Aston & Sahika

- Gyerünk már, Sahika. Rohadt nagy buli lesz! - már órák óta győzködnek a srácok, hogy vegyék részt valami gazdag buliba, ahová tulajdonképpen meghívójuk sincs, csak valami szökés féleséggel készülnek. Jól hangzik, meg amúgy jónak elrontója nem szoktam lenni, de mivel nyakamon egy pénzéhes barom, meg a bátyámmal is találkozót beszéltem, így inkább ezt most kihagyom. Nem volt még nagyon alkalmam kipihenni a múlt éjszakát sem, szóval inkább kihagyom a sznobok társaságát, semmi kedvem nézni azt a sok elkényeztetett ribancot, akik a szüleik pénze miatt rázzák a rongyot, miközben kurvára fogalmuk sincs arról, hogy miről is szól az élet.
- Kösz. Ma inkább kihagyom. - zárom le ezzel a témát, és most az egyszer örülök annak, hogy mindannyian lelépnek és nem kell előttük beszélnem Astonnal. Egy sóhajjal és egy vállvonással megúszom és amint becsukódik utánuk az ajtó, lehuppanok az egyetlen kanapéra, ami ebben a lakásban van. Mondjuk nem lenne rossz, ha legalább a piás üvegeket, amik szanaszét hevernek eldobnám, de mivel nem a takarításról vagyok híres, így inkább hagyom a fenébe. Különben sem egyedül ittam meg, nem tartom igazságosnak, hogy egymagam kelljen össze szednem. Még akkor sem, ha épp a bátyámra várok, aki mondjuk lehet, hogy megszokta a puccot, mert elég ránézni a feleségére és lerí róla, hogy nem szereti a koszt. Én sem. Ami azt illeti. Csak ne nekem kelljen megcsinálnom a takarítást. A telefonomért nyúlok, hogy átküldjem a bátyámnak az új címet ahol lakom, csak most jut eszembe, hogy ezidáig a tudtára sem adtam, hogy elköltöztem. Nem mintha olyan sokat beszéltünk volna az elmúlt napokban. Az órára pillantok, majd végül egy sóhaj kíséretében lépek az ablakhoz, hogy legalább azt kinyithassam, mert képzelhetitek, hogy milyen szag lehet öt durván cigiző ember után. Az én orrom ugyan megszokta már, de azért jobb ha szellőztetek egy kicsit. Ebben a pillanatban csörren meg ismét a telefonom, majd az ajtó fele sietek, hogy egy gomb megnyomásával beengedhessem a testvéremet. Kinyitom az ajtót, majd kezeimet a kapucnis felső zsebébe rejtve várok, amíg a bátyám felér. az igazság az, hogy gőzöm sincs, hogy mit fogok neki mondani, túl rövid volt az időm ahhoz, hogy gondolkodni tudjak rajta.
- Gyorsan ide értél. - szólalok meg, amint felér, aztán hátrább lépek, hogy be tudjon jönni a lakásba, ami inkább tűnik egy kuplerájnak. - Bocsi a rendetlenségért. Keress egy helyet és ülj le. Iszol valamit? - kérdem most először zavartan. Pedig nem szoktam amúgy idegeskedni nagyon feleslegesen, csak hát nincs kedvem magyarázkodni semmi miatt. Nagyon remélem, hogy egyik tökkelütött sem gondolja meg magát és tér haza, nem akarom, hogy Aston lássa, hogy milyen emberekkel élek együtt. Amúgy jófejek meg minden... csak na. - Hogy van Benji? - nyilvánvalóan nem azért hívtam ide, hogy a fiáról beszélgessünk, csak egyszerűen egy kis időt akarok nyerni magamnak, hogy a lehető leghihetőbb ok miatt kérjek pénzt. Amit amúgy nagyon nem szeretnék pont tőle, de most muszáj. Azt viszont nem mondhatom meg, hogy megloptam a volt pasimat, nem biztos, hogy megfelelő indok lenne arra, hogy adjon is. Kölcsön persze. Mert majd egyszer vissza adom.

Aston & Sahika

Nem szándékosan szoktam keresni a baj, inkább úgy mondanám, hogy a baj az, ami mindig rám talál. Valamiért már kiskorom óta a nyomomban van, úgy igazán már meg sem lepődök rajta. Általában sikerül egyedül is kihúznom magam a pácból, ha meg mégsem jönne össze, akkor ott van a bátyám, aki talán nem mindig örömmel, de végül mégis kihúz a pácból. Ez is egy olyan helyzet most, amit képtelen lennék egyedül megoldani, mivel jelen helyzetben egy árva vasam sincs. Mehetnék persze én is dolgozni, ahogyan más normális emberek teszik, de valahogy a lélek sosem visz arra rá. Képtelen lennék mindennap egy programhoz igazodni, arról nem beszélve, hogy nem szeretem a pontosságot. Valahogy mindig akkor sikerül össze szednem magam, amikor már rég ott kéne legyek egy adott helyen. Szóval valószínűleg, ha nem a nagy pofám miatt, akkor a késések miatt hamar kirúgnának amúgy is. Arról nem is beszélek inkább,hogy mennyire utálom, ha valaki parancsolgatni próbál nekem. Az a fajta lány vagyok, aki szeret a saját feje után menni, előbb cselekszem, mint gondolkodok. Emiatt egy párszor már megütöttem a bokámat, de hát ez van. Azt szokták mondani, hogy az ember a saját hibáiból tanul, de nekem ez még nem jött össze. Egyenlőre pedig a jövőre nézve sem gondolom azt, hogy változtatni tudnék ezen a természetemen. Hacsak valami csoda nem történik, de ugye mindannyian tudjuk, hogy csodák nem léteznek.
Látom a bátyámon az értetlenséget, ami amúgy nem is csoda, hiszen a helyében én sem érteném,hogy mi is van. Szó nélkül költöztem át ide, sőt már egy ideje még csak életjelt sem adtam magamról. Nem mintha Ő nagyon érdeklődött volna  a hogylétem felől, ami amúgy tökre érthető is. Hiszen családja van. A feleségét nem túlzottan kedvelem, de ha neki Ő kell... hát nekem mindegy. Csak meg ne bántsa Astont, mert akkor kikaparom a két szemét, az tuti.
- Egy barátom lakása. Senki nem fog megenni, becs szó. - válaszolok kérdésére vigyorogva mikor látom rajta, hogy bizonytalan abban, hogy be jöjjön-e egyáltalán. Lehet, hogy felelőtlen vagyok, de azért csak nem gondolhatja, hogy bajba sodornám? Ahogy azonban belépik a patkánylyukba, becsukom magunk mögött az ajtót, és bízok abban, hogy több kérdéssel nem áll elé. Mert egyébként azt sem szeretem, ha vallatnak. Ebben a helyzetben, persze tök természetes, ha kíváncsiskodik, én sem tennék másképp, csak egyszerűen most nincs kedvem erről az egész szarról beszélni. Úgysem leszek már itt sokáig. Már igazából mindegy is. Az a hülye gyerek itt is megtalált, és ha nem akarom, hogy továbbra is a nyakamra járjon, akkor vissza kell adnom neki legalább a pénze felét. Nem mintha rá lenne szorulva. Na de mindegy.
- Igazából már nem sok minden maradt. Alkoholmentesünk meg sosincs. Vizünk van. Ha csak le nem vágták, mert lekéstük a kifizetését. - válaszolok vállat vonva, majd a konyha felé sietek, hogy engedhessek a csapról egy pohár vizet. Naná, hogy még tiszta poharunk sincs.Sóhajtok egyet, majd elveszem az egyiket, hogy öblíthessek rajta egyet, aztán teli engedem azt vízzel, és úgy térek vissza a bátyámhoz. Felé nyújtom a poharat miközben bocsánatkérő tekintettel figyelem. Nem ilyen körülmények között szerettem volna vele találkozni, de most így alakult. Hogy időt nyerhessek a cseppet sem kedvemre való beszélgetéshez, a kisfiát tartom a lehető legjobb témának, amíg pedig beszél leülök mellé a napaéra.
- Biztosan megnőtt. Valamelyik nap, ha nem gond akkor meglátogatnám. - ismét vállat vonok, mert talán ő nem bánja, de a feleségében nem vagyok olyan biztos. Nem csak én nem nagyon kedvelem Őt, de rajta sem látszik másképp. Nem mintha rosszul aludnék miatta. Nem válaszolok egyből a kérdésére, helyette inkább a felszakadt padlót bámulom és igyekszem a lehető legjobban kigondolni a megfelelőválaszt. A hazudozás általában jól szokott menni, csak nem a bátyámnak, hiszen Ő túl jól ismer már. - Csak ideiglenesen lakok itt. Nincs is áthozva minden cuccom. - válaszolok végül, majd megint elhallgatok és egy sóhaj után folytatom csak: - Tudod szükségem lenne egy kis pénzre. Kölcsön. Ígérem, hogy vissza adom. - bár a válasz alól kitértem, de legalább a lényegre tértem. Ha pedig szerencsém lesz Ő nem tesz fel kérdéseket, csak ad egy kis pénzt és már túl is vagyunk rajta.

Aston & Sahika

Ha bárki is megkérdezné, hogy mik a terveim a jövőre nézve, vagy hogy, hogyan képzelem el az életem kb 10 év múlva, akkor valószínűleg elküldeném a jó büdös francba. Mert kurvára nem szoktam előre tervezni, csak a jelen létezik a számomra. Soha nem értettem az olyan embereket, akik terveket szövögetnek a jövőre nézve, hiszen az köztudott tény, hogy nem tudjuk előre a sorsunkat. Abban azonban biztos vagyok, hogy a későbbiekben sem leszek másmilyen, mint most. Ez van, így nőttem fel. Ezt láttam. És számomra ez a tökéletes. Nem függeni senkitől, szabad lenni és magasról tojni a világra, mert bizony az élet egyáltalán nem olyan, mint amilyennek azt sokan látják. Az élet szívás. Hiába kergetsz hamis álmokat, mert biza a karma -már ha létezik -, úgyis kicseszik veled. Szóval ja. Jó nekem ez így. Amondója vagyok, hogy inkább én legyek az aki átbasz másokat, minthogy engem basszanak át. Inkább zárom el a szívemet a világtól, minthogy csalódnom keljen. Mert biza gyerekként már láttam, hogy milyen az, amikor azok a felnőttek, akikre a leginkább felnézel, a szüleid nem törődnek veled, és megtanultam hasonlóan élni én is. Nem engedek közel magamhoz senkit, így nem áll fent annak a veszélye, hogy esetleg megsérüljek. A bátyám az egyedüli személy, akiben megbízok, és akinek sosem lennék képes keresztbe tenni. Mindenki más csak egy eszköz a számomra. Azt hiszem, hogy az egyik fő oka annak, hogy nem túlzottan kedvelem a sógornőmet az pontosan ez. Mert elvette tőlem az egyedüli személyt, aki fontos és akinek fontos vagyok. Ezt persze így a világ összes kincséért sem vallanám be, de igen... rohadtul féltékeny vagyok. Azt az idő, amit eddig Aston velem töltött, most valaki másra szenteli, és ez kurvára zavar.
Amint beér a lakásba, látom rajta, hogy egyáltalán nem zavarja a felfordulás, ami itt van, viszont annál is inkább zavarodott. Persze, hiszen egy szó nélkül költöztem ide, erre a nem túl meghitt környékre. Érthető ha nem érti, néha még én magam sem értem a tetteimet, elég bőven annyi, ha nem faggatózik. Tudhatná, hogy soha semmire sincs ésszerű magyarázatom, hiszen néha még én magam sem tudom, hogy mi történik körülöttem, csak élek egyik napról a másikra. Nem nagy ügy. Megszoktam már így az életem. Bólintok egyet, majd igyekszem neki hozni is a vizet, amit amúgy én sosem tudnék meginni. Mármint a csapról biztosan nem. A sör valamiért jobban csúszik. Amint vissza érek hozza, átnyújtom neki a poharat, aztán leülök a kanapéra és annyira szeretném, ha már túl lennénk ezen a beszélgetésen. Mármint örülök, hogy itt van, de azt szeretném ha csak szó nélkül adná a pénzt, aztán azzal a téma lezárva. Megpróbálom a gyerekre terelni a témát, azzal is egy kis időt nyerve magamnak ahhoz, hogy a megfelelő magyarázatot tudjam majd adni, mert szinte holtbiztos, hogy nem fog olyan simán menni, mint ahogyan azt eltervezem.
- A feleséged nem biztos, hogy örülne annak. - nem szokásom kertelni, mindig kimondom amit gondolok, és nyílt titok az is, hogy Natalie és én nem szeretjük egymást. Csak elviseljük, Aston miatt. Mert hát ugye Ő sem tud az ellen tenni, hogy én vagyok a férje húga, ahogyan nekem sem volt túl sok beleszólásom a kapcsolatukba. Szóval mindkettőnknek bele kellett törődnünk a másikba, még akkor is ha nem szívesen tesszük. - Remélem, hogy nem engeded majd, hogy felvegye a gyereket. Még képes és elejti. - válaszolok egy fintor kíséretében. Ha az anyánkról van szó, akkor akaratom ellenére is dühös leszek. Igazából nem is nagyon érdemelné meg az anya jelzőt magának, az én szememben valami sokkal rosszabb. - Semennyit. Hívott egy párszor, de nem vettem fel. Nem túl sok minden van, amiről beszélhetnénk. - volt időszak, amikor váratlanul látogatott meg és próbált úgy tenni, mint akiben hirtelen felébredtek az anyai ösztönök, de ilyenkor valami indokkal hamar elkergettem. Most azonban, hogy el vagyok költözve és még a hívásaira sem válaszolok, nem tudok róla túl sokat. De, hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel.
Örülök, hogy a költözés témát ezzel le is tudtuk, nem kérdez róla többet, én meg nem is mondok. Mert nincs ennél több, amit mondhatnék. Szóval veszek egy mély levegőt és mindenféle további idő húzás nélkül a lényegre térek. Pont ahogy sejtettem nem úszom meg a további kérdéseket, így csak sóhajtok egyet és egy darabig meg gondolkodok, mielőtt válaszolok neki.
- Csak kell és kész. Miért kell mindig mindent megmagyarázni? - kérdem végül kitérve a válasz alól, a tekintetét pedig állom. Nem szeretem az ilyen felesleges kérdezz-felelek játékokat, ezt tudhatná már. - Adsz, vagy oldjam meg magam?

Aston & Sahika

Sosem titkoltam, hogy Natalie nem szimpatikus nekem, ahogyan Ő sem tett soha úgy, mintha a szíve csücske lennék, de a kis Benjit annál jobban bírom. Talán nem leszek soha igazi gyerek barát, türelmem sincs hozzuk 5 percnél tovább, sőt, több, mint valószínű, hogy nekem sosem lesz, ahhoz, kétlem, hogy fel fogok nőni eléggé, viszont én sem vagyok azért teljesen szívtelen, még ha sok mindenki szemében annak is tűnök. Az a gyerek a bátyám kisfia, így nagyon is fontos nekem. Astonon kívül senkim sincs, akire támaszkodhatnék, így még ha nem is értünk mindig mindenben egyet, de mindig igyekszem jó testvére lenni. Még, ha kicsit pocsékul is csinálom néha.
- Nem szeretném, hogy miattam veszekedjetek. - vonok vállat, és tényleg így is gondolom. Ha a bátyám boldog, akkor én is az vagyok. Meg ha vele boldog, akkor elfogadom. Szerencsére nem én kell azzal a nővel egy fedél alatt laknom, szóval miattam igazán kár a feszültség. Bár volt idő, hogy elgondolkodtam azon, hogy becuccolok én is hozzuk, csak azért, hogy bosszanthassam Nataliet. Aston sosem mondaná azt, hogy ne tegyem. De aztán végül mégsem tettem, mert képtelen lennék csendben meghúzni magamat egy sarokban, mert a a nagyságos asszonyt zavarja, ha esetleg hangosan bőgtem a zenét. Különben sem bírnám sokáig a gyerek sírást se, szóval inkább mégsem teszek ilyesmit, mert még a végén saját magammal lőnék ki. - Majd átmegyek néha. - teszem hozzá végül, és azt hiszem, hogy mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez annyit jelent, hogy ugyanannyit fogok oda járni, mint eddig jártam. Nem túl gyakran. Nem szeretek olyan helyen lenni, ahol elítélnek a stílusom és viselkedésem miatt. Ahogy szóba kerül az anyánk, kénytelen vagyok egy fintort vágni, ezzel jelezve, hogy mennyire hidegen hagy a nő létezése. Csakis annyit foglalkozok vele, amennyit Ő foglalkozott velünk gyerekként. Semmit.
- Szerintem téged elég sokszor leejthetett. Azért vagy ilyen tökfilkó. - vigyorodom el, és bár egyáltalán nem tartom viccesnek belegondolni abba, hogy miken mehettünk már át csecsemőként is, de tudom, hogy a bátyám érti azért a viccet. Meg hát már úgyis annyira mindegy. Így is felnőttünk. De már nincs szükségem rá. Ezt neki is el szoktam mondani, ha az agyamra megy a hirtelen gondoskodó anya szerepével, ami egyébként elég átlátszó szokott lenni. Ő és az anyaság fogalma nagyon messze állnak egymástól. Annyi mindent elcseszett az életünkben, hogy igazából nem is tudom, hogy a hátralévő élete elég lenne-e ahhoz, hogy ezt rendbe hozza. A gyerekkorunktól fosztott meg, amit már sosem fog tudni vissza adni, nem számít, hogy mennyire erőlködik.
A pénz téma mindig nagyon kínos kettőnk között, egy jó párszor már eljátszottam a bizalmát, de máshoz nem tudok fordulni. Szerezhetnék persze magamnak törvénytelen úton is, azt mindig jobban szerettem, mint kérni, de akkor meg megint megsértődik, hogy nem kérek tőle segítséget. Ha meg kérek, akkor jön az ostoba faggatózásaival, amit egyébként sem szeretek.
- Ha nem tűnt volna fel, most is tiszta vagyok. Nem arra kell, azt megoldom máshogy. - már egy kicsit meguntam, hogy mindig ugyan oda lyukadunk ki, hiszen nagyon jól tudja, hogy a beleegyezése nélkül is drogozok, ha akarok. Szóval valójában annyira mindegy, hogy ad-e pénzt arra, vagy sem, mert ha valamit igazán akarok, akkor azt megszerzem magamnak. A kábítószerek tartanak életben. Nem fogok róluk lemondani csak azért, mert Ő nem örül neki. Nem mintha Ő nem használta volna. Csak azért, mert családja van, tudhatná még, hogy milyen valaminek a szerelmese lenni. - Elmondhatom, hogy mire kell, de nem biztos, hogy örülni fogsz neki. - válaszolok vállat vonva, majd a zsebembe nyúlok egy cigiért és meggyújtom azt. Nem szokásom a mellé beszélés, szeretek egyenesen beszélni, mert úgy vagyok vele, hogy nincs túl sok veszíteni valóm. Szeretek a pillanatnak élni, és nem agyalni azon, hogy mi lesz és mi nem. Nem akarok az életemen sem változtatni, mert nagyon jól érzem magam így, ahogy vagyok. - Megloptam valakit, akinek rohadtul sok pénze van. Igazából észre sem kéne vegye, hogy hiányzik pár száz dollárja, de mivel egy pénzéhes barom... így követeli vissza. - ledobom a csikket a földre, és rátaposok. Ennek a parkettnek már amúgy is mindegy, nekem meg nincs kedvem felállni egy hamuzóért. Mindössze csak reménykedek abban, hogy Aston elégedett lesz a válaszommal és kisegít egy kicsit. Megint. -Elégedett vagy a magyarázatommal? - kérdem sóhajtva és a megbánásnak a legkisebb jelét sem mutatom magamon. Mert újra megtenném, ha lenne rá lehetőségem.