...aki ékes bizonyíték arra, hogy néha a harag és a szeretet egy tőből fakad.
Talán hirtelen jött, talán már rég meg kellett volna lépnünk Dianeval, hogy örökké megesküszünk egymásnak és valójában mindenki röhögött rajtunk mögöttünk, hogy mit környékezzük örökké egymást, mikor vagy megy valami, vagy nem, na hát ez az, mi közel nyolc éven keresztül húztuk egymás agyát és sajátunkat is ezzel a kérdéssel és végül most, még mielőtt teljesen kicsúszott volna lábaim alól a talaj, összecsaptam tenyeremet, megittam két doboz tejet - mert szeretem és ösztönöz az egészségre -, majd a belvárost feldúltam és megvettem a gyűrűket. Lassan esküvő. Nem mondhatnám, hogy elkapkodtuk a megszervezést, s ha durván kifacsarom a történetet, akkor be kellene vallanom, hogy igenis hozzájárult mindezekhez az Ezrával és Quinnel történt botrányaim. Kérdem én: meg kellene köszönnöm nekik? Első válaszom magamnak az, hogy dehogy, megtettem én volna anélkül is, hogy Quinnt lecsukják és Ezra tudtom nélkül viszi el a pénzem, de mint tudjuk, ha nagy döntésekre kell elszánnom magam nő ügyben, képes vagyok odafele úton elhagyni a farkam. Tehát igen, egy kicsit az idegösszeomlás szélére kellett kerülnöm ahhoz, hogy lépni tudjak, s szívem mélyén tán emiatt is hálás vagyok húgoméknak, de persze ha lehet, még egy ilyen lecsukást nem akarnék átélni és nem csak pszichológiai úton. Nem viselkedtem szépen vele. Se Quinnel, se Ezrával. Mondhatni egy barom voltam. Utóbbi személlyel találkoztam először és tudtam meg mi történt, ritkán keverek le bárminek bármit a pián kívül, de akkor keményen falhoz vágtam Ezrát. Azóta se beszéltünk. Quinnivel kicsit máshogy történt a helyzet, talán nem is voltam már teljesen józan, mikor mi találkoztunk, mert homályosak a történtek, de arra emlékszem, hogy durván összevesztünk és arra is, hogy nem teljesen gondoltam komolyan minden szavamat. Volt egy sötét korszakom ezután, mikor jóformát senkivel sem akartam beszélni, Diane is pont akkor szenvedett brutális autóbalesetet, szóval minden összejött. Eltelt pár hét, néhány hónap az eset óta és az sokat segített, hogy ilyen gyorsan szerveztük meg magunknak az esküvőt, s lám most itt vagyok alig három nappal a nagy esemény előtt. Nem érdekel anyám, semelyik felmenőm, azonban az hatványozottan is, hogy húgom megjelenjen és jól érezze magát, tudom, hogy nem csípi a kiöltözéses alkalmakat, de nagyban letojom miben lesz, ha ott lesz és legalább kicsit mosolyogni fog, ha máson nem, akkor azon, hogy mennyire teleeheti magát a lakodalmon, vagy éppen azon, hogy mennyire fos a kaja. Kettőt kopogok. Mi a faszért kopogok a saját lakásomba? Nagy részét amúgy is hosszú évek óta én fizetem. Benyitok, bár sokkal visszafogottabban, mint ahogy szoktam általában, most nem hallja meg mindenki, hogy hát igen, Aston megjött. Másfél hónapja annyit fordultam meg itt, amennyit előtte nem, furcsa érzés. - Quinn? Itthon vagy? - szólalok meg valahol a kiabálás és a normális hangerő között ahelyett, hogy nemes egyszerűséggel benyitnék a szobába. Nem arról van szó, hogy nem találkoztunk hónapok óta, de hiába látjuk egymást, ha csend van.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Sok minden csengett a fülemben azóta a bizonyos nap óta... vagy éjszaka? Ki emlékszik már ilyen apró részletekre. Éjszaka volt amikor lecsuktak... ez szinte biztos, de nem vagyok benne biztos, hogy mikor jött értem Ezra a pénzzel. Tudtam, hogy nem fogja a legsiműbb módon elintézni az ügyet, és fingom se volt róla, hogy honnan tudott ilyen hamar ennyi pénzt lőni, de megoldotta... akkor pedig nekem csak ez volt a lényeg. Elvonási tüneteim voltak már akkor, amikor kijöttem és nagyon hamar szükségem volt a feloldozásra. Ezra ebben természetesen partner, de sosem gondoltam, hogy a tesóm haverjai a legjobb társaság az elszálláshoz. Akkor viszont kívételt tettem. Én nem faggattam őt, hogy honnan van a pénz, ő pedig nem beszélt róla. Gondoltam majd ez a szraság is eltűnik a lefolyóban, mint minden más hányadék, amit alkotni szoktunk. A lefolyó azonban most először megtelt és visszafröcsögött a sok szarság, amit műveltem. Jött egy sms... Ezrától. Jobb lett volna fedezékbe vonulni, mert Aston haragja alkoholban érlelve keményebb viharnak bizonyult, mint amit eddig valaha átéltem. Mármint hallottam én már durvább dolgokat az ő szájából, csak azokat nem nekem célozta. Most viszont védtelennek éreztem magam, mint egy gyerek... de nekem ő volt a menedékem... nem volt kihez fordulni oltalomért. Így magamra vettem a harcifaszságomat és próbáltam túlélni azt a szórást, amit tőle kaptam. Az elején még tudtam, hogy nem gondolja komolyan amit mond és a fejemhez vág... a közepe felé már csak reménykedtem. A végén pedig csak egy naív gyermeki hang remegte, hogy nem ez lesz a bátyámmal. Aztán csend lett. Mint minden vihar ez is elvonult a fejem fölül... viszont Aston is eltünt ezzel együtt. Talán még sosem volt ekkora szünet kettőnk között. Már elbérletet is nézegettem, ha esetleg végérvényesen meg akarná velem szakítani a kapcsolatot, és úgy döntene, hogy eddig volt számomra hely a szárnyai alatt. Életemben először igazán féltem, és még sokszor a drogok sem nyújtottak akkora feloldozást, mint amire szükségem lett volna. Hetek teltek el, de még mindig volt fedél a fejem felett, így még sejtettem, hogy van valamilyen remény a számunkra. Az a szomorú... vagy nem túl szomorú igazság, hogy szükségem van rá. Önző és beteges módon sosem tudnám elengedni a testvérem... most csak.... adtam neki egy kis.. teret? Azt hiszem.. Az égő fűnek van egy jellegzetesen nehéz és torokramászó szaga. Csak könnyű kikapcsolódásra volt szükségem, így nem nyúltam keményebb anyaghoz. Ma... még. Asszem. Pont annyira van szükségem, hogy tompuljanak az érzékeim... Kellene valami cél az életben... valami, amiért van értelme felkelni a kurva ágyból. Kopognak. Miafasz. Alig bírok feltápászkodni, amikor meghallom a hangját. A szobám ajtajához botorkálok, miután rendezni bírtam a vonásaimat. Vagy most készül kidobni a gecibe, vagy itt az ideje, hogy elszívjuk a békepipát. Kinyitom a szobám ajtaját. -Szia.-frappanás. Ennél többet nem tudok hirtelen kigyömöszölni magamból, csak kijjebb nyitom az ajtót, hogy bejöhessen, ha egyáltalán akar.
...aki ékes bizonyíték arra, hogy néha a harag és a szeretet egy tőből fakad.
A húgom. Ennyi. Pont. Ez nem valami olyan kapcsolat, amire azt lehet mondani, hogy vége. Nincs vége, gecire nem lehet szabatossága, nem lehet megváltoztatni, eltörölni, megmásítani és leszarom mit mondanak az angol genetikus tudósok a gyönyörű fehér laboratóriumukban, még ők sem tudnák megcáfolni ezt. Itt nincs szakítás, nem létezik elválás, nem mondhatom, hogy "nem ismerlek", mert arcunkon virít, hogy rohadtul ugyanolyan gyilkosan tudunk nézni, ugyanolyan retardált pofával, s ez is mi összeköt bennünket a rengeteg emlék között. Szeretem. Ennyi. Pont. Nem akarom elveszíteni. Nem szégyen és nem gyengeség, nem kevésbé férfias ezt kijelenteni, nem áldozatvállalás és nem is szánalom. Mikor rá nézek, magamat látom, egy olyan énemet, amit nem tudtam eddig megmenteni. Egy olyan énemet, amivel folyamatosan küzdök, s mégis mikor rá nézek, otthon érzem magam, azon a helyen ahonnan jöttem, de nem hely szempontjából, hanem lelkiekben. Tudom, hogy nem én vagyok a fő bűnös, azonban magamat is annak érzem, egyrészt amiért elvesztettem a fejem, másrészt mert jó ötletnek tűnt egy kicsit elszigetelnem magam mindenkitől. Összetörtem, s ez nem csak húgom miatt történt, de rajta csattant. Bűnös vagyok, akárcsak ő, de talán még helyre lehet hozni. Lehet valami változni látszik bennem és benne is, közöttünk. Kopogok, bár rájövök, hogy még mindig hivatalosan itt lakom. Benyitok, nem látok senkit, nem hallok semmit, mintha csak kihalt lenne minden. Van szám, vannak végtagjaim, nem esek kétségbe. A konyhába megyek és kinyitom a hűtőt. Nem sok minden van itthon, bár nem is az volt a szándékom, hogy egyek valamit, mindössze ellenőrizni akartam, hogy eszik-e egyáltalán. Amilyen bő ruhákban járkál, nem látszik az alakja, de van egy olyan érzésem, hogy az utóbbi időkben főként eléggé lefogyott. Elhatározom, hogy rendelek valami tacot féleséget, mikor hallom, hogy nyílik egy ajtó. - Szia! Taco vagy kentucky csirke? - lépek ki a konyhából, bár megcsap a fű szaga. Egy pillanatra megtorpanok miatta, arcom keserűbbé válik, testem ösztönös reakciót nem tudom eltüntetni, de nem szólok egy szót sem. Már úgysem tudnék mit tenni, már elégette. Inkább tovább figyelem nyúzott arcát, remélve, hogy választ, ha még nincs beállva annyira. Őrültnek érzem magam, de ha megteszi, már pötyögök is és felhívom az egyik éttermet, hogy hozzon kaját. Attól jobban lesz. Mihelyst ismét csend áll be, már széttipor a levegőben lévő feszültség. Nem akarok odáig süllyedni, hogy már rendesen szót se tudok váltani húgommal a történtek miatt. - Hagyjuk ezt a szarságot és beszéljünk. Van miről... - fonom össze két karomat és nekidőlök az ablakpárkánynak, miután kinyitottam azt, hogy kivigye a levegő ezt a bűzt. - Nézd, sajnálom, hogy szemét módon viselkedtem. Eldurrant a fejem, mert minden egyszerre csapott agyon. - Szép kezdés, de ebben rohadtul nem vagyok jó. Mondom mit akarok, hiába talán nem így kéne, vagy mit tudom én...
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Őszintén? Le tudtam volna fosni a bokámat. Szerintem nem a mostani a legjobb állapotom egy viszontlátásra, de ember tervez Isten.. öhm?.. intéz? szervez. Tök tudja. Mindenesetre hála a jó égnek most sem képesek a dolgok legalább minimálisan az optimális irányba billenni, hanem csak dagonyázom tovább magam a szarban, mint egy rendes gyerek. Feltápászkodok. Szinte pofára esek a saját ágyeműmben. Talán még az lenne a legszebb, ha még a homlokom is kék zöld, talán még puklis is lenne. Akkor lennék én az igazi unikornis. Mindegy. Tovább. Botorkálok egy kanyart. Megtehetném, hogy elgalább belepillantok a tükörbe, mielőtt kilépek a testvéremhez, de végül nem teszem. Ha fos állapotban vagyok most valószínüleg az sem segítene, ha négyszer ötször végigfésülném a hajamat az ujjaimmal. Itt már valószínüleg a mindenható atya úr isten sem tudna rendet tenni zabolátlan tincseim között. Úgyhogy nemes egyszerűséggel szarok az egészbe bele. Na meg egyébként is. A testvéremről van szó. Aston látott már rosszabb állapotban is és aligha az lesz velem most a legnagyobb problémája, hogy milyen formátumban létezik a hajam. Valószínüleg jobban fogja aggasztani, hogy milyen állapotban van a testem meg a lelkem. Már ha nekem még van olyanom. Már ha nem azért jött, hogy kidobjon a francba. Kilépek és amilyen gyorsan tudom be is csukom a hátam mögött az ajtót. Csak annyi szaganyag szökjön meg, amennyinek feltétlen muszáj. Így is látom a hirtelen villanást az arcán, amikor felismeri, hogy mi is történt is néhány perccel ezelőtt. De nem szól egy szót sem. Kaját emleget. Ez most komoly? Nekem igazából az is megfelel, ha úgy teszik, mintha a múlt le lenne zárva, csak kettőnk között az a különbség, hogy neki még tényleg van lelke. Neki fontos, hogy ezen úgy tudjon tovább lépni, hogy meg is beszéltük a problémánkat, nem csak elsiklunk felette. Közelebb lépek hozzá és egy rövid pillanatra beharapom az alsó ajkamat. Észre sem vettem, hogy mennyire megéheztem, annyira elmerültem a kis gondolataimban. Tudom, hogy a hűtő üres. Maximum egy tömb sajt, valami koffeines szar, meg üdítő lehet benne. -Kentucky.-nem is kell rajta sokat gondolkoznom. Figyelem ahogyan bepötyögi a telefonászámot, én pedig unottan babrálom a pólóm szélét. Nagy. Fehér. Csak lóg rajta. Éppen, mint a gatyám. Nem is tudom, hogy hogyan tudtam megúszni az eddigi napot úgy, hogy egy rohadt foltot sem ejtettem a ruhimon. Félis szinte már büszke vagyok magamra. Kicsit letompul a fejem. Megpihen a tekintetem azon, ahogy a körmöm végig siklik az anyagon. El is felejtem, hogy talán meg kellene szólalnom. Nem vagyok ehhez teljes mértékben hozzászokva. Nekünk mindig olyan könnyű volt... mármint szót érteni egymással. Most pedig állok, mint egy rossz gyerek, aki mégiscsak kap vacsorát miután szemét állat volt. Aztán megszólal. Én pedig pánik szerűen mozdulok. Kiveszek egy poharat a szekrényből és egy kis hideg vízzel megpróbálom helyrerakni a lelkemet. -Itt nem te vagy az akinek magyarázkodnia kell.-vonom meg a vállamat mielőtt az utolsó kortyokat is kiiszom a pohárból. Ott hagyom a pulton. Még minden bizonnyal szükségem lesz rá. Követem és a szemben lévő falnak támaszkodok. -Jaja egy pöcs voltál.-próbálom kerülni a szemkontaktust, de csak, mert sejtem, hogy nem lennék képes túl sokáig megtartani. Vagy sírva fakadnék, vagy elájulnék valószínüleg. A pontos kimenetelben nem vagyok teljesen biztos. -Nézd. Éééén. öhm. Nem akartlak belerángatni abba a szarságba. Ezt remélem te is tudod. Ezra is egy pöcs volt. Nem tőled kellett volna megszereznie a lóvét. Nem tudtam, hogy így fogja elintézni. Ha tudom, akkor inkább ott rohadok meg.-ráemelem a tekintetemet, de nem bírom ott tartani túl sokáig. Inkább a kanapé varrását mustrálom. -Én örülök, hogy boldog vagy. Komolyan... és nem akarom elvenni a boldogságod... magammal rántani meg főleg nem akarlak. Csak te is tudod... a szerencse ótvar egy szerető. És valahogy kifejezetten szeretek rábaszni a dolgokra.
...aki ékes bizonyíték arra, hogy néha a harag és a szeretet egy tőből fakad.
Lehet nagyon is megszokás, hogy első köröm a konyhába vezet, általában éhes szoktam lenni, mikor hazajövök és nem állítom, hogy most nem ez a helyzet, bár valós, hogy amíg nem állok meg a frizsider előtt, addig észre se veszem, hogy üres a hasam. Ilyenkor lép életbe az, hogy nincs időm éhesnek lenni, ami szar kifogás, mert valóban egy kicseszett kifogás. Nem, most nem a hasam hajt és még csak azt se mondhatom, hogy számon kérném tesómat, hogy eszik-e rendesen, noha ez effektíve közelebb áll a valósághoz. Rohadtul aggódom érte és tudom, milyen vékony. Nem olyan, mint a szándékosan diétázó, fűzőket hordó szilikonbabák, de azért eléggé rossz passzban láttam utoljára. Miután meglátom és megcsap egy tömény bódító szagnyaláb, erővel kell kordában tartanom magamat, hogy ne szóljak érte, habár ez a kisebbik gondom, rengetegszer összenyomtam ajkaimat, mikor láttam őt úgy, ahogy egykoron még én virítottam valamelyik barom osztálytársam padlóján. Inkább csak kibaszottul nehéz ekkora csend után felnyögni valami értelmeset, még úgy is, hogy nem kell bemutatkoznom húgomnak, hisz ő az, ki a leginkább tudja, mi és ki vagyok valójában, ő az, ki emlékezetemben ott van, mikor múltamra gondolok. Gyorsan elintézem a rendelést, ami nem csak annak köszönhető, hogy nem akarok bajlódni vele, hanem mert a pasas a telefon túlvégén is egész jó fej, hamar megértjük egymást, aztán mehet mindenki a dolgára, jelen esetben én most húgomhoz, ki úgy nézegeti pólóját, mintha azon kellene lennie valaminek, de békésebb inkább azt mondani, hogy biztosan csak a feliratot veszi szemügyre rajta, én se szoktam megnézni, hogy mi az isten van ráfestve a textilekre. Utálom ezt. Magamat is beleértve, meg úgy az egész feszült szituációt, ami nem csak a pénzes eset után alakult ki, hanem egészen kiskorunktól tart. Tudom, hogy vethetnék ennek véget, csak ahhoz ki kellene kötnöm a farkamat, mert rohadtul gáznak érzem már, hogy le tudom ordítani a szomszéd tanya tehenét is, de a saját húgom drogproblémái gondolatától elfog a hányinger. Nem tudom, hogy eldurran-e bennem valami, vagy némi misztikus belső eső következtében szedem össze bátorságomat, hogy szembenézzek a tényekkel és nem mellesleg húgommal, illetve saját tükörképemmel is. Nem hat rám jól, hogy pont mire összecsapom a két kezem és határozottságot hordok magamra, Quinn megiramozza a csapot. Csendben maradok, aggódó szemeimet leplezve valahová a padlózat ékes hibáin pihentetve azt nyalom meg ajkaimat. Nem esik jól, sőt egyenesen kibaszottul szarul hat amit mond, holott igaz ez kétségtelen, mégis felkavarja gyomromat és azt sejteti, hogy tervei szerint vérig ont a történtek miatt. Ez csak azért lenne tragikus, mert egyikünk se arról híres, hogy hagyja magát alávetni olyan erőteljes akaratnak, amit már nem érzünk fernek és szerintem nem lenne fer, ha itt csak én lennék egyedül a pöcs, még ha biológiailag ez így is van. Őt szurkálom tekintetemmel, úgyhogy tökéletesen kiveszem, hogy kerüli a szemkontaktust, ez pedig megsejteti velem, hogy tán nem a lepöcsözés minden, mit mondani tud. - Nem azt nevezném szarságnak, hogy kapok tőled egy telefont a dutyiból, ennél sokkal durvább dolgok folynak a mindennapokban közöttünk is, vagy tévedek? - Igen, most arra gondolok, ami nincs a pólóján. - Tök jó cimbik vagytok Ezrával, de annyira nem ismerted ezek szerint, hogy tudd, Ezra előbb rabol ki engem, minthogy megkörnyékezze a lóvés szülei háza táját. - De nem hibáztatom, se őt, se Ezrát. Engem ez az egész már annyira nem érdekel, megtörtént hát kész. Elmosolyodom, szerintem értem mit érez Dianevel kapcsolatban, éreztem én ezt már rajta előbb is és valamilyen szinten tökre igaza van, ha úgy vesszük, hogy jogos amit érez. - Elbírok két nővel is - mosolygok még mindig, teljesen jóindulatból és őszintén. - Szükséges és elégséges feltétel számomra, hogy legyen két nő a közelemben, igen, a közvetlen közelségemben és az egyik nő te vagy, mert gecire a húgom vagy még mindig. Semmiben sem tudja befolyásolni a kettőnk közti kapcsolatot Diane megléte, mi ketten viszont annál inkább és ezért vagyok most itt. - Quinn. - lépek közelebb hozzá és próbálom elrejteni szúrós szemeimet, amik nem szigortól, hanem bánattól és fájdalomtól szikráznak. - Nem akarom, hogy odáig süllyedjünk mi ketten, hogy már elszigeteled tőlem az életed, nem merem megkérdezni se, de remélem nem azért, mert már nem bízol bennem... - Mély sebet vájt belém, hogy inkább hívta Ezrát mint engem és itt nem féltékenységről van szó, a kicseszett életbe is, a bátyja vagyok, nekem kellene lennem annak a valakinek, kit elsőként fel mer hívni, ha baja esik. - Tudod mit tettem volna, ha engem hívtál volna? - ülök le a kanapéra és tartok egy kis szünetet, hogyha rá tud valamit vágni egyből, akkor arra legyen lehetősége, puszta kíváncsiságból. - Semmit. Otthagytalak volna a dutyiban - válaszolom végül meg, igencsak keményen, majd felé fordítom megenyhülő arcomat. - Egy kicsit magadra hagytalak volna, hogy elgondolkodj pár dolgon, aztán másnap, vagy talán két nap múlva, pont ugyanazzal a pénzzel mentem volna el kifizetni az óvadékot, amivel Ezra. - Ez a különbség Ezra - mint egy kurvajó barát, bűntárs - illetve én - mint az érintett bátyja - köztem és máig hiszem, hogy talán hatványozottan jobb lenne most minden, nem csak a kapcsolatunk, de Quinn hozzáállása is a világhoz, ha így történt volna, persze egy halvány reménysugár, semmi több. - És amúgy mi történt? Miért csuktak le? - Részemről már sokkal kötetlenebb a beszélgetés, a nehezén túl vagyunk, remélhetőleg.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Csak állok előtte, mint egy buta liba. A cipőm orrát próbálom bámulni, mintha az bármitől is megmenthetne. Csakhogy kurvára nem. Amikor elkezdődött ez a mai nap csak a lebegésre vágytam. A céltalan semmire, az üresség állapotára. El akartam szakadni. Nem csak ezek közül a falak közül, de a saját testemből is. Éreztél már olyat, hogy fojtogat a levegő? Hogy óráról órára és percről percre mintha nőne a mellkasodra helyezett szorító fájdalom? Nem tudsz okot mondani. Semmit. Csak a saját elcseszett fejedre tudod fogni az egészet, meg az elcseszett emberekre, akik miatt nem lehetett normális gyerekkorod. Én választottam, de nem az életet. A céltalan szublimálás tér és idő peremén sokkal csábítóbb volt. Mert akkor nem kellett már a sarokban a repedést bámulva a jövőn gondolkozni. Most mégis a testvérem ránt vissza. Vissza a jelenbe, vissza a valóságba, ahol minden egy kicsit legalább szar és túl sok dolgot basztam már el, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni. Ő rendel. Persze, még ilyenkor is gondoskodik rólam, amitől még egy kicsit szarabb embernek érzem magamat, de sebaj, a vízbe menekülök. Tisztuljon egy kicsit a fejem. Megszólalok. Mert persze nem lehet a végtelenségig húzni az időt és előbb utóbb valaki nyitni fog. Talán nekem kell annak lennem, hogy egy kicsit szépíthessem a helyzetem... hát nem annyira sikerült. Még mindig a pólómmal szórakozok, amikor a mindennapos problémákat említi. Persze. Sokkal komolyabb probléma, hogy nem egyszer talált meg a saját hányásomban fuldokolva. Igazából ha igazán faszagyerek lennék valószínüleg már bájosan túllőttem volna magamat a túlvilágra, de őszintén bevallom mérhetetlenül fosok attól is, hogy vár valami a túloldalon, meg attól is, hogy semmi. De persze ő sem egy szent. Tőle loptam az első adagokat, amíg nem tudtam megoldani saját magamnak a helyzetet. Természetesen sosem őt hibáztattam azért amilyen vagyok. Sőt. Igazából nem is tudom, hogy lehetnék-e más. Másmilyen... úgy értem. Megvonom a vállamat. Ez már válasz? Talán? Félig... fogjuk rá. Jobbat nem tudok most. -Tudtam, hogy megoldja valahogy... csak azt nem, hogy pont téged fog lerángatni.-vallom be. Igazából pont telibe leszartam, de ez az opió tényleg nem merült fel a fejemben. Idióta fasz. Szeretem. De attól még egy idióta fasz. -De... csak.. Te most kaptál egy lehetőséget Aston. Hogy ezt az egészet magad mögött hagyd... szerintem még gondold át. Én nem fogok haragudni... de valószínüleg változni sem.-csak egy pillanatra nézek rá. Nem tudok más lenni. Egyszerűen nem és kész. Talán az a legszomorúbb, hogy soha nem is próbáltam meg... és nem is éreztem rá semmilyen jellegű késztetést. -Igen... pontosan ezért nem téged hívtalak. Nem akartam, hogy bármitől is visszatartsalak az életben.-ekkor nézek rá. Pontosan tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de kiszedett volna onnan. Sem anyagi sem semmilyen áldozatot nem akartam, hogy hozzon értem. Mégis meg kellett tennie. Ráadásul akaratán kívül. Kérdése hasba vág, pedig... hát ja ezen is gecire túl kellett esni. Csak éppen még nem akartam neki eldicsekedni... azt hittem megúszom. Nem... nem gondoltam komolyan csak éppen reménykedtem benne. -Öhm.-bravó. Hazudhatnék is de minek. Igazából jobb mint bármi más opció, ami a fejében lehet azzal az estével kapcsolatban. Nem drogbirtoklás, nem fogyasztás. -Emlékszel még arra a csajra? Az a buta picsa a gimiből. Cassidy James.. egyszer megvertem és fegyelmit kaptam érte... na azon az estén felismert... és bosszút akart állni vagy valami ilyesmi... és hát na.. tudod hogy megy az ilyen.. elcsapta az agyamat, mert beszólogatott.. és véletlenül... öhmm.. bebasztam vele egy bolt kirakatát... aztán a riasztó miatt kurva gyorsan jöttek a kékek... szóval ja.. testisértés .. a bolti lopást ejtették... nem az volt a cél. Csak egy kicsit meggépeltem a ribancot.-vallom be. Végülis ezt már kár lenne szépíteni. Meg félig szégyenlem is meg nem is. Megérdemelte. Az biztos. -Azt hittem Ezra már mesélte...-nem tudom, hogy ők mennyire maradtak beszélő viszonyban.
...aki ékes bizonyíték arra, hogy néha a harag és a szeretet egy tőből fakad.
A sors iróniája talán, vagy a mi tragikus történetünk, hogy Ezra nem is tudott volna jobb embertől lopni pénzt, mint tőlem a saját húgom felmentésére. Ez valahol érthető, mert baszki tényleg a húgom, szóval fizessem is, nehogy már mástól lopná rá a lóvét, de mennyire egyszerű lett volna már engem telibe felhívnia Quinnek? Néhány sérüléssel kevesebb instant, na meg esetleg valamennyivel szorosabb kapcsolat maradna fent köztem és Quinn, illetve köztem és Ezra között. De, természetesen ez nem az én formánk, vagyis nem a Miles-ok formája, mert valahogy vérünkben van a szarkavarás, melytől úgy irtózok, mint szőke nő a seggszőrtől és mégis valahogy állandóan ez történik. - Pech, vagy mi a csuda - vonom meg a vállamat, már amúgy nem akarok ezen bajlódni, csak érthetetlen számomra, hogy mit miért tesznek egyesek, bár tény, hogy Ezrát finoman szólva is kurvanehéz kiismerni. Szomorúan hallom, hogy nem fog tudni változtatni, mély levegőt veszek, majd hosszasan ki is fújom azt. Nem értem, Quinn miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy elengedjem. Mintha képes lennék rá... - Barátokat is nehezen hagyok hátra, nemhogy a húgomat. Quinn, ezt felejtsd el, mert az életem minden szakaszában legalább hetente egyszer zaklatni foglak a jelenlétemmel, mindegy, hogy milyen helyzetben vagy. - És szándékosan nem mondom ki a drog szót. Egyszerűen csak nem akarom kimondani, nem feltétlenül Quinn miatt. A legfőbb baj az, hogy nagyon is megértem, mit szeret az anyagokban, néhány hete újból elgondolkoztam, hogy magamhoz veszek valamennyit. Van egy nagyon közös tulajdonságunk: egyikünk sem könnyen mutatja ki az érzéseit, holott tányérokat törhetnénk szerintem mindketten, de akkor meg csak takarítani kellene, szóval jó ez így. Nem jó, de tegyük fel, hogy az. És egyébként nem azért jöttem, hogy lebasszam. Rendbe akarom tenni kettőnk életét végre, megkísérelni hogy elkezdjünk úgy kommunikálni egymással, ahol a nagy könyvekben a testvérek teszik. Mennyire gáz az, hogy alig ismerem a húgomat? Régen sokkal többet beszélgettünk, mikor gimis voltam, tök sok mindent megosztottabb vele, még kicsi lánnyal, így húszas éveinkre már minden túlságosan elkomolyodott. Lehet el kellene mennünk kikapcsolódni, de ugyan hová? És mikor? Hívjam el vidámparkba annak ellenére hogy szerintem szörnyen gáz az itteni park, meg nem is egy tesós buli? Érdekel, hogy mit történt vele. Nem azért, hogy tudjam, hanem tényleg... csak beszélgetni akarok, ismerkedni basszus. Némi gondolkodás után bólogatni kezdek az említett csaj nevére. Valami rémlik róla, de csak az, hogy nagyon nem bírtam. A sztorira nem tudom megállni, hogy ne kezdjek el nevetni. Oké, köcsög tőlem, de ez annyira tipikusan Quinnre vall. Főleg a "bebasztam vele egy bolt kirakatát" incidens. Mondhatni zseniális, de közben meg siralmas is. Nem olyan képet vágok, mint aki nagyon dühös lenne a húgára. - Szerintem egy ilyen miatt anyánk is ült már pár napot. De most tényleg, egyszer említette. Amúgy szerintem nem gáz, megérdemelte, meg te is, aztán kész, le van tudva, csak a gond ott kezdődött, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mert macerás volt a kijövetel a dutyiból. - Ha Ezrát kihagytuk volna a dutyiból, biztosan röhögve, cukkolva őt mentem volna kihozni onnan, vagy ilyenek. De nem ez történt és szerintem a hármas butaságunk jobban megviselt minket, mint a ribancos verekedés és a rácsok együtt. - Nem mondta, nem mondott ő semmit, főleg nem azzal kapcsolatban, ami nem az ő dolga. - És nem is kérdeztem tőle, mert Quinntől akartam hallani, így láthatta is az őszinte reakciómat rá. - Anyáék tudnak róla? Egyáltalán mikor találkoztál velük utoljára? - dobok fel csak látszólag könnyebb témát, miközben nekiállok valami rendrakásféleséget csinálni a házban. Én sem vagyok a rend gyöngyszeme, de úgy látom, kicsit eldurvultak itt a dolgok.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Kezdőlap
