Munkából szabadulva most sem haza vezet az első utam, de különösebben nem tölt el negatív érzésekkel ez a tudat, most nem, hisz bennem van valami izgatottság is a rettenetes testi és szellemi fáradtság mellett, ami a kialvatlanság és a tízhez konvergáló ledolgozott napi órák számának betudható, s mégis, a házvásárlás nem mindennapi ízvilága kellemesen áramoltatja bennem a koffein utolsó dózisait, miközben leparkolok Manhattan utcája szélén, hogy felkeressem a tulajt és váltsak vele pár remélhetőleg mindkettőnk részére előnyös gondolatot a queensi eladó házával kapcsolatosan.
A toronyépület talán középmagasságába érve a lifttel, lendületesen húzom végig testemet a hosszú folyosón és bekopogok a tizenhetes lakásba. Kis idő után egy alsógatyás tizenéves srác nyit ajtót. Nem erre számítottam.
- Rossz helyen vagyok, igaz?
- Úgy tűnik - mondja unottan, vagy csak nem örül, hogy megszakítottam valamit. Egyetértésünket kifejezvén mondván, hogy nem a megfelelő lakásba kopogtam be, előhalászom a telefonomat és újra rápillantok az üzenetben kapott lakásszámra. Tizennégy Aston, nem tizenhét!
Újabb próbálkozást téve a tizennégyes számú ajtó alatt még ennyi fogadtatást sem kapok, kopogok, de a levegőse se mozdul meg, bátorkodok benyitni, azonban zárt ajtón át igen nehéz bárhová is bejutnom.
Telefonálok.
Kutyát sétáltat lent a közeli parkban. Meseszép! Még jó, hogy előre megbeszéltük, hogy mikor jöjjek, mikor neki is meg nekem is megfelelő az alkalom, no de mindegy, lefelé menet veszek még egy kávét, aztán elgyalogolok a parkba, ahová eljutok anélkül, hogy kilöttyinteném a meleg és túlcukrozott espressot.
Lent a parkban... ezt úgy mondta az ember, mintha pár fából állna az egész és annyira evidens lenne egymásba botlanunk, azért még Manhattan közepén sem oly' kicsik a parkok, hogy ki ne szúrná a szemem a vélhetően palotapincsi magasságú kutya. Mit tudok tenni, sétálok.
Koppanást hallok magam mögött nem messze, hátranézek és egy lány a földön hever, nyilvánvalóan a feje koppanhatott, miközben a többi ember nézegeti, hogy mi az isten történt, kell-e segíteni, hát baszki igen kell, bármilyen meglepő, nem épp csak volt kedve és hanyatt vágta magát. A nem sok lépésnyi távolságot szélsebesen megteszem, miközben kosaras nulla tudásomhoz híven a félig teli kávés poharam meglepő módon nem a kukában, hanem mellette landol, de tekintetem és figyelmem egésze az eszméletlenre összpontosul eddigre.
Első lendülettel emelem fel lábát, hogy az agya kapjon vért, közben elkezdem felmérni állapotát: pulzust, légzést, mindent is vizsgálok, miközben reménykedem, hogy nem komoly, csak valami napszúrás.
Reakciókra várok az elkövetkező másodpercekben, ha nem tér magához, fejemben van milyen intézkedéseket fogok a továbbiakban gyorsan megtenni.

Nem tudom, hogy miért én vagyok az első a nyárfa kellemetlen szöszös virágain kívül, aki az ájult lányhoz ér, mikor mások is lélegzenek a közvetlen környékünkön, ki tudja tán nem akarnak tudomást se venni a parkot csúfító akár halottnak is kinézhető egyébként jól öltözött lány okozta látképről, vagy sikeresen lesokkolta őket annyira, hogy gyengeségük folytán mozdulni sem tudnak, ha egyáltalán képesek felfogni, mit látnak és az milyen következményekkel járhat, várják, hogy majd biztosan egyszer csak az ájult felemeli bevert fejét és mintha mi sem történt volna, feláll, leporolja ruháját, majd tovább sétál. Csakhogy ez nem így működik és erről senki sem szólt ezek szerint még nekik. Végtére is nem a saját gyerekük, nem a testvérük...
Nem lep meg. Nem akadok fenn azon, hogy miért én vagyok, ki nulla gondolkodást követően lép a fekvő testhez, egyrészt nem ráz meg a látványa, ennél sokkalta durvább esetekkel kell foglalkoznom, másrészt emberi és szakmai kötelességemnek is érzem ezt tenni. Vagy csak mert én vagyok az a fura valaki, aki segíteni próbál, ráadásul hosszú hajú is, meg még balkezes is.
Megteszem az első intézkedéseket, várom, hogy történjen valami és szerencsére meg-megremegnek szempillái, magához térni látszik. Talán nincs szükség mentőkre, de nem vetem el a gondolatát. Örülök, hogy megszólal, ekkor leengedem, majd óvatosan el is eresztem lábát.
- Kisebb agyrázkódást, maradj fekve még egy kicsit - mondom és el is hiszem hogy fáj neki, nagyot koppant, bár szerencsére csak a gravitáció erejével ütötte be, úgyhogy remélhetőleg tíz-húsz perc múlva már jobban lesz és megszűnik szemében a vörösség.
- Héé, te! - csettintgetek az egyik errefelé sétáló tizenöt év körüli szeplős srácnak, aki meglepődve vesz észre és konstatálja, hogy le merte szólítani őt egy vadidegen. - Hoznál egy üveg vizet a boltból? Utólag kifizetem - mutatok a nem messze lévő bolt irányába, mire ráncolja homlokát.
- Kérlek? - nyomom meg erősebben a szót, mint normális esetben szokták, de hát nem igaz, hogy mindenért könyörögni kell mindenkinek, mikor látja, hogy egy nemrégiben még ájult lány fekszik a földön és nem épp síkosítónak kellene a víz.  
- Nem ismerek olyan embert, akinek akkora hatalma van a természet felett, hogy eldöntse hol akar összeesni. - Közben csuklója alatt megfogom kezét, hogy pulzust vizsgáljak. - De akkor ezek szerint várható volt, hogy ez fog történni. Mit éreztél előtte? - Beszéltetem kissé szándékosan is, hogyha súlyosabb lenne az eset, mint gondolnám, akkor is eszméleténél tartsam.
- Nagyjából fél, maximum egy perce. - Kérdéséből és pulzusából is megállapítom, hogy meglehetősen stabil az állapota.
- Aston vagyok és tökre véletlenül még mentős is - mutatkozok be neki, hogy annyira ne legyek idegen, meg nem letapizni jöttem, aki szadista módra eszméletlen nőket szeret megerőszakolni.  

- Ez nagyon szép gondolat - felelem, miközben teszem a dolgomat és biztos ami biztos alapon megvizsgálom még azon biológiai tulajdonságait, amit alapból meg szoktam tenni bármilyen rosszullét, illetve sérülés, baleset esetén. Szinte meghatnak szavai, bár ritka nálam az ilyesmi, mégis jó érzés kerít hatalmába, örülök, hogy egy igencsak szép lélekkel futottam össze, biz' isten nagyon becsülendő ez manapság, vagy egyszerűen ezen a kicseszett földön, amióta létezik a humán társadalom.  
Bólintok egy nagyot, ahogy folyamatosan tudom meg mi történt, majd szép nagyra nyílnak szemeim, a leukémia hallatán.
- Hú baszki - szökik ki belőlem egyébként nyugodt hangon, már ha egy ilyen felismerést lehet nyugodtan kinyilvánítani. - Bocs, csak egy kicsit reménykedtem, hogy egyszerű napszúrás, vagy valami ehhez hasonló. - Bár simán lehet, hogy egyszerű megszédülés a hunyó a mostani esetben, mégis azért nagy szerepe lehet a rosszullét kialakulásához azoknak a fránya fehérvérsejteknek. Velem is történt már párszor, mikor kiszálltam a kádból, jacuzziból, vagy felálltam egy szerencsétlen beteg mellől a sztrádán lezárt útszakasz forró betonján és majdnem engem is lehetett a hordágyra fektetni. Durva belegondolni, s nem tudok elégszer meghajolni az emberi test biológiája előtt, hogy mennyi mindennek klappolnia kell ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjon egy élőlény, kibírja a szélsőségeket olyan szervezett organizmusként, ami messze felülmúlja a többi élőlényét.
- Ugyan... - Nem kell köszönnie, nincs is miért ezt tennie, közben pedig segítek neki a mozgásban, talán most már felállhat, vagy ahogy érzi. - Ne vigyelek be a kórházba? Gondolom már készségesen kezelnek, de egy ájulás után leukémiával azért jó lenne beköszönnöd a dokidnak. - Szerintem. De mivel magánál van, tudatában van mindennek, ahogy saját állapotának és betegségének is, így nem tudom ráerőltetni, nem is akarom mert mi közöm egyébként hozzá.
- Pola... - ha már megtudom a nevét, megszólítom. - Nézd, ez nem gond, vagy probléma, nem tartottak fegyvert a fejemhez, hogy segítsek rajtad. Ezt csinálom minden áldott munkanap és még azon kívül is, ha elegem lenne belőle, felmondanék, esetleg simán kikerülném a bajbajutottat, de úgy vagyok vele, hogy inkább életet mentek, mint egy irodában ücsörgök nyakkendős fehér ingben, amin egy csepp izzadtság is már meglátszik. - Egy szó mint száz, ez egy kurvára természetes dolog és én így tudok nyugodtan aludni, persze azt is megértem, ha valakinek egy ájult test látványa okoz álmatlan éjszakákat, értelem szerűen én nem ezt a tábort képviselem.
- Egyébként épp egy pasasra várok a parkban, aki kutyát sétáltat, holott velem kellene találkoznia házvásárlási ügyben, szóval időm, ahogy elnézem, mint a tenger. - Körbenézek és nem, nem látok palotapincsis kutyát sétáltató férfit, ha meg németjuhász nagyságú ebbel lakik a hetedik emeleten, akkor lenyelem a nyelvem.
- Segítsek leülni a padra? - hátha kényelmesebb lenne, mint a föld, vagy az ácsorgás.

Elég nagy szívás ez a leukémia, nem kellemes dolog, de azért nem egy is egy mit tudom én, agydaganat, úgyhogy remélhetőleg tudják gyógyítani, márpedig ha Pola tudja, hogy az, akkor feltételezem ez már nem egy újdonsült kivizsgálandó biszbasz. Persze mindennek van durvább és szolidabb változata, én meg igazából csak egy járókelő vagyok, szóval ha azt mondja, hogy nincs gáz, mert jól van, akkor nekem végtére is kutya kötelességem elhinni és nem molesztálni. Ugyanígy a kórházat is csak felvetem, hogy hát szerintem ezért egy hellót inthetne neki, már csak a jó kapcsolatuk ápolása végett is, de azt mondja nem, én pedig bólintok.
- Jól van, rendben - jelzem, hogy nem erőltetem és ha már itt tartunk, elújságolom neki, hogy nem pénzért tettem, vagy hogy megmutassam a környező járókelőknek, hogy milyen király fazon vagyok - nem vagyok -, de még csak nem bevágódni akartam nála, ez irtó szar randikezdeményezés lenne. Jézusom, még belegondolni is rossz! Mondjuk ha jobban belegondolok, gecire pénzért mentek embereket, mert ez a munkám és hát fizetés mindenkinek kell, de így kimondva ez eléggé tré dolog, ki lenne forgatva a helyzetem az biztos.
- Az biztos, nekem meg egy leheletnyit kevesebb lenne a dolgom, mert némi odafigyeléssel nem jutnának emberek olyan állapotba, hogy már csak a traumatológián lehetne értük imádkozni. - És ezt most nem csak a jelenlegi esetre értem, bár jó példa rá, ha valaki már csak a mentőket értesítette volna anélkül, hogy elsősegélyben részesítette volna, akkor a kórházban kötött volna ki, de mint látszik, fél perc okos segítségnyújtásból helyrejött a beteg. Vagyis relatíve rendbe.
- Jah, nem könnyű, de szép - ismétlem meg tulajdonképpen az ő szavait és ennyivel azt hiszem ki is merítettük az állásomat. Igaz, ide is jöhetne az a bizonyos "de" gondolat, mert ugyan mi szép ebben a humanitárius értékén túl? Mocskos, véres, megrázó, gyomortépő, büdös, izzasztó, pszicho-baszó.
- Te mit dolgozol? Vagy még tanulsz? - Nem illik megkérdezni egy nőtől, hány éves és ahogy ránézek, mit tudom én, épp olyannak néz ki, aki bármelyiket művelheti is, vagy akár egyszerre mindkettőt.
Segítek neki felállni, úgy tartom meg, hogyha állva mégis rájönne, hogy jobb neki eszméletlenül, akkor ne adhasson újabb ütést a fejének. De nincs gond, talpon marad, egyelőre, én meg nem hitetlenkedek, mert annyira tényleg nem néz ki rosszul. Vagyis nah, állapotilag rosszul. Hagyjuk is ezt!
Megkomolyodok a felkiáltására, de ő hamarabb kiszúrja mit keres. Nézem őt, ahogy megvizsgálja a tárgyat, közben szétnézek, hátha megakadna a szemem a vizes csávón, vagy egy kutyás fazonon, akire illenének a paraméterek. Hát nem.
- Szabad? - kérdezem meg, hogy egyáltalán megengedi-e, hogy leüljek mellé a padra, mert itt most már nincs szó nagyon ápolgatásról is, egyszerűen meguntam, hogy fussam emberek után, szóval ide szépen leülök és megvárom, hogy engem találjanak meg. 
- A ház maga tök jó, a pasassal még csak telefonon beszéltem és nem tudom mennyire kellene lemondanom egy rohadt jó házról csak mert az eladója érdekes fazon. - Összefonom karjaimat és kényelmesen hátradőlök a székben.
- Ha egyáltalán visszajön... - Nem vagyok benne biztos. - Pár percet adok neki, ha nem fut be, akkor elmegyek én - vonom meg vállamat, de azért titkon bízok benne, ha nem kell egy ideig még felállnom innen, hacsak nem a kutyás férfi csettint le.
- Mi járatban voltál erre egyébként? Természetfotózás? - Merthogy nem összeesni jött ide, ezt már megtárgyaltuk és abból amit eddig leszűrtem, valami fényképezéssel kapcsolatos tevékenységre tudok gondolni.

Felnevetek mert akár még vicces is lehet amit mond, hiába inkább elkeserítő, hogy az emberek lassan jobban bíznak az internet faszságaiban, mintsem az orvosok szakértelmében, vagy mindössze arról lehet szó, hogy az emberek bizalmatlanok egymással és sosem lehet tudni, hogy ki mikor rabol ki, szúr hátba, vág pofát, köp le és töri össze az életünket csak mert úgy van kedve és ha még nem lenne mindez elegendő, a érdekes belegondolni, hogy a tv csatornák is mindig a szomorú, rémes, taszító, meg kiábrándító történeteket mondják be, mert biztos nagyon érdekes, hogy egy fazon halálra verte a feleségét, de az már unalmas, hogyha szerelme álmát váltotta valóra. Sosem fogom megérteni a világot, még jó hogy lemondtam ezen vágyamról.
- És ha az irtó okos internet azt mondja, hogy "öt órán belül meghalsz", akkor a barom megveszi előre a sírját, hogy ne a családtagoknak kelljen, vagy mi? - Az a baj, hogy kinézem egyesekből. A "ne rakd a macskát a mikróba" eset után már semmin sem szabadna meglepődnöm, hiába kapok újabb kiábrándító történeteket.
Gimnázium mellett munka? Nem semmi, de én tökre becsülöm elszántsága miatt, ezt kiolvashatja elismerő arcomról is.
- Kívánom, hogy elérd a célodat. És honnan jött ez a gondolat? Például én is szeretem a tortákat, de nem gondoltam még sosem rá, hogy cukrászkodással foglalkozzak... - vonom meg vállamat, bár így belegondolva akár ennyi erővel még el is gondolkodhattam volna rajta, őszintén szólva nem tudom, hogy menne-e, mivel nem vagyok annyira kifinomult és édes.
Pola viszont tényleg édes, holott ritkán mondok nőkre ilyet. Például Natalie szerintem nem édes, nem ez lenne a jó szó rá, úgyhogy lehet ez is valami személyiségre vonatkozó jellemző, valakire illik, valakire nem, Pola ellenben teljesen rászolgál ezzel az ártatlannak tűnő - valószínűleg abszolút az is - mosolyával. Leülök mellé a padra, nem kenyerem az örökös ácsorgás.
Meglepetten pillantok rá, ahogy hallom, hogy akár hajlandó lenne keresni a pasast velem együtt. Igazából nem tudom mennyire akarom én már keresni őt, de így felvetve az ötletet tán nem annyira gáz. Sőt, tulajdonképpen megfontolandó ötlet.
- Felcsapunk nyomozóknak? - nevetem el magam, majd kényelmesen hátradőlve végignézek a mezőn. Szép a táj, kezében van a kényképező, innentől úgy gondolnám, hogy nem nehéz összerakni mi járatban volt errefelé, azonban nem nyer a feltételezésem, mondjuk jogos, hogy az emberek egy kicsit érdekesebb alanyát képezhetik a képeknek. Nem vagyok benne biztos, hogy csak azért ajánlja a képeit, hogy megtaláljam az emberemet, ellenben semmi gond se lenne azzal, ha örömmel mutogatná a nemrégiben készült képeit, imponáló a lelkesedése, különösen a betegsége mellett, az ilyen embereket én kifejezetten nagyra becsülök.
- Szívesen megtekintem őket - felelem és míg ő bekapcsolja a gépet, én felpillantok és nem tagadom, meglep, hogy tényleg visszaért a srác a boltból, még ha nem is vette futólépésre az iramot.
- Kösz haver! - Pénztárcámat előhúzom és adok neki egy kicsivel többet, mint amennyi egy normális víz ára, végtére is tényleg megjárta ezt a távot szabadidejét nem sajnálva, vagy lehet nagyon is sajnálva. Átveszem a vizet és egyből passzolom is tovább Polának.
- Nem hittem volna, hogy tényleg visszajön, de úgy néz ki, hogy lett egy vized - szólalok fel, mikor már kiért a hallótávolságból a srác. Még egy pillantás vetek a távolodóra, aztán figyelmemet a képeknek szentelem, amennyiben betöltötte Pola őket.

Teljesen egyetértően húzom el szám sarkát enyhén hátradöntve fejemet és hosszas bólogatásba kezdek, amivel jelzem, hogy egyként látjuk a világot és az emberek betegségekhez való viszonyát. Erre a legjobb szó az, hogy sajnálatos, ugyanakkor érzem ahogy gyomrom kezd görcsölni, amiért erről pont egy nem kicsit beteg lánnyal beszélgetek, van bennem egyfajta bűntudat és még nagyobb késztetés, hogy eltereljem a témát egy sokkal szebb és boldogabb téma felé. A cukrászkodás történetesen pont ilyen, örülök is, hogy hallhatom, milyen tervei vannak és mennyire lelkesen mozog benne. Engem speciel sosem kötött le a főzés-sütés, valahogy mindig túl akarok lenni rajta a legrövidebb időn belül, bár tény, hogy a jó kajákhoz idő kell és olykor van, hogy nekidurálom magam, s eltöltök pár órát is a konyhában, de ez ritkább, mint a fehér holló. A poén ráadásul az, hogy Natalie is pontosan így van ezzel, ami már kritikusabbá teszi a helyzetet, végtére is nem úgy akarom leélni az életemet, ahogy anyámék, nekem kellenének a jobb otthon főzött ételek.
- Ez nagyon szép. Nekem még sosem sikerült úgy gondolnom a szakácskodásra, mint egy lazító tevékenység, de majd kipróbálom más mentalitással is. - Lehet csak rosszul álltam hozzá ezidáig, vagy valahogy láthatóvá teszem a tévét annyira, hogy a konyhából is kényelmesen nézhető legyen, bár akkor hétszentség, hogy leégetek mindent. - A csili az jó, még csokihoz is. Lehet csak tartózkodik tőle, mondjuk egy-két rossz emlék miatt... Vagy nem rejtett-allergiás véletlenül rá? - Próbálok egyszerű magyarázatokat találni arra, hogy miért nem kedvelheti valaki a csokis csilis sütit. Összefolyik a nyál a számban.
- Most hogy emlegetted, szerintem még ma beszerzek egyet a helyi cukrászdából, feltéve, ha találok is. - Bizony megkívántam és ha kaja után sóvárgok, akkor néha rosszabb vagyok, mint egy hisztis menstruáló nő.
Pont mikor elkezdenénk nézegetni Pola képeit, befut a srác, akit anno elküldtem vízért. Hálás vagyok neki, hogy nem lépett le, természetesen megkapta érte a pénzt, úgyhogy ez így fer. Míg Pola iszik, addig kicsit szemügyre veszem a fényképezőgépet, meglehetősen szép darab, ami bizonyára igen remek képeket lő. Általa talán még az én fejemről is készülne vállalható fénykép, ritka szarul szoktam kinézni rajtuk, mint aki be lenne szívva, de ezen már túltettem magam.
- Ja, lehet - vonom meg vállamat a reményre reflektálva, aztán elkezdek gondolkozni, hogyan is nézhetett ki a pickó.
- Hát... - Most jön az, hogy fiatal nőhöz méltóan megfogalmazom, hogy fingom sincs. - Facebookon beszéltünk eddig csak, de barna haja volt és olyan... nem tudom, full átlagos középkorú férfi feje volt, kis szakállal, de nem csekkoltam le, hogy mikori róla az a kép.
A képeket próbálom közben befókuszálni szemeimmel, mondjuk nem különösebben van lehetőségem beazonosítani, hogy mit látok, annyira gyorsan pörgeti őket.
- Pár másodpercnyi benyomásra elmondhatom, hogy szép képeket készítesz, van tehetséged a fotózáshoz! - Egyébként már szinte feladom, hogy felfogjam is a képek tartalmát, ugyanakkor eljutunk egy képhez, amin külön megakad a tekintetem.
- Várj, menj vissza eggyel kérlek - azzal közelebb hajolok a fényképezőgéphez. A távolban kirajzolódik egy pasas, aki tán még jó is lenne nekem. - Lehet ő lesz az. - Kék pulcsi, sötét farmergatya. Így azért könnyebben beazonosítható, már ha van egy kis remény, hogy valóban ő lesz az és nem egy random ember, aki kutyáját sétáltatja.

Oké, szóval induljunk ki abból, hogy mentősnek mentem és vegyük hozzá azt a szempontot, hogy kik szoktak mentősnek állni az orvosi egyetemet feladókon kívül, elsőként nem azok az emberek, akiknek létezési feltételük a nyugalom és békés, stresszmentesen szép életmód. Kicsit én is merem remélni, hogy csak azért vagyok képes még nem felmondani - az idióta brooklyni kollégáktól most tekintsünk el -, mert beleőrülnék, ha életemet adrenalinhormonok minimális koncentrációjával kellene leélnem. Ettől függetlenül a kikapcsolás ezidáig úgy ahogy sikerült, még ha nem is a főzés és sütögetés jelenti számomra a megnyugvást. Ettől függetlenül teljesen egyetértek vele, rosszul állok hozzá a dologhoz.
- Tulajdonképpen ennek a háromnegyede már megy... - vonom meg vállamat, hát bizonyára nem kellene nagyon erőlködni, hogy az utolsó pontok is teljesüljenek. Bár ahogy magunkat ismerem, biztosan összevesznénk valami baromságon. Miért rakok bele annyi tojást? Miért új tartom a kezem?
- Biztos vagy benne, hogy gazdaságos lesz ez a megnyitó? - kacagok fel, mert állati jól hangzik és biztosan rengeteg ember lesz, de azért azt bírni is kell nem csak pénzzel, hanem erővel is. Ráadásul két hétig mást se csinálnának, csak sütiket, igaz, ha ezután is fenn akarják tartani a boltot, akkor ez mindössze csak bevezető lenne a későbbi munkákhoz. Van egy cukrász ismerősöm, csak tíz kilót hízott a boltnyitása óta, de mikor cukkolom ezzel, mindig az orrom alá döngöli, hogy ez amúgy nem rossz teljesítmény, még kevésnek is számít. Polától valahogy nehezen tudnám elképzelni a súlynövekedést, de kívánom neki, hogy tíz év múlva az legyen a legnagyobb gondja és most elsősorban a betegsége miatt mondom.
- Jah, hogy csak azért hívsz meg, mert mentős vagyok? - Felkaphatnám a vizet, de nem teszem, mert nem akarom. - Majd viszek vércukormérőt.
Bólintással fejezem ki az amolyan köszönetemet a cukrászda koordinátáját tartalmazó cetliért, majd elkezdjük nézegetni az általa készített képeket. Én legalábbis nosztalgikusan figyelem őket, Pola szerintem felcsap Sherlocknak eközben, pedig igazán dicsekedhetne a tehetségével. Vagyis nah, én nem értek ezekhez, de a képek szépek, úgyhogy az elmondható, hogy ügyes fényképész.
Tök véletlen akad meg a tekintetem egy fazonon, aki talán ittlétem oka lehet. Vagy én lettem lelassulva, vagy Pola váltott sebességet, de úgy pattan fel a lány, mint a tengerész, ki szárazföldre bukkan... mondjuk néhány évszázaddal ezelőtt.
- Hol készült pontosan a kép? - Merthogy jelenleg már nem látszik a környéken, de ha vetünk még egy pillantást a képre, abból megtudjuk, hogy merre tartott. - Találtál már más érdekes eseteket is utólag a képeken? Tudod, mikor csak utólag derül ki, hogy a háttérben ott van egy hányó nő, vagy egy kakiló kutya, netán a barátnőd pasija smárol egy idegen lánnyal... Sosem volt még hasonlókban részed? - Ha elkezdenék fotózni, biztosan keresnék ezeket az alkalmakat, aztán újra meg újra a fejemhez vágnák, hogy mennyire nem vagyok romantikus alkat.
Közben megindulok arra, amerre Pola jelez, hogy szerintem merre.

Abszolút érthető, hogy az üzemindítás mindig költségekkel jár és a részemről megkapja minden elismerésemet, hogy ilyen keményen odateszik magukat a bolt megnyitásakor. Én egyszerű és törvénytisztelő embernek tartom magam, díjazom a precíz és szívvel-lélekkel teli munkát, legyen az bármi, az orvosok tizenkét órás műtéteit ugyanannyira becsülöm, mint az ügyvédek sikeres standuppolását, a szakácsok, cukrászok folyamatos új étel-találmányait és a burkolók örökös mészben tapicskolását. Mindegyiket jó látni és Polából is árad, hogy neki van egy célja az életben, hát kívánom neki, hogy minden összejöjjön neki az életben.
- Tudom, tudom. Ne vedd komolyan, csak szar a humorom. - Tényleg az. Nincs se valamire való humorérzékem, se romantika iránti affinitásom, így belegondolva elég szörnyű ember vagyok, de hát ezt kell szeretni, vagy nem szeretni. - Köszönjük, ha időnk engedi, biztos szívesen elmegyünk. - Felvetődik a kérdés: mi az az idő? Na nem olyan filozófus "mi értelme a létnek" értelemben. Általában nem sok van, mondjuk lehet épp összejön, ahogy most is csak itt üldögélek - valójában nagyon nem érek le csak berosszultam és azt mondtam, hogy akkor végre leteszem a seggem egy padra -, szóval jah, még az is lehet, hogy beülünk egyet sütizni. Csilis csoki, oh yeah!
Kezdem egyre inkább elhinni, hogy talán tényleg megtalálom a kutyás hapsit, Pola meg felcsaphatna valamilyen nyomozónak is, amilyen precízen észrevesz minden kis apróságot a képeken. Elindulunk a szobor fele, közben pedig megbombázom egy talán nem túl elegáns kérdéssel, de engem eskü érdekel, a válasza viszont a várnál jobban kikerekíti szemeimet. Nah gyilkosságot fényképezni egy kisebb (nagyobb) trauma, de ahogy hallom, eltusolta a dolgot és nem ment vele rendőrségre. Most egy kicsit elgondolkozok, hogy mi van, ha talán valaki Ezrával minket is...
- Basszus, azért még jó, hogy nem történt belőle baj. Ha észrevettek volna... - Aztán persze észbe kapok, hogy ez már teljesen mindegy, minek rágódni rajta. - Na de a lényeg, hogy nincs gond belőle. - Én is találkoztam néhány gyilkossággal a munkám során (is) és hát borzalmas dolgok ezek. Senkinek sem kívánom még csak szemtanúságot sem.
Részben viccesre véve a szót, megmosolygom a történeteit, ezekből hatalmas mémeket lehet csinálni, ha valakinek van gusztusa megosztani ezeket. Nekem nem lenne. Most belegondolok, hogyha felfogadnánk egy fényképészt, hogy lőjön már pár képet az életemről, vagy az életünkről, akkor kb lenne max egy, ami vállalható lenne, a többi meg mehetne a mémgyárba. Nem véletlenül nincs facebookon sem profilképem. Igazából facebookon már hatszázszor halottnak nyilvánítottak amennyi időm van rá.
- Ő lesz az - látom meg végre az én emberemet pont felén tartva az egyik fa takarásából előbukkanva. Pola felé fordulok.
- Elkapom, mielőtt megint meglóg. Köszi a fényképes nyomozást, aztán ha úgy adódik, lehet még összejön az a sütikóstolás és ott találkozunk. - Fogalmam sincs, hogy valaha találkozunk-e még, de nem bánnám úgy őszintén, ha úgy alakulna, hogy igen, persze amennyiben nem a kórházban látjuk egymást.
- Vigyázz magadra, na meg izé, szurkolok a cukrászdához! - Fél New York cukorbeteg lesz miatta, de jah, kívánom neki a legjobbakat, miközben intek felé, majd szaporább léptekkel, mint valami mátrixos figura, csak elmebeteg fejjel megrohamozok a férfit, mert én még egy húsz-harminc percet biztos nem várok.