarra, amire egy férfi is. Nina pedig épp ezt csinálta, és fogja csinálni valószínűleg a jövőben, emiatt pedig máris nagyon büszke voltam rá.
- Igen, valami hasonlóra. Ez nagyon szép! - Előre nyúltam, hogy az ujjaim közé tudjam venni a ruha anyagát és kicsit közelebbről is megvizsgáljam azt. Meg kellene mutatnom valaki másnak is az opciókat, hogy segítsen a döntésemben. Felix neve is rajta van a meghívottak listáján, így talán az lenne a legegyszerűbb, ha neki küldenék képet a felpróbált ruhákról.
- Közgazdaságtan és politikatudomány - felelem magabiztosan. - A Columbiának van egy programja, ahol korábban el lehet kezdeni a mesterszakot, ami a nemzetközi kapcsolatokra és diplomáciára fókuszál. - Nekem pedig végsősoron az utóbbi volt a legfontosabb. Szerettem volna apa nyomdokaiba lépni, még ha nem is feltétlenül a politika kapcsán, inkább a nemzetközi kapcsolatok oldalon. A mi kapcsolatrendszerünkkel pedig ennek meg is volt az alapja.
- Te mikor fogsz végezni? Vagy van még gyakorlati félév is, amit el kell végezned előtte? - Nem lett volna meglepő, elvégre elég konkrét és gyakorlati tudást igénylő szakon tanul. Figyelmesen hallgattam őt, közben viszont elkalandozott néha a pillantásom róla a ruhákra. Igazából túl szépek voltak ahhoz, hogy ne így legyen.
- Hol tudom felpróbálni ezeket? - A kiválasztott ruhák felé intek a kezemmel. Nem akartam túl sokáig húzni az idejét. Különben is végig nézhettük volna az egész boltot, de akkor is elég lett volna egy olyan ruhát találni, ami igazán illik a villásreggelire. Egyébként is azt terveztem, hogy Felixre bízom a döntést. Már ha elérhető.