Egész szolidan fogalmazva is szar a helyzet. Mennyire? Hát úgy kurvára. Egy rövid ideig elhittem, hogy az életem úgy alakul, ahogy arról remélni véltem, Natalieval közösen eldöntöttük, hogy hamar letudjuk az esküvőt, igazság szerint ő hozta fel az ötletet én pedig úgy vagyok vele, hogy minek húzni, ha úgysem kell ötezer rokonhoz igazodnunk, kis esküvő lesz, de szép, visszafogottan meghitt, már ha ez egyáltalán lehetséges a mi körünkben, de bizakodó vagyok, azaz voltam, mert alig több mint egy hete úgy értem haza, hogy nyoma veszett a félretett pénzemnek, melyen nem véletlenül vettem ki a bankból. A választ nem kellett sokat keresnek, eljött hozzám és nekem ott durrant el az utolsó idegszálam, amiket az elmúlt hónapok ritkítottak meg. Minden összejött, Natalie balesetétől kezdvén húgom botrányán át. Megtörtem. Egy fotelban dohányzó csődtömeg lettem, valami pszichopata paca.
Miért pont Ezra itta meg ennek a levét? Elsősorban azért, mert ő volt rosszkor rossz helyen, de nem ilyen fekete-fehér a történet. Már egy ideje gyűlt feléje is valami kellemetlen érzés, amikkel bombáztam is rendesen, de semmi haszna nem volt, értelmetlen fülekre talált, mert ugyan hogy lehetne azt mondani egy drogosnak, hogy ne drogozzon? Hogy szedje már össze magát, mert lassan harminc lesz aztán még mindig utcán lakik, holott értelmesebb egy csövesnél, de neki jó így és végül is nekem is, jó is volt, de mikor már kifizetem a kórházat is neki, hogy ránézzenek egyáltalán ugyan mi baja van a szerencsétlennek és olyan válaszokat kapok tőle, amik enyhét olyan hangsúlyúak mintha telibe szarna, nos, kezd a pumpa felmenni bennem.
Nem volt szép dolog megvernem. Igazság szerint sok dolog nem szép a mi kapcsolatunkban, valójában az egész életünk nem szép. Húgomtól sem volt szép, hogy őt hívta és nem engem, s lehet ez az, mi teljesen eldurrantotta az agyamat, robbantam mérgemben és bánatomban, vagy csak úgy kibaszott fájdalmamban.
Nem megyek ki az erkélyre, minek? Húgom úgyis telefüstöli egyébként is a házat. Ugyan minek erőltessem magam, mikor minden kibasz velem? Én magam is. Szarok bele. Szarok az egészbe! Csak a dohány és én, a kanapén roskadva, miközben lábtartónak használom a kisasztalt, nem győztem baszogatni Kevint, hogy rakja már le a talpát a dohányzóasztalról, erre most én meditálok így, persze nem ér semmit, ahogy tulajdonképpen semmi sem ér semmit.
Nem hallom meg, hogy nyílik az ajtó, de léptek hangját már igen és nem kell őket bemutatni. Régóta ismerem már őket, hajj istenem, tényleg kibaszott régóta.
Nem nézek rá, nem is rezzenek különösebben, minek csináljak bármit is, mikor tudom ki az, hogyan sétál és végül áll meg, nem kell néznem, hogy lássam magam előtt. Ismerem, vagyis azt hittem. Már ez is csak egy nagy szarság.
Landol egy zsák valahol lábam mellett, tudom mi van benne. Ebben az egyben biztos vagyok és nem kételkedtem, hogy itt fog landolni. Oldalra fordítom fejem.
- Legalább valami baszd meg-et hozzám vághatnál köszönésképpen - mondom a megszokott Aston-féle határozottsággal, de jóval halkabban és megtörtebben, mint normál hangom.
Koszos, nem is kicsit. Mindegy, ezt is leszarom. A pénzre nézek, majd veszek egy mély levegőt, megpörgetem egyszer ujjaim közt lévő cigimet és leemelem lábam az asztalról, hogy Ezra felé forduljak, már ha nem hagy itt ennyivel.  
- Szia Ezra! - nézek rá valahol a szúrós és a fáradt tekintet között, eskü mindketten rosszabbul nézünk ki mint valaha.
- Honnan van? - pillantok le a zsákra, nyomatékosítva, hogy mire is gondolok. Nem fogok szemetet elfogadni. 

- Köszönöm. - Még sosem köszöntem meg, hogy lebaszd meg-eztek, de most kifejezetten jól esik ez az apró figyelmesség Erzától. Általában megteszi azt, amire kérem, már ha ilyen válaszadásokról és fizikális dolgokról van szó, azt meg hiába kérhetem tőle, hogy ne az utcán bűzölögjön már, hanem legyen kicsit igényesebb, nem fogja megtenni és már kezdtem azt gondolni, hogy nem is érdekel, mi lesz Ezrával, pedig de, kurvára érdekel. Tudja a fene miért, de a gimis haverjaim közül vele ápolom a legközelebbi viszonyt. Biztosan csak így fújt a szél…
Mondanám, hogy ne a földre üljön, de… de, üljön csak a földre, nem fogok könyörögni neki, hogy ne tegye, mikor annyira reflex mozdulat már neki ez, mint másoknak a kanapéra való lehuppanás, úgyhogy elfogadom, hogy neki ott a kényelmez, ő Ezra és ez van. A nagyobb baj ellenben velem van. Tudom, hogy szarban vagyok, hogy nem így kellene viselkednem, hogy egy kicsit ki kellene ebben a pillanatban is józanodnom az alkohol és a nikotin egyvelegéből, a cigarettafüst belepi a szobát, ami egyedül engem szokott zavarni itthon, senki mást.
Megerőltetem magam és átcsoportosítom testsúlyomat egy egészségesebb pontomra. Tudni akarom, hogy honnan van a pénz, mert nem fogadok el szart.
- Szerintem sem, de tudom kell - sóhajtom elég szigorúan, ami egyébként csak a feszültség bennem. Igazából minden, mit most Ezrával teszek, az puszta őrület, nem ellene van főleg, maximum részben, mert igen, kurvára neheztelek rá, hogy meglopott, de úgy összességben nem csak ennyi gond ül a vállamon, amitől idegbeteg leszek.
- Haláli? - Szó szerint vagy sem, nem vicces. Igen, ennyi azért nem elég nekem és ezt ő is érzi. Felnevetek.
- „Ha mégis…” - röhögök kínomban, mint valami félrészeg. Tök véletlen az vagyok. - Ha véletlenül kést tartanak a torkomhoz, majd elhessegetem őket a neveddel, ha lőni akarnak, majd feléd fordítom a fegyvert, ha a rendőrség keres, pont hozzád küldöm őket, egy lakcím nélküli csöveshez, aki biztosan mindennek az okozója. Nem! - komolyodok el az utolsó szóra, amit kissé meg is nyomok, miközben felállok a kanapéról. - Nem fogom hozzád küldeni őket… - Miért? Mert nem tudom ezt tenni, nem tudok szarba keverni egy barátot, mert inkább én fogom elintézni az alakokat, mintsem Erzára plusz veszélyt hozzak. És ezt ő is tudja már jól, ismer, mint a tenyerét.
- Csak akkor fogom elfogadni, ha konkrétan tudom, milyen pénz ez. - Merthogy jah, baromira szükségem van a lóvéra és vélhetőleg úgyis el fogom fogadni, de legalább ahhoz ragaszkodom, hogy tudjam, honnan került elé alig egy hét alatt ilyen sok pénz.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem a lottón nyerted - kacagom, mintha jól érezném magam.  

Úgy néz ki a lakás, mintha anyáméknál lennék, vagy még annál is rosszabban, jó esetben semmi sem tört el azon kívül ami a táskámban volt, de már én semmiben sem bízok. Nincs erőm ezt tenni, minthogy Ezrának sem fogok semmiért sem könyörögni, mikor egyetlen egy alkalmon kívül sosem tettem és akkor is csak azért, mert veszélyes állapotban volt. Tudom, hogy úgyis megoldja a dolgokat, ő is veszettül így hiszi, pedig kurvára nem ez a helyzet. Ő is elbassza néha, de akkor annyira, hogy évtizedekre betakarja magát a szarral. Tudnom kell, honnan van a pénz. Ha pedig el fogom fogadni, akkor pedig pláne tisztában kell lennem, hogy mibe nyúlok bele, noha minden porcikám ellenzi, hogy átvegyem tőle.
Nem bűnözőnek ismerem, holott bárhogy nézzük, Ezra az. Drogot árul, embert ölt. Nem ilyennek ismertem és az a poén, hogy még mindig azt érzem, hogy ő egy jó lélek, de talán csak nem merem bevallani magamnak, hogy ő már nem olyan jámbor, mint gimis korunkban. Akkor annyira laza volt még az élet és mégis akkor alapoztuk meg azt a baromságot, amiben most nyakig benne vagyunk.
Nem kezdek vitatkozni, meg farkat méregetni, nem akarom tudni, de valójában feltételezem, hogy tényleg nem lenne nehéz előkeríteni Ezrát akár a Föld bármelyik pontján is. Ő mindig csak ott terem, ahol éppen kell, vagy pont nem kell.
Szóval drog. Nem lep meg, sőt, nem számítottam másra, ugyanakkor nem tudom, hogy örüljek-e. Jelen állapotban úgy be vagyok vadulva, hogy törni-zúzni tudnék, a pulzusomat kellene valahogy lentebb vinnem, de legalább annyira nagy nem vagyok a padlón, hogy ne tudjak magamról. Rátenyerelek az asztalra és kezeimmel tartom súlyom nagy részét. Nem akarom én ezt, de már eldöntöttem, hogy úgyis elfogadom tőle. Miért? Mert hiszek benne, hiszek abban, hogy a pénzt kellően tisztára mosta. Miért is? Nem tudom. Mert ő Ezra és valahogy úgy sodort az élet, hogy a bizalmam megmaradjon iránta. Végül mély sóhajtást követően elegyenesedek és felé fordulok.
- Na jó! - utalok rá, hogy elfogadom, meg arra is, hogy kurvára elegem van már az életből. A pénzhez megyek, hogy vessek rá egy pillantást, igazinak tűnik és saccra annyinak, amennyinek kellene. A húgom is tudja kavarni a szart, mindannyiunk tudja. - Tegyünk pontot erre. Lehetőleg mindenre... - igazából kérdezem tőle, csak nem sikerül annyira felvinnem a hangsúlyt, mint akarnám, mert elhal a hangom és a végére már csak levegő áramlik ki füstös ajkaimon át, semmi több.
Feláll, gondolom menni akarna, megértem. A kérdésében azonban többet hallok ki, mint puszta "na akarsz még valamit?" kifejezés. Magam elé meredek, mint aki megkövül helyben. Fáj, hogy semmi sem a régi, mint ahogy mi sem.
- Kellesz... - nézek inkább ki az ablak fele. - Persze, hogy kellesz, te hülye fasz! - suttogom, mintha lelkemet lehelném ki. Szerintem érti, hogy mit akarok, csak sosem tudtam szépen megfogalmazni, nem megy ez nekem, főleg nem most. Helyre akarom tenni az elcsesződő kapcsolatunkat. Vele is.